Sakura elnémult, ahogy az ajtó némán becsukódott Itachi mögött, és egy pillanatig tehetetlenül bámult a közönyös fafelületre, amit egyáltalán nem hatott meg a szerencsétlen arckifejezése, aztán egy sóhajjal leeresztette a kezét.

Mit is várt? Hogy Itachi majd a boldogságtól önfeledten tapsikolva fogadja, hogy meg akarja vakítani? Nem mintha meg akarná... De az az őrült évek óta magasról tesz a nyilvánvaló szembajaira, akkor most miért hagyta csakígy faképnél? Mintha ő tehetne bármiről is, mintha az ő hibája lenne. Holott teljesen biztos volt benne, hogy Itachinak meg se fordult volna a fejében, hogy bármiért is őt hibáztassa, és nem is fog. Csak az a mozdulat, az az elutasítás a szemeiben... A vörös sharinganokban.

Sakura combja önkéntelenül megrezzent az ágyon, és ettől kicsit felocsúdva felkelt, és visszapakolta az üres tányérjaikat a tálcára. Mindegy, a sharingan magától is megszűnik, elhal, amint Itachi szervezete rájön, hogy becsapták. A keze alig akart neki engedelmeskedni, minduntalan mintha a kilincsért akart volna nyúlni, utánamenni, kikapcsolni a sharingant, mellé állni, felnézni rá, megnyugtatni... Nem. Most nincs szükség rá. Sakura kényszerítette az ujjait az engedelmességre, és az egyik félig teli pohár köré kulcsolta őket, hogy áttegye a tálcára, aztán kilépett vele a folyosóra, és makacsul, csak azért is a konyha felé indult el.

Már akkor hallotta az edénycsörgést, mikor átvágott az ebédlőn. A konyhaajtóban egy pillanatra megtorpant, és Konan hátára meredt, még mielőtt a nő megfordult, és rámosolygott volna.

- Tedd csak ide a többi közé, elmosom - mondta, és az állával a meleg vízzel teli mosogató felé bökött, de Sakura megrázta a fejét.

- Segítek - mondta halkan, és Konan kissé zavartan ugyan, de félreállt, és odaengedte.

- Valami baj van? - kérdezte végül a nő pár perc után. - Olyan szomorúnak tűnsz.

- Nem, semmi - motyogta Sakura, és a kezébe nyomott egy tányért.

Újabb percek teltek el néma csöndben, míg Konan gyanakodva fürkészte a lány arcát, és csak az edénycsörömpölés hangja töltötte be a helyiséget.

- Merre van Itachi? - kérdezte mellékesen a nő, mikor végre rájött, mi lehet a baj, és Sakura egy pillanatig rámeredt, mielőtt egy poharat nyújtott volna oda neki, és lesütötte a szemeit.

- Nem tudom - felelte végül a lány, míg újabb tányérért nyúlt a habos, lassanként kihűlő vízbe, míg Konan egy halovány, mindentudó mosollyal felpakolta az eltörölt edényeket a szekrénybe.

- Egy kis veszekedés, mi? - kérdezte kedvesen. - A tetőn van, miért nem mész utána?

- Nem veszekedtünk - vonta meg a vállát Sakura, és kihúzta a dugót, majd megtörölte a kezeit egy konyharuhába, míg nekitámasztotta a csípőjét a mosogató szélének. - Csak otthagyott. Egyébként, megértem. És nem akarok utána menni. Szüksége van egy kis magányra, és nekem is. Túl hirtelen szakadtam a nyakába, azt hiszem.

- Itachinál az ilyesmihez sosincs elég idő - nevetett halkan Konan. - Lassú víz partot mos, tudod.

- Persze, pont ezért kell neki egy kis idő egyedül. Nélkülem. Amúgy sem lesz ideje megszokni - vonta meg újra a vállát Sakura, és lábujjhegyre állt, hogy feltegyen két poharat a legfelső polcra. - Mindegy - motyogta még, míg becsukta a szekrény ajtaját. - Jó éjszakát.

Konan félrebiccentett fejjel bámult a lány után, és Sakura már éppen kilépett volna a folyosóra, mikor még utánaszólt a konyha ajtajából.

- Tudod, hiányozni fogsz neki. Már rég megszokott, csak ez most neki is új. Menj, altasd el Tobit, ő majd felvidít.

Sakura a válla fölött hátranézett rá, aztán elmosolyodott, és egy aprót biccentett.

- Igen, ez egy jó ötlet. Köszönöm.

***********

Temari idegesen loholt az öccse után, aki a szekrénye és az ágyán fekvő hátizsákja között fel-alá mászkált, hol egy felsőt, hol egy nadrágot kapva ki a szekrényből.

- Nem mehetek el, Kankuro, fejezd be a pakolást! - közölte hisztérikusan, mire az öccse megtorpant, és felhúzott szemöldökkel rábámult.

- Fejezd be az ellenkezést, és inkább segíts - sóhajtotta, és az imént a szekrényből kivett felsőt maga elé emelte. - Hordod ezt még egyáltalán? Évek óta nem láttam rajtad. Fel tudod még venni? - kérdezte a férfi egy kritikus pillantást vetve a nővére csípőjére, mire Temari a dühtől kivörösödve, összeszűkült szemekkel fenyegetően rámeredt.

- Azt hittem, jobban szereted az életedet annál, Kankuro, hogy felemlegess valami olyat egy nőnek, mint a súlyfelesleg - sziszegte, mire az öccse nevetve hátrált egy lépést.

- Oké, oké. De tényleg, hordod még? Mert akkor elteszem ezt is a cuccaid közé.

- Kankuro, nem mehetek el, nem érted? Gaara félholtan fekszik abban a nyomorult ketrecben, és a nap minden egyes pillanatában azzal a szörnyeteggel birkózik, hogy gondolhatod, hogy itt hagyom?

- Pontosan ezért van szüksége most rád.

- Ö... igen, én is éppen ezt magyarázom - ráncolta a homlokát a nő, mire az öccse felsóhajtott.

- Szüksége van rád - Konohában. A tanács átvette a vezetést, de rád akarják bízni a továbbiakban. Ha elmész, mint követ, méghozzá Gaara megbízásából, az egyértelmű üzenet a számukra.

- Miért, ha nemet mondok, az nem elég egyértelmű? - kérdezte összeszűkült szemekkel Temari.

- Te is tudod, hogy nem.

Temari gondterhelten felsóhajtott, és az öccsére bámult.

- Azt mondod, hogy Gaara nem fog neheztelni rám, amiért az eredeti terv szerint elmegyek? - kérdezte végül kicsit tanácstalanul, mire Kankuro felnevetett.

- Úgy érted, hogy nem fog neheztelni azért, mert az eddigi legnagyobb lelki válsága közepén azzal fejezed ki, hogy támogatod, hogy megteszed, amire kért, és eszerint jársz el a továbbiakban is, hogy kiállj Sunagakure és mellette, a tanáccsal és a jelenlegi közvéleménnyel szemben? - kérdezte szkeptikusan, mire a nővére felsóhajtott.

- Dobd ki azt a vackot - mormolta végül, mire Kankuro arca felragyogott.

- Bocs, de tényleg felszedtél pár kilót az utóbbi hónapokban - jegyezte meg halkan, mire a nővére oldalba taszította, és ő hangos kacagásban tört ki.

*********

Sakura halkan nyitott be Tobi szobájába, és bekukucskált az apró résen. A férfi még nem aludt, a szőnyegen ült és valamivel játszott, de mikor kinyílt az ajtó, hátrakapta a fejét, és boldogan felkiáltott, Sakura arcára pedig máris mosoly kúszott.

- Sakura-chan! Jöttél játszani? - kérdezte végül kicsit félénken, mintha félne, hogy visszautasítják, de a lány bólintott, és erre Tobi fedetlen arca is felragyogott.

Félóra alatt legalább nyolcféle játékot untak meg, végül Sakura ágyba akarta parancsolni Tobit, de a férfi még nem volt álmos, és mesét követelt, viszont mikor a lány mesekönyvet keresett, egyet sem talált.

- Itachi-sama mindig fejből mesél - kotyogta fészkelődve, míg Sakura leguggolt elé az ágy széléhez, hogy segítsen begombolni a pizsamafelsőjét.

- Igen? - motyogta szórakozottan a lány, és a felső gombbal babrált: sehogy sem tudta begombolni.

- Igen, mindig, amikor Tobi azt szeretné, hogy meséljenek neki.

- Ez nagyon szép dolog tőle - felelte könnyedén Sakura, és miután sikerült a művelet, megigazította Tobin a pizsamafelsőt. - Bújj be az ágyba. - Mikor a férfi bekucorodott a takaró alá, a lány megigazította rajta a takarót, és elhelyezkedett az ágy szélén, a férfi pedig lelkesen bámult fel rá. - Mit szeretnél, mit meséljek?

- Királylányosat - suttogta áhítattal Tobi, és Sakurának el kellett fojtania egy mosolyt.

- Itachi-sama gyakran mesél neked királylányosat, mi? - motyogta, mire Tobi elkomolyodott, és megrázta a fejét.

- Itachi-sama mindig butaságokat mesél. Kövekről, meg fákról, meg a csillagokról, Kisame-senpairól, Sasuke-samáról, Mikoto-chanról... Tobi... Tobi unatkozik rajtuk. Tobi hamarabb elalszik, mikor nem is álmos - suttogta végül felháborodva. - Itachi-sama mindig azt mondja, hogy királylányok nincsenek, mert a... a társaladalmi rendszer, vagy mi nem engedi meg.

- Hát ez bizony nem szép dolog... - rázta a fejét egy röpke mosollyal Sakura. - Pedig, ha most nincsenek is királylányok, valamikor biztosan voltak.

- Tényleg? - csillant fel Tobi szeme, és a lány bólogatott.

- Persze - mondta kedvesen, és figyelte, ahogy a férfi közelebb húzódik hozzá, és szinte a karjához tapad. - Ott van például Amateratsu, ő egyenesen istennő volt - kezdte, és Tobi nagyra nyílt szemei felragyogtak rá.

***********

Itachi lehajtotta a fejét, és behunyta a szemeit. A sharingan fájt és égetett. Valamiért nem akart kikapcsolni, és pokoli fejfájással kínozta órák óta, de nem akart, és nem is lett volna ereje elmozdulni a helyéről. A tető cserepei kényelmetlenek voltak, és Kyou türelmetlenül vijjogva, őrülten körözött körülötte, néha a vállára szállt, és a csőrével a hajába túrt, vagy a karját csipkedte, hogy ezzel bírja végre rá, hogy menjen be, és pihenjen le, de ügyet sem vetett rá. Hajnali három volt, a félhold erőtlen sugarai ezüstös fénybe vonták a közelgő viharral terhes égboltot, és az esőfelhők szinte fekete alját.

Vakság. Mióta nem volt semmi, ami félelemre bírta volna... A halál semmi. A haláltól már több mint kilenc éve nem félt. Magától értetődően várta, hogy végre nyugta lehessen az Uchihák sorsának jajgató kísérteteitől. Az megváltás. A vakság büntetés, kiérdemelt szenvedés, és mégis... Rettegett. Nem volt semmi, amitől félt volna, a legerősebb ellenfelekkel rezzenéstelenül nézett farkasszemet, és egy csöppnyi kétségbeesés nélkül élte az életét, ha ugyan néhanapján életnek merte nevezni, amit önmagával művelt. És most félt attól az érzéstől, amit már meg kellett tapasztalnia, félt a sötétségtől, hogy elveszíti magát azt a képességét, hogy lásson.

Tízéves koráig nem mert sötétben elaludni. Az anyja mindig gyertyát gyújtott neki, mikor lefeküdt, és ő a lobogó láng halovány, megnyugtató, barátságos és meleg fényében szenderült álomba. Gyerekes dolog volt, és úgy, hogy már chuunin volt, végképp annak érezte, de nem tehetett róla. A szíve mélyén, ugyanolyan gyermek volt még ő is, mint bárki más. Aztán Fugaku rájött a dologra, és ő hetekig nem bírt rendesen elaludni, csak feküdt a sötétségben, és mindenféle szörnyeket fantáziált. Félt. A különbség közte, és még egy akadémiás kis genin között, akivel egykorú volt, csupán annyi volt, hogy az ő démonainak és szörnyeinek, amik az ajtó mögött, az ágy alatt, és a szekrényben rejtőztek, emberi arcuk volt. Egymással csatázó, öldöklő, pusztító embereké.

Emlékezett Fugaku arcára ötéves korából, egyik újabb, és könyörtelen edzésük alkalmával, mikor majdnem összeesett egy hatalmas kard alatt, és a komor, rendreutasító hangra, amikor megkapta az első leckéjét az életről, és most szinte érezte az apja ujjainak szorítását a karján, ahogy talpra rángatta, és újból a kezébe nyomta a fegyvert.

"Ez a te terhed, fiam, és senki nem fogja levenni rólad. Viselned kell, mint a bőrödet, élni vele, és előnyt kovácsolni belőle. A teher tanít, és neked rengeteget kell még tanulnod."

Hát megtanulta, hogy soha senkire ne számítson. Talán túl korán is. De ez jó volt, ez a három mondat tartotta néha életben az akaraterejét. Mindig felállt, és mindig is viselte a terheit. Nem hárította másra. Nem kért segítséget. Néha jó volt, néha ostobaság, de ha gyűlölte is néha az apját, ebben igaza volt. Persze többnyire a helyzet határozta meg, eszerint a régi lecke szerint viselkedjen-e, vagy máshogy, de valamiért mindig is jobban szeretett magában boldogulni. Másra támaszkodni, függni valakitől... A személyiségéből adódóan pokoli volt neki, mintha fojtogatnák. És most kénytelen átadni magát Sakurának, és bízni benne, rátámaszkodni. Tőle fog függeni, három... vagy négy napig. És ehhez még az is, hogy mindeközben vak lesz, gyenge és ápolásra szorul, hogy Sakura úgy fogja látni őt, amilyen valójában... Sérülten és leigázva, másokra szorulva, betegen és legyőzötten.

Talán ez jobban megrémítette, mint a vakság gondolata. Hát már nem tud róla az a lány így is túl sokat? Ha ennyi mindent megmutat magából... Sakura rá fog jönni az egészre, nem tudja többé takargatni előle. A kísértés már most is túl nagy, hogy elmondjon neki mindent. Mit fog tenni, ha Sakura faggatni kezdi? Sejti a dolgot, sejti, hogy hazudtak neki, és mindenki másnak is róla, de mi lesz, ha rájön? Kénytelen lesz neki mindent elmondani, nehogy bajba kerüljön, vagy véletlenül kikotyogjon bármit, amit nem szabadna. Ha pedig elmondja, Sakura Sasuke védelmében sok mindent tehet, hogy megakadályozza, hogy eljusson a céljáig... Vagy ne adj' isten, az ő védelmében. Az rosszabb lenne bármi másnál. Tíz évnyi küzdelem, szerepjátszás, takargatás, titkolózás és magány veszne kárba ezzel.

Mikor Kyou leszállt a vállára és a fülébe vijjogott, hogy figyeljen rá, végre ránézett, és a holló kérdő, fekete szemeibe bámult, majd elrévedve megsimogatta a madár fejét.

- Szóval szerinted sincs más megoldás, Kyou? - suttogta reszelősen a hosszú némaságtól, és a hollója olyan mozdulatot tett, mintha megvonta volna a vállát. - Az emlékei... Megint olyasmit vesznek majd el tőle az Uchihák, amikhez semmi joguk. Kyou, miért ilyen végtelenül önző a világ? Miért kell olyasmit tennem, amit nem szeretnék? Miért kell mindig és mindig másért... Ha egyszer magamnak... De nem lehet.

Kyou értetlenül hallgatta Itachi összefüggéstelen motyogását, aztán végül a csőrével böködve a karját, végre rábírta a férfit, hogy felálljon, és végül a tetőről leugorva, a világ terheitől megfáradt ember lomha lépteivel eltűnt a rejtekhely bejáratánál.

***********

Fájdalom hullámzott végig a testén, fájdalom, amit már lassanként úgy üdvözölt, mint egy régi, kedves ismerőst. A feje fájt a legjobban, és a pecsét rajta. Mióta Kiyoko elment, már nem voltak szünetek, nem volt pillanatnyi enyhülés sem, csak az idegszaggató csönd és fájdalom. Valahol még mindig lassú, ütemes hanggal koppant a padlón egy-egy vízcsepp, ugyanabban az ütemben, őrjítően egyformán: az egyetlen kézzelfogható, hallható bizonyítéka volt ez az idő múlásának, és ez volt jelenleg az egyetlen kapcsolata a külvilággal, így hát amennyire gyűlölte, annyira szeretnie is kellett egyidőben.

A démon hallgatott, mintha nem is létezett volna sohasem, és ez kényelmetlen érzéssel töltötte el. Shukaku mindig is a része volt. Mióta az eszét tudta, félte és rettegte a benne lakozó szörnyet, fájt neki, hogy őt magát is szörnyetegnek hívják miatta, és gyűlölte a démonát. Aztán ahogy Naruto révén rájött, hogy nem kell idegenkednie Shukakutól, nem kell parazitaként felfognia a lényét, onnantól mintha szép lassan egymáshoz idomultak volna - ő a démonhoz, és Shukaku őhozzá. Megtanultak együtt dolgozni. És mint ahogy a fa, és a rajta növő gomba lassanként már nem bírtak meglenni egymás nélkül, tökéletes szimbiózisba merültek alá, Gaara éppen csak azt nem tudta eldönteni soha, hogy melyik szereplő is lenne ő ebben a történetben. A fa, vagy a gomba, ami rákapaszkodik a törzsére? És most hirtelen ez a kérdés már nem is volt fontos, mert nemrég megválaszolta maga a démon. Ő az utánfutó, az élősködő. Shukaku talán évmilliók óta létezik. Ő még alig húsz éves.

Jelentéktelennek és aprónak érezte magát, Shukaku jelenlétének aprócska jelei nélkül gyengének, védtelennek és életképtelennek. Most jött csak rá, hogy az utóbbi egy évben Shukaku mintha hozzánőtt volna - lelkileg és fizikailag is. Olyan volt ez a szokatlan csönd a fejében, mintha a bőrét tépték volna le róla, vagy leamputálták volna a karjait. A veszteség érzése lassanként belecsordogált a bűntudat örvényeibe, és hullámokat vetett odabent, mintha soha el nem csituló felszínű tó volna.

Halk kulcszörgésre rezzent csak fel önkínzásából, és már ez az aprócska hang is pokolian erős fájdalommal járt. Kinyitotta a szemeit, és az ajtó felé fordította a fejét. A rácsok közül Kankuro gondterhelt arca nézett vissza rá - komor és aggódó. Így idősebbnek látszott a koránál, és Gaara azon gondolkozott, vajon miért nem hallgatott soha a bátyjára. Talán túlságosan is makacs, és önfejű volt. Talán a démona miatt felsőbbrendűnek érezte magát nála, és Temarinál is. Lehet, hogy mindig is lenézte őket, anélkül, hogy ez szándékos lett volna, vagy egyáltalán tudatában lett volna a saját viselkedésének, szavainak és gesztusainak? Sértett önérzetének aprócska kivetülései ott lehettek minden tettében, úgy, hogy nem is vette észre, több mint másfél évtizede?

A gondolat, hogy ő nem kell, és a másik kettőt szeretik, őket nem üldözik el, és nem kerülik sehol... ez lett volna az oka, hogy soha nem akart a testvéreire támaszkodni? Hogy eleinte nem is fogadta el őket a testvéreinek? Mindvégig úgy érezte egyedül van a világban, mint eddig, hogy továbbra is magában kell boldogulnia, mert a nővére és a bátyja létezése nem változtat meg semmit. Megtagadta őket, és a lelkében még pár hónappal ezelőtt is égett a harag és a sértettség velük szemben, holott nem is az ő hibájuk volt az egész. Talán senkinek nem volt a hibája, hogy így alakult. Egyszerűen csak megtörtént, és senki nem tehetett ellene semmit. Talán így kellett lennie. Egy gyilkosnak nem jár testvér, támogatás, szeretet, boldogság. Neki, akinek meg kellett volna védenie Sunagakurét, a Shukaku egyik szeszélye miatt most házakat rombolt porig, és veszélybe sodorta a népét. Megvédeni Sunagakurét a Kazekagétól... Erősebbnek kellett volna lennie. Erősebbnek kell lennie.

Kankuro becsukta maga mögött a ketrecajtót, és igyekezett minél kevesebb zajt csapni. Puha léptekkel végigsietett a hűvös, egyhangúan szürke betonpadlón, és az öccse elernyedt teste mellé guggolt.

- Jól érezd magad? - kérdezte halkan, mire Gaara szempillái megrebbentek a fájdalomtól.

- Nem egészen - lehelte a férfi, aztán lehunyta a szemeit, mintha ezzel elűzhetné a fájdalmat. Mikor Kankuro pár pillanat múlva törökülésben elhelyezkedett mellette, felnézett rá. - Temari... elmegy? - kérdezte homlokráncolva, a szemeiben tétova remény ébredt, és mikor Kankuro komolyan biccentett, a Kazekage megnyugodva lehunyta a szemeit. - Jó - motyogta halkan, és a keze megszorította bátyjának vastag, rövid ujjait, akit meglepett a bizalommal és hálával teli mozdulat. - Folyamatosan támadni fognak téged - kezdte suttogva. - Téged fognak bántani az én hibáim, az én bűneim miatt, és neked ki kell tartanod. Sajnálom, hogy ennek teszlek ki téged, de Temari... Temari egész életünkben védett és óvott minket. Most eljött az idő, hogy mi védjük meg őt. - Gaara egy percre elhallgatott, hogy egy kissé elcsituljon a beszéd miatti fájdalom a fejében, és Kankuro már azt hitte, elaludt, mikor erőt vett magán, hogy folytatni tudja. - Építtesd fel a házakat, amiket leromboltam. Küldd ki a legjobb jouninjainkat. Biztosíts segítséget a gyászoló családoknak. Legyen, aki vigyáz a gyerekekre, nyújts nekik anyagi támogatást. Valahogy segíteni kell őket, amíg újra talpra nem állnak. - Gaara kapkodva, hevesen, új erőre kapva lázasan suttogott, a hangjába komor bűntudat ült, és szaggatottan vette a levegőt, mintha rengeteget futott volna. - És... hívd ide Narutót. Beszélnem kell vele. Írj Tsunadénak, hogy nagyobb szükségünk van a támogatására, mint valaha. Degarashiból holnap két ember jön, a könnyebb, gyorsabb szállítmányozás ügyében... Javasold a hajózást, szárazföldön hatalmas a kerülő, veszteséges lesz a kereskedelem a Tea országával. És Iwagakure...

- Ó, hallgass már - szólt rá mérges arccal, és mégis gyengéden Kankuro. - Ha a kisöcsém el tud kormányozni egy országot, akkor én is képes vagyok rá - mondta halkan, mire Gaara szája széle megrándult, mintha mosolyogni akarna.

- Úgy legyen - suttogta fáradtan a vörös hajú férfi, és óvatosan visszatette a fejét a hűvös betonpadlóra, a szavai pedig imára emlékeztettek a gondoktól és az életre kelő jövő első apró lélegzetétől belehelt tágas ketrecben. - Úgy legyen.

***********

Pein egy apró papírlapra jegyzetelt, és csak néha pillantott oldalra a félig szundikáló Konanre az ágyában. Volt, hogy a saját szobájában aludt, amikor mindkettejükön úrrá lett a bűntudat és a tehetetlenség elsöprően erős dühe, de a férfi őszintén örült neki, hogy a mai nem az ilyen esték egyike. Ma itt lesz vele reggelig. Talán még holnap is. Késő volt, elmúlt három óra, és már nagyon fáradt volt. Mielőtt újra nekiveselkedett volna a teendői listájának a jövő hétre, még arra gondolt, milyen jó is lesz végre befejezni a munkát, és bebújni Konan forró teste mellé a puha paplan alá, és úgy aludni, mint akit fejbevertek.

Hirtelen kopogtak, és Pein homlokráncolva pillantott fel, majd Konanre sandított, és halkan kiszólt. Mikor nyílt az ajtó, Itachi szinte megkínzott, kialvatlanságtól sápadt arcába nézett, és tudta, hogy történt valami.

- Hol van Sakura? - kérdezte idegesen, és Pein szemei elkerekedtek.

Itachi hangjára most az ébrenlét és az álom határán lebegő Konan is felrezzent, és felkönyökölt az ágyban.

- Hogyhogy hol van? - kérdezte gyűrötten, kócosan a nő, mielőtt elfojtott egy ásítást. - Gondolom, az ágyában, késő van már.

- Nincs ott - felelte komoran, fojtott hangon Itachi, mire Konan egy csapásra felébredni látszott, és felülve rámeredt az Uchihára, akinek az állkapcsán szinte pattanásig feszült egy izom, olyan erősen szorította össze a fogait, míg Pein felállt, és egy feszült mozdulattal kilépett az íróasztala mögül.

- Megszökött? - kérdezte Pein. - Egyedül hagytad, és ő meglógott. Gratulálok, Itachi, most...

- Utoljára a konyhában láttam, kilenc óra felé - szólt közbe Konan egy rosszalló pillantással. - Behozta az edényeket, és segített elmosogatni, aztán mondtam neki, hogy menjen be Tobihoz, ő majd... - A nő kissé zavartan elhallgatott, mikor Itachi meg sem várva a mondat végét kiviharzott, és végül a vállát megvonva visszafeküdt az ágyra, majd egy csitító pillantást vetett Peinre, aki homlokráncolva leereszkedett a székére.

Közben Itachi végigsietett a folyosón, és szinte berontott Tobi szobájába. Ahogy beljebb lépett, megnyugodva szakadt ki a tüdejéből a levegő. Már csak az hiányzott volna, hogy Sakura pont most szökjön el, amikor egy pszichopata vadászhat rá...

Tobi édesen szundikált az ágyában és halkan horkolt. Sakura mellette feküdt, szinte teljesen az ágy szélén, és még így sem fértek el teljesen: a férfi szinte a karján feküdt, és az arca teljesen eltűnt Sakura kócos, kibomlott hajában. A lány egyik karja a mellkasán pihent, a másik lelógott az ágy szélén és a párna fel volt támasztva a háta mögött. Véletlenül aludhatott el, és Itachi egy pillanatig őket bámulta, ahogy összebújva alszanak, mint a gyerekek, aztán végül becsukta az ajtót, és pár perc fel-alá járkálás után, miután a szívverése elcsitult kicsit, letelepedett az ágy végébe, Sakura és Tobi felhúzott lábaihoz, ahol épphogy elfért törökülésben.

************

Kakashi vett egy mély levegőt, és belépett a Hyuuga birtok kapuján, miközben figyelte a felkelő nap sugarait. Kissé nyomasztotta, hogy beszélnie kell Hiashival, de remélte, hogy Tsunadénak igaza lesz, és jól fogadja majd a kérését.

Ahogy beljebb lépett, szinte rögtön bele is futott egy ismeretlen férfiba, aki pokolian dühösnek látszott - valószínűleg ezért is lökte félre az útból, ahelyett, hogy megállt volna, vagy kikerüli, és már el is viharzott, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna.

Kakashi a megrökönyödéstől megtorpant, és a férfi után bámult, de az már el is tűnt a látóteréből, így pár pillanat múlva a vállát dörzsölgetve előrefordult, és meglátta Hiashit, ahogy a Hyuuga-ház tornácán homlokráncolva elmered a válla fölött.

Kakashi még egy utolsó pillantást vetett a háta mögé, aztán a férfi felé indult, de amíg meg nem szólította, Hiashi semmivel sem jelezte, hogy egyáltalán észrevette volna, pedig a környezete ilyen fokú mellőzése nem volt jellemző rá.

- Ki volt ez az őrült? - kérdezte méltatlankodva Hiashitól, aki végre ránézett, aztán lassan kisimultak a homlokán a ráncok, és újra olyan nyugodtnak tetszett, mint amilyen mindig volt.

Mintha csak a választ fontolgatná, a tekintetébe néma, egy csöppet aggodalmas töprengés ült, míg az egyik oszlopnak támasztotta széles vállát.

- A lányom vőlegénye - felelte végül nehézkesen, és megdörzsölte a homlokát, mintha így elűzhetné az előző gondolatait.

- Úgy érted, Hinatáé?

- Úgy - mordult fel ingerülten Hiashi, és egy gyors, metsző pillantást vetett Kakashira. - Mit keresel itt? - kérdezte végül a másikat méregetve.

- A Tea országa örülhet, hogy ilyen udvarias daimjója lesz pár éven belül - morogta még Kakashi, aztán leengedte a kezét, amivel eddig a vállát dörzsölgette. - Igazából, Hinata miatt jöttem el. Tsunade szeretné elküldeni a sunagakurei követ elé Nejivel, Narutóval és velem.

Hiashi kérdőn a jouninra bámult, arcán ingerültség futott végig, és egy sóhajjal legyintett.

- Annak a nőnek mániája a bosszantásom - fújtatott, aztán megfordult és bement a házba.

Az ajtó tárva-nyitva maradt mögötte, és Kakashi egy sóhajjal nyugtázta, hogy ez bizony egy invitálás. Méghozzá nem a kedves, "gyere, ha van kedved"-féle, hanem a kötelező, ami mindig tehernek tűnt neki. Hiashi nehéz személyiségű férfi volt mindig is, bár Kakashi még emlékezett a rövid házasságára, ami alatt mintha kicsit könnyebben elviselhetővé vált volna, de mikor Ai meghalt...

Kakashi egy sóhajjal átlépte a küszöböt, átvágott a belső kerten, és egy gyors pillantást vetett Hinata csukott ajtajára, majd belépett Hiashi szobájába.

A Hyuuga-klán feje az apró asztal mellett térdelt a tatamin, előtte két csésze állt, színültig töltve teával. Mikor Kakashi leereszkedett vele szemben, fel sem nézett, csak a férfi elé tolta a csészéjét.

- Holnap reggel indulnánk, hogy odaérjünk Sunagakure határára estére - motyogta közömbösen Kakashi. Pontosan tudta, hogy feleslegesen beszél, mert a másikat egyáltalán nem érdekli, hogy miért jött, vagy hogy ő mit akar mondani. - Ott átvesszük Temarit, és két nap alatt visszaérünk.

- Hinata a múltkor... - kezdte lassan, tökéletes nyugalommal figyelmen kívül hagyva a küldetés részleteit Hiashi, míg félretolta a teáskannát. - ...rám kiabált. Hogy végig én irányítottam az életét. Azt hiszem, kezd elege lenni belőlem.

- Jogosan - mormolta halkan Kakashi, és belekortyolt a teába.

- Örülök, hogy férjhez megy - folytatta zavartalanul Hiashi, csak a rosszalló pillantása árulta el, hogy hallotta a megjegyzést. - Tanul egy kis önállóságot. Jót fog tenni neki. Egy vezető pozícióban lévő ember feleségének lenni nagy teher és felelősség. Úgy gondolom, ez lehetőség neki a fejlődésre. Az ember mindig sokat tanul, ha kimozdul a komfortzónájából.

- Szóval úgy gondolod, hogy Hinata javát szolgálja, ha hozzákényszeríted egy bunkóhoz? - érdeklődött udvariasan Kakashi. - Véletlenül sem azért akarod férjhez adni, hogy ne maradjon a nyakadon, ugye?

- Hinata teher nekem - vallotta be végül töprengve. - De te is tudod, hogy nem a személyiségével van bajom.

- Nem, neked azzal van bajod, hogy létezik - fortyant fel hirtelen Kakashi, és farkasszemet nézett a byakugan miatt zavarbaejtően kifejezéstelen szemekkel.

- Igen - felelte kelletlenül Hiashi egy pillanatnyi kínos csend után.

- Gyilkosnak lenni jobb, mint rabszolgatartónak - mondta a jounin, letette a csészéjét, és felállt az asztaltól. - Tudod, Hiashi, ha az ember sok mindenkit elveszít, aki fontos a számára, megtanulja, hogy a sorsot nem lehet irányítani, mert minden egyes tett visszaüthet. És általában meg is teszi. Ai szerette Hinatát. Ha élne, nem tenné ki ennek. De te önző vagy, és csak magadra meg Hanabira gondolsz. Abból a kislányból egy hideg gyilkológép lesz, mire kikerül a kezed alól. És Neji? Mi lesz Nejiből, Hiashi? Elárulom: egész életében úgy fogja érezni, koldul tőled, holott több illetné meg, mint a lányodat, aki klánvezető lesz, mikor nem lehetne az. Ha Sayura még itt lenne, már rég halott lennél szerződésszegésért és hazugságért, Hiashi. Imádkozz, hogy ne jusson a fülébe, hogy Hanabi lesz a Hyuuga-klán feje. Szerencsére Tsunadénak még van annyi esze, hogy megpróbáljon megakadályozni.

Hiashi egy pillanatig a férfira meredt, majd lehunyta a szemeit és felsóhajtott.

- Elmehetsz - mondta nyugodtan, és mire kinyitotta a szemeit, Kakashi már nem volt ott.

*************

- Állj fel! - üvöltötte Sasuke, és türelmetlenségében szinte felráncigálta a fájdalomtól hörgő Juugót a földről. - Küzdj!

Juugo veszélyesen közel állt az átváltozásának küszöbéhez, de Sasuke nem foglalkozott vele. Nem tudott aludni, csak hánykolódott, és a rémképek üldözték még most is, ahogy Sakura megfogja Itachi kezét, és ránevet. Elárulta. Sakura elárulta őt. Hát akkor csak legyen áruló, bájologjon azzal a szemét, utolsó gyilkossal! Sakura sem jobb.

- Már harmadszorra fog átváltozni - motyogta Karin rosszallóan a fejét csóválva Suigetsunak, aki az ölébe eresztett, fedett pohara fölött meredten, aggódva bámult Juugóra. - Megöleti magát ez a kis hülye.

- Mi lesz? Ne legyél puhány! - üvöltötte bele Juugo arcába Sasuke, és mikor a férfi felemelte a fejét, a szemei már vérben forogtak, Sasuke pedig elégedetten felnevetett, a hangjában hisztérikus él csendült. - Gyere, próbáld csak meg! - lökte meg Juugo vállát, és mikor a férfi rávetette magát, hogy szétszaggassa, az átokjelek már elborították a fiú testét.

Fájdalom, az kell most, fájdalom, hogy elfelejtse, ami belülről tépi és szaggatja, igazi, égő, pokoli fájdalom. Azt sem bánta volna, ha Juugo élve darabokra cincálja. Talán még az a kín sem lett volna elég, hogy ne lássa maga előtt, azt a bizalommal teli pillantást, azt a boldog, vidám mosolyt amivel Sakura a bátyjára nézett. Az a pillantás az övé! A mosoly is az övé! Minden az övé, Sakura csak az övé, és egyre messzebb kerül tőle, egyre lehetetlenebbé válik megszerezni. Megőrjítette a gondolat.

Mikor a szárnyai kibomlottak, végre hátrébb tudott húzódni Juugótól, és elkezdődött, az az igazi, véres küzdelem, amit most végre mindketten halálosan komolyan vettek. Ez kellett neki, hogy valóban életre-halálra menjen az egész, és ne csak játék, vagy edzés legyen többé.

De most még ez is csalódást okozott. Nem tartott tovább negyedóránál, és Juugo saját maga ellen küzdött már a végefelé, így ő ottmaradt a földön, izzadt bőréhez hozzátapadt a por, ahogy a felette vonuló felhőket nézte, amiket halovány, narancssárga ragyogásba vont a felkelő nap fénye. Nem fontos többé. Sakurának többé nem fontos. Elárulta. Nem érdekli, hogy az egyetlen célja az, hogy megölje a bátyját, csak mosolyog rá, olyan nyugodtan és valami kopott, bizalmas örömmel, mintha jobban ismerné nála. Mintha... Fogalma sincsen róla, milyen lehet a bátyja. Hogy milyen ember. Hogy milyen gyilkos.

És akármennyire is dühös volt és csalódott Sakura miatt, tudta, megingathatatlan bizonyossággal tudta, hogy Sakura soha nem mosolyogna egy gyilkosra.

*************

Sakura megmoccant. Illetve, csak szeretett volna. Sem a karja, sem a lábai nem engedelmeskedtek neki. Felemelte a fejét, és álmosan oldalra hunyorgott: szinte egyáltalán nem érezte a jobb karját, sem a jobb lábát. Hamar rájött, hogy mi az oka. Tobi a karján fekve halkan horkolt, és szinte teljesen belegabalyodott a hajába. Mikor a zsibbadást a tekintetével követve a lábára pislantott, meglepődött.

Mit keres itt Itachi, és miért alszik félig a lábára dőlve? Persze, ő elaludt Tobi mellett a saját meséjétől, és ezen mosolyognia kellett. Aztán valószínűleg Itachi kereste, és itt találta meg, Tobi mellett szundikálva, de hogy miért nem ment vissza a szobájába, és miért inkább itt aludt el ő is, az rejtély volt a számára.

Nagy nehezen kiszenvedte a karját Tobi alól, és ahogy felült, a haja is lecsúszott a férfi arcáról, és a hátára hullott, ő pedig Itachira bámult, aki arcát a combja mellett félig a takaróba temetve aludt, oldalasan, valahogy egyrészt köztük, másrészt kettejük lábára dőlve. Valószínűleg ő sem akart itt elaludni, legalábbis a kényelmetlen pozíciójából erre következtetett.

Óvatosan megmozdította a lábát, hogy valahogy kiszedje Itachi alól, de a mocorgásra a férfi meglepően éber mozdulattal felé fordította az arcát, és csak a kába szeme árulta el, hogy az előbb még valóban aludt. Kicsit zavartan néztek farkasszemet egy pillanatig, míg végre Itachi is beazonosította a helyzetét, aztán felkönyökölt kettejük között, és megköszörülte a torkát.

- Jó reggelt - motyogta álmosan, mire Sakura arcán felragyogott egy mosoly.

- Neked is - suttogta, nehogy felébressze Tobit. - Miért nem mentél vissza a szobádba? Ennyire csábító volt a kényelmetlen testhelyzet, amiben itt aludhattál? - kérdezte kicsit csipkelődve, mire Itachi felült, kinyújtózkodott, és megropogtatta a nyakát.

- Ennél már csak egy különösen éles sziklákkal teli hegyen aludhattam volna jobban - mormogta gúnyosan, miközben az ujjait összekulcsolva a feje fölé nyújtotta a kezét, és ásított.

- Örülök, hogy ilyen kényelmesek vagyunk Tobival - nevetett halkan Sakura, aztán maga mellé pislogott, és a halkan horkoló férfira bámult, aztán felnézett Itachira, aki még mindig zavaros szemmel őt nézte. - Hozok reggelit - suttogta végül Sakura, és a férfi hálásan bólintott, majd figyelte, ahogy a lány kioson a szobából, és végül eldőlt Sakura még meleg helyén az ágyban.

Talán évek óta nem érezte magát ilyen fáradtnak, és a párna még őrizte a lány fejének lenyomatát, és a cseresznyevirágillatot. Elégedetten mormolva elfészkelődött Tobi mellett, kicsit beljebb tolta, hogy kényelmesen elférjen, aztán elhelyezkedett a melegben. Talán megtalálta a megoldást, ha már mindenképpen bele kell nyúlnia Sakura emlékeibe. Önző, de biztos megoldás, és baja nem lehet belőle. Mielőtt visszaaludt volna, az volt az utolsó gondolata, hogy nem akarja, hogy elfelejtse őt. Attól ő is úgy érezné magát, mintha sosem létezett volna. Aztán alásüppedt a ragadós, békés álomba, ami mintha átölelte volna, és még az sem zavarta, hogy Tobi békésen tovább horkolt a fülébe.