Naruto türelmetlenül kopácsolt a zárt ajtón, és úgy döntött, tíz perc után sem adja fel.

- Hé, sensei! Nyisd ki az ajtót, tudom, hogy itthon vagy! - kiabált be dühösen, de megint nem érkezett válasz, ami a szőkét csak még jobban felidegesítette. - Betöröm! - kezdett bele a fenyegetőzésbe, mire végre zajt hallott bentről, és aztán kitárult az ajtó, Kakashi pedig gyűrött jounin ruhájában fáradt pislogással nekidőlt az ajtókeretnek.

- Naruto, szétrobban tőled a fejem - sóhajtotta elkínzottan, de a fiú nem is foglalkozva vele, betuszkolta az ajtón, és ő is belépett.

- Talán akkor nem kéne ennyit innia, sensei! - rázta a fejét rosszallóan, és beljebb taszigálta Kakashit, akinek annyi ereje se volt, hogy meggyőzően tiltakozzon. - Most szépen elmegy lezuhanyozni, addig én kerítek valami ruhát, ami nem úgy fest, mintha egy kutya szájából ráncigálták volna ki, és utána elmegyünk enni Ichirakuhoz... - Naruto egy pillanatra megtorpant és elvigyorodott. - Ó, istenkém, hogy hiányzott ez a mondat! - sóhajtott fel ábrándosan, aztán mikor Kakashi felnyögött, észbe kapott. - Szóval, zuhany, ruha, kaja, és utána elmegyünk a banyához, hogy kikönyörögjünk tőle egy küldetést, ami lehetőleg egyenesen az Akatsukihoz, illetve Sakurához vezet, és tádá! - Naruto dicséretre várva széttárta a karjait, és csillogó szemmel Kakashira pislogott.

- Naruto... - kezdte lassan a férfi. - Bosszantóan optimista vagy ma reggel. Arról nem is beszélve, hogy Tsunadénak eszébe sem jutna az Akatsuki után küldeni pont téged - sóhajtotta, aztán a falnak támaszkodott, és erőtlenül megkocogtatta a lelombozódott Naruto homlokát. - Jinchuuriki vagy, fiam, rémlik még?

- Aj, sensei! - nyafogott a szőke, és toppantott egyet. - Muszáj volt elvenni a jókedvem?! Egyébként is, volt már, hogy az Akatsuki után mentünk... Ez most egyáltalán nem más! Na jó, irány a fürdőszoba, második számú perverz vénség!

Fél óra múlva Kakashi frissen zuhanyozva és borotválkozva, gyűrődésmentes ruhákban, Naruto szörcsögését hallgatva és szörnyen másnaposan meredt bele az elé tett ramenestálba, és azon gondolkozott, ha belehány, akkor azt mennyire fogják díjazni.

- Hogy a fenébe tudsz ennyit enni? - sóhajtotta végül Narutóra meredve, aki arrébb tette a harmadik tálat, aztán meghatottan rápislogott a tányérhalomra.

- Ez a világ legcsodálatosabb ramene - suttogta, és Kakashi meg mert volna esküdni rá, hogy könnyeket látott csillogni a kék szemekben.

- Köszönöm - nevetett fel Ichiraku a pult mögött, és egy újabb tányérral tett a szőke elé. - Te vagy a legjobb vásárlóm.

- Sensei! - nézett fel döbbenten Naruto csillogó szemekkel a férfira. - Sírni fogok... - vigyorogta végül furcsán. - Szeretek itthon lenni - pislogott oldalra, Kakashira, aki csak megrázta a fejét. - Oké, akkor beszélgessünk - morogta, és kiegyenesedett. - Sakurának semmi baja, szóval...

- Ne haragudj, Naruto, de nem akarok erről beszélni - motyogta Kakashi.

- Ne haragudj, sensei, de nem igazán érdekel - vágta rá a szőke. - Tudom, hogy nem jó dolog, hogy az Akatsukival van, de így jött ki, ez van, és úgy tűnik, vigyáznak rá, mert kell nekik. Még mindig jobb, mintha... mintha Sasuke - sziszegte Naruto, és belemeredt a tányérjába -, mintha Sasuke lenne vele. Ennyi, megtörtént - sóhajtott fel, míg Kakashira pislantott. - Be kell látnod, hogy az adott helyzetben nem is nagyon kívánhatnánk neki jobbat. Úgy értem... - ráncolta össze a homlokát a szőke. - Nekem sem tetszik ez, de inkább ez, mint hogy... szóval, hogy halott legyen - motyogta végül, és Kakashi fásultan bólintott.

- Felfogtam.

- Nagyszerű. - Naruto egy széles, kicsit bizonytalan mosollyal rábámult. - Csak mert teljesen másról akarok veled beszélni, sensei. - Kakashi érezte, hogy a homloka ráncba szalad, ahogy meglepetten a szőkére pislogott. - Hinatáról van szó...

********

Itachi csak öt percre hagyta ott Sakurát a többiekkel az Akatsuki alagsori edzőtermében, amit direkt Amagekure időjárása miatt alakítottak ki fedett téren. Csak öt percre. Éppen ezért pislogott kicsit értetlenül az elé táruló látványra, amikor visszaért.

Kisame úgy tűnt, még mindig a fekvőtámaszait csinálja, csakhogy ezúttal Sakura a hátán ült törökülésben, és a megfelelő étrend fontosságáról tartott kiselőadást, amit Deidara szinte rajongva hallgatott mellettük a padlón oldalt fekve, a könyökére támaszkodva.

- ...és akkor is fontos halat enni, ha ez Kisaménak kannibalizmus - fejtette ki éppen mosolyogva, és megpaskolta Kisame fejét. - Kétszázhuszonnégy, ne hagyd abba - mondta a társának, aztán Deidara felé fordult. - Neked is kéne enned egy csomó fehérjét, sápadt vagy! Rendesen alszol?

- Hát, nem, mostanában nem túl jól - vallotta be Deidara. - És ráadásul sokat fáj a fejem is - melegedett bele a panaszkodásba a szőke. - És valamiért néha csakúgy elkezd fájni itt - mondta, miközben a csuklóját a lány felé nyújtva mutatta, hogy hol.

- El volt törve a csuklód? - kérdezte Sakura, miközben óvatosan forgatta Deidara csuklóját.

- Aha. Háromszor is - fintorodott el.

- Akkor ez csak a front lesz. Elég fura itt az időjárás, te meg frontérzékeny vagy, ennyi az egész - mosolygott rá a lány, mire Deidara megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Azt hittem, öregszem - vihogta.

- Hány éves vagy, Deidara, nyolc? - kérdezte vigyorogva feléjük fordulva Kisame, és még mindig nem állt meg, Sakurát pedig úgy tűnt egy cseppet sem zavarja, hogy állandóan változik a helyzete. - Még, hogy öregszel - vihogta végül, aztán kicsavarta a nyakát, hogy egy pillantást vethessen a szeme sarkából Sakurára. - Hol tartunk, csillagom?

- Kétszázhetvennyolc - vágta rá Sakura. - És ne kekeckedj Deidarával, mert velem gyűlik meg a bajod, te nagyra nőtt szardínia.

- Most reszketnem kéne, mint a kocsonya... - hümmögött elgondolkozva Kisame, mire a szőke felnevetett mellettük.

- Szerintem felülök melléd, és kártyázzunk - vigyorgott rá Deidara a lányra, mire az a szájába harapott.

- Nem hiszem, hogy megkottyanna neki - kuncogta végül, és újra megpaskolta Kisame fejét, aki csak felmordult, de inkább úgy, mint aki másra koncentrál, és ezért nem válaszol, nem pedig barátságtalanul. - Nagyjából ötven kiló vagyok, ő meg legalább... hm. Kilencven körül?

- Ötvenhárom - vigyorogta Kisame, mire Sakura meglepetten rábámult.

- Te? Ötvenhárom kiló? Ez az év vicce, Kisame - nevetett végül, mire a kékbőrű dobott egyet a hátán üldögélő lányon, aki felsikkantott, és a vállába kapaszkodott, le ne essen.

- Te vagy ötvenhárom kiló, édesem - világosította fel Kisame, mire Sakura a homlokát ráncolta.

- Honnan tudod?

- A hátán ülsz, nem nehéz megállapítania, hány kiló vagy - mondta hirtelen Itachi, mire mindhárman felkapták a fejüket, és míg a férfi egy dühös pillantást vetett a vihogó Kisaméra, Sakura rámosolyogott Itachira. - Egyébként... mit művelsz? - kérdezte végül a férfi Sakurára pislogva, mire a lány megvonta a vállát.

- Azt mondtad, kapok tíz perc szünetet, miután kiköptem a lelkemet is - felelte Sakura. - Azt nem mondtad, hogy nem tarthatom Kisame hátán azt a szünetet - mondta homlokráncolva, aztán Deidarára nézett. - Nem mondta, ugye? - Mikor a szőke a száját harapdálva vidáman megrázta a fejét, a lány ártatlanul mosolyogva Itachira pislogott. - Nem mondtad.

- És hol van a... ruhád? - kérdezte végül a férfi, míg egy gyors pillantást vetett Sakura kilátszó hasára, mire a lány összeszorította a száját, hogy ne nevessen.

- Itachi, már bocs, de nem fogok az akatsukis köpenyben rohangálni, csak mert neked nem tetszik a felsőm - mondta végül fojtott kacagással a hangjában.

- Nem azt mondtam, hogy... - Itachi elhallgatott, lehunyta a szemét, aztán felsóhajtott.

- Azt akarja mondani, hogy tetszik neki - segítette ki Deidara a férfit, és rámosolygott Sakurára, Itachi pedig gyilkos pillantással meredt a szőkére.

- Azt akartam mondani, hogy az a valami, ami rajtad van, tulajdonképpen fehérneműnek számít - morogta végül a lányra nézve, aki a szemét forgatva hátrafordult, és odaintett Konannek.

- Hé, Konan! Szerinted mi van rajtam? - kiabált oda neki, mire a nő kiegyenesedett, és kicsit értetlenül ránézett.

- Rövidnadrág és top. Miért?

- Köszönöm - vágta rá Sakura, és visszafordult Itachi felé. - Senkit nem zavar, látod? Inkább fogd be a szádat, Itachi Uchiha, és próbálj meg nem velem meg a ruháimmal foglalkozni egy kicsit. Tessék, csatlakozhatsz, Kisaméhoz, számolok neked is - mosolygott rá, aztán hirtelen összerezzent. - Jesszus, Kisame, hagyd abba, már megvolt a háromszáz! - sikkantott fel kicsit ijedten, mire Kisame összerogyott alatta, és hangosan fújtatva elterült a földön.

- Eh. Meg fogsz ölni, tündérem - motyogta. - Nem kapok levegőt - tette hozzá végül, mire Sakura Deidara vállára támaszkodva felállt, és Kisame mellé ült.

- Hozzak vizet, hátha van benne elég oxigén? - kérdezte suttogva, mire a nagy, kék tenyér összeborzolta a haját.

- Itachinak igaza van. Szemtelen vagy...

- Te meg csúnya - fintorgott rá nevetve Sakura, és kibontotta a kócos haját, hogy újra összefogja.

- 'Tachi, neveld meg - vigyorgott Itachira Kisame, mire a másik közelebb lépett, és a lány felsandított rá, miközben áthúzta a hajgumit a haján.

- Nem futok többet - jelentette ki egy félmosollyal, és leeresztette a kezét.

- Csak bemelegítés volt - felelte Itachi, és felé nyújtotta a kezét, hogy felhúzza a földről, Sakura pedig nevetve belekapaszkodott.

- Valahogy sejtettem.

*********

Mitsuko elpakolt az asztaláról, ügyet sem vetve a zavartan előtte toporgó Tobiramára. Már kezdett nevetséges lenni, ahogy teper a bocsánatáért, és ez eléggé szánalmasnak állította be. Miért nem képes elviselni, hogy valaki nem kedveli?! Bosszantó egy ürge. Nem csoda, hogy a bátyja ilyen lökött. Valószínűleg ő is ilyen szétszórt lenne, ha egy ilyen idegesítő pasasra kellett volna vigyáznia nagyjából az elmúlt húsz évben.

Miután mindent bepakolt a táskájába egy mély sóhajjal rájött, hogy nem csinálhat úgy a továbbiakban, mintha észre sem venné, így felnézett rá, és felvonta a szemöldökét.

- Szeretne valamit mondani esetleg, Tobirama-sama? - kérdezte érdektelenül, mire a férfi egy idióta vigyorral rábámult. Hát, ez egyre jobb.

- Milyen voltam? - kérdezte fojtott hangon, mire Mitsuko kicsit értetlenül pislogott rá.

- Hogyhogy milyen volt? Olyan, amilyen szokott lenni. Szerencsétlen - felelte végül megvonva a vállát, mire a férfi csak nevetett.

- Tényleg? Mito mindig is türelmesebb volt, mint én. Jobb tanár, igaz?

- Mérföldekkel - hümmögte a lány, míg becipzározta a táskáját, és a vállára vette.

- Ezért nem szólítasz soha senseinek? - kérdezte egy mosollyal Tobirama, míg a lány padjának tetejére ült, és félrebiccentett fejjel fürkészte Mitsuko arcát.

- Csak azért, mert maga béna, még nem akarom béna udvariassági izékkel...

- A sama is annak számít.

- De az nem hangzik olyan hülyén a neve mellett - felelte Mitsuko rámeredve. - Csak mert a neve is elég béna.

- Köszönöm, ez igazán kedves tőled, Mitsuko - mondta Tobirama és egy vigyorral a lányra pislogott.

- Nagyon örülök, hogy ilyen nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyja azt, amit valójában mondok.

- Szerintem, amit valójában mondani akarsz, az nem is ez - vonta meg a vállát Tobirama, és még mindig nem hagyott fel azzal az idegesítő vigyorgással. - Mondták már neked, hogy olyan vagy, mint egy sündisznó?

- Tessék? - meredt rá hitetlenkedve Mitsuko, mire a férfi válla rázkódni kezdett.

- Fogalmad sincs, miről beszélek, ugye?

Mikor a lány tekintete megkeményedett, és kihúzta magát, Tobirama rájött, hogy megint túl messzire ment.

- Remélem, jól szórakozik rajtam - vágta oda. - Csakhogy én nem vagyok hajlandó ezt elviselni. Úgyhogy jobb lesz, ha mostantól nem koslat a nyomomban, mint egy szomorú kiskutya, akit kihajított az ajtón a gazdája.

Mitsuko dobott egyet a táskáján, hogy a pánt ne csússzon le a válláról, aztán kiviharzott az ajtón, és majdnem nekiütközött egy vörös hajú lánynak. Mikor megtorpant, hogy bocsánatot kérjen, meglepetten felismerte a lányban Manamit, aki egy dobozt szorongatva a kezében toporgott a folyosó közepén.

- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte kicsit értetlenül. - Mito-sensei a Hokagénál van - mondta, mire Manami fülig pirult, és lehajtotta a fejét, aztán jelzésszerűen megemelte a kezében a szépen becsomagolt, szalaggal átkötött dobozt, mire Mitsuko felhorkant. - Gratulálok, Manami, legyél a férfiak lábtörlője - morogta, miközben megfogta a lány vállát, és megfordította, hogy végigtuszkolja a folyosón. - Ide figyelj. Nem lehetsz ennyire szerencsétlen, hogy még te pitizz neki... Mi vagy te, Manami? Büszke nő, vagy egy rakás szemét?! - sziszegett a lány fülébe, mire Manami szinte ijedten nézett fel rá.

- De hát, ízlett neki, én azt gondoltam...

- Mitsuko! - Mikor a lány megfordult, és meglátta Tobiramát, pokolian dühös lett rá és Manamira is.

- Tudod mit? Igazad van, amilyen béna, nagyon kedves gesztusnak fogja találni - mondta végül Manaminak, újra megfordította, és visszataszigálta a férfi elé. - Tobirama-sama, Manami szeretne mondani valamit. Nem igaz, drágám? - kérdezte a lányra nézve, és bátorítóan megpaskolta a vállát. - Nos, nekem mennem kell, holnap találkozunk, Manami. Szia!

Tobirama meglepetten bámult először Mitsuko után, aztán ránézett Manamira, aki viszont lehajtott fejjel toporgott előtte.

- Ö.. szia - mondta végül kicsit tanácstalanul. - Mi az, amit mondani... - Mikor a lány egy szó nélkül a kezébe nyomta a dobozt, a férfi már tényleg nem tudott mire gondolni. - Manami, ez... mi ez tulajdonképpen? - kérdezte értetlenül forgatva a csomagot, mire Manami kipislogott a haja mögül. - Nahát, neked kék a szemed! - hökkent meg egy pillanatra Tobirama, mire a lány nyelt egyet, és kicsit kihúzta magát, a tincsei pedig a vállára hullottak. - Úgy értem... elég ritka, hogy egy vörös hajú lánynak kék szeme legyen - kezdett magyarázkodni a férfi.

- A.. a nagymamámtól örököltem - felelte szinte suttogva Manami.

- Ó, értem. És... - Tobirama felemelte a dobozt. -... ez mi?

- Ajándék - válaszolta az előzőnél is halkabban a lány, mire a másik kicsit meglepetten rábámult.

- Ajándék... nekem? - ráncolta a homlokát Tobirama, mire Manami biccentett. - Miért?

- Hát... a múltkor ízlett, és gondoltam, csakúgy...

Mikor a férfi végre rájött, hogy miről van szó, úgy érezte, mindjárt rászakad a mennyezet.

- Ó... - nyögte halkan, és Manamit fürkészte, aki zavartan a cipője orrára meredt. - Ó. Hát, ez... izé, nagyon... nagyon kedves gesztus tőled, Manami - mondta végül halkan, mire a lány felpillantott rá, és felcsillantak a szemei.

- Tényleg? - kérdezte reménykedve, mire Tobirama esetlenül megveregette a vállát.

- Hát... igen, igen, úgy gondolom - mormogta bizonytalanul, mire Manami szélesen elmosolyodott, és meghajolt előtte.

- Köszönöm szépen! - motyogta még, aztán kipirulva elrohant, és a férfi összeráncolt homlokkal, gondterhelten bámult utána, és csak remélni merte, hogy ez nem az volt éppen, ami először az eszébe jutott. Mert ha ez most egy vallomás akart volna lenni... akkor pokolian nagy bajban van.

***********

- Ja, és, Shizune! - kiáltott a fekete hajú nő után Tsunade, és utánarohant egy köteg papírral. - Ezeket add oda Danzou-nak, és kérlek, ellenőrizd a lakást, amit a Sunagakurei követnek készítettünk elő. Temari holnapután érkezik, szeretném, ha minden rendben lenne. Szólj, kérlek, Shikamarunak is, szeretném, ha ő kísérgetné. Tavaly is sok terhet levett a vállamról ezzel - mondta a Hokage, mire Shizune egy mosollyal bólintott, Tsunade pedig megnyugodva visszafordult az ajtóból, és az asztalához sétált, aztán egy gyors pillantást vetett az ablaknál zsebre vágott kézzel álldogáló Kakashira. - Na, befejeztem - mondta elégedetten, és leült a székébe, majd a férfi felé fordította. - Örülök, hogy józannak látlak.

- Én annyira nem örülök neki - morogta Kakashi, és a nőre sandított. - Mindegy. Azért jöttem, mert szeretném, ha Narutóval elküldenél minket valahová. Teljesen mindegy, miről van szó, de Narutónak szüksége van valami elfoglaltságra, amíg Sakura vissza nem ér. Jó lenne, ha Hinata is velünk tudna jönni.

- Szerintem nem csak Narutónak van szüksége egy kis elfoglaltságra, nem igaz, Kakashi? - kérdezte nevetve Tsunade. - Hát, ha annyira menni akartok, éppenséggel Temarinak kellene kíséret. A határon átvehetitek a Sunagakurei ANBU-osztagtól. De Hinata... attól tartok, nem mehet veletek - mondta még, és elgondolkozva forgatta jobbra-balra a székét, majd megállt, és megrázta a fejét. - Hiashi nem fogja elengedni sehová. Hinata hivatalosan ugyan még nem menyasszony, de biztosan nem hagyná, hogy kitegye innen a lábát, amíg nincs férjnél - motyogta rosszallóan. - Pláne így nem. Két férfival elengedni a Hyuuga-klán vezetői posztjának várományosát védelem nélkül... Mármint a klán védelme nélkül. Kizárt. - Tsunade egy elutasító kézmozdulatot tett. - Arról nem is beszélve, hogyha Hinata sikeresen szerepel a chuunin vizsgán, nem megy férjhez. Hiashi már így is eléggé zabos rám. Tegnapelőtt itt járt, és hatalmas patáliát csapott. Hogy hogyan is képzelem, én a senki Hokage, hogy beleszóljak egy ekkora, ilyen múlttal rendelkező klán belső ügyeibe... Emlékeztetnem kellett rá, hogy Tsunade Senjuval beszél - nevetett fel keserűen a nő. - Mintha nem tudná. Szereti semmibe venni a származásom, csak azért, mert a klánom a kihalás szélén áll, és mint ilyen, már nincs túl nagy hatással az emberek zömére. Őszintén megmondom neked, Kakashi, alig várom azt a pillanatot, amikor az én kis vérörökösöm majd porig alázza Hiashi Hyuugát egyetlen szavával. - Tsunade kaján vigyorral a férfira meredt, mintha a reakcióját lesné, de Kakashi csak sóhajtott egyet. - Hyuugák, Uchihák... egykutya mind - morogta végül.

- És ha a klán védelme részt kiiktatjuk? - kérdezte töprengve Kakashi, mire a Hokage felpillantott rá.

- Mi jár a fejedben, te öreg iszákos? - ráncolta a homlokát Tsunade. - Miért érzem úgy minden alkalommal, amikor kompromisszumot akarsz kötni velem, hogy nem fog tetszeni a dolog?

- Mert sosem vagy elégedett a javaslataimmal. Tulajdonképpen, mindenbe belekötsz - mutatott rá a férfi, mire az Ötödik fújt egyet.

- Ugyan. Na, ki vele, mire gondolsz? - kérdezte gyanakodva, mire Kakashi felé fordult, és nekitámasztotta a vállát a falnak.

- Mi lenne, ha Nejit is vinnénk magunkkal? Így Hinata is jöhetne.

- Naruto, Hinata és Neji? - szaladt a magasba Tsunade szemöldöke. - Biztosan jól mérted fel a türelmed határait, Kakashi? Naruto és Hinata, még csak-csak, de Nejivel együtt? Szeretnél megsétáltatni egy csapat robbanószert? Mert keríthetek valahonnan pár nyitással robbantható tekercset... Nyilván az is hasonló szórakozás volna.

- Hagyjuk a cinizmusodat ott, ahová való: az asztalod felső fiókjában - felelte közömbösen a férfi. - Igen, vagy nem?

- Gondoltál rá, hogy Hinatának edzenie kell a vizsgára? - kérdezte egy csöppet felháborodva a Hokage. - Hinata jó, sőt, egy ideje kifejezetten... megfelel a vizsga követelményeinek, de ha nem gyakorol, akkor képes elbénázni. Hinata aranyos lány, de az ellenfele nem fog hanyatt esni attól, ha rámosolyog, mert elfelejti, hol van, és udvariaskodni akar. Pont ezért edz Nejivel. Az a fiú aztán kicsit se foglalkozik vele, hogy udvarias legyen! Lehet, hogy hűvös a modora, de én mondom, ettől csak még pofátlanabb. Mint az apja. Ó. - Tsunade szemei hirtelen megvillantak, és Kakashi kíváncsi pillantással ellökte magát a faltól. - Nos... - köszörülte meg a torkát egy pillanatra a Hokage, aztán diadalmas mosollyal a férfira bámult. - Hiashi valószínűleg még meg is köszönné, hogy megpróbálom távol tartani a lányát az edzéstől, nem igaz? - kérdezte elgondolkozva, mire Kakashi elmosolyodott. - Arról meg igazán nem kell tudnia, ha Naruto is segít kicsit abban a felkészülésben, ugye? - Mikor a jounin biccentett, Tsunade felsóhajtott. - Eredj, mondd meg Hiashinak, hogy ellopom a lányát három napra. - Kakashi sietve az ajtó felé indult, de a nő az utolsó pillanatban utánaszólt, és Kakashi keze megállt a kilincsen. - Érted meg majd imádkozom.

************

Sakura hangosan nyögve elterült az ágyán, és lehunyta a szemeit. Fogalma sem volt, hogy jutott el idáig, de őszintén örült neki, hogy Itachi kiment a szobából, amíg ő elvonult zuhanyozni. Nem tudta, hová ment, de jobb is volt így, eléggé ciki lett volna előtte kidőlni. Úgy érezte, még soha az életben nem volt ilyen kimerült. Haló, éjszakai műszakos nővérek! Azt hiszitek az egész hetes ügyelet a fárasztó? Eddzetek csak egyetlenegyszer Itachi Uchihával!

Holnapra olyan izomláza lesz, hogy valószínűleg felállni nem bír majd. Most sajnálta a leginkább, hogy az előző két heti edzései teljes mértékben kimaradtak a napi programjából. Ha tudta volna... Hülyén is festett volna, ha felkéri Orochimarut: ugyan lenne már szíves gyakorolni vele egy kicsit, hogy most ne érezze magát egy rakás... Nos, egy rakás szétázott kukoricapehelynek. Hangosan nyöszörögve lassan az oldalára fordult, és laposakat pislogott, miközben azon gondolkozott, vajon Itachi is ilyen pocsékul érzi-e magát, aztán elnyomta az álom, és mire a férfi visszaért, már összegömbölyödve szundikált. Itachi a tálcával egy pillanatra megtorpant az ajtóban, aztán lesandított a vacsorára, és felsóhajtott.

Most egyen egyedül? Sakurával sincs sok étvágya, nemhogy nélküle. Halkan letette a tálcát az asztalra, és a lány ágya szélére ült. Talán túlságosan is megerőltette a maival. Elvégre egy darabig kihagyta az edzéseket az öccse miatt. Felrémlett előtte az elszántan csillogó zöld szempár, ami annyira szórakoztatta az előzőnél hosszabbra nyúlt küzdelmük alatt. Jobb volt. Sokkal jobb volt. Magabiztosabb, lendületesebb. Az ütései nagyobbak, a mozdulatai gyorsabbak lettek, és minden egyes rezzenése azt a kiegyensúlyozottságot és határozottságot üvöltötte, amire várt, mióta először csaptak össze. Az bosszantó volt - a mostani viszont határozottan... nos, szórakoztatóbb. Sokkal jobban tetszett neki ez az öntudatos fellépés, mint az az összezavarodott és kapkodó küzdelem, mint legutóbb.

Valami megváltozott, és nem is kellett túlságosan mélyre ásnia, hogy rájöjjön, mi is az, ami mássá tette a lányt. A friss emlékek halványultak valamennyit, sikerült tisztáznia a helyzetet Tsunadéval és a konohai barátaival, és persze az sem volt elhanyagolható, hogy az előző alkalommal még nem voltak ennyire... ennyire fesztelenek egymással szemben. Sakura akkor nem bízott benne úgy, mint most, gyanakodva figyelte, értetlenül, ha hozzáért összerezzent, és zavart volt a közelében, és ez meg is látszott rajta, a gesztusain, a szavain, a mozgásán. Úgy tűnt, mostanra viszont teljesen felengedett mellette, és csodálkozott rajta, hogy valahogy egyáltalán nem zavarja, hogy nem kezeli úgy, mint eddig. Valójában nagyon is kedvelte ezt a könnyed légkört, és hálás volt Sakurának, amiért képes volt megteremteni számára ezt a nyugalmat nyújtó atmoszférát: mintha megnyugtatná, azzal, hogy ott van, és szinte betölti a szobáját.

Mintha érezné, hogy rágondol, a lány felrezzent, és kábán ráhunyorgott, aztán riadtan felült, és Itachi izmai egy pillanatra megfeszültek, míg Sakura meg nem szólalt.

- Te jó ég! Mennyi az idő? - kérdezte ijedten, mire a férfi görcsössége is felengedett. Az előbb azt hitte, megijesztette, hogy az ágya szélén ülve őt bámulja. Elég... furcsa lehet erre kelni. Tényleg, miért is nem csodálkozik legalább? Itachi homloka ráncba szaladt.

- Fél órát aludhattál csak. Éppen fel akartalak kelteni, hogy vacsorázz. Szükséged van az energiádra, holnap elkezdjük a kezelést.

Sakura kicsit még álmosan rámosolygott, és bólintott.

- Rendben. Vacsora után megcsinálom a rutinvizsgálatot, hogy holnap már ne kelljen ezzel vacakolni. Nem tart sokáig, de sok chakrát igényel, mivel elég aprólékos - magyarázta, míg felhúzta a lábait, és átkarolta a térdét. - Holnap pedig minden erőmre szükségem lesz - tette hozzá vidáman, és mikor a férfi nem reagált kicsit összehúzta a szemeit. - Valószínűleg a legtöbbre az izomlázammal járó fájdalom tompításakor.

Itachi felhorkant, és felállt.

- Ha nem tudnám, hogy Tsunade edzett évekig, még talán sajnálnálak is - mondta halkan, Sakurát méregetve, mire a lány felnevetett.

- Te aztán tudod, hogy kell együtt érezni az emberrel, Itachi Uchiha - motyogta derűsen, míg feltápászkodott.

******

- Nem értem - suttogta halkan Manami, és áthajolt az asztalon, hogy Mitsuko minden szavát hallhassa, nem mintha a lányt annyira érdekelte volna. - Azt hittem, örül neki, mert azt mondta...

- Hogy nagyon kedves gesztus volt, és megjegyezte, hogy kék a szemed, de azóta hozzád sem szól. Tudom, Manami - sóhajtotta Mitsuko, és az ölébe ejtette a hímzését, amit ugyanannyira unt már, mint a Tobirama-témát. - Mi lenne, ha egy kicsit a saját életeddel foglalkoznál és nem a Hokage öccsével?

- Ne haragudj - visszakozott azonnal a lány. - Nem akartalak untatni.

- Nem untatsz, Manami - forgatta a szemét Mitsuko. - Az egyetlen problémám az, hogy állandóan Tobiramáról beszélsz. Nincs semmi más, ami foglalkoztatna?

- Hát... nem nagyon - vallotta be kelletlenül Manami, mire a másik frusztráltam fújt egyet.

- Nagyszerű - motyogta Mitsuko, és felpattant, a tenyerébe gyűrte a hímzését. - Ha te képtelen vagy odaállni elé, és megmondani neki, akkor megteszem én!

- Várj, ne...! - sikkantott fel a lány, de mire felállt, és Mitsuko után kapott volna, a barátnője már kint volt az ajtón, és Mito meg a többiek meglepetten bámultak a becsapódott ajtóra, Manami pedig fülig vörösen visszarogyott a székére.

Mitsuko végigrohant a folyosón, aztán megtorpant Tobirama tantermének ajtaja előtt, kifújta magát, lesimította a ruháját, és bekopogott. Mikor odabentről megkapta az engedélyt, benyitott és egy pillanatig zavartan bámult a tucatnyi fiatal gyerekre, akik mind kíváncsian őt nézték, aztán Tobiramára nézett, aki meglepetten figyelte. Nem értette, mit keres itt óra közepén.

- Tobirama-sama, beszélhetnénk egy pillanatra? - kérdezte komolyan, mire a férfi zavart pillantást vetett a tanítványaira, majd motyogva elnézést kért, és kilépett a folyosóra, Mitsuko pedig behúzta az ajtót mögötte.

- Mit keresel itt óra kellős közepén? Nem Mitónál kéne lenned? - kérdezte homlokráncolva Tobirama. - Ő küldött?

- Nem. Én.. magamtól jöttem. Mondanom kell valamit.

- De ilyenkor? Nem várhatott volna egy kicsit? - A férfi kicsit értetlenül pislogott rá, és mikor Mitsuko megrázta a fejét, bátorítóan biccentett, a lány pedig nagy levegőt vett.

- Egy perccel sem bírtam volna tovább, Tobirama-sama.

- Bajba kerültél? - kérdezte kicsit tanácstalanul a férfi, mire Mitsuko megvonta a vállát.

- Nem én. Egy barátnőm... ő... szerelmes. - Mikor Tobirama még az eddiginél is meglepettebben rámeredt, nem bírta tovább, kínosan elmosolyodott. - Nem tudja, hogyan kéne elmondania annak, akit szeret, és őszintén, én még soha... - Mitsuko homloka ráncba szaladt, és a fejét ingatva a padlóra bámult. Jobb lesz, ha magát nem keveri ebbe bele, ennek a szerencsétlennek nem kell tudnia, hogy még soha nem volt szerelmes, és ezért nem is tud tanácsot adni. - Szóval a barátnőm még soha nem volt szerelmes, és nem tudja, hogyan kéne elmondania. Az illető pár évvel idősebb nála, és pár hónapja ismeri, de még soha nem mutatott semmi olyat, ami arra utalna, hogy... tudja. Maga szerint... maga mit tart a legjobb... módszernek ehhez? - kérdezte kicsit bizonytalanul, és óvatosan felsandított a férfira, aki már mosolygott, és nekidőlt a falnak.

- Hány éves vagy, tizenhét? Talán még kicsit fiatal vagy az ilyen szerelmi vallomásokhoz, nem? - kérdezte Tobirama, mire Mitsuko mérgesen felemelte a fejét.

- Nem rólam van szó. Egy barátnőmről be...

- Melyikről? - kérdezte kihívóan a férfi, mire Mitsuko tüdejében bennrekedt a levegő.

Nagyszerű. Már csak az hiányzott, hogy ez a béna azt higgye, szerelmes.

- Nem mondhatom el - felelte végül halkan, és Tobirama rávigyorgott, mint aki teljesen biztos benne, hogy rajtakapta.

- Szerintem az a legegyszerűbb, ha eléáll, és elmondja. Már ha ez a barátnőd elég merész hozzá - nevette halkan a férfi. - De nem kételkedem benne, hogy a te barátnőd ne lenne elég bátor ilyesmihez, nem igaz, Mitsuko?

- Ha tudni akarja, igazából nagyon is félénk lány - vágta oda dühösen Mitsuko.

- Ó, abban nem kételkedem, hogy milyen igazából - motyogta Tobirama, és a szeme sarkában összefutottak az apró nevetőráncok.

- Akkor talán túl okosnak képzeli magát - sziszegte a lány, és megfordult, hogy elmenjen, de a másik utánaszólt, és a lábai maguktól álltak meg.

- Kibe vagy szerelmes, Mitsuko? - kérdezte a halk, komoly hang, és Mitsuko megfordult, hogy a férfira nézhessen. - Valószínűleg ismerem, és meg tudnám mondani, hogy érdemes-e rá pazarolnod...

- A szerelem az ostobák és a gyengék szórakozása. Én egyik sem vagyok - felelte metsző hangon a lány. - És ha egyszer szerelmes leszek, hát nem maga fogja megmondani, hogy ki legyen az.

- Miért nem érted meg végre, hogy csak védeni akarlak? - hökkent meg Tobirama az éles hangtól. - Nem akarom, hogy bajod essen, olyan rossz dolog ez? A tanítványom vagy, felelősséggel tartozom érted. Azt akarom, hogy boldog legyél. Fáj ez neked, Mitsuko? Azért bántasz mindig, amikor segíteni szeretnék? Így érzed magad biztonságban? Hogy szurkálódsz, és vitatkozol, és minden egyes lépésemet támadásnak veszed? Szeretnék olyan lenni neked, mint Mito. Hogy megbízz bennem. Mint ahogy most. Miért éppen tőlem kértél tanácsot? Mitót is megkérdezhetted volna.

- Hát akkor inkább őt kérdezem legközelebb - bólintott komolyan Mitsuko, és megfordult, otthagyta a tanácstalan férfit a folyosón.

*******

Szótlanul vacsoráztak meg. Sakura túl fáradt volt ahhoz, hogy kétfelé tudjon figyelni, és tudta, hogy Itachi rászólna, ha nem enne rendesen, így szinte fel sem nézett a tányérjáról, és nem úgy tűnt, mintha a férfi túlságosan bánná az ideiglenesen rájuk telepedett csöndet. Miután mindent eltüntetett a tányérjáról, hátradőlt a székén, és Itachira nézett, aki egy ideje őt bámulta.

- Nem bánod, ha megvizsgállak? - kérdezte végül, miután ásított egyet, és a kezét visszaejtette az ölébe, a férfi pedig válaszul csak megrázta a fejét. - Akkor feküdj az ágyra, és lássuk azokat a híres szemeket - mosolygott Itachira a lány, és a másik némán felállt, hogy az ágyhoz lépjen, aztán elfeküdt rajta, és Sakura nagy nehezen rávette magát, hogy kövesse. A végtagjai máris nehezültek, és a mozgás is sokkal nagyobb feladatnak tűnt, mint az elején. Ebből bizony egy szép kis izomláz lesz holnapra, és ez egy kicsit sem vidította fel. Leereszkedett az ágy szélére, és Itachi fölé hajolt. - Csukd be a szemed - mondta halkan, és a férfi egy pár másodperces fáziskéséssel ugyan, de reagált, és megtette, amire kérte. Mikor a szemhéjához ért, nem rezzent össze, és nyugodtnak tűnt, ez pedig Sakura számára is sokkal könnyebbé tette a helyzetet. - Mikor szokott a legjobban fájni a szemed? - kérdezte, míg a chakrája az ujjai hegyéről a férfi szemhéjára vándorolt át, aztán eltűnt, és már csak az ujjbegyein érezte azt a halvány bizsergést, ami minden alkalommal a chakrája idézett elő.

- Erős fényben, használat után leginkább - felelt halkan Itachi, az arca pedig ugyanolyan mozdulatlan maradt.

- De akkor is érzékeny, ha nem használtad előtte a sharingant, igaz? - kérdezte Sakura, mire csak közömbös hümmögés volt a válasz, amit igenként értelmezett. - Mióta érzel fájdalmat, ha használod?

- Hét éve, nagyjából - mormogta Itachi, mire a lány megrezzent, és elhúzta a kezét, hogy hitetlenkedve rámeredjen a másikra, aki értetlenül résnyire nyitotta a szemét, és kihunyorgott a szempillái alól. - Mi az?

- Hét... hét kibaszott éve? - kérdezte Sakura, és a fojtott hangjában düh és ingerültség bujkált.

- Ne káromkodj - sóhajtotta válaszul a férfi, mire Sakura felhorkant.

- Ez a legnagyobb problémád, Itachi Uchiha? - csattant fel a lány, aztán összeszorította a száját, és adott magának egy percet, hogy lenyugodjon, míg Itachi a pillantását fürkészve figyelte, ahogy lassan, ha nem is tűnik el a harag a zöld szemekből, de visszafogottabbá, és tompábbá válik. - Őrült vagy. Őrült! - suttogta végül felháborodva, és egy visszafogott kézmozdulatot tett. - Csukd be a szemed, te megátalkodott... - A többi, ami ezt a nem túl kedves jelzőt követte már nem hallotta tisztán, bár a lány hangsúlyából arra következtetett, hogy azok sem túl hízelgőek ránézve. - Csoda, hogy még látsz - szusszant fel végül Sakura, és a férfi újra megérezte az ujjbegyeit a szemhéján, aztán a meleg chakraáramot, ahogy szétterült a halántékánál, és valahol beljebb a homloka és a szemürege mögött, Itachi pedig újra ellazult.

- Annyira szörnyű? - kérdezte végül egy sóhajjal.

- Viccelsz velem? - hallotta maga fölül Sakura ingerült hangját, ami olyan szemrehányó volt, mintha éppen valahonnan ki akart volna ugrani, aztán újra eltűnt a chakra, és a lány ujjai, és Itachi egy pillanatig elidőzött az ürességen, ami a fejében támadt. - Ülj fel, te makacs szamár - sziszegte végül Sakura, mire kinyitotta a szemeit, és ülőhelyzetbe tornázta magát, aztán mikor a lány felé intett, nekidöntötte a hátát a falnak, és figyelte, ahogy Sakura közelebb húzódik hozzá, és a sarkára ül. - Csukd be a szemed - hangzott el újra az utasítás, és Itachi egy újabb sóhajjal megadta magát. - Most aktiválom a sharingant, és ki kell nyitnod majd a szemed, ezért a halántékodtól közelítem meg a dolgot. Valószínűleg fájni fog. Eléggé. Szeretnél valamilyen érzéstelenítést, vagy ilyesmit? - kérdezte még, mire a férfi újra kilesett a szemhéja alól, majd gyorsan vissza is csukta, mire Sakura ingerülten felszusszant.

- Nincs szükségem érzéstelenítésre - felelte végül egy félmosollyal. - Így is eléggé érzéstelen vagyok.

- Nagyon humoros - motyogta a lány a fejét rázva, aztán megbökte Itachi mellkasát. - Ne nyisd ki a szemed, amíg nem szólok. Ha kinyitod, megvakulsz, világos?

- Persze. Vakság. Teljesen világos - vágta rá a férfi, és alig bírta visszafojtani a mosolyát.

- Ó, fejezd be - mordult rá Sakura, mire Itachi kihúzta magát, és elkomolyodott. - Akkor elkezdem. - Mikor a lány ujjai a halántékához értek, érezte, hogy egy csöppet megfeszül a vállában egy izom, aztán nyugalmat kényszerített magára, és ellazult, Sakura chakrája pedig újra benyomult a fejébe.

Zavarnia kéne. És egyáltalán nem kellemetlen. Mikor viszont a chakraszálakat egyenesen a szemeiben érezte, már nem volt olyan könnyed a hangulata, pláne mikor a lány ügyködésére megmozdult a chakrája és végigfutott a látóidegein, hogy aktiválja a sharingant. Érdekes, eddig nem érezte ilyen tisztán az egész folyamatot. Természetes volt a számára, mint a levegővétel, de mivel ezúttal nem ő irányította a dolgokat, volt ideje kívülről, csupán megfigyelőként érzékelni az egészet. Érdekes volt. Pokolian érdekes, és arra gondolt, meg fogja kérni a lányt, hogy csinálja ezt újra és újra, hogy tanulmányozni tudja az egész folyamatot. Éppen ezen töprengett, mikor meghallotta Sakura sóhaját.

- Kinyithatod - mondta, aztán mikor engedelmeskedett volna, a lány még rásziszegett. - És lassan, te őrült.

Sakura izgatottan bámulta a lassan felnyíló szemhéjakat, és mikor elővillant a szempillák alól a sharingan mélyvöröse, elakadt a lélegzete. Soha, de soha nem látott még ilyen közelről sharingant. Soha nem is akart, hiszen normál esetben ez azt jelentette, hogy vége van, és kezdhet búcsúzkodni az életétől. Kakashi soha nem engedte a sharinganja közelébe, Sasuke pedig... Sasuke nem volt ilyen közel hozzá a legutóbb, a két sharingan pedig nagyon is különbözött egymástól, és Sakura biztosan felnevetett volna, arra a gondolatra, hogy Sasuke szemei milyen gyengék ehhez képest, ha ki nem söpört volna minden más gondolatot a fejéből az a mélyvörös és határozottan veszélyes szempár tíz centire az arcától.

- Szólj, ha kibambultad magad - mormolta szórakozottan Itachi, mire összerezzent, aztán egy szemrehányó pillantást küldött a férfi felé.

- Nem mindennap látok ilyet, úgyhogy fogd be egy kicsit - suttogta halkan, kicsit felháborodva, aztán a szemei újra ámulva rámeredtek a sharinganokra, amik feszélyezetten bámultak vissza rá.

- Sakura...

- Igen? - kérdezte változatlanul áhítatos hangon a lány, és egy gyorsat pislantott, mintha még arra sem akarná pazarolni az idejét, hogy egy tizedmásodpercre behunyja a szemét.

- Úgy bámulsz rám, mintha valami... látványosság lennék - válaszolta feszengve Itachi, ugyanolyan halkan, mint Sakura, és a hangjában egy hajszálnyi gúny csendült. - Nem valami kellemes érzés.

- Ó, bocs - nyögte a lány kicsit zavartan. - Csak ez... ez most egy olyan lehetőség, amire soha nem számítottam - mondta végül mosolyogva. - Oké, akkor most... vizsgálat újra. Most hagyd nyitva a szemed - szólt rá Itachira, mikor egy megadó szusszanással le akarta hunyni a szemeit. Mikor pár perc múltán Sakura zöld szemeiben felvillant valami, és a lány az alsó ajkába harapott, már sejtette, hogy baj van, de mikor Sakura arca végleg elkomorodott, azt is tudta, hogy nagy a baj.

- Mi az? - kérdezte kissé rekedten, és érezte, ahogy a lány chakrája visszahúzódik, aztán eltűnik, és Sakura az ölébe ejtette a kezét.

- Nos... nem fogsz neki örülni, de ez szükséges, és csak így gyógyíthatlak meg, szóval engedned kell, muszáj beleegyezned, érted, Itachi? Ha nem teszed, véglegesen megvakulsz, és nincs más módszer, pedig ezt én sem szeretném. Azt hittem, meg tudom oldani anélkül, hogy ehhez a megoldáshoz kelljen folyamodnom, de úgy tűnik nincs más, és ez... - Sakura hebegve magyarázott, miközben hevesen gesztikulált, fészkelődött, és feltűnően kerülte a pillantását.

- Bökd már ki - vágott a szavába kissé türelmetlenül Itachi, mire a lány végre felnézett rá, és a szája szélét harapdálva kicsit aggodalmasan rámeredt.

- Én... meg kell vakítsalak pár napra. Három vagy négy nap, egyáltalán nem sok, és utána minden olyan lesz, mint hét évvel ezelőtt, úgy fogsz látni, és nem fog fájni, ha használod, valószínűleg soha többet nem kell majd ezzel számolnod, és...

Itachi elméjében valahol elvesztek a szavak, vagy talán meg sem hallotta őket. Csak az első szavak maradtak meg. Meg kell vakítsalak. Három vagy négy nap... Nem. Nem, ezt nem. Ahogy átvillantak az agyán azok az órák, amiket nemrég vakon töltött, érezte, hogy szinte megfagy a hirtelen jött sokktól. A küszködés, hogy lásson, az erőlködés, a forró vér, ami az arcán csorgott lefelé, és az a pokoli sötétség... Három vagy négy nap.

Itachi kábán fölállt, és ügyet sem vetve a még mindig zavartan magyarázkodó lányra, kiment a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót, magára hagyva az értetlen és aggodalmas Sakurát.