Itachi arra ébredt, hogy elzsibbadt a karja, és teljesen érzéketlenné vált. Valószínűleg órák óta így volt, és egy pillanatig nem is értette, mi keltette fel. Csukott szemhéján keresztül is érzékelte a sötétséget, de meg sem lepődött, hogy felriadt az éjszaka kellős közepén. Ritkán volt, hogy zavartalanul átaludt volna egy egész éjszakát. Hol az álmai, hol a megszokás keltette fel.

Mikor el akarta húzni a kezét, az meg sem mozdult, és csak egy pillanat múlva jött rá, hogy van rajta valami. Egy puha, meleg és jó illatú valami. Valószínűleg a párna, bár nem kéne ilyen nehéznek tűnnie. A zsibbadásra fogva, lassan feleszmélve érzékelni kezdte az őt körülvevő dolgokat, a helyzetét, például, hogy a lába beleakadt a takaróba, és feltűrhette a paplant, mert a lábára nehezedett valami. Egy pillanatig még kábán, félig ébren félig álmában lebegve mozdulatlan maradt, míg azon töprengett, hogy vajon kényelmetlen, vagy inkább kellemes-e a helyzet, attól függetlenül, hogy olyan, mintha hangyák futkosnának a karján, és végül úgy döntött a kellemesen kényelmetlen a legjobb kifejezés. Aztán olyan hirtelen hasított belé a felismerés, hogy kipattantak a szemei, és felemelte a fejét.

Az ajkai résnyire elnyíltak, ahogy álmosan belehunyorgott a szoba csöndjébe, és rá kellett jönnie, hogy reggel van, csak valaki behúzta a sötétítőfüggönyt. Kétségtelenül reggel volt, kilenc óra, és Sakura a karján fekve édesen szuszogott, miközben nyilván fogalma sem volt róla, hogy teljesen elszorítja a vérkeringését. Itachi némán rábámult a lány csukott szemhéjára, ami olyan vékony volt, hogy még a félhomályban is ki bírta venni a halványkék ereket a bőre alatt. Nem pislogott. Nem lélegzett. Csak bámulta, és nem mert megmozdulni. A kába agya egy pillanatra attól félt, hogyha megmozdul, megtörik a pillanat, és felébred. Aztán rájött, hogy már ébren van.

Lassan tette vissza a fejét a párnára, és Sakura arca felé fordítva némán figyelte. A szempillái ugyanolyan sötét árnyékot vetettek az arcára, mint tegnap este. Mikor óvatosan megmozdította a lábát, csak akkor jött rá, hogy nem a takaróba akadt bele, hanem a lány lába fekszik keresztben a vádliján. Valamikor felcsúszhatott a nadrágja szára, mert a csupasz, forró bőrét érezte az övén. Egy halk nyögés szaladt ki a száján, és megpróbálta kihúzni a kezét Sakura teste alól, mire a lány megmoccant, fészkelődni kezdett, és Itachi mozdulatlanná merevedve leste az arcát, míg arra gondolt, jobb lesz gyorsan távozni az ágyból, mielőtt a lány felébred a mocorgására, és rájön, hogy ő is férfiból van. Valószínűleg halálra rémisztené, és nem akarta, hogy így ébredjen öntudatára aznap reggel.

Mikor végre nagy nehezen sikerült kihúznia a kezét Sakura alól, egy újabb akadállyal találta szemben magát: a fékezhetetlen, kócos, rózsaszín tincsekkel, amik a karjára tekeredtek. Összepréselt ajkakkal kiszabadította magát a másik kezével, aztán lassan felemelte a takarót, és már éppen kicsusszant volna alóla, mikor Sakura megmozdult, és halk nyöszörgéssel felé tapogatózott, aztán egy pillanat, és Itachi kicsit tétován pislogott a nyaka köré tekeredett karra, és az a hang a fejében, ami tegnap este figyelmeztette az időre, veszettül káromkodni kezdett, mikor a lány hozzábújt, és feljebb húzta a lábát a combjára.

Mozdulatlanul várta, hogy Sakura újra teljesen elaludjon, és végre kimenekülhessen mellőle. Valószínűleg egyenesen a zuhany alá. Mikor eltelt tíz perc, és a lány lassú, egyenletes lélegzetvételei lassan újra betöltötték a szobát, Itachi még egy percig nézte, nem rezdül-e meg a szempillája, vagy nem moccan-e meg, és mikor nem történt semmi, lassan megfogta Sakura karját, hogy a lány oldalára tegye. Úgy tűnt, a másikat egyáltalán nem érdekli, hol van a karja, mert meg sem rezzent, és mikor Itachi elengedte a csuklóját, az szinte azonnal lecsúszott az oldaláról és teljes hosszában a férfi karjára esett, Itachi száján pedig ezúttal tényleg kicsúszott egy röpke káromkodás. Hiba volt.

Sakura valószínűleg a hangjára félig feleszmélve a mellkasára fektette a tenyerét, aztán halkan mormogva körbetapogatózott, mintha csak tudni akarná, hogy hol is van tulajdonképpen a keze, aztán az ujjai Itachi vállára csúsztak, és erőtlenül megrázta egy kicsit.

- Naruto, reggel van - mormolta álmosan, míg a fél arcát a párnájába fúrta, aztán egy ásítással átkarolta a férfi mellkasát, és még mindig csukott szemmel megbökte a lábujjával, mire Itachi szemöldöke a magasba szaladt. Azért ennyire nem hasonlít a Kyuubi jinchuurikire. A testfelépítése meg aztán végképp nem. Legalábbis, őszintén remélte, hogy így van. - Nem hallod? Jiraya megint engem fog megölni, hogy elkéstél az edzéséről - nyögte, aztán elfojtott egy ásítást, míg Itachi azon gondolkozott, mennyi esélye van megúszni a lebukást, ha most kiábrándítja, hogy nem a taknyos fekszik mellette. Mindenképpen több, mintha azt hinné, hogy ő Naruto, és a végén még teljesen rátekeredne...

- Ez nagyszerű - motyogta végül -, csak egy vele a probléma. Hogy nem vagyok Naruto.

Mikor Sakura meghallotta a hangját megrezzent, és az előbbi ásítástól könnyes szemekkel álmosan felhunyorgott rá, aztán kicsit zavartan elmosolyodott, és visszaejtette a fejét a párnára.

- Bocsi - lehelte pár másodpercnyi csönd után, még mindig kábán mosolyogva, és visszahúzta maga mellé a kezét. Aztán a lábát is. - Azt hiszem, vele álmodtam - motyogta még, aztán megfordult, és a takaró a derekára tekeredett, Itachi pedig felült, és besurrant a fürdőbe, miután a lány pár perc elteltével visszaaludt.

*********

Hashirama egy gyors pillantást vetett az öccsére a válla felett, aki türelmetlenül toporgott mögötte, és egy sóhajjal bekopogott az ajtón. Mikor kinyílt, egy alacsony, barna hajú nő állt az ajtóban, és Hashirama kicsit bizonytalanul hunyorogva végigmérte.

- Benika Nagakawa? - kérdezte végül tétován, mire a nő meglepetten biccentett.

- Igen. Segíthetek, Hokage-sama? - ráncolta a homlokát a nő.

- Ami azt illeti, igen. Szeretnék beszélni Mitsukóval. Itthon van?

- Mit csinált már megint az én kis Mimim? - ijedt meg Benika, és a szívéhez kapott. - Ne haragudjon rá, Hokage-sama, olyan neveletlen, buta kislány még...

- Nem, nem, ne aggódjon, asszonyom, nem csinált semmi rosszat - nyugtatta meg gyorsan Hashirama. - Egyszerűen csak a jelentkezési lapját nem töltötte ki egészen. A lakcíme nem szerepel rajta, viszont a magukét megkaptam...

- Ó, hát persze - mosolyodott el hirtelen Benika. - Valószínűleg nem tudta a kicsikém, hogy mit írjon oda. Miután megkaptuk az engedélyt, két nappal később visszamentünk a Tea országába. Kereskedőként sokat utazunk, hiszen tudja...

- De később nem volt hajlandó kitölteni, mikor megkértük rá. Úgy... két napja?

- Szégyelli a dolgot, Hokage-sama - legyintett Benika. - Mivel többnyire csak negyedévente egy-két hetet töltenénk itt, arra gondoltunk, pazarlás lenne megvenni egy házat, hogy aztán itt álljon egész évben üresen, meg hát, nem is vagyunk olyan helyzetben, hogy megengedhessük magunknak. Mitsuko egy barátnőjénél lakik, amikor nem vagyunk itthon. Azt hiszem, most is nála van.

- Egy barátnőjénél? - szaladt fel Tobirama szemöldöke, de hiába próbálta lepisszegni a bátyja, folytatta. - Mégis miféle barátnőjénél?

- Sizukánál. Annál a szőke copfos lánynál, akinek az apja abban az étteremben dolgozik... - bólogatott Benika. - De hiszen ismerik! Hiruzen unokahúga.

- Sarutobié? - hökkent meg Hashirama, és összenézett az öccsével, aki ugyanolyan meglepetten bámult Benikára, mint ő.

- Persze - nevetett az asszony. - Hiruzen öccséé az étterem, és régóta a legfőbb beszállítói vagyunk. A lányok pedig nagyon jól kijönnek egymással, így arra gondoltunk, hogy Mitsuko náluk marad.

- Értem. És... ő is az étterem felett lakik? - kérdezte Hashirama felocsúdva a döbbenetéből, mire Benika bólintott.

- Megadjam a címet? - kérdezte homlokráncolva.

- Nem, nem köszönöm, tudom - ingatta a fejét a Hokage. - Nos, köszönöm szépen, ennyi lett volna az egész. Elnézést, hogy megzavartuk, és további jó pihenést!

- Köszönöm, önnek is Hokage-sama. Tobirama-sama - motyogta az asszony, és meghajolt mindkettejük előtt, aztán mikor Hashirama megfordult, és lelépett a tornácról nem vesződve a lépcsőfokokkal becsukta mögöttük az ajtót.

- Hát... azt hiszem, ez mindent megmagyaráz - mormolta a Hokage az öccsének, mire az összefonta a karjait a mellkasa előtt, és követte, ahogy végighaladt az utcán. - Sarutobi Hiruzen unokahúgával lakik.

- Ez nem egészen az, amire számítottam - vallotta be vonakodva Tobirama, aztán egy sóhajjal megtorpant, és a tenyerébe temette az arcát. - Hogy a fenébe fogok bocsánatot kérni tőle megint? - nyögte idegesen, mire Hashirama egy harsány kacagással hátba veregette.

- Feltalálod magad, öcskös. Mint mindig - nevette, aztán otthagyta az utca kellős közepén, míg Tobirama szinte hallotta Mitsuko kiabálását.

********

Többet úgysem fog előfordulni. Az első alkalommal is hiba volt. Persze. Hogyne.

Itachi ütközésig fordította a hidegvizes csapot, és megborzongott, mikor a jéghideg víz szinte végigcsapott a hátán.

Idióta. A férfi arcát a vízsugárba tartva szinte reszketett a hidegtől, de nem bánta. Jólesett, és különben is szüksége volt rá. Minek ment bele? Még csak az alkoholra sem foghatja, mert már egyáltalán nem volt részeg, mire hazaértek Peinnel és Kisaméval. Az eső megtette a hatását. Csak hát... nem akarta, hogy rosszat álmodjon. Aha. Naná, hogy nem akarta. Persze. Hogyne, Itachi, még egy-két ilyen ostoba mentegetőzés, és biztosan hinni fogsz magadnak. Jó lett volna elsikálni ennyivel, de tudta, hogy nem fog menni. Ezúttal nem.

Szokatlan volt, és... valahogy tetszett neki, igen. Tíz év egyedül, teljesen egyedül... érződött a magatartásán, a szokásain, mindenen. Megszokta, hogy teljesen egyedül van. A bordélyban jutott eszébe, hogy talán nem kell így lennie. Hogy talán nem kell egyedül lennie, akármi is van most, és akármi lesz is. Valahogy mindig természetesnek tűnt, hogy nem érez szükséget bármiféle emberi kapcsolatra. Minek, mikor bármelyik pillanatban megszakadhat az élete, és vele együtt minden más is, amit elért? Talán ez volt a hiba. Talán végig hibázott, és észre sem vette. Hiba volt úgy élni minden egyes napot, mintha az lenne az utolsó? Úgy hozzáállni, mintha már holnap vége lenne mindennek, és várni, hogy egyszer majd csak igaza lesz, és az lesz az utolsó napja? Kisaméval sokat beszéltek erről, és régen mintha Shisui is mondott volna valamit... Már nem emlékezett rá. De tudta, hogy Kisame hiába erősködik, nem szabad rá hallgatnia, amikor azt mondja, hülyeség így élni. Pedig talán igaza volt. És ő most jön rá, most, amikor késő? Most, amikor már tényleg teljesen mindegy? Micsoda elcseszett gondolat.

Ha nem szabadna minden napját az utolsóként élnie, akkor ennek a gondolatnak semmi értelme. Akkor nincs olyan, hogy késő, mert soha nem késő, nem igaz? Nehéz volt így gondolkodnia, de talán... talán megér egy próbát, és nem fogja magát egy elveszett okként figyelni, nem fog úgy viselkedni, mint akinek minden mindegy. Sakura is ezt mondta, amikor elhozta Orochimarutól. Hogy neki már minden mindegy. Aztán úgy tűnt, észbe kapott, eszébe jutott Naruto, Konoha és... saját maga. Lehet, hogy tíz év múltán most jött el a pillanat, amikor ő is belefáradt, hogy mindig csak Sasukéra gondoljon? Hogy mindig csak az ő érdekeit nézze, hogy saját magát inkább betuszkolja az alá a vastag fémlemez alá a fejében, és csak a shinobit hagyja élni és gondolkozni, hogy csak a shinobi éljen?

Hiba volt a hideg embert az előtérbe tolni, és hagyni, hogy az az ember, akinek érzései, vágyai, gondolatai, álmai és eszméi vannak szép lassan, csöndben haldokoljon odabent, saját magába zárva, hogy lassan kihunyjon, mint a gyertyaláng, ami nem kap több oxigént? Meg tudná tenni egyáltalán?

Itachi elzárta a vizet, kilépett a kádból, és megtörölközött, míg egy gyors, kétkedő pillantást vetett a tükörbe, és rájött, hogy már a szája is elkékült a jéghideg víztől.

Sakura... Sakura túl sok mindent megváltoztatott. Nem hitte volna az elején... és még most sem hiszi el egészen. Azt hitte csak jön, és gyógyít, és kész, vége. De hogy olyan gondolatokat ébreszt benne, amiket bárki mástól hallva sosem fogadott volna el... És nem azért, mert ő mondta. Nem mondott ilyet, nem mondta, hogy nem kéne ennyire egyedül lennie, és még csak nem is célzott rá. Ő jutott erre a következtetésre, teljesen egyedül és magától. Igaz, hogy miatta, de Sakurának fogalma sincsen, hogy tíz éve így éli az életét, tehát eszébe sem juthatott, hogy bármit is változtatni akarjon rajta. Miért ilyen nehéz ez az egész? Nem kéne ilyen feszültnek lennie, nem kéne, hogy ennyire ideges legyen, és ilyen gyakran tegyen... engedményeket? Nem, nem igazán. Végül is, Sakura nem kéri rá, hogy tegyen le a céljairól, hogy máshogy figyelje a világot. A jelenléte teszi ezt, csak az, hogy van, és hogy... hogy vele.

Itachi átrángatta a fején a pólóját, és kiment a fürdőből, csak egy röpke, gyors pillantást vetett a párna fekete selyemhuzatán szétterült rózsaszín tincsekre, aztán már kint is volt a folyosón.

Túl sokat jelent. De nem érti, hogy miért. Shisui most biztosan nevetne rajta, hogy ennyit szerencsétlenkedik. Jó, valószínűleg félre is értené a gondolatai indítékát és okát, de ez nem volt szokatlan. És nem is lenne furcsa most sem, végül is, néha még...

Itachi benyitott az ebédlő ajtaján, és félbemaradt a gondolata, mikor Kisame felpattant az asztaltól, elé lépett, csípőre vágta a kezét, és összeszűkült a szeme.

- Mi van? - kérdezte értetlenül a férfira bámulva, aztán a tekintete továbbrebbent Kakuzura, aki az asztalnál ült, és némán figyelte a jelenetet, Deidarára aki félig aludt mellette, Peinre, aki ezúttal úgy tűnt, csakis Natsumival hajlandó reggelizni, aztán Konanre, aki éppen mellette ült az asztallapon teát kortyolgatva, és mikor összetalálkozott a tekintete a nő kicsit bűntudatos, de elismerő pillantásával, felsóhajtott, és lehunyta a szemeit. - Nem kellett volna behúznod a sötétítőfüggönyt, Konan.

- Csak... szerettem volna, ha kipihenitek magatokat - motyogta a nő, mire Kisame felhorkantott, és Itachi felpillantott a társára.

- Nem volt mit kipihenniük, Konan - mondta a kékbőrű szinte méltatlankodva, aztán visszafordult Itachi felé. - Úgy hallottam, ruhában aludtál egy nő mellett - morogta hunyorogva Kisame, miközben őt méregette. - Szégyent hoztál rám, Itachi.

- Mintha csak az apámat hallanám - nyögött fel a férfi, és kikerülte a társát, hogy bejusson a konyhába, de Kisame nem adta fel, és követte, megállt az ajtóban, amíg ő kinyitotta a hűtő ajtaját, és belebámult.

- Akármit is mondasz, mától fogva nem ismerlek, világos? - hörrent fel Kisame, mire Konan is feltűnt a konyha ajtajában, és tarkón legyintette a férfit. Kicsit komikus volt, mivel a művelethez lábujjhegyre kellett állnia.

- Ó, hagyd már - morgolódott Konan. - Nagyon aranyosak voltak. És én igenis büszke vagyok Itachira. Annak a lánynak éppen most semmi szüksége rá, hogy...

- Nem lehetne, hogy ezt akkor tárgyaljátok meg, amikor én nem vagyok itt? - érdeklődött színtelen hangon Itachi, és a talpával megvakarta a lábfejét, míg azon gondolkozott, hogyha ennyire nem érdekli a beszélgetés, akkor miért nem fogja fel, hogy mit is lát tulajdonképpen a polcokon. - Egyébként, tudom, hogy sosem szóltam érte, de... örülnék, ha mostantól kopognál a szobám ajtaján, Konan - sóhajtotta végül, és felnézett a nőre, aki összeszorította a száját. - Engem nem zavar, de Sakurát lehet, hogy igen.

- Téged is zavar - kotyogott közbe Kisame. - Csak magadért soha nem nyitnád ki a szád.

- Oké, legközelebb kopogok - ígérte motyogva Konan. - Csak szólni akartam, hogy kész a reggeli. De... - kezdte kicsit tanácstalanul Itachira sandítva, aki megint a hűtő tartalmát bámulta üres szemekkel. - Egyébként tényleg... aranyosak voltatok - suttogta halkan megpróbálva elfojtani a mosolyát, aztán eltűnt az ajtóból, és Itachi utánabámult, aztán Kisaméra nézett.

- Te még mindig itt vagy? - kérdezte végül egy sóhajjal, és lehajolt, hogy kivegyen egy lefedett tálat a hűtőből. - Hallottad, aranyosak voltunk, vele aludtam, menj, sikoltozd ki magad a ház mögött, aztán gyere vissza, ha már normálisan viselkedsz.

- Kettőnk közül te nem viselkedsz normálisan - mormogta Kisame, és az ajtófélfának dőlve keresztbe fonta a karjait. - Tudod... Sakura egy nő.

- Aha, feltűnt - motyogta Itachi, míg a pultra lökte az edényt.

- Nekem nem úgy tűnik.

- Csak mert te minden egyes nőnemű lényt a környezetedben potenciális... hogy is szoktad mondani? - nézett fel hirtelen egy gúnyos félmosollyal, és Kisaméra meredt, aki előre tudva a folytatást, megvonta a vállát, és kibámult az ablakon a társa válla fölött, Itachi pedig folytatta. - Á, igen. Potenciális áldozatnak tekintesz, nekem nem kell ilyennek lennem.

- Nem mondtam ilyet - horkant fel Kisame. - Egyszerűen csak van szemem, tudod?

- Aha, az is feltűnt - vonta meg a vállát Itachi, míg elkezdte melegíteni a rizst, és a pultnak dőlt, míg a társára nézett, aztán inkább újra a pultra bámult. - Elég jó megfigyelő vagyok.

- Akkor... nem is tudom, megfigyelted már Sakurán a... - Mikor Kisame elhallgatott, Itachi felnézett rá, és már éppen rá akart kérdezni, hogy mit, mikor meglátta a társa sokat mondó kézmozdulatait a mellkasa előtt.

- Kisame... - sóhajtott fel unottan, és megrázta a fejét, aztán kávét töltött magának, míg Kisame halkan felnevetett.

- Ez egy "Persze, Kisame, csak hagyd abba a célozgatást a cickókra" volt? - kérdezte vihogva.

- Nem, ez egy "Semmi közöd hozzá, és ha sokáig piszkálsz a reggeli kávém előtt, akkor nagyon gyorsan holtan találhatod magad, még mielőtt megemésztenéd a reggelid" volt - mormolta Itachi, és egy csúnya oldalpillantást vetett Kisaméra.

- Még nem reggeliztem. Mindegy. A lényeg, hogy már mindent kitaláltam - vigyorodott el Kisame. - Meg kell ugyan beszélned Peinnel, és a Hokagéval, de ez igazán nem lehet neked akadály, és Sakura biztosan maradhat. Na, milyen vagyok? - tárta szét a karjait a férfi, mire Itachi felhúzta a szemöldökét.

- Nem tudom. Idióta? - kérdezte kicsit tanácstalanul, mire Kisame csalódottan leeresztette a kezét.

- Ne már.

- Nézd, nem akarom, hogy Sakura itt maradjon, oké? - fortyant fel hirtelen Itachi a társa kiakadt tekintetére. - Azt akarom, hogy hazamenjen, és boldogan élje az életét, méghozzá Sasukéval, meg a... barátnőivel, meg az összes gyökér Hyuugával, aki a Földön van, meg az iszákos Hokagéjával, és nem azt, hogy maradjon. - Mikor Kisame meg akart szólalni, Itachi feltartotta a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be, mire a társa fogai kicsit bosszúsan összekoccantak, ahogy becsukta a száját. - Továbbá nagyon örülnék neki, ha most minimum egy hónapig tényleg nem szólnál hozzám, mert kiakasztó vagy. Nem akarok több célozgatást, sem kísérletet, mert Sakurával nem vagyunk a kísérleti nyulaid, Kisame. Nem akarok több perverz beszólást, sem több alkoholt, és egyágyas szobát - emelte meg egy csöppet a hangját a férfi, mert odakintről egy mukkanás sem hallatszott -, és nem akarok több fejtegetést, és ilyen hasonlóan csodálatos megoldásokat, és remélem, hogy világos voltam. Mindenki felfogta? - kérdezte, míg Kisame mellé lépett, és végighordozta a tekintetét a kicsit zavartan pislogó Konanen, a a teli szájjal vigyorgó Peinen és a megszeppent, behúzott nyakú Deidarán, és mikor végül mindannyian elmotyogtak egy igent, bólintott. - Nagyon helyes.

*********

Itachi halkan letette a tálcát az asztalra, aztán átszelte a szobát, és leült a lány ágyának szélére.

A rózsaszín tincsek kusza összevisszaságban végigterültek Sakura csupasz karján, a pólója hátán, a takarón és a párnán, de a nagy részük a lány arcába omlott. Míg Itachi azon töprengett, hogy vajon hogy a fenébe lehet valakinek ennyi haja, Sakura meg sem moccant, és végül neki is eszébe jutott, hogy nem ártana felkeltenie, mert mindjárt fél tizenegy, és így is valószínűleg tovább lesz majd fent, mint tegnap éjjel.

- Sakura - mondta kicsit tétován, aztán mikor nem történt semmi megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott, ezúttal egy kicsit hangosabban. - Sakura, kelj fel.

Csak egy halk, elhaló és barátságtalan morgást kapott válaszként, mire meghökkenten Sakura hátára pislogott, aztán elfojtott egy röpke félmosolyt, és előrehajolt. Úgy tűnik, nem ő az egyetlen, aki morcos reggelente. Mikor összefogta a lány arca előtt a kócos tincseket, és áthúzta Sakura vállán, hogy lássa az arcát, megrezzentek az ujjai.

- Sakura, ideje felkeni - mormolta halkan, mire a lány megmoccant, és tüntetőleg a fejére húzta a takarót. - Sakura. - Itachi kitartó alkat volt, tehát lehúzta a lány fejéről a paplant, mire egy újabb barátságtalan morgás volt a válasz, ami nagyon úgy hangzott, mintha azt mondaná "hagyjál békén, Neji", és Itachi szemöldöke a magasba szaladt.

- Oké, Naruto még rendben volt - kezdte morogva -, bár, azt sem díjazom, hogy összekevertél egy ostoba taknyossal, aki egyébként még testfelépítésre sem hasonlít rám, szóval még csak azzal sem indokolhatod, hogy a mellkasunk szélessége alapján esett meg ez a kis baki, de azt gondoltam, oké, félig aludtál, róla álmodtál, rendben van. De Neji Hyuuga?! Különben is, mi a fenét keresett nálad az a hólyag? És egyébként is, miért alszol a Kyuubi jinchuurikivel?

Sakura kicsit megszeppenten és álmosan felpislogott rá.

- Izé... neked is jó reggelt - nevette el magát végül, és egy ásítással megfordult az ágyban, félig ráfordult Itachi felhúzott combjára, de úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, mert még mindig meredten bámult rá.

- Lassan jó estét - morogta végül, és kihúzta a lábát a lány alól, aki kinyújtózkodott, és hátrahajtva a fejét a párnába, az ablak felé pislogott.

- Ó, megint túl sokat aludtam - motyogta Sakura, aztán újra Itachira nézett, és egy mosollyal megrántotta a vállát. - Túlságosan hozzászoktam a nappali alváshoz - mondta, aztán eltöprengve a plafonra hunyorított, aztán újra a férfira sandított. - Nagyon rád másztam? - kérdezte végül halkan, egy bocsánatkérő grimasszal, mire Itachi tétován biccentett. - Ne haragudj, tényleg, csak Narutóval álmodtam - motyogta, és a férfi felé fordult, míg a haját a válla mögé igazította, hogy ne lógjon az arcába. - Egyébként, ha annyira érdekel... - kezdte bujkáló nevetéssel a hangjában, és Itachi arcát fürkészte. - Csak kétszer aludtam együtt Narutóval. Egyszer, amikor élve sikerült hazavonszolnunk Gaarát, és utána még egyszer, egy nappal azelőtt, hogy megint elment Jirayával. Nem valami eszményi hálótárs, azt kell mondjam. Állandóan beszél, meg forgolódik, és úgy csinál, mintha a párnáim kihívták volna egy barátságtalan bokszmeccsre - nevette végül. - Neji meg általában rám ront olyan dél körül, hogy ne aludjak túl sokáig, úgyhogy... Egyébként, nem tudom, miért zavar. Fogalmam sincs, hogy fogom kimagyarázni szegény Narutónak, hogy miért hívtam Itachinak véletlenül, vagy miért nem csapkodom Nejit, amiért felkelt, ha elsőre az ugrik be, hogy te vagy ott - fojtott el egy mosolyt Sakura, mire a férfi felhorkant.

- Na látod, ez jó kérdés - mormolta. - Gondolom, elképzelhetetlen, hogy felkelj, mielőtt motyogni kezdesz, ugye? - Sakura a szájába harapva bólogatott, nehogy felnevessen. - Oké, de ha ez az ára annak, hogy a Hyuuga kapjon egy-két nevelő célzatú pofont, nem bánom, csapkodhatsz - engedte meg kegyesen egy legyintéssel Itachi, mire a lány már nem bírta visszatartani a nevetést.

- Vigyázz, mert a végén még a szavadon foglak - kuncogta, aztán elfészkelődött az ágyban, és az asztal felé pislogott, aztán egy tündéri mosollyal Itachira nézett. - Nincs kedved... közelebb hozni a reggelit? - kérdezte a szempilláit rebegtetve, mire Itachi szemöldöke felszaladt.

- Sakura Haruno, ha azt akarod mondani, hogy szeretnéd ágyba kapni a reg... az ebédet - helyesbített gyorsan a férfi, míg az ablak felé nézett, aztán a lányra sandított, aki összepréselt ajkakkal próbált nem nevetni Itachi arckifejezésén -, akkor csalódást kell okozzak, mert kizárt, hogy az ágyban fogsz enni.

- Aj már - nyögött fel Sakura, és a fejére húzta a takarót. - Akkor éhen halok - vihogta végül, a férfi pedig egy sóhajjal felállt, és átült az asztalhoz. Egyedül. - Olyan rég volt, hogy nem kellett kikelnem az ágyból egész nap, mert nem volt semmi dolgom... te meg itt megint ünneprontóskodsz - sóhajtotta, és kilesett a takaró alól. - Hé, itt hagytál? - háborodott fel azonnal, és az asztal felé fordította a fejét, Itachi pedig válaszként csak teli szájjal hümmögött. - Hagynál éhen halni?

- Azt mondtad, van két lábad - vonta meg végül a vállát, mikor lenyelte a falatot. - Egyébként, így is, úgy is ki kell jönnöd onnan, mert tegnap ellógtuk az edzést.

- Ne már - nyöszörgött Sakura, aztán elgondolkozott. - Ha kimászok reggelizni, visszajöhetek? - alkudozott töprengve.

- Persze. Ahogy végeztünk az edzéssel.

- Kegyetlen vagy - sziszegte a lány, aztán megvonta a vállát, és a fal felé fordult. - Izé, olyan hét körül kaphatok majd papírt meg ecsetet? - kérdezte motyogva még, és hallatszott a hangján, hogy mosolyog. - Írni akarok Narutónak, hogy tudja, hogy éheztetsz...

- Ne dramatizáld túl - mormolta Itachi, míg kedvetlenül a rizsben turkált, aztán végül pár perc múlva felnézett, és felsóhajtott. - Visszaaludtál? Komolyan? Majdnem tíz órát aludtál, és még képes vagy egyáltalán ágyban lenni? - kérdezte hitetlenkedve, de Sakura végül egy sóhajjal felé fordult, és szkeptikusan rámeredt.

- Éjszakai műszakos nővér vagyok, oké? Képes vagyok egész nap aludni... - Mikor Itachi felhúzott szemöldökkel rámeredt, ráhunyorgott. - Viszont, kibírok ötvenkét órát alvás nélkül. Teszteltem!

- Jesszusom. - A férfi kiakadva megdörzsölte a homlokát. - Jól van, ez igazán... hasznos - nézett fel végül Sakurára, és a hangjából csakúgy sütött a gúny. - Gyere, enned kell. Gyanítom, anélkül is bírnád ötvenkét óráig, de ezt nem fogjuk tesztelni.

- Hm. Pedig az is lehetne hasz...

- Reggeli - vágott a szavába egy csúnya pillantással Itachi, mire a lány frusztráltan felnyögött, és lerúgta magáról a takarót.

- Kiábrándító vagy. - Sakura végül nagy nehezen felült, és az asztalhoz sétált. - Amúgy... tényleg írni akarok Narutónak - motyogta végül, míg lehuppant, és a pálcikáival unottan tologatni kezdte a tányérján az ételt. - Szabad, ugye? - kérdezte, és felpislogott a férfira, aki megvonta a vállát.

- Felőlem.

************

- Mutasd csak, milyen lett - mondta Mito egy mosollyal, és megkóstolta az olvadt csokoládét, ami már csak arra várt, hogy formába öntsék, aztán elismerően hümmögött, és rámosolygott Manamira. - Ó, epres! Nagyon finom lett, Manami, ügyes vagy - dicsérte meg gyorsan a nő, aztán az oldalán szobrozó, kényelmetlenül feszengő Tobiramára nézett, aki percenként legalább tíz óvatos oldalpillantást vetett az összeszorított szájjal az edény fölé hajoló Mitsukóra, aki alig öt méterre tőlük szintén csokoládét készített. Nos, lehet, hogy mégsem volt túl jó ötlet beráncigálni Tobiramát az órára, hátha így tud beszélni a lánnyal. Olyan, mint egy sóbálvány, és Mito a szájába harapott, nehogy felnevessen, mikor eszébe jutott, hogy pont olyan szerencsétlen, mint a bátyja, ha nőről van szó. - Tobirama, gyere, kóstold meg - bökte oldalba a férfit, mire az felkapta a fejét, és kicsit értetlenül bámult előbb Mitóra, aztán a fülig vörös Manamira, aki lehajtotta a fejét, hogy az arcába hulló vöröses haja eltakarja az arcát.

- Ö, ja, persze - nyögte, aztán kicsit vonakodva, de megkóstolta az orra alá dugott kanálra kenődött csokit, és hebegett valamit, de oda sem figyelt, az ízét se érezte.

Mito egy sóhajjal megkönyörült Manamin és Tobiramán is.

- Rendben, kicsim, öntsd formába - simogatta meg bátorítóan a lány karját, aki még mindig lehajtott fejjel hevesen bólogatni kezdett, és majdnem leverte az edényt, ahogy megfordult. - Mitsuko, hogy haladsz? - lépett oda a lány mellé, mire Mitsuko felnézett rá, és a koncentrálástól az előbb még ráncos homloka kisimult, és kedvesen rámosolygott a nőre, míg Tobirama csodálkozva meredt rá. Aha, szóval ilyen, amikor nem haragszik!

- Azt hiszem, lassan készen van - mondta a lány. - Megkóstolja, Mito-sensei?

Mito-sensei... Persze, Mitót csakúgy senseiezi, ő meg Tobirama-sama... Ciki.

- Persze, mutasd csak - mosolygott Mitsukóra a nő, aztán hirtelen kopogtak, és Mito felpislantott. - Ó. Várj egy kicsit, mindjárt jövök - mondta a lánynak, míg arra gondolt, hogy akárki is, pont jókor jött, és míg elhaladt Tobirama mellett, megpaskolta a férfi karját. - Kóstold meg helyettem addig, Tobirama - pislantott rá egy mosollyal, és a férfi ijedten utánafordult.

- Mito... - kezdte, aztán mikor észrevette, hogy majdnem kiabált, és minden szempár rámered, zavartan pislogva visszafordult Mitsuko felé, aki egy pillantást sem pazarolt rá. - Ö... szia - motyogta tanácstalanul, miközben egy fél lépéssel közelebb merészkedett. A lány morgott valamit válaszul, de nem tűnt túl barátságosnak. - Izé... megengeded? - kérdezte, míg tétován a kanálra bökött az edényben, mire Mitsuko felnézett rá, és ő kis híján meghátrált a szikrázó szemeket látva.

- Csináljon, amit akar. Úgysem számít, mit mondok, nem igaz? - kérdezte végül élesen a lány, aztán arrébb húzódott.

- Ó, Mitsuko, ne haragudj rám - tört ki hirtelen Tobiramából a szó, és hatalmasra nyitott szemekkel alulról a lányra pislogott. - Nem kellett volna ilyen messzire mennem, rettenetesen sajnálom, nem is tudom, mit gondoltam, és minden, amit csinálok, vagy mondok, olyan hülyén jön ki... - Mikor Mitsuko egy szemforgatással a szájába dugta a kanalat, a férfi elhallgatott, aztán felszisszent, és kikapta a szájából. - Ez forró! - sziszegte, miközben eldobta a kanalat, aztán egy fájdalmas pillantást vetett a lányra, aki csípőre tett kézzel figyelte.

- Ó, elnézést. Szólnom kellett volna, hogy amit csinálni készülök, az valószínűleg elég kellemetlen érzés lesz magának? - kérdezte töprengve a plafont bámulva, és a mutatóujjával az alsóajkát ütögette, aztán hirtelen leejtette a kezét, és mérgesen Tobiramára bámult. - Hát persze, hiszen maga sincs tekintettel rám. Akkor kvittek vagyunk, ugye? - kérdezte félrebiccentett fejjel, mire a férfi felsóhajtott, és lehunyta a szemét.

- Oké, ezt megérdemeltem - motyogta, és Mitsukóra meredve kinyújtotta a kezét. - Fegyverszünet? - kérdezte, miközben megpróbált a lehető legártatlanabb és legszerencsétlenebb arckifejezését magára varázsolni, a lány pedig az arcára, majd kezére meredt, mielőtt megrántotta a vállát.

- Ha ettől jobb lesz a lelkiismerete - morogta végül, aztán egy konyharuhával megfogta az edény füleit, és az asztalhoz lépett vele, hogy beleöntse a formába, Tobirama pedig mindkét értelemben leforrázottan leeresztette a kezét. Hát... ez azért mégiscsak jobb, mint a semmi.

*********

Suigetsu elképedve bámulta a vele szemben ülő, éppenséggel... ebédelő Juugót, aki ilyenkor nem volt túl szép látvány.

- Hogy bírod megenni? - meredt rá döbbenten. - Az az izé még jóformán él!

Juugo csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán átpillantott a válla fölött, mire Suigetsu is megfordult. Karin lépett be az ajtón, és egy szusszanással ledobta magát az asztalhoz, aztán rámeredt Juugo ebédjére.

- Nem tudnál máshol gusztustalankodni? - fújtatott végül, és inkább Suigetsura bámult, aki kajánul rávigyorgott.

- Na mi az, Karin, valaki megint kiakasztott? - kérdezte szemtelenül, aztán fészkelődni kezdett a széken. - Mesélj, mi volt? Megtaláltad őket?

- Még szép - vetett rá egy fensőbbséges pillantást a szemüvege mögül. - Mondjuk, egyáltalán nem volt nehéz, mert az az idióta halfejű nem erőlteti meg magát, ha a chakrája elrejtéséről van szó. A kis béka él, boldog, és úgy kapaszkodik Sasuke bátyjába, mintha az élete múlna rajta - forgatta a szemét Karin. - Bosszantó az a kis dög. Sasuke meg fog bolondulni dühében - motyogta végül, és maga elé meredt, míg Suigetsu elé tolt egy pohár vizet, amit csak egy gyors pillantással köszönt meg, mielőtt beleivott volna.

- Akkor Sayura sem fog örülni - húzta a száját Juugo, mikor lenyelte az éppen rágott falatot, és a tekintete összevillant Suigetsuéval.

- Még szép hogy nem! - morgolódott a másik, és hátradőlt a székén. - Nagyobb feladat vigyázni erre a tébolyult tinédzserkölyökre, mint gondoltam - sóhajtotta végül Suigetsu.

- Nem igazán vagyunk sikeresek, nem igaz? - motyogta kicsit elkenődve Karin, és egy szomorú pillantást vetett Juugóra. - Azt hittem, könnyebben fog menni, de Sasukét egyszerűen képtelenség távol tartani a bajtól. Sayura csalódott lesz és... Én azt nem tudnám elviselni, srácok! - nyögött fel végül, és a homlokát dörzsölve az asztalra könyökölt. - Annyi mindent adott nekünk, túl sokat köszönhetek neki, és nem akarom, hogy csak azért, mert ez a kis hülye mindenbe fejjel rohan...

- Ne aggódj, Karin - motyogta Suigetsu, és megpaskolta a nő vállát. - Minden rendben lesz.

Mikor nyílt az ajtó, Suigetsu leejtette a kezét az ölébe, Karin kihúzta magát, és egy kihívó mosollyal az ajtó felé fordult, Juugo pedig gyorsan teletömte a száját az ebédjével.

- Sasuke... - mondta Karin egy kacsintással. - Fel is ébredtél?

- Mikor jöttél? - kérdezte kifejezéstelen arccal Sasuke.

- Most, az előbb.

- Befelé - intett a háta mögé a fiú, és Karin lelkesen felpattant, hogy bevonuljon mellette a szobába, míg Sasuke pillantása Suigetsura, majd Juugóra ugrott, akinek a szájából félig kilógott egy darab véres hús, és kis híján elfintorodott. - Juugo, köpd ki, vagy nyeld le azt a valamit - mondta végül. - Undorító vagy - motyogta még, míg Karint követve bement a szobájába, és behúzta maga mögött az ajtót. A nő már az ágyán ült, és kacér pillantásokkal bombázta, de Sasuke tudomást sem véve róla szembeállított vele egy széket, és leült rá. Mikor egy fél perc elteltével még mindig nem történt semmi a szemöldöke a homloka közepéig szaladt. - Mire vársz, Karin? Tapsra? - mordult fel, mire a nő észbe kapott, és kicsit zavartan nevetve lesütötte a szemeit.

- Hát... igazából nem történt semmi különös. Csak mászkáltak ide-oda - vonta meg végül a vállát, és mikor Sasuke rámorgott, összerezzent. - Jól van, jól van. Étteremben ettek, aztán sétáltak, a kis bé... akarom mondani, Sakura összevissza vihogott, és kész - ráncolta a homlokát Karin, mire a fiú is összevonta a szemöldökeit.

- Mi van? - kérdezte értetlenül.

- Ó, megmutatom, gyere ide - forgatta a szemeit a nő, és megpaskolta maga mellett az ágyat. Sasuke áttelepedett az ágyra, és megfogta Karin állkapcsát, hogy kicsit felfelé fordítsa a fejét, aztán a szeme vörösre váltott, és Karin hagyta, hogy a sharingan megmutassa a fiúnak, amire kíváncsi. Sakurára gondolt, ahogy Kisame oldalát bökdösi, ahogy ránevet, ahogy Itachi karjába kapaszkodik, és érezte, hogy Sasuke ujjai összeszorulnak az állkapcsán, ahogyan előtte is megjelenik minden.

Mikor a képek megszakadtak, Sasuke szemei újra feketébe váltottak, Karin kíváncsian fürkészte a zavart, döbbent és dühös szempárt, aztán elmosolyodott, és lesütötte a szemeit.

- Látod? - kérdezte suttogva. - Egyáltalán nem érdekled. Őt nem - mondta, és felpillantott, de Sasuke csak hidegen rámeredt.

- Elmehetsz - mondta végül, felpattant az ágyról, és Karin egy pillanatig az arcára fagyott mosollyal figyelte, ahogy fel-alá cikázik a szobában, és aggódva figyelte, ahogy a fiú a hajába túr.

- Sasuke... - kezdte kissé tétován, míg felállt, de Sasuke csak egy gyors, közömbös pillantást vetett rá.

- Azt mondtam, elmehetsz, Karin - válaszolta fagyosan, mire a nő lebiggyesztette a száját, aztán közelebb lépett hozzá.

- Még mindig fel akarsz keresni egy informátort? - kérdezte kicsit bizonytalanul, mire Sasuke megtorpant, rámeredt, aztán bólintott, mire Karin arca felderült. - Nagyszerű. Csak mert úgy vettem észre, kihalófélben vannak - tette még hozzá a homlokát ráncolva. - A bijuubolond már a harmadikat nyírta ki ebben a hónapban - sóhajtott fel, aztán még egy lépéssel közelebb merészkedett a fiúhoz, és egy kacér mosollyal végigsimította a karját. - Ne maradjak itt... megvigasztalni? - kérdezte Sasukéra pislogva. - A kis béka nem tud semmi olyat, amit én ne tudnék...

- Karin, azt mondtam, kifelé - mordult rá Sasuke, és egy fáradt sóhajjal hátat fordított neki, mire Karin duzzogva kivonult a szobából, és becsapta maga után az ajtót.

Mikor a helyére kattant a zár, farkasszemet nézett Suigetsuval, aztán csalódottan megvonta a vállát, és a fejét rázta.

- Nem megy - tátogta hangtalanul feléjük, mire Juugo kiköpte az ebédjét, és a tányért eltolva maga elől, lehajtotta a fejét az asztallapra, és halkan nyöszörögve hozta a tudomásukra a véleményét.

- Sayura nem fog örülni - rázta a fejét gondterhelten suttogva Suigetsu. - Egyáltalán nem.