Konoha főtere csöndes volt, csupán hárman álldogáltak ott cseverészve. A kapun túl, egy siető alak bukkant föl, zöld ruhája messziről látszott. Az oldalán lógó táska, ide-oda himbálózott, nekiütődve combjának, derekának, de nem foglalkozott vele. Ninja postás volt, az egész életét ennek szentelte, erre áldozta, és munkáját teljesen komolyan vette. A legfontosabb a kézbesítendő levél, más nem számít.

Útközben előhúzta táskájából a borítékba zárt levelet, amit idehozott, és elolvasta a címzést. Hirtelen állt meg, csak úgy porzott talpa alatt az út. Életében talán először, nem tudta, mitévő legyen.

„Ki lehet az az idióta, aki ezt feladta?"

Tekintete embereket keresett és végül megakadt a hármasunkon, akik meghitten beszélgettek. Odalépett hozzájuk.

- Valamelyikőtök ismeri Naruto Uzumakit? - kérdezte.

Három szempár meredt rá kissé zavartan.

- Én igen - válaszolt egy hosszú, fekete hajú lány.

- Nagyszerű. Akkor tessék, ez a tiéd.

- Az... az enyém? - Hinata hirtelen zavarba jött, de a postás a kezébe nyomott egy fehér borítékot és már ott sem volt.

A lány lenézett a kezében tartott levélre és elpirult.

- Egy levél Narutótól? Nekem?

Aztán meglátta a címzést, és szép ívű szemöldöke hirtelen a magasba szaladt.

„Bárkinek, aki ismeri Naruto Uzumakit."

Kiba és Shino érdeklődve leste az írást Hinata válla fölött. Az Inuzuka-fiú azonnal könnyekben tört ki a röhögéstől.

- Ezt tényleg csak ő küldhette! Nincs még egy ilyen hülye a földön! - vinnyogta, és hasát fogva fulladozott a kacagástól.

Shino kapucnija mögül egy halk röffentés szűrődött ki, majd a fiú fojtott hangon megszólalt.

- Úgy hiszem, ez mindenkinek szól. Nyisd ki, Hinata!

- I... igen - bólintott a lány engedelmesen, és feltépdeste a boríték szélét. Remegő kézzel húzta ki a papírost a borítékból, átfutotta az üzenetet, majd elvörösödött és eldőlt, mint egy zsák krumpli.

Kibának a torkán akadt a kacagás, és rámeredt ájult csapattársára. Akamaru vakkantott egyet, majd kiugorva gazdája kapucnijából Hinatához rohant és lelkesen arcon nyalta.

- Mi baja lehet? - nézett értetlenül Shinóra, aki lehajolt kivette a lány kezéből a papírt és homlokráncolva próbálta megfejteni az üzenetet.


„Helló, akárki is vagy!
Nos, lássuk csak. Az öreg perverz meg én valami lepusztult városban vagyunk. A hegyi kéjenc egyik bárból be, a másikból ki. Én meg ramenezem. Már alig maradt pénzem, a vén kecske állandóan kifosztja szegény, pici Brekeke bátyó pocakját. De már nem kell sokáig elviselnem a „legendás sannin vagyok, megyek, szórakozom kicsikét" uraságot, mert hamarosan hazatérek!
Üdv a béka segge alól: Naruto, a Hatodik Hokage."


- Hmm... ha jól értem, Naruto hamarosan visszatér közénk - összegezte velősen az olvasottakat.

- Hé, ez nagyon király! Menjünk, szóljunk Tsunade-samának!

- Előbb Hinatába kéne egy kis életet verni, nem gondolod?

- Letekintett a lányra, akinek az arca már csupa nyál volt Akamaru lelkes segítőkészségétől. - De azért nem így.

- Jaj, Akamaru, fúj! Nem szabad! - kiáltott rá Kiba, mire a kutya szomorúan eloldalgott a lány mellől. - Hé, Hinata! Szedd össze magad egy kicsit, szólnunk kell a Hokagénak.

***

Kurenai megállt egy kocsma előtt és kétkedve körülnézett.

„Jó helyen vagyok?"

Hirtelen dulakodás zaja hasított a levegőbe, és valaki hangosan üvöltve kirepült az egyik ablakon ripityára törve azt, majd az üvegszilánkokkal keretezett nyílásban felbukkant egy kivörösödött arcú lány.

- Undorító, perverz alak! Mit gondolsz, hol vagy? Ez nem egy mocskos lebuj, ahol csakúgy fogdoshatod a lányokat! Ha még egyszer meglátlak a környéken, kitépem a beleidet és annál fogva ráncigállak végig az utcán!

„Ez lesz az" - gondolta és átlépett a félájult férfin, aki a feje körül ugráló báránykákat számolgathatta, mert a szemei igencsak keresztbe álltak.

- Ez már a harmadik ablak a héten, Kasumi! - sipította odabent valaki.

- Bocsáss meg, Jun, de ez egy perverz disznó volt - felelte rá a lány hangja, amiből tisztán hallani lehetett, hogy egyáltalán nem sajnálja a dolgot.

Kurenai félrehúzta az ajtó helyén lógó virágfüzéreket, és belépett a kis helyiségbe. Azt hitte rosszul lát, mikor tekintete megtalálta az előbbi hangok forrását. A Kasuminak nevezett lánnyal szemben ugyanis egy fiatal fiú állt, rövid, rikító lila, tüll szoknyácskában, neonzöld, magas talpú cipőben, rózsaszín, köldökig kivágott pólóban, nyakában csibesárga, tollas nyaklánccal.

Mikor meghallotta a háta mögül érkező lépések hangját megpördült és kezét csípőjére téve, pózba vágta magát, hogy egy, már ijesztően lelkes mosollyal köszönthesse a „vendéget".

- Hellóka! A nevem Jun, hát nem csodás? Hozhatok valami fincsi üdcsit? - nyávogta.

Kurenai hátrahőkölt és hirtelenjében nem találta a hangját.

- Izé... nem, köszi - nyögte végül döbbenten.

- Bizti? Van ám minden! Én, Jun, a cicafiú saját kezűleg készítem el neked! Arany kacsóim vannak, szivi! - súgta bizalmasan, és halkan felkuncogott.

- Ümm... Igazából a lánnyal szeretnék beszélni - bökött a fiú háta mögé ijedten Kurenai, és kissé hátrahajolt.

- Hát, oksi. Ha tényleg ezt akarod, hát legyen. De előre szólok, a csajszika nem teljesen százas, ha érted mire goncsizok - sipította Jun, és sértődötten elvonaglott egy asztalhoz felvenni a rendelést.

„Sosem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de... ez az izé rosszabb, mint Gai!"

Kurenai megrázta a fejét és próbált a lányra koncentrálni, aki értetlenül figyelte.

- Szia. A nevem Kasumi.

- Én Kurenai vagyok. Egy küldetés miatt szeretnék veled beszélni. A nagybátyádról lenne szó.

- Akinari? Mi van vele már megint? - kérdezte Kasumi unottan és felkapott egy vizes rongyot, hogy letörölje vele a pultot maga mellett.

- Valószínűleg már nincs vele semmi, de el kéne vinned a házához. Azt mondták nekem, te tudod, hogy merre lakik.

- Tudom, de nem áll szándékomban meglátogatni. - Hirtelen felkapta a fejét és az őt vizslató nőre nézett. - Mi az, hogy már nincsen vele semmi?

- Sejtéseink szerint megölték, de ezt nem tudhatjuk biztosra, amíg meg nem néztük, nem igaz? - dobta be az aduászt Kurenai.

- Hogy, él-e vagy meghalt, teljesen hidegen hagy. Évekkel ezelőtt végeztem vele. Már nincsen hozzá semmi közöm. Nem tudom, ki maga, és mit akar tőle, de rám ne számítson. Elmondhatom, merre találja, de ennél többet nem tehetek az ügy érdekében.

***

Sakura végigszaladt Konoha utcáin, és felrohant a Hokage irodájába. Lihegve rontott be, de meglepetten torpant meg az ajtóban.

Több ember tartózkodott a szobában, mint amennyire számított. Két öregember üldögélt a sarokban, akikben Konoha tanácsosait vélte felfedezni. Tsunadét beszéd közben akasztotta meg, aki meglepetésében nyitva felejtette a száját. Kakashi egy ablak előtt állt, de most hátranézett a válla fölött. Két maszkos ANBU állt a szoba közepén, eltakarva Shizunét és TonTont. Egy sólyom körözött a szoborcsoport feje felett.

- Anya? Apa? - kérdezte Sakura döbbenten. - Mit kerestek itt?

- Volt egy kis megbeszélnivalónk a Hokagéval, kicsim - válaszolt az alacsonyabbik ANBU, és levette a maszkját, hogy rámosolyoghasson a lányra.

- De már megyünk is, nem igaz, Ayame? - kérdezte a magasabbik, és ő is lerántotta a maszkot az arcáról.

- De igen, Daichi - felelte a nő és belekarolt a férfiba, majd kivezette a szobából.

- Majd otthon találkozunk, Sakura! - mosolygott rá apja, mikor elmentek mellette.

A lány halvány mosollyal bólintott, majd mikor az ajtó becsukódott a szülei mögött, a Hokage felé fordult.

- Tsunade-sama, azért jöttem, mert a Homokfalut megtámadták! Szeretném, ha én és a csapatom elmehetnénk Sunagakuréba erősítésnek.

- Erre semmi szükség nincsen - legyintett a nő, és előhúzott a fiókjából egy üveg sakét.

- Ho... hogyan? - nézett rá összezavarodva Sakura.

- Senki nem támadta meg a Homokfalut. Az egyik emberem találta ki, hogy legalább Gaara ne legyen itt, mikor... - Tsunade elhallgatott és töltött magának a sakéból.

- Mikor?

- Mikor az Akatsuki megtámadja a falut.

***

Gaara soha nem rohant még így. Mint valami megszállott maratoni futó, aki csúcsot akar dönteni. Hatalmas chakra mennyiségének köszönhetően pár óra alatt megtette a három napos utat, amire nem lett volna képes, ha nem hajszolja a falu iránti aggódása. Keresztültört a homokviharon, hiszen nem volt ideje megvárni a végét.

Sunagakure bajban van, és ő nem hagyhatja cserben új, hatalmas családját, ami nagyjából ezer emberből áll. Bár ki tudja, jelen pillanatban lehet, hogy már egy sincs közülük életben.

Erre a gondolatra még gyorsabbra vette az iramot. Szabad szemmel már nem is lehetett belőle mást látni, csak egy elmosódott vörös foltot. Mikor meglátta a falu bejáratát, szeme aggódva kezdte pásztázni a védőfalakat, de sehol sem volt nyoma támadásnak. Homlokát ráncolva száguldott be a Sunagakuréba vezető keskeny szoroson és kifulladva torpant meg, a végére érve.

„Hát ez meg, mi a...?" - Szemei majd kiestek a helyükről.

A gyerekek kacagva rohangáltak, többségükben valami édességet lóbálva a kezükben, míg vidám szüleik vásároltak. Az árusok boldog mosollyal üldögéltek az árnyékos bódéjukban, vagy éppen nagy hangon portékájukat kínálgatták. A béke és a nyugalom repdesett a levegőben, a véreső és a csatazaj helyett.

- Kazekage-sama! - kiáltott oda neki, az egyik ismerős jounin, majd gyorsan ott termett mellette. - Örvendek, hogy ilyen hamar visszatért, de mégis hogyan? Talán visszafordult? Történt...

Gaara ebben a pillanatban mellényen ragadta a férfit, és megrázta.

- Melyikőtök volt az a kis humoros, aki levelet írt, hogy a falut megtámadták?

Sunagakure főterén megállt az élet. Mindenki a tajtékzó Kazekage-samát bámulta kikerekedett szemekkel. Egy kövérkés kisfiú nem bírta a drámai feszültséget, vékony hangon felsikoltott, eldobta a kezében tartott nyalókát és elszaladt. Egy pillanatra néma csönd ült a tömeg vállára, majd kitört a pánik és az emberek egymást taposva, üvöltözve rohantak a feldühített Kazekagéjuk elől. Gaara a saját testnedveiben tocsogó jouninról a kiüresedett térre emelte elborult tekintetét, majd felsóhajtott.

„Nagyszerű. Ha nincsen balhé, nyugi, nincs mitől félni, majd a Kazekage csinál..."

- Mégis mi folyik itt, Gaara?

Kankuro ugrott le egy ház tetejéről, oldalán Temarival.

- Mégis ki küldött utánam egy levelet, hogy megtámadták a falut? - hörrent fel idegesen és elengedte az ájult jounin mellényét, mire a férfi nagyot puffanva landolt a földön.

- Mi nem küldtünk semmiféle levelet - értetlenkedett Temari.

- Akkor mégis kis a fa... - Gaara üvöltözését egy szájára tapadó tenyér fojtotta el.

- Ne ordibálj, felvered az egész falut! - szólt rá Kankuro, majd mikor látta, hogy a férfi kicsit lenyugszik, leengedte a kezét. - Nem ért minket támadás. Mégis honnan szedted ezt?

- Éppen Sakurával beszélgettem Konoha főterén, mikor odarohant hozzám egy férfi, és... - Gaara szeme ma már sokadjára tágult kistányér méretűvé.

- Hát téged csúnyán rászedtek, öcskös - vihogott Temari és felnyalábolta a mellette fekvő jounint. - Jól ráijesztettél szegény Akitóra. Minimum egy hónapnyi kezelésre lesz szüksége.

- Ahogy elnézem, Gaara beutalta egy sokkterápiára - kacagott fel Kankuro.

- Egy darabig most nem fog csuklani, az biztos. - Temari letörölte a könnyeit, és vállára kapva a jounint, elindult vele a kórház felé.

- Egyetlen mondatával evakuálta az egész falut! Majd bevetjük, ha legközelebb megtámadnak minket! - Kankuro modortalan röhögése még sokáig csengett Gaara fülében, majd nagyot sóhajtott és rángatózó szemhéjjal testvérei után indult.

Nem sérült meg senki és végül is ez a lényeg.

***

Kurenai belépett Akinari Keiji házába, ahol csúnya látvány fogadta. Mindenütt vér, és leszakított testrészek hevertek. Megborzongott a gondolatra, hogy a gyilkos még itt lehet a közelben. Persze tudta, hogy nincs itt - nem érzett aktív chakrát, csak a nyomait vélte felfedezni. Átlépett egy alvadt vértócsába ragadt kézfejen, és egyenesen a szobába ment. A tekercseket egy polcon tartotta a volt tulajdonosuk, bennük minden információval. Közelebb ment, és alaposabban szemügyre vette azokat.

Lassan haladt, minden címkét kétszer is elolvasott, ezzel növelve az esélyét annak, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét. Hiába kereste, nem találta azt, amiért jött. Még egyszer átfutott a tekercsek során, majd felsóhajtott. Aki itt járt, minden bizonnyal elvitte magával, amire szüksége volt. Utálta, ha nem alakultak úgy a dolgok, ahogy eltervezte.

„Tsunade-sama nem lesz boldog" - gondolta, és érintetlenül otthagyta a kunyhót.

***

- Igyekezz már, te vén kecske! - Naruto türelmetlenül dobbantott egyet.

- Ó, istenem, mi a csudát tettem, amiért ezzel az átok kölyökkel ver a sors? - nyögött fel Jiraya, miközben talpra küzdötte magát.

- Sose érünk haza, ha így vánszorogsz! Lassabb vagy még a banya csigáinál is!

- Esküszöm, megölöm... - motyogta magának a férfi. - Addig etetem, amíg ki nem durran, és lapos nem lesz, mint Gamakichi, mikor ráült... Persze, ha még ma utolérem - nézett a Naruto helyén maradt porfelhőre, majd mikor az eloszlott, a szőke hátára szegezte a tekintetét, ami előtt a jobbra-balra mozgó örvényjel hirtelen céltáblává vált. Új erőre kapva, arcán szadista mosollyal vágott neki a még előttük álló útnak.