Egy kis idő múlva Sakura látványosan feladta, mert nem bírta tartani a lépést a két őrülttel, akik úgy tomboltak mellette, mintha a dobszó kétszer olyan gyors ütemű lett volna, mint ahogy a lány hallotta, így végül elhúzódott tőlük, aztán pár pillanat múlva inkább nevetve visszament az asztalhoz, és lehuppant Itachi mellé, aki valószínűleg a harmadik üveg szaké végén járhatott, mert csak akkor nézett fel rá, mikor leült.

- Biztos, hogy ti vagytok az Akatsuki? - kérdezte kacagva, mire Itachi belehunyorgott az üres csészéjébe, aztán rápislogott az előtte álló üvegekre, és végül megrázta a fejét.

- Már nem - jelentette ki szárazon, mire a lány nevetve kivette a kezéből a csészét.

- Akkor ne igyál annyit, mert tényleg kénytelen leszek kirakni a folyosóra - mondta, mire Itachi hátradőlt.

- Nagyon helyes. Tegyél is ki - mormogta.

- Mi ez a különös vonzódás a kényelmetlen helyeken való alváshoz? - kérdezte kicsit tanácstalanul, mire a férfi megvonta a vállát.

- Nem tudom. Biztos volt egy pár denevér ősöm is - felelte, mire Sakura elmosolyodott.

- Igen, az könnyen lehet - értett egyet, miközben kíváncsian fürkészte Itachi arcát, aztán egy kicsit közelebb hajolt hozzá. - Nagyon berúgtál? - kérdezte szinte suttogva.

- Még nem - súgta vissza a férfi.

- Akkor még várok egy kicsit azzal a kérdéssel, hogy hogy is gyújtottad fel a hajad - kuncogta Sakura, és hátradőlt a székén, mire Itachi is kiegyenesedett.

- Ó, nem muszáj - mormogta. - Edzés közben történt, nem nagy dolog - vonta meg a vállát. - Csak... gyakoroltam kicsit az udvaron, és aztán a következő pillanatban égett a hajam. Azt hiszem, anya jobban megijedt mint én, mert a fejemre borított egy egész vödör vizet, mielőtt egyáltalán rájöhettem volna, hogy mitől van kicsit melegem - vallotta be, mire Sakura összeszorította az ajkait, hogy ne nevessen fel hangosan.

- És a hajad? - kérdezte végül, de aztán rögtön rá is harapott a szájára belülről.

- Akkor még nem volt ilyen hosszú, csak a vállamig ért, elég kicsi voltam - vonta meg a vállát Itachi, míg visszaszerezte a lány mellől a csészéjét. - Igazából, nem lett semmi baja, anyunak köszönhetem, hogy nem égett meg a tarkóm is. Sasuke rosszabbul járt, amikor sikerült beleszaladnia apám egyik tűzgolyójába - mormogta még, és megrázta a füle mellett az egyik szakésüveget, de üresnek bizonyult, így kibontott egy másikat.

- Tényleg? - kérdezte kíváncsian Sakura, és felkönyökölve az asztalra a tenyerébe támasztotta az állát. - Mi történt?

- Sasuke egy hónapig rendesen fésülködött - mosolyodott el hirtelen Itachi, mire Sakurából kirobbant a kacagás, és egy jó darabig nem is bírta abbahagyni, a férfi pedig még mindig a szakésüveget markolva mozdulatlanná vált, és figyelte, ahogy Sakura válla rázkódik a nevetéstől. - Most mi van? Állandóan úgy állt a haja, mint aki egész éjszaka fejjel lefelé alszik. Amikor rövidebb volt, még szörnyebben nézett ki, nem emlékszel?

- De... de, igen - kapkodott levegő után a lány. - Amikor még csak tíz centis volt a haja, és állandóan úgy jött be az Akadémiára, mint akibe belecsapott a villám... - vihogta.

- Na, igen, erről beszélek - mutatott rá hunyorogva Itachi, aztán töltött magának, és végre letette az üveget. - Hiába próbáltam kezdeni vele valamit, semmi nem volt jó. Egyszer, amíg aludt, a fejére húztam egy nyomorult hajpántot, de semmi, egyszerűen semmi... Még rosszabb volt.

- Ne - nyöszörögte elhűlve Sakura. - Az te voltál? - kérdezte megrökönyödve, aztán nevetni kezdett. - Úristen, Sasuke egész nap nem volt hajlandó levenni a sapkáját, pedig nyár volt! - kacagta, és a fejét az asztallapra téve próbálta visszatartani a könnyeit. - Most már legalább tudom, hogy miért...

- Az hagyján, otthon se akarta levenni, és úgy meredt rám, mintha azt mondaná: "tudom, mit csináltál, Itachi, és ha felnövök, rohadtul meg fogod bánni" - mormogta a férfi, mire Sakura vigyorogva a szájába harapott, és felegyenesedett.

- Itachi...

- Hm?

- Azt mondtad... rohadtul? - érdeklődött egy alig visszafojtott vigyorral, mire Itachi rápislogott.

- Azt mondtam? - kérdezett vissza. - Lehet.

- Nekem nem szabad, de te káromkodhatsz? - kérdezte méltatlankodva Sakura, míg csípőre tette a kezét, és még mindig mosolygott, pedig ez rontott az összképen, de hiába tudta, nem bírta letörölni az arcáról. - Hogy is van ez?

- Nézd... - kezdett bele egy sóhajjal Itachi, és ivott egy kortyot, mielőtt felé fordult volna. - ... engem Itachinak hívnak, Uchihának, férfi vagyok, és ami a legfontosabb - mondta lassan, és felemelte a mutatóujját -, nem vagyok menyasszony.

- Nahát, ki gondolta volna, hogy nem vagy menyasszony, Itachi?! - vihogta Sakura, mire a férfi felsóhajtott.

- Ne forgasd ki a szavaimat, Sakura. Annyit azért még nem ittam, hogy hülyének nézz.

- Azt mondtad, hogy hülye? - sikkantott fel a lány élvezettel, mire Itachi egy halk nyögéssel az égnek emelte a szemeit. - És jesszus! Te forgatod a szemeidet, jól látom? Itachi, biztos te vagy az? - meredt rá nevetve a lány.

- Feladom - nyöszörögte Itachi, és lehunyt szemekkel hátradőlt. - Nem, már egyáltalán nem biztos, hogy én vagyok az, de még eléggé biztos ahhoz, hogy legalább sejtsem, hogy én vagyok az - felelte végül, aztán egy halovány félmosollyal felpislogott Sakurára.

- Semmi gond, az előbbi szónoklatod megfelelt bemutatkozásnak is - vihogta a lány. - Én Sakura vagyok, Haruno, nő, és szintén kicsit sem menyasszony - mosolygott Itachira, és megrázta a kezét. - Nagyon örülök.

- Én annyira nem - sóhajtotta a férfi.

- Ne legyél udvariatlan - nevette Sakura.

- Tudod, hogy értettem.

- Persze hogy tudom - biccentett a lány, még mindig mosolyogva. - De majd ha Sasuke közli velem, hogy szeretne elvenni, akkor beszélhetünk róla. De csakis addig a tíz másodpercig, amíg az arcába nem sikítom, hogy nem, szóval kicsit sietnünk kell majd azzal a beszélgetéssel - biccentette félre a fejét Sakura, és halkan nevetett, Itachi grimasza láttán.

- Szemtelen kis liba - mormogta a férfi őt méregetve, aztán végül megvonta a vállát. - Tudod mit? Most nem érdekel.

- Oké, nem tudom, ki vagy, és hová dugtad Itachit... - motyogta meglepetten rámeredve a lány -, de remélem, jól megkötözted - nevette végül, mire a férfi szája sarkában is feltűnt egy halvány mosoly.

- Ne aggódj, jó helyen van. Azt hiszem, két üveg szaké őrzi.

- Csak kettő? - lepődött meg Sakura. - Ugyan, Itachi Uchiháról van szó, nem hiszem, hogy ennyi elég lenne - mosolyogta, és az asztal felé biccentett, ahol még jó pár üveg állt, és a férfi pillantása követte az övét.

- Te le akarsz itatni - mondta végül, és a tekintete visszavándorolt Sakurára.

- Csak egy kicsit - vallotta be nevetve a lány.

- Ezt a három szót nem akarom többet hallani ma este - szisszent föl Itachi. - Pein is így kezdte.

- És látod, itt vagy, és jól érzed magad - mondta Sakura. - Ez tényleg borzalmas - mondta a szemeit forgatva, mire a férfi felnyögött. - Jó, tudom, nem kell mondani - sóhajtotta a lány. - Ne káromkodjak, ne forgassam a szemeimet... Van még valami esetleg a listán, csak hogy tudjak róla? - kérdezte mosolyogva, és megint lekönyökölt az asztalra.

- Egyelőre nincs, de ha továbbra is így mosolyogsz, lesz - mormogta Itachi, mire a lány értetlenül rápislogott.

- Miért, mi bajod van azzal, hogy mosolygok? - kérdezte meglepetten.

- Semmi - vonta meg a vállát a férfi, és Sakura kicsit tanácstalanul meredt rá.

- Oké, ezt most nem értem.

- Addig jó - motyogta Itachi, és megemelte a csészéjét. - Egészségemre - tette még hozzá, mielőtt beleivott volna a szakéba, és a lány végül értetlenül, és kicsit zavartan nevetve megrázta a fejét.

- Kiakasztó tudsz lenni néha - motyogta még, mielőtt valaki meg nem ráncigálta a copfját hátulról.

- Csak megtaláltam az én kis tündérem - mosolygott le rá Kisame. - Hé, Deidara, a táncpartnerem lelépett flörtölni Itachival - mondta a hirtelen mellette termő szőkének, aki egy bárgyú vigyorral bólogatott. Persze, Deidara táncpartner híján rájárt a szakéra.

- Hé, én nem is... - tiltakozott Sakura, mire Kisame lehajolt, lekönyökölt az asztalra, és eszeveszetten pislogni kezdett.

- Ó, Itachi, olyan kiakasztó tudsz lenni néha - affektálta, és egy nemlétező hajtinccsel játszott a levegőben, aztán elkomolyodott, és végül felegyenesedett. - Ó, dehogynem. Na, tűnés táncolni, egész éjjel csinálhatjátok ezt Itachival a szobátokban, de itt és most van zene. Sajnálom, Itachi, de a ronda Kisame bácsi most ellopja a kacérkodó kis tündéred - fejezte be a végén már Itachira vigyorogva.

- Vidd csak - mormogta férfi, és figyelte, ahogy Deidara neki és magának is tölt.

- Hé, ilyen könnyen lemondasz róla? - meresztett nagy szemeket Kisame. - Így már nem is olyan vicces - hüledezett széttárt karokkal, mire Itachi felvont szemöldökkel felpillantott rá.

- Kisame, könyörgöm, vidd el táncolni - sóhajtotta végül, mire a másik hirtelen felröhögött.

- Ó, istenkém - kiáltott fel, és megragadta Sakura karját. - Értem én, nem kell nekem kétszer mondani! Na, gyere szépen, édesem, mielőtt Itachi teljesen beléd esik, és eret vág itt nekem az öccse miatt - vihogta, és az értetlenül pislogó lányt maga után húzva még visszakacsintott a fejét fogó, fájdalmas, elkínzott grimaszt vágó Itachira.

*******

Mitsuko arrébb tolta a gyertyát az asztalon, és egy halk sóhajjal a félkész kimonója fölé hajolt. Miután Mito megmutatta neki, hogy kell szépen megcsinálni, azóta a virágokon dolgozott, mivel a múltkor nem tudták befejezni Mito órái miatt.

Egy nyugtalan pillantást vetett Madara felé, aki az ágyán elnyúlva olvasott valamit, ami határozottan titkosítottnak, és olyan tekercsek tűnt, aminek a tartalma egyáltalán nem tartozott rá.

- Fejezd már be a sóhajtozást - mormogta a férfi fel sem nézve, mire Mitsuko kihúzta magát.

- Nem érdekel, mit mondasz, szerintem akkor is túl messzire mész ezzel, Madara - mondta határozottan, mire a férfi felpillantott rá, és elvigyorodott.

- Ó, igen, határozottan messzire - felelte kajánul, és újra belefeledkezett az olvasásba, míg a lány egy újabb sóhajjal visszagörnyedt a kimono fölé.

Minden egyes öltés arra emlékeztette, hogy Mito megbízik benne. Mito kedveli őt. Mito megosztja vele a titkait, dolgokat Hashiramáról, a faluról, volt hogy Tobiramáról is elkezdett beszélni, de ő nem volt hajlandó akkor végighallgatni, pedig Mito váltig erősködött, hogy a Hokage öccse rendes ember. Nos, valószínűleg tényleg az, csak kicsit kellemetlen, hogy ilyen vehemensen szaglászik utána... A végén még tényleg rábukkan valamire, és akkor neki annyi. Kivégzik árulásért. Mitsuko nyelt egyet. És nem ez lesz a legrosszabb, hanem Mito vádló tekintete, a csalódás a gyönyörű szemeiben, ahogy a máskor vidám arckifejezése komorrá és hideggé válik...

Mitsuko lecsapta a kimonóját és a tűt az asztalra.

- Elegem van, Madara, én ezt nem csinálom tovább, nem akarok betörni az ANBU-irattárba, nem akarok tovább kémkedni a Senjuk után! - csattant fel, míg felállt, a szék felborult alatta, ahogy a combja meglökte, mikor felpattant, Madara pedig zavartan rábámult.

- Mi bajod van? - kérdezte értetlenül, és az ölébe ejtette a tekercset. - Megszólalt a lelkiismereted?

- Hagyj békén ezzel a maszlaggal - nyögte Mitsuko, és az égnek emelte a szemeit. - A francba veled, a francba Konohával, a Senjukkal, a hülye Hokagéval, meg a szatír kopó öccsével, elegem van, elegem! - A mondta végére szinte már sikított.

- Fejezd be a hisztériát - morogta hidegen Madara. - Megtaláltam a tökéletes álcádat. Két évvel idősebb nálad, elit ANBU a kislány, bejárása van mindenhová. Milyen magas vagy? - kérdezte, míg méregetni kezdte Mitsukót.

- Hagyjál békén - nyöszörögte a lány, átszelte a szobát és lerogyott az ágyára, aztán elterült rajta, és nagy nehezen a fejére ráncigálta a takarót.

- Nem, tényleg, milyen magas vagy? - ült fel kíváncsian a férfi. - Egy ötven?

- Mi? - sikkantott fel felháborodva Mitsuko, míg lerántotta a fejéről a takarót, és csúnyán Madarára meredt. - Nem vagyok olyan törpe, egy hatvanöt vagyok!

- Király - vigyorodott el a férfi, mire Mitsuko hangosan felnyögött. - Barna hajú, barna szemű, egy hatvanhárom, nem leszel feltűnő.

- Dögölj meg - mosolyodott el kedvesen a lány, és visszaejtette a fejét a párnára.

- Ó, ugyan, Mitsuko... - dorombolta Madara, míg felkelt az ágyáról, és Mitsukóé mellé lépett.

- Kopj le, seggfej - sziszegte a lány. - Ha közelebb jössz, sikítok!

- Akkor kénytelen leszek befogni a gyönyörű kis szádat - mormolta a férfi, mire Mitsukót kirázta a hideg.

- Ne gyere közelebb, oké? - nyögte halkan, de Madara nem foglalkozva vele leereszkedett az ágya szélére, és kisimogatta az arcából a zilált hajtincseit. - Nem akarom elárulni őket, Madara - nyöszörögte, mikor a férfi megsimogatta a halántékát. - Akkor sem, ha szerinted megérdemlik. Mito tök kedves velem, őt például miért akarod...? Nem értelek. Mit ártottak neked egyáltalán? - kérdezte tanácstalanul. - Tudom, emlékszem, arra amit mondtál - rázta a fejét, mikor Madara kinyitotta a száját, hogy válaszoljon -, de szerintem bőven rászolgáltál a bizalmatlanságra - sóhajtotta végül, mire a férfi elmosolyodott.

- Persze, hogy rászolgáltam, édesem, Uchiha vagyok - mormogta keserűen, mire a lány elfintorodott.

- Nem akarom - mondta végül, mikor már zavarta a csend, és Madara tekintete az arcán.

- Tudom. De ha nem teszed meg, tudod, mi lesz a vége, ugye? - kérdezte a férfi komolyan, míg a tekintetét fürkészte.

- Megölsz? - kérdezte olyan hangsúllyal Mitsuko, mintha nem is kérdésnek szánta volna, mire a férfi mosolyogva megrázta a fejét.

- Nem én. Ők, édesem - mondta halkan, és az állával az ablak felé bökött, Mitsuko pedig arra fordította a fejét, és szembetalálta magát Hashirama távoli kőmásával. - Nem számít, hogy mi lesz ennek a vége, mi mindenképpen rosszul járunk - sóhajtotta Madara, és beljebb ült az ágyon, míg a lány összegömbölyödött, hogy elférjen a lábánál, és figyelte, ahogy a férfi a falnak veti a hátát, és Hashirama arcába mered. - Hiába hívott ide, hiába mondja azt, hogy maradjak, legyek a jobb keze... Tény, ami tény, hogy sosem fogok ide tartozni, mert ugyan én alkottam ezt a helyet, vele együtt, de soha nem lesz az enyém. Kicsit sem. Olyan, mintha a fiamat tépték volna ki a kezemből - mondta, és egy pillanatig a két tenyerére meredt, aztán Mitsuko felé fordította a fejét, és a lány tágra nyílt szemeibe bámult. - Nem tartozom ide, és nem is tartozhatom soha, úgy ahogyan te sem. Nem vagyunk ide valóak, csak idegenek vagyunk, mert ez a hely a Senjuké, és örökké a Senjuké is marad. De valamit nem tudnak a Senjuk sem - mondta egy félmosollyal. - Ha két kirekesztett egymásra talál, nincs megállás. És mi együtt vagyunk, igaz? - kérdezte halkan, de nem várt választ. - Gyere ide - mondta, és kinyújtotta a kezét, Mitsuko pedig kicsit vonakodva ugyan, de felült, és mellé húzódott. - Semmi nem számít, amíg nem vagyok egyedül. Amíg nem vagy egyedül - mormogta, és a lány felé fordulva a tarkójára csúsztatta a tenyerét. - Nem számít, hogy túl messzire megyünk - mormogta Mitsuko szemeibe bámulva. - Nem számít, hogy azt mondják, őrültek vagyunk, mert fogalmuk sincsen róla, hogy milyen érzés sehová sem tartozni. Nem számít, hogy hol vagyunk, vagy miért, mert ezek vagyunk és leszünk mindig is. Idegenek - lehelte halkan, és egy pillanatig a lány szájára meredt, mielőtt magához húzta és megcsókolta volna, és Mitsuko engedett, mert úgy ismerte már ezt a csókot, mint a tenyerét.

Lassan lecsukódott a szeme, és akkor sem nyitotta ki őket, mikor Madara végül egy sóhajjal elengedte, és a szája eltávolodott az övétől, de még mindig érezte a tarkóján a tincsei közé csúszott ujjakat.

- Idegenek... - suttogta halkan a lány, és érezte, hogy könnyek buggyannak ki a csukott szemhéja alól, míg a néma csöndben szinte hallotta, ahogy megszakad a szíve.

***********

Itachi az üres szakésüveget görgette a tenyerei között, aztán rámeredt Deidarára, aki őt bámulta egy ideje.

- Mi van? - mordult fel hirtelen, mire a szőke szempillái megrebbentek.

- Ugye nem is vagy részeg? - kérdezte Deidara egy bizonytalan kis mosollyal.

- Nem annyira, amennyire szeretnék - mormogta végül Itachi, és felpillantott Kisaméra, aki éppen körbeforgatta Sakurát, és figyelte, ahogy nevetve mond valamit a lánynak. A tűz fénye ugrált az arcukon, ahogy mozogtak, és Itachi tekintete levándorolt Sakura csupasz lábfejére. Már vagy tíz perce levette a cipőjét, és úgy táncolt tovább. Úgy tűnt, élvezi a dolgot.

- Miért nem táncolsz vele te is? - kérdezte a szőke hirtelen, félrebiccentett fejjel, mire Itachi egy lapos pillantással oldalról rásandított.

- Nem táncolok.

- Azt hittem, azért akarod elhozni, hogy szórakozzon kicsit... - mondta tanácstalanul Deidara.

- Szórakozik, nem látod? - kérdezte Itachi, és a lány felé intett.

- Szerintem szívesen táncolna veled - tette hozzá a szőke, nem is reagálva a másik mondandójára.

- Nem táncolok - ismételte meg egy sóhajjal Itachi, és úgy döntött, iszik még egyet.

Most már úgyis teljesen mindegy, nem igaz? Így is, úgy is a folyosón alszik. Vagy hallgathatja egész éjszaka Pein hortyogását, ahelyett, hogy figyelné Sakurát, amíg alszik. Szereti nézni, ahogy alszik, olyan nyugodt, nem beszél állandóan, és az arca kisimul. Ha éppen nem álmodik valami rosszat.

- De ő igen - motyogta Deidara, és úgy nézett ki, mintha fel lenne készülve rá, hogy egy esetleges nyakleves elől a fák közé vetődjön.

- Látom - morogta Itachi, míg töltött magának, aztán a szájához emelte a csészét. - Igyál inkább, addig sem beszélsz - tette még hozzá, aztán beleivott a szakéba, és egy pillanatig csukott szemmel élvezte, ahogy az alkohol szinte végigmarja a torkát, és elömlött a mellkasában az a finom, meleg érzés, amiért szeretett inni, bár tudta, hogy furcsa, de nem érdekelte. Egészen olyan, mint amikor Sakura vizsgálta a tüdejét. Igen, az is jó volt. Pont ilyen...

- Tudod, ha a helyedben lennék, én biztos táncolnék vele - folytatta a hangos eszmecserét magával Deidara. - Úgy tűnik, valamilyen érthetetlen és teljesen irracionális okból kifolyólag egészen kedvel téged, és...

- Te ismersz olyan szavakat, mint az irracionális? - mormogta Itachi, csak hogy félbeszakítsa, mire a szőke ráfintorgott.

- Igen, de mi lenne, ha arra figyelnél, amit mondok?

- Nem érdekel, amit mondasz - vallotta be szárazon Itachi, mire Deidara megrázta a fejét, aztán felnézett Kisaméra, mikor az feléjük kiabált valamit.

Nem lehetett érteni, de a hangsúlyából nem volt nehéz, kitalálni mit akar, és mikor Itachi is felnézett, még látták megvillanni a mosolyát, mielőtt Sakura meglepetten felsikkantott, mert Kisame egy mozdulattal megszabadította a lányt a hajgumijától, aztán megpörgette. A súlyos hajfonat kibomlott, szétterült Sakura hátán, és mikor Kisame megállította, a lány szembetalálta magát Itachival, ahogy az asztal mellől őt bámulja.

A rózsaszín, kócos tincsek ráborultak a vállára, és érezte, hogy pillanatok alatt kipirul a két izzó, fekete szem sugarában. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő, mikor rájött, hogy ez ugyanaz a pillantás, mint a bordélyban, ugyanaz, mint a fogadóban, ugyanaz, mint az Uchiha-birtokon, mikor vizet vitt neki. Amikor úgy nézett rá, mintha most látná először. Miért néz így? Olyan... olyan zavarba ejtő, akkor is, ha fogalma sincs, mi az oka ennek a beható, vizslató, komoly, lázas tekintetnek. Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, de mikor lecsukódott a szemhéja, zavarta, hogy érzi, de nem látja a férfi szemeit, így újra felnézett, és kicsit bizonytalanul rábámult. Mi ez? Miért nézi így?

Itachi mozdulatlanul meredt a két csillogó, smaragdzöld szembe, amiben ott táncoltak a lángok, és a láthatatlan, de azért érezhető, óvatos kérdőjelek. Tudta, hogy most úgy festhet, mint egy idióta, de nem érdekelte. Mikor Sakura rámosolygott, már nem mert pislogni sem, és bár ő észre sem vette, halkan felsóhajtott, míg arra gondolt, hogy képtelenség, hogy valaki ilyen szép legyen. Túl sokat ivott. De aztán rájött, hogy józanul is pont ilyen szépnek látja, csak a szaké nélkül nem hajlandó eljutni eddig a gondolatig. Mintha utólag akarná bepótolni, eszébe jutott az a pillanat a bordélyban. Amikor azt mondta, hogy most megint az övé. Aztán a másik, amikor az Uchiha-birtokon előtte állt egy pohár vízzel, és nem mert ránézni. És végül a fogadó, amikor azt mondta, bármit is tervez, ő vigyázni fog Sasukéra. Akkor is szép volt, csukott szemmel, és mikor felnézett rá, értetlenül, mert nem értette a pillantása okát, akkor még szebb.

Sakura végül zavartan felnevetett, mert mást már nem tudott csinálni, és egy utolsó pillantást vetett Itachira, aki még mindig pislogás nélkül meredt rá, mielőtt fülig pirulva Kisame felé fordult volna, hogy visszakövetelje a hajgumiját.

Itachi lehunyta a szemeit, és hátradőlt a széken, az ujjai kicsit bizonytalanul játszottak a szakésüveggel az asztalon, és fogalma sem volt róla, hogy mit gondoljon. Mi volt ez, mit akart egyáltalán Kisame? Nem mintha nem tudná, mire akarja rávezetni a társa. Valahogy érezte, hogy ez lesz a vége, és csak magát hibáztathatta, hogy idáig fajult dolog. Nyelt egyet, és újra felnézett. Kisame a magasba emelte a kezét, amiben valószínűleg a lány hajgumija volt, mert Sakura mindenáron megpróbálta elérni.

- Akkor is táncolnod kéne vele - szólalt meg hirtelen mellette Deidara, mire Itachi egy sóhajjal felállt, és nyakon ragadta a szakésüveget, majd egy szó nélkül eltűnt a fák között, beleolvadva a félhomályba, míg Deidara egy hasonlóan lemondó sóhajjal feltápászkodott az asztal mellől, és lecsapta Pein kezéről Konant, hogy kicsit ő is táncolhasson, ha már Kisame kisajátította Sakurát.

***********

- Rólad még nem is tudok semmit - jegyezte meg Sakura halkan, Kisame arcába meredve, miután a férfi kicsit megemelte a derekánál fogva, hogy a lábára állítsa, nehogy véletlenül rálépjen, így igazából a lánynak csak a karjába kellett kapaszkodnia, bár még az sem lett volna szükséges, mert Kisame tenyere a hátán biztosan tartotta.

Teljesen beborította a két lapockája közötti területet, Sakura pedig kicsit úgy érezte magát, mintha megint ötéves lenne, és az apjával táncolna. Mikor olyan kicsi volt, Daichi tenyere is pont odaillett a két lapockája közé, mint most Kisaméé, és az apja mindig felemelte, hogy rendesen tudjanak táncolni, vagy lehajolt hozzá. Egy pillanatra ködössé váltak a szemei, ahogy elbámult Kisame válla fölött, aztán nyelt egyet, és rákoncentrált az apró, fekete szemekre és a lángoktól a szokásosnál is vadabbnak tűnő arcra.

- Nem vagyok én olyan érdekes, szóval nem sok mindenről maradsz le - vonta meg a vállát végül a férfi, mikor már biztos volt benne, hogy Sakura rá figyel. - Már mindent tudsz rólam, amit érdemes tudni - vigyorgott a lányra.

- Azt azért nem hiszem - ráncolta a homlokát Sakura. - Azt tudom például, hogy Konan a legelejétől az Akatsukival van, de te... te is akkoriban csatlakoztál?

- Nem egészen. Jó pár évvel később, mikor már ők se a kis pisisek voltak - magyarázta egy röpke mosollyal Kisame. - Nem bírtam volna elviselni, hogy két gyerek a főnököm.

- Valahogy nem tudom elképzelni őket gyereknek - vallotta be kicsit vonakodva a lány. - Konant még talán, de Peint...

- Egyszer mindenki volt gyerek - felelte Kisame, de a tekintete a lány feje fölött némán követte Itachit, ahogy felállt az asztaltól, és eltűnt a fák között, aztán elgondolkozva a lányra nézett.

- Jó, persze - felelte Sakura, és a homloka ismét ráncba szaladt, mintha nem igazán értene valamit. - De néha nehéz gyerekként gondolni valakire, akit már felnőttként ismertünk meg - mondta, és felpislogott Kisaméra. Annyira hátra kellett hajtani a nyakát, hogy végül hamar feladta, mielőtt begörcsölt volna, és inkább egy sóhajjal a saját tenyerére meredt a férfi karján. - Elmagyarázhatnál nekem valamit - kezdett bele kissé tétován. - Mire jó ez az egész? Úgy értem...

- Úgy érted, hogy mire jó bijuukra vadászni - bólintott Kisame. - Fogalmam sincs - tette még hozzá, és levigyorgott a lányra, aki újra megkockáztatott egy nyakgörcsöt, és értetlenül pislogott fel rá. - Nem érdekelnek a bijuuk, sem a jinchuurikik, sem a hasonló baromságok. Nem ezért vagyok itt.

- Akkor miért? - kérdezte Sakura, és a tekintetében milliónyi kérdés ült.

- Mert nincs máshová mennem - felelte Kisame, míg a tenyere lejjebb csúszott a hátán, hogy könnyebben megtarthassa, és egy hajszálnyit jobbra fordult vele, hogy rálásson Deidarára, aki mellette hangosan kuncogva lejtett el Konannel, és egy gyors, komoly vigyor futott át Kisame arcán, Sakura pedig egy pillanatig a Deidara után meredt, mielőtt visszaterelte volna a figyelmét a férfira, aki visszacsúsztatta a tenyerét a két lapockája közé.

- Nincs... családod? - kérdezte halkan, óvatosan, mire a férfi újra lenézett rá.

- Nincs, de ez egyáltalán nem is meglepő. Ha megnézed, manapság elég ritka, hogy valakinek normális családja legyen. Úgy értem, anyu, apu meg a kölykök - vonta meg a vállát Kisame. - A shinobi lét átka. Egyszerűen csak nem arra találták fel ezt az életformát, hogy támogassa a családalapítási terveket - mormogta még egy féloldalas vigyorral. - Végül is, mi a garancia arra, hogy a saját gyereked túlél majd téged? Érted a problémát, gondolom, jobban is, mint én, mivel te kórházban dolgozol.

Sakura egy pillanatra lehunyta a szemét, és megpróbált nem a halottakra gondolni. Nem gondolni azokra, akik megmenthetetlenek voltak, mikor a kezei közé kerültek. Nem volt könnyű. Sosem volt, és nem is lesz az, végignézni, ahogyan vele egykorúak, vagy nála fiatalabbak halnak meg a kórházi ágyon, csak mert nem jutottak el időben hozzá. Vagy csak mert szerencsétlen helyre kapták a sebet. Balesetek, harcok, edzések... Annyi minden volt, és mind annyira fájt. Mikor először látott ötéves gyereket meghalni az anyja karjai között, mert képtelenek volták stabilizálni a légzését... Soha többet nem ment a gyerekosztály közelébe. Túlságosan fájt, és attól tartott, nem bír még egy ilyet végignézni, anélkül, hogy össze ne roppanna. Mire eljutott idáig, sok halált látott már. Túl sokat.

De tudta, hogy Kisame nem konkrétan erre gondolt, hanem arra, hogyha az ember gyereke shinobi lesz, valami meghatározhatatlan nyugtalanság települ az emberebe, és annyira beissza magát a csontjai közé, hogy később már képtelen folyamatos aggódás nélkül létezni. Ez volt az általános gyakorlat, ha valaki gyereket vállalt. Látta a szülein, látta a kórházban dolgozó nővéreken, és a fenébe vele, de belelátta még Asuma-sensei homlokráncolásába is Konoha kapujában, mikor Sasuke ellopta őt tőlük.

- Nekem ők a családom - mondta halkan Kisame, és a lány felrezzent, követte a férfi pillantását, ahogy Konanékre bámult, akik tőlük tíz méterre bohóckodtak. - És ők is maradnak, még akkor is, ha semmi más nincsen, ami összetart minket, mint az, hogy egyikünk sem tartozik sehová sem - mormogta a férfi, aztán lepillantott Sakurára, és elmosolyodott. - Nekem ennyit jelent akatsukisnak lenni. Itt senkit nem érdekelnek a bijuuk Peinen kívül, attól tartok, már Konant sem. Régebben hitt benne, de mostanra azt hiszem, feladta. De végül is... jó nekem így. Régebben néha gondoltam rá, hogy elveszek egy egyszerű, civil nőt, és kiköltözök valahova a semmi kellős közepére. - Kisame elvigyorodott. - Csak hát ezzel az arccal nehéz bárkit is találni. Meg aztán, rájöttem, hogy teljesen felesleges is lenne, mert nem érezném magam jól, akárhová is mennék. Tudod, mi mindenhol idegenek vagyunk. De így együtt... nem olyan rossz. Nem számít, hogy sehol máshol nem érzed magad otthon, amíg nem vagy egyedül. Mert tudod, hogy valaki érti, hogy milyen érzés sehová sem tartozni, és ha tudod, hogy van, aki rajtad kívül így van ezzel, és kiáll melletted, akkor már nem számít, hogy vannak, akik nem értenek minket. Nem számít, hogy őrültnek hisznek, vagy hogy azt gondolják, hogy túl messzire megyünk. Akármit csinálunk, mindig idegenek maradunk, és így együtt... még élvezzük is. Vannak előnyei annak, ha nincs egyedül az ember. - Kisame újra lenézett Sakurára, és a komoly, szomorú zöld szemekbe meredt. - Vagy a cápa. Vagy akármi - vigyorodott el hirtelen, mire a lány lehunyta a szemét, és hitetlenkedve elnevette magát.

- Már kezdtem azt hinni, hogy kicseréltek, amíg nem figyeltem oda - kuncogta.

- Nem szeretek sokáig komoly maradni, az tény. Nem az én műfajom, pedig az én koromban már ideje lenne megkomolyodni. Legalábbis Konan szerint, de teszek rá - vonta meg a vállát Kisame.

- Miért, hány éves vagy? - kérdezte homlokráncolva Sakura, és felpislogott a férfira. - Így ránézésre nem igazán lehet megállapítani - motyogta még, míg Kisame kicsit lehajolt a füléhez.

- Harminckettő - suttogta. - De ha bárkinek is elárulod, megeszlek - mormolta még halkan, mire a lány felnevetett, és mikor Kisame elhajolt tőle, és felemelte a kezét, hogy jelezze, lépjen hátra, Sakura visszalépett a fűbe, és hagyta, hogy a férfi megpörgesse.

Úgy tűnt, valamiért különösen tetszik neki ez a mozdulatsor, és bár nem értette, mégsem bánta. Mióta visszaszerezte a hajgumiját Kisamétól, már nem zavarta az sem, hogy a haja röpköd körülötte. Egy pillanatra megtorpant, és megakadt a lendülete, Kisame pedig elengedte a kezét.

- Mi az?

- Hová tűnt Itachi? - kérdezte kicsit aggodalmasan, és hátrapillantott a válla fölött a férfira.

- Úgy láttam, lement a partra.

- A... partra? Milyen partra? És minek? - kérdezte meglepetten Sakura, és teljesen Kisame felé fordult.

- A folyópartra - felelte a férfi, és az asztal felé sandított, a szakésüvegekre. Valahogy megérezte, hogy vége a táncnak, és nem is bánta annyira. Még be kellett érnie Peint, akinek majdnem három üveg előnye volt. - Valószínűleg csak egyedül akart lenni, mert Deidara felidegesítette - vonta meg a vállát vigyorogva a férfi, aztán Sakura vállára tette a hatalmas tenyerét, és finoman tolni kezdte az asztal felé. - Menj, keresd meg, tündérem, jót teszel neki, egyenesen imád veled lenni.

- Kisame - forgatta a szemeit a lány. - Ha egyedül akar lenni, akkor...

- Igazad van, rosszul fogalmaztam. Egy kis nyugalomra vágyott, Deidara nélkül - vihogta Kisame, és lehuppant az asztalhoz, aztán felnézett Sakurára, aki kicsit bizonytalanul pislogott a fák felé. - Na, hess, menj már - mordult fel hirtelen, és a derekánál fogva előretolta a lányt. - Csak egyenesen előre. Itt van egy vékony sávban egy rakás fa, de ne foglalkozz vele, tíz méter, és mintha elvágták volna, onnan már látni fogod Itachit is.

- Honnan tudod? - sóhajtotta Sakura, és újra megtorpant, visszafordult Kisame felé.

- Szeret ott lenni - vonta meg a vállát a férfi, aztán egy vigyorral Pein felé fordult, mikor a lány bár egy kicsit tétován, de végre elindult. - Mit szólsz, főnök? Nagyon bánnád, ha nem a tiéd lenne az első esküvő a köreinkben? - vihogta, míg töltött magának, Pein pedig egy sóhajjal ráfókuszált a homályos szemeivel.

- Ó, Kisame, ne akarj még több bajt Itachinak - sóhajtotta végül.

- Biztos vagyok benne, hogy találnánk valami megoldást - mormogta Kisame, és Peinre meredve elgondolkozott, a keze a szakésüveggel megállt a levegőben. - Végül is, Itachi kémként jött, szóval, szerintem a Hokage annyira nem bánna még egy kémet.

- Mi a fenéről beszélsz? - kérdezte értetlenül Pein, és Kisame elé tolta a csészéjét, hogy töltsön neki is.

- Sakurát úgysem engednéd közel az Akatsuki dolgaihoz, nincs igazam? Az Ötödik pedig évekig tanította a kis tündért, Itachi meg... Konoha kéme volt. Szerintem egyáltalán nem bánná, ha történne köztük valami.

- Ne kombinálj, Itachi nem hülye. Kikezdeni más menyasszonyával... Nem az ő stílusa. Pláne, ha az öccse boldogsága is tőle függ.

- Nem tudom, hogy mire jó a szemed, főnök, de néha iszonyat vaksi tudsz lenni - sóhajtotta egy vigyorral Kisame, és a teli csészét visszacsúsztatta Pein elé. - Nem tudom, mi történt a kis tündérrel, de nyilvánvaló, hogy bántották. És amit Konan mondott, hogy tele volt a combja sebekkel, és a csuklóján is... Elég egyértelmű, mi történt - mormogta, és Peinre meredt, aki beleivott a szakéba. - És ami azt illeti, egyet kell értsek Deidarával ez ügyben. Ha a kicsi Uchiha belénk botlik, alighanem egy csinos tűzijáték lesz belőle, mielőtt azt mondhatná, helló. - Mikor Pein szemöldöke a magasba szaladt, Kisame megrántotta a vállát. - Ne mondd, hogy te nem építenéd bele a szobád falába, csakhogy néha belerúghass, ha bal lábbal keltél fel. Mindig azt hittem, hogy nálunk rosszabb nincs a világon, de tévedtem. Hogy lehet egyáltalán bántani egy ilyen lányt?

- Nem vagyok érintett az ügyben - rázta a fejét Pein. - Tény, hogy örülök neki, hogy Itachi kicsit jobb kedvű, mióta itt van, és egészen felengedett, de...

- Egészen felengedett? - pislogott hüledezve Peinre Kisame. - Úgy viselkedik, mint egy ember. Kidugja az orrát a szobájából, és olyan nyugodt, mintha nem is lennének problémái. Megkockáztatom, hogy néha még a saját nevét is elfelejti, annyira a lánykára koncentrál.

- Túlgondolkozod - sóhajtotta Pein. - Kérsz még? - kérdezte az állával a szakésüvegre bökve.

- Még szép - mormogta Kisame, és úgy döntött, békén hagyja a másikat.

Úgysem érti. Ha annyira ismerné Itachi gondolatait, mint ő... Talán akkor megértené, hogy mit jelent ez a lány Itachinak. De így nem értheti, és nem is fogja. Nem baj. Legalább ő tudja, és mindent meg fog tenni, hogy Itachi is észrevegye, mit jelent az, hogy Sakura itt van. Vele. Mellette.