Tobirama frusztráltan meredt a tanári szobának kinevezett helyiség másik felébe.

A bátyja éppen Mitónak udvarolt, és egy kicsit sem tűnt úgy, hogy a nőt egy pillanatig is érdekelné, hogy Hashirama mit gügyög neki, mert meg sem állt, míg rendezgette az iratokat, és megpróbált rendet rakni az iratszekrényben, ami az íróasztala mellett állt.

- ... és a statisztikák is gyönyörűre sikerültek. Köszönöm, Mito, egy kis angyal vagy, azt sem tudom, mi lenne velem nélküled, ha nem emlékeztetnél folyton mindenre...

- Na látod, ezt én sem tudom - mormogta Tobirama maga elé, aztán letámaszkodott az asztalára, és kibámult az ablakon.

Nem tudta, miért, de az elmúlt két hétben állandóan eszébe jutott az a lány, ahogy könnybe lábadt szemekkel lerohan a lépcsőn. Fogalma sem volt, mi történt, vagy hogy Hashirama mivel bántotta meg Mitsukót, de nem örült neki. Nem tudta, hogy hol lakik, és hiába kelt minden reggel még a szokásosnál is korábban, hátha elcsípi a lányt, Mitsuko nem mutatkozott többet a sziklán, és a faluban sem futott össze vele.

Valamiért aggasztotta, hogy egy ilyen erős jellemű, büszke lány ilyen könnyen felad valamit, ami úgy tűnik, hogy nagyon is fontos neki. Az első órája előtt feszülten figyelte az ajtót, és mindig felkapta a fejét, ha lányhangot hallott kívülről, de egyik belépő sem Mitsuko volt, és az óra végére olyannyira sikerült felhergelnie saját magát, hogy egyenesen hazament, és inkább lefeküdt, majdnem végigaludta a napot. Csalódott volt, igen. Nem olyannak hitte a lányt, aki egy kis nehézségbe ütközve meghátrál, és szerette volna, ha eljön.

- Gyönyörű kislány, és nagyon kedves - nevette éppen Mito, mire Tobirama kicsit ingerülten felpislogott a bárgyún vigyorgó bátyjára, aztán felsóhajtott, és a szemeit forgatva visszatért a kinti táj bámulásához. - És ami a legjobb, minden szavamat úgy issza, mintha maga lenne a szentírás - folytatta vidáman Mito, miközben egy mappát átrakott máshová, és a hangja betört Tobirama fejébe, hogy szétzilálja a gondolatait. - Úgy tűnik, nagyon szeret tanulni, főleg az udvariassági szabályokért van oda, és a hagyományokért. Azt mondta a múltkor, hogy náluk ezek annyira nem hangsúlyosak, sőt, a számára semennyire sem voltak azok, legalábbis eddig nem, és ez annyira jólesett. Meghívtam a fesztiválra is, most kimonót varrunk neki az órákon.

- Ó, tényleg, a fesztivál - kapta fel a fejét Hashirama. - Azt hittem, elfelejtettem a lampionokat, legalábbis, tegnap így emlékeztem, amikor becipelték az irodámba a dobozokat - ráncolta a homlokát. - De ezek szerint mégsem hagytam ki őket.

- De igen, csak ugye Mitónak volt annyi esze, hogy gondoljon rá, hogy el fogod felejteni - szólt közbe hirtelen Tobirama.

- Ó, Mito, köszönöm, mi lenne velem nélküled? - csillant fel azonnal Hashirama két fekete szeme, és hálálkodva belefogott a hízelgésbe, amitől az öccse mindig agylobot kapott.

"Hát, Hashiramánál elég feltűnő az ügy..." - gondolta unottan, és újra az ablak felé fordult. Talán vissza kéne mennie abba a pici irodába, a folyosó másik végén, hogy ne kelljen minden alkalommal ezt végighallgatnia, de annyival kényelmesebb volt itt lenni, mint egyedül az épület másik szárnyában, sőt, kifejezetten jó érzés volt figyelni a nyüzsgést. Ezt itt mind ő csinálta, és akárhányszor belegondolt, hogy hány emberen segített, az a finom, kellemes, meleg érzés végighullámzott a mellkasán.

A tenyerébe támasztotta az állát, és rámeredt az egyik cseresznyefára az Akadémiával szemben, míg összeszorította a száját. Nemsokára itt a virágzás, és Konoha legelső ünnepsége is, és ha arra gondolt, hogy kap egy szabadnapot, amikor nem kell órát tartania, és nem kell Hashiramára felügyelnie, nehogy meglógjon az irodájából, kész megkönnyebbülés volt. Szeretett tanítani, de közel sem volt olyan türelmes és kedves, mint Mito. Ő határozottan elvárt dolgokat, és csak kétszer volt képes ugyanazt elmagyarázni valakinek, anélkül, hogy felidegesítette volna magát.

A halk kopogásra meg sem moccant, de mikor nyílt az ajtó, és meghallotta azt a hangot, felkapta a fejét, és meglepetten rámeredt az ajtóban álló Mitsukóra, aki most egy egyszerű kis nyári ruhát viselt, annyival lányosabbat, annál, amiben először találkozott vele, hogy szinte azonnal leesett neki, hogy Mito igazából Mitsukóról beszélt az előbb, és csak megerősítette benne a gyanút, mikor a lány egy mosollyal Mito felé fordult.

- Mito-sensei, kérem, a kimono miatt jöttem, van vele egy kis... problémám - sóhajtotta kicsit gondterhelten, de még mindig mosolygott, és Tobirama meredten rácsodálkozott a szép ívű ajkakra.

- Miféle probléma? - kérdezte kedvesen Mito, aztán mikor a lány felemelte a kezében tartott ruhát, intett neki, hogy jöjjön be.

Mitsuko belépett, és behúzta maga mögött az ajtót, majd ámulva körbenézett, míg letette Mito asztalára a kimonóját, és a tekintete egy pillanatra megállapodott Tobiramán, aztán tüntetően, köszönés nélkül elfordította a fejét.

- A varrások elég furcsára sikerültek a virágoknál - motyogta a lány, mire Mito a kezébe vette az anyagot. - Azt hiszem, elrontottam kicsit...

- Ó, nem, csak kicsit erősen húztad meg, és rossz helyen öltöttél vissza - mondta Mito. - Kibontjuk, és megcsinálod újra, rendben? - kérdezte, mikor Mitsuko úgy pislogott rá, mintha a világvége jött volna el, de a nő szavaira kicsit felderült az arca.

- Szia, Mimi - mosolygott rá Hashirama a lányra, mire az felnézett rá.

- Jó napot, Hokage-sama - mondta egy halvány mosollyal, és meghajolt a férfi előtt.

- Nahát, valóságos kis hölgyet neveltél belőle - nevette Hashirama, és a lány fejére tette a kezét. - Tudsz már főzni, kicsilány?

- Persze, hogy tudok - motyogta Mitsuko, mint aki kikéri magának a feltételezést, hogy nem ért ilyen alapvető dologhoz. - Eddig is tudtam, de kérem, Hokage-sama, ne hívjon Miminek...

- A Mitsuko túl komoly név egy ilyen kicsi lánynak, mint te - ingatta a fejét Hashirama egy lágy mosollyal. - Tényleg, a szüleid tegnap értek vissza az útjukról, igaz? - kérdezte a férfi. - Azt hiszem, olyan hat óra körül láttam őket a főtéren - tette még hozzá, mire Mitsuko tekintete megkeményedett és kihúzta magát. - Remélem, finom vacsorával vártad őket, ha már ilyen keményen dolgoznak azért, hogy iskolába járhass.

- Ó, persze - felelte könnyedén a lány, de a szeme komor maradt, és fagyos. - Kicsit gondban voltam, amikor betoppantak, mert csak magamnak főztem, de szerencsére a rizsnek nem kellett sok idő - motyogta. - Anyu örült neki, hogy ilyen szépen haladok, még a kimonómat is megmutattam neki. Ő még soha nem is látott ilyet, milyen furcsa ez, nem igaz? - kérdezte végül egy aranyos mosollyal. - Legalábbis, most már nekem is furcsának tűnnek néha az ilyesmik. Örülök, hogy ideköltöztünk, rengeteg mindent tanultam már most is - mosolyogta végül, és Mitóra pislogott, aki felállt a ruhával a kezében.

- Gyere, a varrókészletem a teremben van. Úgysincs sok dolgom, segítek visszavarrni a virágokat, jó? - kérdezte a lánytól, mire az boldogan biccentett.

- Viszontlátásra, Hokage-sama - mondta még, és meghajolt Hashirama előtt, aki nevetett a komolyságán, aztán némán figyelte, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, és hátrafordult.

- Érdekes lány - mormogta Tobiramára nézve. - Tartsd szemmel.

- Miért? - hökkent meg a férfi.

- Hazudott. A szülei egy hete itthon vannak - mondta Hashirama, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. - Nálam kell lejelentkeznie minden kereskedőnek, amikor elmegy, és amikor visszaér Konohába, nem emlékszel? - kérdezte végül, mikor az öccse kérdőn ránézett. - A te ötleted volt már vagy egy éve, mikor elkezdtük megépíteni a Hokage-tornyot.

- Tényleg - motyogta Tobirama kicsit meglepetten. - Szóval, hazudott a szüleiről... Valószínűleg nem is velük lakik, ugye? - kérdezte hirtelen felnézve a bátyjára, aki karba font kezekkel megrázta a fejét.

- Nem, valószínűleg tényleg nem - sóhajtotta Hashirama, aztán felvette Mito asztaláról a mappát, amiért eredetileg jött, és kisétált az ajtón, Tobirama pedig homlokráncolva kibámult az ablakon.

Szóval, Mitsuko hazudott. Miért kellett hazudnia? Mi lehet olyan szörnyű, hogy jobb elferdíteni? Nem értette, de a fákra meredve eltökélte, hogy ki fogja deríteni. Ha belegebed akkor is.

********

Mikor végre utolérték Sakurát, Kisamét, és az időközben előkeveredett Deidarát, aki valószínűleg megint kipécézett magának valami lányt, aztán megunta, Tobi már eléggé türelmetlen volt, így Itachinak nem volt más választása, mint a legelső kis faház felé fordulni, ami a ligetben a fák között húzódott meg. Az ilyenek vagy ételt, vagy alkoholt árultak, így csak reménykedni tudott benne, hogy tényleg talál valahol tejet Tobinak, hogy befogja vele a száját, mielőtt tovább hadovál róla meg Sakuráról.

Mikor belökte az alig két lépésnyi területet elfoglaló faház ajtaját és a tekintete találkozott az egyik fiatal lányéval, aki bent volt, és éppen szakét töltött ki poharakba, már tudta, hogy rossz helyre jött. De... végül is, mire jó az a két szép szeme, ahogy Kisame fogalmazna?

- Szia. - Mikor a lány kezében megremegett a szakésüveg, és tátott szájjal felbámult rá, a fejében máris feljebb kúszott a tejszerzési hadművelet sikerességének esélye. - Nem tudnád megmondani, hol találok tejet ezen a helyen? - kérdezte kicsit tanácstalanul, és az ajtófélfának támaszkodott, míg a lány a bal kézfejének ujjait is rákulcsolta a szakésüveg nyakára, nehogy elejtse.

- Én.. mármint, hogy, de igen, itt is van, csak... - hebegte a lány, mire Itachi kicsit bizonytalanul ugyan, de megeresztett egy hálás félmosolyt, mire a másik fülig vörösödött, és beverte a könyökét a pultba, ami mögött állt.

Mikor végre sikerült kihalásznia a tejesüveget az apró szekrényből, a háta mögül (miközben kiborított, és feldöntött legalább öt másikat), és remegő kézzel kitöltött egy csészébe egy kis tejet (Itachi egy pillanatig gondolkozott rajta, hogy ne segítsen-e neki, de igazából, pokolian nem érdekelte a kislány, úgyhogy lemondott róla), és bíborvörösen a kezébe nyomta, Itachi a pultra csúsztatott egy kis pénzt.

- Köszönöm, angyal vagy - mormogta. - Az életemet mented meg vele. Mindjárt visszahozom a csészét - mondta, míg a vállával kilökte az ajtót. - Tobi! Találtam neked tejet.

- Itachi Uchiha, ha még egyszer meglátom, hogy szórakozol egy szegény kislánnyal, aki hirtelen azt se tudja tőled, hogy fiú-e vagy lány, nem is tudom, mit csinálok veled - csattant fel Sakura egy rosszalló pillantással, mikor sikerült eljutnia hozzájuk anélkül, hogy kilötyögtette volna a csésze tartalmát. - Ha még komolyan vetted volna szegényemet - sóhajtotta a lány és sajnálkozó pillantást vetett a faház felé, míg Itachi végre kiszúrta, honnan tudnak egyáltalán arról, mit művelt odabent, ugyanis volt az oldalán egy jó nagy, nyitott ablak, ami nyilván a kiszolgálórész volt. Nagyszerű. Be sem kellett volna mennie. - Olyan voltál, mint Deidara - forgatta a szemeit Sakura.

- Jesszus, olyan béna? - sóhajtotta Itachi, míg odaadta Tobinak a csészét, mire a szőke felháborodottan felkiáltott mellette, és egy csúnya pillantást vetett Kisaméra, aki kiröhögte. - Na, igen, kicsit berozsdásodtam, az tény, de ne nézz így rám - pislantott hirtelen a férfi Sakurára. - A jó ügy érdekében tettem, mert nem szeretnék előbb szívrohamot kapni, mint kéne.

- A szívednek semmi baja, Itachi - mondta a lány. - Annak a lánynak viszont fogadjunk, hogy szívritmuszavarai vannak nagyjából öt perce, és nem fogom újraéleszteni, csak mert neked kedved szottyant szépen nézni rá.

- Na, na, elég a féltékenységi rohamból, tündérem, bulizunk, nem emlékszel? - vihogta Kisame, és átkarolta a vállát.

- Ugyan, mire lennék féltékeny? - horkant fel Sakura, aztán felsóhajtott, és kicsit meggörnyedt Kisame karjának súlya alatt. - Csak sajnálom szerencsétlent. Nem akarom, hogy úgy járjon, mint Reiki, vagy mint én - morogta célzatosan Itachira bámulva, aki csak megvonta a vállát.

- Miért, már hanyatt is döntötted a kislányt, és én nem is tudok róla? - kapta fel a fejét felháborodva Kisame, és Itachi felé bökött. - Szép dolog, mondhatom, ha ezt tudom...

- Ó, fogd be - sikkantott fel Sakura, és olyan erősen belekönyökölt Kisame oldalába, hogy a másik elhallgatott, csak hogy felnyöghessen a hirtelen a bordái közé szúró fájdalomtól. - Úgy értettem, hogy nem akarom, hogy őt is megbolondítsák az Uchihák! - háborodott fel. - Az Uchihák, nem Itachi, oké?

- Miért, bele vagy szerelmesedve 'Tachi öccsébe? - pislogott laposakat Kisame, mint aki már semmit nem ért.

- Nem - sóhajtotta Sakura.

- Akkor meg mi van? - tárta szét a karját értetlenkedve Kisame.

- Nem tudom - nevette el magát a lány hirtelen. - Mindegy, ne beszéljünk erről. De azt majd én visszaviszem - mondta gyorsan, mikor Tobi élvezettel cuppogva Itachi felé nyújtotta az üres csészét, és mikor a férfi a kezébe nyomta, egy ronda pillantást vetett Itachira. - Tudod, nem ér ennyire visszaélni a helyzeteddel...

- Milyen helyzetemmel? - fordult utána szinte vidáman csillogó szemmel Itachi, mire Sakura hátrafordult, és némán végigmérte a férfit, aztán az állával felé bökött, mintha csak azt mondaná, azzal az egésszel ott, aztán odalépett a faház oldalán lévő ablakhoz, és megköszönte a lánynak a tejet, aki még mindig fülig pirosan pislogott Itachira.

- Hogy hívják? - kérdezte suttogva, mire Sakura egy fürkésző pillantást vetett a lány csillogó szemeire, és úgy döntött, megkíméli a reménykedéstől.

- Itachinak. De van barátnője, úgyhogy... - mondta hirtelen megvonva a vállát, és alig bírta visszatartani a nevetését, mikor a lány tágra nyílt szemmel rábámult, aztán elszontyolodva leeresztette a vállát.

- A fenébe - motyogta.

- Ugye? A legjobb pasik általában már foglaltak - sóhajtotta Sakura, és az égnek emelte a szemeit. - Szegény mi. Kösz még egyszer - mosolygott még rá a lányra, aki kicsit elkámpicsorodva, de viszonozta a mosolyát, aztán visszasétált a fiúkhoz.

- Mit mondtál neki, amitől ennyire leeresztett? - kérdezte halkan Kisame, mikor mellélépett.

- Azt, hogy Itachi meleg - vihogta Sakura, míg elindultak, de még hallotta, ahogy Itachi felmordul mögötte, mielőtt Kisame és Deidara röhögése elnyomta volna a hangját.

- Hogy mit mondtál neki? - kérdezte Itachi a háta mögött, mire megfordult, és diadalmasan rávigyorgott. - Te jó ég, Sakura, holnapra egész Amageku...

- Ne aggódj, azt mondtam, hogy együtt vagy Kisaméval, szóval nem fognak zaklatni a fiúk - nevette Sakura.

- Hogy mi van?! - sikkantott fel mellette Kisame, mire még jobban nevetni kezdett, és mikor meglátta Itachi grimaszát, összegörnyedt, míg Deidarára támaszkodott, aki szintén hangosan vihogott.

- Én a helyedben nem lennék olyan vidám, Deidara, mert az a lány most azt hiszi, hogy néha beugrasz harmadiknak - kuncogta a szőke fülébe, mire az hirtelen fölegyenesedett, és tátott szájjal rábámult.

- Mi van? - fortyant fel a szőke.

- Szép is a szerelem, nem igaz? - vihogta Sakura az oldalát markolászva, és a tekintete a három férfi arca között ugrált, aztán megállapodott Kisamén, aki kétségbeesetten a hajába markolt, és úgy döntött megkegyelmez nekik. - Csak vicceltem - mondta a levegőt kapkodva. - De ezekért az arckifejezésekért rohadtul megérte! - kiáltott fel, aztán újra nevetni kezdett, mikor meglátta Kisame elsötétülő tekintetét.

- Egy kifejezetten gonosz tündér vagy - mormogta, aztán felragyogott az arcán egy megkönnyebbült mosoly, és Sakura a következő pillanatban már hevesen hadonászott, mert Kisame megcsiklandozta az oldalát.

- Ne, ne, megfulla.. megfulladok - sikította nevetve, és rácsapott a férfi kezére.

- De hát, Deidara-senpai tényleg meleg... - motyogta kicsit tanácstalanul őket méregetve Tobi, míg a tenyerét a szőke nyakának nyomta, aki elvörösödött.

- Nem vagyok meleg - tiltakozott szikrázó szemekkel Deidara.

- Gyere onnan, Tobi, mielőtt élve felfal - mormogta Itachi, és elhúzta Tobit Deidara mellől, de közben Sakurát bámulta, aki kipirultan, könnyes szemekkel hangosan kacagott, miközben megpróbálta megállítani Kisamét.

********

Tobirama a tábla felé fordult, és felrajzolta az erdő kanjiját.

- Ezt például a fa kanjijából képezzük. Ki találja ki, hogy mit jelent? - kérdezte, míg a tenyerével letörölte, aztán újra felrajzolta az utolsó vonalat.

Ez volt a legrosszabb az egészben, hogy táblára kellett írnia krétával, így túl sokat torzultak az írásjelek, és elhatározta, hogy a következő órára felragaszt egy jó nagy papírt a falra, és inkább függőlegesen ügyetlenkedik az ecsettel, mint hogy így...

- Erdő - hallatszott a háta mögül a halk, de határozott lányhang, és mikor meglepetten megfordult, egy nagy, barna szempárba meredt. - Azt jelenti, hogy erdő - ismételte meg Mitsuko, és Tobirama elmosolyodott.

- Helyes - mormogta rekedten, aztán megköszörülte a torkát, és a többi tanítványára bámult. - Ő Mitsuko Nagakawa, emberek, és úgy tűnik, kicsit előrébb jár már, mint mi - jegyezte meg, mire a lány a szemeit forgatva az ölébe húzta az oldalán lógó táskát, és elővette a felszerelését: egy köteg papírt, ecsetet és tintát, aztán némán másolni kezdte a táblára ír jeleket.

Tobirama a kezét figyelte, ahogy magabiztosan és könnyedén húzza a fekete tusvonalakat a papíron. Gyakorolt valakivel. Aztán majdnem felszisszent, mikor rájött, hogy valószínűleg Mito tanította írni. A bátyja nyafogott is miatta eleget, hogy Mito mostanában többet foglalkozik Mitsukóval, mint vele, holott a múltkor végre összekaparta magát, és elhívta vacsorázni, a nő pedig sajnálkozva mondott nemet, mert már elígérte magát a lánynak, így Hashirama kénytelen volt még egy hetet várni a találkára.

- Már mindenkinek megmutattam, hogyan kell írni a saját nevét, és Mitsukónak is volt szerencséje ehhez a részéhez a dolognak, de a többiek nem ismerik a neved írásjegyeit. Megtennéd, hogy megmutatod nekik? - kérdezte, mikor Mitsuko felnézett, és felé nyújtotta a krétát, mire a lány egy halk sóhajjal fölállt, és mellélépett.

Felrajzolta a nevének kanjijait, és aztán leeresztette a kezét, majd várakozóan Tobiramára nézett, aki elvette tőle a krétát.

- Köszönöm, most már visszaülhetsz - mondta mire a lány visszament a helyére. - Ez itt - mormogta, míg a krétával az egyik írásjegy mellett rákoppintott a táblára -, azt jelenti, titok. A ko csupán a női utótag, ami jelzi, hogy egy női név. Valaki tud még olyan nevet esetleg, amiben ugyanezt a jelet használjuk?

- A Himitsu? - kérdezte kissé bizonytalanul egy tizenkét év körüli kisfiú.

- Így van - biccentett Tobirama, és visszafordult a tábla felé. - Más olvasatban viszont, a Mitsuko név jelentheti azt is, a 'fény gyermeke' - mondta, és egy pillanatra megállt a keze, mielőtt felírta volna a táblára a kanjikat, és elmosolyodott. Hát, végül is, csak eljött. Ha tudná, hogy milyen boldoggá tette vele...! - Legtöbbször, ezt használják, ezekkel a kanjikkal - folyatta végül egy sóhaj után, míg szenvedett azzal az átkozott krétával, és rájött, hogy életében először azt kívánja, bár ne jött volna el ma senki az órára rajta kívül. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és a szájába kellett harapnia belülről, nehogy az arcára is kiüljön az az idióta vigyor. - Mitsuko, te is ezekkel a kanjikkal lettél anyakönyvezve, ugye? - kérdezte félig hátrafordulva, mire a lány meglepetten rámeredt.

- Én nem lettem... anyakönyvezve - mondta végül halkan. - Nekem a másik írásfajtája tetszett jobban, így úgy döntöttem, így fogom írni - vonta meg a vállát.

- Azt azért nem hiszem, hogy nem jegyezték fel a születésedet - fordult meg Tobirama, és a csípőjét az asztalának támasztotta. - Hol is születtél? - kérdezte egy mosollyal, és összefonta a karjait a mellkasa előtt.

Mitsuko meglepetten felpillantott, aztán összeszorította az ajkait, és a szemében újra feltűnt az a jéghideg csillogás.

A francba vele... Nem figyelt eléggé oda. Nem várta ezt a fenyegetettséget Tobiramától. Ha hazudik, rá fog jönni. Ha az igazat mondja, akkor pedig nem fog egyetlen Mitsuko Nagakawát sem találni a Tenger országa környékén, mert Mitsuko Nagakawa nem létezik, pedig biztos volt benne, hogy őt is anyakönyvezték, mint mindenki mást. Csak nem ezen a néven. És senki mást nem ismert, akit Mitsukónak hívtak volna Tarón. Az anyja pont ezért választotta ezt a nevet neki, mert nem volt túl gyakori feléjük. A lány lehunyta a szemeit.

- A Tea országában. Degarashiban - mondta halkan, és felnézett Tobiramára.

- Akkor szívesen megnézem neked, rendben? Kíváncsi vagyok, hogy melyik írásfajtával lettél bejegyezve - mosolyogta elégedetten a férfi, és most túlságosan is hasonlított egy jóllakott ragadozóra, amitől Mitsukót kirázta a hideg.

- Erre semmi szükség - tiltakozott halkan, és a libabőrös karját dörzsölgette. - Nem kell fáradnia vele, Tobirama-sama, én is meg tudom...

- Ó, nem fáradtság, és nekem sokkal gyorsabban megy majd a dolog. Elég lesz egy levél- vágott közbe a férfi. - Szívesen megteszem ezt a kedvedért, Mitsuko - mondta még, és egy utolsó mosolyt villantott a szorongó tekintetű lányra, aztán úgy döntött, épp ideje folytatni az órát.

********

- Sokáig megyünk még? - nyafogta Tobi Itachi karjába kapaszkodva, mire a férfi megrázta a fejét.

- Nem, mindjárt ott vagyunk - nyugtatta meg Tobit, mire a férfi előrerohant, Sakura pedig megtorpant, és hátrafordult.

- Hová megyünk még? - kérdezte kíváncsian.

- Csak arra a helyre, ahová mindig elbújunk Amagekure elől - vonta meg a vállát Deidara.

- És Konanék nem jönnek? - Sakura kicsit tanácstalanul pislogott Itachira.

- Nem tudom - felelte a férfi. - Valószínűleg kettesben élvezik a... hogy is mondjam... természet adta lehetőségeket - köszörülte meg a torkát Itachi, mire Sakura meghökkenve rábámult, aztán amikor felfogta, elpirult, Kisame pedig a lány arckifejezését látva felnevetett.

- Nahát, valaki milyen szégyellős - bökte oldalba Sakurát.

- Fogd be, Kisame - morogta zavartan a lány, és az ajkait összepréselve előresietett, hogy megpróbálja lebeszélni Tobit, hogy letépje az összes gyönyörű margarétát, amik azt az útszakaszt szegélyezték, ahol éppen elhaladtak.

- Gratulálok, pajti - vihogta Kisame a lány után bámulva. - Imádom, amikor ennyire elengeded magad... Bár, az az igazság, hogy még most is olyan vagy, mint akinek karót dugtak a seggébe, de hát nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint én, nem igaz?

- Ha te vagy a mérce, "pajti", akkor örömmel maradok ilyen tökéletlen.

- Inkább töketlen - vihogta Deidara.

- Mondta a kislány a szép, szőke lobonccal - mormogta szórakozottan Itachi, míg elsétált Deidara mellett, aki felháborodva kapott levegő után.

- Hé, neked is hosszú hajad van! - méltatlankodott.

- De őt nem is nézik lánynak hátulról, mint téged - röhögte Kisame, és hátba veregette a szőkét, aztán ő is otthagyta, és Itachi mellé szegődött.

- Az csak egyszer fordult elő, oké?! - nyögött fel hangosan Deidara, és az égre bámulva széttárta a kezeit. - Miért kell három év után is ezzel előhozakodni?

- Mert kurvára röhögséges - fordult meg Kisame, és rákacsintott. - Na, gyere, egy ilyen szép kislány ne mászkáljon egyedül, mert a végén még a ronda, részeg fickók erőszakoskodni találnak vele...

- Húzz a picsába! - kiáltotta a szőke kiakadva.

- Nem húzlak - rántotta meg a vállát Kisame, aztán pofátlanul röhögve újra előrefordult, és Deidara egy pillanatig még értetlenül pislogott a hátára, aztán végül egy sóhajjal utánuk iramodott.

*******

Mitsuko, ahogy Tobirama kimondta, hogy vége az órának, máris kiviharzott, és lerohant a lépcsőn, hiába hallotta, hogy a férfi utánakiabál, és az sem érdekelte, hogy Mito órájáról lemarad.

- A francba, a jó büdös francba - mormolta az orra alá, míg átrohant a főtéren, és a táskája a combját verdeste, de nem foglalkozott vele.

Megkerülte fél Konohát, mert nem lehetett biztos benne, hogy Tobirama nem követi-e. Tudta, hogy ninjaként sokkal gyorsabb nála, és ha akarná, könnyűszerrel utolérhetné. Még tett egy kört az Uchiha-birtok kapuja előtti háztömb körül. Hiába volt mindennél sürgősebb, hogy beszéljen Madarával, nem felejtette el, hogy mennyire óvatosnak kell lennie. Mikor meggyőződött róla, hogy senki nem követte, berohant a birtok kapuján, és egyenesen hazarohant.

Mikor berontott a házba, hallotta, hogy Madara hangosan káromkodik, de a szíve kiugrani készült a helyéről. Ha lebuknak, ennek a seggfejnek is annyi, így nem törődött vele, hogy mit kiabál, beviharzott a szobába. Madara az utolsó pillanatban rántotta magára és a mellette fekvő szőke lányra a takarót.

- A kurva életbe, Mitsuko, hányszor mondtam már, hogy tanulj meg kopogni? - ordított rá a férfi.

- Ki ez? A lányod? - kérdezte meghökkenve a Mitsukónál alig két-három évvel idősebb lány Mitsukóra meredve, mire Madara és Mitsuko is tágra nyílt szemekkel pislogtak a lányra.

- Úgy nézek én ki, mint aki olyan idős, hogy lánya lehetne? - méltatlankodott azonnal a férfi, mire a szőke lány kuncogva a fejére húzta a takarót.

- Most, hogy jobban megnézem... - hallatszott a mormogás a takaró alól.

- Ó, küldd már el a picsába ezt a libát - forgatta a szemeit Mitsuko.

- Majd akkor megy, ha én úgy döntök, jó? - fortyant fel Madara. - Van egy kis dolgom, úgyhogy húzz el, és legalább kifelé kopogj!

- Fogd be, és küldd el a libát! - toporzékolt Mitsuko. - Nem vagyok anyakönyvezve ezen a néven! - sikoltotta bele Madara arcába, mire a férfi dühtől eltorzult vonásai kisimultak, és a tekintete komoran megvillant, aztán lerántotta a takarót a mellette fekvő lány fejéről.

- Sizuka, most el kéne menned, ne haragudj - mondta a lánynak, mire az meglepetten rápislogott. - Akadt egy kis elintéznivalóm. Holnap bepótoljuk, oké? - kérdezte, míg Mitsuko odadobta az ölébe a lány ruháit, és Madara továbbította őket.

A lány kicsit morcosan ugyan, de villámgyorsan felöltözött a takaró alatt, aztán kibújt Madara mellől, és egy ellenséges pillantást vetett Mitsukóra, de egy szó nélkül eltűnt, és Mitsuko az ajkát harapdálva lerogyott a sarokban álló karosszékbe.

- Mi a fasz van az anyakönyvezéseddel? - sóhajtotta pár perc után türelmetlenül dobolva az ágykereten Madara, és felült, miközben maga köré tekerte a takarót.

- Ma bent voltam Tobirama óráján - kezdte halkan a lány. - Eddig Mito tanított, tudod, de rábeszélt, hogy nézzek be. Le kellett írnom a nevem, és mivel két olvasata is van...

- A lényegre, ha már belepofátlankodtál a randimba - morogta Madara.

- ... megkérdezte, hogy melyik olvasattal lettem anyakönyvezve, én azt mondtam, egyikkel sem, ő pedig közölte, hogy azt nem hiszi, és most utána akar nézni - fejezte be zavartalanul Mitsuko.

- És? - kérdezte unottan a férfi, míg felhúzott szemöldökkel rámeredt.

- Hát nem érted, te idióta? - pattant fel Mitsuko idegesen, és körözni kezdett a szobában, a táskája minden egyes lépésnél a csípőjének ütődött. - Nem vagyok anyakönyvezve, mint Mitsuko Nagakawa, mert nem ez az eredeti nevem! A Nagakawa vezetéknevű kereskedőcsaláddal jöttem Konohába, és ezért itt így szerepelek, de Mitsuko Nagakawa nem létezik!

- Ó a büdös picsába - kiáltott fel Madara, és a dereka körül markolva a takarót felpattant, majdnem hasra esett az vastag anyagban. - Hogy lehetsz ekkora hülye kurva? - ordította kiakadva, és a szekrényhez botorkált, feltépte az ajtaját, és kikapott pár ruhát a szekrényből, aztán mit sem törődve Mitsukóval, ledobta a takarót, és felöltözött. A nadrágját már a házból kifelé indulva ráncigálta föl. - Hogy hívják azokat a nyomorultakat? - nyögte, míg fél lábon ugrálva belebújt a nadrágja jobb szárába.

- Benika és Kenji Nagakawa, van egy fiuk is, Souji.

- Mennyi idő, amíg egy postás elvisz egy levelet Degarashiba? - kérdezte Madara, míg átvette a lánytól az övét, és felcsatolta a derekára.

- Körülbelül két nap - motyogta Mitsuko, mire Madara az égnek emelte a szemeit.

- Kurva nagy szerencséd van, drágám, hogy ninja vagyok - morogta, míg áthúzta a fején a pólóját. - Elintézem, oké? - kérdezte még, mikor a lány könnybe lábadt szemekkel felpislogott rá. - Nem lesz baj. Egy nap, és Mitsuko Nagakawa létezni fog, és anyakönyvezve lesz Degarashiban. Mondd meg Sizukának, hogy csak kedden jöjjön - sóhajtotta még.

- Madara - szólt utána Mitsuko, mikor a férfi elindult kifelé, és Madara megfordult. - Sajnálom - motyogta halkan, mire a férfi visszalépett elé, és megemelte az állát.

- Ne legyél annyira oda - mormogta Madara. - Előfordul, és még így is te vagy a legjobb kém, akit valaha láttam. Más már a letelepedési engedély megszerzésekor megbukott volna. És hogy egy szó nélkül átverted Hashiramát... - mondta egy halvány mosollyal. - Már így is nagyon közel járunk.

- Nem akarom ezt az egészet - nyögte csukott szemmel Mitsuko. - Mito olyan kedves velem, Madara... Kedvelem, és nem akarom elárulni őt. Nem akarom tönkretenni ezt a gyönyörű helyet.

- Légy erős, szivi, és ne foglalkozz másokkal. Tudod, mi a fontos? - kérdezte halkan a férfi, aztán megbökte a lány homlokát. - Ez itt. Te legyél a fontos magadnak, különben átvernek és kiszipolyoznak - mormogta, aztán lehajolt, és finoman megcsókolta Mitsukót. - Két nap és jövök - mondta még, megfordult, és egy intéssel eltűnt, a lány pedig halkan felsóhajtott, és lerogyott az ágyra, aztán tétován a szájához ért.

Nem is tudta, hogy mikor volt már, mikor Madara ellopta az első csókját, ugyanazzal a nemtörődöm magatartással, ami nála minden másnál is ugyanolyan maradt, akármit is csinált. Madarának nem jelentett semmit. Neki sem, de azért mégiscsak... Nem mintha élvezte volna, vagy valaha is többet szeretett volna, vagy bármikor is másként gondolt volna ettől a férfira, de tudta, hogy ez másnál a szerelem jele. Madara megcsókolt boldog-boldogtalant, olyan mindegy volt neki, hogy kinek a torkán dugja le a nyelvét, vagy hogy kivel fekszik le, amíg az illetőről tudta, hogy nem beteg, nála viszont ennek nem volt semmilyen szexuális, vagy bármilyen másféle vonzata.

Már az első alkalommal is olyan természetesen csókolta szájon, mint ahogy köszönt másnak, pislogott vagy lélegzett. Először megijedt tőle, de aztán hozzászokott, hogy teljesen mindegy, mert Madara úgyis meglepi vele, és tiltakozni sincsen ideje. Aztán eltűnt az ellenérzése ezzel kapcsolatban, és megmaradt ez a semmilyen, teljesen felesleges apró csók, ami igazából csak arra volt jó, hogy tartsa benne a lelket. Ha bátorítani akarta, ha vigasztalni, ha jutalmazni, minden alkalommal elkapta a derekát, és rányomta az ajkait az övére, akárhogyan is kapálózott eleinte, a férfi csak nevetett rajta.

Aztán már mindegy volt. Az első csókját ellopta, a többi már nem bírt semmilyen jelentőséggel a számára. Nem volt soha erőszakos, nem próbálta átdugni a nyelvét a szájába, és Mitsuko csak ezért nem fojtotta már meg érte. Madara nem volt hülye. Pontosan tudta, hogy figyelemre és egy kis gyengédségre éhezik, és megadta neki. Mással úgysem tudta bebiztosítani magát. Látta rajta, hogy Mito megismerése után a közömbössége a küldetésével kapcsolatban meginog, és csak ezzel terelhette el a figyelmét annyira, hogy a tiltakozása elgyengüljön, aztán eltűnjön. Érdekből törődött vele. És mégis, olyan jólesett, hogy van valaki, akinek számít valamit tizenhét év után. Életében először.

*************

Már sötétedett, mikor elértek arra a helyre, ami csak az övék volt. Ide nem járt senki más rajtuk kívül, és mikorra Kisaméék elkuncsorogtak egy közeli étteremtől egy asztalt, és jó pár széket, felgyúltak a lampionok fényei a fák ágai között, és Sakura tágra nyílt, csillogó szemekkel bámult rájuk. Olyan volt, mintha apró kis lángok lebegnének a cseresznyefák még ki nem pattant rügyei között.

- Gyönyörű - sóhajtotta, míg Tobi ugyanolyan ámuló pillantással lecövekelt mellette.

- Tobi sosem látott még ilyen szépet - sóhajtotta mellette a férfi. - Sakura-chant kivéve, persze - tette hozzá gyorsan, mire a lány hangosan felnevetett.

- Ó, Tobi, ne csináld - kuncogta oldalba bökve a férfit, mire az is nevetni kezdett.

- Sakura-chan szeretne fogócskázni Tobival? - kérdezte félrebiccentett fejjel Tobi, mire a lány kicsit tanácstalanul pislogott rá.

- Fogócskázni, most? - kérdezte csodálkozva. - Kicsit sötét van hozzá, nem?

Mikor Kisame hangja felhangzott mögöttük, Sakura megfordult, és még pont elcsípte azt a pillanatot, mikor az Itachi szájából előtörő lángok meggyújtottak egy rakás halomba pakolt fatörzset a hatalmas tűzrakóhelynél, és a hirtelen lángot fogó száraz fa fellobbant, olyan magasra és olyan hirtelen, hogy még az ő arcát is megcsapta a forró levegő, pedig jó tíz méterre állt tőle.

- Hó, hó, csak finoman - hőkölt hátra Kisame is. - Hacsak nem akartok sült halat enni vacsira - tette hozzá vigyorogva, és a táncoló lángok fényénél még vadabbnak tűnt az arca, és élesebbnek a fogai.

- Most már nincs sötét, Sakura-chan - ujjongott Tobi, mire a lány visszafordult felé.

- Hát, akkor... - sóhajtotta Sakura, aztán hirtelen a férfi mellé ugrott, és rácsapott a karjára. - Te vagy a fogó - kacagta, míg elrohant a fák közé, és Tobi egy pillanatig megrökönyödve utánabámult, aztán felnevetett, és utána szaladt.

- Hé, én hozok valamit inni! - kiáltott oda Kisame Deidarának, mire a szőkének egyből felcsillant a szeme, aztán Itachi felé fordult, aki a kölcsönvett asztalnál ült, és éppen Peinnek mondott valamit, aki akkor ült le mellé.

- Hát ez meg honnan a fenéből került elő? - hökkent meg egy pillanatra Deidara, és Kisaméra sandított. - Nem is tudtam, hogy tud teleportálni! - kiáltotta oda neki, mire a kékbőrű mellélépett.

- Én sem, de ki tudja, mit tud még, amiről fogalmunk sincs - motyogta, aztán hirtelen megfordult, és nyakoncsípte a fák között végigosonó Konant. - Konan tudna mesélni, he? - kérdezte kajánul vigyorogva, míg maga mellé rántotta a nőt, és átkarolta a nyakát, mire Konan felnyögött.

- Ó, a fenébe a hallásoddal - sóhajtotta végül, mire Kisame csak megvonta a vállát.

- Hova osonsz, drágaságom? - kérdezte kíváncsian a férfi, mire Konan megrázta a fejét.

- Csak szólni akartam Sakurának, hogy megjöttem - mondta.

- Sakura éppen Tobival fógócskázik - felelte Kisame. - Gyere velünk inkább piát venni, és hagyjuk magára a két komoly idiótát - biccentett Peinék felé -, és a két komolytalant is - nevette, míg az éppen felbukkanó Sakura felé bökött az állával, akit éppen utolért Tobi, és épphogy hozzáért a hátához.

- Tobi elkapta Sakura-chant! - kiáltotta vidáman, mire a lány megtorpant, Tobi pedig rémülten megugrott, mikor felfogta, hogy vészesen közel áll hozzá, hogy őt is elkapják, és már ott sem volt.

- Jó, menjünk - mondta Konan, miután egy lágy mosollyal Sakura után bámult.

- Hé, Pein! - kiáltott oda a férfinak Kisame, aztán jelzésszerűen összedörzsölte a hüvelykujját a mutató- és középsőujjával, mire Pein az égnek emelte a szemeit.

- Nem is tudom, miért nem tartalak benneteket kenyéren és vízen - morogta Deidarának, mikor a szőke odarohant hozzá, és kikapta a kezéből a pénzt.

- Mert imádod a te kis hülyéidet, főnök - dorombolta egy hízelgő mosollyal Deidara, aztán már ott is állt Kisame mellett, aki Konannel a hóna alatt elindult vissza az étteremhez, ahonnan az asztalt és a székeket is elkérték.

- Igazából... - sóhajtotta Pein, és Itachira pillantott, aztán szadistán elvigyorodott. - Nem ártana néhányuknak egy kis fogyókúra.

- Ugyan, Pein - mormogta élvetegen Itachi, míg Kisaméék után bámult. - Ha nincsenek formában, akkor semmi hasznod belőlük.

- Na, ezért vagy te a jobb kezem, és nem Kisame - nevetett fel Pein, aztán a köpenyébe nyúlt, és az egyik belső zsebből előhúzott egy üveg szakét. - És most, hogy a bagázs lelépett... - mormogta, míg kipattintotta a dugót az üvegből. - Nyugodtan lazíthatunk kicsit.

- Ó, nem, nem lehet - sóhajtotta Itachi. - Vigyáznom kell Sakurára.

- Tud ő magára is vigyázni. Különben is, amennyire megkedvelte ez a rakás hülye, helyetted is vigyáznak rá. - Mikor a másik csak makacsul rázta a fejét, Pein az asztalra könyökölt. - Ugyan, Itachi - motyogta egy mosollyal. - Túl régen volt, amikor rendesen leittuk magunkat, és szórakoztunk kicsit. Emlékszel, amikor menekülnünk kellett Yugakuréból, és olyan részeg voltál, hogy...

- Emlékszem, úgyhogy nem kell felemlegetned - nyögte Itachi.

- Na, akkor egy kortyot a régi szép időkre, amikor Konan küldetésen volt, és felszabadultunk a női megfigyelés alól - mondta Pein, és a másik kezébe nyomta az üveget.

- De csak egyet - sóhajtotta végül Itachi, megadva magát, és beleivott az üvegbe.

- Ó, persze, hogy csak egyet - mormogta Pein azzal a mindentudó vigyorral, amit a másik mindig is utált, míg megbillentette a szakésüveg alját.

És valahogy így történt meg, hogy Itachi és Pein eltüntettek egy egész üveg szakét, mire a többiek egyáltalán italhoz jutottak tőlük ötven méterre.