Konan elmosolyodott, és hagyta, hogy Sakura átvegye tőle a mosogatást, míg vidáman fecseg. Addig erősködött, hogy végül is átadta neki a vizes edényeket, és inkább a törlőruha után nyúlt.

- Újabban sokat dolgoztam együtt Inóval, a szőke lánnyal, tudod - mondta Sakura éppen, míg a jobb keze csuklóig elmerült a habos, forró vízben. - Furcsa, hogy Tsunade-sama megengedte, hogy tanítsam az egyszerűbb orvosi jutsukra, mikor még én is csak tanultam. Tudod, a tanítványnak ne legyen tanítványa, meg ilyesmi... Legalábbis elég sokat emlegette ezt - kuncogta a lány és átadta a tisztára sikált tányért Konannek. - De megengedte, és Ino most már a kórházban dolgozik néha velem, a viziteknél ő az asszisztensem. Furcsa kicsit, hogy lehagytam. Mindig versenyeztünk, aztán most úgy tűnik, hogy nyertem - intett a lány kicsit tanácstalanul, és a csuklójáról hab csorgott az alkarjára.

- Hát, ha te tanítod őt, akkor szerintem egyértelmű - mosolygott Konan.

- Mi egyértelmű? - kérdezett hirtelen közbe Pein a hátuk mögül, és mindketten ijedten fordultak meg, Sakura a habos tenyerét a szívére szorította és rémülten pislogott a férfira. - Jó reggelt.

- Megijesztetted Sakurát - motyogta szemrehányóan Konan, aztán végül kisimult a homloka, és egy lágy mosollyal arcon csókolta Peint, aki a derekát átkarolva a vállára fektette az állát.

- Bocsánat - mormogta a férfi álmosan Sakurára sandítva, aztán lenézett a Konan kezében tartott edényre. - És én nem is kapok reggelit?

- Így jár, aki későn kel - mondta Konan csípőre tett kézzel. - Talán nem kellene egész éjszaka egy másik nőn rágnod magad, és nem lennél ilyen fáradt reggelre.

- Ugyan, az a "másik nő" már rég halott - fintorgott Pein.

- És mégis tönkreteszed magad vele, ahelyett, hogy segítséget kérnél tőlem, vagy Itachitól! Tudod, hogy ez az ő területe, akkor miért...?

Sakura könyékig habosan kiosont a konyhából, és leült Itachi mellé, aki eddig a tenyerébe támasztott állal bámulta a még mindig lelkendező Deidarát, aki éppen Kisaméval csevegett. Itachi felpillantott rá, mikor leereszkedett mellé a székre.

- Készen is vagytok? - kérdezte csodálkozva és hátradőlt a széken.

- Nem - felelte Sakura, és a szeme nevetett, míg felemelte a kezét, és Itachi tekintete végigsiklott a hófehér habbal foltokban borított alkarján. - Csak kettesben hagytam őket - biccentett a konyha felé, és megvárta, míg a férfi egy röpke pillantást vet a jelzett irányba, aztán visszanézett rá. - Ők ketten...? - kérdezte tanácstalanul, mire Itachi megvonta a vállát.

- Igen és nem - mondta a férfi, míg eltolta maga elől az üres bögrét. - Attól függ, honnan nézi az ember.

- Imádom a válaszaidat, mondtam már? - gúnyolódott a lány, mire Itachi egy halvány félmosollyal a falra meredt.

- Még nem - felelte. - De majd észben tartom - mormogta szórakozottan, mire Sakura oldalba bökte. - Ennél többet én se tudok, oké? - kapott az oldalához a férfi és letörölte a bőrén maradt habot. - Hol egy sarokban csókolóznak és elpirulva szétrebbennek, ha valaki arra megy, hol meg napokig nem szólnak egymáshoz, Konan kibőgött szemekkel tévelyeg a házban, mint valami szellem, Pein meg idegbeteg. Nem mintha valaha is veszekedtek volna. Mármint, tényleges, komoly veszekedésre gondolok, mert ez közel sincsen hozzá.

- Hát, elég furán hangzik - motyogta tétován a lány. - Én nem tudnám elviselni, de úgy tűnik, Konannek jobbak az idegei az enyémeknél.

- Nem feltűnő, de az a nő olyan, mint az acél - mormogta Itachi helyeslően bólogatva.

Sakura egy pillanatig elrévedve bámulta a férfi arcélét, aztán Deidara hirtelen felé fordult, és a hangjától felrezzent, kicsit meglepetten nézett rá, mint aki álomból ébred.

- Hé, Sakura, ma bemegyünk a városba, meg benézünk Amagekuréba. Ugye jössz velünk te is, ugye, ugye? - kérdezte izgatottan és szinte pattogott a széken, mintha nem bírna megmaradni a fenekén.

- Nem tudom - felelte meglepetten a lány és Itachira pislogott. - Megyek? - kérdezte halkan nevetve, mire a férfi lassan bólogatni kezdett.

- Megyek én is. De ha nincs kedved, maradhatsz, van, aki nem jön. Gondolom, Pein és Hidan is inkább...

- Megyek - vágta rá Sakura, és Kisame hangosan felröhögött, Itachi pedig egy lapos, elégedett pislantással Deidarára nézett, aki mosolyogva megrázta a fejét, aztán egy halk, elismerő nevetéssel megvonta a vállát, mint aki nem tud mit mondani.

- Jó lesz, tündérke, majd meglátod - kotyogott közbe Kisame, míg vigyorogva a bögre fülét piszkálta, amit az imént Itachi tolt az asztal közepére. - Ilyenkor mindannyian kicsit megkattanunk, de nem veszélyes a dolog. Bár, attól függ, kiről van szó.

- Te például alapból nem vagy teljesen százas. Akkor most féljek? - incselkedett Sakura azonnal, és Kisame a fejét rázva nevetett.

- Egyikünk se egészen normális - suttogta Deidara cinkos kacsintással, míg áthajolt az asztalon. - Ha nem lenne az Akatsuki, akkor is együtt lenne a társaság, csak egy elmegyógyintézetben - kuncogta, és Sakura a szája elé kapva a kezét, halkan nevetett, aztán hirtelen leeresztette, mert eszébe jutott, hogy még mindig könyékig habos a mosogatószertől.

- Ó, a fenébe - nevette, és megpróbálta letörölni az álláról, de csak annyit ért el vele, hogy lassan úgy festett, mint akinek szakálla van, és végül Itachi könyörült meg rajta, megfogta a tarkóját, és az alkarjával letörölte a habot. - Most meg te lettél olyan - vigyorgott rá a férfira, aki csak megvonta a vállát.

- Nem baj.

- Ó, anyám, disznólkodjatok már máshol - forgatta a szemeit Kisame, mire Sakura fülig vörösödött, és szikrázó pillantást vetett a kékbőrűre. - Hé, kislány, ezt most te értetted félre - vihogta Kisame mikor észrevette, hogy éppen szemmel próbálják meggyilkolni. - De mellesleg, kis tubicáim, itt szemben a kanos fickók társasága csücsül, úgyhogy felkérnélek benneteket fáradjatok máshová habozni - mondta a férfi, aztán hangosan felröhögött, és hátradőlt a székén. - Így van, vagy így van, Deidara? - tette fel a költői kérdést a szőkének, aki méltatlankodva rázta a fejét.

- Kisame, az ott veled szemben egy finomlelkű női lény - sóhajtotta Deidara, mire kapott egy kételkedő pillantást a megszólítottól.

- No, igen, persze, én meg maga vagyok a megtestesült udvariasság - forgatta a szemeit Kisame. - Halló, édes, itt voltál, amikor rákérdezett, hogy volt-e reggeli merevedésünk? - kérdezte gúnyosan, és egy kaján vigyorral Sakurára bámult.

- Hé, én nem is...! - tiltakozott kipirulva a lány.

- Senkit nem érdekel, hogy vannak-e impotenciazavaraitok - sóhajtotta Itachi. - Úgyhogy fogjátok be, és tűnjetek el.

- Nektek is jobb lenne kettecskén, he? - vigyorgott Kisame. - Pont mint annak a két galambocskának a konyhában? - emelte meg a hangját, mire Pein kidugta a fejét a konyhaajtón.

- Pofa be, halfejű - morgott rá, de nem igazán tűnt mérgesnek.

- Ha a lányok nem tudják befejezni a mosogatást, mert ti a konyhában pettingeltek, akkor soha az életben nem lesz kész az ebéd - morgolódott Deidara egy vigyorral.

- Persze, egyből a beledre gondolsz - tűnt fel Pein mellett most az alaposan kipirult Konan is, csípőre tett kézzel szúrósan a szőkére meredt. - Főzzön rátok az, akinek hét anyja van, kisfiam, majd beültök valami étkezdébe, úgyis imádjátok, ha a lányok körbeudvarolják az egoista fejeteket, úgyhogy tűnés, ne is lássalak benneteket holnap reggelig.

- Ú, anyu bekeményít - vihogott Kisame, és megpróbált Deidara mögé bújni, aminek már a gondolata is olyan komikus volt, hogy Sakura felnevetett, aztán az asztalra görnyedt, mikor Kisame tényleg be is bújt a szőke háta mögé, de tulajdonképpen nem használt semmit, mert legalább háromszor akkora volt, mint a nála jóval vékonyabb Deidara.

- Te nem jössz velünk? - kérdezte a szőke, miután hátrafordult, és egy kancsalítással belőtte Kisame helyzetét, aztán visszafordult, és tehetetlen vállvonással széttárta a karjait, hátha így többet takar, amitől Sakura már alig kapott levegőt is.

- De igen, csak félúton lekanyarodunk Peinnel - motyogta Konan, és kipirulva a mellette álló férfira pislogott, aki most egy halovány félmosollyal megfogta a kezét.

- Hát, jobb is, senki nem kíváncsi a folyamatos nyálcserétekre - kiabált ki Kisame a Deidara nyújtotta "fedezékből", míg Sakura a szájába harapva hátradőlt a széken, de erre a mondatra újra kitört belőle a kacagás, és annyira a két idiótára koncentrált, hogy észre sem vette Itachi tekintetét, ami minden mozdulatát követte.

- Csak mert a te nyálad már rég nem cserélt gazdát, nem kell pofátlankodni - fortyant fel Pein, és csúnyán Kisaméra meredt, aztán Sakurára nézett, és végül Itachira rebbent a pillantása, aki csak pár másodperc múlva vette észre, hogy ráirányult a nem kívánatos figyelem, és a fekete szemek összetalálkoztak Pein kérdő pillantásával, mire Itachi újra hátradőlt a széken, és inkább Kisaméra bámult.

- Majd ma fog - felelte vihogva a kékbőrű, és a tenyereit összedörzsölve, Deidara tarkójára meredt, aki hirtelen hátrafordult.

- Fúj, Kisame, ez meg már aztán komolyan senkit nem érdekel - fintorogta a szőke.

- Oké, azt hiszem, én inkább visszamegyek mosogatni - nevetett Sakura, és inkább besietett a konyhába, míg Pein elment mellette, és leült a helyére, Konan pedig egy pillanattal később követte.

- Hát, nem egészen ilyennek képzeltelek benneteket, azt megmondom - sandított Konanre nevetve, míg a keze újra elmerült a forró vízben, és a szivaccsal nekiesett az újabb tányérnak.

- Mi is emberek vagyunk - mosolyogta Konan, míg eltörölt egy bögrét, és berakta a szekrénybe, a polcra, ahol a többi is sorakozott. - Na, azért nehogy azt hidd, hogy nálunk ez mindig ilyen. A sok kis hülye mind neked produkálja magát, teszik a fejüket... Azt hiszem, szeretnék, ha jól éreznéd magad itt. Megkedveltek - mondta halkan, egy szelíd mosollyal a nő, és letette a törlőruhát, hogy a füle mögé simítson egy zavaró kék hajtincset, ami a szemébe lógott.

- Én is őket - mosolygott rá vissza Sakura, és odaadta Konannek a tiszta, elöblített tányért. - Olyanok vagytok, mint egy rakás óvodás - vihogta hirtelen. - Nem is tudom, hogy bírod a sok perverz idiótával... Bár, gondolom, Jiraya mellett megedződtél - tette hozzá halkan, és egy óvatos oldalpillantást vetett a nőre, akinek megállt a kezében a textil, és felnézett Sakurára.

- Hát, végül is, igen - nevetett hirtelen, és a lány arca is felragyogott, mert eddig kicsit tartott tőle, hogy megbántja Konant.

- Meddig tanított egyébként?

- Egy-két évig - felelte kissé tétován a nő, aztán megvonta a vállát. - Igazából, biztosan nem is volt annyi, de nem tudnám megmondani meddig tartott. Nekem mindenesetre éveknek tűnt. Hosszú, hosszú éveknek - sóhajtotta homlokráncolva.

- És csak te, vagy Pein is tőle tanult? - kérdezte kíváncsian Sakura, míg továbbított egy kést, és Konan átvette tőle.

- Pein is - hümmögte halkan a nő.

- Nem akarok turkálni a múltadban, vagy ilyesmi - szabadkozott azonnal a lány, félve, hogy olyan pontra tapintott a kérdésével, amilyenre talán nem kellett volna. - Csak tudod, tényleg nagyon érdekes ez az egész, és csak most jövök rá, hogy mennyire nem tudunk semmit tulajdonképpen az Akatsukiról. De ne aggódj, persze nem akarom továbbadni - mondta gyorsan. - Igazából, kéne, de... nem akarom. Úgy értem, tudom, hogy az ellenségeink vagytok meg minden, csak... hát, érted, mit akarok mondani, nem? Amúgy is, gondolom, nem hagytok majd hazasétálni a fejemben ezzel a rengeteg információval rólatok...

- Ezt majd Itachi elintézi, ne is gondolj rá - sóhajtotta Konan. - Tudom, hogy mondhatok bármit. Vagy nem fogsz emlékezni rá a jövő héten, vagy nem fogod tudni senkinek sem elmondani, és sajnos, kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez így jó, mivel tényleg ellenségek lennénk, vagy mi... Meg minden - tette hozzá Sakurát ismételve a nő, és halkan nevetett. - Milyen furcsa, nem? Ma még itt beszélgetsz, meg marháskodsz ezzel a rakás gyépéssel, jövő héten meg már... Talán emlékezni se fogsz rájuk... - Konan hangja elhalkult, és kissé szomorúan nézett Sakurára, aki nyelt egyet, és inkább a kezében tartott tányérra meredt. - Ne haragudj, nem akartam...

- Nem, semmi baj - vágott a szavába egy erőltetett mosollyal a lány. - Csak.. mégiscsak az én emlékeim. És nem is rosszak, szóval, nem lenne jó dolog... elveszíteni őket - Sakura Konan kezébe nyomta az elmosott tányért, és belemeredt az üres mosogatóba, amiben még hullámzott a víz az előbbi mozdulatától. - Olyan üres lennék nélkülük, azt hiszem. Ha nem is tudnám, hogy miért van... azért érezném. Legalábbis, így gondolom - sóhajtotta még, aztán kihúzta a dugót a mosogatóból és egy másik konyharuhában megtörölte a kezét. - Remélem, hogy soha nem fogom biztosra megtudni - mondta felpillantva Konanre, aki összepréselt ajkakkal lesütötte a szemeit.

- Talán, ha megkéred Itachit...

- Nem akarom ezzel is terhelni - rázta a fejét Sakura. - Van elég így is a vállán - tette még hozzá, míg a feje az ebédlő felé fordult, és Itachira nézett, aki valamit magyarázott Peinnek, míg Kisame az asztal túlfelén valamiért éppen tarkón csapta Deidarát.

Itachi megérezhette a pillantását, mert felnézett rá, és hirtelen megint rámosolygott - a szemével, és neki hirtelen sírni lett volna kedve. Igen. Így is van elég baja.

***********

Madara Uchiha meglepetten bámult a saját küszöbére. Nem emlékezett rá, hogy itt hagyott volna bárkit is, mikor elindult. Kissé tanácstalanul bámult az édesen szundikáló kislányra, aki félig az ajtónak dőlve, felhúzott lábakkal szuszogott.

Még csak nem is tud bemenni a házba tőle, ha kinyitja az ajtót, egyenesen beesik a küszöbön, hanyatt... Lehajolt, és kicsit sem finomkodva megrázta az alvó lány vállát.

- Hé, jó reggelt, nem vagyok hajléktalanszálló - morogta barátságtalanul, mikor a barna szemek kinyíltak, és álmosan ráhunyorogtak, aztán hirtelen tágra nyíltak, és már nyoma sem volt bennük a legédesebb álmukból felrázottak kábaságának.

- Elnézést, én csak... Madara Uchiha? - kérdezte pironkodva a kislány, és a férfi szemöldöke a magasba szaladt.

- Én. Mit akarsz? - kérdezte ugyanazon a hangon, mint eddig, és a lány hirtelen fölpattant, meghajolt előtte.

- Mitsuko vagyok - mutatkozott be, míg felegyenesedett. - Jelenleg Nagakawa - tette még hozzá egy ábrándos sóhajjal.

- És akkor mi van? - mordult rá bosszankodva. - Tűnj el innen, amíg szépen mondom, mert olyat teszek, hogy nem vágod zsebre...

- Az nem úgy van, hogy olyat kapsz? - kotnyeleskedett közbe Mitsuko, de azonnal meg is bánta, mert Madara ingerülten felemelte a kezét.

- Na, kaphatsz is akár, ha annyira ragaszkodsz hozzá, te kis pimasz!

- Bocsánat, bocsánat - húzta össze rögtön magát a lány. - Nem akartam szemtelen lenni. Csak azért jöttem, mert magához küldtek - mondta, aztán kilesett az imént felemelt karja alól, amivel védeni akarta a fejét, ha esetleg mégis meg akarnák ütni, de Madara szemében halvány balsejtelem villant, és Mitsuko kiegyenesedett. - Az a zsíros hajú pacák, Degarashiban... Igen, ő mondta, hogy jöjjek ide, magához, hogy a Senjuk...

Mitsuko a következő pillanatban már csak érthetetlen hangokat dünnyögött Madara tenyerébe, aki sötét pillantással körbekémlelt, majd a másik kezével megragadta a lány karját, és a könyökével lenyomva a kilincset behúzta a házba. Mitsuko a szemeit forgatta. Na, igen, kezdhette volna a Senju névvel is akár... Az ajtó meg végig nyitva volt... Csak ő lehet ilyen szerencsétlen. Halkan belesóhajtott Madara tenyerébe, míg az berúgta utánuk az ajtót, és kis híján teljes sötétség borult kettejükre, az egyetlen fényforrás az ablakon keresztül beáramló gyertyafény volt a szomszéd ház udvarából.

- Ne az utcán, te hibbant tyúk, bárki bármikor meghallhatja... - morogta Madara komoran, a hangja fenyegető volt.

A lány válaszolni akart, de a férfi nem engedte, így fogta magát, és nemes egyszerűséggel megnyalta a szájára tapadó ujjait, mire Madara szitkozódva elengedte, és a nadrágjába törölte a tenyerét, míg Mitsuko fintorogva prüszkölt.

- Fúj, magának pokolian rossz íze van, nagyon kedves Uchiha uraság - grimaszolt, mire a férfi felnézett rá, és a szemében gyilkos indulat lobbant a kintről halványan bevilágító szűrt fényben.

- Ne kóstolgass, se szó szerint, se átvitt értelemben, mert megbánod - morogta sötéten, és még hozzátoldott pár szitokszót, míg a tenyerét kitartóan dörzsölte a nadrágjának oldalához, mintha még mindig nyálas lenne, és közben undortól eltorzult arccal sandított föl a lányra, aki vigyorogva figyelte.

- Úgy hallom, nem csak a kezére férne rá egy alapos mosás - vihogta Mitsuko.

Na, igen, mindig olyankor van elemében, amikor nem kéne...

Mikor Madara torkon ragadta és a levegőbe emelte, a tüdejében rekedt az oxigén, és meglepetten, tágra nyílt szemmel bámult a férfira, majd a nyakához kapott, és az ujjai kétségbeesetten megpróbálták lefejteni Madara kezét a nyakáról.

- Na ide figyelj, te utolsó kis senki! Ez az én házam, világos? Az én házam, az én falum, az én szabályaim. És ha úgy játszol, ahogy nekem nem tetszik, akkor arrébb pakollak az útból. Jó esetben még egy csinos kis földhalmot is kapsz a fejed fölé, már ha leszek olyan rendes, és elkaparlak valahol, miután kitéptem a szívedet. Érthető voltam? - sziszegte a lány arcába, mire az gyorsan bólogatni kezdett, a szája tátva volt, ahogy levegő után kapkodott, de csak hörgés tört fel belőle.

Madara elengedte Mitsukót, és a lány köhögve hullott a földre, mint egy erőtlen rongybaba, könnybe lábadt szemekkel, szomjasan, mohón itta magába a dohos, rossz szagú levegőt. Még ez is csodálatosnak tűnt, az előbbi érzéshez képest, hogy hiába akar lélegezni, a szorítás a torkán nem enged, és hiába erőlködik a tüdeje, csak még gyorsabban elömlik az egész testén az érzés, hogy mindjárt felrobban...

Könnyes szemekkel bámult fel Madarára, aki rezzenéstelen arccal fölé magasodott, és karba font kezekkel, rosszallóan, kelletlenül méregette, mint egy nagy kupac szemetet.

- Gratulálok annak a balfasznak, hogy ilyen kis hülye libát sikerült a nyakamra küldenie - morogta még, aztán idegesen legyintett, és egy sóhajjal eltűnt egy ajtóban. - Nagyon ajánlom, hogy legalább a munkádat jól végezd.

Mitsuko lehunyta a szemeit, és nekivetette a hátát az előszobának tűnő helyiség falának, aztán még sokáig ült ott, és hosszú, mély lélegzetvételekkel próbálta lecsitítani a dübörgő szívverését.

************

Miután a víz eltűnt a lefolyóban, Konan segített megtalálni Sakurának az edényeket, hogy csinálhassanak egy teát. Még egy darabig beszélgettek, Konan elmagyarázta a lánynak, hogy mit hol talál, aztán mikor készen lett a tea, kiöntögették a bögrékbe, és kimentek vele az ebédlőbe, ahol a fiúk éppen egy komoly megbeszélés közepén tartottak.

- Akkor menjünk el sushizni - vihogta éppen Deidara, és hátradőlt a székén, hogy elhajoljon Kisame újabb tockosa elől, amiktől már fájt a feje.

- Elég volt mára a halas poénokból, emberek - hörrent fel Kisame, aztán felpillantott Konanre, aki elé tolt egy bögrét.

- Tessék, tea - mondta a nő, és rámosolygott Peinre, míg elé is lerakott egyet.

- Tényleg kezd sok lenni - jegyezte meg vigyorogva Sakura, míg nekitámasztotta a csípőjét az asztallapnak, és Deidara kezébe nyomta az egyik bögrét, a másikat pedig letette Itachi elé. - Már annyit nevettem ma rajtatok, hogy felér egy edzéssel.

- Sebaj, hastájékon szálkásít - kacsintott a lányra Deidara, mire Sakura halkan nevetve megrázta a fejét.

- Na jó, tényleg menjetek a fenébe - méltatlankodott Kisame, de azért ő is vigyorgott. - Nem vagytok ti egy csöppet rasszisták? - kérdezte még hunyorogva. - Hátrányosan megkülönböztetve érzem a csodálatos személyemet.

- A midet? - kérdezte Itachi, mielőtt belekortyolt a teába.

- Így már nem is olyan vicces - fanyalgott Kisame, és egy gondterhelt sóhajjal belebámult a bögréjébe. - Szekáljatok most kicsit mást, egyszerre három ellenféllel még én se bírok el verbálisan.

- Kettő máris távozik - mondta Itachi, és felállt az asztaltól, míg Sakurára nézett. - Nemsokára indulunk, és gondolom, nem így akarsz jönni - mormogta még, mikor a lány kicsit értetlenül visszapislogott rá, és egy gyors pillantással végigmérte.

- Pedig gyanítom az amagekurei srácok örülnének neki - hümmögte Deidara. - Kegyetlen vagy, Uchiha, megfosztod őket a látványtól...

- Nem csoda, a végén még lecsapja a kezéről a kis tündérkét valami bájgúnár - kuncogta Kisame, mire Sakura a szemeit forgatva felsóhajtott.

- Ne aggódj, Kisame, tőletek a maradék kedvem is elmegy a hímnemű egyedektől - mormogta kicsit ingerülten, aztán megfordult, és kisétált.

- És ha így történne, Itachi fejeket szaggatna - rémüldözött Deidara, aztán kipukkadt belőle a röhögés, és vállon csapta Kisamét. - Azért igaza van, nem kell ennyire pofátlannak lenni.

- Mert különben Itachi szintén fejeket fog szaggatni - mormogta Itachi Kisaméra meredve, aki az égnek emelte a szemeit, és a két karját összefonva a mellkasa előtt felsóhajtott.

- Oké, igyekszem magam visszafogni a kedvedért. Nehogy elijesszük a kis barátnődet... - tette még hozzá, aztán egy harsány röhögés kíséretében elhajolt a felé hajított pálcika elől, amit Itachi hirtelenjében az asztalról kapott fel.

- Fogd be, Kisame - morogta a férfi, aztán ő is megfordult, és inkább Sakura után sietett, nehogy a társa egész véletlenül fel találjon gyulladni a konyhaasztalnál ücsörögve.

Sakura már az ágyán ült a szobában, mikor utolérte, és elrévedve kibámult az ablakon, még az ajtó csukódásának hangjára sem rezzent fel. Itachi egy pillanatra nekitámaszkodott az ajtónak, és a pillantása végigfutott a lány megfeszült nyakának ívén.

- Figyelj, beszélek vele, ha... - kezdte egy kicsit tanácstalanul, mire Sakura felé fordult, és kicsit értetlenül rápislogott, aztán elmosolyodott.

- Ó, nem, annyira nem zavar - motyogta, és hátradőlt az ágyon. - Azt beszél, amit akar - vonta meg a vállát. - Különben is, tulajdonképpen... egészen szórakoztató a dolog. Igazából, Tobin gondolkoztam - sóhajtotta, míg lehunyta a szemeit, Itachi pedig leült a másik ágyra, vele szemben. - Kakashi-sensei... neki fontos volt Obito. Mindig is, és még most is. Eléggé megszenvedte a barátja halálát, és most, hogy tudom, hogy él, én... Szeretném elmondani neki, de úgysem fogom tudni - nyögött fel halkan, a homlokát ráncolva, és még mindig nem nézett föl. - Bűntudatom van, legszívesebben hazarohannék, hogy elmondjam neki, hogy éveken keresztül feleslegesen gyászolt, és... Nem tudom, hogyha megtehetném... akkor megtenném-e. Gondolj bele, hogy érezné magát, ha azt mondanám neki: "Hé, sensei, Obito él. Igaz, hogy agyilag zokni, de legalább él." - Sakura keserűen nevetett. - Érted, ugye? - kérdezte, és a résnyire nyitott szemhéja alól Itachira bámult, aki lassan, töprengve bólogatott.

- Értem, de azt nem, hogy miért gondolkodsz olyasmin, ami teljesen fölösleges - mormogta halkan Itachi. - Te is tudod, hogy semmi értelme. - A zöld szempár összetalálkozott a feketével, és a lány egy halk sóhajjal újra lehunyta a szemeit. - Nem fogsz emlékezni rá - tette még hozzá halkan a férfi, aztán felállt az ágyról, és kinyitotta a szekrényajtót. - Ne gondolkozz rajta annyit. Ne gondolkozz annyit - ismételte meg másképpen, és Sakura egy halk nyögéssel felült az ágyon.

- Oké - sóhajtotta. - De azért nem olyan könnyű pont arra nem gondolni, amire azt mondják, hogy ne gondolj rá - motyogta, és Itachira nézett. - Mert ha azt mondják, hogy ne gondolj egy elefántra, juszt is egy elefántra gondolsz... - Mikor a férfi szemöldöke a magasba szaladt, megvonta a vállát. - Ne nézz így.

- Miért pont egy elefántra? - kérdezte értetlenül Itachi, míg kihúzott egy halom összehajtogatott póló alól egy egyszerű feketét, és ledobta Sakura mellé az ágyra.

- Ez jutott eszembe, oké? - forgatta a szemeit a lány.

- Ezt ne csináld - sóhajtotta Itachi, és az ágyra dobott pólót egy nadrág követte.

- Az én ruháim is bent vannak a szekrényben? - kérdezte Sakura figyelmen kívül hagyva, amit a férfi mondott, és felállt.

- Igen.

- Na, akkor mit veszünk fel ma? - kérdezte Sakura, míg Itachi mellé lépett, és csípőre téve a kezét felpislogott a férfira.

- Nem tudom - felelte Itachi hunyorogva. - Mit szeretnél? - kérdezett vissza nagylelkűen, mire a lány a szájába harapott, és a tekintete végigfutott az igencsak szegényes választékon Itachi ruhái mellett.

- Semmiképpen sem akarok felvenni valami ünneplőt, vagy hálóinget - szögezte le csípősen. - Nem lehetne, hogy a saját ruháimból... - kérdezte a szempilláit rebegtetve a férfira felnézve, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem hatja meg a másikat.

- Nem - rázta a fejét Itachi, aztán benyúlt a szekrénybe, és az egész kupaccal a kezében leült az ágy szélére. - Ez túl rövid - mormogta, míg válogatott, és Sakura hangtalanul nevetve leült elé a földre - És ez a... mi ez? Kék? - kérdezte kissé furcsa arckifejezéssel, míg felemelt egy bokáig érő egyberuhát.

- Az türkiz, Itachi. Egyébként, az egy ruha, ha esetleg nem ismerted volna fel - kuncogta szemtelenül a lány, és mikor Itachi ránézett, az az ajkába harapott, nehogy hangosan felnevessen az arca láttán. - De nem, köszönöm. Nem állna jól. Tudod, a hajam... - mondta a nevetéssel küszködve.

- Mindegy - morogta a férfi, csak hogy félbeszakítsa Sakurát, és a ruha a többin kötött ki, míg a lány felhúzta a térdeit, és a combját átkarolva, egy széles mosollyal figyelte, ahogy Itachi méregeti a ruhákat, mintha értene hozzá egy kicsit is. - Remélem, jól szórakozol - motyogta a férfi és leeresztette az éppen a kezében tartott ruhát. - Pirosat hordtál. Jó lesz? - kérdezte, míg odadobta Sakurának, aki maga elé emelte, és végignézett rajta, aztán felhorkantott.

- Komolyan? Itachi, nem készülök apácának... - nevetett. - Nézzük meg azt a "túl rövidet", oké?

- Fázni fogsz benne, mert tényleg túl rövid - rázta a fejét a férfi.

- Jó idő van, és különben is, meddig ér, a vádlim közepéig?

- Térdig - morogta Itachi, mire Sakura hangos kacagásban tört ki.

- Oké, akkor biztos úgy gondoltad, hogy neked lenne túl rövid - vihogta, és feltérdelt, kihúzta a kupacból az egyszerű, krémszínű ruhát. - És lehet, hogy téged kicsit szorítana még mellben is - tette még hozzá fojtottan, mikor szemügyre vette, aztán Itachira pislantott, és újra felnevetett az arcát látva.

- Nem vagy ma egy kicsit szemtelen? - érdeklődött a férfi egy halvány félmosollyal, míg lekönyökölt a térdeire, és előrehajolt, Sakura pedig megszeppenten leült a sarkaira.

- Talán - felelte végül zavartan mosolyogva, Itachi pedig elégedetten figyelte, ahogy határozottan elkerüli a tekintetét. - Akkor átöltözöm - nyögte ki Sakura, és feltápászkodott, aztán már el is tűnt a fürdőben, és a férfi a hátát a falnak döntve, rázkódó vállal bámult utána, az arcán még mindig az a szándékosan kihívó félmosoly ült.

Végül fejét rázva felállt az ágyról, és kigombolta a nadrágját, hogy lerúghassa magáról, és belebújjon a másikba. Túl könnyű zavarba hozni - gondolta elégedetten, míg felhúzta a sliccét, és rendesen felhúzta a csípőjére a fekete anyagot. Ha majd legközelebb megint rájön az öt perc, és túl sokat beszél, esetleg rá kéne mosolyognia, talán egy hétig egy hangot se bírna kinyögni. Itachi már a gondolattól is jobb kedvre derült, hogy a lány vérvörösen, nagyra nyílt szemekkel, tátogva pislog föl rá, mert megint sikerült megbotránkoztatnia valamivel, mint a múltkor a pecséttel. Mi az istenre gondolhatott, amitől így elpirult? Hiába törte a fejét, nem tudott mire tippelni. Furcsa egy lány. Feldobja neki a labdát, és csodálkozik, ha ő nem tud nemet mondani a késztetésnek, hogy lecsapja, csak azért, hogy lássa a reakcióját, ami túl szórakoztató volt ahhoz, hogy csakúgy kihagyja, azért, hogy Sakura ne érezze magát kényelmetlenül tőle.

Kibontotta a haját, és elindult a fürdő felé, aztán egy nagy sóhajjal megtorpant. Persze, a fésű odabent van Sakurával együtt. Azért mégsem ronthat rá. Itachi visszalépett az ágyhoz, és áthúzta a fején a fekete pólót, leült a matracra, és az ujjaival a hajába túrt, lassú mozdulatokkal, elgondolkozva átfésülte a tincseit, míg kibámult az ablakon. Na igen, nem könnyű megszokni a gondolatot, hogy nem azt csinál, amit akar, hogy nem aludhat egy szál alsónadrágban, hogy nem kezdheti azzal a reggelt, hogy kigördül a takarója alól a padlóra, és lenyom pár fekvőtámaszt ébresztőnek, mert ezúttal nem csak magát, hanem Sakurát is felkeltené vele. Vagy hogy mostantól, ha hozzá akar jutni a tusfürdőjéhez, arrébb kell tolnia egy rakás női kenceficét. Ki tudja, mi mindent hozott magával?! Ha csak Reiki asztalára gondolt a bordélyban, kirázta a hideg.

Kinyílt a fürdő ajtaja, és Sakura lépett ki rajta, a "túl rövidben", még mindig kócosan, félig szétjött hajfonatával, és egy pillanatra megdermedt, mikor ránézett.

- Mi az? - kérdezte értetlenül a férfi, és lepislogott a mellkasára, aztán rájött, mikor egy fekete tincs a szemébe hullott. Persze, Sakura még nem is látta így.

- Kész vagyok, szóval jöhetsz, ha szeretnél - hebegte a lány, aztán megfordult, visszament a fürdőbe, és az ajtót nyitva hagyta.

Itachi felállt, és követte, de aztán megállt az ajtóban és az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy Sakura kibontja a haját, és az ujjaival szétválasztja a tincseit. A lány felpillantott, és rábámult a tükrön keresztül, aztán egy fél perc múlva lesütötte a szemeit, és megfordult, hogy kimenjen. Itachi kis híján kitöltötte az ajtókeretet, így megállt előtte, mikor a férfi nem lépett arrébb, hogy kiengedje, és felnézett rá.

- Mi az? - kérdezte homlokráncolva, aztán már el is felejtette, mikor a tekintete végigszaladt a szurokfekete tincseken, és felcsillant a szeme. - Hé, mi lenne ha elvinnénk magunkkal Tobit? - kérdezte lelkesen. - Mármint, Amagekuréba.

- És ez miről is jutott eszedbe? - kérdezte kissé tanácstalanul, összehúzott szemöldökökkel a férfi.

- A hajadról - felelte mosolyogva, és lábujjhegyre állt, hogy elérje Itachi feje búbját. - Teljesen olyan, mint az övé, csak a tiéd hosszú - mondta vidáman a lány, míg a viselkedésével teljesen ellentétben tétován ért a hajához a halántékán. - Miért növesztetted meg?

- Mert így jobban tetszett - mormogta Itachi a lány arcát fürkészve.

- Soha nem okozott... kényelmetlenséget? - kérdezte Sakura és leengedte a kezét, míg visszaereszkedett a talpára.

- Egyszer felgyújtottam - felelte mellékes hangsúllyal a férfi, aztán már rögtön folytatta is. - Nincs is szükséged arra az érzelemmentes álarcra - jegyezte meg egy csöppet szemrehányóan. - A te módszered sokkal jobb...

- Mire gondolsz? - hökkent meg a lány.

- Arra, hogy jó színésznő lennél - motyogta hunyorogva Itachi. - Az egyetlen helyzet, amikor nem tudsz színlelni, az az, amikor zavarba jössz. És most zavarban vagy.

- Akkor sem vagyok túl jó benne, ha dühös vagyok - csapta még a lány Itachi rövid listájához az újabb tételt egy lemondó sóhajjal, csak hogy elterelje a férfi figyelmét az eredeti témáról. - Akkor, elvisszük Tobit?

- Ha ő is akar jönni - vonta meg a vállát Itachi, hagyva, hogy a lány kikerülje azt, amire igazából kíváncsi lett volna, és félrehúzódott az ajtóból.

Mikor Sakura ellépett mellette, a feje utánafordult, a tekintete végigsiklott a lány vádliján, és csupasz lábfején, míg arra gondolt, hogy talán nem is az a baj, hogy nem bírnak megmaradni egy téma megbeszélésénél, vagy egy gondolatnál sokáig, hanem hogy egy másodperc alatt, két szemvillanással letudják. Úgyis tudja, hogy igaza van, és Sakura tényleg képes bármilyen szerepet eljátszani, ha rá van szorulva, ugyanakkor, volt egy olyan érzése, hogy elég ritkán találkozott ez alatt a pár nap alatt ezzel a Sakurával, és ettől valamiért elégedett volt.

Hamar kiismerte, bár úgy érezte, még tartogat meglepetéseket, de ami már nem volt ilyen jó dolog, az az, hogy valószínűleg a lány is kiismerte őt, és ehhez végképp nem volt hozzászokva. Talán ezért érezte a legelején, hogy figyelnie kell, hogy szinte vár valamire, arra a nyugtalanító, vibráló érzésre, ami valahol eltűnt, és ő csak most vette észre, hogy nincs többé. De legalább az az idegesítő feszültség is felszívódott vele együtt, ami nem hagyta nyugton az ösztöneit, amitől állandóan úgy érezte magát, mintha minden izma szakadatlanul megfeszítve lenne.

Tényleg, tulajdonképpen mikor is tűnt el? Itachi elfeledkezve magáról, homlokráncolva a lány után fordult, aki féloldalasan felült az ágyra. Az egyik lábát maga alá húzta, a másik lelógott az ágy szélén, a sarka néha szórakozottan nekikoccant a fa ágykeretnek, miközben elgondolkozva összehajtogatta a ruhákat, és most látszott csak meg, hogy igaza volt, és a ruha tényleg rövid. Legalábbis így, ülve, alig takarta félig a combját. A fejét félrebiccentette, mintha erősen koncentrálna feladatra, de a tekintete nem is a kezében lévő anyagra szegeződött, hanem a nyitott szekrényajtóra. Itachi tekintete a lány bokájára tapadt, ami lassan mozgott előre-hátra, és arra gondolt, talán a bordélyban, de már akkor tudta, hogy nem igaz, amikor az eszébe ötlött.

Nem, nem a bordélyban engedett föl, vagy legalábbis nem egészen. Ott talán csak még feszültebb volt. Nem véletlenül nem bírta megvárni, amíg Sakura felébred, inkább hajnalban, még a sötétben kiiszkolt a szobából, és az erdő egyik fáján ücsörögve várta meg, hogy megvirradjon. De azért ott kezdett el felengedni, még akkor is, ha először automatikusan védekezni próbált. Aztán feladta. Igen. Mire Konohába értek, feladta. Talán pont ott a kapuban. Túl sok mindent látott benne, amit, ha nem is ezen a módon, de átélt már.

A kapuban, igen. Konoha kapujában. Különös.