Sakura egy hatalmas ásítással megfordult, és kinyújtózkodott, aztán kicsit meglepetten rámeredt az ágya mellett álló széken szundikáló Itachira, aki még mindig a mellkasa előtt összefont kezekkel ült, csukott szemmel, a feje hátrabukott a szék háttámlájára. A fény sápadt derengésbe vonta az arcát, és megfakította a hajának színét. Ebben a megvilágításban csak nagyon, nagyon sötétbarnának tűnt, pedig Sakura biztos volt benne, hogy azok a tincsek, amik a férfi meztelen vállán pihennek, szurokfeketék.

Az egész szoba ugyanabban a fakó fényben fürdött, ami elmosta a színeket, és csöppet sem segített benne, hogy teljesen fel bírjon eszmélni. Csak az ásítástól könnybe lábadt szemekkel, hunyorogva bámulta Itachit, és azon gondolkozott, hogy lehet ilyen lehetetlen pózban, félig ülve, félig lecsúszva a székről, szétvetett lábakkal, és ilyen furcsa szögben hátrafeszített nyakkal aludni. A kivörösödött, zöld szemek végigfutottak a férfi megfeszült nyakának ívén, a pillantásuk egy másodpercre megpihent az egymásba font izmos karokon, de itt meg is állt.

Pokolian kényelmetlen lehet így aludni... Sakura nem csodálkozott volna rajta, ha mostanra mindene fájna, és görcsölne. Fel kéne ébresztenie, de olyan nyugodtnak látszik... Aztán végül nem merte megkockáztatni, hogy Itachi pár perccel tovább így aludjon, és esetleg miatta maradjon úgy a nyaka egész nap. Tapasztalatból tudta, hogy elaludni a nyakát a világon a legrosszabb érzés. Talán csak egy talpgörcs rosszabb és fájdalmasabb nála.

Kicsusszant a takaró alól, és egy vállrándítással megpróbálta visszatornázni a vállára Naruto pólóját, aztán arra gondolt, hogy tökmindegy, hogy áll rajta, és kicsit bizonytalanul Itachi vállához ért.

- Itachi... - suttogta halkan, de a férfi meg sem mozdult, csak halkan szuszogott tovább. - Itachi - ismételte kicsit hangosabban, és tétován megrázta a vállát.

A férfi végre felrezzent, álmosan ráhunyorgott, és mintha először nem is ismerte volna föl, aztán látszólag megnyugodott, és felegyenesedett. Az arca megrándult, ahogy megmozgatta a nyakát és a vállait, miközben kiszabadította az elzsibbadt karjait.

- Feküdj át inkább az ágyba - mondta halkan Sakura, míg figyelte, ahogy a férfi nyújtózkodik, és megmozgatja az elgémberedett tagjait. A hangjára Itachi felnézett rá, aztán az ablak felé fordította az arcát, és a lány tudta, hogy próbálja megbecsülni, mennyi lehet az idő. - Hat óra múlt pár perccel - segítette ki gyorsan. - Nyugodtan alhatsz még - tette még hozzá, mikor Itachi újra ránézett, aztán a férfi megrázta a fejét, és ásított.

- Már nem vagyok álmos - mormogta rekedten.

- Nagyon fáj a nyakad? - kérdezte sajnálkozva a lány, míg Itachi a szemeit dörzsölte.

- Csak egy kicsit - felelte a férfi. - Aludtam már rosszabbul is - tette még hozzá Sakura kételkedő pillantását látva, aztán felállt, és a lábait is kinyújtóztatta, míg a lány leült az ágya szélére.

- Nem akartam, hogy ilyen kényelmetlenül... - motyogta Sakura, de a férfi csak legyintett, és ő elhallgatott.

- Vissza akartam feküdni az ágyba, de elaludtam - mondta Itachi, és a lábujjairól felnézett a lányra. - Jól aludtál?

- Igen - ragyogott fel hirtelen Sakura arca. - Nagyon jól. Köszönöm.

Itachi egy újabb ásítással visszaült a székre, és pár percig némán kibámult az ablakon, mintha valamin gondolkozna, míg a lány a falnak döntötte a hátát, és még egy kicsit lehunyta a szemeit, hogy élvezze azt a jellemzően reggeli csendet, azt a puhát és meleget, ami mindig a takarója ölelésére emlékeztette, ha éppen fölkelt, de még akkor is, amikor éjszakai műszakból hazaért, és végre letéphette magáról a kényelmetlen, fehér egyenruhát, amiben épp olyan sterilnek tűnt, mint a kórtermek, és egy gyors zuhany után, a forró víztől felmelegedett bőrrel bebújhatott a jó illatú paplan alá.

Mikor kinyitotta a szemeit, Itachi már őt nézte, és egy lassú pislantással mintha hirtelen rámosolygott volna, pedig az arca nem változott, csak a szeme volt ugyanolyan puha és meleg, mint a csönd, és Sakura elmosolyodott.

- Akarsz reggelizni? - kérdezte Itachi, látszólag nem is reagálva a mosolyra, de a lány valahogy érezte, hogyha nem is mutatja, hogy látta, azért az agya csak elsuvasztja valahová ezeket a mosolyokat, és neki ez elég volt. Lelkesen bólintott, mire a férfi újra felállt, és megfogta a kezét, hogy felhúzza az ágyról, mikor felé nyúlt. - Halkan, a többiek még alszanak - mondta még csöndesen a férfi, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és kézen fogva végigosontak a kihalt, néma folyosón.

Itachi meztelen talpa semmi zajt nem csapott a parkettán, Sakura pedig, biztos, ami biztos, inkább lábujjhegyen surrant a nyomában, míg valamiért hirtelen nevetni támadt volna kedve. Itachi Uchiha kicsempészi az Akatsuki konyhájába kora hajnalban, miután egész éjjel mellette aludt egy széken, a lehető legkényelmetlenebb pozitúrában. Hát, ilyen sem történik mindennap az ember lányával, az biztos.

Itachi összefogott, kócos haját nézte, a félig kicsúszott hajgumit, és egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy megigazítsa, de nem merte. Azért annyira mégsem álmos ez a reggel, hogy a férfi nagylelkűen tettesse, hogy észre sem veszi, hogy a hajában matat. Lesandított a saját, rózsaszín tincseire, de kicsit sem kedvetlenítette el, hogy teljesen elaludta, és tiszta kóc.

A folyosó végére érve, Itachi hangtalanul benyitott az ebédlőbe, és Sakura visszaereszkedett a teljes talpára. Egy pillanatra megtorpant, és élvezte a bőrét hűsítő hideg követ, pedig a saját lakásába direkt nem rakatott sehová kőpadlót, még a konyhába sem, mert nem szerette a hűvöset, amit szinte állandóan árasztott magából. Még az sem érdekelte, hogy a parkettának nem tesz jót a gyakori felmosás a konyhában, ha összekente valamivel, ami azért elég gyakran megtörtént.

Itachi is megállt vele, elengedte a kezét, körbehunyorgott az ebédlőben, aztán egyszerre mozdultak, és a konyhába sétáltak.

- Szoktál kávézni? - kérdezte a férfi, míg otthonosan a tűzhelyhez lépett, Sakura pedig elámulva bámulta a gyönyörű konyhát, ami olyan kellemes hangulatot árasztott, amit nem is képzelt volna soha egyetlen helyiségről sem, ami az Akatsukihoz tartozik.

- Nem igazán - felelte szórakozottan, és felcsillant a szeme a széles konyhapult láttán. Szinte rögtön föl is ült rá, és arra gondolt, mióta akar egy ilyet otthonra. Az ő konyhája pici volt, rideg és barátságtalan, olyan... műanyag. Ez itt viszont hangulatos volt, és otthonos. - De kérek - mondta gyorsan, mikor Itachi ránézett, és elpirult, hogy így elfeledkezett magáról, aztán le akart csusszanni a kicsit hűvös márványlapról.

- Maradj csak, Deidara is állandóan ott ücsörög - vonta meg a vállát a férfi, és kinyitott egy falra rögzített szekrényt, hogy levegyen a felső polcról két bögrét.

Sakura figyelte a gyakorlott, biztos mozdulatokat.

- Szoktál főzni? - kérdezte kíváncsian, mert ez volt az első gondolata, mialatt Itachit nézte.

- Nem - felelte a férfi, míg kitöltötte a fekete kávét a bögrékbe. - Nem is nagyon tudok - vonta meg a vállát Itachi. - Általában Konan főz ránk, én csak egy-két ételt tudok elkészíteni. - Sakura kíváncsi pillantással követte a férfi minden mozdulatát, ahogy a fehér bögrébe tejet tölt, aztán két kanál cukrot tesz bele, és hanyagul elkeveri. - Sosem szorultam rá, hogy megtanuljak, bár néha előfordult, hogy nekem kellett főznöm, ha hárman maradtunk otthon, mi fiúk, igaz, elég ritka volt, és gyanítom, egyáltalán nem bánták, hogy nem művelem gyakrabban... - Itachi megfordult, és a lány kezébe nyomta a bögrét, amiben a tejeskávé volt, a sajátjába nem tett semmit. - Tessék, nem bírnád cukor nélkül. Nem túl finom.

- Köszönöm - mondta Sakura, és belebámult a világosbarna lébe. - Minek iszod, ha nem szereted? - kérdezte aztán egy mosollyal, és Itachi keze a bögrével egy pillanatra megállt a levegőben, ahogy a szájához akarta emelni. Ugyanezt kérdezte a lánytól a fogadóban, amikor beleivott a szakésüvegbe.

- Általában nehezen kelek - felelte végül derűsen a férfi, míg a csípőjét nekitámasztotta a konyhapult szélének, aztán keresztbe tette a lábait a bokájánál, és belekortyolt a kávéba. - Ez felkelt, és utána nem vagyok olyan harapós.

- Most sem vagy az - jegyezte meg Sakura, mielőtt megkóstolta volna a saját kávéját, és felhúzta a lábait, a meztelen talpa közepét a pult szélének támasztotta, nehogy lepotyogjon.

- Nem, most nem - vonta meg a vállát szórakozottan Itachi, míg kinézett a konyhaablakon.

- Pedig még rosszul is aludtál - csodálkozott kicsit a lány.

- Egy szóval sem mondtam, hogy rosszul aludtam - vágta rá a férfi, és a bögre fölött ráhunyorgott Sakurára, aki már kezdett belerázódni az arcmimikáján való kiigazodásba. Itachi jókedvű volt ma reggel, igazán jókedvű, és nem a fokozottan, hanem a magához képest igencsak jókedvű Itachi. Valahogy sejtette, hogy ez elég ritka, így csak mosolygott a férfi kijelentésén.

- Ma elkezdhetjük végre a kezelést - mondta vidáman Sakura, és ivott még egy kortyot, mielőtt folytatta volna. - Igaz, kicsit macerás lesz az eleje, mert a szemeiddel akarom kezdeni, biztosan nagyon érdekes lesz, én meg soha nem bírtam a kíváncsiságommal - nevetett halkan. - Megpiszkálom kicsit a sharingant, ha nem bánod, bekapcsolom, vagy nem is tudom, ti ezt hogy mondjátok, aktiválásnak? Végül is, mindegy, mert...

- Mert ma még nem kezdünk el semmit, majd csak holnap. Talán - fejezte be helyette Itachi, és a lány meglepetten rápislogott. - És mielőtt megkérdeznéd, hogy miért, azért, mert ki vagy merülve, fáradt vagy és nyúzott, és ma egész nap pihenni fogsz. Velem együtt, én sem vagyok csúcsformában - tette még hozzá a kicsit méltatlankodó pillantás hatására. - Jó idő van, majd kimész sétálni, vagy amit szeretnél - intett az ablak felé a bögrével a kezében a férfi.

- Persze, el is tévednék - mormogta durcásan Sakura, és mérgesen belebámult a bögréjébe, mintha a kávé hozta volna ki a sodrából, és nem Itachi. - Pedig már mindent elterveztem - sóhajtott fel hirtelen. - Szóval, még csak azzal sem tudom magam lefoglalni mára, hogy átgondolom, melyik nap mit csinálunk. Beosztottam mindent, és...

- És ez nem is baj, mert hasznát fogod venni, de nem ma - vágott a szavába újra higgadtan Itachi, és a lány végül lenyugodva megvonta a vállát.

- Rendben, ha így akarod. Akkor mit fogunk csinálni ma? - kérdezte érdeklődve, és Itachira meredt, aki töprengve bámult vissza rá, aztán hirtelen felcsillant a szeme, viszont ugyanakkor az arca kicsit elbizonytalanodott.

- Van egy ötletem - mormolta, és Sakura már akkor kételkedett a dologban, mikor még nem is tudta, miről van szó.

************

Ahogy kiértek az irodából a Hokage-torony elé, Benika letette a kisfiút, és Kenjire nézett, míg Mitsuko a háta mögött egymáshoz préselve a karjait, kicsit félszegen bámészkodott.

- Majdnem elárultál minket, te nyámnyila - sziszegett az asszony a férjére, mire Kenjinek kipirult az arca.

- Bocsáss meg, Benika. Nagyon ideges voltam, és csak úgy gondoltam, hogy én...

- Végül is, mindegy - kotyogott közbe Mitsuko, és a fejét ingatta, ezzel mintegy megmentve Kenjit a felesége szemrehányásaitól. A copfja, mint egy inga járt jobbra-balra, követve a feje mozgását. - A lényeg, hogy sikerült. - A lány most hirtelen elmosolyodott, és megfogta Benika kezét. - Nagyon szépen köszönöm, asszonyom. Megmentett engem. - A nő csak legyintett, de az arckifejezése elárulta, hogy milyen hízelgőnek találja azt a hálát, amivel a szemében Mitsuko felé fordult.

- Ugyan, maradj csak, kislány - nevetett halkan, csiklandósan, míg az eddig körülöttük tébláboló kisfiú, most megrángatta Mitsuko rövidnadrágjának a szárát.

A lány meglepetten lenézett a kis Soujira, és mikor meglátta a szomorú, sírásra hajló mosolyt az aranyos, kicsit még mindig maszatos kölyökarcon, megborzolta a sötétbarna tincseit.

- Na, mi az, öcskös? - kérdezte hirtelen Tobiramát kifigurázva, nagyképű, ajakbiggyesztős arckifejezésével, amit a kisfiú különösen kedvelt, és most is gurgulázva felnevetett, mint egy kisbaba, aztán újra elszomorodott.

- Mimi, most elmész? - kérdezte vékony hangján szinte nyafogva Souji, és mikor Mitsuko kicsit tétován bólintott, az arca olyanná torzult, mint akinél mindjárt eltörik a mécses.

- Na, ne szomorkodj - mondta meghökkenve a lány, és leguggolt, hogy Souji fülébe sutyorogjon valamit. Mikor elhajolt a kisfiú fülétől, az már mosolygott, és Mitsuko arcán is csintalan félmosoly ült.

Felállt, és Kenjire bámult, egy néma köszönömöt biccentett felé, aztán még utoljára megszorította Benika kezét.

- Remélem, még találkozunk később. Elvégre, mégiscsak ugyanazon a helyen lakunk... Még akkor is, ha sokat utazunk majd továbbra is - szipogta egy csöppet elérzékenyedve az asszony, míg az ő ujjai is összeszorultak egy pillanatra a vékony, kislányos kézfejen, aztán Mitsuko egy mosollyal hátralépett. - Ég veled, kis drágám - sóhajtotta Benika, és figyelte, ahogy a lány, aki három hétig az ő kis Mimije volt, most eltűnik Konoha utcáinak zajos lélekvesztőjében.

**********

Sakura gyanakodva bámult Itachira az asztal túlfelén. Hiába faggatta végig, amíg megcsinálták a reggelit a többieknek is, ha már ilyen korán keltek, nem volt hajlandó elárulni, hogy mit talált ki, és a lányt ez nagyon is zavarta. Hiába, a kíváncsiság nagy úr, és az ő oldalát majd' keresztülfúrta a legkisebb titok is, amit nem tudott kitalálni.

Addig játszották a "mit csinálunk ma?-majd meglátod" játékot a reggelijük felett, hogy végül lassanként benépesedett körülöttük az ebédlő. Konan jött először, megfésülködve, teljesen felöltözve, és először egy pillanatra megtorpant az ajtóban, nagy szemeket meresztett a félmeztelen, kócos Itachira, aztán meghökkenten rápislogott Sakurára, aki unottan bökdöste a férfi kezét a pálcikáival, hogy végre kiszedhessen belőle valamit, amit a másik egy szó nélkül hagyott, és csak néha pislogott fel a lányra, aki az állát a tenyerébe támasztva már régen nem rá figyelt, hanem kibámult az ablakon.

Csak az ajtónyitás hangjára néztek föl, és Sakura vidáman jó reggelt kívánt, míg Konan azon gondolkozott, itt mi a fene folyik.

- Mit csináltál Itachival? - kérdezte végül megpróbálva visszafojtani a nevetését. Elég ritkán látta a férfit a "most pattantam ki az ágyból" szerelésében.

- Kényszerítettem rá, hogy egy széken aludjon, és ahogy ő fogalmazott nem sokkal ezelőtt: éppenséggel megpróbálok lyukat beszélni a fejébe - mosolyogta Sakura, mire Konan kérdőn Itachira bámult, aki csak megvonta a vállát, de hátradőlt a széken, és elhúzta a kezét az asztal közepéről, a lány pedig meglepetten rábámult, mikor a pálcikái az asztal fáján koppantak.

- Nem is baj, legalább rászokik, hogy beszéljen ő is - mosolygott Konan, és ahogy elhaladt a lány háta mögött, lágyan megveregette a vállát. - Nem árt neki.

Sakura halkan kuncogott, míg Itachi a tányérján az egyik oldalról a másikra tologatta a rizst, mintha oda sem figyelne az őt ért kritikára.

- Akkor pokolian jól járt velem - kiáltott a lány Konan után, aki időközben eltűnt a konyhában. - Egy beszélőgép vagyok.

- Én nem egészen így fogalmaznék - mormogott Itachi, mire Sakura újra kuncogni kezdett.

- Ugyan, hallottad. Jót teszek neked, ne kukacoskodj - felelte a lány, míg Konan a kezében két tányérral visszajött.

- Hát ez meg? - kérdezte csodálkozva, és a tányérok felé biccentett. - Ti csináltátok?

- Inkább én - felelte Sakura. - Nem bírtam nézni, ahogy szerencsétlenkedik - biccentett Itachi felé, aki hunyorogva rábámult, aztán a tányérjára meredt, hogy elrejtse a halovány félmosolyt, ami az ajkaira kúszott.

Nem volt semmi az egész, csak egy pillanatra nem figyelt oda, mert cserfeske megint ezerrel csacsogott, és megcsúszott a vizes kezében az edény, Sakura pedig természetesen azonnal átvette tőle, "mielőtt sikeresen kinyírja magát a legéletlenebb tárggyal a konyhában".

- Nahát, köszönöm! Legalább van egy kis segítségem - mondta vidáman Konan, míg leült Itachi mellé, a jobb oldalára, és nekikezdett a reggelijének. - Elég nehéz ellátni ezt a rendetlen bandát. Ha még csak a reggeliről lenne szó, de nem, és őket rávenni arra, hogy takarítsanak... Hát, azt hiszem előbb vesszük vissza az Akatsukiba a halott Orochimarut.

Sakura nevetett, és Itachira bámult, akinek megrándult a válla, és a lány nem tudta eldönteni, hogy most magában nevet-e a dolgon, vagy csak azt akarja kifejezni ezzel a mozdulattal, hogy "ez van", mindenesetre, Sakurát felvidította ez a felemás reakció.

- Figyelmeztetésképpen közlöm, ha nem takarítasz magad után, Itachi, akkor a kiscsillag veled fogja felmosni a padlót.

Mindhárman felkapták a fejüket, és az ajtófélfának támaszkodó, bőszen vigyorgó Kisaméra néztek, akinek összevissza állt a haja.

- Vagy esetleg veled - vágott vissza azonnal Itachi, és Sakura a szája elé kapta a kezét. - Úgyis eléggé felbosszantottad már hazafelé.

- Ugyan, kedvel engem a tündérke. Igaz? - vigyorgott Kisame a lányra, mire az töprengve a plafonra bámult.

- Most, hogy így rákérdeztél... - mondta tűnődve. - Nem, nem igazán - vágta oda végül, és szemtelenül Kisaméra mosolygott, aki csak nevetett rajta. - Sushi formájában viszont egészen másképp állna a helyzet - tette még hozzá egy mosollyal.

- Hah, nézz oda, egyből felfalna, a kis mohó - vihogott Kisame Itachira, aki csak rosszallóan a fejét csóválta, mikor Sakura hirtelen elvörösödött. - Be kell érned a reggelivel, kislány, de esetleg megbeszélhetnénk ezt a dolgot egy kis szaké mellett az este - vetette oda foghegyről, míg el akart sétálni a lány háta mögött a konyha felé, aztán mégis megállt, és a hatalmas tenyerét egy pillanatra Sakura fejére tette, majd előrehajolt a válla fölött, hogy akadálytalanul Itachi arcába hunyoroghasson. - Vagy esetleg az Akatsuki szemének és eszének volna valami ellenvetése? - kérdezte szemtelenül, míg Sakura kétszer is rácsapott a kezére, hogy ne nehezedjen rá, mert attól félt, hogy kettéroppan Kisame súlya alatt, de a férfi csak annyit reagált, hogy áthelyezte a súlyát a másik vállára is.

- Dögnehéz vagy - fújtatta Sakura. - És bunkó is.

- Az Akatsuki szeme és esze, amit egyébként erősen vitatnék, tíz másodpercen belül átugrik az asztalon, és addig veri a fejed a falba, amíg már azt sem tudod, fiú vagy-e vagy lány. Legalábbis, az arckifejezéséből ítélve, erősen gondolkozik rajta - motyogta egy álmos hang, és Deidara is becsoszogott az ebédlőbe. - Jó reggelt. Ki cserél velem szobát? Az enyém van a legközelebb ehhez, és állandóan felkeltetek - sóhajtotta fáradtan, és az arcába hulló szőke haja egy pillanatra megemelkedett a lélegzetétől, aztán megpróbálta kifújni az arcából a tincseit, amin Sakura még a szorult helyzetében is kénytelen volt halkan nevetni.

- Erősen kétlem, hogy bármit is látnál Itachi arckifejezéséből - vitatkozott Kisame, és az egyik tenyerét levéve Sakura válláról megállította Deidarát - méghozzá úgy, hogy az arcába tenyerelt. - Csüccs - mondta barátságosan, és egy csöppet meglökte a szőkét, míg a lábával kihúzta alá a széket. - Hozok neked kávét - mondta békítőleg, mikor Deidara lehuppant az alárúgott székre, és a szőke tincseit, mint egy függönyt, kétfelé kotorta az arcából, csak azért, hogy egy extramorcos pillantást vethessen a kócos Kisaméra, de a kávé szótól egyből megenyhült az arckifejezése.

- Így jár, aki késő estig pepecsel a szobrain - mormogta Konan mosolyogva, míg Deidara elterült az asztalon.

- De ha egyszer éjszaka jön az ihlet! - mormogott kissé felháborodottan Deidara, majd hangosan ásított, aztán elhallgatott, és erősen gyanús volt, hogy elaludt.

- Még mindig jobb, mintha véres holttesteket tartana a szobájában - felelte Kisame, ahogy egy tányérral, és egy Deidarának szánt bögrével visszért az ebédlőbe. - Vagy kitömné őket - felelte egy széles vigyorral, és felvont szemöldökkel meredt Sakurára, míg lehuppant mellé. - Vagy feldarabolná őket élve. Nem igaz, tündérke? Valld be, passzolsz ide hozzánk, az idegosztályra - bökte oldalba a lányt, aki halkan felnyögött, és kis híján ráborult Deidarára.

- Valaki véres holttesteket emleget? - dugta be a fejét a nyitott ajtón Hidan.

- Ó, istenem, ne, itt a mániákus - forgatta a szemeit Kisame, míg Sakura méltatlankodva felült.

- Felkérnélek, te barbár, hogy kíméld az oldalamat, jó? - hörrent fel a lány, és hogy viszonozza valamivel a kedvességet, Kisame vállába bökte a pálcikáit. - Nem mindenki olyan böhöm nagy állat, mint te.

- Csak mert egy erősebb szellő elfúj, nem kell egyből engem hibáztatni - mentegetőzött feltartott kezekkel Kisame, aztán Hidanre bámult, aki értetlenül pislogott rájuk.

- Na jó, nem akarom tudni - rázta a fejét Hidan. - Csak reggelizni jöttem, nem akarok a diliházban ülni.

- Akkor fáradj a tányéroddal melegebb éghajlatra - ajánlotta nagylelkűen Itachi, míg kivette Sakura kezéből a pálcikáit, amivel Kisamét próbálta piszkálni és a kezébe nyomott egy másik párat. - Te meg egyél, ne hadonássz - szólt rá a lányra.

- De, Itachi! - háborodott fel azonnal Sakura. - Kisame...

- Ne nézz így rám, ő kezdte - vihogta Kisame, mikor Itachi csak az igazságosság kedvéért csúnyán rámeredt.

- Oké, átminősítem magunkat a Katica kiscsoporttá! - kiáltott fel hirtelen Deidara, és vihogva felült, aztán élvezettel beleszagolt a kávéjába, míg Konan a szívéhez kapva felsikkantott.

- A fenébe, már azt hittem, elpatkoltál - mormogta sajnálkozva Hidan, míg elslisszolt a hátuk mögött, mire a szőke kinyújtotta rá a nyelvét.

- Itachi, szólj rá Deidarára, hogy húzza vissza a szájába azt a ronda nyelvét - affektálta Kisame, mire Sakura hangosan felkacagott, hiába az ő rovására ment a vicc.

- Jézusom, ti mindig ilyen hülyék vagytok? - nevetett, és Itachira pislogott segítségért, aki az arcát a tenyerébe támasztva figyelt az üres tányérja felett, de a kérdésre felfelé kunkorodott a szája sarka, ahogy nemet intett.

- Általában csak reggel - felelte derűsen Itachi.

- Meg este - vágta rá Kisame vigyorogva.

- Meg a kettő között - tódította Deidara, és egyetlen korttyal eltüntette a bögréje tartalmát, aztán hátradőlt a széken. - Na jó, most, hogy megkaptam a hozzátok szükséges reggeli löketet... Nem kéne kiragasztani valami matricát a bejárati ajtóra? Szívesen megcsinálom. Mondjuk... belépés csak saját felelősségre? Hidan ajtajára meg mehetne egy veszélyes hulladék felirat - vihogta, és Sakura a tenyerét a szájára tapasztva próbált nem megfulladni, mert a szőke javaslata éppen rágás közben érte - igencsak felkészületlenül.

- A tiédre, szöszikém. Simogasd a loboncodat, és tartsd csukva az összes szád, ami van - kiabált be Hidan a konyhából, aztán feltűnt az ajtóban. - Jashin nem túl megbocsátó típus. Még akkor sem, ha azt hiszed, hogy humoros vagy.

- Ki az a...? - hökkent meg Sakura, és még jobban meglepődött, mikor a mellette ülő Kisame a szájára tapasztotta a tenyerét, amiben bőven eltűnt a fél arca, és megrökönyödve pislogott Itachira.

- Ne, ne, eszedbe ne jusson! - hörögte Kisame, míg Deidara némán, kétségbeesve, kistányérnyi szemekkel rázta a fejét.

Hidan gyanakodva végigmérte Sakurát, aztán felsóhajtott.

- Nagyszerű. Még egy hitetlen. Most megint áldoznom kell - morogta, aztán kisétált a tányérjával, valószínűleg melegebb éghajlatra, ahová Itachi küldte az imént.

Kisame egy megkönnyebbült sóhajjal levette a kezét Sakura szájáról, aki az éltető oxigénhez jutva, jó nagy levegőt vett.

- Most mi van? Ki a fene az a Jashin? - kérdezte értetlenül.

- Jashin a pöcsfejek istene. A világ Hidanjeié - mormogta Kisame, aztán elvigyorodott. - De jó, hogy nem nekem kell felsikálni majd a vért utána - mondta kajánul, mire Konan tarkón csapta.

- Persze, mert ha én nem súrolom fel a szobáját hetente egyszer, messziről bűzlene az egész ház, és még a világ másik feléről is idegyűlnének az ANBU-k a vérszagra! - mondta méltatlankodva, és Sakura behúzta a nyakát.

Konan igazán fenyegető tudott lenni, ha akart. Mint egy igazi anyuka, és ez hirtelen az ajkaira csalt egy halvány mosolyt. A vérszaggal, meg az áldozással nem akart foglalkozni, ahhoz túl vidám volt a hangulat, és megfogadta, hogy nem rontja el a további kérdezősködéssel. Majd Itachival beszélnek róla később, kettesben.

- Pein merre van? - csámcsogott Kisame.

- Csukd már be a szád, te nagyra nőtt szardínia! - bokszolt bele a karjába Deidara, és ehhez természetesen át kellett hajolnia Sakurán, aki megilletődötten hátradőlt a széken, és szélesen vigyorgott Kisame megszólításán.

- Csinálok én belőled szardíniát - hörrent fel Kisame, és kupán vágta a szőkét Sakura bögréjével.

Deidara egy nyekkenéssel lecsuklott az asztalra, és az álla erősen koppant a kemény fán, aztán könnyező szemmel felült, és sziszegve megtapogatta az állát.

- Lila lesz az arcom, te vadállat! - siránkozott fájdalmas hangon. - Mit szólnak majd a lányok?

- Azt, hogy helyes vagy - vágta rá Sakura, mire Deidara szemei felcsillantak. - Sebhelyes - tette még hozzá a lány fojtott hangon, mire a szőke, Kisame hangos röhögésétől kísérve, kétségbeesetten felpattant, hogy kerítsen egy tükröt, míg Sakurából kitört a kacagás. - Hé, nyugi, csak vicceltem - nyúlt utána a lány nevetve, és visszarántotta a székére Deidarát. - Gyere, mutasd azt a kis bibit - motyogta kedvesen, és a szőke egyből kihúzta magát.

- Hé, nem vagyok kis taknyos! Férfi vagyok...

- Na ne viccelj velem - röhögött Kisame.

- Akkor ne nyafogj egy kis dudor miatt - mondta Sakura, és a szőkére hunyorogva az ujjaival megnyomkodta az állát, míg a férfi látványosan fájdalmas arccal sziszegett. - Nincs semmi bajod - mondta végül. - Egyszerűen csak nem vagy normális.

- Köszönjük a diagnózist, már rég tudtuk - mormogta most Itachi gúnyolódva. - Esetleg valami újdonság, amitől meg is lepődöm?

Sakura meglepetten a férfira bámult, aztán szélesen elmosolyodott, és egy ravasz pillantással Kisame felé fordult.

- Hé, srácok, ki tudja, mikor van Itachi születésnapja? - kérdezte vigyorogva, és Itachi hirtelen kihúzta magát az asztal túlfelén.

Egy pillanatra csönd ült az ebédlőre, míg az akatsukisok töprengve bámultak maguk elé, Sakura pedig egy szemtelen mosollyal Itachira meredt, aki meglepve próbálta kitalálni, hogy miben mesterkedik a lány.

- Hát, fogalmam sincs, kislány, de amilyen halvérű, azt mondanám, januári - horkant fel Kisame.

- Kizárt, hogy januári, túl sokat gondolkozik hozzá - tiltakozott azonnal Deidara, és egy perc múlva már csak úgy röpködtek a megjegyzések, a találgatások, és a nem túl kedves jelzők, míg Itachi észrevétlenül felállt, és kicsempészte Sakurát az őrület kellős közepéből.

Az ajtó halkan becsukódott kettejük mögött, és az egyetlen, aki észrevette, hogy kiosontak, az Konan volt, aki egy pillanatig utánuk nézett, majd szélesen mosolyogva lebámult a tányérjára, és hirtelen arra gondolt, hogy most kivételesen jó, hogy Pein az egész éjszakai virrasztás után elszundikált az íróasztalánál. Legalább Itachi jókedve töretlen maradt.

**********

Mitsuko megtorpant az Akadémia előtt, és ámulva felnézett rá. Milyen hatalmas, gyönyörű épület!

A lábai szinte maguktól hozták ide, és mikor az az ezüstös hajú férfi megemlítette ezt a helyet, nem volt kérdés, hogy mit akar először megnézni Konohában. Konohagakure no Sato... Szép név. Egyszerű, de mégis van benne valami erő, amitől úgy hangzik, mint egy vers címe, vagy valami híres ember neve. Olyan szép, mint a madarak szárnya.

A lány megbámulta az ablakokat, a hatalmas bejárati ajtót, a fakó cserépvörösre festett robosztus falakat, amik a tantermeket rejtették. Biztosan van benne mosdó is, még talán ebédlő is, és Mitsuko szíve repesett, ha arra gondolt, egy nap, egy reggel... Talán már a jövő hónapban, jutott eszébe, amit az a férfi mondott. Hogy is hívják? To... Valami rama a vége. Mint a Hokagéé. Elég hülye neve van mindkettőnek, az is lehet, hogy rokonok.

Mindegy, szóval azt mondta, lehet, hogy már a jövő hónapban elkezdődik a tanítás. Arra gondolt, hogy átlépi a küszöböt, bemegy oda, sorra látogatja a tantermeket, a többi, vele egykorúval tanul majd, megtanulja, mit is jelent ninjának lenni... nem, nem ninja. Shinobi. Folyton ki kellett javítania önmagát. A ninják magukat inkább shinobiként emlegetik, és ő kínosan ügyelt rá, hogy megkönnyítse a saját dolgát, és könnyebben beilleszkedhessen közéjük.

Arra gondolt, mennyi munka lehetett ebben a hatalmas, modern épületben, mikor az ő kis kunyhója is két hónapig épült. Igaz, azon egymaga dolgozott, és nem is lett valami mutatós, de fedél volt a feje fölött, és neki ez volt a lényeg. Úgysem volt otthon szinte soha. Ha arra gondolt, hogy hányszor elférne az ő kis háza ebben a montsrumban, ami merev, vak ablaküvegeivel visszabámult rá, elállt a lélegzete. Mennyi munka, mennyi ember kellhetett ehhez! És mindezt csak azért, hogy a gyerekek tanulhassanak.

- Iskola - mormogta csodálkozva, és érezte, hogy a kuncogás csiklandozza a torkát.

Furcsa szó volt, olyan szokatlan, valamiért mindig nevetésre késztette, pedig amit a szó takart, az többet jelentett neki mindennél. Tanulni, és ninjává válni. Elsősorban ezért jött ide, bár útközben egy kicsit kénytelen volt változtatni a terven.Találkozott már ninjákkal, és mindig arról álmodozott, hogy ő is azzá lesz egy gyönyörű napon, amikor kinyílik előtte a világ.

De lehetőségei... azok nem voltak az álma megvalósítására, hiába mondta az apja mindig, hogy keresse azokat, számára nem volt remény. Aztán egy nap kereskedők érkeztek a faluba, és magukkal hozták az árukkal együtt a híreket is. Híreket, hogy északra, a Tűz országában a ninják létrehoztak egy helyet, ahol taníthatják a gyermekeiket, és érezte, hogy eljött az ő ideje.

Viszont nem sokat ért volna ezzel, mert Taróról, a szigetről, ahol a faluja volt, havonta egyszer indult hajó az utazóknak, a kereskedők viszont szabadon kiköthettek, és elmehettek, amikor akartak, és ez volt az egyetlen lehetősége. Addig császkált a kikötő környékén, hogy végül is szemet szúrt az őröknek, és csúnyán megverték, amin egyáltalán nem is csodálkozott. A ruhái rongyosak voltak, ő pedig piszkos, nem csoda, hogy utcagyereknek nézték. Igaz, hogyha foltos volt az arca, legalább idősebbnek látszott, ami nem volt hátrány, ha valaki abból élt, mint ő, de ennek köszönhette a verést is, és az már csöppet sem volt ínyére.

Visszahúzódott inkább a kikötőhöz vezető poros útra, és várt. Hogy mire, azt ő sem tudta, de szerencséje volt. Egy kereskedőcsalád pár nap múlva elindult visszafelé Taróról, és mikor megkérdezték, mit csinál itt egyedül, őszintén elmondta, hogy szeretne arra a helyre menni, ahol a gyerekek ninjának tanulnak.

- No, nézd csak, Kenji, ez a kis szurtos Konohagakure no Satóról beszél... - nevetett rajta akkor Benika, de ő nem haragudott rá, mert akkor hallotta életében először a nevet. Azt a nevet, ami olyan boldoggá tette, és szabaddá. Mint a madarak szárnya, ahogyan fent ível az ég kékjét hasítva a fehér habfelhők között... Gyönyörű.

Konohagakure no Sato.

A szabadság ígérete.

**********

Itachi megállt a folyosón, miután bezáródott az ajtó, és Sakurára meredt, aki mellette nekidőlt a falnak, és hangtalanul nevetett. Csakúgy rázkódott a válla, és a férfi kissé tanácstalanul követte a példáját, és a falnak vetette a hátát Sakura mellett.

- Haragszol? - kérdezte levegő után kapkodva a lány, de a mosolya csöppet sem halványult el mialatt átkarolta magát. - Csak kíváncsi voltam rá, hátha egyszer még régen elfecsegted valamelyikőjüknek, és valaki emlékszik még rá.

- Nem, nem haragszom - rázta a fejét Itachi, és a plafonra meredt. - Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem. Most lefoglaltad őket egy-két hétre - mormogta, és Sakura szíve megugrott örömében, mikor a férfi profilját figyelve észrevette a halvány mosolyát.

- Örülök - suttogta lágyan, és Itachi a fejét a falnak döntve lenézett rá.

- Köszönöm - mondta halkan, és a lány elkomolyodott, de a tekintete ugyanolyan puha maradt.

Érezte, hogy ez a köszönöm nem az iménti jelenetnek szólt, hanem a tegnap esti szavainak, és melegség öntötte el a belsejét. Igen, ilyen egy igazi köszönöm, ilyen az igazi hála, és ettől most minden más köszönöm olyan semmilyennek tűnt. És ha még azt is számításba veszi, hogy Itachi még most is félig mosolyog, ahogy szokott, ahogy csak ő tud, hogy mosolyog, és mégsem változik az arca semmit sem, hát az maga felért egy csodával.

- Semmiség - mondta halkan, és kicsit zavartan lesütötte a szemeit. - Elvégre, tényleg így gondolom, és hát... Azok a marhák is, odabent... - Sakura felpillantott, és egy halvány, fojtott mosollyal az ajtó felé intett. - Furcsa, mivel nem töltöttem még itt túl sok időt, de meglepően könnyen a szívemhez nőhetnének - mondta halkan, mosolyogva, és Itachira nézett. - Ha meg merném magamnak engedni, akkor biztosan - tette még hozzá óvatosan, mire a férfi biccentett, hogy érti.

Nagyon is értette ezeket a szavakat, és ettől egyikőjüknek sem lett könnyebb.

- Kedvelnek téged - mondta Itachi töprengve. - Nem túl nagy meglepetés. A legtöbben félreismernek minket - vonta meg a vállát. - De te mégsem. Nem azt látod, amit mutatni akarnak neked, hanem pont azt, amit nem akarnak, és ez... Valahogy jó dolog, még ha nem is örül neki az ember mindig.

- Ezért vagy ilyen néha? - lepődött meg Sakura, és ő is a falnak döntötte a fejét. - Mert azt hiszed, hogy... beléd látok, vagy ilyesmi? - kérdezte a lány, és Itachi kicsit bizonytalanul megvonta a vállát.

- Vagy ilyesmi - sóhajtotta végül, és Sakura elmosolyodott.

- Hát, az az igazság, hogy többnyire fogalmam sincsen, mire gondolsz - vallotta be a lány, mire Itachi félrebiccentette a fejét. - Úgy értem, csak üldögélsz némán, és nem látszik rajtad semmi. Egyszerűen csak... mint egy szobor.

- És ez... ez zavar téged? - kérdezte lassan a férfi, mire Sakura tétován bólintott.

- Nem mindig, de többnyire igen. Nem is értem, hogy lehet így élni - ingatta a fejét. - Mondjuk, rajtam mindig meglátszik, amire gondolok, és az sem jó. Eléggé... hátráltat néha.

- Akarod, hogy megtanítsam? - kérdezte Itachi, mire a lány zavartan pislogott rá.

- Mármint, hogy... mit? A faarcot? - nevette el magát hirtelen, de a férfi csak komolyan bólogatott. - Oké, én csak jól járok vele - vonta meg a vállát kicsit csodálkozva. - Most rögtön?

- Igen - biccentett Itachi. - Egyáltalán nem nehéz. A titka csak annyi, hogy valami tökéletesen semleges dologra koncentrálsz, ami nem vált ki belőled semmilyen érzelmet. Vagy ha mégis, akkor csak annyira, amin még uralkodni tudsz.

Sakura hümmögve lebámult a lábára, és az ajkát harapdálta, aztán hosszas töprengés után megrázta a fejét.

- Oké, feladom - nevetett halkan. - Nincs olyasmi, ami ne váltana ki belőlem semmit. Te ilyenkor mire szoktál gondolni? - kérdezte kíváncsian, mire a férfi ráhunyorgott.

- Erre itt - mormogta szórakozottan, és megkocogtatta a falat, aminek támaszkodott. - Ez a legegyszerűbb. Van más is, de az nálad úgysem válna be.

- Miért, mi a másik? - kapott a szaván Sakura, miután elfordította a hitetlenkedő pillantását a fehér falról.

- Reiki - felelte Itachi komolyan, aztán megköszörülte a torkát, mikor a lány szemrehányóan rámeredt. - Te kérdezted, én csak válaszoltam.

- Kizárt, hogy nem érzel semmit, amikor rá gondolsz - méltatlankodott Sakura. - Itachi, az a lány fülig beléd van zúgva! Ne legyél ilyen szívtelen, amikor...

- Nem tehetek róla - vonta meg a vállát a férfi, és újra teljes hátával nekidőlt a falnak. - Szerinted... - Itachi töprengő, elrévedő hangja elhalt, aztán megrázta a fejét, és ellökte magát a faltól. - Mindegy. Gyere, mutatni akarok valamit - aztán már magával is ragadta a lányt, és végigvezette a folyosón, míg az ujjai összeszorultak Sakura csuklóján.

- Várj már - hökkent meg a lány. - Mit akartál kérdezni?

- Nem fontos - vetette oda a válla fölött Itachi.

- Akkor nem akartad volna megkérdezni! - tiltakozott azonnal Sakura, és a férfi megtorpant a folyosó végén.

- Rendben, igazad van, akkor tényleg bele sem kezdtem volna - sóhajtotta Itachi, és visszafordult a lány felé, de a kezét nem engedte el. - Szerinted Reiki tényleg engem szeret? - kérdezte komoran, egy nagy levegővétel után, de a hangjában semmiféle kétség nem bújt meg, pedig a kérdés nagyon úgy hangzott, mint egy bizonytalan emberé.

- Persze - lepődött meg Sakura, és értetlenül Itachira meredt.

- És itt tévedsz - vágta rá a férfi hirtelen, olyan kemény hangon, hogy Sakura összerezzent tőle. - Reiki nem szerethet engem, mert fogalma sincsen róla, hogy ki vagyok. Nem engem szeret, hanem azt a képet, amit bennem lát. Amit rám vetít ki. Gondolom, nem teljesen ismeretlen a helyzet - mormogta, mire Sakura elsápadt.

- Nem, de...

- És ez a problémám Reikivel. Hogy nem lát engem olyannak, amilyen valójában vagyok. Ő nem lát... te viszont igen.

Sakura arca elkomolyodott, és megilletődötten pislogott a férfira.

- És ezt azért mondod, mert...? - kérdezte tétován.

- Mert szeretném, ha többet nem beszélnénk Reikiről - felelte Itachi, és egy pillanatra lehunyta a szemeit, míg Sakura feszültsége felengedett. - Csak... csak felejtsd el. Ahogy azt is képes voltál elfelejteni, hogy hány embert gyilkoltam meg.

- Ha ezt szeretnéd - motyogta a lány, és kihúzta a kezét Itachiéból, aki felnézett rá, mikor eltűnt a vékony csukló az ujjai közül. - Figyelj, amúgy sem akartam turkálni a magánéletedben. A te dolgod, csak... Én tudom, milyen Reikinek lenni, oké? - kérdezte kissé félszegen, és megdörzsölte a karját a tenyerével, mintha fázna. - És nem kívánom senki másnak azt az érzést. Ha tehetném, kiirtanám a világból, de nem tehetem meg, szóval, hagyjuk ezt ennyiben, és inkább mutasd meg, amit akartál - intett végig a folyosón kissé bizonytalanul Sakura, mire a férfi némán biccentett, és újra elkapta a kezét, hogy a folyosó végén elkanyarodva, egészen a legutolsó ajtóig vezesse.