Itachi már harmadszorra olvasta ugyanazt az oldalt, és még mindig nem fogott fel belőle egyetlen nyomorult szót sem. Pedig Sakura meg sem szólalt, már a sóhajtozást is abbahagyta, és már nem bökdöste indokolatlanul a hátát, csak gépiesen húzgálta ki a szálkákat, vagdosott, békésen kapargatta a hátán ejtett sebeket. Kicsit fájt, de nem annyira, hogy ne tudjon odafigyelni. Még az sem zavarta, hogy nem úgy, mint Deidaránál, minden egyes vágást rögtön begyógyított, és ehhez az ő chakratartalékaihoz nyúlt.

Nem kérdezte meg, hogy szabad-e, valószínűleg azért, mert tényleg csöndben akart maradni a kedvéért, és Itachi nem is bánta a dolgot, viszont az a feszengő légkör egyre inkább zavarta. Szinte érezte a levegőben repkedő, elfojtott mondatokat, és a lány beszédkényszere mintha körbeölelte volna. Nyomasztó érzés volt, és bár már hetek óta be akarta fejezni a bijuukról szóló könyvet, amit Peintől vett kölcsön (nem mintha nem olvasta volna már legalább egy tucatszor), de úgy érezte a vállát böködi az a kérdés, aminek a feltevésével a lány erősen küszködik mögötte.

Mikor Sakura keze egy pillanatra megállt, és szünetet tartott, egy sóhajjal felegyenesedett, és megropogtatta a vállait.

- Oké, ki vele - sóhajtotta nyúzottan, míg hátrapillantott a lányra, aki eddig a derekát bámulta meredten, de most felpillantott rá, kihúzta magát, és felfénylett az arca, még el is mosolyodott, és Itachi érezte, hogy akaratlanul is ellágyul, a maradék kis távolságtartó viselkedését is mintha elfújta volna a szél.

Végül is, nem olyan nagy baj, hogy beszél, nem igaz? Elvégre, orvos, ha megfájdul tőle a feje, majd kér valami fájdalomcsillapítást, lehetőleg nem a Kisame-félét. Lehet egyáltalán erre az arcra nemet mondani? Vagy elrontani az örömét? Úgysem jutott neki túl sok mostanában, ha beszélni akar, had fecsegjen csak. Amúgy sem zavarja annyira a dolog...

- Hány éves voltál, amikor csatlakoztál az Akatsukihoz? - A férfi megfordult a széken, hogy szemben legyen Sakurával, és már válaszolni akart volna, de a lány még közel sem fejezte be. - Egyáltalán hogy, és hol? Miért nem csak... miért nem telepedtél le valahol? Akkor lehetett volna talán egy izé... olyan normális életed. - Itachi a tenyerébe hajtotta az arcát, míg a lány zavartalanul tovább hadart. - Hallottál valahol az Akatsukiról? Azt mondta Konan, akkor még sok taguk volt, gondolom, ők sem ücsörögtek egy helyben, mentek mindenfelé, bár akkor még nem voltak annyira... hát, híresek, mint most. Mit csináltál, amíg nem csatlakoztál? Egyáltalán merre indultál el, amikor elmentél Konohából? - Sakura mindezt egyetlen levegővel, villámgyorsan hadarta el, nehogy a férfi a szavába vágjon, miközben leste, hogy mikor néz fel rá.

- Mi volt a kérdés? - szusszant fel Itachi, míg felpislogott a lányra, aki elnevette magát, aztán a férfi nagy levegőt vett. - Tizenöt, Yugakuréban, őket kerestem, mert nem akartam, igen, utaztam és kelet felé.

Az utolsó két szót már csak sóhajtotta, aztán Sakurára bámult, aki egy pillanatig meghökkenve nézett rá, majd a plafonra pislogott, és úgy látszott gyorsan a kérdésekhez társítja a válaszokat. Mindegyiknél egy aprót bólintott, aztán Itachira pislogott, és rámosolygott.

- Oké, megvan - mondta boldogan, aztán fészkelődni kezdett, és a férfi fájdalmas arckifejezéssel hátradőlt a széken, mert rájött, hogy még koránt sincs vége a faggatózásnak. - Akkor most... huszonöt éves vagy, ugye? - kérdezte kíváncsian, mire Itachi megvonta a vállát.

- Gondolom, igen - mormogta kelletlenül, mire Sakura csodálkozva meredt rá.

- Mi az, hogy gondolod? Mikor van a születésnapod?

- Fogalmam sincs - felelte két, lassú pislantás után Itachi, és a falra meredt a lány háta mögött, megpróbálva elnyomni azt a kényelmetlen érzést, amit ez a kérdés keltett benne.

- Mi? - hebegett meglepetten Sakura. - Mi az, hogy fogalmad sincs? Csak tudod, hogy... Anyukád soha...? - A lány inkább a szájába harapott, és lebámult az ölébe húzott kezeire, majd a kínos csöndben a szikével a körmeit kezdte kapargatni, hogy levakarja róla a festéket.

- Az utolsó születésnapom, amit megünnepeltünk vele, és amire már emlékszem is, négy éves koromban volt - szólalt meg Itachi hirtelen, és ez szinte már magyarázkodásnak hatott. - Csak arra emlékszem, hogy jó idő volt, tavasz, vagy nyár. Utána már nem igazán... Nem igazán volt időm ilyesmikre - vonta meg a vállát a férfi.

- Bocsánat - felelte halkan Sakura, miközben az alsó ajkát harapdálta. - Nem akartam...

- Nem számít. Ha nem akarok, úgysem válaszolok. - Itachi tekintete a könyvespolcon járt, a falakon. - Különben sem érdekelnek annyira a dátumok, vagy a születésnapok.

- Értem - motyogta a lány, és a körmeit babrálva, a szempillái alól leste a másik arcát. - Sasuke születésnapja mikor van? - kérdezte hirtelen, mire Itachi megmoccant.

- Július huszonhárom - vágta rá azonnal, akaratlanul is a férfi, aztán meglepetten megmerevedett, és Sakurára bámult, mire a lány megpróbálta elfojtani a mosolyát, nem sok sikerrel.

- Aha - mondta halkan, és egy huncut mosollyal lesütötte a szemét, bólogatott. - Értem - ismételte a hangjában bujkáló nevetéssel, mire Itachi kicsit zavartan összefonta a kezeit a mellkasa előtt, és megköszörülte a torkát. - Tudtad, hogy három hónappal idősebb vagyok Sasukénél? - kérdezte még mindig vidáman a lány, úgy tűnt, ezúttal még Sasuke említése sem veszi el a kedvét. - Naruto viszont öt hónappal idősebb nálam, ami egyáltalán nem látszik rajta - ingatta a fejét Sakura. - Anyu pár nappal azelőtt tudta meg, hogy terhes, mielőtt a rókadémon megtámadta a falut. Akkor halt meg a nagymamám - tette még hozzá ezúttal kicsit szomorkásan. - Én már nem is ismerhettem meg.

Itachi érdeklődve figyelte a gyors hangulatváltozásokat, amik olyan jellemzőek voltak a lányra. Vagy legalábbis most azok voltak.

- A Kyuubi miatt...? - kérdezte, befejezetlenül hagyva a mondandóját, és kíváncsian nézte Sakurát, aki komoran bólogatott.

- Hát, végül is... végül is igen - felelte kissé tétován. - Ő még ismerte a Senjukat - mondta és elmosolyodott. - Hashiramát és Tobiramát... Naruto szüleit. Még Kakashi-sensei apját is ismerte - büszkélkedett. - Sőt, valószínűleg a nagypapád is - mondta kicsit bizonytalanul, aztán megvonta a vállát. - Ha nem történik meg az a kis baleset, még most is élne, nem volt olyan öreg, elég fiatalon szülte meg anyut. Akkor tudna nekem mesélni mindenféléről - mosolygott a férfira, aki lassan, elgondolkozva bólogatott.

- Kiről kérdeznéd először?

- Ó, azt hiszem... Hű, nem is tudom - nevetett kicsit zavartan Sakura. - Valószínűleg Tobiramáról.

- Miért? - kérdezte Itachi, míg egy kicsit arrébb mozdult a széken a háta miatt, de ahogy az előbb Pein, most a lány is észrevette.

- Ó, a hátad még be sem fejeztem - kapott a fejéhez, és hirtelen a férfi mellkasára meredt, mintha csak most tűnne fel neki, hogy félmeztelenül üldögél előtte. - Feküdj az ágyra, úgy kényelmesebb, amíg kiszedem a szálkákat, és akkor közben elmondom - mosolygott rá Itachira, aki csak megvonta a vállát, felvette a gyertyát és felállt, hogy az ágyhoz sétáljon, és hasra feküdjön, Sakura pedig követte a kezében a szikével. Leült mellé az ágy szélére, a combjai alá húzta a vádliját, és elhelyezkedett, míg Itachi az ágy mellé tette a gyertyát, ami csak halvány fényt adott. - Szóval, azt hiszem, mindig is tetszett Tobirama gondolkozásmódja, és őszintén, hatalmas dolgokat tett Konoháért. Ott van például az ANBU. Gondolom, tudod, hogy ő találta ki, és bár magát, amiért létrejött... nos, azt annyira nem támogatom, de az Akadémiát is ő hozta létre. Az első kórház is az ő javára írható, és ezen meg is lepődtem, mikor először hallottam, hogy nem Hashirama... Tudtad, hogy kettejük közül Tobirama volt a határozottabb és komolyabb? Ami elég furcsa, főleg, mivel ő volt a fiatalabb. - Sakura élénken magyarázott, bár tudta, hogy nem sok újat mond ezzel Itachinak, aki némán könyökölt a párnáján, és őt hallgatta.

- Igen, és többek között az Uchihákat is ő tartotta felügyelet alatt az ANBU által - mormogta a férfi, mintha nem is akarná, hogy Sakura hallja, amit mond.

- Hát, igen, de nem volt ezzel rossz szándéka - mentegette a lány a Másodikat. - Elvégre, Madara... Szóval, miatta csinálta - motyogta Sakura, és kicsit megilletődve pislogott a férfira. Nem akarta felbosszantani azzal, hogy az egyik felmenőjét hibáztatja ilyesmiért.

- Madara ostoba volt - vetette oda Itachi, mire a lány megkönnyebbülten fellélegzett, és figyelte, ahogy a másik a párnára hajtja a fejét. - Idealista, az igaz, és ez önmagában nem jelent semmi rosszat. Az egyetlen hibája, hogy az erőszakban hitt, és a hatalomban, semmi másban - motyogta Itachi a könyökhajlatába.

- Amit mondtam... Emlékszel arra, amit Peinnek mondtam, mikor felajánlotta az alkut? - kérdezte Sakura, és a keze megállt egy pillanatra a férfi háta fölött, aztán már folytatta is a munkát.

Itachi felsandított a lány komoly arcára, míg a fejében újra megszólalt a hangja...

" Tudom, hogy lehetetlen mindenkit megváltoztatni, és ezért háborúk mindig lesznek, de az igazi béke soha nem is lehet világméretű vagy egységes. A békét minden embernek magának kell megtalálnia, méghozzá saját magában, és nem a környezetében, mert az mulandó. Nem teremthetitek meg más számára a békét."

- Nagyon is - mormogta, aztán hogy a lány is hallja, egy csöppet felemelte a hangját. - Igen.

- Azok az én szavaim voltak ugyan, de a gondolat Tobiramáé volt valamikor - mondta halkan Sakura. - Ez az igazi ok, amiért tisztelem őt. Mikor Hashirama és Madara harcolni akartak egymással, Hashirama csak a békét akarta ezzel a küzdelemmel elérni. Hogy ne legyen többé, aki ellenségeskedést szít a faluban, aki lázítja ellene az embereket. És az öccsének ez volt a válasza rá.

Itachi egy pillanatra arra gondolt, hogy mikor ott ült, az Akatsuki gyűléstermében, és azokat a szavakat hallgatta, Sakura emlékeztette valakire. És most arra is rájött, hogy kire. Na, persze, Shisui, meg az ő okosságai. Ha tudta volna, hogy Tobirama szavait szajkózza, lehet, kivágta volna a saját nyelvét. Bár, Shishui nem volt olyan elvakult, mint a többiek. Ő csak... Ő csak elvből gyűlölködött, ha a Senjukról volt szó, nem azért, mert valóban utálta őket, hanem mert úgy érezte, Uchihaként köteles ezt tenni.

- Okos ember lehetett - felelte Itachi, és a lány rámosolygott.

- Igen. Igen, biztosan az volt - válaszolta szinte suttogva.

**************

Tobirama keresztbe tette a karjait, míg nekitámaszkodott az ajtónak, ami egy halk kattanással bezárult mögötte. A halk hangra Hashirama megtorpant, és hátralesett a válla fölött.

A fiatalabbik Senju felhúzott szemöldökkel meredt a bátyjára, aki felemelt lábbal bámult vissza rá a nyitott ablakból. Hashirama egy kínos mosollyal elengedte az ablakkeretet, és villámgyorsan leeresztette a lábát.

- Ez most komoly? - sóhajtotta fáradtan Tobirama. - Megint meg akarsz lógni az ablakon keresztül, és itt hagyni nekem ezt a kupit? - A fiatal férfi szemei végigsiklottak a halmokban álló papírlapokon, és az összevissza dobált dobozokon, könyveken. - Jellemző - mormogta Hashiramára meredve, aki lehajtotta a fejét és alulról, bűntudatosan pislogott fel az öccsére. - Álmodozni, az megy, de amikor papírokat kéne kitöltögetni, akkor inkább meglógsz kártyázni, vagy csevegni a drágalátos Madaráddal. - Tobirama ellökte magát az ajtótól, és a papírhalmok között szlalomozva az asztalhoz sétált, és leereszkedett a szélére. - És én még támogattam, hogy legyen belőled Hokage. Hol volt az eszem, nem is tudom... - mormogta rosszallóan, míg a fenekével félrelökött az asztalon egy újabb kupac papírt, ahogy felült rá. - Odakint egymás nyakában ülnek a betelepülők. Mégis mikor akarod megadni nekik a letelepülési engedélyt? Mi lesz a beiktatásukkal? Nagyon remélem, hogy eszed ágában sincsen megvárakoztatni a Shimura klán fejét. Már elég türelmetlennek látszik, és tudod, hogy fontos...

- ... szerepe van Konoha megerősítésében. Tudom, Tobirama - sóhajtotta most hirtelen a Hokage, és levetette magát az asztal mögött álló székre. - Gyűlölöm a papírmunkát - morogta még, aztán a tenyerébe támasztotta az arcát. - Jó, hívd be a következőt.

- De ugye nem kell végig itt üljek a nyakadon? - húzta fel a szemöldökét Tobirama. - Az Akadémia megépítése nagyon szépen halad, ott akarok lenni, amikor befejezik. Azt hiszem, jövő hónaptól elkezdhetjük végre tanítani a kölyköket.

- Ó, az jó lenne - mosolyodott el Hashirama, és maga elé meredt, míg a mutatóujjával szórakozottan az egyik sötétbarna tincsével játszott, ami kilógott a Hokage kalap alól.

- Szedd már össze magad, az istenért - csapott rá a kezére az öccse, mire a férfi megilletődötten felpislogott rá. - Tudod, Shimura klán, betelepülők - forgatta a szemeit, mikor Hashirama még mindig csak meglepetten bámulta. - Mito egészen elveszi az eszedet, pedig ő a legokosabb nő, akit valaha ismertem - sóhajtotta Tobirama.

- Szerinted is? - csillant fel hirtelen az Első szeme, és ellágyultan mosolygott. - És gyönyörű... Meg kedves is, ugye, Tobirama?

- Fejezd már be. A fenébe a szerelemmel, Hokage vagy.

- Hogy mondhatsz ilyet? - méltatlankodott Hashirama. - A szerelem is fontos, és a falu is természetesen!

- Persze, persze. Csak tudnod kéne, hol a határ, és melyiknek mikor van itt az ideje.

- Csak azért beszélsz így, mert még soha nem voltál szerelmes - vágott vissza a Hokage. - Várom már, amikor az én kisokos öcsém megtébolyult szerelmesként fog andalogni a faluban - vihogta Hashirama teljesen beleélve magát az elképzelt jövőbe. - Repkedő szívecskékkel a feje körül, és...

- A szerelem hülyeség. Megbolondítja az embereket, és elvesztik az eszüket, míg gügyögő, ostoba lényekké válnak, akik csak sóhajtozni tudnak. Te vagy rá az élő példa - morogta Tobirama. - Remélem, hogy miután elveszed Mitót, megint a régi leszel. És most. Shimura.

A fiatalabbik Senju az ajtóhoz sétált, egy pillanatra eltűnt a folyosón, aztán Hashirama fáradt, lemondó sóhajai közepette beterelgette az őszülő hajú férfit, aki a Shimura klán feje volt.

******************

Már megint rávette, és fogalma sem volt, hogyan csinálta.

- ... víz elemű technikákkal leginkább, de genjutsuban is jó volt - mondta éppen Itachi, miközben azon töprengett, hogy vajon hogyan lehetséges, hogy megint rájött a beszélhetnék. Mikor Sakura ezúttal egyáltalán nem is kérdezett semmit. - Hashirama inkább kardforgatásban volt otthon, a fa elemmel dolgozott többet. Orochimaru felhasználta a kísérleteiben a sejtjeit, amiket valószínűleg Madarától lopott el, bár elég szemfülesnek kellett lennie hozzá, mivel neki is szüksége volt rá. Ezekkel a sejtekkel babrált valamit, ez tartotta életben a szoborral együtt, amit a bijuuk kiszívására használunk. Rákötötte magát, mint egy...

- Infúzióra? - segítette ki Sakura, míg a keze végigsimított a hason fekvő férfi lapockáján, ahogy begyógyított egy sebet.

- Igen, infúzióra - biccentett Itachi, egy pillanatig ízlelgetve az ő szájából furcsának ható szót, aztán folytatta, míg az arcát újra a tenyerébe támasztotta. Az elmúlt félórában hol elfeküdt, hol felkönyökölt a párnán, mert nem akart elzsibbadni teljesen. - Szóval, mondhatni a Senjuk tartották életben Madarát, ami azért elég ironikus.

- És hogy pont Hashirama - helyeselt a lány. - És ez a szobor... Tudod, hogy működik, mitől képes a jinchuurikik kiürítésére? - kérdezte kíváncsian, és Itachi egy ferde oldalpillantást vetett Sakurára, mintha meg szeretné érdeklődni, hogy nem lett-e időközben tollas a háta. - Oké, bocs - sóhajtotta a lány, aztán kiszedett még egy szálkát a férfi hátából, és leeresztette a kezét. - Kész vagyok - mondta vidáman, aztán figyelte, ahogy Itachi megkönnyebbülten végigfekszik a párnán, és kinyújtózkodik. A hátán megfeszültek az izmok, és Sakura rámeredt a hibátlan munkája eredményére. Sehol egy vágás, begyulladt folt, szálka, semmi... Csak a fehér bőr. Kár lett volna ezért a szép hátért, hogyha nem tudja rendesen megcsinálni. - Csak túl kíváncsi vagyok, azt hiszem... - mondta gyorsan, és inkább a férfi fekete tincsire meredt a tarkóján. - És különben is, már így is tudok egy csomó mindent. Tudom, hol van a rejtekhely - sóhajtotta végül, és Itachira bámult. - Gondolom, kapok egy csinos pecsétet a nyelvemre, mielőtt hazamegyek...

A férfi egy pillanatig nem mozdult, aztán végül a hátára fordult, és a feje alá hajlította a karjait, hogy végre kényelmesen fekhessen.

- Szeretnél? - kérdezte lustán felbámulva rá, és a lány talán a lábujjáig elvörösödött, és felháborodva meredt rá. - Oké, csak kérdeztem - visszakozott derűs csillanással a szemeiben Itachi, és inkább hagyta, hogy a szemhéja lecsukódjon.

Eddig nem igazán érezte, de most úrrá lett rajta a fáradtság. Mindenesetre, az a kipirult, megbotránkoztatott arc megérte ezt a kérdést, és ő kis híján megeresztett egy gúnyos félvigyort, ha arra gondolt, milyen módszerre gondolhatott a lány azzal a nyelvpecséttel, hogy így elvörösödött.

- Ne aggódj - szólalt meg Itachi álmosan. - Van nekem sokkal jobb módszerem arra, hogy befogjam a szádat - mormogta, és mikor a lelki szemei előtt megjelent egy ezzel a kijelentéssel még inkább zavarba hozott Sakura, elégedetten kinyújtotta a lábait, és elfojtott egy ásítást, aztán kilesett a szemhéja alól, és felbámult a lányra, aki viszont egyáltalán nem volt piros. Inkább sápadt, mint aki rosszul van.

- Hagylak aludni - motyogta Sakura, és lemászott az ágyról, de a férfi az utolsó pillanatban elkapta a csuklóját, mikor már felállni készült volna az ágy széléről.

- Minden rendben? - kérdezte elkomolyodva Itachi, félig még mindig fekve, félig ülve.

Sakura csak egy halvány, de nem túl őszinte mosollyal bólintott, aztán kihúzta a kezét a férfiéból, és bekucorodott a másik ágyba, a takaró alá vackolta magát, míg Itachi őt figyelte. A férfi megvárta, hogy elhelyezkedjen, és csak azután fújta el a gyertyát, majd egy sóhajjal a párnára fektette a fejét, és a sötétben átbámult a szobán, Sakura felé.

- Jó éjszakát - suttogta még a lány, és Itachi egy pillanatra meglepetten megdermedt a mozdulat közepén, a keze csak félig csúszott a párnája alá.

Csak egy egyszerű jó éjszakát. És mégis mióta nem hallotta.

- Jó éjszakát - felelte végül halkan, de addigra Sakura valószínűleg már aludt, mert az egyenletes szuszogása betöltötte a szobát, és Itachi hiába volt az imént még olyan fáradt, még sokáig feküdt ébren, bámulva a sötét takaróhalmot a másik ágyban.

******************

Hashirama elfojtott egy ásítást, és egy gyors, vágyakozó pillantást vetett az egyik oldalablak felé. Már sötét volt odakint, és ő csalódottan gondolt arra, hogy Mito már biztosan otthon van ilyenkor. Végül egy sóhajtással felpillantott az előtte álló családra.

Egy idősebb férfi állt a Hokage-iroda közepén, egyik lábáról a másikra helyezgette a testsúlyát, és zavartnak tűnt, idegesnek. Mellette egy középkorú, testes nő állt, annak a fajtának látszott, aki még a kákán is a csomót keresi, és halk szidalmazással törölgette a karján ülő négy éves forma kisfiú csokoládétól maszatos arcát. Mellettük egy papírhalmon egy barna hajú, ravasz tekintetű kamaszlány ücsörgött, aki ahogy beért az irodába, kényelembe helyezte magát, és kifejezetten unottnak tűnt, ha csak azt nem vesszük érdeklődésnek, hogy szemtelenül bámulta a Hokagét, míg lógázta a lábát. A sarkai felváltva puffantak az iratcsomó oldalán.

- Mi a neve? - kérdezte végül Hashirama, ügyet sem vetve a lányra, és inkább az idősebb férfira koncentrált.

- Nagakawa - vágta rá a kérdezett. - Kenji Nagakawa. Ő itt a feleségem, Benika, és a fiam, Souji.

Hashirama buzgón körmölte a neveket, egy-egy hangtalan sóhaj kíséretében, és már rég végigkérdezte a család tagjainak korát is, mikor rájött, hogy a lányról semmit nem tud még. Felnézett, és szemügyre vette a pimasz kölyökarcot. Egy vásott, csintalan kislány jutott eszébe a vékony, sápadt kis arcról, holott tisztán látszott, hogy már nem gyerek, akármilyen fiatalnak tűnik is.

- És téged hogy hívnak? - kérdezte kíváncsian, mire a lány fészkelődni kezdett, és hirtelen meghúzta a copfot a feje búbján. Félhosszú, barna haját oldalra fogva hordta felül, a többi tincs a nyakán és a vállán tekergőzött jobb oldalon.

- Mitsuko - felelte végül a lány, és úgy meredt Hashiramára, mintha nem is értené, hogy valaki Hokage létére, hogy lehet ilyen bamba.

- Hány éves vagy, Mitsuko? - kérdezte Hashirama kedvesen, egy elnéző mosollyal, mire csak egy undok fintort kapott, és a lány elfordította a fejét.

- Tizenhat a szemtelen kis csitri - vágta oda a nő mérgesen. - Hallod, Mimi, viselkedj, mert kiteszlek a folyosóra! - fordult a lány felé, aki csak megrántotta a vállát, és kinyújtotta a nyelvét a nőre. - Undok kismacska - morogta felháborodva az asszony, és mentegetőzve a Hokagéra bámult. - Mondtam, hogy hagyjuk otthon, de hát ez a mafla soha nem figyel rám - intett a férje felé, és Hashirama kissé kellemetlenül feszengve a szerencsétlen férfira bámult. - Hallod, Kenji, nem kellett volna elhoznunk a fruskát! Maradt volna a nagyanyjával, úgyis mindig ahhoz törleszkedik!

- Ugyan, hallgass már, Benika... - mormogta gyámoltalanul a férfi, és Hashirama már látta is a kitörni készülő vihart az asszony részéről, aki már nyitotta is a száját.

A fáradt, megviselt Hokagét a kopogás mentette meg.

- Nahát, itt vagy még? Azt hittem, már rég meglógtál - hangzott az elégedett férfihang, és Hashirama rosszallóan felsandított az öccsére.

- Tobirama, ők itt a Nagakawa család - mutatta be gyorsan a testvérének a kis gyűlést az irodájában, még mielőtt teljesen lejáratta volna előttük, mire az egy kurta biccentéssel túl is esett volna a számára érdektelen társaság köszöntésén, de a tekintete megakadt a papírhalmon ücsörgő lányon, aki most éppen a szemeit forgatva sóhajtott, majd pimaszul Tobiramára meredt.

- Sokáig tart még? - nyafogta Mitsuko a Hokagét bámulva. - Meghalok az unalomtól.

Hashirama megszeppenten pislogott a lányra, míg Tobirama szemöldöke a magasba szaladt, és a bátyjára nézett, aki csak egy elnéző mosollyal megvonta a vállát, mintha az mondaná: "gyerekek..."

- A maga lánya? - intett Tobirama Mitsuko felé, míg Kenjire meredt, aki sápadtan, kissé tétován bólintott. A háttérben Hashirama halkan motyogott valamit a lány védelmében, de úgy tűnt az öccse meg sem hallja. - Akkor tanítsa meg viselkedni - vágta oda a fiatal férfi, és a bátyja felé fordult. - Csak az Akadémia építési engedélyéért jöttem. Valami túlbuzgó hivatalnok az ország vezetőségétől... Az idegeimre mennek.

- Ö.. talán az irattárban lesz - pattant fel Hashirama, és eltűnt a szomszédos helyiségben. Csak egy percig volt távol, de Tobiramának erősen az ablakkeretre kellett koncentrálnia, nehogy véletlenül olyat mondjon az őt szemtelenül, és leplezetlenül bámuló fruskának, amit megbánhat. - Nem, nincs ott - motyogta kicsit elkenődve a Hokage, mikor visszajött, és kicsit tanácstalanul bámult körbe. - Hát, akkor itt kell lennie valahol... - Mikor Hashirama felpillantott, behúzta a nyakát, aztán a kislányra pislantott Tobirama mellett, és erősen a szájába harapott, nehogy felnevessen a látványtól. Az öccse és Mitsuko ugyanis ugyanazzal az arckifejezéssel sóhajtottak föl, teljesen egyszerre. - Talán épp a kis hölgy alatt... - próbálkozott a hirtelen jött ötlettel visszafogni magát, mire Tobirama lenézett a lányra maga mellett.

A következő pillanatban hangos visítás szállt végig a Hokage irodája előtti folyosón, és Hashirama a fejét fogva azon töprengett, vajon mi a fenét gondolhatnak odakint, mit művel ő itt ezzel a kislánnyal, míg figyelte, ahogy Tobirama lekapja a papírkupacról. Mitsuko határozottan úgy értékelte a dolgot, hogy megtámadták, mert kapálózni kezdett, míg a férfi eltartotta magától a lányt, és úgy meredt rá, mint egy elmegyógyintézeti esetre.

- No, nézd a kis pukkancsot - mormogta Tobirama, és lerakta a földre Mitsukót, aki még utoljára felháborodva rácsapott a kezére, aztán felkucorodott egy másik papírhalomra, és onnan fújtatott a férfi felé, aki egy pillanatig sem foglalkozva vele tovább, turkálni kezdett a papírok között.

- Nem, nem, nem... ez sem az - mormogta Tobirama. - Mikor raksz már rendet, az istenért, hogy lehet ebben az irodában dolgozni egyáltalán? Nem csoda, hogy Mito be sem teszi ide a lábát... - Hashirama érezte, hogy elvörösödik, és a kalapját babrálta az asztalon. - Na, csak megvan... - mondta végül elégedetten a férfi, és előhúzott egy lapot a többi közül. - Fogd csak, öcskös - nyomta a kisfiú markába a lapot, aki még mindig az anyja karján ülve, egy szó nélkül nézelődött, de most felfénylett az arca, és alaposan rámarkolva a kezébe nyomott papírra, az anyja orra alá dugta, míg Tobirama visszapakolta a lapokat, aztán újra felkapta Mitsukót, aki ezúttal elhagyta a visítást, csak csúnyán meredt a férfira, mialatt az visszaültette a kis toronyra. - Kösz, kislány. - Tobirama nagy tenyere összeborzolta a lány barna tincseit, aki tehetetlenségében elvörösödött, és rávicsorgott a másikra, aki észre sem vette. - Kösz, kölyök. - A kisfiú készségesen nyújtotta a férfi felé a lapot, amit rábíztak. - Hajrá, Hashirama. Azért az ablakot majd csukd be, nehogy véletlenül kiess rajta! - hallatszott még a hangja, aztán kattant az ajtó, és Hashirama a még mindig fülig vörös kislányra nézett, és arra gondolt, valószínűleg az ő arca is hasonló színben pompázik az utolsó kis célzástól.

Az öccse néha olyan... olyan hólyag tud lenni.

********************

Hangos, fékevesztett zihálások és nyögések töltötték be a sötétséget, a csuklóján a kötél szorítása a rángatástól csak erősebb lett, és érezte, hogy szinte belesüpped a matracba a rajta fekvő nehéz test súlyától. A levegőben a vér rozsdás szaga terjengett, míg az arcán végigcsorgó könnyek szinte felperzselték a bőrét.

Sikoltott, de tudta, hogy hiába. A hangja egyre rekedtebb, és erőtlenebb lett az idő múlásával, míg egyre csak ugyanaz a mozdulat ismétlődött, mintha beleragadt volna az időbe. Semmi más, csak a hangok, és mozog... mozog benne valami, hiába ferdülnek el a falak, soha nem juthat ki innen többé. Soha. Senki nincs, semmi, csak a beragadt, önmagába csavarodó idő, mint a saját farkába harapó kígyó, a vér nehéz szaga, és a sikolyok. Senki nincs itt, csak ő, és a démona... Senki. Senki.

Mikor megérezte a kezet a vállán, már tudta, hogy csak egy álom volt, és kétségbeesetten az arcához szorította a kezet. Kinek a keze? Nem tudta, és nem is érdekelte. Kimentette a pokolból... Érezte, ahogy a forró könnyei elmaszatolódnak a meleg bőrön, aztán halkan reccsent az ágy, besüppedt mellette a matrac.

- Hé, minden rendben? - kérdezte az álomtól rekedt mély hang, és ráismert benne Itachira. - Az Akatsuki rejtekhelyén vagy. Semmi baj - mormogta aztán, mert valószínűleg ő is rájött, hogy hülye kérdést tett fel az imént.

Sakura hevesen bólogatott, hogy megnyugtassa a férfit, hogy most már ő is tisztában van vele, de a kezét nem engedte el, az arcához szorította, és lehunyt szemmel hallgatta a fülében doboló heves szívverését.

- Jól vagyok - suttogta, aztán megismételte, mintha csak magát akarná meggyőzni, és hatalmas, mély levegőket vett. - Jól vagyok...

Félt tőle, hogy újabb pánikroham jön, de nem történt semmi, és a szíve is hamarosan visszatalált a rendes ritmusára. Itachi nem szólalt meg, a kezét sem húzta el, és ezért most különösen hálás volt. Talán pont azért nem tört rá a roham, mert itt van. Kinyitotta a szemeit, és felpislogott az árnyékra a matraca szélén, míg hatalmas kortyokban nyelte a levegőt. A tiszta, vérszagtól mentes levegőt.

Nem volt kötél, nem volt ránehezedő test, csak a sötétség, a csönd és Itachi. A vérszag helyett inkább a férfi illatát szívta magába, az ismerős tusfürdőét, és Itachi sajátját, azt a fenyőerdőre emlékeztető tiszta illatot, megtöltötte vele a tüdejét, és tudta, hogy az ébredéskor lesben álló roham kicsusszant a kulcslyukon, és a békés, csöndes szobát hagyta maga után. Semmi zaj nem hallatszott, csak kettejük légzése: Itachi ritka köhintései, amik valószínűleg a tüdeje állapota miatt szinte kényszerszerűek voltak ébredés után, mint egy aktív dohányosé, és az övé, a szaggatott, rendszertelen levegővételek hangja.

- Semmi baj - mondta reszelősen Itachi, és a lány hirtelen nem tudta eldönteni, hogy azért ilyen rekedt, mert beteg, vagy azért, mert most kelt föl, mindenesetre, őt megnyugtatta, és reszkető ujjakkal ugyan, de elengedte a férfi kezét.

- Én... sajnálom - suttogta. - Nem akartalak felkelteni, csak...

- Nem aludtam - felelte Itachi, és a lány tudta, hogy hazudik. - Különben is, gyanítom, nem az én álmom most a legnagyobb problémád - sóhajtotta a férfi, és kisimította a haját az arcából, és Sakura csak most vette észre, hogy a tincsei kócosan, izzadtan tapadnak a kipirult arcára, mintha lázálomból ébredt volna. - Sikítottál... és kiabáltál - motyogta Itachi, és a lány megmerevedett az iszonyattól.

- Mit kiabáltam? - suttogta Sakura előre rettegve a választól.

- Nem igazán értettem - felelte a férfi halkan, és Sakura látta, hogy elfordítja a fejét.

A lány lehunyta a szemeit. Ez nagyobb és nyilvánvalóbb hazugság volt, mint az előző. Kiabált, és Itachi nem értette. Kizárt... És ő csak remélni merte, hogy nem a Sasukénak tartott előadást adta le a férfinak az Uchihákról. Az... az borzalmas lenne.

"Ostoba vagy, Sasuke, és ostoba volt a klánod is! Arrogáns pöcsök voltak mind. De meghaltak, és nem jönnek vissza többé, Sasuke! Sokat ért a kicseszett büszkeségük, ha ebbe döglöttek bele! Megdöglöttek érted? Mint a kutyák, a saját mocskos vérükbe fulladtak bele, amivel olyan kibaszottul nagyra voltak!"

Érezte, hogy bennakadt a tüdejében a használt levegő. Nem, ha ezt kellett végighallgatnia, ha ezt sikította bele a szobába... Egy ilyen pokolian fájna Itachinak. Ez rosszabb, mintha... mintha beletaposná a földbe.

- Mit kiabáltam? - kérdezte újra, makacsul.

Tudnia kell, egyszerűen tudnia kell, még akkor is, ha rosszabb, mint amit elképzelt, ha többet mondott, ha kikiabálta magából a titkait...

- Csak... könyörögtél - felelte vonakodva a komor hang, és Itachi még mindig nem nézett rá. - Valami olyasmit, hogy így nem kell. És a nevét ismételgetted.

Hallatszott a hangján, hogy gyűlöli kimondani, de Sakura egyenesen megkönnyebbült tőle. Persze, az sem sokkal jobb, hogy végighallgatta, ahogy álmában sikítva könyörög Sasukénak, hogy hagyja békén... de valamivel mégiscsak jobb. Legalább ez nem fáj neki, nem úgy, mintha a klánját gyalázta volna meg, az orra előtt, a füle hallatára...

És ráadásul álmában. Akkor még csak azt sem mondhatta volna, hogy nem gondolta komolyan. Főleg azért, mert... akkor és ott komolyan gondolta. Most már nem volt biztos benne annyira, és persze pár perccel azután sem, hogy Sasuke arcába sziszegte a legnagyobb sértést, ami hirtelen az eszébe ötlött. Nem volt túl jó ötlet tovább hergelni, újra felidegesíteni, és ő meg is kapta érte a büntetését. Egy pillanatra felderengett előtte a dühtől eltorzult arc, és az őrület fényétől csillanó koromfekete szempár, de Itachi hangja elhessegette.

- Jobban vagy?

- Kicsit - felelte halkan Sakura, és felnézett a férfira, akinek csak a körvonalait látta a sötétben.

- Vissza tudsz majd aludni? - kérdezte Itachi, és egy kicsit odébb mozdult, hogy a lány térde ne nyomja annyira a combját.

- Nem tudom - suttogta tétován Sakura. - Talán.

- Akarod, hogy...? - A tétova, vonakodó hang, és a befejezetlen kérdés ott lebegett a levegőben egy pillanatig, mielőtt a lány megrázta volna a fejét.

- Nem, köszönöm - mondta halkan, mikor rájött, hogy Itachi aligha látta, a válasznak szánt gesztust. - Nyugodtan menj csak vissza, nem olyan vészes. - Mikor nem érkezett válasz, és a férfi nem moccant mellőle, tudta, hogy egyáltalán nem győzte meg a remegő hangjával. - Komolyan. Minden rendben... Lehet, hogy nem tudok majd elaludni, de elfoglalom magam. Pihenj csak, biztos fáradt vagy, és...

- És úgysem tudok pihenni, ha újra elalszol, és sikítozol, meg csapkodsz - vágott a szavába a férfi, mire Sakura elsápadt, és lesütötte a szemét.

- Ne haragudj, én tényleg nem...

- Istenem, Sakura, fejezd be a mentegetőzést. Nem a te hibád, hanem a kicseszett hormonjaival randalírozó hülye öcsémé, szóval ne csinálj úgy, mint aki olyan nagyon szeret félelemtől sikoltozni éjszakánként. Nem szemrehányásnak szántam, egyszerű ténymegállapítás volt. Próbáld a gyakorlatias oldaláról nézni a dolgokat, bár, én könnyen beszélek, még soha nem kellett könyörögnöm azért, hogy... - Itachi dühös hangja most elhalt, aztán egy pillanatnyi csönd után folytatta, és a lány furcsának találta, hogy visszatért a hangjába a rekedtség. - Mindegy. Ha továbbra is folytatódnának ezek az álmok... Valamit teszünk ellene. Nem mehet így minden éjszaka, hogy sikoltozol, és nem tudsz pihenni. Én... - Itachi megint megakadt, aztán Sakura egy leheletszerű érintést érzett a kezén, és nem tudta eldönteni, hogy a takaró volt-e, vagy a férfi ujjai. - Tudom, milyen az, ha rémálmaid vannak. Amikor nem tudsz megszabadulni valamitől, mert egyszerűen nem enged el. És ugyan nem voltam túl sikeres soha, ha az elűzésükről volt szó, nem tudom, hogyan, de ha így állna a dolog, és nem múlnak el, akkor segíteni fogok. És igen, Sakura, ha kell, minden egyes éjszaka megvárom, hogy elaludj, ha ez kell hozzá.

- De...

- Nincs de. Sasuke az öcsém, és követ el hibákat. Én pedig, a bátyjaként köteles vagyok minden egyes alkalommal feltakarítani utána, mert miattam vált ilyenné, és miattam teszi, amit tesz. És most maradj csöndben, és próbálj aludni - mondta még, aztán odahúzta a széket az ágy mellé, és leült, karba font kezekkel.

Sakura még sokáig bámulta a mozdulatlan alakot.

- Köszönöm - suttogta még, mielőtt a nyakáig húzta volna a takarót. - De tudom, hogy nincs annyi Sasuke a dologban, mint amennyit belemagyarázol. Igen, Itachi, én is kedvellek, és én is aggódom érted. Hogy mi lesz veled, ha meggyógyultál - suttogta bele a sötétségbe, ami elrejtette. Így sokkal könnyebb volt bármiről is beszélni, bár nem látta a reakciót, és ez egy kicsit zavarta. - Hogy eltűnik-e valaha az a nyomás, ami rajtad van. Hogy kiegyenesedhetsz-e valaha. Sasuke hálás lehetne a sorsnak, hogy ilyen testvére van.

Sakura lehunyta a szemeit, miután egy gyors mozdulattal megtörölte a könnyes arcát, és elmerült a csöndben, ami nem válaszolt, csak hallgatott, és némán köszönetet sóhajtott minden egyes szaváért.