Sakura kicsit lefagyva leereszkedett a kád szélére. Nem bírta megállni, hogy ne az ajtót bámulja továbbra is meredten, mintha valami odaszögezte volna a pillantását.

Jó, persze, ahogy Inónak mondta Konohában Itachi tulajdonképpen a "testőre", ami azért elég nevetséges. Nem valami fontos ember ő, hogy védjék. Soha eddig ennyire nem is féltette senki. Eddig észre sem vette, hogy Itachi féltené. Persze, elvitte Sasukétól és Orochimarutól, amikor arra kérte, támogatta, hagyta, hogy kisírja magát a vállán, segített neki, ha kellett, de eddig nem tűnt fel neki, hogy ez már nem csak kötelesség. Az lenne egyáltalán? Az volt valaha is?

Itachi szereti Sasukét. Itachi szeretné, ha vigyázna Sasukéra. Ha ő megsérül, vagy meghal, Sasukénak nem marad senkije. Nem mintha érdemelne bárkit is, de hát mégiscsak a bátyja, jót akar neki, és úgy tűnik még támogatja is Sasuke kifacsart, morbid párválasztását... Ha a módját nem is, de a végeredményt igen. Ezért? Ezért lenne? Minden csak Sasuke miatt? Sok hűhó semmiért. Nem fog hozzámenni Sasukéhoz. Vigyázhat rá, ha sikerül visszaterelgetni Konohába az eltévedt báránykát, de ennél többet nem tehet, és nem is akar tenni.

Tehát ez tulajdonképpen nem is kötelesség Itachinak? Inkább csak... csak azért csinálja, hogy Sasuke boldog legyen? Sakura bosszúsan felállt, és levetkőzött. Marha. Sasuke soha nem lesz boldog. A világ nem teheti boldoggá, ha Sasuke nem tesz érte. De hát a testvére, persze, hogy szeretné, hogy boldog legyen. Ha neki lenne testvére, ráadásul ő lenne az idősebb, ő is ezt tenné. De ha az ő testvére valaha is így viselkedne azzal, akit szeret, vagy legalábbis a partnerének szán... Nem, nem is ilyet. Ennél kevesebbért is megnyúzná.

Sakura egy fél percre kihúzta a dugót a kádból, hogy lemenjen annyi víz, hogyha beleül, ne csorogjon ki, aztán beleereszkedett a kádba, és egy pillanatig lehunyt szemmel élvezte, ahogy átmelengeti a forró víz.

Természetes, hogy Itachit nem érdekli az a jöttment dilis kislány, aki a karjaiba csöppent az öccse jóvoltából, nem nézheti az ő érdekeit, az ő lelkét. Csakis Sasukéét nézheti. Mert Sasukét szereti, ő pedig csak egy kolonc a nyakán. Hiába mondja, hogy nem okoz gondot, ő azért nem volt teljesen hülye. Itachinak kényelmetlen, hogy itt van, mert megszokta az egyedüllétet. Nem mintha ez jót tenne neki, de akkor is csak zavar. Jobb lenne, ha minél hamarabb meggyógyítaná, és lelépne innen, vissza, haza, Konohába...

Sakura a víz felszínén az ujjaival játszva hullámokat indított el, vagy féltucatot egymás után, és némán figyelte, ahogyan egymásba gyűrűznek, összeolvadnak, és elhalnak. Az egész világ egy kádnyi fürdővíz.

*********

Itachi az ágy szélén ülve a fürdő ajtaját bámulta. Furcsa, de aggódik. Aggódott. Még fog is, mert lesz miért. Sakura majd tesz róla, mert nem tudja bezárni a szobájába, hogy ne mehessen ki, és ne csinálhasson őrültséget, ha úgy tartja a kedve. És mégsem bírt haragudni rá. Inkább csak meglepő volt megbizonyosodni róla, hogy a szíve nem csak fájni tud, hanem olyan hangosan dobogni is, hogy a fülében hallja a hangját.

Utoljára akkor volt ilyen hangos, amikor otthagyta Konohát. Mintha sikított volna benne, hogy ha most átlépi a határt, a kaput, akkor vége. Mindennek, igazán vége. Nem úgy, mint az ostoba kis pockoknak elregélt tanmesében a hirtelen fordulatok. Nem, neki nincsen jótevő kamija, aki egyetlen intéssel szivárványt varázsol, neki nincsen boldogan él, amíg meg nem hal.

Nem mintha előtte boldog lett volna, de az legalább élet volt. Tanulhatott. Ó, igen, imádott tanulni. Mennyit piszkálták érte az Akadémián... Igaz, csak a háta mögött, íratlan szabály volt, hogy a hólyag Uchihával nem kezdünk ki. Aztán átlépett a pukkancsok feje fölött, otthagyta az Akadémiát, tanult tovább. Szeretett tanulni, mindent magába szívott, mint egy kis szivacs. Fugaku büszke volt rá, és ő örült neki. Nem sokáig, mert mire a kis Akadémiás kölykök rájöttek, hogy a tudás hatalom, addigra ő rájött, hogy a tudás súly is, és felelősség. Ára van, és az ár néha nagyobb, mint maga a hatalom, ami vele jár...

Mire azok letették a chuunin vizsgát, ő már ANBU volt. Mintha valaki a lábát akarná beledugni egy öt számmal kisebb csizmába. Sehogy sem illett be oda. Nem illett sehová sem. Se a kortársai közé, se azok közé, akikkel egy szinten volt, ha tudásról volt szó. Csak kallódott ide-oda. Nem bánta. Megszokta. Ott volt Sasuke, a mentsvára, az anyja, Shisui. Volt, ami a földön tartsa, amiket a gyökereinek nevezhetett. Aztán kitépte a gyökereit, kitépte a szívéből a családját, Konohát, és amikor kilépett a kapun, tényleg mindennek vége volt.

Missing-nin lett, a saját hazájának ANBU-i által, azok által keresve, akik egykor az ő keze alatt voltak. Tegnap még bajtársak, ma már üldözők. Csak mert átlépte azt a porból ácsolt határvonalat, aminek a létezéséről mindenki tudott, holott nem volt látható, vagy kézzelfogható. Az erdősáv, a kapu előtt. Onnantól a shinobi nem shinobi többé, hanem áruló. A vérvörös lábnyomai alighanem még pár napig ott voltak a porban. Véráruló. A legrosszabb.

És aztán észrevenni, hogy elkezdődött a hajsza, büszke ember módjára nem menekülni, hanem megfordulni, és szembe nézni velük, hazaküldeni azt a fiatal kölyköt az elsősorban, aki úgy szólt vissza, mintha nem is ismerné, mintha soha nem is lett volna a kapitánya, mintha nem lenne konohai. Többé nem is volt, ott fogta fel igazán.

Itachi az arcába temette a kezét, töprengve a hajába túrt, az ujjbegyei eltűntek a hollófekete tincsek között, és a fürdőszobaajtóra meredt.

Bolondság, hogy erre gondol. Csak az a lány az ajtó túlfelén, meg Konoha. Igen, Sakura vérbeli konohai, pont olyan, mint ő is volt. És most nézze végig, ahogy még egy elveszik, és egy Uchiha miatt? Kettő miatt. Most, hogy újra otthon volt, újra végigsétált a birtok házai között, a főtéren állt, az erdőben száguldott, most újra fáj minden. Persze, hogy ingerült, mogorva a kis csitrivel, ha nem hallgat rá, ha daccol vele, mikor ő csak jót akar neki.

Kis csitri, no persze, jó vicc. Bolond lány, makacs, de a csitri az túlzás. Csak a szemei miatt tűnik olyan fiatalnak. Olyan naivnak. Pedig már régen nem az, és ő akárhogy is próbálta, nem bírta megszokni a szemében felcsillanó cinikus fényt, ha Sasukéról beszélt. Már nem bánja, hogy itt van, nem mondhatja ugyan, hogy megszokta, de nem is érdemes, egy hét, és már itt sincsen. Minek erőlködjön? Ha akarná, menne az magától is. Sakurával lehet beszélni. Igaz, néha furcsa neki, de beszélget. És végre nem a halottakkal.

Itachi felkapta a fejét a halk kopogásra, és figyelte, ahogy Konan beles a résen.

- Itachi, Pein szeretne veled beszélni - mondta halkan. - Én meg megműttetném a karomat - tette hozzá egy ideges mosollyal, mire a férfi egy hatalmas sóhajjal felállt.

- Fürdik, várd meg, had melegedjen át - mondta, és míg Konan arrább húzódott, hogy kiférjen mellette, megdörzsölte a halántékát, mintha azzal kiűzhetné a gondolatokat a fejéből.

A nő hirtelen felé nyúlt, és megsimogatta a karját. Idegen és furcsa érintés volt, Konan meg ő sosem voltak ilyen viszonyban, és ilyet még soha nem is tett. Itachi megtorpant, és meglepetten a nőre bámult.

- Ne haragudj rá, nem akart téged bántani vele - suttogta halkan egy sajnálkozó mosollyal. - Kicsit szeleburdi, de hát fiatal még, mikor legyen az, ha most nem? - Mikor a férfi szótlanul meredt rá, folytatta. - Nem olyan megsavanyodott vénség, mint mi vagyunk - próbálta elviccelni a dolgot, aztán elkomolyodott. - Nézd, nem csoda, hogy nem fogad szót neked. Nem nehéz meglátni, csak alaposan figyelni kell. Lehet, hogy nem szándékosan, de keretek közé volt szorítva, mindig egyensúlyozott valami mentén. Nem tudom, miért gondolta úgy, hogy úgy kell élnie, ahogy másoknak jó, de, Itachi, észrevetted már, hogy az a lány nem foglalkozik magával? Mintha... mintha nem is akarna tudomást venni arról, hogy létezik ő is, hogy figyelhetné a saját érdekeit is. Láttad, milyen volt Konohában. Oké, eltört a mécses, de Kisame mesélte, és én is láttam, hogy Sakura megvárta, amíg kiérünk Konohából, mielőtt kiült volna az arcára minden... Megvárta, érted? Mintha, nem is tudom... Narutónak tette a mosolygóst, a bizakodót... Mikor ő maga mondta neked, hogy gyűlöli Sasukét, nem így volt? - Itachi némán bólintott, és az ajtófélfának dőlt. - Szóval, tudom, hogy ez így sületlenség, így egyben, de... Te ismered Konohát, és ezáltal ismered egy kicsit őt is. Amit most mondtam, az az én kezemben semmi, a tiédben viszont értékes információ lehet. Kedvelem ezt a lányt, akármennyire nem szeretem a konohaiakat. - Konan célzatos pillantására a férfi csak fáradt arccal bólintott.

- Nem haragszom rá - felelte végül egy percnyi csönd után, mint akinek más nem is jut hirtelen eszébe, aztán ellökte magát a fától, és kisétált a folyosóra.

***************

Sakura még sokáig bámulta a fürdővíz tetején úszkáló tusfürdőhabot, míg a gondolatai szinte követhetetlenül csapongtak. A rifampin, Sasuke, Naruto mosolya, a Hokagék arcai, a kórház és Itachi szavai között. Egyiknél sem állapodott meg fél percnél tovább, mert nem akarta ezeken rágni magát, mégsem bírta kiüríteni a fejét, megszabadítani magát a zavaros félgondolatoktól, amiknek önmagukban semmilyen jelentősége nem volt.

Jó fél óra is eltelhetett így, mikor hangokat hallott kívülről, és felrezzenve az ajtóra bámult. Ez Konan hangja, és Itachi. Nem értette, miről beszélnek, csak lehunyta a szemét, és a hangjukra koncentrált, a hanglejtésükre, a hangsúlyukra. Aztán csukódott az ajtó, reccsent a padló, és csönd ült a szomszédos helyiségre. Sakura kíváncsian fülelt, de semmit nem hallott, még a lefekvéshez készülődéssel járó hangokat sem.

Kíváncsisága hamar kiűzte a kádból, megtörölközött, a haját félszárazra dörzsölte a törölközővel, aztán felöltözött. Naruto egyik régi, kinyúlt pólójába bújt bele, ami már évek óta a szekrényében volt, talán mióta a fiú először aludt nála, és a reggeli rohanásban ottfelejtette. Aztán elment Jirayával, és nem is kérte vissza. Mintha tudta volna, hogy szüksége van valamire tőle.

Egy pillanatig a csupasz combjaira bámult, aztán a fürdőajtóra. Ha Itachi már lefeküdt, akkor csak gyorsan kioson, és bebújik az ágyába. Reggel meg majd úgyis kimegy, amíg öltözik. De ha még ébren van, ha olvas, vagy... bámulja a plafont, akkor mégsem rohangálhat kis híján félmeztelenül.

Végül megvonta a vállát, és résnyire nyitotta a fürdőajtót. Odakint még világos volt, félhomály, valószínűleg csak a gyertya égett az asztalon.

- Itachi, kérlek, az egyik rövidnadrágom...

- Konan vagyok - felelte egy vidám hang, aztán recsegett a padló, és Sakura szélesre tárta a fürdőajtót.

- Ó, szia - mormogta kicsit zavartan, aztán hirtelen felismerés csillant a szemeiben. - A karod miatt jöttél? Ideje kiszedni azokat a szálkákat, mielőtt begyulladnak. Gyere - intett egy kedves mosollyal az ágy felé, amiben ő aludt eddig. A sajátjának elvégre mégsem nevezheti, még gondolatban sem, nem, szép is lenne...

Konan lehuppant az ágy szélére.

- Így jó lesz, vagy forduljak valamerre? - kérdezte kicsit tanácstalanul, eléggé vonakodó arckifejezéssel.

- Nem, maradj csak - felelte Sakura, míg leereszkedett mellé a vastag, fekete selyemhuzattal burkolt paplanra. - És ne aggódj, nem leszek olyan kíméletlen, mint a fiúkkal - mosolygott még rá, aztán az ágyra dobott köpenyéből kihúzta a szikét. - Ideadnád a gyertyát egy pillanatra? - Mikor a gyertyatartó a tenyerébe simult, pár másodpercig a lángba tartotta a szike élét, hogy fertőtlenítse, bár megtehette volna a chakrájával is, ha lett volna, de még a kórházban is többnyire ezt a megoldást választotta, aztán még várt egy kicsit, hogy kihűljön a penge, langyossá váljon. - Az a titka, hogy nem szabad odafigyelni rá - magyarázta könnyedén, míg megfogta Konan kezét, és megkérte, hogy tartsa szemmagasságban, egyenesen. - Olyan, mint egy injekció - tette még hozzá. - Az is csak akkor fáj, ha tudod, hogy jön.

Konan egy pillanatra a karjára pislogott, aztán a szikére.

- Soha nem szerettem, ha megszúrnak - sóhajtotta végül, és lehunyta a szemét. - Akkor sem tudtam másra gondolni, csak a tűre. Gyerünk, csináld csak, essünk túl rajta. - Egy pillanat múlva kilesett a szemhéja mögül, és Sakurára nézett, aki nem mozdult.

- Te mit tudsz Deidara húgáról? - kérdezte végül hirtelen, mire a nő meglepetten pislogott.

- Deidara húgá... - Sakura hirtelen belevágott a karjába, és egy pillanatra elállt a lélegzete, egészen addig, nem is lélegzett, amíg rá nem jött, hogy ez nem is fájt. Ráadásul az a vágás is csak akkora, mint egy kis pötty, alig látja, mintha csak karcolás lenne a karján... - Hű - nyögött fel meglepetten, mire a lány csak rámosolygott, és megvonta a vállát.

- Szóval, mit tudsz Deidara húgáról? Említette, hogy van neki, de ennyi. Kíváncsi vagyok rá, milyen lány. Biztosan nagyon édes - tette még hozzá egy futó mosollyal.

- Volt - felelte halkan Konan, mire Sakura meglepetten felnézett rá, mintha nem értené mit akar mondani. - Nagyon édes lány volt - bólintott a nő, mintha meg akarná erősíteni azt a kételkedő csillanást a másik szemében. - Meghalt, jó pár évvel ezelőtt.

- De hát... Deidara nem is...

- Nem néz ki úgy, mintha gyászolná? - kérdezte szórakozottan Konan, és lebámult az ölébe, mert zavarták a rámeredő hatalmas zöld szemek. - Azért, mert nem teszi. Hitominak jobb is odafent - sóhajtotta Konan. - Fent, a csillagok között. Azt hiszem, így gondolja, és igaza van.

Hosszú csend ült rájuk, aztán Sakura tétován moccant, folytatta a munkát. Tudta, hogy Konan nem fog ennél többet mondani, és megértette. Ha Deidara szeretne, beszél róla, hiszen Konannek semmi joga kibeszélni ilyesmit.

- Hol van Itachi? - kérdezte végül halkan, és a nő végre felnézett rá.

- Peinnél, jelentenie kell - vonta meg a vállát Konan, és nézte, ahogy a lány újabb szálkát húz ki a karjából, ami szerencsére nem jutott be teljesen a bőre alá, és elcsodálkozott rajta, hogy nem remeg a keze.

************

Itachi a körmeit bámulva elhadart mindent Peinnek. Nem volt kedve most hosszasan csevegni, bár ez amúgy sem volt jellemző rá.

- ... aztán elhoztunk pár holmit a kórházból, a ruháit a lakásából, és utána elindultunk - fejezte be monoton hangon, és felpillantott Peinre, aki látszólag ugyanolyan érdektelenül bámult rá vissza.

- Ennyi? - kérdezte kissé csalódottan, és arrébb tolta azt a bosszantó fényképet az asztalán Minatóval, meg Natsumival.

- Ennyi - felelte kifejezéstelen arccal Itachi.

Nem véletlenül hallgatta el a kis kitérőt az Uchiha-birtokra, bár biztos volt benne, hogy a férfi pontosan tudja, Konan mindent elmondott neki, de nem akart erről beszélni. Nem történt semmi érdemleges Pein számára. Neki annál többet jelentett, de az magánügy, maradjon az ő titka. Az övé, és Sakuráé. Pein soha nem követelte meg, hogy beszámoljon neki a magánéletéről, és ő úgy döntött, hogy az utazásnak ez a mozzanata már nem tartozik senkire. A fogadóban történteket is hallotta már egyszer, minek untassa őt is, magát is? Semmi értelme.

- Rendben - sóhajtotta Pein hátradőlve. - Örülök, hogy Tsunade nem akadályozza meg a kis... közreműködésünket a lánnyal. Így minden egyszerűbb, mintha ki kellett volna szöktetni Konohából. Nyilván Sakura számára is előnyösebb ez a kialakult helyzet. - Itachi fásultan bólintott, az állkapcsa megfeszült, ahogy elnyomott egy kósza ásítást, aztán egy csöppet oldalra mozdult a széken. Alig észrevehető mozdulat volt, de Pein természetesen kiszúrta. - Szedesd ki a szálkákat a hátadból. Be fognak gyulladni. - Itachi kelletlenül biccentett, és a fényképre meredt, amit a másik szinte az orra elé tolt. - A kezelés időtartama nem változott egyelőre, ugye? - kérdezte Pein, mire Itachi megvonta a vállát, és a falra meredt a férfi háta mögött.

- Nem említette - felelte végül, mert már neki is kínosnak tetszett, hogy csak bólogat, és meg sem szólal. - Végül is, nem számít, nem igaz? - Most egyenesen Peinre bámult, aki furcsa, a piercingjeitől eltorzult arccal rámosolygott. ilyenkor minden aprócska fémékszer szinte az arcába fúródott, és ettől inkább kegyetlennek tűnt, mintsem barátságosnak, vagy helyeslőnek.

- De, igaz. Ugye még mindig számíthatok rád, ami az Akatsuki titkait illeti? - kérdezte szórakozottan, de nem várt feleletet, mert rögtön folytatta is. - Ha meggyógyítja a szemeidet, nem lesz akadálya, hogy elkotord valahová a fejében az elmúlt egy hét emlékeit. - A mondat inkább kérdésnek hatott, mint kijelentésnek, főleg, hogy Pein szemében is a kimondatlan kérdés csillant, ami Itachi fejében eddig nem tűnt kérdésnek. Most már mintha felderengene a gondolat mögött egy nagyon nagyon halovány kérdőjel.

- Akadálya nem lesz - felelte végül, és újra megvonta a vállát, a másikra meredt, aki újra rámosolygott, és tudta, hogy Pein túl jól ismeri ahhoz, hogy ne vegye észre, mikor nem felel. Mert az, hogy nem lesz akadálya, nem felelet arra a kimondatlan kérdésre, hogy meg is teszi-e.

Sosem szerette ezt a technikát, nem is használta, csak ha muszáj volt, és a tekercset, ami alapján megtanulta, el is égette, nehogy valaki más bukkanjon rá, aki esetleg visszaélne vele. Ez persze nem zárta ki, hogy nincs más, aki ismerné, és tudná használni de az egyetlen, aki számításba jöhetett, az Madara volt, ő pedig biztos volt benne, hogy a férfi halott. Évek óta nem látta.

Jó, persze, ott van még Tobi, de ha valaha tudta is használni... mostanra már nem valószínű, hogy ez kötné le. Inkább csak játszik, meg dünnyög egész nap. Itachi arra gondolt, ha itt végzett, bemegy Tobihoz, megnézi hogy van. Mégiscsak az ő vére, akkor is, ha egy ötéves gyermek szintjén áll agyilag a sérülései miatt.

- Jutottál valamire? - kérdezte meg végül, és állával a képre bökött, mire Pein arca azonnal gondterhelt kifejezést öltött fel.

- Nem, semmit nem találtam, pedig nem létezik, hogy valaki ne tudjon valamit a nőről. Elvégre a Negyedikkel fényképezkedett, járt Konohában, és a Hokage barátaira ki ne emlékezne... Amíg elvoltatok, felkerestem még egy informátort, de nem tudott olyasmivel szolgálni, ami érdekelt volna, vagy amit már nem tudnék róla.

Itachi csak hümmögött, aztán felállt.

- Van még valami? Megnézném Tobit...

- Hagyd csak, Zetsuval ültetnek valamit - legyintett Pein, és egy gyors pillantást vetett Itachira. - Viszont... Arra gondoltam, hogy beszélnék vele. Az örökösről.

- Tobi nem tud semmit a Senjukról - dőlt a falnak a férfi, és zsebre dugta a kezeit. - Ha tudna, akkor sem értené, hogy mit akarsz tőle.

- Tudom, de itt nem is kérdésekre gondoltam - rázta a fejét a másik, és hátradőlt a széken. - Arra gondoltam, visszafordíthatnánk azt a jutsut, amit használ, hátha... vissza tudna vinni, és meg tudná mutatni nekem Natsumit.

- Nem rossz ötlet - vallotta be végül pár pillanatnyi töprengés után Itachi. - De tudod, hogy mennyire megviseli, ha használnia kell a szemeit. Ne kényszerítsd valamire, ami nem is biztos, hogy beválik. Ki tudja, kikötsz valahol a világ túlfelén, nyolcvan évvel ezelőtt...

- Természetesen nem magamon akarom használni - ráncolta a homlokát. - Erre a célra tökéletesen megfelel egy klón. Vagy Hidan - tette hozzá egy kaján mosollyal, mire Itachi felhorkantott.

- Így már sokkal jobban hangzik - ismerte el, aztán ellökte magát a faltól. - Mindenesetre, várj vele, amíg már nem lesz más lehetőség. Akármennyire is vonzó gondolat, hogy holnap már megszabadulhatnánk Hidantől, azért Tobira is gondolnom kell.

- Igazad van - sóhajtotta Pein. - Csak annyira bosszantó, hogy mintha az a nő nem is létezett volna, ezen a képen kívül... - mormogta, aztán hirtelen megfeszült az arca, és lebámult a képre, mohón maga elé húzta és rábámult. - Mintha nem is létezett volna... - motyogta és a szemeiben lázas fény csillant, míg Itachi egy pillanatig rámeredt, aztán magára hagyta Peint, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.

************

- Mióta vagy az Akatsukival? - kérdezte Sakura kíváncsian, míg egy hajszálnyit arrébb mozdította a gyertyát, hogy rálásson a Konan könyöke fölötti területre is.

- Ó, egészen a kezdetektől. Talán tizenhárom... tizennégy éve. Akkor még sokkal többen voltunk, aztán rengetegen lemorzsolódtak, és csak a a legjobbak maradtak. - A nő halkan nevetett, és figyelte, hogy Sakura mit csinál.

- Pein volt az alapító, igaz? - kérdezte a lány Konanre pillantva, aztán kihúzott még egy szálkát. Már nem maradt sok.

- Valahogy úgy - felelte csöndesen a nő, az arca komoly lett, míg azt nézte, hogy a bőre hogyan szabadul meg apránként a faszilánkoktól. - Még gyerekek voltunk. Én tizenhat éves voltam akkor, Pein... Pein valahol tizennyolc és tizenkilenc között állt - mormogta, miután átgondolta, hogyan is beszélhetne két emberről egyként. - Fiatalok voltunk, tele eszmékkel és álmokkal. Hiszen tudod, hogy megy ez - nézett föl Sakurára, aki egy halovány mosollyal bólintott. - Meg akartuk váltani a világot, azt hittük, hogy az csettintésre megy... Én legalábbis. Pein azért kicsit határozottabb volt. Az egyik fele mindenáron meg akarta valósítani, amit megálmodott... A másik viszont kételkedett.

Igen, Yahiko mindenképpen meg akarta váltani a világot, de Nagato nem volt biztos benne, hogy ezen az áron megéri-e. Hogy fontos-e, hogy törődjenek egy olyan világgal, amelyik nem törődött velük.

- Embereket toboroztunk, az előkészületekkel többnyire én foglalkoztam. Tudod, a köpeny meg a kalap... Az én ötletem volt mindkettő. Végül itt telepedtünk le Amagekuréban, ez tűnt a legjobbnak, hiszen itt születtünk, innen indultunk el. Nem bírtam volna elszakadni a falumtól, akkor sem, ha gyerekként nem voltam itt boldog. Mindhá... Pein és én is árvák voltunk - helyesbített gyorsan, de Sakura úgy tűnt, nem vette észre az apró elszólást, így a falra meredve folytatta. - Az én szüleim nagyon szegények voltak, sokat betegeskedtek, éheztek. Nem jártak akkoriban szép idők erre a helyre, egyetlen gyógyító volt a környéken, de őt is elűzték, bár nem tudom, miért. Anyám belehalt a szülésbe, és az apám fél éven belül követte. Még kisbaba voltam, a szomszédban lakó öreg néni fogadott be, de mire négy éves lettem, megértettem, hogy mennyi gondot okozok neki. Öreg volt, nehezen bírta a munkát, de mégis kénytelen volt dolgozni, hogy legyen mit enni adnia nekem.

Konan hálásan mosolygott. Hogy szerette azt a kedves idős hölgyet, még akkor is, amikor veszekedett vele, hogy mosson kezet, és ne mindig a játékon járjon az esze. Próbálta megkönnyíteni a helyzetét, amíg dolgozni volt, kitakarított, elmosogatott, de valahogy mindig is érezte, hogy soha nem lesz elég, amit ő adhat ezért cserébe.

- Volt egy lánya... undok nő volt, gyűlöltem, egyszer még bele is rúgtam, amikor találkoztam vele, bár erre nem vagyok büszke. - A szavai ellenére azért egy halvány, nosztalgikus mosoly feltűnt Konan ajkain. - Sosem adott neki pénzt, mindig csak azért jött, hogy kipanaszkodhassa magát, mikor pedig nagyon jól tudta, hogy az idős anyja egész nap dolgozik, hogy ne haljon éhen. Sajnáltam azt az asszonyt, hogy a nyakába szakadt valaki, akire nem is kellett volna, hogy gondja legyen. Megszöktem tőle, sokáig az utcán éltem, amikor volt munkám, dolgoztam. Mosogattam egy ramenesnél, kitakarítottam egy tucat házat. Amikor nem volt munkám, loptam. Talán egy, vagy másfél év telhetett el így, mikor találkoztam Peinnel.

Nagatóval. Nagato megmentette őt annak az árusnak a karmai közül. Ételt akart lopni, de az a kövér férfi meglátta, és biztosan jól meg is veri, ha az a vörös hajú, vékony kisfiú nem szalad oda hozzá, és nem fut el vele. Az apró, sápadt ujjak érintését mintha még ma is érezné a karján.

- Pein elvitt egy elég régi, viszont rendben tartott házba. Attól kezdve ott éltem, többen is voltak, de idővel meghaltak valamilyen betegségben, vagy eltűntek, valószínűleg továbbálltak valamerre. Ott már segítségem is volt, és bár nem éheztünk, de nem tudtunk rendszeresen enni, abból a kevés pénzből, amit épp valamelyikünk megkeresett aznap. - Sakura leeresztette a kezét, és a körmei között fogva az utolsó fadarabkát, érdeklődve pislogott Konanre. - Ott alakult meg az Akatsuki. Egy rakás rongyos és dühös gyerek fejében. Talán bolondság is volt belekezdeni - rázta meg a fejét a nő, és hirtelen felmosolygott Sakurára. - Végeztél is?

- Ó, igen, készen vagyunk - felelte felrezzenve a lány. - A karcolásokat be kéne gyógyítanom, de... Mindegy, megpróbálom.

Sakura tenyere halványzölden felizzott, ahogy Konan karjához ért, és végigsimított rajta. A legtöbb be is gyógyult, még mielőtt a chakra eltűnt volna, de maradt egy-két karcolás.

- Szólni kéne Itachinak... Egyedül nem megy - sóhajtotta Sakura, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Hát, igen. Egyedül nem megy. Mintha hirtelen fény gyúlt volna a fejében, felpattant a szemhéja, és úgy bámult Konanre, mintha a nő valami meglepőt tett volna, pedig meg sem mozdult az ágyon.

- Mi az? Úgy nézel, mint aki... nem is tudom - bizonytalanodott el hirtelen Konan, és a homlokára tette a kezét, mintha meg akarná nézni, hogy lázas-e, aminek semmi értelme nem volt. Hogy lenne lázas? Azért a lány hálás volt a megnyugtató, aggódó érintésért. - Jól vagy? - Mikor Sakura biccentett, a nő is megkönnyebbültnek látszott. - Hagyd Itachit, nem kell ehhez - biccentett a karja felé, és felállt az ágyról. - Ez a pár karcolás semmi, hamar begyógyul magától, és nem is látszik nagyon. Köszönöm - Konan egy kedves mosolyt villantott a lány felé, aztán kiment, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.

Sakura a falnak támasztotta a fejét, és érezte, hogy a tarkójára simulnak a még mindig kicsit vizes hajtincsek, míg felhúzta a jobb lábát, és átkarolta a csupasz combját. Szóval, erről van szó? Hogy nélküle nem megy? A szemei... a tüdeje? Sasuke? Hiába, bosszantó, hogy nem lát bele. Jobb talán így, és mégis, annyira tudni akarta, hogy mi van ott legbelül. Pedig most haragszik rá, haragszik, mert jóformán mindent kockára tett. Azt hitte, végre érti. Ha meghal, Sasuke egyedül marad, Itachi valószínűleg a jövő hónapban meghal, és addig még csak megvédeni sem tudja magát a szemei nélkül... A szájába harapott, és az alsó ajkát rágcsálva a plafonra meredt.

Azt hitte, hogy érti. De hogy érthette volna, mikor maga Itachi sem értette még egészen?

**********

Mikorra Itachi visszaért, Sakura már felrángatott magára egy rövidnadrágot, aminek igazából semmi értelme nem volt, mert talán ha egy hajszállal takart többet a combjából, de ő legalább tudta, hogy van rajta alul valami és ez sokkal megnyugtatóbb volt. Éppen az ágya mellett állva tétován váltogatta a pillantását a paplanon fekvő ruhakupac, és a térdei között, azon gondolkozva, nem kéne-e inkább az a nagyon-nagyon hosszú nadrágot felvennie, ami mindig begyűrődik a talpa alá, mert lusta felvarrni, és hiába hajtja föl, nem marad úgy?

A szabadnapjain mindig abban flangált otthon, mert ettől függetlenül kényelmes volt, és pamut. És egy kicsit sem bánta, hogy felsöpör a szárával, mert mindig takarított, mielőtt főzni állt volna neki, és általában csak a konyhában sasszézáshoz vette föl azt a nadrágot - a parkettán az első óvatlan lépésnél alighanem elegánsan eltaknyolt volna benne. De mire eldönthette volna, mit akar, nyílt az ajtó, és Itachi háta tűnt fel a résben, ahogy a kezében egy tálcával behátrált.

- Éhes vagy? - kérdezte, miután a nadrágjánál is rövidebb pillantást vetett rá, és lepakolt az asztalra.

- Nem igazán - vonta meg Sakura a vállát, aztán hirtelen nekikoccant a sarka az ágy világosbarna fakeretének, ahogy szinte ellökte magát a szőnyegtől. - Illetve.. de, egy kicsit mégis - mosolygott rá a férfira, aki nem felelt, rá sem nézett, csak leült az asztal mellé, és egy pillanatra még felemelkedett, hogy az asztallapon áthajolva a szemközti falra erősített polcról leemeljen egy könyvet.

A karja egy fél centire volt a közben szintén lehuppant Sakura fülétől, és az arca, bár kissé feljebb volt, mint az övé, hát... az sem volt távolabb. És mégsem nézett rá. Egyetlen szemrebbenése sem árulta el, hogy rá akarna nézni, mint aki most erőteljesen próbálja játszani a sértődöttet. Nem, Itachi nem sértődött meg, és nem is haragszik rá. Ez sokkal rosszabb. Egyszerűen csak... figyelmen kívül hagyja.

Sakura a szájába harapott, miközben lebámult a vacsorájára, aztán figyelte, ahogy Itachi kinyitja a könyvét, és elmélyülten olvasni kezd, mintha nem is létezne körülötte semmi más. Csak néha vetett egy-egy pillantást az előtte álló, szinte üres tányérra, és ötpercenként kelletlenül ugyan, de leküzdött egy falatot. Aztán olvasott tovább.

Sakura bár próbált koncentrálni az evésre, nem ment neki, egyre csak a férfi mozdulatait, arcát leste, a könyvre pislogott. Vajon mit olvashat? Meg merje kérdezni? Félt tőle, hogy nem kapna választ, és ezért inkább csöndben maradt, teletömte a száját rizzsel, hogy véletlenül se nyíljon ki az a lepcses, de hiába. Ahogy lenyelte a falatot, már meg is szólalt.

- Konan mondta, hogy Peinnél voltál - mondta élénken, aztán elhallgatott, legszívesebben az asztalba verte volna a fejét, főleg amikor Itachi csak hümmögött valamit, de fel sem nézett a lapokról. - Nem baj, hogy nem voltam én is? Gondolom, Konoháról...

- Nem - felelte röviden a férfi, és még mindig nem nézett fel.

- Ó, akkor jó. Nem szeretnék Peinnel kekeckedni - kuncogott kicsit erőltetetten, míg azt leste, Itachi mikor néz már rá végre. - Olyan... ijesztő szeme van. Mint neked. - Sakura látta, hogy a férfi szempillája megrebben, bár lehet, hogy csak pislogott. - Eleinte féltem a szemeidtől - motyogta, érezve, hogy jó úton jár, ha tovább beszél. - De most már nem. Nem is értem, mitől féltem. Buta vagyok néha, nem igaz? - kérdezte mosolyogva, és figyelte, ahogy Itachi a hüvelykujját szórakozottan a könyv sarkához dörzsöli. Mintha már nem arra figyelne, amit olvas. Igaz, mióta beszél, a szeme egy helyre mered a lapon, úgy pedig elég nehéz lehet olvasni... Mindenesetre, ő már érezte a győzelem mámorító előszelét. - Konan mesélt nekem a gyerekkoráról. Meg Deidara húgáról - melegedett bele a fecsegésbe. - Kiszedtem a karjából a szálkákat, és a vágások nagy részét is sikerült eltüntetnem, bár, igaz, hogy szerencsém volt, és még így is maradt egy pár, de Konan azt mondta nem vészes. Azt is, hogy az Akatsuki tizenhárom éve alapult meg. Meg hogy az elején nagyon sok tagotok volt. Akkor ez azt jelenti, hogy amikor te...

- Sakura, csak... - nyögött fel hirtelen Itachi, és rámeredt. - Csak hallgass, kérlek - suttogta elkínzottan. - Megfájdul tőled a fejem. Egyáltalán hogy lehet ennyit beszélni?

Sakura kihúzta magát, és boldogan rámosolygott.

- Oké, befejeztem - csicseregte nagylelkűen, és egyből vidáman nekiesett a vacsorájának. Itachi már éppen fellélegzett volna, amikor az evőpálcika megállt a lány tányérja fölött. - Ó...

- Nem.

- Csak egy...

- Nem.

- Itachi - nyafogta méltatlankodva Sakura.

- Nem, nem és nem. Fejezd be, és egyél. Az őrületbe kergetsz - morogta egy csúnya pillantással a férfi, és a könyvére meredt.

Sakura kicsit sértődötten préselte össze a száját, aztán csöndben megvacsorázott, visszatette az üres tányért a tálcára, sétált pár kört a szobában, amíg Itachi rá nem szólt, hogy ne recsegtesse a padlót, aztán inkább bement a fürdőbe, fogat és arcot mosott, befonta a haját, visszaténfergett a szobába, Itachi mozdulatlan hátára meredt, lerogyott az ágyára, egy pár percig kapargatta a körömlakkját, aztán elunta az egészet, és odalépett az asztal mellé.

- Itachi..

- Hm? - mormogott vissza szórakozottan a férfi, de nem csak látni, hanem érezni is lehetett, hogy oda sem figyel.

-Itachi! - rángatta meg a pólója ujját Sakura, aztán mikor a másik kicsit meglepetten felnézett rá, megismételte a mozdulatot. - Vedd le a pólódat.

- Tessék? - Itachi értetlenül rábámult. - Minek?

- A hátad miatt - forgatta a szemeit. - Tudom, hogy...

- Ezt ne csináld - sóhajtotta a férfi a szemforgatásra reagálva, de Sakura mintha meg sem hallotta volna.

- ... tele van szálkával a hátad. Nem fog fájni, ígérem. Még olvashatsz is közben. Csak szedjük ki, mielőtt az egész hátad leginkább a Tsuchikage orrára kezd hasonlítani... - Sakura a saját poénján mosolyogva újra megrángatta a férfi pólóját.

Itachi mozdulatlanul, némán meredt rá, vagy egy teljes percig, és úgy tűnt, gondolkozik valamin, bár a lány azt sem tartotta kizártnak, hogy egyszerűen csak húzza az időt, és amikor már majdnem megszólalt, a férfi hirtelen Sakura szájára nyomta a tenyerét.

- Ha csöndben maradsz, leveszem.

A lány félrebiccentette a fejét, és arra gondolt, vajon mit szólna hozzá Ino, hogyha látná, hogyan kell jóformán leimádkozni Itachi Uchiháról a pólóját, hogy elláthassa. Na, persze Inónak most lenne pár kéretlen, és elég kínos megjegyzése is... Sakura elpirult a férfi tenyere alatt, és pislogott kettőt, nagyon, nagyon lassan, mielőtt belehümmögött volna Itachi tenyerébe, és egy kurta biccentéssel a tudtára adta volna, hogy rendben van.

A férfi gyanakvó pillantással leeresztette a kezét, majd mikor Sakura tényleg nem szólalt meg, egy sóhajtással oldalasan állította az asztalhoz a székét, hogy a háttámla az oldalánál legyen, aztán áthúzta a fején a pólóját, az ágyára dobta, és halkan, elégedetlenül morogva visszahajolt a könyv fölé, Sakura pedig rámeredt a meztelen hátára, és félrebiccentett fejjel, éles szisszenéssel beszívta a fogai között a levegőt.

Kettőt köhintett, hogy jelezze, szeretne valamit mondani, de Itachi meg sem rezzent, csak olvasott tovább, ő pedig egy halk sóhajjal arra gondolt, talán tényleg jobb is, ha nem közli vele, hogy a háta körülbelül úgy fest már most, mintha ma reggeltől estig csalánban fürdött volna...

Hát, végül is, mindegy. Minél hamarabb végez, annál jobb. Sakura a férfi háta mögé húzta a másik széket, elővette a hűséges kis szikéjét, áttolta a gyertyát az asztalon, hogy Itachi is lásson, és ő is, aztán mielőtt belekezdett volna, a bal tenyerét a férfi lapockájára tette, az első bevágás tervezett helye mellett, és egy pillanatra megállt. Érezte, ahogy a tenyere alatt megfeszülnek és elernyednek az izmok, aztán egy mély, hatalmas sóhajjal a pengét Itachi hátához illesztve, óvatos bemetszést ejtett a fehér bőrön.