Sakura nem sokáig bírt megülni a szinte már őrjítően a fülébe zúgó csöndben, a félhomályban. Pár perc után felállt, és meggyújtotta a gyertyát, aztán ivott egy korty vizet, mielőtt visszaült volna a székre, és újra végigfeküdt volna az asztallapon, karjait a feje alá hajlítva.

- Mióta vagy az Akatsukival? - kérdezte végül halkan, miután egy végtelennek tűnő percig Itachi mozdulatlan alakjára meredt, ahogy még mindig háttal neki kibámult az ablakon, mintha a kinti táj roppantul érdekelné.

A férfi most felrezzent a hangjára, és átpillantott a válla fölött a kíváncsian rászegeződő szempárra. A gyertya imbolygó lángja egészen megváltoztatta Sakura vonásait, és egy pillanatig őt nézte, amíg elmerengett a kérdésen.

- Több mint tíz éve - felelte végül, és megfordult, széles hátát nekivetette az ablakkeretnek. - Lassan tizenegy - tette hozzá egy rövid töprengés után, és Sakura mintha egy pillanatra elfelejtett volna levegőt venni.

- Olyan régóta? - csodálkozott el a lány, mire Itachi megvonta a vállát, és zsebre dugta a kezeit.

- Igen - válaszolta egykedvűen. - Miért?

- És Peinnel ti... barátok vagytok? - kérdezte kíváncsian a lány, ügyet sem vetve Itachi kérdésére, míg felegyenesedett a székén, és a férfi ráncba szaladó homlokát figyelte.

- Nem mondanám barátságnak. Inkább... kölcsönös tisztelet. Mint egy szerződés.

- Szerződés? - döbbent meg Sakura. - Mint egy alku? - kérdezte, de úgy tűnt, nem vár választ, mert rögtön folytatta is. - És Kisame? Kisame a barátod? - Deidarára teljesen feleslegesnek látszott rákérdezni, így a lány minden habozás nélkül át is ugrotta a szőkét.

- Kisame a társam - felelte kimérten a férfi, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. - De miért érdekel ez ennyire?

- Csak kíváncsi vagyok - sütötte le hirtelen a szemeit Sakura, és visszavonulót fújt. Zavartan rámeredt a feketére lakkozott körmeire, és hirtelen felcsillant a szeme. - Nahát, teljesen lekopott már! - mondta hirtelen, alig leplezett örömujjongással a hangjában, aztán ijedten felpislantott Itachira, mint aki rájött, hogy hibát követett el, és a férfi, hogy megerősítse ebben a hitében lassan bólogatni kezdett.

- Újra kell fesd - mormolta, míg rámeredt a lány körmeire, aminek már csak a tövében látszott a lakkozás.

- Nem lehetne, hogy csak behúzom a köpeny ujjába a kézfejem? - kérdezte reménykedve, a könyörgő gyermek hangsúlyával Sakura.

- Nem.

- De hát úgyis akkora, hogy vidáman elsátorozhatnék benne! - méltatlankodott a lány.

- Hozom a körömlakkot - felelte ellentmondást nem tűrően Itachi, és egy halk sóhajjal eltűnt a fürdőben. - Makacs kis... - mormolta az orra alá, némiképp bosszúsan, de Sakura már nem hallott belőle többet, mert a férfi a hátizsákkal zörgött, aztán egy pillanat múlva újra felbukkant, de hozta az egész táskát, nem csak a körömlakkos üveget.

A lány a szemeit forgatva hátradőlt a székén, míg Itachi mellélépett, és kipakolt pár ruhadarabot az asztalra, hogy hozzáférjen a hátizsák alján meglapuló apró tárgyakhoz, köztük a körömlakkhoz is.

- Ó, várj! - sikkantott fel hirtelen Sakura, és kikapta a táskát a megrökönyödött férfi kezéből, majd hirtelen elpirulva mentegetőzni kezdett. - Ebben van minden ruhám - motyogta, és felpislogott Itachira, aki még mindig értetlenül, jobb szemöldökét felhúzva meredt rá, mint akinek fogalma sincsen, hogy hová akar kilyukadni a másik. - Minden - ismételte meg hangsúlyosan Sakura, mire a férfi szemében felismerés csillant.

- Ó. Erre gondolsz? - kérdezte csipkelődve, és az asztalra kipakolt ruhakupacból kihúzott egy egyszerű, fehér bugyit, mire a lány még jobban elvörösödött, és felpattant. - Ne aggódj, láttam már ilyet - tette még hozzá Itachi és egy gúnyolódó félmosollyal figyelte, ahogy Sakura kikapja a kezéből a fehérneműt, és visszatuszkolja a többi ruha közé.

- Egy alattomos kis ördög vagy, Itachi Uchiha! - méltatlankodott a lány, míg a másik nagyszerűen szórakozott rajta. - Itt teszed a fejed, játszod a komoly, felnőtt férfit, pedig te sem vagy jobb Narutónál! Szeleburdi kölyök...

- Kikérem magamnak a kölyök jelzőt - vágott vissza Itachi, de a szája széle még mindig felfelé kunkorodott, és ez a lány figyelmét sem kerülte el.

- Mindjárt ki is kapod, ne félj! - vágta rá felháborodva Sakura, mire a férfi csak szórakozottan megvonta a vállát. - Sunyi kis...

- Meglehet, de az is biztos, hogy neked nem áll jól a szende kislány szerep. Nézd, téged nem zavar, ha látom, amíg nem rajtad van éppen, én meg nem fogok hátast dobni egy darab pamuttól, úgyhogy maradjunk ennyiben, és keresd meg azt a körömlakkot. Hiába tereled a témát, nem fogom elfelejteni - mormogta, és a szeme a lányra villant, aki hirtelen lehuppant a székre, és csalódottan pislogott fel rá.

- Téged képtelenség átverni, nem igaz? - sóhajtotta csüggedten, és vonakodva előkotorta az apró üvegcsét a hátizsák aljából. - Itachi, gyűlölöm ezt a butaságot - kesergett halkan. - Miért kell ezt egyáltalán? Ti se festitek ki állandóan a kezeteket, nem igaz?

- Nem, nem mindig, de általában igen. A lényeg az, hogy minél kevésbé legyél feltűnő...

- Te jó ég, egy lányos arcú szöszkével, egy kékhajú, leginkább zöldes arcszínű nővel, egy két méter magas hupikék hallal, és Itachi Uchihával utazok egy kicseszett, repülő agyagmadáron, és akárhonnét is nézem, a hajam is rohadtul rózsaszín... - akadt ki hirtelen Sakura, és kezét a hátizsákba dugva, elképedten bámult fel Itachira, aki egy pillanatig meglepetten nézet vissza rá, aztán egy másodperc alatt felfelé görbült az ajka, és szinte ugyanabban a pillanatban rá is harapott a szájára, mire a lány tágra nyílt szemmel rábámulva várta, hogy végre kitörjön belőle a kacagás, de mikor az csak nem jött, megvonta a vállát és mosolygott.

- Oké, magunkhoz képest legyünk minél kevésbé feltűnőek - helyesbített végül fojtott hangon, a fejét csóválva egy röpke félmosollyal Itachi, és leült a másik székre a lány mellé.

- Ha te mondod - felelte kuncogva Sakura, és felnézett rá. - De ami a legfurább... - mondta eltűnődve, és a férfira pislogott, aki kíváncsian várta, hogy mit akar mondani. - A legfurább az, hogy téged jobban érdekel pár köröm, mint egy női fehérnemű - hadarta el a lány, és halkan felnevetett, mikor meglátta Itachi arcát, aki egy gyilkos pillantással meglökte a könyökét, amivel az asztalon támaszkodott. - Hé, ez jó dolog, tudod... - kezdett volna bele újra a fecserészésbe Sakura, de a férfi közbevágott.

- Jó, jó, hagyjuk a piedesztálra emelést - sóhajtotta. - Hallgass, és lakkoz. - A lány egy halk sóhajjal, igen csúnyán rábámult, mire Itachi megvonta a vállát. - Figyelj, húzhatjuk reggelig, ami még körülbelül két óra, de semmi kedvem veled civakodni, úgyhogy csodás lenne, ha végre nekiállnál - hunyorgott rá Sakurára, aki egy újabb sóhajjal kitette az asztalra a körömlakkos üveget, és aztán kissé vonakodva nekilátott.

- És még én vagyok a makacs kis valami - mormogta bosszúsan az orra alá, míg lecsavarta az üvegcse kupakját.

- Makacs kis liba - mormogta szórakozottan Itachi, aztán mikor a lány szemrehányóan rámeredt, egykedvűen megvonta a vállát.

- Nem vagyok liba - tiltakozott Sakura, miközben nekiesett a jobb keze hüvelykujjának az ecsettel. - Ez nem túl hízelgő jelző rám nézve - sóhajtotta, míg a gyertya fényénél kissé frusztráltan szemügyre vette az előbb kilakkozott körmét. Nem egészen úgy festett, mint mikor Konan csinálta meg.

- Ahogy a kölyök jelző se túl hízelgő - felelte Itachi, míg fejcsóválva maga elé húzta az üvegcsét, és kivette a lány kezéből az ecsetet.

- Inkább azt áruld el, hogy miért vagy ilyen rossz véleménnyel rólam - vágta rá Sakura, míg kissé megilletődve nézte, ahogy a férfi a kezébe veszi a kézfejét, és kifesti a mutatóujjának körmét. - Ó, ez sokkal szebb lett - mormolta, míg egy pillanatra visszahúzta a kézfejét, hogy megnézze.

- Csak egy kis gyakorlat - felelte Itachi, és elkapta a lány kezét, hogy visszahúzza maga elé. - Nincs rossz véleményem rólad. Olyan, hogy rossz vélemény, különben sem létezik.

- Ez csak egy szófordulat - forgatta a szemeit Sakura, míg Itachi végighúzta az ecsetet a középső ujjának körmén.

- Ezt ne csináld - mormogta a férfi fel sem pillantva.

- Zavar? - kérdezett vissza a lehető legédesebb mosolyával Sakura, mire Itachi kissé bosszúsan felnézett rá.

- Egy Uchiha asszony ilyet nem csinál - motyogta végül, és újra a lány kézfejének szentelte minden figyelmét.

- Még jó, hogy nem vagyok az - vágta rá éles hangon Sakura.

- Még jó, mert az emberek szörnyet halnának, ha ilyet látnának tőled - rántotta meg egy kicsit a lány kezét Itachi, hogy rendesen lássa, és egy csöppet megdöntötte, hogy a gyertya lángja megvilágítsa Sakura körmeit.

- Akkor mit csinál egy Uchiha asszony? - kérdezte csípősen a lány. - Szobornak tetteti magát, és nincs véleménye?

Itachi egy halk sóhajjal lehunyta a szemeit, és a keze a körömlakk ecsetével megállt egy pillanatra a levegőben.

- Nem, Sakura, nem tetteti magát szobornak - felelte végül halkan, fojtottan, és a lány érezte, hogy felbosszantotta. - A klán első asszonyának az a dolga, hogy megkönnyítse a férje szerepét. Hogy szeresse, és felnevelje a gyermekeiket.

- Ennyi? - kérdezte kissé csalódottan Sakura. - Ha hozzámennék Sasukéhoz, az lenne a dolgom, hogy egész nap körbeugráljam, lessem minden szavát, és kiszolgáljam?

Itachi újra felnézett rá, egy pillanatra összeszorította az ajkait, aztán végül keserűen megszólalt.

- Mondhatjuk így is - sóhajtotta, és befejezte a pepecselést Sakura jobb kezén. - Ha nem szívesen teszed, akkor igen. Ha viszont tényleg szeretnéd Sasukét, nem tekintenél rá teherként, nem úgy, mint most.

- Sokáig szerettem Sasukét - felelte kissé dühösen Sakura. - Túl sokáig is. Ha megérdemelné, még ma is szeretném, de Sasuke nem érdemel semmit sem, azt pedig főleg nem, hogy ugorjak, ha fütyül. Nekem is van azért egy kis önbecsülésem...

- És ez így is van jól - vágott a szavába Itachi, hogy véget vessen a dühödt szóáradatnak. - Nem mondtam egy szóval sem, hogy szeresd az öcsémet. - Sakura komoran felpillantott a férfi kifejezéstelen arcára. - Nem szemrehányásnak szántam - tette még hozzá egy kicsit lágyabban Itachi.

- Tudom, hogy nem - rázta a fejét tehetetlenül Sakura, aztán erőtlenül felsóhajtott. - Mégis annak érzem. Szemrehányásnak. - Itachi keze megállt a levegőben, ahogy a lány bal kezéért nyúlt, és végül az asztallapra fektette a karját. - Annak érzem, mert azt mondtam Narutónak, hogy soha nem fogom feladni Sasukét, és mégis feladtam. Felhagytam azzal, a rajongással, amit évekig szerelemnek hittem, és mi ez, ha nem meghátrálás? Mintha hazudtam volna neki, és emiatt bűntudatom van, pedig nem mondtam le róla, vissza akarom vinni Konohába, de arról a jövőről, amiről mindig álmodtam... Azt igenis feladtam. - Sakura elrévedve, maga elé meredve beszélt, gépiesen, halkan, mintha nem is az előtte ülő férfinak szánná a szavait, hanem csakúgy magának beszélne.

- És senki nem hibáztathat érte. Sasuke tett róla, hogy így legyen - mondta halkan Itachi, és a lány felpillantott rá.

- Nem is ez a baj - legyintett fáradtan Sakura, és hátradőlt, mert zavarta, hogy a férfi olyan közel van hozzá. - A probléma az, hogy nincs semmilyen jövőképem. Most már nincsen semmi, csak távoli, ködös gondolatok, meggyógyítani téged, visszavinni a faluba Sasukét, megvédeni Narutót, és újra dolgozni a kórházban. Ez minden, és azok után az évek után, amikor még a gyerekeim nevét is tudtam... - A lány halkan, keserűen felnevetett, és Itachira bámult, aki úgy meredt rá, mintha attól félne, hogy megint sírni kezd. - Azok után ez a pár mozzanat már nem elég. Félek tőle, hogy cél nélkül éljek - vallotta be halkan. - Mert az, amit mások szánnak nekem célul, az nem élet volna. Az nem a sajátom, az csak egy ostoba kényszer, ait mégis mindig szem előtt kell tartsak. - Itachi végigsimított a homlokán, míg azon gondolkozott, vajon miről is beszélhet a másik, de úgy döntött, nem kérdez rá. - Kabuto is sokáig cél nélküli életet élt, és végül Orochimaru adott értelmet az életének. Velem is megtörténhetne, hogy rossz útra, rossz kezekbe keveredek, és máris a gödör alján találom magam, és ez az, amitől igazán iszonyodom...

- Kabutónak nem volt senkije. Neked van - felelte halkan Itachi. - Ott vannak a szüleid, míg Kabuto árva volt, ott van neked Naruto, meg a Hyuugák. - A férfi olyan megvetően ejtette ki a Hyuuga nevet, hogy egy pillanatig sem volt kétséges, mit gondol felőlük, de Sakura nem foglalkozott vele. Szinte természetesnek tűnt, hiszen Neji is mindig így beszélt Sasukéról.

- De ők most nincsenek itt - mondta halkan Sakura. - Csak... csak te vagy itt - tette még hozzá, és felnézett Itachira.

- Igen, én itt vagyok - ismerte be kissé kelletlenül a férfi, és megfogta Sakura kezét, maga elé húzta, és tovább festegette a körmeit. - Itt vagyok, és lakkozok, mint egy idióta - mormogta még, mire a lány hirtelen felnevetett.

- Mi lenne, ha két copfba fognánk a hajad? - kérdezte évődve. - Tarthatnánk pizsipartit.

Itachi elszörnyedt pillantásától hangosan felkacagott, és kiröppent a fejéből az összes iménti nyomasztó, sötét gondolat, mikor eszébe jutott az a régen elképzelt, ideiglenesen felejtésbe merült kép, ahogy Itachi valami rózsaszínben a körmét lakkozza. A fele bejött, és milyen kár, hogy a kevésbé mulatságos...

Mikor az ajtón hangos dörömbölés hangzott fel, mindketten összerezzentek, és Sakura olyan hirtelen hallgatott el, mintha a torkán akadt volna a kacaj. A kint álló meg sem várta, hogy észbe kapjanak, és valamelyikőjük kiszóljon, hogy szabad, máris benyitott.

- Bocs, srácok, nem nézek oda, esküszöm - kiáltott fel gyorsan Kisame, ahogy az ajtó és az ajtófélfa közötti résen beoldalazott, hatalmas tenyerével eltakarva apró, szúrós halszemeit. - Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, de a kusagakurei ANBU-osztag bekerített minket, amíg ti itt mókáztatok. Valószínűleg a fogadós köpött be minket, galambocskáim, úgyhogy gyerünk, egy-kettő, felöltözni , és olajra lépünk!

Sakura egy pillanatig megrökönyödve pislogott Kisaméra, míg Itachi felállt.

- Felöltözni? - kérdezte értetlenül. - Miért kéne...? -Sakura hirtelen elvörösödött, és felpattant. - Sushit csinálok belőled, te utolsó, perverz disz...

- Hé, hé, ne ilyen hevesen kiscsillag, mondtam, hogy nem szívesen zavarok, csak gondoltam nem szeretnél meztelenül belefutni egy rakás ANBU-ba...

Sakura levegő után kapkodva felkapta az első keze ügyébe kerülő tárgyat, azaz a vizeskancsót, és felemelte, hogy Kisaméhoz vágja, de Itachi kivette a kezéből, és a fejére dobta a köpenyét.

- Öltözz - mondta komoran, és kituszkolta Kisamét az ajtón. - Két perc, és megyünk. Konan?

- Álmosan pislog a szöszi arcába - felelte Kisame, aztán egy vigyorral és egy gyors szalutálással eltűnt a folyosón.

- Ostoba ripacs. Ennek sincs jobb dolga ilyenkor... - mormogta Itachi és megpördült, a tekintete Sakurára villant, aki éppen bekapcsolta a köpenyét.

A férfi villámgyorsan visszatuszkolta a hátizsákba a lány ruháit, és becipzározta, aztán Sakura fejébe nyomta a kalapját, és mikor Sakura meglepetten felpislantott rá a papírcsíkok közül, rámordult.

- Siess, mert Deidara képes ránk robbantani a tetőt - sürgette halkan. A lány még egy utolsó mozdulattal a körömlakkos üveg után nyúlt, de Itachi megállította, mikor megrántotta a kezét. - Hagyd már, van egy rakás másik - mondta, míg a csuklójánál fogva az ajtó felé húzta.

Sakura meglepetten felkiáltott, mikor kicsúszott az ujjai közül az üvegcse, és felborult az asztalon. Az utolsó, amit a szobából látott, a szétfröccsenő fekete körömlakk volt, ami jóformán beterítette az egész asztallapot, furcsa mintákat rajzolva ki.

Itachi kérlelhetetlenül végighúzta a folyosón, lerohant vele a lépcsőn. A földszinten az asztalok között Deidara állt, kezeivel kézjeleket formált, míg Kisame és Konan mellőle bámészkodtak kifelé. Deidara kék szeme megnyugodva feléjük villant, és az utolsó kézjelet befejezve, figyelmeztetőleg Sakura felé biccentett.

Itachi az utolsó pillanatban értette meg, mit akar a szőke, és lerántotta a lányt a földre, aki meglepetten huppant a fenekére. A következő kép már homályos volt, tele füsttel és robajjal. Sakura érezte, hogy Itachi átkatrolja a vállát, és fölé hajol, aztán már csak azt hallotta, ahogy megreccsen fölöttük az egész faépítmény. Vastag deszkák, kettétört gerendák potyogtak a földre, és a lány hallotta, ahogy Itachi halkan felnyög, mintha valamelyik eltalálta volna. A férfi ujjai egy pillanatra megszorították a vállát, és akkor meghallotta az ANBU-k ordítozását, mert elült a zaj, de a hatalmas portól nem látott az orráig sem.

Mikor két kéz felemelte, megadóan Itachi nyaka köré fonta a karjait, hogy ebben a bizonytalan helyzetben, ami megfosztotta a látásától valami támpontja mégis maradjon. Érezte, hogy a férfi hirtelen elrugaszkodik, aztán a talpa talajt ért - puhábbat, mint a fa -, agyagot. Az utolsó, amit még látott, mielőtt a sebesség messze sodorta volna a képet az összedőlt fogadó volt, és az apró fekete pontocskák, amik körülötte nyüzsögtek.

******************

Hinata a fényre rezzent fel, az éles, kegyetlen reggeli fénysugárra, ami minden bútort, a falakat, az egész szobát megfakította, felfedte a szekrény sarkán a kopást, a takaró csücskéből kilógó vékony szövetszálakat. Kábultan bámult bele az ablakon betűző fénysugárba, figyelte a benne táncoló csillámpornak tetsző porszemeket, levendulaszín szeme fáradtan követte a mozgásukat, míg a fejében egyre csak az apja szavai jártak.

Eddig soha nem mert szembeszegülni vele, mégannyira sem, mint most. Hogy végre kinyitotta a száját... Fogalma sem volt róla, hogy jó lesz-e ez így. Csak a saját fejére hozza a bajt az ellenállással, még akkor is, ha először teszi. Talán pontosan ezért követett el rémes hibát ezzel a visszafeleseléssel. Hiashi hozzászokott, hogy szó és feltételek nélkül teljesíti, amit parancsol neki, hogy nem szól vissza, és még csak a szeme villanása sem árulja el a rosszallását, de most mégis megtette. Az eddigi parancsok nem voltak ilyen nagy horderejűek. De egy házasság...

Ő Narutót szereti, hogyan tehetné meg, hogy máshoz megy hozzá, csak azért, mert az apja úgy kívánja? Hát nem számít már semmi sem, neki nincsen joga a döntésekhez, a saját életéhez? Miért nem születhetett másodikként? Akkor most Hanabi... de nem, nem szabad ilyet kívánnia a húgának. Hát milyen ember ő, hogy rátestálná a saját testvérére a rosszat, a kényszert? Nem mintha Hanabi valaha is mást akart volna, mint az apjuk. Nem, Hanabinak minden úgy volt tökéletes, ahogy azt Hiashi látta. Hanabi már nem ismerte az anyjukat, mint ő. Hiába volt olyan végtelenül szomorú, az ajkain most mégis lágy mosoly terült el. Nem sokra emlékezett az édesanyjából, de neki legalább jutott pár édes emlék az egyszerű kék szempárról, és a szögegyenes fekete hajról, amit ő is, és Hanabi is tőle örököltek.

Nem lehetett azt mondani, hogy vérbeli lázadó volt, sőt, tulajdonképpen maga volt a megtestesült félénkség és szelídség, mégis, Hiashi minden egyes szavára ugrott, bármi is volt a kívánsága, a vágya, a férje egyetlen szó nélkül teljesítette. Mikor Ai ragaszkodott hozzá, hogy Neji egyik távoli unokatestvérét, Etsuyát adja mellé kísérőnek, akárhová is megy, Hiashi, bár egy csöppet sem értett egyet a feleségével, mégis beleegyezett.

Abból az időből nem volt egyetlen olyan emléke sem, amiben az apja mogorva, vagy olyan komor lett volna vele, vagy bárkivel. Ai, az anyja halála tette ilyen keménnyé a szívét, ebben Hinata egy percig sem kételkedett. És nem is csoda, hogy az a lélek, ami az apjában élt, az anyja halálával megfagyott, megfosztva attól a melengető, édes szerelemtől, amit tőle kapott, ahogyan az sem, hogy az a seb, amit a szívén ütöttek az ő közelében mindig vérezni kezdett, és kegyetlenségre sarkallta vele szemben az apját.

Hinata lehunyta a szemét, és mintha visszarepítette volna az időben az arcába tűző kora reggeli, éles fénypászma, látta maga előtt a sápadt, sovány arcot, ami szinte már nem is emberi arc volt, hanem csupán egy lecsupaszított koponya, a belőle kivilágító, homályos, kék szemeket, amik olyan belenyugvással néztek rá. Látni vélte a betegágy mellett görnyedő alakot, a vékony, aprócska, hófehér, gyenge ujjakon az erős, egészséges férfikezet, a meghajlott hátra omló zilált, barna hajtincseket, a halk szavakat, amiket az anyja suttogott, a hangsúlya vigasztaló volt, andalító, de nem értett belőle egy szót sem az ajtóban állva. Hiashi mikor észrevette, hogy ott áll mögötte, visszaküldte a szobájába.

Akkor, gyermekfejjel persze nem értette az egész jelenetet, csak annyit fogott fel, hogy az édesanyja nem szed többé vele virágot, nem megy piacra az apja nyilvánvalóan rosszalló pillantásától kísérve, hogy nem sétálnak már együtt, mert édesanya nem érzi jól magát, és nem mozdul el a szobából. A rosszabb napokon az ágyából sem kelhetett ki, és ilyenkor még sápadtabbnak, szomorúbbnak látszott.

A kis Hinata csak annyit látott az egészből, hogy a család orvosa, egy kedves, középkorú férfi lassan mindennap eljön, és akkor örült neki, hiszen abban az időszakban, abban az egy hónapban senki nem foglalkozott vele, de az orvosnak mindig volt hozzá egy-két kedves szava. Ó, ha tudta volna, hogy mit jelent mindez, maga kergeti el a férfit az udvarukból!

Hinata megrezzent, mikor két halk koppanás után hirtelen kinyílt a szobája ajtaja, és meglepetten felpillantott. Neji lépett be a lassanként világosodó helyiségbe, és egy könnyed mosollyal nekitámaszkodott az ajtófélfának. Teljes ninjafelszerelésében, összefogott hajjal fonta karba a kezeit.

- Jó reggelt, álomszuszék - mosolygott rá az összezavarodott lányra, és Hinata arra gondolt, hogy mennyire őszinte ez a mosoly, ahhoz képest, hogy mikor utoljára beszéltek, Neji dühös volt, aztán kétségbeesett, és végül elküldte, hogy gondolkozni tudjon. - Ki az ágyból, gyerünk, dolgunk van ma.

- Tessék? - hebegte csodálkozva, szinte ijedten a lány, mire Neji halkan felnevetett.

- Ne nézz ilyen rémülten. Megyünk edzeni, és le kell adnunk a nevedet a listához Tsunadénak.

- A nevem? Tsunade-samának? Milyen lista? - dadogta Hinata tágra nyílt szemekkel és felült az ágyban, úgy meredt Nejire, aki csak ingerülten fújt egyet.

- Hát a chuunin vizsgára jelentkezők listájához - felelte magától értetődően, mire Hinata ijedten felkiáltott, és kiugrott az ágyból.

- De hát, én nem is...

- De igen - vágta rá Neji szinte már haragosan. - Tegnap este beszéltem Hiashival ez ügyben. Ha átmész a vizsgán, nem kell férjhez menned.

- Micsoda? - meredt rá döbbenten a lány, aztán a szívéhez kapott, és hátralépett. - Ez igaz, Neji? - kérdezte szinte áhítatosan suttogva.

- Hát hazudtam én neked valaha? - háborodott fel azonnal a férfi, mire Hinata örömében felkiáltott, és a nyakába ugrott.

- Köszönöm! Én... köszönöm! - kiáltotta Neji fülébe, és a férfi csak mosolygott a boldogságán.

- Ne nekem köszönd - mormogta még halkan a lánynak. - Sakura találta ki az egészet.

****************

Shikaku Nara hangos edénycsörömpölésre riadt fel, és a bosszús morgásra, ami a szomszéd helyiségből, a konyhából jött. Az ajtó félig nyitva maradt, és néha egy nőalak suhant el a rés előtt, a férfi pedig álmosan pislogva bámulta. Néhány perc kellett hozzá, hogy öntudatára ébredjen, és mikor homályosan felderengett benne, hogy hol is van, és ki is ő tulajdonképpen, átfordult a hátára és egy elhaló nyögéssel kinyújtózkodott.

Egy darabig szétvetett kezekkel a plafonra meredt, mielőtt lerúgta volna magáról a takarót, és folytatta volna ezt az igen kellemes tevékenységet, míg odakintről beszűrődött az a zsémbes morgás, amiért szeretett ilyen korán felkelni. Ez volt az egyetlen oka, de ezért megérte. Ahogy a tekintete végigfutott a mennyezet és a fal találkozásának vékony csíkján, ahol apró favirágok díszítették az egész felületet, megállapította a nyilvánvalót: Shikamaru alighanem tőle örökölte a lustaságát.

Egy elégedett mosollyal átgördült a franciaágy másik, üresen maradt felére, és a felesége párnájába temette az arcát, míg egy ásítással megvakarta a karját. Ha most visszagondol, egész jó dolog, hogy megházasodott. Ha nem lenne mellette egy nő sem, aki kirugdalja az ágyból, valószínűleg soha nem lett volna belőle jounin. Vagy ember.

Odakint valaki hangosan megzörgette a kaput, de Shikaku nem foglalkozott vele, csak enyhén meglepve megállapította magában, hogy máris péntek van, és megengedett magának még egy elégedett mosolyt, míg odakint a felesége, Yoshino, elejtett valami edényt, mert éktelen csörömpölés támadt. Shikaku mosolya még szélesebb lett.

- Engem ugyan ezzel ki nem zavarsz az udvarra - mormogta az orra alá kényelmesen végignyújtózva a puha pamutlepedőn, és újra az oldalára fordult, míg a lábfejével megpróbálta visszatornázni magára a takarót, hogy ne kelljen felülnie a művelethez.

A kapu falécei újra zörögni kezdtek, az érkező ökle hangosan dörömbölt a kilazult léceken.

- Az istenit, a végén még ránk töri az ajtót ez a lány - morogta odakint Yoshino, aztán a lábával betaszította a háló ajtaját. - Shikaku! Ébredj, te lusta disznó, nyisd ki a kaput!

A nő újra eltűnt a nagy halom edénnyel a karján, és Shikaku egy elkínzott sóhajjal felült.

- Hjaj, szép is a házasélet - mormogta, és a szekrény félig nyitott ajtajára akasztott köntösért nyúlt. Míg kicsoszogott a konyhába, lassan, kényelmes tempóban megkötötte az övet a derekán. - Nincs kezed, asszony? - mordult rá Yoshinóra mikor kiért, aki erre felháborodottan felpillantott a reggelizőasztalról, amin éppen pakolászott.

- Na ide figyelj te fajankó, nem látod, hogy mit csinálok éppen? - kérdezett vissza méltatlankodva a nő, és csípőre tette a kezét. - Eredj, és nyisd ki azt az ajtót, amíg szépen mondom!

Shikaku egy unott szemforgatással, majd egy megnyerő mosollyal próbált hatni a feleségére, de az csak gyilkos tekintettel meredt rá vissza, így jobbnak találta kicsoszogni a konyhából a kertbe, hogy kinyissa a kaput, de Yoshino hatás- és látásköréből kikerülve még lassabb tempóra váltott, és jóformán elvonszolta magát a zöld füvön át az udvarra kirakott asztalkáig, aminél többnyire reggelizni szoktak, ha csak hárman vannak. Ekkor jutott eszébe, hogy a felesége öt főre terítette meg a benti asztalt, és egy pillanatra el kellett gondolkoznia rajta, hogy ki az ötödik. Aztán mikor eszébe jutott a kis Ino Yamanaka elmosolyodott, és egy elégedett biccentéssel gondolt rá, hogy Shikamaru nem jár úgy, mint ő.

Az a szőke kislány egy valóságos tündérke, nem olyan harapós kis sárkány, mint a felesége volt már ilyen korban is - ha mégiscsak ugyanaz megismétlődne a fiával is, mint vele, hát legalább nem egy ilyen házsártos kis boszorkányt kéne elvennie. Nem mintha nem lett volna pokolian szerelmes ugyanebbe a zsémbes nőszemélybe már akkor is. Az apja mondta mindig - egy ilyen lusta férfi mellé elkél a serény asszony, hogy dologra bírja. Akkor még nem hitte, de persze az idő bebizonyította, hogy az idősebbek a bölcsebbek.

Mikor újra megzörgették a kaput, hangosan felsóhajtott, és az égnek emelte a szemét. Mire föl ez a türelmetlenség? Fiatalság, sietség? Ó, ha a papa tudná, hogy most már mindenben igazat ad neki, milyen elégedetten mosolyogna a bajusza alatt, amit ő mindig utált.

- Megyek már, megyek! - kiáltotta bosszúsan, és még jó egy percig babrált a zárral, mire kinyitotta. Mikor a kapu kitárult, az érkező máris beslisszolt rajta, és kedvesen rámosolygott Shikakura.

- Jó reggelt - mosolygott rá vissza a férfi. - Yoshino a konyhában van, Shikamaru pedig még alszik. Ma is velünk reggelizel?

- Ó, nem, ma nem - rázta a fejét Tenten, és az övén babrált az egyik fegyverével, egy rövid kis karddal, aminek a nevét Shikaku nem tudta, de azt igen, hogy ez a lány kedvence. - Edzeni megyünk, Shikamaru megkért, hogy keltsem fel. Majd megreggelizünk a ramenesnél, legalább nem zavarunk...

- Te sose zavarsz, kicsikém - nevetett fel Shikaku. - Na, gyere, menjünk a konyhába, Yoshino neked is terített, és azt hiszem, morcos lenne, ha reggeli nélkül indulnátok edzeni.

- De, Shikamaru azt mondta... - dadogta kissé meglepetten Tenten, mire Shikaku a fejét rázva beterelgette a konyhába.

- Majd Yoshino felkelti, menj csak - mormogta, majd látva, hogy egyáltalán nem győzte meg a keményfejű lányt, folytatta. - A kedvenced van, azt hiszem, Yoshino csak miattad fáradt már olyan kora reggel - sóhajtotta drámaian. - Idejét sem tudom, hogy mikor csinálta meg utoljára az én kedvenceimet - mondta jó hangosan, és egy szemrehányó pillantást vetett a mellette elsétáló feleségére, aki csak egy csúnya pillantásra méltatta, és máris Shikamaru szobájának ajtaja felé vette az irányt.

Tenten egy pillanatra meglepetten megállt a konyha küszöbén, míg Shikaku be nem tuszkolta az ajtón.

- Takenoko? - kérdezte végül kissé sokkosan, a férfira meredve, aki csak bólogatva lenyomta egy székre.

- Bizony hogy bambuszrügy, csak neked! Szerencsés vagy, kicsikém, ez a zsémbes, morgó nőszemély nem mindenkivel kivételezik ám! - Bólogatott Shikaku, és ő is leült az asztalhoz. - Szerintem, talán nincs is senki, akire ennyire odafigyelne, magamat is beleértve - mormogta a férfi, és Tenten elé tolt egy tányért, a kezébe nyomta a pálcikákat.

- Jó reggelt - lépett be ásítva Shikamaru, és kézen fogva maga után húzta Inót.

Tenten egy pillanatig tátott szájjal meredt a kipirult, egy szál pólóban zavartan toporgó szőkeségre, aztán Shikamarura nézett, és felvonta a szemöldökét.

- Jó reggelt - motyogta kissé zavartan Ino, míg a barátja csak megvonta a vállát Tenten kérdő pillantására, és leültek az asztalhoz.

Yoshino érkezett vissza, elslisszolt mögöttük, és az apró konyhában óvatosan mozogva eléjük tette a reggelit.

- Jó étvágyat - mondta még, és megsimogatta Tenten karját, ahogy leült mellé. - Merre kódorog az apád ilyenkor? - kérdezte a barna hajú lánytól, míg a fia elé tolt egy tányért.

- Küldetésen van - felelte a lány, és a szemei megcsillantak a reggeli láttán. - Jó étvágyat - mormogta, és máris nekiesett a bambuszrügyeknek, míg Yoshino egy félmosollyal figyelte, ahogy eszik.

- Teljesen elfelejtettem az edzésünket ma - mondta Shikamaru teli szájjal, mire az anyja kupán verte a pálcikáival.

- Előbb nyeld le, te disznó! És nem csoda, hogy elfejtetted, mindig a fontos dolgok potyognak ki abból az ementáli eszedből... Pont mint apádnak!

- Jól van már, asszony, nyughass, többet nem felejtem el azt a napot, az is biztos... - motyogta Shikaku bosszúsan, és egy óvatos pillantást vetett Shikamarura, aki próbált nem megfulladni a hangtalan röhögéstől. - Kineveted szerencsétlen apádat? - kérdezte felháborodva a férfi, mire Shikamaru hangosan köhögni kezdett, Tentennek kellett hátba vernie.

- Meg ne fulladj, különben nem lesz kivel edzenem. És tudod, a chuunin-vizsga idejére kell valaki a helyedre, aki nem bánja, ha kilyuggatom a bőrét - vigyorgott rá a barna hajú lány, mire Shikamaru lerázta a válláról Tenten kezét.

- Ott van a Hyuuga, majd ráveszem valahogy - vágta rá, mire a barna hajú elvörösödött, és csúnyán rábámult a fiúra.

- Hékás, ma még együtt edzünk, ne felejtsd el! Még egy ilyen, és kicakkozom a segged, Shikamaru! - vihogta Tenten, mire a másik csak a fejét rázta, és rábámult a megszeppenten bámészkodó Inóra.

- Miért nem eszel? - kérdezte tőle, mire a szőke rábámult.

- Ó, csak... - hebegte Ino, aztán zavartan a pálcikáiért nyúlt. - Jó étvágyat - tette még hozzá, mire a többiek mormogva visszhangozták a szavait.

- A chuunin-vizsgáról jut eszembe - szólalt meg hirtelen Shikaku. - Valószínűleg a jounin vizsgák is akkor lesznek megtartva. Még nincs kitűzve a hivatalos időpont, de mindegy, a listát már írjuk - legyintett a férfi, és Tentenre kacsintott, aki már lassan teljesen kipucolta a tányérját. - Akarod, hogy felírjalak, kicsikém?

- Jouninnak? - hökkent meg Tenten. - Én? Ugyan, nem vagyok én még olyan jó. Majd jövőre megpróbálom, bár apám szeretné, ha már idén átmennék... de szerintem felesleges megpróbálni. Mindegy, apuka úgysem hagyja annyiban, amíg nem jelentkezem.

- Nehéz dolog lehet - mondta részvéttel Yoshino, és újra megsimogatta a barna hajú lány karját. - Egy férfi nem ért a neveléshez, úgy, mint egy asszony. Édesapádnak nehéz lehet egyedül.

- Biztosan az - bólogatott egy sóhajjal Tenten. - De apuka mindent megtesz, amit csak tud. Tegnap azt mondta, elvisz vásárolni, ha visszajött a küldetéséről. Tényleg! - Tenten szeme hirtelen felcsillant, és Shikamaru felé fordult. - Kiszámoltad, hogy milyen dőlésszögben kell tartani azt a kardot?

- Az ötvenpengéset? - hunyorgott vissza rá a fiú, mire a barna hevesen bólogatni kezdett. - Igen, ki. De meg kéne csinálnunk, ahhoz, hogy leteszteljük, tényleg jól számoltam-e, bár én nem kételkedem benne...

- Én sem - rázta a fejét vidáman a lány.

- Milyen kardot? - szólt közbe kíváncsian Ino, mire Shikamaru felé fordult, és magyarázkodni kezdett volna, de a barna megelőzte.

- Tudod, az apám fegyvereket készít, és néha tervez is. Akart egy olyat, ami egészen biztosan apró cafatokra cincálja az ellenfelet - hadonászott lelkesen Tenten, mire Ino halkan felcsuklott, és a reggelijére meredt, majd eltolta maga elől, és egy udvarias mosollyal újra a lányra bámult, és mellette Shikamarura, aki zavartalanul evett tovább. - Kitalálta, hogy két egész kardpenge közé függőlegesen beilleszt még negyvennyolcat, és így apró kockákra vághatja a támadóját. Viszont, a pengék olyanok, mint a borotva pengéi, ha nem megfelelő szögben sújtasz le velük, akkor nem vágnak. Ráadásul azt is tudnunk kellene, hogy mekkora súlyt kell helyezni a pengékre, hogy vágjanak, és ne csak sebeket ejtsenek... És Shikamaru ezt mind kiszámolta, ami tök jó, mert apu meg tegnap befejezte a kardot! - csapott rá Shikamaru hátára Tenten, mire a fiú eldobta a pálcikáit.

- Mi? Már kész is van? - nézett rá kigúvadt szemekkel, mire a lány felkacagott.

- Aha. Ki tudjuk próbálni, nem zárta el a szekrénybe, mielőtt elment, azért siettem ennyire - mondta vigyorogva Tenten, mire Shikamaru felpattant az asztaltól és villámgyorsan megtörölte a száját.

- Menjünk, meg kell néznem! A gyakorlópályán majd a szalmabábun... Szia, anya! - Shikamaru egy gyors puszit nyomott az anyja arcára, megpaskolta az apja fejét, aztán Ino mellé táncolt, és szájon csókolta. - Ha megetted, menj haza, csak dél körül érek vissza. Este bemegyek majd a boltba. Szia!

- Viszlát! - intett még vissza Tenten, mikor Shikamaru karon ragadta, és kirántotta az ajtón. - Szia, Ino! - nevetett rá a szőkére az asztalnál, aki meglepetten, és mereven utánuk bámult, majd felnézett Shikamaru szüleire.

- Hiába, ezek ketten mindig csak gyerekek maradnak - mormogta Yoshino, és összeszedte a koszos edényeket.

- Mintha nem is telt volna el azóta tíz év - nevetett Shikaku, majd Inóra pislogott. - Miért nem eszel, tündérem?

- Nem vagyok éhes - felelte csöndesen a lány. - De köszönöm a reggelit - mondta Yoshinónak, és felállt. - Segíthetek valamiben?

- Ó, nem, menj csak, öltözz fel nyugodtan - legyintett a nő, és Ino tányérját is a mosogatóba tette, míg a lány kisétált a konyhából. - Shikaku, egyél már gyorsabban, nem látod, hogy mosogatnék? Ó, te lusták lustája! Hát már enni is csak ilyen csigatempóban...

Halk sikkantás, majd csiklandós nevetés szűrődött ki a konyhából, aztán csönd lett, és Ino miután felöltözött, inkább gyorsan hazasietett.