Igen, túl közel hajolt. Már az első pillanatban tudta, hogy buta, önkényes hibát követ el ezzel, és ennek ellenére is a tarkója fölé hajolt. Hallotta, hogy Sakura nem vesz levegőt, és megfeszült a nyakán egy ín, felfedve, hogy mennyire vékony is tulajdonképpen.

Itachi ujjai lecsúsztak a nyaklánc hűvös szemeiből alkotott határvonalon, és megállapodtak a kék ruha nyakrészének tetején, aztán hirtelen megrándult a vállában egy izom, mintha a teste önkéntelenül is reagálna a felismerésre: Megijeszti. Szinte rögtön követte is egy másik gondolat. Tényleg túl közel van hozzá. Egy óvatos, szinte észrevehetetlen mozdulattal eltávolodott tőle, és a lány libabőrös tarkójára meredt.

- Cseresznyevirágos tusfürdő? - kérdezte, hogy mondjon valamit, amivel elterelheti Sakura figyelmét az előbbi kis megkavaró mozdulattól, és látta, hogy a lány azonnal, valószínűleg öntudatlanul reagál a megváltozott helyzetre, és a görcsös testtartása lazul egy kicsikét.

- Igen - felelte halkan, értetlenül a szemközti falra meredve Sakura, míg a keze a ruhája szövetét gyűrögette, de észre sem vette.

- Kellemes - motyogta kimérten a férfi, és halkan megköszörülte a torkát, míg még pár centivel hátrébb mozdult.

- Köszönöm - válaszolta ugyanolyan hangon Sakura, és hallotta, hogy megreccsen az ágy, ahogy Itachi feláll mögüle.

A köztük feszülő csend kínos hangulattal töltötte meg a levegőt, és egy pillanatig mindketten, feszengve, némán beledermedve az iménti pillanatba, maguk elé bámultak, de a fejükben ugyanúgy lázasan száguldottak a gondolatok. A ha szóval kezdődőek, és ettől csak még kellemetlenebb lett az egész.

Itachi mozdult először, és már a fürdő ajtajában állt, mikor Sakura tétován utána szólt.

- Itachi?

- Hm? - A férfi visszapislantott a lányra a válla fölött, és figyelte ahogy Sakura kissé zavartan rábámul, aztán lesüti a szemeit.

- Semmi - motyogta végül, és Itachi egy pillanatig várt, hátha meggondolja magát, de nem tette, így végül csak belépett a fürdőbe, és behúzta maga után az ajtót.

Ahogy halkan kattant a zár, egy sóhajjal az ajtónak dőlt, és nekikoccantotta a fejét, felbámult a plafonra, míg összepréselte az ajkait. Távolságtartó. Hideg. Gondolattalan, érzéketlen. Kifejezéstelen. Üres. Mint egy szobor.

A szemhéja lassan lecsukódott, és hagyta, hogy az arcáról letörlődjön minden érzelem. Nem kell, hogy látszódjanak. De legfőképpen nem kell, hogy legyenek. Csak megnehezítenek és összekuszálnak mindent a világon. Lehunyt szemhéja mögött megjelent egy tó, ami lassanként lehűl, és befagy, míg az egészet nem borította hófehér jégréteg, aztán a homloka ráncba szaladt. Túl vékony, és törékeny. Nem bírná el a súlyát, ha ráállna, beszakadna alatta, és elmerülne a hideg, jégszilánkos vízben, de hiába akarta, nem lett vastagabb, és ez egy hatalmas hiba. Igazából... nem is akarja annyira befagyasztani azt a tavat.

Mi lenne, ha most csak egy kicsit úgy hagyná ahogy van, ha egy kicsit nem azon törné a fejét, hogy mi volt, hanem azon, hogy mi van most? Hiba lenne, de... egy egész kellemes hiba. És aztán ezerszer rosszabb lenne visszatalálni a helyes útra. Nem, hülyeség az egész. Itachi ellökte magát az ajtótól, és szembetalálta magát a tükörképével.

Távolságtartó. Hideg, érzéketlen. Üres. Gyilkos.

********************

Sötét ölelte körbe, az ismerős, hideg, kényelmetlen sötétség. Érezte a tenyere alatt az érdes betonfelületet, és egy csöpögő hang kísérte minden egyes lomha szívdobbanását. Az izmai sajogtak, mint egy különösen megerőltető edzés után, a bőre feszült, mintha le akarna szakadni róla.

És... a csönd. A csönd odabent. Teljesen üresnek érezte magát, mintha a démon nyomtalanul eltűnt volna belőle, és ettől zaklatott lett. A fejfájása felerősödött, mintha ezer meg ezer ember üvöltene a homloka mögött, dübörögne a halántékán.

Halk suttogás hatolt át a borzalmas hangzavaron, bár ez nem lett volna lehetséges, és ezért még jobban megkavarta a gondolatait. Nem tudta hol van, de az orrába kúszó illatok hamarosan nyilvánvalóvá tették. Fém és beton, érdes, kíméletlenül nyers szaga. Homok és napsütés. Ez utóbbi Temari. Az előbbi a ketrec. De, hogy a citromillat honnét jön...

Meg kellett erőltetnie magát, hogy ki bírja nyitni a szemeit, és felpillanthasson a mellette guggoló nő aggódó arcára.

- Gaara? Jól érzed magad? - Temari halk hangja belehasított a fejébe, a szemei önkéntelenül szorultak össze a fájdalomtól.

- Mi... - suttogta rekedten, mikor végre képes volt kinyitni a száját, de a hangja olyan mélyen szólt, hogy megdöbbenve elhallgatott. Majdnem Shukaku hangja volt, ami a kicserepesedett ajkai közül előtört, és biztos volt benne, hogy ennek nem kéne így lennie.

- Gyere ide, még nincs magánál... - hallatszott a halk suttogás, és lassanként felerősödött a citromillat.

Jólesően végighömpölygött az egész testén, mintha borogatást tettek volna a homlokára, és halkan, szinte megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Gaara, nyisd ki a szemed. - Temari hangja egy pillanatra megtépte az idegeit, aztán mikor elhalt, újra nyugalom ömlött végig rajta, és kinyitotta a szemeit.

Egy pillanatra lefagyott, Yashamaru szemeibe meredt, és pár másodperc kellett hozzá, hogy rájöjjön, ez nem Yashamaru. A csalódottság és a fájdalom hullámokban csapott át rajta, de nem csukta be a szemét. Két kisírt, sokkolt, félelemmel csordultig teli szürkéskék szem bámult le rá, tétován, bizonytalanul, egyenesen bizalmatlanul. Űzött, menekülni vágyó ember szempárja volt ez, és olyan volt, mintha valaki kunait forgatna a szívében. Ezek a szemek, ezekkel az érzésekkel. Nem, ez nem... Rossz. Ez teljességgel rossz, és borzalmas, amit feltámaszt benne. Miért üldözik ezek a szemek?

Hiába menekült el előlük egyszer, kétszer, megint itt vannak, kísértik, felszaggatják az összes sebet a szívén, szinte kirángatnak mindent a lelkéből, ami valaha is fájt, amit valaha is szégyellt, és elétárják, nem hagyják, hogy elfelejtse, táplálják a sötétséget.

"Soha senki nem fog szeretni..."

És most azok a szemek is így bámulnak rá, mintha nem lett volna bennük soha melegség, szeretet, törődés, boldogság.

- Mi történt? - nyögte ki végül halkan, a szemei elfordultak Kiyoko arcáról, és Temarira bámultak, aki egy pillanatra aggódóan összeszorította a száját.

- Shukaku - felelte végül, már majdnem suttogva a nővére, és szinte bűntudatosan nézett rá. - Megerősítették a pecsétet, mikor visszanyerted az eredeti alakodat, és a démon eltűnt. Te... leromboltál pár házat.

- Sérültek? - krákogta száraz torokkal.

- Vannak - felelte Temari, és kitartóan kerülte a pillantását.

Gaara érezte, ahogy a szíve megfagy, ahogy tudatosult benne, hogy mit jelent ez az egész.

- Kit öltem meg? - kérdezte végül, a hangja nem mondott semmit róla, hogy hogyan érezheti magát, de a szeme elárulta.

- Megpróbáltak megállítani - suttogta Temari. - Két jounin.

Gaara összeszorított fogakkal a magassága miatt a sötétségbe vesző plafonra bámult, a szíve zakatolt, mintha kilométereket futott volna, és a gyomrába ült a jeges borzalom. Hát megint gyilkolt. Megölt két ártatlan embert, akiknek nem volt semmi bűnük, csak megpróbálták megvédeni a falut, amit szeretnek. Megvédeni Sunagakurét a Kazekagétól.

*****************

Sakura az asztalon a kezeivel támaszkodva az állát a sötét fának nyomta, és a gyertya lángjába bámult, a szemeiben homályos, messzibe révedő kifejezés ült. Már régen nem volt jelen a fogadó kicsi, sötét szobájában, csak a teste ragadt ott, a gondolatai rég Konoha körül keringtek, mint az apró, szállingózó tollpihék.

Konoha most jól járt. Hiszen szerencsés fajta, valahogyan mindig ügyesen ellavíroz a süllyesztők, gödrök és buktatók között. Megeshetett volna, hogy még a kezdet kezdetén valóban Madara kerül a falu élére, és az Uchihák valószínűleg még ma is Konoha első klánja lennének, és Sakura arra gondolt, ebben az esetben a Senjuk valószínűleg elmenekültek volna Konohából. Ha Konohában maradtak volna, az eredmény biztos halál. Madara nem tűrte volna meg a Senjuk jelenlétének a fenyegetését, és ez is olyan... uchihás. Sasuke hasonlíthat Madarára. Mindent azonnal és csak neki. Általa persze a klánnak is, de az aligha érdekelhette bármelyikőjüket is.

A Senjuk, Tsunade-sama családja jóval engedékenyebbnek rémlett fel előtte. Nemcsak, hogy megtűrték, de feladatot bízva rájuk, marasztalták az Uchiha klánt Konohában. Igaz, ezzel egyúttal le is foglalták és ellenőrzés alatt tartották őket, de ki hibáztathatná őket azért, mert óvatosak voltak? Csak biztosak akartak lenni benne, hogy nem próbálják önkényesen átvenni a hatalmat, hiszen már bebizonyították, hogy hajlamosak erre.

Madara akarattal, erőszakkal próbálta meggyőzni Hashiramát, hogy jobb vezető lenne nála. Meggyőzni... tűzgolyókkal, és a Kyuubival. Hatásos lehetett, bár azért nem túl kedves. Nem mintha ezért szemrehányás járt volna Madarának - az ember ne várjon semmilyen kedvességet egy morcos, hatalommániás, magát mellőzöttnek és elnyomottnak érző Uchihától. Pláne, ha az ember nem csak egyszerű halandó, hanem maga a Senju klán feje.

Mindegy, a lényeg, hogy Hashirama nem hagyta magát "meggyőzni", és ez rengeteg tragédiához vezetett, de Sakura úgy gondolta, a kevesebb rosszat választotta a szeszélyes világ. Madara keze alatt Konoha elsorvadt volna, talán el is tűnik a föld színéről, de ha megmarad, akkor sem vezetett volna semmi jóra, ha egy ilyen elvakult, szűk látókörű ember kerül a falu élére. Mint mondjuk egy Uchiha. Mert a legtöbb Uchiha ilyen... volt. Ha Madara került volna hatalomra, talán minden másképpen alakul. Sasuke boldog lenne. És Itachi is. Ő pedig valószínűleg meg sem született volna, ahogy Naruto sem. Ez lenne az ára az Uchihák boldogságának? Hogy a rájuk "fenyegetésként" ható elemek kikerülnek ebből a bonyolult egyenletből?

Ha Naruto meg is születik... nem ugyanaz az ember lenne. És ha ő megszületik... mi lett volna belőle? Belegondolni is borzasztó volt, a hideg futkározott a hátán. A nagyszülei természetesen a Senjuk mellé álltak volna, csatlakoznak hozzájuk, és velük együtt hagyják el a Madara uralta Konohát... De nem adták volna fel. Nem, az a legvalószínűbb, hogy ha Hashirama félre is tudja tolni a büszkeségét, az öccse nem bírta volna megtenni. Tobirama fellázadt volna már a gondolat ellen is, és a vége, ahová ez az egész vezet... ha évekig, évtizedekig halogatják is, mégiscsak háború lett volna belőle a Senjuk és az Uchihák között. Újra, meg újra, míg az egyik végleg el nem tűnik a föld színéről. És akkor neki is választania kellett volna, bár ebben az esetben kételkedett a választás nehézségében. Nem ismerte volna Sasukét, és a szülei mellett állt volna ki. Hiszen még így is ez a helyzet, hogy szerelmes volt belé. Még most is a szüleit, és Narutót támogatná vele szemben, ha erre kerülne a sor, de ebbe inkább nem is akart jobban belesüppedni.

A szürreális jelenkép hamarosan ellobbant, mint az asztalon álló gyertya lángja, és Sakura meglepetten pillantott fel. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy kinyílik a fürdő ajtaja, és a felkavart levegő eloltotta a gyertyát, ami előtte állt, amit hosszú percek óta bámult. Itachi csak egy röpke pillantást vetett rá, de nem szólalt meg, és úgy látszott, nem is akar. Sakura visszahajtotta a fejét a kezére, a csöndes homályba borult szobába bámult, figyelte, ahogy Itachi az ablak elé áll, háttal neki, és a kezei egymásba csúsznak hátul a derekán.

Valószínűleg megint olyan homályos volt a tekintete, olyan messzibe révedő, amilyen akkor, ha nagyon elgondolkozik, és talán csak nem akarja zavarni... Neji mindig is utálta, ha valamin nagyon elgondolkozott mellette, ilyenkor mindig félbeszakította, mintha sérelmezné, hogy nem rá figyel, vagy éppenséggel, hogy vannak gondolatai. Nem szerette, hogy Nejivel folyton beszélni kell, mindig valamiről csacsogni, mintha kötelező volna, és most különösen jólesett neki, hogy Itachi meg sem szólalt, hanem csak hagyta, hadd tegyen amit akar, hadd kezdeményezzen ő beszélgetést, ha akar.

És ő nem akart. Most nem. Lesz még idejük beszélgetni Itachival. Nem elég, de mégiscsak valami... És miért ne beszélhetnének majd később is, ha már...? Talán nem is akar majd többet tudni róla, ha végeztek. Meggyógyítja, ő visszamegy Konohába, Itachi pedig marad az Akatsukival, és soha többé nem fogja látni. Vagy, ha mégis, lehetséges, hogy harcolniuk kell... Egyáltalán nem volt olyan kép ez, amit szívesen látott volna visszaköszönni a valóságban.

Vajon képes lenne rá, hogy bántsa? Képtelen volt már csak elképzelni is. Butaság, ha harcolnának is, biztos, hogy megúszná sérülés nélkül. Valódi küzdelem lenne... de Itachi tenne róla, hogy ne essen baja. Vagy egyszerűen csak elkábítaná a sharinganjaival. Az eszközzel, amit ő adott újra a kezébe egy harchoz, és pont ellene használni... Kisstílű árulásnak hangzik, pedig nem volna az. Tőle nem, és fogalma sem volt róla, miért. Talán azért, mert Itachiról van szó. Lassanként már saját magát sem bírta követni, hogy mit, miért... De talán nem is kell tudnia. Elég az ösztön, ami benne dolgozik, elég, ha a szívére hallgat. Talán csak azért, mert amit a logika diktálna olyan csúnya. Nem akart ésszerű lenni, most nem.

A sötétben Itachi alakja egészen olyannak látszott, mint egy moccanatlan szobormás, valaminek a jelképe, és Sakura halkan felsóhajtott. Akárhányszor ránéz, ugyanaz jut eszébe, újra, meg újra: Konoha. Itachi Uchiha teljes egészében Konoha fia, egy elárvult, elárult, elűzött gyermeke, de akkor is az övé, mint ahogy Hinata, Neji, Naruto, Kakashi-sensei... Ahogy ő is. És ha Konohára gondol, akkor a Hokagékra gondol, Tsunade-samára.

Talán Tsunade-sama sem lenne most Konohának, ha annak idején Madara kerül hatalomra, és a konohai kultúra, az érzés, amit jelent konohainak lenni... Semmi volna, szegényes, egy kopott benyomás, megfakult emlékkép, elsárgult szélű, elmosódott fénykép Hashirama és Tobirama múltba vesző képe nélkül. És Sarutobi-sama...

A Harmadik volt Konohagakure lelke. Lehet, hogy az Első és a Második hozták létre az alapokat, de Sarutobi-sama tartotta életben, és bár Tsunade-sama is jó Hokage, de Konoha már régen nem ugyanolyan, mint gyermekkorában volt. Konoha a Negyedik halála után langyos állóvízre kezdett hasonlítani, és Saurotbi-sama maga is hasonlóvá vált, ehhez a képhez formálta az idő, míg jóformán eggyé vált a faluval, és ő maga lett Konohagakure. Ő volt a leghosszabb ideig Hokage, és végül ő is a faluért halt meg, feláldozta magát a népéért, mint mindegyik Hokage... Sakura így utólag visszatekintve, adott volna neki még jó pár évet, ha nincs az az átkozott Orochimaru.

Orochimaru... és ismét itt, őnála köt ki. Miért van az, hogy minden rossz, minden negatív esemény, ami Konohával, vele, vagy bárki mással történt, mindnek köze volt Orochimaruhoz, mindenben benne volt a keze, közvetlenül vagy közvetetten? Mintha magát a gonoszságot hivatott volna megtestesíteni, bármihez ért hozzá, az elüszkösödött és porrá vált, és csak romok maradtak belőle, amik már nem értek szinte semmit.

És ez az ember meglátta azt a sérült, sebezhető, irányítható és formálható, védtelen, önmarcangoló, tépelődő, a múlton merengő, a bosszút saját édestestvéreként dédelgető gyermeket, aki egykor Sasuke volt. Addigra Itachi ugyan elvette a kedvét a sharinganjaitól, legalábbis, ő így tudta, de nem gondolt arra, hogy így teljességgel kiszolgáltatja Orochimarunak Sasukét. Bár... amilyen megfontolt Itachi, pont hogy gondolt rá, de nem akarhatta, hogy ez legyen a vége, tehát valószínűleg rosszul sült el az egész.

Mit csinálhatott Itachi Orochimaruval, amitől az fülét-farkát behúzva odébb sompolygott, ha csak meghallotta a nevét? Sakura az asztallapon fekvő karjának simította az arcát, és felnézett Itachira, a széles, megfeszült hátra. Mi mindenre lehet képes, ha komolyan vesz valamit? Mit tehet meg, ha igazán akar? Sakura úgy érezte, ha úgy akarná, a világ a lábaihoz kucorodna, mint egy kölyökkutya, és arra gondolt, ha Itachi úgy kívánná, ő is megadná magát az akaratának, azt tenne, amit kér, ha hagyná felszabadulni mindazt, ami a lelkén ül, ha kibontakozhatna, ha megtehetné, amit mindig meg akart tenni, de a helyzetéből adódóan nem nyílt rá lehetősége... Ha így volna, kérdés nélkül meghajolna az akarata előtt, még akkor is, ha azt kérné, hogy szúrjon a szívébe egy katanát. Ha akarná. És pont ezért Itachi, pont ezért az, aki, mert nem akarja senkire sem ráerőltetni magát, az elképzeléseit. Nem él vissza a hatalmával. Mert hatalma van.

A sötétben a mozdulatlan férfira bámulva felidéződött az a beszélgetés a bordélyban, mikor azt mondta, ő akarja megölni. És milyen furcsa, most mintha értene belőle valamit, halovány, homályos derengéssel felmerült a lelkében az egész, a gondolat, hogy hagyja, hogy ő ölje meg, ha nincs más lehetőség... Ha nem lenne más, ha nem maradna semmi, csak a halál, ő maga adná Itachi kezébe a fegyvert. Furcsa, soha nem vonzotta a halál gondolata. Nem mintha most vonzotta volna, egyszerűen csak... ha lehet ilyet mondani, ez volna a legjobb.

És most már mintha értené az egészet. Nem azért akarja ő megölni, mert örömét lelné benne, hanem mert azt akarja, hogy ő legyen az utolsó, amit lát a világon, és hogy ő lássa utoljára a fényt a szemeiben, amiről lázasan habogott az Uchiha birtokon. Mintha sejtené, hogy milyen nyugtató hatással van rá, hogyha ránéz a fekete szemeivel. Mintha segíteni akarna, hogy ne küzdjön, a megnyugvást akarná belé itatni, abban a helyzetben, amiben előfordulhatna egyáltalán, hogy ő öli meg.

Felült, hátradőlt a széken, és egy halk sóhajjal a kihűlt gyertyacsonkra meredt. Ez az átkozott sötétség, ez a csönd megőrjíti. Neji mellett nem lehetett hallgatni, mert nem hagyta. Itachi mellett lehet, de ez a csönd többet mondd, mintha beszélgetnének. Olyan gondolatokat ébreszt benne, amik eddig soha eszébe se jutottak, a világnak egy olyan homályos, ismeretlen felére vezetik, ahol még soha nem járt, és mégis, nem fél, mert Itachi vezeti ezek között a gondolatok között. Mintha maga a jelenléte idézné elé, mintha ő maga lenne minden egyes eszme, teória... Talán mindez Itachi. Ez lenne Itachi Uchiha? Egy rakás gondolat, és...

- Miért használtad?

Sakura szinte ijedten pislantott fel, Itachira bámult, aki meg sem moccant, mintha nem is szólalt volna meg az imént. Egy pillanattal később ocsúdott csak fel igazán, addig az volt a benyomása, csak képzelte a hangját, hogy hozzá szólt, hogy kérdezett, olyan halk volt, de nem, most megmoccant, visszapillantott a válla fölött, mintha ellenőrizni akarná, ott ül-e még az asztalnál, és ő is végre észbe kapott. Kinyitotta a száját, hogy feleljen, aztán becsukta, és végiggondolta, mit is kéne erre válaszolnia. Hogy mit lehet erre válaszolni.

- Nem volt időnk - mondta végül halkan, majdnem suttogott már, és újra a gyertyacsonkra meredt.

- Honnan ismered egyáltalán? Ez egy háborús... - mormogta Itachi, de Sakura a szavába vágott, csak a szája mozgott, és a szemhéja csukódott le egy töredékmásodpercre.

- Ismerem, és megtanultam használni. Előfordulhat, hogy hasznát veszem majd - motyogta a lány csöndesen, a hangja szelíd volt, már majdnem bocsánatkérő. - És látod, akadt is helyzet, mikor...

- Nem volt szükség rá - vágta oda Itachi, és Sakura összerezzent.

Dühösnek hallatszott, és valami másnak még... Sakura arra gondolt, olyannyira elnyomja a saját lelkét, a saját érzéseit, hogy felismerhetetlenné homályosítja mindenki számára, valami furcsa keveréke ennek is, annak is, de egybefonódott, elválaszthatatlan, és épp ezért beazonosíthatatlan külön-külön, egyenként. Csakis együtt életképesek, magukban csak csonka részei az egésznek, amiknek nincsen értelmük egyedül, és mégis kicsendül belőle minden... Külön, és egyben. Furcsa, és ha nem lenne bosszantó, hogy képtelen kiigazodni rajta, azt mondaná, csodálatos, milyen szintre fejlesztette azt a képességét, hogy elrejtse magát mások, a világ elől.

Mások csak annyit látnak meg az emberből, amennyit az mutatni akar magából, annak látják, aminek láttatja magát, de rá már nem hat, elszállt a varázsa, valamiért, nála nem működött, ő átlát az álarcon, a színészkedésen, a pózokon, amik olyan természetesek, hogy mindenki más számára valódinak tűnnek. Ha nem látott volna át rajta, azt gondolta volna, talán Itachi nem más, csak ezeknek az elmosódott érzéseknek és gondolatoknak egymásra dobált halmaza. Talán a tettetés mögött meghalt valaki, megszűnt önmagának lenni, mint a színész, aki már azt sem tudja, kicsoda valójában, melyik szerep ő maga. És mégsem így volt. Itachi megőrizte a lelkét, és tisztában volt még a legkétségbeejtőbb, legrosszabb helyzetben is azzal, hogy mit kell játszania, mi a hamis, és hol kezdődik a valóság, az igazi ember, és nem a póz, és ezt a lány is érezte.

- Lehet - ismerte be halkan. - Lehet, hogy nem volt szükség rá, mindenesetre, én úgy éreztem. Ne haragudj, ha megijesztettelek vele, de teljesen elvesztettem a fejem. Jött Sasuke, és a pánikroham... Ilyenkor képtelen vagyok tisztán, józanul gondolkodni, és latolgatni az esélyeket.

- Ostoba voltál - mondta halkan a férfi, míg kibámult az ablakon, és a szavaival ellentétben a hangja már szinte gyengéd volt, mert nem akarta bántani.

- Tudom - felelte halkan Sakura, és lehunyta a szemét, a fejét a széke háttámlájára hajtotta, a homlokát ráncolva arcát a plafon felé fordítva hallgatott, és hallgatott vele Itachi is.

**************

Shikamaru az ágyon hanyatt fekve aludta az igazak álmát, a takaró a jobb lábára csavarodva félig lelógott az ágyról, a száját kitátva halkan szuszogott, kibontott hajának barna tincsei az összes létező égtáj felé meredve pihentek a párnán.

A szoba homályában halkan kinyílt az ajtó, és egy sötét árnyék suhant be rajta, lassan, halkan lopakodott az ágy felé, majd egy pillanatra megállt a férfi felett. Ino halovány mosollyal lebámult a békés, nyugodt arcra, majd lehúzta a cipzárt a felsőjén, lerúgta a szoknyáját, aztán egy pillanatig tanácstalanul bámulta a Shikamaru lábára csavarodott takarót. Végül egy tanácstalan vállvonással leült az ágy szélére, és elnyúlt a férfi mellett, hosszú szőke haja a válla alá szorult, és mikor megmoccant, hogy kihúzza maga alól a tincseit, Shikamaru felrezzent.

A mozdulatán, ahogy felült érezni lehetett, hogy megijedt a hirtelen melegségtől maga mellett, a mellkasán végigsöprő tincsektől, az orrát betöltő vaníliaillattól, a hirtelen az oldalához simuló puha bőrtől. Barna, kócos tincsei egészen a válláig leértek, és Ino egy pillanatig, míg a másik meglepetten rábámult, elgyönyörködött benne. Soha nem is látta még kibontott hajjal. Szerette volna megérinteni, megsimogatni - vajon tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik?

Egészen megváltoztatta a férfi arcformáját, vonásait a sötétség, a kiengedett haja, a meglepettség, ami kiült az arcára, aztán felismerés villant a meleg, mogyoróbarna szempárban, és Shikamaru testtartása ellazult, kicsit meggörnyedt.

- Ino? - kérdezte csodálkozva, és a keze máris nyúlt a lány felé, hogy megérintse, mint aki nem hiszi el, hogy igazi, amit lát, mire Ino elmosolyodott, és a férfi tenyerébe simította az arcát.

- Én vagyok - mondta halkan, míg egy pillanatra a szemét lehunyva élvezte Shikamaru bőrét a bőrén.

- Mit keresel itt? Hajnali négy van - suttogta a férfi, és Inónak kuncognia kellett.

- Apámat elvitte az ANBU-osztag, arra keltem fel, anyu pedig elment már, virágot szed az erdőben. Mire hazaérnek, már nem lesz meglepő, hogy nem vagyok otthon. Apu biztos vallat... remélem a szegény ördög kitart egy-két óráig - fintorodott el a lány sajnálkozva, aztán megragadta Shikamaru csuklóját, és lehúzta maga mellé az ágyra.

- És ki engedett be? - kérdezte meglepetten a férfi.

- Bemásztam a kerítésen - suttogta a fülébe halk, csiklandós nevetéssel Ino, és az oldalához simult, egy puha mozdulattal a szájára húzta Shikamaruét, és lágyan megcsókolta.

Shikamaru félszívvel visszacsókolt, majd hátrahúzódott.

- Miért nem mondod el a szüleidnek végre? Az én szüleim is tudják...

- Apám megölne - nevetett fel Ino , és végigsimított a férfi izmos karjain. - Soha nem engedné, hogy barátom legyen, ha fiúkról beszéltem, mindig úgy bámult rám, mintha a szemeivel is képes lenne megölni. Azt mondta, ha fiút akarok, csak abban az esetben, ha rögtön el is vesz... Szóval, ha nem szeretnél gyűrűt nézni a jövő héten, akkor azt hiszem, ezt el kell halasztanunk egy kicsit.

- Azt azért már most... nem, még biztos nem - motyogta Shikamaru, és rámeredt a lány felkínált, vékony nyakának fehér bőrére.

- Különben is, már ismernek, mit akarsz? - mormolta Ino, míg a férfi szája rátapadt a nyakára, és megrántotta a karját egy csöppet, mire Shikamaru a teljes testével ránehezedett. - Tudják, hogy ki vagy, hároméves korod óta mindennap látnak...

- Mégiscsak más, ha tudnak mindenről - morgott vissza a férfi, aztán már nem beszéltek többet, csak hallgattak, csókok váltakoztak a sötétben, és a ruhák halk surrogása hallatszott csak, a hangos, ziháló lélegzetvételek.

************

Temari a ketrec tömör betonfalának vetve a hátát, Kiyokót bámulta, aki az öccse mellett gubbasztott még mindig, és ez meglepő volt, mert a lány most őszintén tartott Gaarától, mégsem hagyta ott. Lehet, hogy Gaara megkérte, hogy maradjon, mikor felállt mellőle, és követni akarta őt, de ez nem lehet ok arra, hogy a rettegése elcsituljon, és szófogadóan ott térdeljen a megfáradt, elernyedt test mellett, ami csupán megszaggatott rongycsomónak tetszett a félhomályban.

A szemei előtt szinte villogtak a képek: Gaara elborult, jeges kék szemei, ahogy az őrület lángja fel-felvillan bennük, a hatalmas szélvihar, ami az átváltozás nyomán támadt, az a hangos, rettegő sikoly, ami felhangzott odakint, mikor kiszakadt a Kazekage irodájának a fala, és a nehéz kövek maguk alá temettek egy középkorú civil nőt és a kisfiát, az egyre távolodó kőrakás, ahogy a robbanásnak tetsző átváltozás homokvihart kavart a levegőben, és messzire repítette őt is... Az iszonyattól tágra meredt sunagakureiek szempárjai, a kiabálás a hirtelen támadt, rémes, hideglelős hangzavar, a felbolydult falu, és a menekülő emberek... Az újra meg újra felharsanó sikolyok, és a tomboló Shukaku háta, ahogy elsöpör egy szerencsére üres házat az útjából, a döngő léptek, amik megrázták a talajt, ahogy a bijuu Sunagakurétól kelet felé tartott, mintha tudná, merre kell keresnie a dühének forrását.

Mi okozhatta ezt az egészet? Sakura megpróbáltatásai, az hogy ő Konohába megy, vagy maga az Akatsuki nevének említése? Egyik sem látszott elég indoknak ehhez, ehhez az ámokfutáshoz... És az a fiatal, húszas éveinek elején járó jounin, Keisuke, aki mindig olyan vidám volt... Az az üres szempár, ami eddig mindig boldogságtól, és büszkeségtől ragyogott, a megbénult ajkai, amiken eddig mindig szerény, vidám, őszinte mosoly ült. Két hancúrozó, édesen, gurgulázva nevető kislány képe, egy fiatal, fekete hajú nőé... Keisuke felesége, és a lányai. Mi lesz most velük, hogy a Shukaku darabokra tépte a férfit, aki a támaszuk volt? Egy özvegy, és két árva, és ez mind Shukaku műve. A másik jounint, akit a Shukaku eltaposott, nem ismerte, már csak a roncsait látta, a homokot áztató szürkésvörös, véres agyvelőt, ami kiömlött a szétrepedt koponyájából, a furcsa szögben megmerevedett jobb lábát, az eltörött orrát...

Temari érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Sok halottat látott már, olyanokat is, akiket Gaara ölt meg, de azokból csak szétfröccsenő vércseppek maradtak, ahogy a homokkoporsó nyomásában szinte szétdurrantak, de ez most nem Gaara volt, ezt most az öccse sem akarta, ez most csupán Shukaku erejének bemutatója volt... Ennek a szörnyetegnek nem számít a kiontott vér, az elvett élet, mit sem ér a lélek, ami az általa szétroncsolt testben lakozott. Igen, szörnyeteg! És ezzel a szörnnyel viaskodik nap mint nap Gaara, harcol, küzd ellene, visszatartja... Mekkora erő lehet ebben a testben, ami most úgy fekszik itt a ketrec rideg, kemény padlózatán, mintha ő maga is halott lenne, mintha sorsközösséget kívánna vállalni az áldozataival!

Temari felpillantott, az arca a ketrec gondosan kulcsra zárt ajtaja felé fordult, és meredten, szinte ijedten bámult a rácsokhoz lépő, ideges, zavart Kankurou-ra. Az idősebbik öccse most felé intett, némán kérte, nyissa ki a ketrecajtót, és ő felpattant, a zsebébe kotort, és kitárta előtte a rácsokból összerakott ajtót. Kankurou a vastag vászoncsíkot rángatta a vállán, ami a bábját tartotta a hátán, és szörnyen feszültnek tűnt.

Gaarához sietett, leguggolt mellé, és Kiyoko ijedten hátrébb rebbent, mire Gaara felpillantott.

- Jól vagy? - kérdezte aggódóan Kankurou, és villámgyorsan megtapogatta öccse lábszárát, kézfejét, vállát, mintha maga akarna meggyőződni róla, hogy egyben van.

- Megöltem két embert - suttogta elkínzottan Gaara, a hangja, az arca olyan volt, mint a kisfiúé, aki véletlenül fellökött egy gyereket a játszótéren, akinek betört a feje, és Temarinak a homályba vesző plafon felé kellett pislognia, nehogy elsírja magát a gondolattól, hogy az öccse ha megjelent a játszótéren, minden gyermek olyan gyorsan tűnt el a közeléből, mint az eső alkotta tócsák a földről, mikor hirtelen kisüt a nap és a tűző sugarai pillanatok alatt felszárítják az árván maradt vízcsöppeket. - Nem akartam... Baleset volt. Sajnálom. Én nem, én... - mentegetőzött rekedten a férfi, vörös haja szétterült az arca körül, mikor ereje vesztetten a kemény betonra visszaejtette a fejét, és lehunyta a szemeit.

- Mi történt? - kérdezte halkan, elkomorodva Kankurou, de Gaara csak megrázta a fejét.

- Nem emlékszem semmire, csak hogy dühös volt, nagyon dühös, és fájt, amikor kiszabadult... Mintha letépte volna a bőrömet - felelte halkan a Kazekage, mire a másik Temari felé pislogott.

- Átváltozott egy levéltől, amit Konohából kapott - kezdett bele remegő hangon a fiatal nő, és egy gyors pillantást vetett a rettegve mellékucorodó Kiyokóra, aki mint egy kislány, belekapaszkodott a ruhája szegélyébe. - Alighogy felvette a teljes alakját, megindult kelet felé, mintha tudná, hogy merre kell mennie, és az a pokoli vérszomj... Egyszerűen megdermesztett, nem tudtam megmozdítani a lábam, pedig talán megakadályozhattam volna... - motyogta Temari, a hangja túlságosan tárgyilagos, és szaggatott volt ahhoz, hogy ne lehessen érezni: most elnyomja minden érzését, hogy egyáltalában beszélni tudjon, míg megnyugtatólag átkarolta Kiyoko vállát, bár legbelül ő maga sem volt higgadtabb a másik nőnél. - Néhány ház, és... két jounin... - hebegte Temari, a szemei nagyra nyíltan meredtek Kankurou arcára. - Aztán Kiyoko... - A nő lepillantott az ölébe hajtott kócos, fekete fürtökkel borított fejre, a zokogástól reszkető vékony testre, ami az oldalának simult. - Valahogy... megállította. Pont arra ment, amerre ő menekült, és mikor meglátta, mikor ránézett... megállt. Egyszerűen csak megállt, és nézte. Mintha... nem is tudom, mintha nem bírna többet megmozdulni. Akkor értem oda, és mikor Kiyoko tovább rohant, Shukaku követte, én pedig azt mondtam, csalja a ketrec felé. Szegénykém idáig rohant, a nyomában a démonnal - suttogta végül, és szánalommal telve megsimogatta Kiyoko haját, aki összerándult az érintése alatt.

Gaara tágra nyílt szemekkel bámult feléjük, hallgatta, amit a nővére mond, és reszkető szívvel a zokogó nőre bámult Temari ölében. Te jó ég, micsoda rettegés tölthette el a lelkét, micsoda félelem ülhetett a szívén, míg ideértek, hiszen ez több kilométer Sunagakurétól... Pontosan azért építették ilyen messzire, hogy ha a Shukaku kitörne, ne tehessen kárt a faluban, és most mégis... A Kazekage majdnem lerombolta Sunagakurét, majdnem megölte a népet, amit védelmeznie kellett volna... És amit Temari mondott, hogy Kiyokóra bámult, hogy a Shukaku dermedten állt ezelőtt a kis nő előtt, a hatalmas, robosztus homokból összeharácsolt testével, aminek egyetlen mozdulata szilánkokra zúzhatta volna a törékeny csontjait.

- A szemei - suttogta hirtelen megvilágosodva. - A szemei - ismételte bódultan, letaglózva, mint akit fejbe vertek. - Shukaku... ő még így sem tudott teljesen elszabadulni. Harcoltam, tudom, és ő nem volt képes teljesen... És akkor az a lány... Yashamaru szemei - habogta, mire Kankurou összerezzent, és a Temari ölébe rejtett arcú nő álla után nyúlt, az állánál fogva felemelte a fejét, és a kivörösödött szürkéskék szemekbe bámult, meglepetten, dermedten.

- Hiszen ugyanolyanok... - suttogta szinte áhítattal, és hosszan bámult a lányra, Kiyoko pedig zavartan pislogott vissza rá, azzal a szempárral, ami nagyon hasonlított valami Yashamaruéra... De nem merte megkérdezni, hogy ki az a Yashamaru.

A szívében most csak a rettegés ült, a félelem attól a vad szörnyetegtől, csak a még mindig a vérében száguldozó adrenalint érezte, amit a fejvesztett menekülés váltott ki belőle, a hangosan doboló, rendszertelen szívdobbanásait hallotta a fülében, és érezte a bordáin.

A Kazekage tényleg egy szörnyeteg.