Érezte, ahogy a tarkóját csiklandozzák a hosszú hajtincsek, és zúg a fejében a vér, ahogy rámered Sakura tarkójára. Istenem, milyen gyönyörű szép, és... akarja. Akarja, de nem így, nem, így nem...

Aztán már csak arra eszmélt föl, hogy kábán, puhán, óvatosan csókolja a sima, gyönyörű bőrt a lány tarkóján, hogy a kezei magától csúsznak a dereka köré, hogy magához húzza végre azt a vékony, hajlékony testet, amit már mióta kíván, mióta akarja ezt, hogy teljesen ellazultan a karjai között feküdjön, ilyen erőtlenül tőle, megadva magát neki, neki, igen, csak neki, senki másnak...

Az ujjai Sakura illatos, kicsit még vizes tincsei közé csúsztak, ahogy lehunyt szemmel egyre lejjebb csúsztatta az ajkait, le a lány nyakán, végig, a szája nyomán fellángoló bőrön, egészen le a nyakhajlatáig. Érezte, hogy Sakura megborzong a karjaiban, és azonnal felpezsdült a vére. Milyen csodálatos érzés, hogy tudja, szereti, amit vele csinál, hogy ez a halk nyögés is az ő jutalma, az övé, és nem a másiké, hogy neki szól, csak neki.

Hogy az ő karjaiban fekszik ilyen kábultan... Látnia kell a szemeit, a szemeit akarja látni, hogy végre nem könnyesek, hanem vággyal telítve néznek rá, úgy, ahogy sosem gondolta volna, hogy látni fogja. Az ujjai egy pillanatra összeszorultak a lány tincsein, ahogy fellángolt benne a vágy, érezte, hogy megrándul a combja. Milyen finom illata van, a hajának, a testének, a bőrének... Olyan, mint a cseresznyevirág, igen, pontosan olyan sima, selymes itt is a nyaka, mint ahogy följebb is. Muszáj megkóstolnia, tudnia kell, milyen íze van... Mielőtt igazán belegondolt volna, hogy mit tesz, az ajkai elnyíltak a lány nyakán, és a nyelvét óvatosan végighúzta Sakura lüktető ütőerén, míg az alkarján érezte a hevesen dobogó szívét.

És ez mind tőle van, tőle. Megadja magát neki, és milyen jó, ahogy a meleg kis teste hozzásimul... Meg kell csókolnia. Nem szabadna, de muszáj, muszáj... A kezei magától kúsztak fel a lány állára, hogy oldalra fordítsa a fejét, hogy végre megcsókolhassa. Igen, muszáj megcsókolnia, különben beleőrül... Érezte, hogy kapkodja a levegőt, de nem akart vele foglalkozni, és nem is bánta igazán, így legalább még többet érzett Sakura illatából, a szíve hangosan dübörgött a fülében, ahogy végre meglátta a lány arcát, ahogy kábán, bágyadtan ránéz félig leeresztett szemhéja alól, és azokban a gyönyörű szemekben végre nem könnyek, fájdalom, félelem és iszonyat csillan, hanem vágy, színtiszta vágy, ami neki szól, amit ő váltott ki belőle, amit ő ültetett be oda a smaragdokba. Gyönyörű.

Ha láthatná ezt még... Ha mindennap láthatná... A gerincén borzongás futott végig, és halkan felmordult, mikor rájött, hogy máris olyan kemény, mint a beton, és csodálkozott, hogy a lány nem érzi, ahogy a derekának feszül... A ruha. Persze, ez a kék ünneplőruha több rétegből áll, túl vastag, ahhoz, hogy érezze. Nem is baj, a végén még megijedne, attól félne, hogy újra csak bántani akarják, pedig nem. Szeretni akarja, szeretkezni vele... Elkényeztetni, simogatni, csókolgatni, örömet adni végre neki, hogy azt kapjon, mert azt érdemel.

Istenem, hogy tud együtt élni vele, hogy bántották, hogy meggyalázták, és most mégsem fél, nem úgy tűnik, hogy félne tőle... Bizalom... Már most többet adott neki ez a lány, mint valaha bárki is. Érezte, hogy megmoccan a szája, ahogy közelebb hajolt az arcához, hogy végre megcsókolja.

- Felejtsd el Sasukét - mormogta halkan, és végre megkóstolhatta a száját is, de...

A hangja mélyebben szólt, mint ahogy szokott, és riadtan gondolt arra, hogy mi szaladt ki a száján az előbb. Miért mond ilyeneket, miért ilyen zavaros a feje? Nem kéne ilyet mondania, ezt nem szabad... Aztán megérezte, hogy Sakura ajkai elnyílnak az övén, és a fejéből kiröppent minden, ahogy a nyelve hegye a lány megduzzadt alsó ajkához ért, az ujjai önkéntelen szorultak meg Sakura állkapcsán, és a másik megadóan megnyílt neki, a nyelve a szájába siklott, és ő megborzongott a gyönyörűségtől.

Puha, meleg, pokolian finom, mintha virágszirmok simogatnák a száját, és reszketve magához szorította, szinte rápréselte a mellkasára a lány testét, a keze a térdén simított végig, a ruha alá kúszott, a combján siklott felfelé, óvatosan, gyengéden a selymes bőrön, míg a nyelve játszott a lányéval, és az élvezet kitartóan futkosott a gerincén. Minden idegszála megfeszült, Sakurára érzékenyen vibrált, mint egy túltöltött elektromos hálózat, és mikor a lány lassan megmozdult, felé fordult, miközben egy percre sem váltak el az ajkai az övétől, a nyaka köré fonta a karját, és hozzásimult...

Azt hitte, megáll a szíve. Ez itt a mennyország, ez a karcsú, finom kis test az övének préselve, a két puha, gömbölyű halom a mellkasán, a reszkető kezek, amik kissé tétován játszanak a hosszú tincseinek végével, a teste melege, a szája megadó, puha mozdulatai az övén, kicsit bizonytalan, tapasztalatlan, olyan ártatlan, de csodálatos... Soha nem érzett még ilyet, soha nem volt még ilyen jó, pedig csak megcsókolta. Talán, hogy hagyja magát, hogy engedi neki, hogy ilyen dolgokat műveljen a szájával, a kezével...

Az övé a lány hátán matatott, lázas mohósággal kapott a masni után, és mikor kibomlott, a kezébe hullott a hosszú anyag, elégedetten felmordult, és Sakura reagált a hangjára, teljesen a kezébe simult, az ujjai erősen a vállába markoltak, a körmei a bőrébe vájtak a pólóján keresztül, és ő elhajolt a lánytól, hogy az arcára pillanthasson, nem bánta-e meg máris, ahogy ő bánja az egészet, de Sakura szemei ugyanolyan kábák voltak, mint az imént, az arca kipirult, ahogy résnyire nyitott ajkakkal, zihálva bámult rá vissza, olyan leplezetlen vággyal, hogy újra megrándult odalent, úgy érezte az egész ágyéka a szíve ritmusára lüktet.

Nem teheti ezt vele, nem. El kéne vennie, mielőtt bármi is történik, mielőtt ennél messzebbre megy... Helyesen akarja csinálni, igen, megadni neki a tiszteletet, amit érdemel. Ha ez a lány az övé lehetne végre, ténylegesen, jog szerint, és nem csak így, hogy el akarja venni tőle azt, amit már amúgy sem tudna adni neki... Épphogy megfordult a fejében a gondolat, Sakura hátradőlt, letámaszkodott az ágyra, és a ruha szétnyílt a testén, feltárva a hasát, a gyönyörű bőrt, a combjait ahogy az ágynak feszülnek, a mellei között futó apró völgyet, és tudta, hogy ezt a csatát már elvesztette.

A lány kinyújtotta felé a kezét, némán hívta, felajánlotta magát... Ezt már nem tudja elviselni. Az övé kell, hogy legyen. Ha ennek vége... Ha vége, ha már az övé, majd gondolkozik rajta, mit tegyen. Kótyagos volt a feje, a szakéra gondolt, túl sokat ivott, túl sokat, teljesen részeg, pedig nem kéne annak lennie, csak neki sok ez az alkohol, ami lefolyt ma este a torkán, és itt ez a néma, üres szoba, Sakura a szétbomlott ruhában, amiből ő szabadította ki, ezt akarta, ezt, elvégre megtette, megcsókolta, de mégsem így akarta.

Nem úgy, hogy közben érzi, hogy a hosszú, fekete tincsek a tarkóját csiklandozzák, hogy reszket, és valami, valahol, mélyre temetve sikítva tiltakozik benne, hogy érzi a kényszert, hogy mozduljon, hogy feküdjön rá, csókolja még, még, és hozzáérjen, és szeretkezzen vele, úgy ahogy senkivel még soha, és ugyanakkor egy másik hang a fejében üvölt vele, hogy ne legyen ostoba, hogy meneküljön, mert nem szabad...

- Itachi... - A halk, vágyakozó, váró hang megfagyasztotta az ereiben a vért, és hirtelen értelem csillant a homályos gondolatok között, és már kis híján teljesen feléledt a kábulatból, felrezzent volna, ahogy tudta, hogy kellene, de akkor Sakura végigdőlt az ágyon, és a gondolatok újra kiúsztak a fejéből, nem maradt benne semmi, csak az ösztön, ahogy mohó pillantással figyelte a lány testéről lecsúszó ruhát, ahogy a lassan az oldalának gyűrődik, és már nincs is más rajta, csak a bőre, az ő tekintete.

Lehunyta a szemét, ne is lássa. Nem, nem érhet hozzá, nem az övé. Nem teheti meg vele ugyanazt... Csak bántaná, csak megint fájna neki. Hát azt akarod, hogy megint sírjon? Hiába tette fel magának a kérdést, nem tudott rá válaszolni. A feje üres volt, egyetlen kép lebegett benne: a meztelen test az ágyon, előtte, felkínálva neki, a keskeny csípő íve, és szinte érezte, hogy a szeme újra és újra végigszalad képzeletben az apró lábfejektől a vékony, erős vádlikon, a csípőjén, a derekán, fel, egészen a melleiig, és bennrekedt a tüdejében a levegő. Nem, nem az övé, nem teheti ezt, gondolni kell rá...

De ha egyszer ilyen.. ilyen szép. És kívánatos. Igen, kívánja, örül, hogy a nadrágja még nem adta meg magát, és nem szakadt le róla, ahogy kényelmetlenül feszengett benne. Szinte látta maga előtt, ahogy a rózsaszín, puha tincsek elterülnek a párnán, a kipirult arcot maga alatt, amiből néha-néha kivillan a vágytól ködös szemek smaragdzöldje, ahogy felbámul rá, boldogan, hálásan, a száját, ahogy a nevét suttogja, és ő végre megadva magát az ösztöneinek kábultan benne mozog, ahogy az övé lesz, teljesen, végre... Az övé.

Nem, nem az övé. Felrezzent, de nem merte kinyitni a szemeit, amikor megérezte az apró, mohón kutató kis kezeket a mellkasán, és bár tudta, hogy nem lenne szabad, mert innentől már nem lesz visszaút, hagyta hogy azok a kezek áthúzzák a fején a pólóját, hogy végigsimogassák a mellkasát, és mozdulatlanul tűrte, hogy a borzongás egészen a csontjaiig minden porcikájába befészkelje magát, ahogy a meleg kis ujjak már a hasát simogatják, egészen lent, a nadrágja vonala fölött közvetlenül, és a forró, nedves kis száj is követi, megcsókolja a vállát, a kulcscsontjára tapad, a nyakán siklik végig, a hasán, az oldalára téved...

Nem, ehhez nem elég erős. Ennek nem lehet nemet mondani. Hogy tehetné? Hogy mondhatna nemet neki, mikor nemcsak, hogy nem fél tőle, hanem ő maga kezdeményez, ő is akarja. Hiszen a szemén is látta, de akkor nem hitte el egészen, de most itt a bizonyíték: tényleg... tényleg kívánja. Nem szabad semmi elhamarkodottat tennie, de hogyan is lenne képes eltolni magától, és véget vetni annak, ami ilyen jó, amit ő kezdett el? Hogy utasíthatná vissza, mikor mindjárt megőrül, abba, hogy visszafogja magát, hogy csukva a szeme, és nem mer hozzáérni? Pillanatokon belül elveszíti a fejét, de nem akarta megijeszteni. Megijedne, ha csak úgy nekiesne. Ha már mindenképpen... Akkor lassan. Finoman, óvatosan. Mint a porcelánnal.

Úgysem tud neki nemet mondani, nem, most nem, mióta... Mióta megcsókolta. Megcsókolta! És megint meg akarja, igen, érezni a száját az övén. Egy kis melegség, egy pillanatnyi kis boldogság, amire szüksége van. Tőle. Mikor Sakura szája, ujjai eltűntek a hasáról, lassan kinyitotta a szemét, és a lány ott térdelt előtte, meztelenül, és rámosolygott. Rá, igen. Alig bírta elhinni. Eltűnt a fájdalom, nincsenek könnyek, csak ez a gyönyörű, fiatal nő, nem is lány már, és olyan szép, hogy szinte már neki fáj. Nem fog tudni megállni. Az övé kell hogy legyen, újra, és újra, és újra, és megint, amíg bele nem hal a mámorba, amíg el nem veszik benne teljesen.

A karjai maguktól mozdultak, a mellkasához vonta, és halkan felnyögött, mikor a lány mellei a csupasz bőréhez értek, a két apró, rózsaszín ágaskodó mellbimbó az övéhez ért. Igen, mennyország. Milyen csodálatos, pedig még nem is... A nyakát csókolta, kábultan, önfeledten, míg Sakura halkan nyöszörögve hátradöntötte a fejét, hogy felkínálja neki a torkát, és lassan végigcsókolta újra a nyakát, újra meg újra, míg már nem bírta tovább, és a háta meghajlott ahogy megcsókolta a mellét, egyiket a másik után, lassan megkóstolta, és hiába követelőzött az ő teste a beteljesülésért, nem figyelt rá. Most rá figyel, a kis csodára a karjaiban, most ad, mert elvenni még nem szabad...

Már ez is túl jó. Nagyon, nagyon jó. Soha nem volt még ennyire felajzott, nem kívánt még ennyire soha, semmit, és az övé lehet... Teljesen megrészegítette a gondolat, a kábaság egyre jobban eluralkodott rajta, végigömlött az egész testén, és Sakura csak nyöszörgött, a vállát markolta, simogatta, nem tiltakozott, nem lökte el magától, nem pofozta fel, pedig mennyivel könnyebb lenne úgy... Abba kéne hagynia, de tudta, hogy már nem lesz képes rá. Túl messzire mentek, és innen már nincs visszaút.

Hátradöntötte az ágyon, és elégedetten felmorrant. Igen, a puha kis teste az övé alatt... Mióta erre várt, mióta ezt akarta. Talán, mióta először meglátta, azóta magának akarta. Talán mindig is... A lány ajkai a szájára tapadtak, és ő nem ellenkezett, a kezei a nadrágját próbálták lehúzni, és ő hagyta, megemelte a csípőjét, míg le nem csúszott az anyag a combjára, és Sakura halk nyöszörgéssel utána mozdult, hozzátapadt, a merevedése a hasának nyomódott, és ő meglepetten felszisszent, ahogy megérezte a puha, forró bőrét, szinte hívta, könyörgött neki...

- Itachi... - A halk, elhaló nyögés volt az utolsó amit hallott. Aztán néma csend, és sötétség.

Sasuke zihálva felriadt, és tágra nyílt szemekkel, borzadva meredt a plafonra, miközben a teste megállíthatatlanul rángatózott. A kezén, ami a hasán feküdt, amikor elaludt, most forró, ragacsos sperma folyt végig, és érezte, hogy felkavarodik a gyomra, ahogy lefordult az ágyról, mintha önmaga elől próbálna menekülni, az álom elől...

A száján egy halk, fájdalmas nyögés tört ki, aztán már a fürdőben volt, a mosdó fölé hajolva, kínlódva hányt. Ez... Mi a franc volt ez? A száját törölgetve a fejét a porcelánnak koccantva beleköpött a lefolyóba, megengedte a vizet, nehézkesen leszenvedett a torkán pár korty vizet, de az undorító íz a szájában maradt, és folyamatosan rázta a reszketés.

Álmodott. Igen, csak álmodta, hogy Sakura meg ő... Nem, nem ő. A bátyja! Érezte, hogy a gyomra újra megemelkedik, de csak köhögött, az előbb már mindent kiadott magából. Összeszorította a szemét, és a hasához kapott. Tétován megpróbált megállni a talpán, de a falnak dőlt, a hideg csempének, és zihálva hol a falra meredt, hol lehunyta a szemét, az arcán sokk, döbbenet, és még valami keveréke ült, a tükörből a hideg, könyörtelen Sasuke helyett most egy teljesen másfajta nézett vissza a sötétben, akit nem ismert.

Mi a büdös franc volt ez? Reszketve kapott bele a mellkasán a bőrébe, a szíve fölött, mert hasogatott, sajgott, és fájt, és a saját szemeibe meredt a tükrön keresztül. Csak akkor döbbent rá, hogy sír, mikor megérezte a forró könnyeket lecsordulni az arcán, és nem értette. Nem... nem volt szomorú, egyszerűen csak rossz volt belegondolni is abba, amit az előbb látott. Akkor meg minek bőg?

A halk zihálás törte meg csak a csendet, a kapkodó lélegzetvételek, ahogy visszhangot vert benne az előbbi élvezet, a borzalom, míg az arcán megállíthatatlanul peregtek azok az ostoba könnyek, amiket azóta nem látott, hogy a szüleit megölték. Itachi. Lehunyta a szemét, újra elfogta a hányinger. Kegyetlen dolog az elme játéka, ezt időtlen idők óta tudta, az apja szavai voltak ezek, amik jól az agyába égtek, talán ki sem lehetne már kaparni onnan, olyan mélyre süllyedtek odabent, de... ez több volt, mint kegyetlen.

Hogy az elméje, a saját, tulajdon agya ilyen kegyetlenül megtorolja rajta a bűnöket, a hibákat, amiket elkövetett. Hogy a bátyja testébe zárva akarjon szeretkezni a nővel, akit megerőszakolt, hogy így feltárja a különbséget, aközött, amit megtehetett volna, és amit megtett, aközött, ami megtörténhet még, hogy elveszíti, elveszíti őt, mert megint ostoba volt. Mintha a mellkasába furakodott jeges kéz a szívét tépné ki, újra, meg újra, pontosan úgy, ahogy ő tette Orochimaruéval. Szinte érezte, hogy a vértől csúszós kezében utolsót moccan az emberi test mozgatórugója, aztán mozdulatlanná válik, és a fejében visszhangzott a hang, ahogyan a falnak csapódik, érezte, hogy forró vér borítja a kezeit, és az iszonyattól tágra meredt szemmel a saját bőrébe mart.

Hirtelen tört rá a vágy, hogy az arcába markoljon, hogy letépje a saját bőrét, hogy ne kelljen többé ennek a testnek a foglyaként élnie, ennek az üres bábnak, amiben belül ott sikolt valahol a gyermek, akit a háta mögött hagyott, akit nap mint nap megkínoz, de nem hallja, nem hallja tisztán, vékony a hangja elveszett... Mintha kilométerekről hallaná, a fájdalmas, könyörgő gyermekhangot, a sírást, de aztán rájött, hogy ő zokog hangosan, olyan hangosan, hogy a saját szájába kellett harapnia, mert gyűlölte, gyűlölte ezt a hangot, és a hajába tépve, tágra nyílt szemmel meredt a tükörbe. Nem ismerte ezt az arcot, ezt nem.

Olyan volt, mintha valaki letépte volna róla az álarcot, ami már régen összenőtt a bőrével, és most a csupasz, vérző hússal nézne farkasszemet, azzal, aki a maszk alatt rejtőzik, azzal, akivel régóta nem találkozott már, és így, így még soha. Menekülni, rohanni, elbújni... De hová? Hová önmaga elől, hová meneküljön? Nem tud, akárhová is próbálna elrejtőzni előle, nem lehet. Összegörnyedve markolta a szíve fölött a mellkasán a csupasz, hideg bőrt, fulladozva lecsúszott a hideg csempe mentén, a kezei a hajába túrtak, a fekete tincsek közé, aztán hirtelen beletépett, erősen, hogy fájjon. Fájjon csak. Azzal tud mit kezdeni, ha a fejbőre sajog, ha a teste vérzik, de a lelke... Van neki egyáltalán még lelke?

Szörnyeteg lett belőle, pont olyan, amilyen ellen harcolni akart, egy undorító, utolsó, mocskos patkány, aki gyilkol, erőszakol, zsarol, mindent elkövet, hogy elérje a célját, és most hiába kapott volna a fény után, már nem volt ott. Elveszett. Késő, túl késő. Szinte látta maga előtt, ahogy a víztükör fölé hajol, az arca még egy gyereké, bámulja saját magát, és hirtelen felismerte: a tó, ami fölött gyakorolta a tűzgolyókat, az apjának, az ő kedvéért, hogy végre elismerje őt is a fiaként. Egy pillanatra mozdulatlanná vált a keze, egy másodpercnyi nyugalom ömlött el rajta. Igen, csak olyanná kell válnia megint... De.. De a bosszú. Mi lesz Itachival?

Rémülten figyelte, ahogy a fejében élő képen ringatózó víz vörössé válik, lassan moccan, lomhán, mintha nem is víz lenne, hanem valami élőlény, és a gyerekarc megváltozik, és újra saját magával néz szemet, a mostani önmagával, a vörös sharinganok szinte beleolvadtak a vérré vált mélypirosába, és a hátán végigszaladt a hideg. Ez egy őrült. Egy mindenre képes, veszélyes, ön - és közveszélyes idegen, egy idegbeteg, valaki, aki nem ő, aki nem kéne, hogy ilyen legyen...

Mosolyok váltakoztak a fejében, az anyjáé, az apjáé, Itachié, Kakashié, Narutóé, Sakuráé... Itachié. És mindenhol csak mosolyok, és csillogó szemek, vér, vér, rengeteg vér, átvágott torkok, a sharinganok, fekete-fehérbe forduló világ, és utána nyújtott karok, ellökött karok, komorrá fagyott arcok, könnyek, vér, és még több vér, hullák, egy sikoly...

A tükör csörömpölve hullott darabjaira, ahogy hangosan felüvöltve hozzávágott valamit, ami a keze ügyébe került, és a padló csillogó, darabokra szakadt cserepektől fényes csillagos égbolttá vált, ami alatt egy kisfiú kóválygott kábultan az erdőben, keresve a kiutat, a tisztást, és nem találta, nem és nem, pedig távolabb fények gyúltak, emberek özönlöttek a fák közé, hangosan kiáltozva, de ő nem hallja, nem, már túl messze van, túl nagy a sötétség, a csend, és már egy patakban gázol, vérhab csapódik a csupasz lábszárára, és elkapja a sodrás... Egy perc, és vége. Hiába döbben rá, hogy rossz helyen jár, mikor már fulladozik, hiába kapálózik. Késő, már nagyon, nagyon régóta késő.

Ostoba, ostoba... Mint valami elmeháborodott, aki magára gyújtotta a saját házát, és röhögve körbetáncolta, aztán hirtelen meglepetten leült a leégett, üszkös romok közé, és ámulva bambul a porra, a koszra, hogy nahát, itt minden csak hamu és mocsok, hogy nem maradt semmi értékes, mind elégett... Mintha a saját arcába bámulna, és nem ismerné fel magát, mert ez nem ő. Hová tűnt az igazi Sasuke? Meghalt, meghalt, vagy csak olyan mélyen eltűnt, hogy nem tudja kiásni a rárakódott piszok alól, amik megszilárdulva ültek rá a lelkére, hogy többet ne is lássa, mit művel ő, hogy mit tesz magával, másokkal, az életével.

Érezte a jéghideg, bosszúszomjas matató kezeket a rakóján, a mellkasán a bokáján, ahogy az összes lemészárolt ember szelleme rajta csüng, és mind őt akarják, szétszaggatni, szétcincálni, holtan látni, üresnek, a szemét, ahogy kihuny belőle a fény, holtsúlyként csüngenek róla, mint az álmaiban, azokban az álmokban, amik játéknak tűntek az előbbihez képest, és most ébren űzték, hajszolták, és nem volt képes elhessegetni őket, csak ült, felhúzott térdekkel, mindkét keze a haját markolta újra, és zokogott, mintha az bármit is megoldana, jóvá tenne, mintha elmoshatná mindazt, amit elkövetett, őt, amivé vált.

Fulladozva kapaszkodott a tincseibe, mintha az megmenthetné. Mintha valódi kapaszkodó lenne ebben az őrült sodrásban, ebben a bizarr, beteg, kifacsart pillanatban, pedig tudta, hogy nem, nyakig merült a vérbe, mindazoknak a vérébe, akiket valaha megölt, akiket valaha megkínzott, megbántott, és hiába, hiába, nincs mibe kapaszkodni, a csónakok elúsztak, az evezők eltörtek, már nincs itt senki, aki megmenthetné, senki, és... Nem is érdemli meg, hogy legyen.

Csak pusztítani képes, csak tombolni, mindent tönkretenni maga körül, ez az amivé lett, nem a bátyja a szörnyeteg, ő, ő a szörnyeteg, ő a beteg, neki kéne megdöglenie végre, a szülei után menni, oda, a megnyugvásba, a melegbe, a boldogságba, hogy ne csak a bosszúja pátyolgassa, ne csak az ölelje körbe, és burkolja be, mint egy koszos, véres takaró, ami lyukas, hideg...

A tükör apróra tört darabjaira bámult. Milyen könnyű lenne elvágnia a torkát, megnyugodni végre, kicsit megállni ebben az őrült rohanásban, a tombolásban, hogy ne csak a lelke legyen jéghideg, hanem a teste is, pont olyan élettelen, amilyennek érzi magát, és mégsem volt képes megmozdulni. Undor hullámzott végig rajta, ahogy gondolatban egy patkány jelent meg előtte, egy patkány, aki elsőként hagyná el a süllyedő hajót... Undorodott magától. Hát ez az, amit az apja akart volna, hogy legyen belőle? Az anyja már rég öngyilkos lett volna, ha látja, mit művel, és mi lett belőle, ha már nem lenne amúgy is halott. Halott... Nem. Neki még bőven van mit elintéznie itt. Nem fog megfutamodni megint.

A fejét a hideg csempének döntve a plafonra meredt, és a könnyek a mellkasára csöpögtek, míg halkan zihált, és azon gondolkozott, vajon tényleg megőrült-e, aztán elvesztette az eszméletét, és végigdőlt a padlón.

************

Sasuke a halk mormogásra eszmélt fel. Félig a nyúlós sötétségbe ragadt tudata halványan, homályosan érzékelte csak a külvilágot, a tenyere alatt a matracra húzott lepedő puha anyagát, a combjától a köldökéig takaró, rádobott törölköző durvább szövetét a bőrén, a szemhéján átderengő halvány fényt, és az azelőtt néha elhaladó árnyékokat.

Pár perc elteltével, érezte, hogy lassan, szépen apránként kitisztul az agya, mintha víz mosná át, és a feje is végre ugyanolyan hűvösnek érződött, amilyennek kellett lennie. Hallotta a hangokat, a padló halk recsegését, beszélgetést, fojtott hangú vitát, megnyugtató mormogást, és ellazultan, lehunyt szemmel arra gondolt, talán tényleg őrült, de ezt nem képzeli: a Hebi itt van vele. A következő gondolata az volt, hogy mit keres itt ez a rakás idióta?

A saját szobájukban kellett volna legyenek, nem pedig körülötte kukorékolniuk. Idegesítő. Aztán a karjába éles, szaggató fájdalom hasított, és el is felejtkezett egy pillanatra a szobában mozgó árnyakról. Mikor meghallotta a füle mellett a halk, fájdalmas, sajnálkozó szisszenést, kinyitotta a szemeit, és Karinra bámult, aki éppen a karjából húzott ki egy tükörszilánkot, a vére lecsordult a karján, meleg csíkot hagyva a bőrén.

A vörös hajú nő a szemüvege mögül, összeszorított ajkakkal nézett le rá, az arcát figyelte, mintha nem akarna annál több fájdalmat okozni, mint amennyit kénytelen.

- Felébredt - mondta halkan, csodálkozva, és egy pillanatra az arcán is átfutott az a hitetlenkedő arckifejezés, mintha hirtelen nem is tudná elképzelni, hogy Sasuke szemei tényleg nyitva vannak.

Juugo és Suigetsu pislogtak át a válla fölött, aztán már újra el is tűntek, mikor Karin megmozdult, és egy másik szilánkot tépett ki a bőre alól - próbálta finomabban, de úgy nem ment -, és egy halk szisszenéssel jelezte, hogy a hófehér bőr felszakadt, és újabb vérpatakot indított meg a lepedő felé, hogy ott aprócska kis köralakban átáztassa, és beszínezze.

- Mit csináltál, Sasuke? - suttogta halkan, aggodalmasan, mintha nem akarná, hogy a többiek meghallják, bár valószínűleg a választ akarta bizalmasan kezelni, de a másik nem szólalt meg, a plafonra meredve szótlanul tűrte, hogy Karin megfossza a szilánkoktól a jobb karját, amire rádőlt a fürdőben. - Minden tele volt a tükör darabjaival, te meg véreztél, és..

És nem volt rajta ruha, igen. Nem jogtalanul furcsállja a dolgot, de nem fogja megmagyarázni. Sasuke fölfelé meredt, szótlanul figyelte a fehérre mázolt felületen imbolygó sötét alakokat, amiket a gyertya lángja vetített a plafonra, és azon gondolkodott, hogy előbb-utóbb ténylegesen meg fog őrülni, ha Sakura hamarosan nem kerül vissza Konohába. A gondolat fogja megölni, hogy a bátyjával van. Vajon ilyen egy idegösszeomlás? Mert ha igen, akkor nem akarja ezt érezni soha többet. A tüdejében akadt a levegő, mikor az egyik bőre alá csúszott szilánk hegyes vége kifeszítette a bőrét, mielőtt átszakította volna, de már tisztában volt vele, hogy a fizikai fájdalom az a fajta fájdalom, amit tud kezelni. Nem érdekelte, hogy vérzik, hogy fáj, nem ez volt a legrosszabb.

Odabent ezerszer rosszabb volt az az iménti, hasogató fájdalom, de hála az égnek már csak sajgott, mintha órákkal ezelőtt beütötte volna a könyökét, és az akkori éles, kínzó érzésből, már csak ez az enyhe lenyomat, emlék maradt volna meg a fejében, és a testében. Nem mintha nem érzett volna már ilyet, de így, ilyen erősen még soha nem volt jelen, soha nem kísértette. Mint a halottak, az ő halottai. Nem mintha nem álmodott volna már azoknak a tévelygő, elveszett, szomorú, vagy éppenséggel bosszúszomjas embereknek a lelkéről, akiket bármilyen kérdés vagy érzés nélkül lemészárolt, amikor kellett, amikor azt mondták tegye meg, de ez most más volt. Ha felébredt, ezek a szellemek elhagyták, ott ragadtak az álmaiban, a sötétségben, az izzó, véreres szemeikkel, az elveszett, összetört álmaik és életük, reményeik felett kucorogva, mereven utánabámulva. Most először követték a valóságba.

A hideg is kirázta a gondolattól, hogy mostantól talán soha többé nem lesz képes megszabadulni a kísértetektől. Mintha nem lenne elég az eddigi élete, az összes borzalom, és fájdalom amit látott, és átélt. Hány élet hullott a porba, omlott össze a keze által, közvetlenül és közvetve, érdekből, parancsra... És még nincsen vége. A célja mindvégig az volt, és az is marad, hogy megölje Itachit. Megérdemli, ugyanakkor hazudott volna, ha azt mondja, nem tölti el kellemetlen érzéssel a gondolat, hogy megöljön valakit, aki a saját vére, az utolsó rajta kívül.

Hiszen ezzel tulajdonképpen ugyanazt tenné, amit a bátyja már megtett, ugyanolyanná válna, mint ő. Felmerült már benne, hogy feltétlenül szükséges-e ez egyáltalán, de a harag hullámai minduntalan kisöpörték a fejéből ezeket a sorsával megbékélő, természetétől idegen gondolatokat. Ha valaki, hát Itachi megérdemli a halált. Mégis, egy ideje... Sakura óta olyan utakra vezette őt a még valahol benne élő gyermek, amiket nem értett, és amiket soha nem akart bejárni. Mintha Sakura kioldozta volna a benne élő kisfiút, aki még mindig csak gyászolt. Gyászolta a családját, a jövőjét, a sorsát, saját, valóságbeli önmagát, aki már közel sem volt olyan ártatlan.

És az a kisfiú most ott kóvályog benne, mélyen valahol, és keresi a kiutat, átragyog a repedéseken, amit Sakura hagyott a hideg, érzéketlen lelkén, és őszintén szólva, kételkedett benne, hogy nehéz lett volna megtalálni azokat a törésvonalakat.

Karin végzett a szilánkok egyesével való kiszedegetésével, és egy pillanatnyi habozás után eltávolodott az ágya mellől, hogy helyet adjon Suigetsunak. Sasuke egy rövid, sötét pillantást vetett a karján lévő sebekre, amit a másik most óvatosan kimosott, hogy ne fertőződjenek el, és nem értette, miért vannak itt, mikor nem tett értük soha semmit. Suigetsut ugyan kiszabadította, de akkor is szabaddá vált volna előbb-utóbb, ha nem akarja megszerezni magának. Karinnak semmi oka nem volt vele tartani, és Juugo is csak azért csatlakozott hozzá, és a Hebihez, mert Kimimaro megemlítette egyszer a nevét. Nevetséges, bizonytalan, instabil.

Jobban fel kellett volna építenie ezt az egészet, sokkal jobban, bombabiztosra, hogy képtelenek legyenek mások arra, hogy eloszlassák ezt az egész, ködös képet, amiben magát érzi. Úgy érezte, nem tudja kezelni ezt az egészet, ahogyan kéne. Nem született vezetőnek, nem alkalmas ilyen posztra, hiszen önmagának is hazudik, önmagát is meg- és félrevezeti. Persze Itachi ebben is ezerszer jobb, mint ő. Ki tudja, mi minden lehet a bátyja műve az életében, anélkül, hogy tudna róla? El tudta volna képzelni, hogy ő tehet az egész Orochimaru-ügyről is. Mekkora előnyhöz képes juttatni bárkit is egy olyan hideg, higgadt fej, mint amilyen Itachinak van.

Ő sosem volt jó a türelemjátékokban, vagy azokban, amik ravaszságot, jóval előregondolkodást igényeltek, de a bátyja annál inkább. ANBU kapitányként is jól teljesített, a taktikái még az apját is lenyűgözték, de... Fugaku elégedettsége az idősebbik fiával szemben semmi volt, ahhoz képest, ahogyan ő tisztelte, és csodálta Itachit. És hátba szúrta, elárulta... Megérdemli a halált.

Kinyitotta a szemét, és Karin felajánlott alkarjára hunyorgott, aztán mikor a sebes bőr az ajkához ért, kinyitotta a száját, és belemélyesztette a fogait a vékony csuklóba. Hallotta, hogy a nő felsikkant a fájdalomtól, és nem is lepte meg. Nem pazarolta arra az energiáját, hogy ne okozzon fájdalmat. Karin tudta, hogy mire vállalkozik, hogy mit ajánl fel neki, ezért nem is érzett bűntudatot.Amúgy sem tette volna. Semmi köze hozzá, csak ideiglenesen az oldalán szerepel.

Érezte, hogy a bőre azonnal összeforr, és kisimul, mintha nem is történt volna meg az a kis fürdőszobai jelenet, mintha nem tudná, hogy kísérteni fogja a szellemeivel együtt, talán élete végéig, mintha nem is lett volna. Elhatározta, hogy nem is fog rágondolni, a lelke legmélyére dobja, játéknak a benne élő gyermeknek, had legyen egy kis öröme is, had lássa, hogy még érez, még szenved néha, hogy az ő agya is rövidzárlatos esetenként, hogy néha még felcsillan benne a lelkiismerete. Szinte látta a keserűen elégedett mosolyt a saját kölyökarcán. Élvezd, taknyos. Nem sok alkalmad lesz rá.

A fogai egy utolsót téptek Karin megkínzott bőrén, és a nő sziszegve rántotta el a kezét, a csuklóját a mellkasához szorítva, fájdalmasan, összeráncolt homlokkal bámult Sasukéra, aki letörölte a szájáról a kiserkent vérét.

- Kifelé - sóhajtotta, a hangjában idegesség rezgett, és a szoba hamarosan kiürült, miután a fal felé fordulva tüntetően magára küszködte a takaróját, és a lábával a földre lökte a törölközőt, ami eddig az ágyékát takarta.

Hallotta, hogy halkan behúzza maga után az ajtót valamelyikük, és végre egyedül hagyták a gyertya bizonytalanul hunyorgó, az ajtócsukást kísérő lanyha légmozgástól imbolygó lángjával.

Nem akart az álmán gondolkozni, mégis szinte akaratlanul megtette: mintha az agya kivetítette volna a kínzó képeket a fehér, csupasz falra. Ő, ahogy a megkötözött Sakura fölé hajol, a fájdalomtól és a kíntól eltorzult arc fölé, amin szakadatlanul peregnek a csalódottság könnyei, és szinte érezte a szédülést, a mámort, ami elfogta akkor, azt a csodálatos érzést, hogy hatalma van, ő uralkodik, azt kap meg, amit csak akar, és nem kell érte megerőltetnie magát, de ezt az érzést el is söpörte a következő pillanatkép.

A vágytól kipirult arcú, homályos szemű, mosolygó lány, ahogy Itachira bámul, a meztelen hátán szétterülő tincsek közé csúszott ujjakkal, hálás, boldog...

A hideg végigfutott a hátán, és borzongva megrázta a fejét, fekete tincsei az arca elé csúsztak, eltakarva a szemeit, mintha csak segíteni akarnának neki. Nem, kizárt. Sakura soha nem tenné meg ezt vele, és valahogy... Talán amiatt, ahogy a bátyja mellkasának dőlt, talán amiatt a hangulat miatt, amit ez az egyetlen mozdulat teremtett meg a levegőben, nem tudta volna elképzelni, hogy Itachi képes lenne ugyanazt megtenni, amit ő, csakhogy győzedelmeskedjen felette. Nem. Túl higgadt, hidegfejű ahhoz. Ő a lelkén fog erőszakot tenni, hiszen már most együtt dolgoznak ellene.

Konohába akarták csalni azzal a pletykával, hogy együtt vannak. Talán neki sem kéne ilyen hirtelennek és elhamarkodottnak lennie. Talán neki sem a fizikai erőszakkal kellene kezdenie. Ha viszont a lelki hadviselésre akarna koncentrálni... ahhoz ismernie kéne Itachi gyenge pontját, márpedig neki fogalma sincsen, mi...

Sasuke meglepetten kinyitotta a szemeit, és a fehér falra bámult, amiről már eltűntek a képek. Ő nem tudja. De valaki biztosan van, aki igen. Csak meg kell találnia azt a valakit, hogy rátapinthasson arra az érzékeny, fájó pontra, amivel ellensúlyozhatja az eddigi hibáit. Itachi eddig biztonságban érezhette magát, pajzs mögül támadott, az ismeretlenség pajzsa mögül, de éppen ideje ezt áttörnie, és egy kicsit ráijeszteni, amikor már teljesen abba a hitbe ringatta magát, hogy nyerni fog.

Sasuke ajkára egy megkínzott, diadalmas mosoly kúszott, ahogy eszébe jutott, hogy Itachi ebben az esetben a védekezésre kell, hogy koncentráljon, és nem lesz ideje támadni. Már csak találnia kell valakit, aki ismeri a bátyját. És az pokolian nehéz lesz.