Itachi kelletlenül lebámult a tányérjára. Étvágy nélkül egyáltalán nem jó enni. Figyelte, ahogy Sakura tologatja a tányérján az ételt, látszólag ugyanolyan kedvetlenül, mint ő maga. A lány ivott egy kortyot, felnézett rá, és egy apró mosollyal, az állával felé bökve jelezte, hogy egyen, aztán mikor nem mozdult, helytelenítően megrázta a fejét.

- Tényleg kíváncsi vagy rám? - kérdezte hirtelen, olyan hitetlen hangsúllyal, hogy Itachi meglepve pislogott rá.

- Miért ne lennék? - kérdezte. - Egy darabig még együtt leszünk. Amíg meg nem gyógyítasz, elég sok időt fogunk egymással tölteni.

- Hát, igen - értett egyet a lány egy apró mosollyal. - Sosem gondoltam volna, hogy egyáltalán találkozunk valaha. Ha ez fel is merült volna, két hete még azt mondom, harcoltunk volna egymással. Pedig, őszintén szólva, már akkor sem tettem volna szívesen. A sharingan nem jó ellenfél - mondta, és nézte, ahogy Itachi válla megrándul, mintha magában tökéletesen jól szórakozna rajta. - Ne nevess - szólt rá hirtelen, de mosolyogva. - Tényleg nem az. Elég nehéz úgy trükközni, hogy ne tudj mindent lemásolni.

- Nem olyan nehéz - vonta meg a vállát egy derűs pillantással a férfi. - Csak ismerni kell a gyengepontjait. Neked amúgy is meg lesz rá a lehetőséged. - Sakura szemei azonnal felcsillantak.

- Az biztos - mondta lelkesen. - Egy hét, és jobban fogom ismerni a sharingant, mint bármelyik orvos eddig. Kivéve talán Ninkent. Ninken zseni volt - motyogta hirtelen elszontyolodva.

- Úgy csinálsz, mintha te nem lennél az - vágott közbe Itachi, mire a lány felháborodva felnézett rá.

- Mert nem vagyok! Ha Tsunade-sama nem maga veszi kézbe a képzésemet, sehol nem lennék - méltatlankodott Sakura. - Lehet, jobb is lenne. Ha nem sikerül így felküszködnöm magam idáig, soha eszébe se jutottam volna Orochimarunak - tette hozzá halkan.

- Az erőnek és a tudásnak ára van, amit meg kell fizetni - vonta meg a vállát a férfi. - Van, hogy duplán.

- Van - bólogatott szórakozottan Sakura. - Mindegy. Túléltem, kész.

- Orochimaru viszont nem - hunyorgott rá derűsen Itachi, mire a lány elnevette magát.

- Igazad van. Felfordult, ahogy már megérdemelte volna, nagyon, nagyon régóta. Nem is tudom, csinált-e valaha bármi hasznosat is, amíg élt - fanyalgott Sakura.

- Attól függ, kinek a szempontjából nézzük a hasznosat. Ha az övéből, biztosan.

A lány elgondolkozva bámult rá, aztán letette az evőpálcikáit a tányérja szélére, és hátradőlt.

- Kabuto... - kezdte hirtelen, elhallgatott, Itachira pislogott, aztán lassan folytatta. - Kabuto azt mondta nekem, ő adott értelmet az életének, de... nem értem, hogy. Mármint, persze, nyilván "elveszett" volt, ahogy ő fogalmazott, de Orochimaru nem az az ember... - Sakura az ajkába harapott, és egy félmosollyal folytatta. - Kígyó, izé, akármi, aki célt tudna adni az embernek... orvosnak, megszállottnak, akárkinek. Szóval, ha ezt nézzük, akár még... hasznosnak is nevezhetjük, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan rossz célja volt. Végül is... mi értelme annak, hogy az ember... a kígyó, akármi is volt... szóval, hogy a halhatatlanságot kutatja, mikor nincsen értelme annak, hogy éljen? Ha még csak a tudás miatt kereste is a megoldást az örök életre, akkor is...

- Nem azért csinálta, hogy többet tudjon meg erről. Azért csinálta, hogy tovább élhessen. Szerintem, egyszerűen csak szerette beleütni az orrát mások dolgába - vágott közbe Itachi.

- A mit csinálni a mijével? - kérdezte egy halk, visszafogott vihogással Sakura, mire a férfi egy fáradt sóhajjal lehunyta a szemét, de azért a szája széle megrándult, hiába próbálta elrejteni, mire a lány hangosan felnevetett. - Ne, ne csináld ezt a fancsali képet, Uchiha! - mondta vidáman. - Nem mondom el senkinek, hogy tudsz mosolyogni - suttogta cinkosan. - Esküszöm.

- Úgysem hinnék el - hunyorgott rá szkeptikusan Itachi.

- Látod? Na, gyerünk, csak egy picit...

- Sakura, koncentrálj a vacsorádra - morgott rá a férfi, mire Sakura a szájába harapva lemosolygott a tányérjára.

- Oké, akkor addig nem nézek oda. Mosolyogsz már?

- Sakura... - sóhajtotta Itachi a fejét rázva, mire a lány halkan felkuncogott.

- Nem ér - méltatlankodott a nevetéssel küzdve, és újra felpislantott a férfira, aki kifejezéstelenül bámulta. - Komolyan, nem zsibbad el az arcod? - kérdezte kíváncsian. - Vagy már annyira régen mosolyogtál egyáltalán, hogy így maradtál? Itachi... - kacarászott idétlenül, mire a férfi tanácstalanul ráhunyorgott, míg hátradőlt a széken.

- Nem tudom eldönteni, hogy most részeg vagy, vagy egyszerűen csak megőrültél - vallotta be végül tétován.

- Egy kicsit mindkettő - mondta elgondolkozva a lány, és rámosolygott. - Legalábbis, azt hiszem, nem állok messze egy idegösszeomlástól, és szédülök is kicsit.

- Kapaszkodj a pálcikáidba - javasolta előzékenyen Itachi.

- Te is - morogta a lány hirtelen duzzogásba váltva.

- Én nem szédülök - felelte Itachi, mire a másik megrántotta a vállát.

- Nem kérdeztem - motyogta, aztán hirtelen felcsillant a szeme. - Hé, ha mesélek magamról, eszel? - kérdezte, mire a férfi homloka ráncba szaladt.

- Hogy akarsz mesélni teli szájjal? - kérdezte, aztán hirtelen lefagyott.

- Rosszul vagy? - kérdezte Sakura aggódva, mikor jobban szemügyre vette a férfi arckifejezését, de mikor az csak megrázta a fejét, folytatta. - Majd eszek utána, csak végre kezdj neki te is, zavar, hogy csak bambulsz. Na, gyerünk - biztatta, mikor Itachi felpislogott rá. - Mesélek. Magamról - mondta egy mosollyal, és a férfi szinte látta, ahogy az asztalon végigtekergőzik a mézesmadzag.

- Ha ez is valami trükkös kis női fortély, feladom, és inkább átmegyek Kisaméhoz, ott alszom - mormogta gyanakodva.

- Nincs benne semmi csapda - tiltakozott Sakura, és legyintett. - Különben is, Kisame mellett képtelenség aludni, még én is tudom, hogy rémes, ahogy horkol, pedig a folyosó másik végén aludt a bordélyban - mondta mosolyogva. - Na, kezdj neki, és akkor én is elkezdem.

Itachi egy percig nem moccant, karba font kezekkel bámult a lányra, ahogy mosolyogva figyeli, aztán végül is előrehajolt, és megragadta az evőpálcikáit, Sakurából pedig abban a pillanatban dőlni kezdett a szó, még talán ő maga is meglepődött rajta, és a férfi arra gondolt, hogy szerethet beszélni, ha ennyi mindent képes végighadarni...

- Márciusban születtem, és igen, ezzel a hajjal, így, rózsaszínen - kezdte egy mosollyal Sakura. - A szüleim azt mondták, hogy a nagymamámtól örökölhettem, neki halványlila volt a haja - fintorgott, míg vizet töltött. - Talán, jobb is, hogy maradtunk a rózsaszínnél, legalább nem néz ki olyan bután a szememmel... azt hiszem. Mindegy. Konohában nőttem föl - mondta és célzatosan Itachira pislogott. -, és soha nem is hagytam el, amíg csapatot nem kaptam, és küldetéseket. Nem is tudom, hogy kezdődött nálam ez a ninja-dolog, a szüleim nem ragaszkodtak hozzá, sőt, jobban szerették volna, ha egyszerű civilként élem le az életemet, távol a veszélytől, a vizsgáktól, a küldetésektől, de állítólag eléggé nyughatatlan gyerek voltam, miután összebarátkoztam a többiekkel. Tudod, eleinte sokat piszkáltak a hajam, meg a homlokom miatt - mondta a férfinak, és gyorsan ivott egy kortyot, míg árgus szemekkel figyelte, ahogy Itachi lassan és alaposan megrág minden egyes falatot, és őt nézi közben, érdeklődve, mintha tényleg kíváncsi lenne rá. Azért ezt nehéz volt elhinni, de úgy látszott, tényleg így van. Végül is, Itachi eléggé spórolós, ha érzelmekről van szó. - Sértődékeny voltam, talán kicsit túl is reagáltam a dolgot. Oda se kellett volna figyelnem rájuk, apa is mindig azt mondta, sose szégyelljem, hogy különleges vagyok. Persze, akkor még nem tudtam magam másképpen nézni, csak olyan... furának, ahogy a többiek - fintorgott. - Aztán jött Ino. Tudod, Yamanaka, a szőke, copfos, akit te is láttál a főtéren - magyarázta Itachinak aki lassan bólogatott, nyelt egyet és megszólalt.

- Inoichi, az apja elég sokat segített az ANBU-osztagnak régebben. Ibikivel együtt rengeteget vallatott, bár látszott rajta, hogy utálja. A lánya is ugyanezt fogja csinálni, várd csak ki - mormogta.

- Kizárt - rázta a fejét Sakura, és egy apró mosolyt küldött Itachinak. - Inoichi eléggé előrelátó volt: messze elkerülte azt a fajta elmejutsut, amilyen az övé is. Ino az elméjét transzportálja mások elméjébe, de nem lát belőlük semmit, csak cselekvésre képes ösztönözni mást. Volt már szerencsém ehhez a fajtához. - A lány egy röpke grimasszal fejezte ki, milyennek is találja.

- A vizsgádon - tette hozzá Itachi, a tányérját bámulva, kifejezetten ellenséges arckifejezéssel, mintha azon gondolkozna, hogy még egy falat, és kidobja az ablakon az egészet, míg Sakura meglepetten rámeredt.

- Honnan...? - kérdezte értetlenül, mire a férfi felpillantott rá.

- Az aktádban benne van, hogy az első chuunin vizsgádon megbuktál, mikor Yamanaka ellen kellett kiállnod. Meg az is, hogy ő sem volt sikeresebb - vonta meg a vállát.

- Ja, kiütöttük egymást - kuncogott fel Sakura. - Kemény ökle van, az már biztos. Gyerekkorom óta a legjobb barátnőm, de mindig is versenyeztünk. Mióta... - A lány lepislogott a tányérjára. - Mióta Sasuke elment, már vele se az igazi a kapcsolatom. Azóta inkább Hinata és Neji van mellettem, mert Naruto is elment edzeni. Nemrég ért vissza Konohába, mikor engem elvitt Orochimaru. Mindenesetre, ő volt az első igazi barátom, gyerekkoromban, aki nem furcsának látott - vonta meg a vállát Sakura, és Itachira bámult, aki őt nézte mereven, mintha elbambult volna, és nem moccant a keze sem. - Mi az? Nem eszel.

- Csak nem vagyok éhes - felelte a férfi, miután rápislogott, mint aki most rezzen fel, de aztán mégis megmozdult, és kelletlenül szétcincált egy szerencsétlen rizsgombócot, hogy apránként egye meg. Úgy könnyebbnek tűnt leerőszakolni a torkán.

Sakura lenézett a tányérjára, és elégedetten elmosolyodott. Már majdnem a fele eltűnt, és még sehol nem tartott. Amíg van mit mesélnie, addig Itachi enni fog. Biztos volt benne. Még akkor is végez vele, ha szemenként eszi a rizst... A lány egy halk sóhajjal a szemeit forgatva hátradőlt. Kiakasztó tud lenni, ha valamit nem akar.

- Ino rengeteget segített nekem - folytatta halkan. - Azt hiszem, az összes önbecsülésem neki köszönhetem, hogy elismertem, én is érhetek valamit, ha eleget próbálkozom, és elég keményen. Az Akadémiára is együtt jártam vele, és Narutóékkal is, és akkor azt hittem, a tanulással elérek bármit is. Jól tanultam, de Sasuke mindig leelőzött - mondta egy nosztalgikus mosollyal, és Itachi érdeklődve nézte, ahogy a tenyerei között szórakozottan görgeti a félig teli poharát. - Ő volt az osztályelső, gyakorlatban, elméletben, mindenben - mondta, és felsandított Itachira. - Büszke lehetsz rá. Az apád is az lehetett volna, de soha nem jött be a vizsgákra. Egyszer láttam... - csacsogott könnyedén, a vízre meredve, ahogy a lassan mozgó pohár szélére csapódik, és cseppenként legördül rajta. - Nem is tudom már, mikor, de nem tűnt különösebben büszkének vagy... vagy bármilyennek, egyáltalán. Nem úgy festett, mint egy apa, aki éppen a fiát figyeli. Úgy viselkedett, mintha egy idegent bámulna. Pedig, Sasuke tényleg nagyon ügyes volt. Mindenkit lenyomott az Akadémián, Shikamaru volt az egyetlen, akivel néha volt egy kis holtverseny, ha elméleti kérdésekről volt szó, és ami azt illeti, hát, én is benne voltam az első ötben, és akkor még azt hittem, ez számít. De nem, nem érek vele semmit, hogy jól tanultam. Persze, ezek az alapok, de attól még nem ér sokat, ha azt mondom az ellenfelemnek, hogy: "figyelj, kiváló voltam az Akadémián" - nevetett fel halkan, és Itachi halkan megköszörülte a torkát, a lány pedig felpislogott rá. - A világ összes kincséért se nevetnél, igaz? - hunyorgott rá, aztán elmosolyodott, mikor a férfi makacsul összeszorított szájjal egy picit megrázta a fejét. - Mindegy, a szemed elárul - vonta meg a vállát mosolyogva Sakura. - Szóval, én se voltam hülye, de Sasuke... Sasuke magabiztos volt. Unott. Én nem, és biztos, őt is érdekelte valamennyire, amire tanítottak minket, ha már nem tudta akkor, ugye, a te jóvoltodból, de látszott és érződött rajta, hogy nem új neki teljesen, amit hall, és gyakorlott volt, mikor például jutsukat tanultunk. Engem soha nem tanítottak otthon, pedig lett volna mit, csak hát, anyuék sokat voltak küldetésen, meg szerintem, nem is nagyon repestek a gondolatért, hogy én is ninja akarok lenni. Ha szóba került az Akadémia, állandóan valami ostoba shinobiról motyogtak - mosolyodott el a lány, és megvonta a vállát. - Állítólag valaki meggyőzött, hogy legyek ninja, amikor még kicsi voltam. Illetve, nem ezt mondták, hanem hogy én akartam ninja lenni, mert... nem is tudom, már hogy mondták. Mert valaki hatással volt rám? Mindegy - vonta meg a vállát végül, és felmosolygott Itachira, aki olyan meredten bámult rá vissza, mintha megfagyott volna. - Hahó - mondta a Sakura kuncogva, és meglengette a kezét a férfi arca előtt. - Figyelsz te rám egyáltalán? Minek tépem a számat, ha...

- Bocsánat, figyelek - rázta meg a fejét Itachi meglepetten pislogva. - Folytasd.

- Egyél - vágta rá válaszul a lány, mire Itachi egy morcos pillantást vetett rá, és tovább piszkálta a rizst, Sakura pedig egy halk sóhajjal az égnek emelte a szemeit. - Szóval, büszke voltam magamra, mikor kiderült, hogy nem vagyok hülye ehhez a ninjásdihoz, pedig, ha akkor tudom ezt az egészet, fel is adtam volna már a legelső nap. Szerencsére, kaptam egy csapatot, Kakashi-sensei-t, Narutót és... hát, Sasukét. Ők mindig ott voltak, és ha nem lettek volna, akkor most én sem ücsörögnék itt. Nem kaptunk túl sok küldetést együtt, Kakashi akkor még ANBU-ként is működött néha, mi meg nélküle egy küldetésen... A-a - Sakura halkan felnevetett. - Katasztrófa voltunk. Naruto és Sasuke folyton marták egymást, én meg hiába voltam ott, mindig Sasukénak adtam igazat, és Naruto... Naruto mindig duzzogott. Amilyen hirtelen, szeleburdi, és forrófejű, nem is csoda, és hát... Sasuke mindig olyan unott volt, olyan lenéző, ő meg pont ezt nem bírta, állandóan kitört valamin a balhé. Mint egy csapat ovis, komolyan... Én meg... Mintha dísznek állítottak volna oda közéjük, ha valami baj volt, mindig a hátukat bámultam. Nem voltam, és nem is vagyok erős ninja, az egyetlen, ami profin megy, az a chakrakontroll, és bevallom, nem is szeretek harcolni, nem látom értelmét, hogy mindenki a másiknak esik minden apróság miatt. Nem éppen egy shinobi gondolatai, de... - Sakura tanácstalanul megvonta a vállát. - Nem bírom a küzdelmeket, ennek ellenére, sokszor kénytelen voltam harcolni. A legtöbbször viszont, ők ketten küzdöttek helyettem, és szégyelltem is, hogy ölbe tett kézzel figyelem, ahogy megsérülnek, hogy miattam bántják őket, mikor nekem kéne kiállnom helyettük. Megpróbáltam változtatni rajta, és alkalmam is nyílt rá, mikor a chuunin vizsgán, a legelsőn, Orochimaru rátette az átokpecsétet Sasukéra. Akkor ő és Naruto sem voltak maguknál, én voltam az, akinek figyelnie kellett rájuk, és éppen akkor támadtak meg. Orochimaru emberei voltak ők is. Meg akartam védeni a fiúkat, és végül is, nem voltam menthetetlen szerintem, mégis... mégis Sasuke vetett véget az egésznek, ahogy az átokjelekkel a testén, azzal a jéghideg aurával megállította őket. - Sakura megrezzent, a karja libabőrös lett, mintha még most is utálná azt az érzést. - Ijesztő volt így látni. - A lány maga elé meredve megdörzsölte a karját, hallgatott.

- Hogy lettél végül is orvos? - kérdezte hirtelen Itachi, és Sakura összerándult, meglepetten pislogott rá, mintha már el is felejtette volna, hogy ő is ott van.

- Mi? - kérdezte értetlenül, aztán észbe kapott, elmosolyodott. - Jiraya és Naruto visszahozták Tsunade-samát Hokagénak, és megkértem, hogy tanítson. A chakrakontrollommal megfeleltem medic-ninnek, így belement, bár, gyanítom, már csak én hiányoztam a nyakára a feladatai mellé. Elég kemények voltak az edzései, és nem volt velem elnéző. Neki köszönhetem, hogy lett belőlem valaki hasznos, és értékes - vonta meg a vállát, még mindig a karját dörzsölgetve, mintha fázna.

- Tsunade nem kímél senkit, az már igaz - mormogta Itachi, és felállt.

Sakura meglepetten pislogott rá, aztán a férfi tányérjára.

- Hát, gyorsan végeztél - motyogta csodálkozva.

- Sakura, tíz perce eszem - felelte szárazon Itachi, míg bement a fürdőbe.

- Hová mész? - fordult utána értetlenül a lány.

- Megnézem, megszáradtak-e már a ruhák - hallatszott tompán a hangja a fürdőszobából, aztán hirtelen felbukkant az ajtóban. - Jut eszembe, a ruhád tiszta vér. Ki kéne mosni azt is.

Sakura meglepetten lepislogott, és tényleg: a ruhája eleje véres volt, egészen a melle aljáig.

- Te jó ég! - sikkantott fel. - Úgy festek, mint akit minimum kettétéptek - sóhajtotta frusztráltan, és belesett a ruha alá is. - Ó, ebből fürdés lesz - fanyalgott, míg Itachi a száját összeszorítva lepislogott a padlóra. - Miért nem szóltál hamarabb? - méltatlankodott, míg felpattant, és elindult a férfi felé. - Lehet, hogy orvos vagyok, láttam már rosszabbat is, de azért nekem se a kedvenc elfoglaltságom derékig ülni a vérben... - mormogta, míg kicsit megrángatta a fehér anyagot, hogy elválassza a bőrétől, és közben halkan sziszegett a kellemetlen érzéstől, aztán hirtelen megtorpant, mert majdnem nekiment Itachinak. - Ó... Bocsánat, teljesen tönkretettem a ruhát, igaz? - kérdezte hirtelen, és lebiggyedt a szája, mint egy kislánynak, ha eltört valamit. - Ne haragudj - mondta, és leeresztette a kezét, csalódottan pislogott fel a férfira.

- Kijön belőle - vonta meg a vállát Itachi. - Mosd ki hideg vízzel.

- Tényleg? - kérdezte meglepetten a lány, mire a másik bólintott.

- Tényleg. Ugyanis sikerült felvenned az egyetlen hálóinget az egész rakás ruhából - sóhajtotta Itachi, mire Sakura olyan hirtelen vörösödött el, hogy pislogni nem volt ideje, míg a férfi finoman megrántotta az anyagot a derekán. - Úgy csináltatták, hogy könnyen kijöjjön belőle a vér - mondta halkan, a ruhára - hálóingre - meredve, és Sakura ugyanolyan gyorsan sápadt el, mint ahogy az előbb pirult ki.

- Tessék? - hebegte fehéren, idegesen, és Itachi lepillantott rá, aztán hirtelen megrándult az arca.

- Bocsánat - mondta halkan, és tétován az ajtófélfának dőlt. - Nem akartalak megijeszteni.

- Úgy érted, hogy... hogy... - dadogta Sakura, hatalmasra nyílt szemekkel az ő bűntudatos pillantásába meredve, lefagyva, és szinte érezte, hogy még az ereiben is kis híján áll a vér az előbbitől...

Az övében is. Hogy lehet ekkora hülye? Csak nem figyel oda, és máris kicsúszik a száján... Mintha csak kényszerítenék rá, hogy beszéljen, hogy mindent kiadjon. Szegény lány, a frászt hozza rá, mikor nem kéne tudnia. Főleg neki nem kéne tudnia.

- Úgy - sóhajtotta végül tehetetlenül, és a fejét is nekidöntötte az ajtófélfának, úgy nézte Sakurát, aki tátott szájjal bámult rá vissza, aztán ellökte magát a fától, és ellépett a lány mellett. - Menj, mosakodj meg - vetette még oda, míg a zsebébe süllyesztette a kezeit, és egy halk sóhajjal az ablakhoz lépett.

Hallotta, hogy egy percnyi néma csönd után halkan kattan a fürdőszobaajtó zárja, és az ablak hűvös üvegének nyomta a homlokát. Hiába, a szemei a hibásak. Azok a nagy, zöld szemek. Meg hogy nem elég tiszta a feje. Nem tudja magát olyan könnyen visszafogni, mint bármikor máskor, nem, most nem megy, pedig Sakura látott és hallott már elég borzalmat, és még fog is, nem pont neki kéne rátennie még egy lapáttal. Bolond, ostoba, meggondolatlan... Minden egyes saját magának szánt szidó szó után halkan koccant a homloka az ablaküvegen.

Pedig mosolygott. Mosolygott végre, és nevetett, és... igen, ezt a hangot szereti. Ahogy nevet. Amikor sikít, vagy sír, azt... azt nem, de ezt igenis jó hallani. Hogy Sasuke talán nem tette végleg tönkre, hogy nem tört össze teljesen. És akkor jön ő, kinyílik a szája, és vége az egésznek. Tudnia kéne, mikor kell befogni. Egészen eddig nem is volt ezzel problémája, de most... Most úgy kell félnie tőle, hogy egyszer csak kinyitja a száját, és magától kiröppen belőle az összes hazugság, amit valaha mondott, hogy elhagyja a hamis Itachi Uchiha, akit magára húzott, mint egy jelmezt, és marad ő, az igazi, védtelenül, kiszolgáltatottan, hogy csak az igazság marad, amivel képtelen együtt élni, és elmondja neki... Nem, most jobban kell figyelnie, mint eddig bármikor. Reikivel hibázott, neki elmondta, reménykedett, hogy úgy könnyebb lesz, de... Sakurával nem ismétlődhet meg ugyanaz.

Hallotta, hogy csobog a víz, míg kinyitotta a szemét, és kibámult az ablakon, ki az erdőbe. Már így is tudja, hogy nem lesz túl boldog élete, ha Sasuke nem képes felismerni az értékeit. Mert az, értékes. Egy Uchihának... valóságos kis csoda, és az öccse nem látja, mert vak. Nem ő a vak, hanem Sasuke, milyen ironikus, hogy erre gondol... Pedig ez a lány a fény az alagút végén, és ő hagyná veszni. Ostoba, buta, buta kisfiú...

És ha mégis rájön, ha mégis értelem csillan végre azok között a sötét gondolatok között, ki tudja, nem lesz-e késő. Ki tudja, nincs-e késő már most is, amíg Sakura odabent fürdik, amíg ő itt áll az ablak előtt, amíg Sasuke ki tudja, hol van, kit tudja, mit csinál, mire gondol... És nincs vele, azzal, akivel kéne, mert hiszen a menyasszonya, vele kéne lennie...

És ő helyette van itt, de minek? Minek figyel rá ennyire? Sasuke úgyis hagyja veszni, mert bolond. Hogyan változtathatná meg Sakurát a szemében, ha nem férhet az öccséhez? Minek erőlködik, miért küzd, mikor úgyis tudja, nincsen kiút? Se Sasukénak, se neki. És most már Sakurának sincsen, mert elvették tőle, zsákutcába csalták. Ő és Sasuke.

*******

Sakura meredten bámult bele a tükörbe, míg a kád lassan megtelt forró vízzel, és a sápadt arcát dörzsölte, zavartan, egy szál fehérneműben álldogálva, csípőjét a mosdókagyló hideg porcelánjának támasztva.

Nem tudta elhinni, hogy Itachi az imént arra célzott, amire ő is gondol. Nem, az lehetetlen, hogy az apja is... Hogy az anyja is... Nem, az... az kizárt.

Megrázta a fejét, és a saját szemébe nézett a tükrön keresztül. Nyúzott volt, sápadt, fáradtnak látszott, és legalább öt évvel idősebbnek tűnt így, ilyen lestrapáltan. Összeráncolt homlokkal forgatta a fejét, hogy rendesen megnézhesse az arcát, minden elképzelhető szögből, de a kép nem változott: csak egy félhulla néz ki így!

Frusztráltan felsóhajtott, most már valahogy értette Tsunade-samát azzal a jutsujával, jó dolog lehet örökké tizennyolcnak látszani. Igaz, ő annyi, de nem annyinak néz ki, és ez nem jó. Két hete még simán elment volna tizenhatnak is, most meg... Soha nem érdekelte, hogyan is fest tulajdonképpen, de ez a brutális változás elképesztette. Mintha nem is ő lenne. Nem is érzi úgy magát, mintha a régi Sakura lenne. Soha nem is lesz már, és ettől szomorúvá vált. Sasuke kirabolta.

Egy halk sóhajjal teljesen levetkőzött, és elzárta a csapot, aztán bemászott a vízbe, és jólesőn elnyújtózott benne, hagyta, hogy a víz elmosson minden rosszat, a meleg kiáztassa belőle a feszültséget. Nem akart hajat mosni, de hiába fogta fel a haját, a tincseinek vége belelógott a fürdővízbe. Nem foglalkozott vele. Nem akart. Egyszerűen csak elfeküdni, a melegben, a csillogó víztükör alatt, fejét a fehér porcelánnak támasztva, lehunyt szemmel nem gondolni semmire... igen, ez így jó.

Nem szabad gondolkozni. Mindig csak ahhoz lyukad ki vele, amire meg végképp nem akart gondolni. Felejtsük is el. Mintha meg sem történt volna... Nem, Sasuke nem létezik. Nincsen Konoha, nincsenek bijuuk, nincsen Akatsuki, nem léteznek Senjuk, klánharcok... Csak ő, ez a kádnyi csodálatosan meleg víz, és Itachi Uchiha az ajtó túlfelén. Igen, ezzel még kiegyezne. Aztán elaludt.

*********

Arra rezzent fel, hogy a víz már csak langyos, és ijedten ült fel a kádban. Csak egy fél óra telt el, és ettől megnyugodott, aztán hirtelen elmosolyodott, mikor meghallotta odakintről a padló halk recsegését. Már most ideges, pedig ha tovább alszik...

Gyorsan megmosakodott, és megtörölközött, míg a kádban, a dugótól megfosztva lassan lecsorgott a víz a lefolyón. Kapkodva dörzsölte a haja végét félszárazra, aztán a hátizsákba túrt, ami ott feküdt a mosdókagyló alatt, és a száját húzva kikapta az első Mikoto-féle ruhát, ami a kezébe akadt. Hosszú volt, kék, és olyan... uchihás.

Fehérneműt keresett, felöltözött, belebújt a ruhába is, de megkötős volt, vagy öt percet szenvedett vele, de nem tudta, melyik része hová való. Aztán megállt, a tükörbe bámult, és halkan nevetett saját magán. Hogy lehet valaki ilyen béna? A tükörben nézve mit csinál, próbálkozott tovább, de aztán egy sóhajjal feladta. Ez neki túl bonyolult. Összehúzta magán, és benyitott a szobába, ahol Itachi fel-alá járkált.

- Itachi? - kérdezte kicsit félénken, mire a férfi megtorpant.

- Azt hittem, már belefulladtál... - kezdte kissé ingerülten Itachi, míg felé fordult, aztán hirtelen megakadt, és rábámult.

- Nem tudom, hol kell megkötni - pislogott kínosan a lány, és a lehető legszerencsétlenebb pillantásával nézett rá, de Itachi nem válaszolt, talán még a szája is nyitva marad, ha nincs akkora gyakorlata benne, hogy elrejtse, mit gondol éppen, de Sakura arra tippelt, gondolatban már rég itt hagyta, és sírva hazamenekült. Tényleg elég hülye, ami azt illeti, egy ruha legyőzi, mikor ninjának mondja magát...

Aztán a férfi végül megmozdult, elé lépett.

- Fogd felül - mondta halkan, fojtottan, mintha legszívesebben kiabálna, és Sakura a nyakát behúzva, tette, amit mondott, a nyakánál összefogta a ruhát, míg Itachi megfogta az övrészét, és megkötötte a melle alatt. - Fordulj. - A lány megfordult, laposakat pislogva meredt a szemközti falra, és pokolian szégyellte magát. Felvehetett volna mást is, biztos, nem mindegyik ilyen, talált volna ott másikat is, amit fel tud venni, nem kellett volna pont ezt kiszúrnia, de hát, mindig beletenyerel a trutyiba, kézenfekvő, sikerült felvennie az egyetlen hálóinget is, ki tudja, mi az, ami rajta van éppen...

Érezte, hogy Itachi türelmetlenül megrántja a hosszú öv azon részét, ami az elől való megkötése után is megmaradt, és a lány idegesen hátrapillantott a válla fölött.

- Emeld fel a kezed.

Sakura a magasba emelte a kezeit, és a jobb karja alatt bámult át, megpróbálta kilesni, mit művel a férfi a hátán, legalább legközelebb egyedül is menni fog, de nem látta, csak a kézmozdulatokat, és ettől teljesen összezavarodott. Elég bonyolultnak tűnik...

- Mit csinálsz? - érdeklődött kíváncsian.

- Nem csoda, hogy nem tudtad fölvenni - morgott rá Itachi, mire újra behúzta a nyakát. - Legközelebb én választok, mit vegyél fel.

- Oké - hebegte Sakura, és a padlóra bámult, a meztelen talpával zavartan apró köröket rajzolt a fapadlóra.

- Ezt ne csináld.

- Bocsánat - mondta, és mozdulatlanná vált.

- Sakura, úgy csinálsz, mintha parancsot teljesítenél.

- Máris - vágta rá gyorsan, aztán hirtelen elnevette magát. - Mármint, izé, igen. Bocsánat - suttogta aztán elkomolyodva.

- Nem haragszom.

- Tessék? - pislogott át újra a karja alatt.

- Úgy csinálsz, mintha attól félnél, hogy leharapom a fejedet - mormogta Itachi, míg a lány halkan felnyögött, mert a férfi hirtelen meghúzta az övet, és a ruha összeszorult a derekán, a mellkasán... mindenhol.

- Ez egy kicsit hosszabb volt, nem? - kérdezte döbbenten, mikor lepislogott magára, és észrevette, hogy a fél vádlija kilóg az egészből.

- Nem kicsit volt hosszabb - felelte Itachi szárazon, mire el kellett mosolyodnia. - Kész bűvészkedés, amit ezzel a vacakkal kell művelni. Anyám se tudta soha egyedül felvenni - tette hozzá, míg igazított a masnin, amit az egészre kötött a legvégén, és Sakura újra felnyögött.

- Hogy bírt ebben megmaradni? - sóhajtotta méltatlankodva.

- Jól bírta a gyűrődést - vonta meg a vállát Itachi, és a vállánál fogva maga felé fordította Sakurát. - Igen, azt hiszem, így jó - állapította meg tűnődve, és a tekintete megállt a lány csupasz lábszárán.

- Köszönöm - sóhajtotta Sakura, és felpislogott rá. - Nem gondoltam volna, hogy abból a sátorméretű valamiből ilyen pici ruhát lehet varázsolni - vallotta be végül mosolyogva.

- Nem is baj, legalább nem fog zavarni visszafelé - felelte halkan a férfi, és lebámult rá, aztán olyan hirtelen bukott ki belőle a kérdés, hogy ő sem tudta talán, honnan jött. - Hogy csinálod?

- Mit hogy csinálok? - kérdezte egy értetlen mosollyal Sakura, mire Itachi felé intett.

- Ezt. Hogy tudsz mosolyogni? - Komoly volt, és ettől a lányról is leolvadt a könnyed arckifejezés.

- Itachi, attól még, hogy végigbőgöm az életemet, nem tudom meg nem történtté tenni - mondta halkan. - Mire jó, ha sírok, és őrjöngök? Semmire. Akkor inkább már mosolygok. Valaki egyszer azt mondta nekem, ha eleget mosolygok, még ha nem is szívből jön, attól is már vidámabb leszek.

- Nem úgy értettem, hogy inkább... - tiltakozott halkan a férfi. - Csak... Mindegy.

Itachi ellépett mellőle, megfordult, az ablakhoz sétált, és megállt előtte, kibámult rajta, az arca kifejezéstelen volt, olyan semmilyen, szinte már fájt nézni is.

- Itachi. - Sakura a férfi után sétált, odaállt mellé az ablakhoz, és felnézett rá.

- Hm?

- Tudod... Én nem... - A lány elhallgatott, és kinézett az ablakon, aztán gépiesen beszélni kezdett, olyan hűvösen és távolságtartóan, ahogy neki jólesett erről beszélni. Nem mintha szeretett volna ilyesmikről beszélgetni, egyszerűen csak ez volt a legkönnyebb és a legkevésbé fájdalmas módja az egésznek. - Nem tört meg. Úgy értem, persze, fáj, és nehéz, de... De nem fogok összezuhanni. Jól esik kisírni, és kibeszélni magamból, és így is feldolgozom, de egy idő után már nem lesz a része az életemnek. Ugyanúgy eltűnik majd, ahogy Sasuke. Borzalmas, és gyűlölöm, és az álmok a legrosszabbak, amikor nem tudok felkelni... - mondta egy nagy levegővel, miközben homlokráncolva egy fára meredt odakint, és érezte magán Itachi pillantását. - De kibírom. Kibírom ezt is. Nem lesz baj, oké? - kérdezte halkan, míg a férfira nézett, aztán lehunyta a szemét. - Csak kell egy kis idő hozzá, hogy rendbe jöjjek. Nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy számítottam rá... - Sakura megrázta a fejét és egy keserű kis fintorral az ágyhoz lépett és leült rá. - Nem is tudom elmagyarázni. Számítottam rá, hogy Sasukétól soha nem fogok mást kapni, csak fájdalmat. Számítanom kellett rá, de ezt mondjuk nem tudtam volna elképzelni, nem is feltételeztem róla. Hidd el nekem, megbánta eléggé, már abban a pillanatban, ahogy elkezdődött az egész, és még fogja is, mert van lelkiismerete, még érez, még megmenthető. Ne érts félre, már nem szeretem. Már nem, mert tett ellene, és jó sok kellett hozzá, hogy végül kiölje belőlem teljesen, de megtörtént. Ennek ellenére, még mindig... Nem mondtam le róla, és nem is fogok soha. Ha másért nem, hát Narutóért megteszem. Visszaviszem Konohába, ahelyett, hogy elkaparnám valamelyik erdőben, mert már itt tartok, hogy szívem szerint ezt tenném, mert már a hajamat tépem tőle, hogy milyen ostoba tud lenni, mert nem akar meglátni semmit, ami igaz is ebben a kicsavart, nyomorúságos világban, és esküszöm, esküszöm neked Itachi, még élvezném is, de nem. Tartozom ennyivel Narutónak, Kakashi-sensei-nek, Konohának... És azt hiszem, neked is - tette hozzá, és újra felnézett Itachira, aki az ablakpárkánynak támaszkodva figyelte.

- Verd ki a fejedből, hogy bármivel is tartozol nekem - tiltakozott rögtön a férfi, mire Sakura halványan rámosolygott.

- Ugyan. Igenis tartozom neked. Megmentettél, nem is egyszer. Segítesz nekem elfelejteni mindent, amit el akarok felejteni, és ez jó, és ha tehetném, mindent neked adnék, amim van, de semmim nincs - mondta halkan, és tanácstalanul megvonta a vállát. - Illetve... amim van, azt nem tudom odaadni. - Itachi komoran bámult rá, tudta, hogy most Narutóra gondol, Inóra, Nejire, Hinatára... a barátaira. Arra, hogy ő nem magányos, hogy neki nem egyedül kell megbirkóznia mindennel, mert van, aki támogassa. És ez önmagában már hatalmas vagyon. - Ha neked... - A férfi felpillantott az egyhangú fapadlóról Sakurára, aki letámaszkodott az ágyra, és úgy figyelte őt egy percig, összeszorított ajkakkal, mielőtt újra nekiveselkedett volna. - Tudom, hogy szereted Sasukét, de... elég ez neked? Ő... gyűlöl téged, Itachi. Nem tudom, mi történt akkor éjjel pontosan, és... nem is akarom tudni, nem, tudok eleget ahhoz, hogy ne akarjak többet, de biztos vagyok benne, hogy nem az történt, amit én hallottam. Kizárt. De ő nem látja, mert nem ismer, nem beszél veled, és nem is képes úgy látni téged, ahogy én. Soha nem is lesz képes. Nem tudom, mihez akarsz kezdeni ez után, de ő meg akar téged ölni. Biztos hogy... hogy jól van ez így? - Sakura homlokráncolva meredt rá, kissé aggodalmasan, és a férfi ellökte magát az ablakpárkánytól, megállt mindkét talpán.

- Mit akarsz mondani? - kérdezte kényelmetlenül feszengve.

- Ha én... Ha valahogy, akárhogy... Ha tudok segíteni, akkor...

- Nem tudsz - vágta rá nyersen Itachi, és zsebre dugta a kezeit, feszültnek tűnt. - Nem tudsz, és ha tudnál is, akkor sem akarnám, hogy belekeveredj. Ez a mi ügyünk, az enyém, és Sasukéé, és el is lesz rendezve minden. Nem a te problémád.

- Sajnálom, nem akartam beleavatkozni, vagy ilyesmi. Csak szeretnék segíteni, ahogy te is segítettél nekem - mentegetőzött gyorsan Sakura.

- Már így is eleget segítettél - felelte halkan Itachi, mire a lány meghökkenve pislogott rá. - Tudom, hogy Sasuke élete végéig jó helyen lesz. Hogy vigyázni fogsz rá. Nekem ennyi elég. Több, mint elég - tette még hozzá, de nem nézett Sakurára, inkább kibámult az ablakon, a gyertya fénye az állkapcsán állapodott meg, a fekete tincsein, a póló nyakkivágásából kilógó kulcscsontján, a nyakláncon a nyakában. Az arcát viszont elrejtette a homály, a kintről behömpölygő sötétség, és a lány szíve összeszorult.

- Pokolian jó színész vagy. Tudom, hogy mit játszol, de azt nem, hogy miért - suttogta halkan, és Itachi nem moccant, hiába szerette volna most látni az arcát, a kifejezést, ami kiült rá, mert tudta, azért fordítja el a fejét, ne lássa a szemeit, ne lássa, hogy fáj neki, amit mondott, hogy Sasuke gyűlöli... Tényleg szereti azt a bolondot. Ahogy ő is szerette éveken keresztül. - Ha ez neked elég, akkor... figyelni fogok rá. Nem ígérem, hogy megteszem, amibe volt olyan szíves a kérdezésem nélkül belekényszeríteni, de... Vigyázok rá. Akárhol leszel is, és akármit tervezel.

- Köszönöm.

A fojtott hang ráült a vállára, mint még egy súly, amit neki kell cipelnie. De ezt most valahogy nem bánta. Egyáltalán nem. Lehunyta a szemeit, és a falnak támasztotta a fejét, a karjait az ölébe húzva arra gondolt, talán mégsem kéne ennyire belemennie ezekbe a dolgokba. Akármi is van itt, akármi is van Itachival... nem tartozik rá. Semmi köze az egészhez, és Itachi is elég érzékenyen reagál erre a témára, ő meg talán csak bántja vele, és nem akarta még jobban megkavarni a helyzetet. Így is elég bonyolult.

Hallotta, ahogy halkan megreccsen a padló előtte, és kinyitotta a szemeit. Itachi előtte állt, az ágy előtt, zsebre dugott kezekkel, az arca megint kifejezéstelen volt, de a szemében ült valami, amit nem tudott azonosítani. Miért néz így rá? Megint az a pillantás, mint ott, a bordélyban, a tükör előtt, mielőtt megvizsgálta volna, mielőtt elárulta neki, hogy beteg.

- Mi az? - kérdezte végül halkan, megszeppenve, mikor Itachi sokáig nem mozdult, csak bámult rá, olyan megfejthetetlenül...

- A nyaklánc - felelte a férfi ugyanolyan halkan, mint ő, és Sakura zavartan lepillantott a medálra.

Már észre se vette, hogy rajta van, azzal fürdött, le se vette... Kikapcsolódott, és félig az ezüstláncon lógott a nyakából, félig a ruha elejére lógott, a medál a kapocs mellé csúszott. Odakapott, megpróbálta bekapcsolni, de hiába dobta át a haját a vállán, az mindig valahogy a kezére csúszott.

- Várj, segítek - sóhajtott fel végül Itachi, miután perceken keresztül szerencsétlenkedett, és leült mellé az ágyra. - Fordulj meg - mondta, mire a lány leeresztette a kezeit, és hátat fordított neki.

Érezte, hogy Itachi összefogja a haját, és áthúzza a jobb vállán. A férfi a tenyerét tartotta, és ő a kezébe adta a nyaklánc két végét, aztán kicsit felemelte a hajzuhatagát, hogy be tudja kapcsolni. Hallotta a halk kattanást, ahogy a nyaklánc a helyére került, aztán... aztán csönd. Csak a néma csönd, Itachi levegővételeinek egyenetlen hangjai, aztán csak a meleg lehelet a nyakán, és... és a csönd. Megugrott a szíve, ahogy megérezte a férfi ujjait a tarkóján, az állkapcsán a bőrének melegét. Közel. Túl közel.

- Itachi? - suttogta halkan, összezavarodva, de a válasz csak egy apró cirógatás volt a nyakán, és egy halk sóhaj.

- Sasuke egy ostoba gyerek - mormogta halkan a férfi.

Itachi rámeredt Sakura tarkójára simult ujjaira. Nem szabad, de hiába... Sasuke tényleg nem normális. Megkaphatta volna, odaadta volna magát neki, és bántja, mikor talán még soha nem találkozott ilyen tiszta nővel, eddig el sem hitte volna, ha ilyet mondanak neki, de tessék, itt ül előtte, és dől belőle a cseresznyevirág illata, tisztán, most nem keveredik az övével, és így furcsa. Persze, elsőre meg az volt furcsa, hogy Sakurán érzi a tusfürdőjét, talán soha nem is fordult elő, hogy ilyet érzett volna egyáltalán. Az ő illata egy nőn. Sakurán. Te jó ég... Nem szabadna ilyeneken gondolkoznia. De mégsem tudott megálljt parancsolni magának, csak hagyta, hogy lecsukódjanak a szemei, és közelebb hajolt. Túl közel.