Sakura lehunyt szemmel kapaszkodott Itachi vállába, félig már lefordulva a székről, arcát a férfi nyakának nyomva, halkan, nehézkesen lélegzett, az agya is csak takarékon működött. A szaké égette a gyomrát, és Itachinak is alkoholszaga volt, de furcsa módon most nem zavarta, nem úgy, mintha egy csészébe szagolt volna bele.

Jó illata volt. Nagyon finom. Olyan, mint az erdő, egy kicsit a fenyőkre emlékeztet, egy kis cseresznyevirág a pólóból, a tusfürdője, amit már ő is használt, és egy kis szaké. Sakura halkan felsóhajtott, bár ő észre sem vette. Biztonság illata van. Halványan elmosolyodott, és Itachi hajába rejtette az arcát, de a hirtelen, elégedett mozdulattól majdnem leesett a székről, a férfi tartotta meg a derekánál fogva, aztán már vissza is ültette, nekidöntötte a háttámlának, és Sakura a homlokát ráncolva nyitotta ki a szemét, amiért eltűnt a váll, amin olyan kényelmesen megvolt.

- Hová mész? - mormogta halkan Sakura, és Itachi keze után nyúlt, de a másik éppen az asztalon próbált rendet rakni.

- Nem megyek sehová - felelte a férfi, a hangja furcsának tűnt. - Jobban vagy?

- Egy kicsit - mondta bizonytalanul Sakura. - Megnézhetem, de szerintem minden rendben.

A lány letámasztotta a fejét a szék háttámlájára, és némán figyelte, ahogy Itachi pakolászik, a tálcára teszi az üres tányérokat, a poharakat, miközben a fejét rázza.

- Nem, most ne erőltesd. Nem vagy éhes? Vagy inkább pihennél még? - Itachi lepislogott a félig lehunyt szemhéjú Sakurára, aki laposakat pislogva bámult rá.

- Semmi nem menne le a torkomon - fintorogta végül a lány, aztán megkapaszkodott a szék háttámlájában, és feltolta magát, bár a térdei remegtek.

Itachi hátrébb lépett, hogy helyet hagyjon neki, megfogta a karját, hogy megtartsa, de Sakura nem az ágyig akart elsétálni, ahogy ő gondolta, csak felé lépett. Egy csöppet megingott, és a férfi kinyújtotta a jobb karját, hogy elkapja, ha elesne, de aztán Sakura odalépett hozzá, és a vállára hajtotta a fejét. Itachi kicsit összezavarodva pislogott a szemközti falra.

- Mit csinálsz? - kérdezte értetlenül, míg a lány tenyere a karjára simult.

- Nem tudom - vallotta be tanácstalanul Sakura, és a nyakának nyomta az arcát. - Csak így minden sokkal jobb - tette hozzá halkan.

Itachi tétován bámult a saját kinyújtott jobb kezére, a lány hátára, aztán leeresztette a karját az oldala mellé, a hüvelykujja súrolta Sakura derekát, míg a lány vékony karjait a nyaka köré fonva halkan felcsuklott. Sír. Megint. Itachi lehunyta a szemét. Nem szereti, ha sír. Mintha csomó lenne a gyomrában, és ez határozottan nem olyan érzés, amit bárki szeretne érezni, pláne nem ilyen gyakran.

- Bocsánat - suttogta a lány a nyakába, és Itachin újra végigfutott a lassan már ismerősként üdvözölt érzés: a gerincén száguldozó borzongás. - Én csak...

- Semmi baj - mondta végül halkan, és nehezen, de rávette a karját, hogy megmozduljon, és Sakura lapockái közé simuljon.

Egy szívdobbanásnyi ideig csend ült rájuk, aztán a lány olyan hirtelen zokogott fel, hogy Itachi összerezzent.

- Szerettem - csuklotta a vállgödrébe Sakura, a hangját a pólója fojtotta el, és érezte, hogy megint könnyes a nyakán a bőre. Nem, határozottan nem kedveli ezt az érzést. - Négy éves korom óta szerelmes voltam belé. Talán még a cipőfűzőmet sem tudtam bekötni, mikor már... Úgy szerettem, ahogy felkeltem, ettem, levegőt vettem, olyan magától értetődően, és azt hittem, van rá esély, hogy egy kicsit... egy kicsit ő is kedveljen engem. Hogy észrevegyen, hiszen csapattársak voltunk, azt hittem, barátok is, hogy jelent neki valamit, hogy Kakashi-sensei, Naruto és én törődünk vele, hogy ha családja nincs is, tudja, hogy hozzánk bármikor jöhet, mert hiába veszekedett folyton Narutóval, hiába nem vette komolyan a sensei-t, hiába csípett belém ezerszer a szavaival, vagy a viselkedésével, hiába... Tudnia kellett, hogy egy közülünk, hogy szeretjük, hogy ránk bármikor számíthat, mert ott vagyunk neki. Azt hittem, hogy jelentünk... hogy jelentek neki bármit is. Mekkorát tévedtem, Itachi...

- Ez nem igaz - motyogta halkan Itachi, és a hüvelykujja tétován megmoccant a lány hátán. - Biztosan jelentett neki valamit, te is, biztos...

- Ne mentegesd! - csuklott fel hirtelen, dühösen Sakura, és a férfi elhallgatott, lesütötte a szemeit, mereven a padlóra bámult. - Te is tudod, hogy nem érdemli meg... - suttogta a lány erőtlenül, és a háta újra megállíthatatlanul rázkódni kezdett Itachi tenyere alatt, aki lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Nem akarta végighallgatni az egészet, mégis, úgy érezte, tudnia kell, és biztos volt benne, hogy ott fog állni, mozdulatlanul, míg Sakura ki nem ad magából mindent, rá nem zúdítja az összes fájdalmát, el nem áztatja a pólóját a könnyeivel, és aztán ott áll majd, mint akinek a nyakába öntöttek egy vödör jéghideg vizet, vérző lélekkel, és szívvel, a tudattal, hogy ha nem mutatja meg ezt az utat Sasukénak... - Szerettem, és soha, semmibe se vett, nem foglalkozott vele, hogy érzek, a lelkembe taposott, nem egyszer, hanem ezerszer, és mindezt olyan unottan, mintha csak egy legyet hessegetne odébb... És aztán elhagyott, otthagyott egy nyomorult köszönömmel, mintha az mindent megoldana, és rendbe tenne! Elhagyott engem, Narutót, Konohát... Könyörögtem neki, hogy maradjon, érted, könyörögtem, mintha én lennék az a fél, kettőnk közül, akinek könyörögnie kell, hogy maradjon! Elment, és hiába hajkurásztuk három évig, mintha észre sem vette volna... Fogadjunk, még csak eszébe se jutott, hogy : "Jé, ez a két idióta még mindig utánam kapálózik", egyszerűen csak figyelmen kívül hagyott minket, azt, ahogy Naruto küzd érte, ahogy én bőgök utána! Gyűlölöm.... Gyűlölöm, hogy ilyen hideg, ilyen kifejezéstelen, ilyen ostoba! Sajnálom, hogy valaha is sírtam miatta, mert nem érdemelt meg egyetlen könnycseppet sem, egyetlen egyet sem... És aztán jön, és elvesz mindent, mindent, amit önként is neki adtam volna, és tudta, tudta, hogy ez így van, megmondtam neki, de hiába, csak... Elvett mindent! Miért kellett így, így mikor... mikor tudta! Gyűlölöm őt, Itachi... - A férfi csukott szemmel hallgatott, a keze lassan, csillapítón simogatott egy tenyérnyi felületet Sakura hátán, aki a nyakába kapaszkodva, fulladozva, zokogva beszélt, levegő után kapkodva, de most felpillantott, a falra meredt.

- Ne hazudj magadnak - mondta halkan. - Nem gyűlölöd. Csak csalódtál benne.

- De ha egyszer annyira fáj - csuklott fel a lány.

- Pihenj kicsit, jobb lesz tőle, ha alszol rá - mormogta Itachi, bár közel sem volt biztos benne, hogy igaza van. Sakura nem mozdult, így végül a derekánál fogva emelte meg, és elvitte az ágyig. - Aludj, jó? - kérdezte halkan, míg a lány hagyta, hogy végigfektesse az ágyon, a karja ellazult a nyaka körül. - Kimerült vagy, és ha tovább hergeled magad, csak még fáradtabb leszel - mondta Sakurának, aki nagy, könnyes szemmekkel bámult fel rá, míg ráhúzta a takarót, fölé hajolva, a karjaival a nyaka körül.

- Itachi...

- Igen? - A férfi ezúttal egyenesen Sakura szemeibe nézett, bár nem véletlenül nem tette eddig, most mégis valahogy rávette magát.

- Hová tűnik a szerelem, ha meghal? - kérdezte halkan a lány, az arcán egy könnycsepp csordult le, bár már nem sírt. - Hová kerülnek azok a szívek, amik nem működnek többet? Mert az enyém tönkrement... Csak egy nagy, fekete lyukat hagyott maga után, ürességet és fáj. Nagyon fáj. Vissza akarom kapni a szívemet. Hogy fogok újra szeretni valaha is anélkül? Tudok majd egyáltalán? Itachi...

- Nem tudom - motyogta a férfi. - Fogalmam sincsen.

A halvány gyertyafény visszatükröződött Sakura szemeiben, ahogy rábámult, furcsa volt tőle a tekintete, és Itachi felegyenesedett, figyelte, ahogy a lány kezei tehetetlenül hullanak a mellkasáig húzott takaróra.

- Szerettél valaha, Itachi? Szerettél? Úgy értem... - motyogta halkan, a hangja máris álmos volt, és a férfi némán nézett le rá, némán, és komoran.

- Nem - felelte végül Itachi, és el kellett fordulnia, kibámult az ablakon. - Nem, még soha.

- Szerencsés vagy... - suttogta Sakura, de mire a férfi rávette magát, hogy visszaforduljon felé, addigra már csukva voltak a szemei, mély álomba süppedt, az arca is nyugodt volt végre, nyugodt, kisimult, könnyes.

- Te vagy a szerencsés - mormogta végül, pár perc néma csönd után. - Csak még fogalmad sincsen róla - sóhajtotta, és leült a székre, az oldalát a háttámlának támasztva nézte, ahogy alszik, a csukott, hajszálvékony szemhéján átderengő, átfutó halványkék ereket, a szempilláját, ahogy lezárják azt a kis csodavilágot, ami mögöttük rejlik.

A gyomrában lassan feloldott a görcs, ahogy Sakura álmában megmoccant, a párnába fúrta az arcát, a kisujja megrezzent a takaró vékony, világosbarna szövetén. Arra gondolt, biztos mindig így alszik, az arcát a párnájába rejtve, a kezével a feje alatt, ahogy először látta. Egy pillanatig hezitált, mielőtt felállt, és az oldalára fordította a lányt, behajlította a kezeit, aztán megállt fölötte, nézte.

Sasuke egy utolsó, istenverte bolond. Mégis, hogy...? Hülye kérdés. Nagyon is jól, tudja, hogy. Nem ez a kérdés. Összeszorította az ajkait, és visszaült a székre, félig még mindig az ágy felé fordulva, hogy szemmel tartsa. Nem csodálkozott volna, ha rémálmai lennének. Egy pillanatig a gyertya lángjába meredt.

A kérdés az, hogy miért. Rendben, megkívánta. Ezen nem csodálkozik, az öccse is férfi, Uchiha, az ösztönök ugyanúgy dolgoznak benne, mint bárki másban, és ott az a pokolian erős érzés, a birtoklási vágy, amit ő is a magáénak tudhatott. Ha más nem is volt, amit a tulajdonának mondhatott volna, ez az érzés, és a neve azért az övé. És úgy tűnik, Sasuke sem más.

De akkor sem érti. Sakura azt mondta, hogy önként is... Hát, szerelmes. Volt. Vagy még mindig az. Nem lett volna meglepve, ha ez a gyerekkori szerelem, ami lassan kinőtte magát igazivá, megmaradt volna valahol mélyen odabent. Az anyja is... Ő is sokáig szerette még Fugakut, elvakultan, hiába ismerte meg a sötétebbik oldalát. De abból, amit ő tud, úgy tűnik Sasuke soha nem mutatott mást Sakurának, csak, hogy milyen kegyetlenségekre képes, hogy milyen hideg... Rázúdított minden jeget, ami a szívében volt, és a lány dideregve ugyan, de elfogadta. Ebbe a felébe szeretett bele. Te jó ég, mi lett volna, ha Sakura az öccse normális oldalával szembesült volna a kezdetektől fogva?

Jó, hát, ismerte már azelőtt is, hogy Sasuke ilyen lett volna, hogy ő... Már akkor is kedvelte. Talán már akkor is szerelmes volt belé, bár ebben kételkedett. Egy négy éves kislány még nem lehet szerelmes. Rajonghat, érdekelheti valaki, de hogy szerelmes legyen? Mindenesetre emlékezett rá, ahogy a kis rózsaszín copfok az öccse kiáltásai után lebegnek a levegőben, a kis botladozó lépésekre a másik nyomán. Olyan kis esetlen volt, mindig Sasuke után loholt, mint valami kiskacsa az anyukája után. Ha nem az öccsével látta, akkor elveszetten bolyongott a faluban Sasukét keresve. És az ő nyomában meg ott osont a Kyuubi-kölyök, mint egy árnyék.

Ezek hárman... Mulatságosak voltak. Igen, bár így utólag visszanézve, kicsit furcsának tűnt, de sokat figyelte őket. Ha unatkozott délutánonként, ami elég ritkán fordult elő, de azért megesett néha, elég volt leülnie valamelyik tetőre, és ha várt egy kicsit, valahonnét előbukkantak, mindhárom jómadár. Szórakoztatta, és örült, hogy láthatja Sasukét a természetes környezetében, anélkül, hogy az öccse tudná, hogy figyeli. És persze ott volt Naruto, a Kyuubi-kölyök. Sasuke nem igazán kedvelte, legalábbis elsőre úgy tűnt, de ha jobban megfigyelte, egészen összebarátkoztak. Akkor kicsit aggódott, de a kis szőke bajkeverő nem volt veszélyes, erre bárki rájött, aki csak egy kicsit is ismerte. Bár, ha a hülyeség erővel párosul... Az tényleg rossz kombináció. Mindenesetre, akkor nyugodt volt, és most már tudta, hogy nem a Kyuubi-kölyöktől kellett volna féltenie az öccsét, hanem saját magától.

Sokszor gondolkozott azon, hogy milyen lesz, ha felnő. Hogy milyen ember válik majd belőle, de erre... Erre nem gondolt. Akkor még sehol nem volt az öccse sorsa fölé tornyosuló, fenyegető árnyék, bár az Uchihák mindig is elégedetlenek voltak a Senjuk keze alatt, voltak kisebb összezörrenések, de akkor még gondolatban sem volt a lázadás, a mészárlás pedig végképp nem. A lehetőségek között még akkor sem szerepelt az a Sasuke, aki pár évvel a családja legyilkolása után eltűnik Konohából, csatlakozik Orochimaruhoz, elhagyja a csapatát, a biztonságot nyújtó Avarrejteket, ahol a Harmadik, és később az Ötödik figyelő tekintete alatt élt, hogy aztán mikor visszatér, ellopja ezt a lányt, Sakurát, a családjától, a barátaitól, a betegeitől, és megerőszakolja. Bár, ez a lehetőség később sem került bele a pakliba. Gondolta volna a fene, hogy ilyen mélyre süllyed valaha, az a kis buta, csupavigyor édes kisfiú, akinek a szájából naphosszat csak ő folyt, mint a víz a csapból.

Mikor elment Konohából, mikor a háta mögött hagyta, zokogva a földre borulva, akkor... akkor még volt remény. Remény arra, hogy Sasuke, ha a családja nélkül nem is teljes, de ember lesz. Mosolygó, remélő, tervezgető, érző ember, később férj és apa, méghozzá nem is rossz. Azok a reményei akkor szálltak el, mikor a fülébe jutott, hogy Sasuke elhagyta Konohát. Már akkor meginogtak, mikor megkapta az átokpecsétet a nyakára, de az még féken tartható lett volna. Akkor hálás volt Hatakénak, hogy gondoskodik róla, hogy ne terjedjen tovább, de később elátkozta a nyugdíjazott ANBU-t, amiért nem tanította Sasukét.

Megértette az aggodalmait, de... Ha tanítja, lehet, hogy Orochimaru továbbra sem száll le az öccséről, és megpróbálja magához édesgetni, az eredeti terve szerint, de Sasuke nem hagyta volna el Konohát, ha úgy érzi, erősödik, megkapja azt a képzést, amire érzése szerint szüksége van. Ördögi kör, és tudta, nem hibáztathatja Hatakét, mert nem az ő hibája. Akkor kellett volna megölnie Orochimarut, mikor ott állt előtte, miután megtámadta, akkor kellett volna darabokra cincálnia, apró kis cafatokra, elégetni, és elásni, hogy biztosan ne térhessen vissza. Annál az undorító hüllőnél senki nem tudhatja, mikor jön vissza, hogy csúszik vissza az életbe, mikor már halott... Undorító, levakarhatatlan parazita.

Ha nem ölte volna meg Sasuke, akkor biztos volt benne, hogy ő tépte volna széjjel a saját két kezével. Évek óta magát hibáztatta azért, hogy Sasuke ilyen lett, hogy így kellett felnőnie, hogy ilyen ember lett belőle, de ezúttal, ott a fogadó csöndes szobájában ülve, amit csak Sakura halk, egyenletes légzése töltött meg, a gyertya pislákoló lángjába bámulva elmaradt a bűntudat, ami olyan ismerős volt már, mint valami kedves, régi barát. Ez nem az ő hibája, ezért már nem hibáztathatja magát.

Lehet, hogy ő indította el Sasukét ezen az úton, lehet, hogy ő mutatta meg neki az utat, ami csak lefelé vezet, a félhomályba burkolózó, előre kikövezett ösvényt, ami egyenest a legsötétebb helyek felé tart, de ez... Ez már nem az ő hatása, ez már nem az ő hagyatéka, és elszörnyedt, ha arra gondolt, hogy ez lenne Sasuke maga, az öccse lecsupaszított lelke, erőszakos, birtokló, agresszív, szadista szörnyeteg, aki képtelen fékezni magát, aki képtelen a helyes módon megtenni valamit, még akkor sem, ha az ott nyújtózik előtte, ha maga kínálkozik... Mert soha semmit nem volt képes a helyes úton elérni. Azt hiszi... azt hiszi, hogy a jó út a helytelen, a rövid, a könnyű... Vagy csak nem számít neki, hogy mivel mocskolja be a szívét, hogy a sár, a vér, amiben lassan derékig gázol nem a bőrére tapad rá, hanem a lelkére?

Sakura... felajánlotta magát neki. Jó, nem ezekkel a szavakkal mondta el, de elég nyilvánvaló volt, hogy nem fog ilyenekről neki mesélni. Nem tartozik rá. És Sasuke mégis, mégis bántotta. Megerőszakolta. Már ez a szó maga is újra görcsbe rántotta a gyomrát. Elfordította a tekintetét a gyertyától, rábámult az alvó lányra, és érezte, hogy megrándul az állkapcsa. Miért bántotta? Egyáltalán hogy volt képes...? Nem kellett volna erőszakkal elvennie tőle, azt, amit önként adott volna. Vagy talán...? Itachi lehunyta a szemét. Ha ezt élvezi, akkor nem azon a nőn kéne gyakorolnia, akit el akar venni. Nem ő lett volna az egyetlen, aki ilyen. Csak külön kellett volna választania a kettőt. Az ember nem arra tartja a feleségét, hogy bántsa, hogy megerőszakolja. Az a nő arra van, hogy megteremtse neki az otthont, hogy gyerekeket szüljön neki. A másikra meg ott vannak az alkalmi nők. Ha ilyen, ilyen... Nem akart úgy gondolni rá, mintha beteg lenne, csak ezért, de neki ez betegesnek tűnt. Hogy élvezheti bárki is azt, hogyha...?

Itachi megrándult, és elhessegette az egészet. Nem, most nem fogja az öccse szexuális beállítottságát firtatni. Ha így, hát így, semmi köze hozzá, csak... Miért Sakurát? Miért azt, aki a legrosszabb oldalát is képes volt a szívébe zárni? Sasuke még nem tudja, hogy elűzni magától azt, aki a sötétségével, a démonjaival együtt szereti, maga a nagybetűs bűn, és egyenlő egy öngyilkossággal. Lehet, hogy felnőtt, de a gondolkozása egy gyereké maradt. Egy akaratos, erőszakos gyereké. Bántotta, hogy így kell rá gondolnia. Hogy ha ezentúl Sasukéra gondol, nem a mosolygó, csacska kis kölyök fog eszébe jutni, hanem a komor, fagyos arc, amiben úgy villognak a sharinganok, mintha kötelező lenne naponta legalább egyszer valakit megfélemlíteni, meggyilkolni... megerőszakolni.

Hirtelen összerezzent, ahogy Sakura felnyögött álmában, és feszülten rábámult. Mikor a keze is megmoccant, felpattant, és megrázta a vállát. Álmodik. Valami rosszat. Talán pont Sasukéról. A lány ahogy megérezte a kezét, kapálózni kezdett, nyöszörgött, a takaróba gabalyodott, és Itachi megszenvedett vele, mire sikerült lerántania róla, aztán újra megrázta a vállát.

- Sakura. Sakura!

A lány olyan hirtelen ült fel, hogy kis híján lefejelte, ő pedig meglepetten lehuppant az ágyra. Sakura száján egy halk, rövid sikoly tört ki, míg Itachi rá nem tapasztotta a kezét, hogy elhallgattassa. Ez volt a másik hang, amit nem szeretett hallani tőle.

- Hé, ne, ne, én vagyok - mondta gyorsan, meglepetten Sakura hatalmas szemeibe bámulva, és látta, hogy az álomtól kába pillantásban felismerés csillan.

A lány összegörnyedt, homlokát a kulcscsontjának támasztva zihált, míg Itachi mindkét kezével letámaszkodott az ágyra, és lehunyt szemmel hallgatta, ahogy a fülében dobol a szíve. Te jó ég, megijesztette az a sikoly. És milyen pokolian rossz érzés ül a gyomrán, az előbbitől... Úgy szorította össze a térdeit, mintha... Sasukéról álmodott. Valószínűleg nem túl szépet. Bele se akart gondolni.

- Ne haragudj - mormogta halkan Sakura a pólójába. - Csak, azt hittem...

Azt hitte, hogy ő Sasuke. Megijesztette.

- Nem akartam - hebegte Itachi zavartan, mintha csak válaszolna a ki nem mondott, levegőben lebegő szófoszlányokra, és a keze vakon, de biztosan megtalálta a lány derekát. - Csak... rosszat álmodtál, igaz?

Érezte, hogy Sakura feje megmoccan a mellkasán, ahogy tétován, lassan bólogat, aztán a lány felegyenesedett, és rábámult, a szeme már nem volt kába, bár sápadtnak tűnt, sápadtabbnak, mint bármikor máskor eddig.

- Én... - dadogta, az arcára hirtelen értetlenség ült, mintha már ő sem tudná, mit akart mondani, aztán tanácstalanul megrázta a fejét, és az asztal felé pislogott. - Csak el akarom felejteni ezt az egészet - motyogta végül halkan, és Itachi vállára támaszkodva felállt, hogy az asztal mellé lépjen.

Mire a férfi felocsúdott, már a szakésüveget markolta.

- Sakura, ez nem túl... - A lány beleivott az üvegbe, a szemeit összeszorítva, fintorba váltó arckifejezéssel. - ... jó ötlet - mormogta Itachi végül, és felállt az ágyról, kivette Sakura kezéből az üveget, hogy visszategye a tálcára. - Ez nem megoldás, te is tudod - morogta helytelenítően, és a lányra meredt, aki összerázkódott, még mindig fintorogva. - Látod, még csak nem is ízlik. Akkor meg minek erőlteted le a torkodon, buta lány? - mormogta, és megfogta Sakura állát, hogy felemelje a fejét. A lány szemei végre kinyíltak, óvatosan pislogtak rá, mintha attól tartana, hogy leszidja. Mint egy gyerek.

- Kizárt, hogy ez a méreg bárkinek is ízlik - mondta végül Sakura, és a homlokát ráncolva bámult az apró félmosolyra, amit válaszul kapott. - De azt mondják, felejteni jó. És nekem bőven van mit elfelejtenem.

- De ne így, rendben? Mit ér, ha két órára elfelejted? Utána ugyanúgy visszajön az egész. Talán a szakéval együtt - tette még hozzá, mire a lány undorodva ráfintorgott.

- Ne legyél gusztustalan, Itachi - motyogta. - Egyszer, lefelé is elég rossz volt...

- Hidd el, visszafelé még rosszabb - felelte a férfi, mire Sakura megborzongott.

- Itachi - nyafogta halkan. - Ne már. Ha nem szeretnéd most azonnal viszontlátni...

- Oké, befejeztem - mondta Itachi, és lenyomta a székre, ami mellett állt. - És most szépen eszel valamit rá, hogy hamarabb felszívódjon az alkohol.

- De nem vagyok éhes - mondta a lány felnézve rá.

- Egyél - vágta rá Itachi, ellentmondást nem tűrően, és leült a mellette álló székre.

- Csak ha te is eszel - felelte halkan a lány, mire Itachi a szemét forgatva a kezébe nyomta az evőpálcikáit.

- Már ettem.

- Hazudsz - motyogta ráhunyorogva a lány, aztán lesandított a két vékony fadarabra a kezében, amik most olyan furcsán álltak.

Egyáltalán nem így szoktak, mi van ezekkel? Hallotta, hogy Itachi felsóhajt, aztán felé nyúlt, megigazította az ujjai között a pálcikákat.

- Elég nehéz enni is velük, ha fordítva tartod őket - mormogta halkan, mire Sakura bágyadtan elmosolyodott.

- Ó, azt hittem... - motyogta zavartan, aztán kicsit lehajtotta a fejét, és kipirult. - Bocsánat, nem vagyok teljesen magamnál.

- Látom. Már most megütött a szaké. És ez csak rosszabb lesz - felelte Itachi és hátradőlt a széken. - Egyél.

Sakura engedelmesen magába tömött egy-két falatot, de aztán megállt, letette a pálcikákat a tányér szélére, és maga elé meredt, felpislogott Itachira, aki meredten bámulta.

- Nem tudok enni, ha néznek - mondta halkan, bocsánatkérően, mire a férfi felsóhajtott, és hátradöntötte a fejét a szék háttámlájára. - Miért nem eszel te is? - kérdezte kissé tétován.

- Nem vagyok éhes - vonta meg a vállát Itachi.

- Mióta nem ettél? Tegnap se, és azelőtt se! - mondta duzzogva, mire a férfi rápislantott a résnyire nyitott szemhéja alól.

- Ne foglalkozz vele.

- Már hogyne foglalkoznék vele - motyogta kedvetlenül Sakura, és fintorogva beletúrt a tányérján fekvő ételbe. - Az orvosod vagyok - mondta, aztán hirtelen megállt a keze, és felnézett Itachira, aki felcsúszott a széken, és rábámult. - Az orvosod vagyok.

- Tudom - felelte értetlenül a férfi.

- És mint az orvosod, szeretném közölni veled, hogy enned kell, ha még nem tudnád. - Sakura szemei élénkebbek lettek, szikrát vetettek. - Napi háromszor legalább. Megfelelő energiabevitel nélkül el fogsz fogyni.

- Na, ez az, amitől nem tartok - felelte Itachi, míg közelebb hajolt, és a nyakára csúsztatta a kezét. Sakura meglepetten hátradőlt a széken. Túl közel jött hozzá, és túl hirtelen. Aztán megérezte a férfi ujjait az ütőerén, és bár tudta, hogy nem látszik, de azért egy kicsit megkönnyebbült. - Azt hiszem, már teljesen rendben vagy.

- Ezt miből szűrted le? - kötekedett a lány, és elhúzta a fejét, Itachi pedig visszacsúszott a szék széléről egész a háttámláig.

- Vitatkozol - mormogta egy derűs pillantással a férfi, mire Sakura felhorkant.

- Még szép, ez a munkám - mondta a lány, és az egyik pálcikájára felszúrt egy falat rákot, és Itachi orra alá dugta.

- Mit művelsz? - méltatlankodott a férfi.

- Megetetlek - mordult rá Sakura. - Magadtól képtelen vagy, úgy látom.

- Hé, úgy emlékszem, kettőnk közül te voltál az eszméletlen az elmúlt tizenkét órában.

- Az lehet, de kettőnk közül én vagyok a makacsabb - vágta rá Sakura, mire Itachi szkeptikusan rámeredt.

- Ne legyél olyan biztos benne - mormogta szárazon, mire a lány halkan felnevetett.

- Nem vagyok, de próbálkozni szabad, nem igaz? Na, nyisd ki a szád, és ne azért, hogy valami elmés beszólással készíts ki. Muszáj enned, megkönnyíted vele a gyógyulást.

- Egyedül is boldogulok - sóhajtotta végül Itachi. - Egyél, utána majd meglátom.

- Nem utána, most - makacskodott Sakura, és a pálcika végével megbökdöste a férfi száját. - Gyerünk, Itachi, nyisd ki a szádat. Nem olyan megerőltető.

A férfi halkan felhorkant, és elhúzta a fejét.

- Vidd innen, nem vagyok éhes.

- Azt hiszed, érdekel? - vágta rá Sakura. - Csak mert nem. Gyerünk már, na!

- Ó, az istenért - mordult fel ingerülten Itachi, és kikapta a lány kezéből a pálcikát, aztán kelletlenül a szájába tömte az ételt. - Lehet, hogy én vagyok a makacsabb, de te vagy a bosszantóbb - ismerte el, mikor sikerült nagy nehezen megrágnia, és lenyelnie a rákot, aztán Sakura kezébe nyomta a vékony fadarabot. - És most már aztán egyél.

- Azt hiszed, beérem ennyivel? - kérdezte méltatlankodva a lány. - Ez csak egy kis kedvhozó volt - mormogta elégedetten a tányérra hunyorogva. - Legalább a felét letuszkolom a torkodon.

- Kizárt dolog - bámult rá csúnyán Itachi.

- Nem, egyszerűen csak normális - vitatkozott vele Sakura, aztán elmosolyodott. - Ugyan már. Ne viselkedj úgy, mint egy kölyök - mormogta, és még egy falatot szúrt a pálcikája végére.

Itachi éppen nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon a "kölyök" jelző ellen, de megszólalni már nem tudott, ugyanis Sakura ügyet sem vetve a felháborodott arckifejezésére, beletömte az ételt. A lány halkan kuncogva figyelte, ahogy fintorogva leküzdi ezt is.

- Ügyes, bár, az az igazság... - mosolygott rá hamiskásan. - Öt éve dolgozom a kórházban. A gyerekeket kell így megetetni, Itachi.

- Ne szemtelenkedj velem - morogta sötéten a férfi. - Különben sem szeretem a rákot.

- Ó, bocsi. Akkor egy kis rizs? - kérdezte élénken Sakura, és a széken fészkelődve a tányérra bámult.

- Nem.

- Ne már, azt mindenki szereti! - nézett fel rá döbbenten a lány. - Itachi...

- Ne nyafogj, egyél. Már így is eléggé kihűlt - vágott a szavába a férfi, mire Sakura sértődötten bámult rá, és a tányér szélére tette a pálcikákat.

- Nem vagyok éhes - mondta élesen, és a kezeit a mellkasa előtt összefonva hátradőlt a széken. - Elment az étvágyam. Meg az életkedvem.

Itachi a szemeit forgatva felállt, és idegesen elviharzott a fürdőszoba ajtajáig, aztán hirtelen megfordult, mintha meggondolta volna magát, és visszaült az asztalhoz.

- Megőrjítesz - morogta, míg maga elé húzott egy másik tányért. - Szólj rám, hogy meneküljek, ha legközelebb alkohol közelébe kerülsz - motyogta, míg a kezébe vette az evőpálcikáit, aztán hirtelen megállt, és felpillantott Sakurára, aki érdeklődve figyelte, mintha nem is hallotta volna, amit az előbb mondott neki. - Egyél.

- Csak utánad - vigyorgott rá szemtelenül a lány, és Itachi meglepetten rápislogott.

Tényleg benyomott. Nem is kicsit. Miért érzi úgy, hogy jobb lenne, ha inkább a folyosón enne? Aztán valami sokkal jobb jutott eszébe. Lehet, hogy csúnya dolog kihasználni, hogy nincs egészen magánál, de... Letette az evőpálcikáit, és hátradőlt a székén, míg hunyorogva Sakurára bámult, a kezeit a mellkasa előtt keresztbe fonta.

- Tudod mit? Kérdezek, válaszolsz, és eszek - mondta végül megfontoltan, lassan, Sakura pedig kíváncsian meredt rá.

- Mint egy... játék? - kérdezte nagyokat pislogva.

- Pontosan - biccentett elégedetten Itachi, mire a lány rámosolyogott.

- Oké.

Sakura a széken fészkelődve bámult rá, míg ő átgondolta, mivel is kezdje.

- Hol születtél? - kérdezte végül, és figyelte, ahogy a lány homlokráncolva rábámul.

- Milyen hülye kérdés ez, Itachi? - méltatlankodott. - Ezt nem is így szokták...

- Csak válaszolj.

- Konohában, hol máshol? - meredt rá még mindig értetlenül Sakura.

- A hajad?

- Mi van vele? - kérdezte a lány, és a fejéhez kapott. - Kócos vagyok? Most keltem fel.

- Igen, feltűnt - felelte szárazon Itachi, míg a szemeit forgatta. - A színe.

- Ja, hogy az. De ez nem is volt kérdés - mondta, aztán hirtelen elmosolyodott, mikor a pillantása összetalálkozott a férfiéval. - Oké, bocs. Ilyen alapból.

- A szüleid?

- Vannak - felelte angyali pislogással Sakura, mire Itachi felmordult. - Jól van, bocs, tényleg, de ezek nem is rendes kérdések - kuncogta. - Meg különben is, találkoztál velük. ANBU-k voltak.

- Mi van a Hyuugával? - sóhajtotta a férfi.

- Nem tudom, nem láttam, mióta eljöttünk Konohából...

- Sakura, te jó ég, lennél szíves nem kiakasztani?

- Nem tudom, mire kéne válaszolnom! - vágta rá ingerülten a lány, és hátradőlt, hogy felvehesse ugyanazt a pózt, mint az asztal túlfelén Itachi.

- Szerelmes vagy a Hyuugába? - préselte ki magából végre a normális kérdést a férfi, miközben farkasszemet nézett a makacsul rábámuló Sakurával.

- Mi? - sikkantott fel a lány, és úgy meredt rá, mintha megbolondult volna. - Nem, persze hogy nem vagyok szerelmes Hinatába, Itachi te teljesen...

- Nejire gondoltam, az istenit - csattant fel idegesen a másik, mire Sakura felnevetett.

- Na látod, így sokkal jobb - hunyorgott rá, és a férfi csak akkor jött rá, hogy végig azért tettette magát teljesen hülyének, hogy kiszenvedje belőle a kölyök nevét... - Nem, nem vagyok szerelmes Nejibe. A barátom, a betegem, az egyik barátnőm unokatestvére, aki rengeteg időt tölt velem, együtt edzünk, ilyesmi. Kicsit zakkant, és elég könnyen felmegy benne a pumpa, de ez van, azért kedvelem.

- És...

- Nem, nem - tiltakozott Sakura. - Most én jövök, Itachi.

- Erről szó sem volt - vágta rá meglepetten a férfi.

- Most már van - vonta meg a vállát a lány. - Kérdezek, válaszolsz, és akkor én is eszek - mondta diadalmasan, és Itachi halkan felsóhajtott.

Nem kellett volna abba a csapdába esnie, hogy elhiszi, teljesen részeg, és már nem is tudja, miket beszél... Az orránál fogva rángatja ez a kis ravasz, becsiccsentett kislány. Talán neki sem kellett volna annyit innia, mikor tudta, hogy Kisame célja mindvégig pontosan ez a helyzet volt itt. Na jó, nem pontosan ez... De hát, végül is, elviekben ugyanaz.

- Rendben, halljam - mormogta elégedetlenül.

- Miért nem szereted a rákot?

- Tessék? - Itachi hitetlenül pislogott a lányra.

- Azt kérdeztem, miért nem szereted a rákot? Szerintem finom - felelte Sakura egyszerűen, és őt bámulta.

- Csak nem szeretem - felelte értetlenül a férfi, és megvonta a vállát.

- És mi az, amit szeretsz? - kérdezte Sakura kíváncsian rápislogva, míg ő már teljesen tanácstalanul a tálcán álló kancsóért nyúlt, hogy vizet töltsön magának. - Ó, nem, nem - vágta rá gyorsan a lány. - Nem is jót kérdeztem. Inkább azt kellett volna, hogy ki az, akit szeretsz. - A férfi hirtelen felnézett Sakurára, a homlokát ráncolva nézte, ahogy a lány zavartan elkezd turkálni a tányérjában a pálcikákkal. - Sasuke? - kérdezte hirtelen Sakura, a tányérjáról felnézett rá, és a pohár megtelt, a víz kifolyt az asztalra. Itachi hirtelen észbe kapott, és kapkodva feltörölte a vizet, míg a lány némán figyelte. - Nem vagyok teljesen hülye, Itachi - mondta halkan, mikor a férfi összegyűrte a vizes szalvétát, és az üres tányérjába dobta, miközben kitartóan kerülte a tekintetét. - És bármilyen meglepő, nem szeretem, ha annak néznek.

- Igazad van. Bocsánatot kérek - mormogta halkan Itachi, és még mindig nem nézett rá, újra hátradőlt és inkább az asztalra meredt.

- Ha valamit tudni szeretnél, nem kell megvárnod, amíg leiszom magam. Mit akartál még kérdezni? Hogy mit tudok a Senju-örökösről? - kérdezte halkan, de a hangja fájt, olyan éles volt, és... bizalmatlan. Csalódott.

- Nem. Nem érdekel, mit tudsz róla, nem érdekel az egész. Tudod, hogy nem - mondta és végre felnézett rá, egyenesen a szemébe.

- Tudom, de mégis mire kéne gondoljak? Úgy viselkedsz, mintha vallatnál, Itachi, és én nem szeretem, ha kihallgatnak - vágta rá Sakura. - Egyáltalán nem. Mire jók ezek a kérdések? Hogy hol születtem, hogy természetes-e a hajam színe, hogy kik a szüleim... Mi lett volna a következő Neji után? Naruto? Hogy mennyire szeretem Narutót? Hogy képes lennék-e...

- Nem - hördült fel Itachi, és dühösen rábámult. Igazán dühösen. - Felejtsd már el az Akatsukit. Itachi Uchiha ül veled szemben, és nem az egész banda, Sakura. Koncentrálj erre. Rám. Nem Peinnek gyűjtök információt, hanem magamnak.

- És minek? Mit csinálsz vele? Lepasszolod Sasukénak? - csattant fel a lány. - Ahogy engem? - Itachi nyitotta volna a száját, hogy közbeszóljon, de Sakura nem hagyta megszólalni. - Nem, Itachi, nem akarom hallani. Tudom, hogy nem a te hibád, és nem akarom rajtad leverni a dühömet, de ez így sok. Nem kell tudnod rólam semmit. Sasuke sem tudott soha, szóval neked sem kell.

- Nem rám vagy dühös, Sakura, hanem az öcsémre - mondta a férfi, kissé lehiggadva, bár a lelke még mindig forrongott. Azok a feltételezések bántották. Nagyon is. Hogy Peinnek kémkedik, hogy Sasuke miatt... - Nem érdekel, hogy ő mit tudott rólad, vagy hogy mások mit tudnak rólad. Csak kérdeztem, olyan nagy baj? Sajnálom, hogy meg akartalak ismerni, elnézést.

- Nem ez a baj, Itachi - sóhajtotta fáradtan Sakura, és megdörzsölte a homlokát a tenyerével. - Úgy... jó, elismerem, legalább próbálkozol, de csak nézd meg magad kívülről. Mit látsz? Mert én egy vallatást látok, nem ismerkedést. Úgy csinálsz, mintha éppenséggel az ellenségedet akarnád "megismerni", és ebből nem kérek, köszönöm.

A férfi az ölében összekulcsolt ujjaira meredt, zavartan a hüvelykujja körmét babrálta a mutatóujjának hegyével, és az agya lázasan pörgött, ahogy visszajátszotta magában az iménti jelenetet, és szinte azonnal meglátta a párhuzamokat Ibiki és az ő ismerkedési módszerei között. Még talán mulatságos is lett volna, ha nem róla van szó, és nem ő ül éppen itt.

- Tudod... - mondta lassan Itachi, figyelve, ahogy a lány rábámul, és a szemei biztatják, mintha előre tudná, hogy mit fog mondani. - ... Én nem igazán... Szóval, nem értek ehhez. Sajnálom, ha...

- Semmi baj - felelte halkan Sakura. - Nem haragszom, vagy ilyesmi. Nincs is miért, tudtam, hogy nem így akarod, csak szerettem volna, ha te is rájössz. De... egész jó. Gratulálok - mosolygott rá szemtelenül. - Sasukén már biztosan túltettél - tette még hozzá keserűen, és enni kezdett, Itachi pedig pár pillanat múlva követte a példáját, és az első három falat után, rájött, hogy milyen üres is a gyomra tulajdonképpen.

Egy röpke pillantást vettet a tányérja fölött a lányra, és azon gondolkozott,vajon túl akar-e tenni egyáltalán Sasukén, és ha igen, akkor jobban akarja-e, mint ahogy azt, hogy Sasuke tegyen túl saját magán.