Itachi pontosan tudta, hogy rohamosan fogy az idejük. Mintha a csukott szemhéjára tetoválták volna a visszaszámlálót, ami a fejében kattogott.

Már csak három percük maradt, mégsem moccant, az állkapcsa Sakura vállán pihent, ahogy a fejét felé fordítva letette a lány vállára. Érezte, hogy az ujjain folynak végig a könnyei, ahogy megállíthatatlanul zokog. Sakura körmei az alkarjába vájtak, úgy szorította a kezét, hogy érezte, mindjárt teljesen elzsibbad, de tudta, hogy nem akar neki fájdalmat okozni, nem szándékos, egyszerűen csak megijedt.

Tudta, hogy egy pánikroham szélén egyensúlyozik éppen, ezért nem mert elindulni vele. Az alkarja közepén érezte a lány hevesen kalimpáló szívét, ami szinte már nem is dobogott, csak remegett, és csodálkozva kellett magától megkérdeznie, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy valakinek ilyen gyorsan verjen a szíve, anélkül, hogy fizikailag rosszul lenne tőle... Vagy az előző alkalommal is ilyen gyorsan dobogott, csak ő nem vette észre, mert a légzésével foglalkozott?

A légzése... Csend volt, csak a lány hangos levegővételeinek sípolása hallatszott, a halk szipogások. Nem akart megszólalni, így csak azzal próbálta jelezni, hogy lassítson, hogy ő maga is nyugodtan, mélyen lélegzett, hiába nem volt egy csöppet sem higgadt, tudta, hogy nem mutathatja meg neki, mert attól még jobban pánikba esne, de Sakura teljesen lefagyhatott, talán az sem tiszta neki, hogy a háta mögött áll, és átkarolja. Az talán jobb is, elég ha csak benne ég a tudat, mint a tábortűz, szép is, meleget is ad, de ahogy közelebb akarsz menni hozzá, fáj, felhólyagosodik a bőröd...

- Lassan - suttogta végül, és a lány felnézett rá, résnyire nyitott szemhéja alatt pislantott az arcára, aztán már újra le is csukta a szemeit.

Alighanem tudta, hogy mi minden ülhet most a tekintetében. Látta, hogy szétnyílnak a lány ajkai, és megpróbál lassabban lélegezni, de a szíve gyorsabb tempót diktált a szervezetének, így képtelen volt lassítani.

- El fogsz ájulni - mormogta figyelmeztetően, mire Sakura újra kinyitotta a szemeit, és rábámult.

A pupillája olyan tág volt, hogy csak egy vékony, zöld csík látszott az íriszéből, és még az sem tűnt egészen tisztának, bár a férfi már alapjáraton nem látott rendesen. Nem tudta meghatározni, mit lát a szemeiben, bár eléggé nyilvánvaló volt, hogy fél, rémült, és hirtelen érte a sokkhelyzet, de... bőven volt ott még más is a könnyek alatt.

Soha többé nem akarja látni ezt az arcot. Nem. Ezt nem, ezt a fájdalmat, kínt pánikot, a könyörgést, ami a szemeiben ült, a vágyat rá, hogy elmeneküljön... Soha többé. Tudta, hogyha nem kéne hozzá egyedül hagynia, most biztosan Sasuke csontjait törögetné, szép lassan, egyenként, míg meg nem tanulja, hogy kell bánni egy nővel, hogy kell bánni Sakurával... Nem mintha ő jobban értene hozzá, de mégis! Nincs benne gát az erkölcstelen, erőszakos dolgok, és a természetes tettei között? Miféle szörnyeteget hozott létre? Fájt így Sasukéra gondolnia, de ha Sakura szemeibe nézett, nem talált jobb szót rá.

Érezte, hogy Sakura keze megmoccan az övén, leheletszerű mozdulattal jelezte, hogy a mellkasához akar férni, és Itachi azonnal arrébb húzta a kezét. Aztán rájött, hogy mi nyomódik az alkarjához, és olyan gyorsan ejtette le a lány dereka mellé a kezét, hogy beleroppant a könyöke.

- Ne ijedj meg - suttogta Sakura halkan zihálva, és odaszorította a tenyerét a mellkasára, a két melle közé, aztán olyan hirtelen nyúlt a férfi chakratartalékaihoz, hogy Itachi összerezzent volna, és talán még az első pillanatban el is zárja előle, ha nem figyelmezteti, hogy legyen ideje felkészülni erre.

A lány ujjai máris hófehéren izzottak, és Itachi hagyta, hogy annyi energiát szívjon el tőle, amennyire csak szüksége van. Az utolsó pillanatban kellett visszafognia magát, hogy ne erőszakkal tukmálja rá a legutolsó chakrafoszlányt is, amit magában talált. Csak... hagyta, hogy az ő erejét használja. Neki több van, van miből adnia, és... örül neki. Igen.

A feje megmoccant Sakura vállán, ahogy teljesen felé fordította az arcát, és figyelte, ahogy az íves szempillák lecsukódnak. Istenem, nincs az a szó, amivel leírható lett volna, milyennek is látta ő. Ilyen közelről, úgy, hogy átkarolja. Nem szabadna ezt tennie, el kéne távolodnia tőle, hogy ne szokjon hozzá, hogy ott van neki, de hogyan is tehetné meg, mikor ilyen nehezen lélegzik, mikor pánikrohamai vannak, mikor így sír? Sakura függ tőle, éppen úgy, ahogy ő függ Sakurától.

Képtelenség ebben a helyzetben megtartani a távolságot, ahogy pedig kéne. És mindez miért van? Mert Sasuke nem bír csomót kötni a... Nem, nem gondol erre. Utána menne, és megölné. Nem szabad.

Inkább azt nézte, hogy Sakura hangtalanul, az ajkait mozgatva számol, a tenyere ragyog a mellkasán, aztán olyan hirtelen simult ki az arca, és rogyott meg a térde, hogy meg kellett szorítania a mellkasát, nehogy elessen. Te jó ég, milyen puha a teste, pedig tudja, hogy erős, de egyáltalán nem érezte az izmait, annyira elernyedtek. Vagy talán máskor sem érezni őket?

Az alkarja a lány kezéhez préselődött, mikor az imént utána kapott, és olyan hirtelen döbbent rá, hogy Sakura nem lélegzik, hogy érezte, meglódul a szíve. Erre értette, hogy ne ijedjen meg, ugye?! Itachi felegyenesedett feszülten figyelte Sakurát, és.. nem érezte a szívverését.

Mi a fene ez? Talán túl sok volt neki? Most tényleg...? Vagy csak nem érzi, mert olyan erősen dobog az övé?

Itachi a lány nyakára tapasztotta a tenyerét, az ütőerét kereste, de nem találta. Nem mintha nem tudta volna, hogy hajszálpontosan hol van, hol kell megvágni, hogy hamar elvérezzen az ellenfél, hiszen ANBU volt, de... nem érezte.

Már éppen kezdett volna azon gondolkozni, hogy megfordítja, és megrázza, életre pofozza, ha kell, mikor rájött, hogy Sakura teste hiába ernyedt el teljesen, a tenyere még mindig a szívére tapad, és fehéren ragyog, arról nem is beszélve, hogy még mindig használja a chakráját is.

Aztán mintha érezte volna, hogy megdobban a szíve, lüktet a tenyere alatt az ütőere. Két ujját a lány nyakára szorítva várta, hogy újra megérezze, de aztán eszébe jutott, hogy amilyen gyenge kis moccanás volt, teljesen elszorítja vele a vérkeringését. Csökkentette a nyomást, óvatosan, finoman kitapogatta, és... igen tényleg ver a szíve.

Megkönnyebbült, visszahajtotta a fejét a lány vállára, hogy lássa, mikor újra kinyitja a szemeit. Látta az arckifejezést, azt a furcsa elegyét a kétségbeesésnek és a pániknak, amit újra magára öltött, érezte, hogy újra fellélegzik, és ahogy a tüdeje tágul az oxigéntől, megemelkedik a mellkasa... Engedett a szorításán, mert túl szorosan karolta magához, elegendő teret akart neki hagyni, hogy könnyebben vehesse a levegőt.

Az első lélegzetvétele ugyanolyan kapkodó volt, mint előtte, de a szíve csak gyengén, lomhán moccant, aztán a légzése szép lassan, fokozatosan lelassult, míg a szívdobbanásai megerősödtek.

- Sakura? - kérdezte halkan, a hangjában is ott csillant a megkönnyebbülés, hogy él. A lány kinyitotta a száját, hogy szóljon hozzá, hogy elmondja jól van, de hang nem jött ki a torkán. - Semmi baj, ne erőltesd - szólt rá végül halkan. - Majd viszlek - tette még hozzá, mert akárhogy is akarta, hogy ne így legyen, Sasuke még mindig feléjük közeledett, és tudta, hogy másodperceken belül ideér.

Nem akarta, hogy az öccse és Sakura találkozzanak. Nem, amikor ilyen állapotban van. Lepillantott a lányra, aki még mindig azzal próbálkozott, hogy mondjon neki valamit. A szemében pánik ült, és Itachi felsóhajtott. Nem engedheti el, nem bír megállni a talpán, de Sasuke tíz méterre van tőlük, ha így meglátja őket... nekiesik, persze.

Nem szabad, most nem. A sharinganja nélkül... ha nem számíthat a szemére, Orocimaru apró kis lélekdarabkája Sasukéban marad a halála után is, és akkor már senki nem mentheti meg tőle. Sakura megtehetné ugyan, de ahhoz... ahhoz mindent el kéne mondania neki. Mindent. Nem akarta, hogy így legyen, ugyanakkor egy része szinte üvöltött odabent, hogy beszéljen, nyissa ki a száját, ossza meg vele az egészet, hogy legyen valaki, aki tudja róla, ki is ő valójában. Sakura megértené... de nem lehet. Most biztosan nem, és később sem szabad.

Érezte, hogy Sakura megmoccan, ellöki magát a mellkasától, és megfordul, felé. Meglepetten bámult rá, mert nem gondolta volna, hogy egy ilyen megerőltető jutsu után képes lesz erre, vagy legalábbis nem ilyen hamar. Aztán megérezte a lány kezeit a mellkasán, ahogy erőtlenül, de határozottan hátrafelé akarják tolni, míg Sakura rábámult, mozgott a szája, lassan, de csak apró, elhaló nyöszörgés szűrődött ki az ajkai közül, amit nem értett. A szemei még mindig ijedten bámultak rá, és csak akkor értette meg, hogy mit akar mondani. Nem azt, hogy menjenek innen. Hogy meneküljenek. Hanem, hogy ő tűnjön el innen, mielőtt Sasuke ideér.

Érezte, hogy a szíve a gyomrába csúszik, sajog, és le kellett hunynia a szemét. Őt akarja menteni... Istenem. Hallotta, hogy felsóhajt, és Sakura rekedten suttog, de fel sem fogta.

- Menj... Menj már - zihálta a lány, még mindig próbálta a mellkasánál fogva hátrálásra kényszeríteni, de Itachi úgy állt ott, mint egy szikla.

Kissé tétován, reszkető ujjakkal fogta meg Sakura kezét, és lehunyt szemmel egy apró csókot lehelt az ujjai hegyére.

- Nem - motyogta halkan, és a lány mozdulatlanná vált, a hangja elhalt.

Kisame csak a jelre vár, hogy elindulhassanak.

Kyou, aki időközben a vállára telepedett, most csupán egyetlen szemvillanásból értve, felröppent a magasba, és egy töredékmásodperc alatt eltűnt a ködben. Majd ő jelez, hogy jöjjenek ide, hálás volt az eszéért, hogy gondolt rá, hogy Sakura nem lesz olyan állapotban, hogy akárcsak ötven métert is megtegyen. Ha viszont az agyagmadár megmoccan...

Sasuke rájuk talál, még a ködben is feltűnő egy olyan hatalmas valami. Sietniük kell. Hallotta, hogy egy hatalmas szárny kavarja meg a levegőt, aztán már ott is voltak, a madár, Kisame, Konan, Deidara és Kyou, aki a cápabőrű vállán ülve várta a gazdáját.

Itachi felkapta Sakurát, pont úgy, ahogy legelőször, az oldalát a mellkasának döntötte, hogy kényelmesebb legyen neki, és érezte, hogy a lány feje a vállára billen. Mennyit változott a helyzet egyetlen hét alatt... Úgy érezte, már most túlságosan is ragaszkodik hozzá. Felugrott az agyagmadárra, Kisame gyors pillantást vetett a lányra a karjaiban, aztán Konan már oda is húzódott melléjük, hogy megnézze, minden rendben van-e, míg Deidara már mozgásba is hozta a madarat.

Sakura megindult a kezében az ellentétes irányba, valahogy át kellett raknia a karjaiban, hogy ne csússzon ki belőle. Először le akarta fektetni, de aztán rájött, hogy a madár közvetlen közelében az ellenszél is sokkal erősebb. Ülve kéne tartania, de olyan erőtlen, olyan védtelen...

- Elájult? - kérdezte tőle halkan Konan, míg egy pillanatra az ölébe húzta Sakurát, hogy megpróbálja rendesen felültetni.

- Leállította a szívét - felelte Itachi, a hangja olyan sötét volt, mint az éjszaka, habár nem akarta, hogy ilyen legyen, hogy Konan megsejtse, hogy mit érez most.

A nő olyan ijedten bámult rá, amilyennek ő is érezte magát. Soha nem látott még ilyet... Soha nem élte át. Ez egy olyan régi háborús technika, amiről nem is tudhatott volna. Egyszer, egy jól eldugott, titkosított dokumentumban olvasott róla, az ellenfél megtévesztése vele a cél, hogy azt higgye, halott a használó, de...

Sokként érte, hogy ismeri, és képes használni. Régebben minden orvos ninja képes volt rá. A csapat, a háborúskodó shinobik legértékesebbjeként mindegyiküknek meg kellett tanulnia. Ha az ellenség kezébe került, ha harcolnia kellett, ez volt a hivatalos eljárás, hogy halottá tegye magát, kényszerítse a szívét a leállásra, hogy így megmenekülhessen, hogy életeket menthessen azzal, hogy menti a sajátját. Sakura pedig olyan magabiztossággal használta, mintha évek óta készülne rá, hogy ha kell, megtegye. Nincs háború... Akkor miért?!

A lány kinyitotta a szemeit, és akkor döbbent rá, hogy még mindig az ölében van, mert annyira elmerült a gondolataiban. A szemei végre teljesen normálisak voltak, de hirtelen megindult egy apró vércsík az orrából, és Itachi érezte, hogy megrándul. A tekintetén látszott, hogy tudja, tudja, hogy vérzik, hogy végig tudta, hogy ennyire leterheli saját magát, és mégis... Miért? Ennyiért? Talán ment volna magától is, talán pánikrohamot kap, de itt van, vigyáz rá... Látta rajta, hogy le akarja törölni a vért az arcáról, megmoccant a keze, de képtelen volt felemelni. Itachi a karjáért nyúlt, felemelte, és a köpenye ujjával letörölte az arcát.

Megfogta a derekát, hogy leültesse maga mellé, de Sakura nekidőlt a mellkasának, és a vállára hajtotta a fejét. A szemét látta utoljára, ahogy szivárog belőle a könny, míg odalent felharsant az a haragos, dühös üvöltés, amiről tudta, hogy neki, és a lánynak szól, meg az iménti, szinte öntudatlan mozdulatnak. Úgy érezte magát, mintha valaki katanát forgatna a szívében. Egyszerre kettőt is.

*********

- Kazekage-sama?

Gaara felrezzent az óvatos, félénk hangra, és felemelte a fejét. Miért is nem lepődik meg, hogy idáig üldözik? De nem egy jounin volt, ahogy számított rá.

- Rosszul érzi magát? - kérdezte kissé ijedten Kiyoko, a kezében szorongatott virágok közül pislogott le a férfira, aki némán bámulta, aztán hirtelen megmoccant.

- Nem - felelte halkan Gaara, a hangja rekedt volt, mert már jó pár órája nem szólalt meg.

- De hát akkor miért ül a földön? - csodálkozott Kiyoko.

Gaara nem válaszolt, csak nézte azokat a szemeket, Yashamaru szemeit. Miért csinál úgy ez a nő, mintha aggódna érte? Miért érzi úgy, mintha egyszerre megütnék, és megsimogatnák? Egy halk, fáradt sóhajjal megtámaszkodott a földön, felállt, és leporolta a nadrágját, aztán hátat fordított Kiyokónak, és zsebre dugott kézzel elindult kifelé a temetőből, a sírok között vágott át. Nem akart szenvedni. Mert úgyis csak szenvedne azoktól a szemektől, akármi is van bennük, akármit is rejtenek.

Hallotta, hogy a nő meglepetten felcsuklik a háta mögött, aztán utána iramodott, a lépései olyan hangosak voltak, hogy szinte fájtak a némasághoz szokott fülének.

- Kazekage-sama, kérem, várjon egy percet! Én... - Utolérte, mellészegődött, de a hangja még mindig olyan hangos volt, mintha legalább tíz méterről beszélne hozzá. - Szeretnék beszélni magával, tegnap olyan gyorsan elrohant, pedig csak egy pillanat lett volna az egész, ígérem, tudom, hogy nagyon elfoglalt, ezért...

- Megtenné, hogy nem lyukassza ki a dobhártyám? - fortyant fel ingerülten Gaara, és hirtelen megtorpant, rámeredt a nőre, egyenesen azokba a szemekbe.

Pont ugyanolyanok. Hajszálra megegyeznek, és az istenit, hogy sajog tőle a lelke! Utoljára könnyekkel telve látta ezt a szempárt, és mintha még most is hallaná, hogy letagadja, hogy szerette. Hiába tagadta, ő tudta. Biztos volt benne. Azt a fényt nem lehet tettetni. Az arckifejezések, a mosolyok, az aggódás és a törődés lehetnek hamisak, de a szemek árulkodnak, és most azok a szemek meghökkenve bámultak rá. Kihantolták a lelkébe temetett emléket.

- Bo... bocsánat - hebegte Kiyoko, és villámgyorsan lesütötte a szemeit, Gaara pedig már csak azon kapta magát, hogy ingerülten felmordul.

- Bökje ki, nem érek rá egész nap - vetette oda, mire a nő mintha egy pillanatig fel akart volna pillantani rá, de a tekintete megállt a mellkasán, és mereven rámeredve a rajta keresztülfutó vörös pántra elkezdett beszélni.

- A chuunin vizsga... Temari... tanárnő vagyok - dadogta halkan, hogy Gaara szinte alig értette.

- Örülök - morogta Gaara, aztán újra elindult, otthagyta az út közepén Kiyokót, de a nő nem adta fel, egy fél perc elteltével utána rohant.

- Kérem, Kazekage-sama...

- A rohadt életbe, nyögje már ki mit akar! - kiáltott rá bosszúsan a férfi, és dühösen rámeredt a nőre. - Hebeg, dadog, egy büdös szavát nem értem, és ami azt illeti, nem is vagyok rá kíváncsi, úgyhogy erőltesse meg magát kicsit, találja meg a megfelelő hangerőt, vagy írjon egy levelet, ha nagyon nem megy!

- Én... - meredt rá meghökkenve Kiyoko, aztán mikor meglátta a sötét árnyékot átsuhanni Gaara jégkék szemeiben, összekapta magát. - Tanárnő vagyok, kicsiket tanítok, amolyan akadémiai előkészítőnek is nevezhetjük. Temari a chuunin vizsga miatt Konohába utazik, ezért valakinek helyettesítenie kell, a nővére pedig szeretné, ha én lennék az, ezért magához küldött. Két napja próbálom elmondani... - tette még hozzá halkan.

- Akkor éppen itt volt az ideje, hogy sikerüljön is - mordult rá a férfi. - Különben meg, nem érdekel. Ha Temari magát akarja, akkor maga fogja helyettesíteni. Mi közöm hozzá? Menjen, pesztrálja a kis szörnyetegeket, mit bánom én?

- De hát... maga a Kazekage! - kiáltott fel hitetlenkedve Kiyoko.

- És ha így folytatja, süket is leszek, igen. Menjen a dolgára kislány, ne tartson fel.

A nő szájtátva bámult Gaara után, ahogy megfordult, és elsétált. Hát ez meg... Hogy lehet valaki ilyen.. ilyen...

Összeráncolta a homlokát és dühödten bámult a férfi után. Nem is csoda, hogy egész Sunagakuréban rettegnek tőle, és gyűlölik! Szörnyetegnek nevezte a kisgyerekeket!

*************

Ino elfojtott egy ásítást, és összehúzta magán a lila kardigánját. Hűvös volt még a reggel Konohában is, ezért döntött úgy, hogy felveszi, bár nem szerette. A főtér felé sétált, lassan, ráérősen nézelődött, bámulta az ébredező Konohát.

Mindig is koránkelő volt, gyerekkorában mindig hajnalban keltek az édesanyjával, hogy a falu melletti erdőben harmatosan szedhessék le a virágokat azon a részen, ami az ő tulajdonuk volt, mióta az eszét tudta. Sokszor még akkor is kijárkált az anyjával az erdőbe, mikor már az Akadémiára járt, igaz, korán kellett hozzá kelnie, de nem bánta. Szerette nézni az álmos embereket, a nyitásra készülődő boltosokat, a kedvence az őrségváltás volt a kapuban, bár igazán nem lehetett azt mondani rá, hogy látványos... Két ásítozó hapsi levált két hullafáradtat, de mégis, volt benne valami érdekes. Talán az, hogy olyan jó érzés volt úgy elaludni, hogy tudta, nem eshet baja, mert valaki mindig figyel rá, ki lép be azon a kapun.

És aztán persze ott volt maga az erdő, a hűvös, sötét, titokzatos erdő, a gyönyörű, harmatos szirmú virágok, meg a napfelkelte. Ó, igen, a napfelkelte csodálatos! Majdnem ugyanolyan előkelő helyet foglalt el a szívében, mint a szivárvány. Kár, hogy itt olyan ritka, csak ilyenkor, tavasszal esik az eső, néha nyáron, meg ősszel is szokott, de ami más országban télnek számított az náluk száraz, kicsit borult, de viszonylag meleg évszak volt, így aztán elég ritka volt az afféle látványosság Konohában, mint a szivárvány. Pedig hogy odavolt érte kislánykorában! Képes volt órákat ülni az ablakban, míg várta, hogy eleredjen az eső, és aztán kisüssön a nap.

Ino újabb ásítást fojtott el, és könnybe lábadt szemekkel bámult maga elé. Ma úgy tervezte, hogy sokáig alszik, mivel nem kellett kimenniük az erdőbe, de aztán tegnap este, már az ágyban fekve sokkal jobb ötlete támadt: egy csókkal kelti fel Shikamarut, hogy ne aludjon délig. Vagy esetleg nem is csak egy csókkal, hanem mással... Végül is, úgy tűnt a Nara szülők egyáltalán nem bánják a dolgot.

Ino mosolyogva fordult be a sarkon, és pontosan tudta, hogy kipirult, de egyáltalán nem a hűvös levegőtől. Ha eszébe jutott az a kora reggeli szeretkezés, libabőrös lett tőle. Ha tudta volna, hogy ez ilyen jó! Talán már két évvel ezelőtt szerelmet vall a kis lusta disznónak...

Igaz, hogy a legelsőt elbénázták, mert mindketten pokolian idegesek voltak, de utána már nem volt baj. Inónak még mindig fájt a feje, mert Shikamarunak sikerült lefejelnie, mikor levette róla a felsőjét. Persze, valószínűleg eszébe se jutott, hogy cipzáros, a fején akarta áthúzni... Ino halkan felkuncogott. Lehet, hogy egy zseni, de ha a vér nem a fejében van, hanem máshol, iszonyat aranyos, ahogy bénázik.

- Akamaru!

Ino arra rezzent fel, hogy valami dögnehéz, szőrös izé ráugrik, és arcon nyalja. Meglepetten felsikoltott, és már nem tudta megtartani magát, hanyatt esett. Akkor jött rá, hogy az "Akamaru" felkiáltás és a rajta fekvő kutya összetartozik, mikor végre sikerült eltolnia magától a hatalmas fejét.

- Ne, az arcom! - sikkantott fel, és megpróbálta letolni magáról Akamarut, de olyan nehéz volt, hogy fél centit se bírta megmozdítani.

- Jézus, bocs, Ino! Akamaru, gyere ide! Te ronda dög... - hallotta maga fölül a hangot a lány, aztán a kutya hirtelen eltűnt, és ő ijedten pislogott fel.

Kiba állt mellette, és két ujjal tartotta Akamaru nyakörvét, hogy ne tudjon megint ráugrani.

- Bocs, megint meglógott - vigyorgott rá kínosan Kiba, miközben a fejét vakargatta. - Meg akartam fürdetni, de utálja.

- I... igen, azt látom - hebegte Ino, míg felült és döbbenten pislogott az Inuzuka-fiúra.

Furcsa volt a fejpántja, és az arcfestése nélkül látni, de végül is, logikus volt, mert póló se volt rajta, csak egy rövidnadrág, és mindenhonnan csöpögött róla a víz, a haja is nedvesen a fejére tapadt. Ino inkább gyorsan Akamarura pislogott, aki teljesen úgy festett, mintha elégedetten vigyorogna rá. És egyáltalán nem volt vizes. Kicsit sem. Ino elmosolyodott, és kuncogva a kardigánja ujjába temette az arcát.

- Ez ilyen - vonta meg a vállát Kiba, és lemosolygott rá. - Általában én kerülök előbb a kádba, mint ő. Nagyon cseles - A fiú felé nyújtotta a kezét, és felsegítette a földről. - Nem verted be a fejed, ugye?

- Ó, nem, csak tiszta nyál vagyok - fintorodott el Ino, mire Kiba megfordult, és felkiabált a ház emeletére, ami előtt álltak.

- Mi van? - hajolt ki az ablakon egy barna hajú, fiatal nő bosszúsan grimaszolva. - Mondtam, hogy ne zavarj.

- Dobd le a törölközőm, Hana - mondta neki halkan Kiba, és a következő pillanatban kirepült az ablakon a világosbarna anyag.

- De most már aztán hagyjál, öcskös, mert különben este csótányok lesznek az ágyadban!

- Shino a csapattársam, nem fog előidézni csak azért egy rovarinváziót, mert te szeretnéd. Anya ki is rakná a kennelbe - morogta sötéten Kiba, aztán Ino kezébe nyomta a törölközőt, aki meglepetten pislogott rá.

- Shino? - kérdezte döbbenten.

- Ja, pont nálunk van. Nem tudom, mit művelnek, de nem is akarom tudni.

- Shino a nővéreddel jár? - sikkantott fel Ino, mire Kiba elnevette magát.

- Aha. De lakatot a szádra, pletykás. - A szőke lány felháborodottan nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de Kiba megelőzte. - Még mindig nyálas az arcod.

Ino arca grimaszba rándult, és villámgyorsan megtörölte az arcát.

- Mióta járnak? Mikor... Egyáltalán hogy találkoztak?

- Haló, Shino a csapattársam. Rémlik még? - kérdezte vigyorogva Kiba, és visszarántotta Akamarut, aki újra rá akart ugrani Inóra. - Nem tudom mi van ezzel a döggel ma, teljesen meg van kattanva - morogta csodálkozva, aztán hirtelen összerezzent.

- Hé, Kiba! Dugd ide a képedet, fiam! Úszik az egész fürdőszoba! - Hallatszott bentről a dühös üvöltés.

- Megyek, anya! - kiabált vissza frusztráltan a fiú, aztán Ino felé fordult. - Bocs, mennem kell. Gyere, Akamaru.

- Várj, Kiba! A törölköződ... - kiáltott utána Ino, mire a fiú visszafordult.

- Ja, tényleg. Köszi - mosolygott rá, aztán kivette a kezéből az anyagot, a vállára dobta, és visszaráncigálta Akamarut a nyitva felejtett kapun belülre. - Gyere már... - morogta halkan a kutyának, mert az derekasan ellenállt, és úgy tűnt inkább Ino arcát nyalogatná tovább. - Nem is kutya vagy, hanem szamár - motyogta még Kiba, aztán eltűntek a kapu mögött, és az ajtó is halkan becsukódott.

Ino meglepetten pislogott utánuk. Shino és Hana, Kiba nővére? Hát, erre egyáltalán nem számított. Döbbenten indult tovább, és az arcát dörzsölgette. Shino mindig is olyan magának való volt, soha ki se bújt a kapucnija alól, vagy a napszemüvege mögül, Hana meg nagyszájú, vagány lánynak tűnt neki. Meg különben is! Hana hány évvel idősebb Kibánál? Négy, öt? Fogalma sem volt róla, de azt tudta, hogy Shinónak három hónappal előbb van a születésnapja, mint Kibáé. Már nem is emlékszik, mikor hallotta, valószínűleg még a chuunin vizsgán, akkor álltak mellettük, hallhatta.

Szóval, ha Shino kicsit idősebb Kibánál, akkor a korkülönbség sem akkora, mint Kiba meg a nővére között, mint közte és Hana között. Milyen furcsa! Soha nem gondolta volna, hogy Shinónak barátnője van. Már a gondolat is elvette a kedvét, hogy úgy lássa Shinót, mint egy pasit, mikor ki tudja, miféle bogarakkal van tele... Inót kirázta a hideg. Hát, lehet, hogy Hanát ez nem nagyon zavarja. Elvégre ő meg a kutyákért van oda. Ino még mindig csodálkozva imbolygott végig az utcán, és lassan odaért a főtérre.

Mikor feleszmélt, hogy már itt jár, felpislantott, és még jobban meglepődött, mikor meglátta a kialvatlan, kócos Nejit, ahogy a kapu felől közeledik felé.

- Hát te meg hol jártál? - kérdezte tőle ámulva, mikor melléért, és a férfi fáradtan ránézett.

- Sakura után mentem - mondta hűvösen, mire Ino szemöldöke felszaladt a homloka közepére.

- Minek? Az Akatsukival ment el, nem kell aggódnod.

- Pont azért kéne - mordult rá Neji. - Fenébe, Ino, ezek gyilkosok, nem szeretetszolgálat - forgatta a szemét, mire a lány felhorkantott.

- Az lehet, de abba persze bele se gondolsz, hogy pont ezért tudják megvédeni Sakurát - mondta ingerülten Ino.

- Megvédeni mi? - morogta a férfi, és sötéten bámult rá.

- Ó, hát persze. Te nem láttad, mert éppen a saját hülyeségedben fulladoztál - mondta gúnyosan a szőke, és csípőre tette a kezét. - Miután elmentél, Sasuke bátyjának kellett megvigasztalnia a zokogó Sakurát. - Neji összerándult. - Nekem egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki nem akarja megvédeni Sakurát. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy ezek ketten nagyon is jól elvannak egymással. Neked nem tűnt fel, hogy Sakura Itachi minden szavára ugrik? - Ino hunyorogva figyelte, ahogy Neji egyre jobban elsápad. Megérdemli. Legközelebb talán gondolkozik, mielőtt megbánt valakit. - És mellesleg, te hol voltál, mikor vigasztalásra lett volna szüksége, ha? Ó, bocs, tudom. Magadat sajnáltad. Úgyhogy semmi jogod nincsen leszólni és minősíteni az Akatsukit, mikor azokban a pillanatokban álltak mellette, és támogatták, mikor te, aki a barátjának mered nevezni magad éppenséggel jó hogy le nem ribancoztad. Kezet rázhatsz magaddal, Neji Hyuuga. Az a nagydarab kék fickó védte meg, mikor Naruto nekiesett, a nő meg majdnem kinyírta Narutót, mert Sakurát hibáztatta. A szőke meg bátorítóan rámosolygott, mikor elvette a kalapját. Akkor most ki is a gyilkos, Neji? Lehet, hogy öltek. És? Te még nem? Dehogynem. Kérdem én, mi a különbség? És a válasz? A válasz meg elég világos, mikor egy rakás gyilkos, ahogy te nevezed őket, teljes vállszélességgel kiáll valaki mellett, akit legalább százszor kevesebb ideje ismernek, mint te, aki kirobbantotta az egész cirkuszt. És ki takarít fel utánad, ki vigasztal? Itachi Uchiha. Ha megkérdezed magadtól, hogy ki is a jobb ember, te, vagy ők, szerintem rájössz.

- Fogd be a szádat - sziszegett rá hirtelen Neji, és megszorította a felkarját. - Nem tudsz semmit. Az az utolsó családgyilkos mocsok csak játszani akar vele, ahogy az öccse is tette éveken keresztül! Nem lehetsz ilyen ostoba! Csak álszenteskedik mindegyik, mert szükségük van rá, de aztán majd kihajítják, mint egy rongyot, és akkor majd ki lesz ott Sakurának? Én. Felfogtad? Ha rájön végre, hogy állandóan mellényúl, talán feltűnik neki, hogy mikor a drágalátos Sasukéja lelépett, én álltam mellette, én védtem meg, én voltam ott neki! És amikor az ő csodálatos Narutója is lelécelt, mert az edzés fontosabb volt neki, na, akkor ki volt ott? Én. Úgyhogy fogd be, és tűnj az utamból.

Neji durván ellökte magától, és a lány hátratántorodott, de megállt a talpán, és a távozni készülő férfi után fordult.

- Azt hiszed azzal tisztára moshatod magadat a saját szemedben, hogy felemlegeted a jótetteidet, Neji? Te is tudod, hogy nem volt szüksége rád. Soha. Úgy, ahogy te álltál mellette, úgy nem - vágta utána ingerülten Ino, mire a férfi megtorpant. - Te is tudod, hogy nincs szüksége arra, hogy szeresd. Egy barátra volt szüksége, és ha nem is vette észre, de mindenki más igen, hogy azért állsz mellette, mert abban reménykedsz, hogy egyszer a karjaidba omlik majd. Nem miatta csináltad, hanem magad miatt - mondta végül halkan.

Sajnálta. Igen, sajnálta, mert hiába vezérelték önző indokok, a végére már feltétel nélkül szerette. Ino tudta, hogy valahol, valahol Neji beleszeretett Sakurába, és onnantól kezdve nem számított, hogy ő mit akart, csak az, hogy a lány mit szeretne. A saját csapdájába esett. Nem tudta, miért kezdte el egyáltalán. Talán csak megkívánta, talán csak látta, hogy egyedül maradt, talán megtetszett neki. Akármi is volt az indok az elején, Nejinek már nem számított többé.

Sakura lábai elé tette a lelkét, a szívét, mindenét, és a lány - bár akaratlanul, de - áttaposott rajta. Soha nem mondta el neki, hogy szereti, és ez pontosan elárulta, hogyha nem is látszik, mert Neji nem akarja, hogy látsszon, de a lelke mélyén ugyanolyan félénk, mint az unokahúga. Ebben igen, úgy látszik, ennyiben ki is merül a hasonlóságok sora Hinata és közte, de ez a vonás ugyanúgy megbújt mindkettejükben. Hinatán meglátszott - Nejin nem. Neji nem hagyta, hogy lássák, az egyenlő lett volna egy öngyilkossággal. Férfiként nem engedhette meg magának, vagy legalábbis úgy érezte, nem engedheti meg magának, hogy bármit is felfedjen abból, ami odabent van.

Sajnálta. Éppen ezért hagyta, hogy szó nélkül elsétáljon, már nem kiáltott utána, nem akarta többször megforgatni a tőrt a szívében. Tudta, hogy el fog gondolkozni a szavain, és tudta, hogy igazat fog adni neki, ha soha egy szóval se mondja majd ki. És tudta, hogy magát fogja hibáztatni, és ez miatta lesz. Ino az ajkába harapott, és bűntudatosan bámult Neji után. Hogy miért nem bírja tartani a száját, amikor kellene? Talán neki is át kéne gondolnia mindent, mielőtt megbánt másokat.

***********

Karin szájtátva meredt a hatalmas, fehér madár után. Pár perccel később érte utol Sasukét, mint ahogy a fiú odaért volna, ahol éppen mozdulatlanul állt, és ugyanúgy bámulta a madarat, mint ő. Csak a szája volt csukva, szorosan összepréselte az ajkait, és a szemeiben égett a sharingan.

Karin hiába próbálta tartani a tempóját, egy idő után kifulladt, és így Sasuke kikerült abból a körből, amin belül le tudta fedni a chakrájukat. Suigetsuval és Juugóval persze nem volt semmi problémája, és tudta, hogy Sasuke is érezte, mikor túllépett a határain, és ostobán felfedte magát, bár Karin nem bánta annyira.

Hadd menjen csak a kis béka, őt aztán nem érdekli, kivel kamatyol, a lényeg, hogy Sasukétól legyen távol. Csakhogy Sasuke most úgy áll ott, mint egy sóbálvány... Oké, a kis békát akarja. Aztán minek? Már megmondta neki ő is, hogy ez a Sakura, vagy ki, inkább hasba szúrná magát, minthogy kihordja a gyerekét, egy kefélésért pedig ennyit hajkurászni valakit...

Előrelépett, de Sasuke fellángoló chakrája megtorpanásra késztette. Akárhol is jár most fejben, érzi, hogy közelebb akart merészkedni hozzá, és nem akarta. Karin kissé tanácstalanul keresztbe fonta a karjait a mellkasán, és nézte, ahogy Sasuke keze ökölbe szorul. Fogalma sem volt, mi játszódhat le benne, de az előbb ő is tisztán hallotta, ahogy felüvölt, utánuk, a bátyja, meg a kis fruska után, és még az ő gyomra is beleremegett, de most a helyzethez képest nyugodtnak tűnt. Túlságosan is higgadtnak, ahhoz képest, hogy megölt négy embert, csak azért mert megtudta, hogy Sakura a bátyjával van. Egyáltalán nem tetszett ez neki.

Sasuke érezte, tudta, hogy remeg, hogy Karin mögötte áll, de egyikkel sem foglalkozott. Két érzés birkózott benne: megkönnyebbülés, és harag. Nem tudta eldönteni, melyik a dominánsabb, szinte hallotta, hogyan dőlnek le a lelkében a falak, ahogy ez a két érzés birkózik egymással.

Nem veszi el. Nem veszi el tőle, mert nem tudja, és nem is akarja. Hiába az a mozdulat, az a bensőséges, az a meghitt mozdulat, az a természetesség, amivel Sakura a bátyja mellkasának dőlt. Ott látta a lány szemeiben, ahogy Itachi vállára fektette a fejét, és ránézett, egyenesen rá. Hála az égnek, hogy ennyire kifejező a tekintete... Ugyanakkor a pokol legmélyebb bugyraiba átkozta ugyanazt a szempárt, ugyanezért a tulajdonságáért. Fél tőle. Retteg.

Ezért van Itachival. Ezért híresztelték el ezt a nevetséges házasosdit, ezért akarták mindenáron Konohába csalni őt. Majdnem egyenesen belesétált egy csapdába, csak mert megint elvakult volt. Hibát hibára halmoz, míg ők mindig egy lépéssel előrébb járnak nála. Dühös volt, de... Itachi nem fogja tudni elvenni tőle Sakurát, akárhogyan erőlködik. Nem írhatja felül azt az erős ragaszkodást, azt a makacs törődést, amivel Sakura mindig is őbelé kapaszkodott, a szerelmet, amivel kitartóan követte.

Talán a szerelem már túlzás lenne, és ez fájt. Ő ölte ki azt az érzést, amiben pedig annyira szeretett elmerülni, mikor még mellette élt, Konohában... De a ragaszkodás, a törődés ott volt. És bűntudat, és sajnálat, és félelem, és fájdalom, és... Istenem, hogy fér el két szembe az egész világ, ennyi érzés? Életében összesen nem érzett ennyifélét, mint amit Sakura az előbb, mikor a bátyja válla felett ránézett.

Vérzett az orra, és sírt. Mi történhetett? Hogy miért sír... az elég egyértelmű volt. Miatta. De az orra... Miért vérzett?! Baja esett? Megsérült? Vagy csak... Ő tehet róla? Hányszor vérzett már az a lány érte, és hányszor kell még neki? Dühös volt. Magára. Itachira. Az egész világra. De leginkább magára, igen. Ezt most ő cseszte el, és nem is kicsit. Ha nem ad neki alkalmat arra, hogy találkozzon a bátyjával... Nem. Nem ott kezdődött. Ha nem bántja...

Sasuke szorosan lehunyta a szemeit, és az állkapcsa megfeszült. A semmiért cincált szét valami szépet. Valamit , amire szüksége volt, van, és lesz. Olyan, mint egy ostoba kis gyerek, aki szétszedi a játékát, hogy megnézze, hogyan működik, és aztán a romok felett ülve bömböl, mert rájött, hogy nem tudja összerakni, és ha mégis, hát soha nem lesz többé ugyanaz, mint volt. Mindig is ilyen hirtelen, és meggondolatlanul cselekedett, és hányszor kívánta azt, bárcsak ő is olyan higgadt, és megfontolt lehetne, mint Itachi. Hányszor hallgatta, hogy a bátyja még gyerekkorában sem volt soha ilyen szertelen, mint ő, hogy soha nem követett el butaságot... Mindig ő volt a selejt, és amíg meg nem tanulja, hogy hibázni mennyire fájdalmas, addig ez nem is lesz másképp.

Itachi mindig tökéletes volt. Hogyne, az apja nevelte, és miért? Hogy aztán az ő keze által végezze, mikor a kisebbik fia, akit soha észre sem vett addig a napig, míg Itachi nyilvánosan is a klán ellen fordult, mindig tisztelte, és odavolt érte. És akkor is, mit kapott? Egyetlen, egyetlen mondatot. Félszívből, a bátyja iránt érzett haragból, makacsságból, dacból odavetve. Nem neki szóltak azok a szavak, mindegyik Itachié volt, és az apja csak azért neki mondta, hogy így sebezze meg a bátyját...

Ha tudta volna, hogy Itachinak nem számít egy fikarcnyit se, hogy a fiának nevezi, hogy kitünteti a figyelmével, hogy pont ez a figyelem okozza majd a halálát... Sasuke megborzongott, és kinyitotta a szemeit, amikben még mindig ott égett a sharingan. Eddig csak ebből értett, csak abból, hogyha a doujutsuja aktivizálódott, most viszont enélkül is pontosan tudta, mennyire felkavarta az egész kis világát az imént látott jelenet.

Megfordult, és ellépett Karin, Suigetsu és Juugo mellett.

- Menjünk - mondta fojtott hangon, nehogy véletlenül elüvöltse magát, és hallotta, ahogy a tétova, tanácstalan léptek követik.