Neji, miután elküldte Hinatát, hogy egyedül maradhasson a gondolataival, nem mozdult a Hokagék szobormásaitól. Mindig is megnyugtatta ez a hely, könnyebben tudott gondolkozni a lábai előtt elterülő Konoha képével.

Főleg ilyenkor, éjszaka, mikor nyugodt és csöndes minden, a mindennapos küzdelmek, harcok zaja elcsitul a lelkekben, és nem marad más csak a végtelen, álmos béke, végignyújtózva a házak tetején, mint egy jóllakott, elégedett macska.

Neji lehunyta a szemeit, hogy végre pihentesse vérörökségét. A byakugan hosszabb használata mindig is igénybe vette a testét, megérezte, ha fáradt volt, ha nem bírta már, és olyankor automatikusan csökkent a látótávolsága, és a képek tisztasága, bár még így is több volt, mint tökéletes.

Sakura szabad. Nem megy hozzá az Uchiha-gyilkoshoz. Hogyan is gondolhatta akárcsak egy percre is, hogy igaz, amit lát? Sakura nem olyan. Az a lány túl tiszta annak a féregnek. Az öccsének is, de az más kérdés. Arra magától is rá fog jönni idővel, hogy Sasuke nem érdemli meg, hogy az övé legyen. És mi lesz a bátyjával, az árulóval, a családja mészárosával?

Zavarta, hogy olyan természetességgel kapaszkodott a kezébe, mintha magától értetődő lenne, hogy egy vérengző gyilkos nem bántja majd. Istenem, miért ilyen naiv? Csak egy icipicit, egy hajszálnyival lenne gyanakvóbb, bizonytalanabb, hogy észrevegye, a vesztébe rohan. Miért olyan nehéz Sakurával elhitetni, hogy léteznek rossz emberek, hogy van, akinek a szívében csírájában hal ki minden jó, ha egyáltalán volt benne valaha?

Lehet, hogy fizikailag nem fogja bántani, legalábbis szívből ajánlotta annak a mocsoknak, hogy ne merjen hozzáérni, de a vége az egésznek biztos csalódás. Hinata halk, elsuttogott szavaira gondolt, amiben elmagyarázta az egészet, hogy Sakura alkut kötött az Akatsuki vezetőjével, hogy meggyógyítja Itachit. Beleegyezett, hogy mentse az életét, persze, rendben van.

Ez még nem is lenne baj, sőt, örül neki, hogy Sakura nem makacsolta meg magát, bár sosem volt elvakult, de néha megtette, mint például Sasuke esetében is. Annyira ragaszkodik ahhoz a ficsúrhoz, és nem lát a nagy szerelemtől, nem látja hogy egy vadállatot babusgat, hogy a lábánál ücsörgő szörnyeteg nem egy édes kiscica, hanem egy tigris, aki leharapni készül a simogatásra emelt kezét? Miért nem űzi már odébb, mikor a vékony kis ujjain próbálgatja a borotvaéles fogait?

Nem értette, talán soha nem is fogja. Ez olyan Sakura-féle ostobaság. Édes és veszedelmes, aranyos, de halált ígér. És most... még egy butaság, még egy tigris a lábainál, még egy, aki majd ugyanúgy beletép a húsába, szétszaggatja, az állkapcsa szorításában roppannak majd meg a gyenge csontjai, mintha csak játék lenne, ami arra van, hogy ezt a kettőt szórakoztassa. Ide-oda dobálják, mint egy koncot, véresen, hogy az egyik itt haraphasson belé, a másik ott... És ő majd sírhat a romjai felett, amit meghagynak neki.

Sakura újra és újra csalódni fog, és talán egyszer majd megtanulja, hogy ne bízzon meg mindenkiben. De ő nem ezt a Sakurát akarta látni, nem azt, amit vérben fekve otthagynak majd, mert összetörték, többé nem szórakoztató már, hogy nem sikolt fel minden egyes alkalommal, mikor a foguk a bőrébe tép, a húsába váj, csak fekszik némán, és várja már a következőt, mikor jön, mikor kap újabb vérző sebet. Az egyik talán éppen halálos lesz, és örökre megöli azt a Sakurát, akit szeret.

Miért ilyen tehetetlen? Mit csinálhatna? Sakura megbízik abban a gyilkosban, meg az idegbeteg öccsében, mindkettő ugyanolyan, egyik se jobb a másiknál, mégis hiába erőlködne, nem azt a kettőt ásná el Sakura szemében, hanem saját magát. Nem törölheti el a bizalmát, mert nem férhet hozzá úgy, hogy azzal ne kettejüknek kedvezne. De ez nem számítana, ha megmenthetné ettől, persze hogy nem. Örömmel vágná a szemetesbe minden elképzelését, megelégedne vele, ha mindennap láthatná a mosolyát.

Nem tehet érte semmit, és ez majd' felőrölte a lelkét. Hinatáért sem tehet semmit, elvesztette ezt a küzdelmet is, hiába, hiába minden, olyan tehetetlen, mint egy csecsemő. Az unokahúgát sem tudja megmenteni, aki jóformán testvére inkább, nemhogy azt a lányt, akit szeret. Olyan távolinak érezte, mintha egy ködös fátylon át figyelné az arcát.

Elszúrta, megbántotta, a lelkébe taposott, oda, ahol tudta, hogy fáj neki. Ő sem jobb annál a kettőnél, belerúgott, mikor látta rajta, hogy már a földön fekszik, védtelen, és felállni sem tud talán többé egyedül. Nem szórakozásból, talán ez az egyetlen mentsége. Csak azért, mert fájt neki, rettenetesen fájt, hogy ő évekig küzdött, mellette volt, megvédte, óvta, és akkor jön ez a senki, akit nem is ismer, és eltűnik vele, őhozzá ragaszkodik, mikor az az alap, amit ő lassan, apránként húzott fel, nem ér fabatkát sem, mert lám, ott nincs semmi, és mégis biztosan áll rajta az egész, olyan biztosan, ahogy az övén sohasem.

Neji kinyitotta a szemét, és a távolba meredt. Látnia kell. Látnia kell, látni, hogy számít valamit neki, hogy térdre boruljon, és megalázkodjon előtte, hogy úgy könyörögjön a bocsánatáért, mintha az élete múlna rajta, hogy Sakura is lássa, megbánta, hogy lássa, képes érte a sutba dobni a büszkeségét, mindenét, hogy ő boldog lehessen.

Mennyi idő telt el azóta, hogy elindultak? Néhány óra, négy-öt, nem sok. Tudja az irányt, látta, mikor felszálltak azon a fehér madáron, de valószínűleg megálltak valahol pihenni, ilyenkor még nagyon hűvös az éjszakai levegő, pláne úgy, hogy azon a valamin az arcukba vág. Ha siet, talán még utolérheti őket a határon.

Neji mint az őrült rohant le a lépcsősoron, és végigszáguldott az utcákon. Talán, ha bocsánatot kér, azért, amit mondott... Talán.

*********************

Itachi remekül szórakozott, annak ellenére, hogy nemrég még a saját kis önpusztító gondolataival dagonyázott a nyomorúságában. Látta, hogy Sakura arca kipirul a haragtól, és úgy nézett rá, mintha a tekintetével akarná felnyársalni.

Aztán némán duzzogni kezdett, és ő legszívesebben homlokon csókolta volna, hogy ne legyen már ilyen gyerekes. Jó, persze, nem szívesen látja magán az általa ráaggatott felségterület jelzéseit, amiket Sasuke kedvéért igyekezett szaporítani rajta, de akkor legalább dühöngene, vagy valami. Így inkább aranyos, nem lehet komolyan venni.

Itachi összekapcsolta a köpenyt Sakurán, ne is lássa a legyezőt, se ő, se lány, és igyekezett visszaterelni a gondolatait a helyes mederbe. Mire végzett a kapcsokkal, az agya újra olyan hűvös, és tárgyilagos gondolatokkal volt tele, amikkel kellett, hogy legyen. Kisaméék biztosan megálltak valahol, ha kicsit sietnek, könnyedén utolérik őket. Érezte, hogy fáradt, de talán két órányival járhatnak előbb, mint ők, annyit kibír, különben is, most nem fáj semmije, láza sincsen, aludt, és mintha a légzés is sokkal könnyebben menne, mint szokott.

Megfogta Sakura kezét, a hátára dobta a lány hátizsákját, és maga után húzta a folyosóra, hogy végre eltűnjenek innen. Most, hogy összeszedte magát, nem akart egy perccel sem tovább itt maradni, mint amit szükségesnek ítélt meg. Míg végighaladtak a szobák között húzódó széles folyosón, az ajtókat bámulta, amik mellett elmentek, aztán hirtelen megtorpant.

Sasuke szobája. Lesandított Sakura arcára, aki türelmesen, várakozón megállt mellette, aztán kis híján felsóhajtott. Eszébe sem jutott, hogy mit is csinált eddig tulajdonképpen. Idehozza, a szülei szobájába viszi, a sajátjába, és pont a lényeget hagyja ki, az egyik okot a kettő közül, amiért idejöttek.

Megfogta a kilincset, és benyitott. A fa halkan megnyikordult, és finoman betolta Sakurát a helyiségbe.

- Itachi? - kérdezte értetlenül a lány, és ő szívesen vele ment volna, de oda... oda nem tudott belépni.

- Ez Sasuke szobája. Nézz körül, aztán induljunk - mondta, mire Sakura megfordult, és ránézett, aztán bólintott, és beljebb lépett.

Ha Itachi szeme nem szokta volna már meg az állandó feketeséget, akkor beleolvadt volna a sötétségbe, de így ki tudta venni a vékony alakját, ahogy a szobában járkál, nézelődik. Itt úgy viselkedik, mint egy idegen, mikor az ő szobájában a könyveit nézegette, most meg olyan tanácstalanul sétálgat, mintha nem is tudná, mit kezdjen magával.

Milyen furcsa volt azt a fehér ruhát látni rajta, azt, amit utoljára az édesanyján látott. Ez valahogy véglegessé tett mindent, sajgott tőle a szíve, de nem értette, miért. Törékenyebbnek tűnt benne, mint a felszerelésében, vagy az ő pólójában, és akkor látszott csak igazán, hogy milyen hajlékony lehet a dereka, a lépése is olyan volt, míg nem takarta el a köpenye, mintha a levegőben járna, olyan könnyed, puha.

Itachi az ajtófélfának támaszkodva lehunyta a szemét, kiürítette az agyát, és újra megtöltötte azokkal a képekkel és gondolatfoszlányokkal, amik a gyilkoshoz tartoztak. Mikor újra felpillantott, Sakura előtte állt, őt figyelte, az ő arca is hideg volt, mint a kő.

- Mehetünk - mondta, és ellépett mellette, az illata szinte a gerincén futott végig.

Tudta, hogy a lány sem a gyermek Sasukét érzi ezen a szobán, a hangulatán, hanem a mostanit, azt akivé ő tette. Akivé tennie kellett, ha azt akarta, hogy életben maradjon. Ellökte magát a sötét fától, és Sakura után indult, aki a verandán várta be, és az egyik faragott oszlopnak támaszkodva az eget bámulta.

Mellélépett, és Sakura megmoccant, együtt léptek le a fadeszkákról a száraz földre, aztán meg kellett fognia a karját, hogy a helyes irányba indítsa el, mert a nagykapu felé akart menni.

- Hátul megyünk, kimászunk a falon, akkor egyenesen az erdőbe jutunk. Kisebb kerülő, és gyorsabb - mondta halkan, és Sakura némán követte a léptei hangját.

****************

Daichi erejét vesztve rogyott le a kanapéra, míg Ayame aggódva figyelte. Ő is nagyon szerette Sakurát, de tisztában volt vele, hogy a férje és a lánya kapcsolata valahogy mindig is szorosabb volt, és szerencsére ez soha nem is bántotta.

Sakura mindig is apás kislány volt, szüksége volt valakire, aki megvédi, aki támogatja, és nyilvánvaló volt, hogy az apjában tökéletesen megtalálta a szerepre alkalmas férfit. Egy ideig. És most Sakura végleg kikerült a kezük alól, többé nem kislány már, nem hozzájuk rohan, ha valami bántja, és titkolózik előttük. Látta az arcán, hogy valamit elhallgat.

Ayame gyorsan kipislogta a szeméből a könnyeket. Sakurának is fel kellett nőnie egyszer, nem maradhatott örökké az ő kicsi lánya, akit nem enged ki az utcára, ha nem akar. Nézte, ahogy a férje egy sóhajjal lehunyja a kivörösödött szemeit, és leült mellé a kanapéra. Daichi résnyire kinyitotta a szemét, aztán átkarolta a vállát, és magához húzta.

- Nem lesz semmi baj - suttogta halkan, és Ayame szégyenkezve a vállába fúrta a fejét.

A férjének szüksége lenne a támogatására, és nem tudja megadni neki, Daichinek kell őt vigasztalnia, mikor ő maga is ugyanannyira, ha nem jobban szét van zuhanva.

- Daichi... - suttogta halkan, szipogva, és átkarolta a férfi derekát. - Daichi, hová tűntek az évek? Mintha tegnap lett volna, hogy megszületett, hogy a kezembe fogtam... Olyan kicsi volt, védtelen, tehetetlen, és most felnőtt, most már nem védhetjük meg mindentől, mert a maga útját járja...

- Mindig te maradsz az anyja, ezt ne felejtsd el - mormogta halkan a férfi, és magához szorította. - Sakura mindig hozzád fog jönni, ha igazán nagy baj van, tudod. Szeret téged, Ayame, és nem is meglepetés, hiszen csodálatos anya vagy. Büszke vagyok rád.

A nő szorosan lehunyta a szemét, a könnyeit Daichi inge szívta fel.

- Ha nem találkozott volna vele soha... - suttogta rekedten, hogy a másiknak majd a szíve szakadt belé. - Sayura hibája az egész. Ha nem hamarkodja el a dolgokat...

- Most már késő van ezen keseregni, Ayame. Már megtörtént, és nem tehetünk semmit, csak hogy megmaradunk a családjának, hogy tudja, hozzánk mindig fordulhat, ha történik valami, hogy bennünk megbízhat, mi támogatjuk. Ne felejtsd el, hogy Sayurának köszönhetjük, hogy a kislányunk még él. Hogy itt van nekünk...

- Ő volt a legnagyobb ajándék az életünkben, Daichi - suttogta halkan a nő, és a férje ölébe mászott, aki átkarolta.

- Igen - suttogta válaszul Daichi, és a felesége vállára támasztotta az állát. - Egy ajándék.

****************

- Ninja vagyok, az istenért! - Itachi meghökkenve bámult Sakurára, aki az imént rácsapott a kezére.

Csak a derekát akarta megfogni, hogy segítsen neki valahogy felkaszálódni a kétméteres fal tetejére, mivel alacsonyabb volt nála, és tessék, mi a hála? Rácsapnak a kezére, mintha gyerek lenne, aki cukorkát akar lopni...

Sakura összepréselt ajkakkal rábámult, a szemei villogtak. Aztán a fal felé fordult, felugrott, elkapta a tetejét, és olyan gyorsan húzta fel magát, hogy talán még ő maga is meglepődött rajta. A fal tetején guggolva nézett rá vissza, egészen úgy festett, mint egy karmolni készülő, ideges macska. Talán a szemei...

Még mindig a köpenyes húzása miatt duzzog. Itachi egy tünékeny félmosollyal ugrott fel mellé, és érdeklődve figyelte, ahogy a lány arca megváltozik, ahogy őt nézi.

"Ha macska lenne, azt hiszem, most húzta volna be a karmait" - gondolta tűnődve, míg azt nézte hogyan tűnik el Sakura szemeiből a kihívó csillogás, az a makacs harag. Aztán már nem bírta tovább a lány sem, elmosolyodott, és lesütötte a szemeit, kicsit zavartan elfordította a fejét.

Egy pillanatig tartott az egész, aztán Itachi máris a földön állt, a fal másik felén, és a kezét nyújtotta Sakurának, aki közben lehuppant a fal vastag tetejére, és a lábát lógatva nézett le rá.

- Többet kéne mosolyognod - mondta félrebillentett fejjel, mire Itachi leeresztette a kezét.

- Kéne - felelte halkan. - Csak nincsen miért. Na, gyere. - Újra érte nyúlt, és Sakura előrehajolva az ujjai közé csúsztatta az övéit, és lehajolt hozzá.

Az arcuk egészen közel volt, Itachi szinte érezte az arcán a lány lélegzetét.

- De igenis van - mondta halkan, aztán elhúzódott tőle, és leugrott a falról. - Menjünk.

**************

Naruto csodálkozva meredt a lába előtt heverő szakésüvegre. A Hokage irodája néma volt, és sötét, nem látott belőle szinte semmit, mikor benyitott. Arra számított, hogy a teljesen kivilágított szobában talál majd rá Tsunadéra és Jirayára, ahogy teljesen elázva, részegen beszélgetnek az élet nagy kérdéseiről, de úgy tűnt, itt nincsen senki, mégis beljebb lépett, mert szinte az orráig nem látott, és ha a banya rosszul lett, vagy valami, akkor el kell vonszolnia a kórházig.

Ámulva nézte a széthajigált üvegeket, és úgy döntött követi őket. Egyik következett a másik után, az asztalig vezettek, ott egy törött szakéscsésze mutatta tovább az utat. Egyenesen a kanapéig. Naruto tágra nyílt szemmel bámult az elé táruló képre, még az álla is leesett.

- Jaj, a gyerekkorom - nyögött fel halkan, és a tenyerébe temette az arcát.

Jiraya meztelenül feküdt a kanapén, hátravetett fejjel, tátott szájjal hortyogott, és Naruto szerencsére nem látott meg belőle többet, bár hirtelenjében nem tudta, merje-e szerencsének nevezni, hogy Tsunade takarja el előle a látványt, ahogy hason fekszik Ero-senninen, és békésen szundikál. Az első gondolata az volt, hogy a melegítőfelsőjét dobja rájuk, de aztán eszébe jutott, hogy akkor eléggé nyilvánvaló lenne, hogy látta őket, így végül hátat fordított a kanapénak.

Az első, amit talált az a Hokage köpenye volt, de elfintorodott. Szentségtörés lenne, egyszer még ő fogja hordani, hogy élhetne azzal a tudattal, hogy az előző Hokage takarónak használta azt, amit minden reggel fel kell majd vennie? Ráadásul mindannyiszor a lelki szemei előtt lebegne ez a kép, és már a gondolattól is borsódzott a háta. Na, nem, ezt azért mégse!

Tétován, tanácstalanul nézett körbe, és akkor meglátta a kanapé mellett, a földön heverő ruháikat. Oké, ez sokkal jobb ötlet - gondolta, míg szinte hangtalanul felcsippentette a két ujja közé Tsunade zöld, combközépig érő felsőrészét, és csukott szemmel rájuk terítette, aztán óvatosan kipislantott a szempillái alatt, és a vékony anyag szerencsére rendesen eltakarta mindkettőt.

Már éppen megfordult volna, hogy hazamenjen pihenni végre, de akkor hirtelen az eszébe villant a kép, hogy a banya és Ero-sennin holnap reggel Shizune, vagy valamelyik jounin lányos sikolyára riadnak majd fel...

- Hoppáka - motyogta.

Meg kell kímélni őket a látványtól! Naruto szeme megvillant, újabb erőre kapott. Elvégre, Sakura rábízta Konohát, nem igaz? Máris visszafordult, és az egyik polcon végre megtalálta azt a kis szerkezetet, amit rózsaszín hajú csapattársa is előszeretettel használt, ha nem tudott reggel időben ideérni, hogy felébressze Tsunadét, mielőtt elkezdődik a hivatalos fogadási ideje. A nyelvét kidugva, erősen koncentrálva beállította az ébresztőórát hajnali hatra, aztán lerakta Jiraya feje mellé, a kanapé karfájára, és kiosont.

Nem rossz dolog ez az óra, legalább nem őt csapják majd le ezúttal az ébresztésért. Halkan becsukta maga mögött az iroda ajtaját, és egy halk sóhajjal megállt egy másodpercre. Tsunadéra nem kell majd ennyire odafigyelnie a későbbiekben, itt a perverz vénség neki. Egy pillanatra újra felsejlett a nő békésen alvó arca Jiraya mellkasán, és bár azonnal kirázta a hideg, és egy fájdalmas fintorral homlokon csapta saját magát, mégis, utána vigyorogva indult el a folyosón, zsebre dugta a kezeit.

Hiába undi, azért nagyon aranyosak voltak, ezt el kellett ismernie.

****************************

Már mélyen az erdőben jártak, mikor pirkadni kezdett, és az ég alját lassan narancssárgára festette a felkelő nap első sugara. A sötétség apránként oszlott el körülöttük, mintha a bennük változó hangulatot jelezné: eltüntette a fájdalmas, gyászos gondolatokat, amik kettejük szívén ültek, és most mindketten ámulva nézték az ébredező világot maguk körül.

Itachi arca nem változott, mégis, Sakura tudta, hogy ugyanúgy elvarázsolja ez a zöld, rejtett kis világ, mint őt. Az állatok is lassan felébredtek, ott egy barnás hát villant a fák között, és az egyik ágról egy mókus bámult rájuk gyanakodva, mintha attól félne, megzavarják a nyugalmát.

Hirtelen lett rosszul, nem várta, és meglepte. Érezte, hogy megszédül, olyan volt, mintha kirántották volna a lába alól a talajt, és a következő pillanatban megérezte a fa szúrós kérgét a tenyere alatt, ami mellett éppen elhaladtak.

- Sakura? - Itachi keze a karját markolta, mintha félne tőle, hogy orra bukik. - Mi a baj?

- Semmi, csak egy kicsit... Had üljek le egy pillanatra - motyogta maga elé, színtelen hangon, miközben becsukta a szemeit, és hagyta, hogy a férfi leültesse a fa tövébe.

Hallotta, hogy Itachi térde megroppan, ahogy leguggol elé, és érezte, hogy az álla alá nyúl. Engedelmesen hátrahajtotta a fejét, nekidöntötte a fa törzsének, és zihálva összeszorította a szemeit.

- Teljesen elsápadtál. Fáj valahol?

- Nem, nincs semmi baj - suttogta halkan. - Csak a kimerültség... Túl sok chakrát használtam el - motyogta, de rögtön rájött, hogy hibát követett el. Kinyitotta a szemeit, és felnézett Itachira. Csak homályosan látta, de így is világos volt, hogy nem éppen helyeslően villog a szeme.

- Mit műveltél, amíg aludtam, te buta? - sziszegte a férfi, és Sakura becsukta a szemeit.

- Csak egy kicsit... segítettem a gyógyszernek - vallotta be halkan, és hallotta, hogy Itachi szaggatottan felsóhajt.

A következő pillanatban viszont megfeszültek az ujjai a lány állán, és Sakura izmai is összerándultak. Chakra. Gyors, erős...

- Neji - pattant fel hirtelen a lány szemhéja, és megmarkolta Itachi alkarját. - Segíts felállnom... Valami baj van.

A férfi átkarolta a derekát, hogy felemelje a földről, lassan, óvatosan talpra állította, de nem engedte el még azután sem, hogy nyilvánvaló volt, egyedül is boldogul. A szédülést, az enyhe rosszullétet elnyomta az ijedtség. Érezte, hogy Neji egyre közelebb kerül hozzájuk, valószínűleg látta őket már messziről, és végül megpillantották, ahogy a fák között feléjük rohan.

- Sakura, jól vagy?

A lány lehunyta a szemét. Milyen jellemző, hogy ez az első kérdése, ahelyett, hogy beszélne végre, mi történt, miért rohant utána...

- Igen - felelte halkan, és felpillantott Nejire. A férfi haja zilált volt, a szemein pedig látszott, hogy egy percet sem aludt. - Baj van? Nem Naruto, ugye? - lépett felé hirtelen, a hangja ideges volt, és aggódó, de Neji olyan értetlenül nézett rá vissza, hogy rögtön tudta, nem erről van szó.

- Nem, nem én csak... Bocsánatot szeretnék kérni, amiért hülye voltam - motyogta halkan a férfi, és lesütötte a szemeit, hogy ne is lássa, hogy Itachi úgy karolja magához Sakurát, mintha nem ő lenne itt a veszélyforrás. - Hinata elmagyarázta.

A lány elmosolyodott.

- Azt hittem, baj van. Megijesztettél, Neji.

- Sajnálom - felelte a férfi, mire Itachi gúnyosan felhorkant.

- Mi lenne, ha elhalasztanád a drámázást, Hyuuga? Csak hátráltatod.

Neji azonnal felnézett rájuk, a szemében harag lobbant.

- Az lehet, de még mindig jobb, mintha szórakoznék vele, mint te meg az öcséd - szisszent fel, és Sakura érezte, hogy Itachi keze megrezzen a derekán.

A Sasukét ért sértés miatt, vagy saját maga miatt? A lány nem tudta, de az előbbire tippelt. Végül is, Neji nem tudja, hogy Sasuke mit tett vele, és fogalma sem volt róla, milyen jogos a haragja a fiatalabbik Uchihával szemben.

- Neji, kérlek - sóhajtott fel halkan, fáradtan, és a tenyerébe temette az arcát.

Minden Hyuuga ilyen lobbanékony, a fenébe is? A legelső provokációra is kiakadnak, még Hinata apja is ilyen, pont... Hinata. Sakura felkapta a fejét, és olyan hirtelen lépett Neji elé, hogy megragadja a mellkasán a ruhát, hogy Itachi hiába kapott utána, kicsúszott az ujjai közül a köpenye.

- Mi van Hinatával? - meredt rá idegesen Nejire a lány, aki meghökkenve bámult rá vissza.

- Sakura - mordult fel a háta mögött Itachi, de Sakura csak ingerülten lepisszegte, és úgy bámult Nejire, hogy a férfinak nyelnie kellett egyet. A fenébe, még a végén képes lenne megölni, ha nem beszél!

- Hinata férjhez megy - dadogta halkan, mire a lány szemei tágra nyíltak, az ujjai közül kicsúszott az eddig szorongatott vékony felső anyaga.

- Tessék? - sikkantott fel hitetlenül.

- Sakura, az istenért, halkabban - motyogta a hátuk mögött Itachi, mire Neji egy felsőbbrendű pillantást vetett az Uchihára.

- Sakura alapvetően hangos - jelentette ki kétértelműen, és élvezettel figyelte, hogy Itachi arca dühösen megrándul.

- Fejezzétek már be, nem gyerekek vagytok, a fenébe is - sziszegte Sakura, és újra megragadta Neji pólóját, hogy rá figyeljen, nem törődve vele, hogy Itachi úgy morog a háta mögött, mintha fizetnének érte. - Kihez?

- Valami felfuvalkodott, iszákos hólyaghoz - préselte át a szavakat a fogain Neji, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy ő sem örül jobban ennek, mint bárki más.

Sakura felszisszent, újra elengedte Nejit, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy a férfi fenékre huppan, de aztán sikerült megállnia a lábán, és meglepetten figyelte ahogy a lány a fejéhez kapva fel-alá kezd járkálni.

- Az istenit neki - szitkozódott idegesen, és beletépett a hajába. - Két hét, Neji, kibaszott két hét, és nem bírjátok tartani a frontot odahaza nélkülem? Mi a franc folyik itt?

- Ne káromkodj - mordult fel Itachi, de hiába, Sakura mintha meg sem hallotta volna.

- Minden a feje tetejére áll, ahogy eljövök otthonról! Naruto megőrül, a sensei iszik, Tsunade nem alszik, és még többet iszik, Orochimaru feldobja a talpát, én az Akatsukit pesztrálom, Hinatát meg férjhez adják a hátam mögött! Hiashi az a tökfej... Nem merné ezt megcsinálni, ha nem jöttem volna el, a szart is...

- Sakura!

- Te csak hallgass! - A lány dühösen villámló szemekkel pördült Itachi felé, és ingerülten mellkason bökte. - Tudtál az egészről, tudtad, hogy Hinata azonnal másik kijelölt vőlegényt kapott, ahogy az első meghalt, és nem szóltál egy büdös szót sem!

- Nem akartalak felizgatni még ezzel is - vonta meg a vállát higgadtan Itachi, és a szeme sarkából látta, hogy Neji kezei ökölbe szorulnak a szóhasználatától. Nagyon helyes.

- Hát már nem mindegy, a rohadt életbe? - szusszant föl Sakura. - Az eszem megáll, mégis mi van itt? Valaki benyomta az akció gombot? - Neji felhorkant a lány háta mögött, mire Sakura megfordult. - Te meg ne röhögj a hátam mögött, te balfék, a te dolgod lett volna megakadályozni az egészet! - hördült rá, mire a férfi lesütötte a szemeit. - Mit mondott az az idióta nagybátyád, miért most, miért ilyen hirtelen?

- Nem mondott semmit, de eléggé nyilvánvaló, hogy a küldetésnek, amikor téged kutattunk, a sikertelensége tette be nála a kaput - mormogta bűntudatosan.

- Az istenit - szisszent fel Sakura. - Ha nem volna halott, most megfojtanám azt a kis csúszómászót... Neji, mit csináljunk? - jajdult fel hirtelen. - Nem hagyhatjuk, hogy Hiashi csak azért kiházasítsa Hinatát, mert azt hiszi, sikertelen, mint ninja! - A lány újra elkezdett fel-alá járkálni, a két férfi pillantása kitartóan követte.

Most mégis mit csináljon? Egy terv kéne, valami zseniális, de hát honnan szedjen ilyet elő, mikor a feje tele van mindenféle furcsa gondolattal, Sasukéval, Itachival, Narutóval, az Akatsukival, Orohimaruval, Konohával, mikor az agya már teljesen ráállt a gyógyítással kapcsolatos részletekre, és most még Neji is, meg Hinata... Ó, mit meg nem adott volna azért, hogy Shikamaru itt legyen, hogy segítsen neki kitalálni valamit!

Olyan hirtelen torpant meg, hogy a lendület kis híján tovább vitte. Shikamaru, hát persze!

- A chuunin vizsga! - kiáltott fel hirtelen, és majdnem nekiütközött Itachinak, aki közelebb lépett hozzá, hogy elkaphassa, ha elesik. - Bocsánat - mondta gyorsan, a keze egy pillanatra a férfi mellkasának simult, aztán már Neji előtt állt, és lelkesen felbámult rá. - Mondd meg annak az ostobának, hogy hagyja Hinatát indulni a chuunin vizsgán!

- Mi a fene köze van a házasságnak a vizsgához? - bámult rá meghökkenve Neji, mire Sakura ingerülten megkocogtatta a férfi homlokát.

- Hiashi azért akarja éppen most férjhez adni Hinatát, mert azt hiszi, nem jó ninja, mivel még mindig genin. Egyébként, ez is a te hibád, Neji Hyuuga! - sziszegett rá hirtelen, aztán elmosolyodott, hogy Itachi csak értetlenül pislogott a hangulatváltozásain. - Ha viszont átmegy a chuunin vizsgán, nem mondhatja, hogy Hinata nem tud felmutatni semmit, nem érted? - kiáltott fel egy széles mosollyal, lelkesen, a szemei megcsillantak. - Akkor kénytelen lesz lefújni az esküvőt, ha nem akar botrányt belőle, hogy férjhez kényszeríti a lányát! Ezzel kifogjuk a szelet a vitorlájából, Neji! Tsunade-sama így nem tud mit mondani Hiashi érveire, hiszen hiába magyarázná el a nagybátyádnak, hogy Hinata tehetséges, nem is figyelne rá. De ha Hinata átmegy a vizsgán, és chuunin lesz, akkor ott a tárgyilagos, kézzelfogható bizonyíték, hogy igenis jó ninja, hiszen sikerült neki! Akkor Tsunade-sama lefújhatja az esküvőt, mint a Hokage, és Hiashi jogait sem sérti az egész, hiszen megoldottuk a problémáját, nem igaz? Tsunade-sama hivatkozhat rá, hogy szorult helyzetben vagyunk, és egy ilyen tehetséges ninja, mint Hinata, nem vonhatja ki magát a feladat alól, hogy segítsen Konohának! Hogy ez gyávaság lenne a Hyuugák részéről, érted, Neji?

Neji szemeiben értelem csillant, és hirtelen felkacagott.

- Ó, istenem, meg fog őrülni a haragtól! - kiáltott fel hevesen, és átkapta Sakura derekát, hogy magához szorítsa, aztán elállt a lélegzete, és a lány hirtelen megrándult a karjában, ahogy átcsapott rajtuk egy erős, dühös chakrahullám, és egy pillanatra mindkettejük tüdejéből kiszökött a levegő.

Sakura Itachi felé kapta a fejét.

- Elég volt - mordult rá a férfi, és szinte kirángatta Neji karjából. - Dolgunk van, nem érünk rá az erdő közepén örömködni, úgyhogy indulás.

- Itachi - méltatlankodott a lány, és kirántotta a kezét az övéből. - Mit csinálsz? Csak meg akart ölelni a fenébe is, hiszen most mentettem meg az unokahúgát Narutónak!

- Nem éppen azért, hogy Narutónak - morogta Itachira dühösen Neji. -, de tulajdonképpen igen.

- Nem igazán érdekel - felelte közönyösen a férfi, és újra Sakura keze után nyúlt, de a lány hátralépett.

- Nem kell játszanod az erénycsőszt Itachi, mert akkor is meg fogom ölelni búcsúzóul a barátomat, ha egy fába vered a fejed - vágta oda indulatosan Sakura. - Napok óta először vagyok boldog, legalább egy percet adj.

Itachi érezte, hogy a gyomra megrándul, aztán felsóhajtott, és megrántotta a vállát, mintha nem érdekelné.

- Egyetlen percet kapsz - felelte, és megfordult. - Igyekezz. Hyuuga, te meg vigyázz a kezeidre, mielőtt rossz helyre tévednek és el találom törni őket - morogta még oda, aztán eltűnt az erdőben, a fák között.

Neji és Sakura megrökönyödve bámultak utána.

- Hát ez meg mi a fene volt? - kérdezte meglepetten a férfi, és Sakurára pislogott, aki még mindig mereven, csodálkozva figyelte azt a helyet, ahol Itachi eltűnt az imént. - Nem házasodtok össze, akkor meg mit veri itt magát? - motyogta méltatlankodva, és a lány összerezzent.

"Nem, Neji, tényleg nem megyek hozzá, mert az öccse menyasszonya vagyok..."

A pokolba, de szarul hangzik! Nem, ezt nem mondhatja. Sakura most becsukta a száját, amin az imént majdnem kiszaladt ez az ostoba, meggondolatlan kijelentés, és inkább összeszorította az ajkait, és lehunyta a szemeit egy pillanatra.

- Fogalmam sincs - sóhajtotta végül. - Talán az agyára ment a színészkedés - mondta végül, bár pontosan tudta, hogy elég szemét dolog ilyet mondania, mikor nem is igaz, de inkább ez, mint a másik.

- Te kamuzol nekem - vágta rá azonnal Neji, és Sakura rémülten pislantott fel rá.

Hát, ebből bizony egyetlen kiút van, ha rájön, elrohan megkeresni Sasukét, és ezek ketten szétszaggatják egymást...

A lány hirtelen megtántorodott, és nekiesett Neji mellkasának.

- Ó, a fejem - sóhajtotta fájdalmasan, és a férfi aggódva utána kapott. - Bocsánat, nem akartam... jaj.

- Sakura? Sakura, jól vagy ugye? Nehogy rosszul legyél itt nekem... - A lány lassan lecsukta a szemeit, és hagyta, hogy az izmai teljesen elernyedjenek. - Sakura!

Érezte, hogy Neji a derekát karolva magához szorítja, és ijedten megfogja az állkapcsát, hogy felemelje a fejét. Ismerős volt a mozdulat, mégis más. Ez valahogy... valahogy olyan idegen.

- Jól vagyok - lehelte elhalón, és résnyire kinyitotta a szemeit.

- Nem úgy nézel ki - vágta rá Neji. - Jobban oda kéne figyelned magadra, hányszor mondjam még?

- Már elégszer hallottam - motyogta halkan.

- Úgy tűnik, mégsem - felelte a férfi, és ahogy ránézett... - Aggódom érted, Sakura. Mindig csak a ma fontos, nem gondolsz a holnapra. Hogy fogsz így egyszer gyereket szülni, ha nem vigyázol magadra?

Sakura felsóhajtott. Gyerekek, persze, hol vannak még a gyerekek? Egyelőre saját magát kéne újraélesztenie...

- Neji, úgy csinálsz, mintha holnap készülnék megszülni, az istenért - motyogta fáradtan. - Foglalkozz inkább Hinatával, az a problémánk még valódi is.

- Oké, oké, figyelek rá. De ígérd meg, hogy te is odafigyelsz magadra, oké? - hunyorgott rá a férfi, mire Sakura elmosolyodott. Ennek a fura arckifejezésnek, amit Neji mindig a felvidítására használt, soha nem tudott ellenállni. - Na, így sokkal jobb. Mosolyogj csak, ilyenkor vagy a legszebb.

- Neked csak az tetszik, hogy rád mosolygok, te pernahajder - mordult fel és játékosan mellkason bökte a férfit.

- Nem igaz - háborodott fel azonnal Neji. - Az életemet is odaadnám érte, ha tudnám, hogy mindennap mosolyogni fogsz!

- Neji, ne kezd megint, ne most... - motyogta zavartan Sakura, és egy gyors pillantást vetett oldalra, a fák közé.

Neji érezte, hogy megfagy a szíve. Nyelt egyet, és elengedte a lány derekát.

- Ahogy visszakerültél Konohába, gondoskodom róla, hogy soha többé ne találkozz egyetlen Uchihával sem - mondta keményen, mire Sakura felpillantott rá.

- Lehet, hogy jobb lenne - suttogta halkan a lány, és a szemében nyers fájdalom csillant, ami szinte arcul csapta Nejit.

- Bántott? Valamelyik bántott, igaz? - kérdezte, a hangja olyan hideg volt, mint egy hóvihar, és Sakura csak lehunyta a szemét. Nem akar több botrányt, több hajcihőt, elég volt... - Nézz rám - suttogta halkan Neji, és olyan kérlelő, puha volt a hangja, hogy a lány megtette, amire kérte. - Nem fogom hagyni ezt, remélem tudod. Most hagyom elsétálni a kedvedért, de egyszer még megölöm azért, ha bántott. Akár ez a féreg volt, akár az öccse. - Látta a szemében, hogy Sasukéra gondol, hiába beszél Itachiról is. Az csak figyelmeztetés. Hiszen ő is tudja, hogy Itachi ott áll két méterrel a hátuk mögött, és figyel, hogy jelezze, lejárt az egy perc. Érzi a tarkóján a tekintetét.

- Mennem kell - felelte halkan, és hátralépett, Neji karja tehetetlenül hullott a törzse mellé.

A Hyuuga elnézett a válla fölött, az arca merev volt, mint egy kő, és Sakura csak sejtette, hogy most éppen farkasszemet néz Itachival.

"Ó, istenem, csak nem bírják ki, hogy a levegő nem izzik a tesztoszterontól... Mintha mindenképpen meg kéne mutatni a másiknak, mennyire macsók vagyunk, igaz, Neji? Ha tudnád, Itachi milyen magasról tojik rád... Ja, Itachi, az meg a másik fele a cirkusznak. Úgy látszik, legalább szemmel ki kell nyírniuk egymást, hogy megnyugodjon a lelkük."

- Férfiak - nyögte a szemét forgatva, és egy sóhajjal megfordult, Itachi mellé lépett, és megrántotta a pólója ujját. - Menjünk már, Itachi, légy szíves, a szempárbajt halasszátok el akkorra, mikor nem állok köztetek...

A férfi lepillantott a lányra, és Nejit egy pillanatra elöntötte a győzelem mámora. Aztán rájött, hogy Itachi most magával viszi Sakurát, ő meg egyedül marad...

Na, ki is nyert itt most tulajdonképpen?