Sakura lerogyott az ágyra, és úgy bámult a mellette tornyosuló ruhakupacra, mintha maga a Halál ücsörögne mellette, a kaszájával a vállán. Vagy inkább akkor már Hidan, ő legalább kézzelfogható volt, nem úgy, mint az elmúlás. Vagy mint a mumus, a fekete, aki nyolcéves koráig az ágya alatt lakott. Nem is olyan rég úgy döntött, hogy inkább befészkeli magát a szívébe. Mintha ott jobb helye lenne.

Sakura felsóhajtott, és az egyszerű, sötét színű takaróra meredt. A következő pillanatban viszont elkerekedett a szeme, és tétován végigsimította a vékony anyagot.

Itachi szobájában van. Nem az Akatsuki menedékhelyén lévőben, amiben nem volt semmi személyes, hanem abban, ahol felnőtt, ahol a jövőjét tervezgette, ahol az élete első tizenöt éve zajlott.

Tizenöt év, milyen soknak hangzik, és mennyit ér? Szinte látta maga előtt a koraérett kamaszt, ahogy egy kimerítő nap után, kezét a a feje alá hajlítva, a gondolataiba mélyedve, komolyan mered a szemközti fehér falra. Mennyi terv, mennyi gondolat foganhatott meg itt, mennyi kép kavaroghatott amögött a titokzatos álarc mögött! Jóformán beleborzongott a rajta átfutó kellemes érzésbe.

Itachi beengedte a szobájába, mintha meg akarná mutatni neki, ide, ahol nap mint nap megfordult, aludt, olvasott, élt. Jól esett neki, mint a simogatás. Bízik benne, nyit felé. Kitüntetve érezte magát.

Felpattant, és gyorsan beletúrt a ruhakupacba, de nem talált benne nadrágot, sőt, még csak egy szoknyát, vagy külön felsőt sem. Mind egyberuha volt, kimonók, bokáig érő ruhák. Telis-tele az Uchiha klán szimbólumával. Hát persze. Nehogy kilógjon egy icipici kis bőrfelület alóluk, a végén még valaki illetéktelen meglátja a bokáját! Te jó ég.

Sakura egy újabb sóhajjal adta az üres szoba tudomására a véleményét, aztán végül felvette a fehéret, bár félt tőle, hogy Mikoto ebben a ruhában ment férjhez Itachi apjához, de végül arra jutott, hogy mások is kimonóban házasodnak, még a Hyuugák is, miért pont Mikoto tett volna másként? Még ez a fehér ruha volt a számára legelfogadhatóbb. Vékony vállpántja volt, és egy szolid dekoltázsa, amit nem igazán lehetett annak nevezni, mert a kulcscsontja is épphogy kilátszott belőle.

Gyorsan levetkőzött, és áthúzta a fején a ruhát. Szerette volna megnézni magát, de a szobában sehol nem volt tükör. Itachi valószínűleg nem az a típus, aki magát nézegeti. Meg különben is, sejtette, hogy úgy fest, mintha rátekertek volna egy legyezőkkel tarkított függönyt.

Tétován megállt a szoba közepén és kicsit zavartan szorította kipirult arcához súlyos hajfonata végét. Itt parádézik Mikoto ruhájában, és arra készül, hogy átkutassa Itachi holmiját? Nemcsak, hogy furcsa, de egyáltalán nem illik ilyet csinálni.

Aztán már csak arra kapott észbe, hogy a keze mintegy önállósítva magát, kinyitja a szekrényajtót. Halkan felköhögött a bútorból kiszálló portól, és kíváncsian végigsimította a tekintetével az egyszerű fekete és kék pólókat, nadrágokat.

Nem volt benne semmi különleges, egyszerű szekrény volt, egyszerű ruhákkal, mégis, szeretett volna táncra perdülni. Mi ez? Mi ez ilyen hirtelen, miért teszi boldoggá egy nyomorult szekrény? Talán mert a bizalma jele. Sakura egy lágy mosollyal visszacsukta a szekrényajtókat, és a tekintete újra az ágyra tévedt, mégis a könyvespolc felé lépett tovább, félrebillentett fejjel olvasta a könyvek címeit.

Mindig is kíváncsi volt, mi foglalkoztathatja azt a hideg embert, mitől gyullad lázas, lelkes csillogás a fekete szemeiben, de csalódnia kellett, semmi személyeset nem talált. Tekercs a vizsgakövetelményekről, az alapvető chakrairányítással és a különböző jutsukkal foglalkozó kötetek, egy könyv a Shinobi Háborúkról, és végül egy ANBU kötet betuszkolva a polc széle és egy másik könyv közé, amit minden névtelen árnyék megkap. A szüleinek is volt ilyenje, de a legfelső polcon tartották, hogy ne olvashasson bele, pedig hányszor könyörgött érte, hogy abból olvassanak neki mesét!

Sakura halkan felnevetett. Most már persze nem érdekelte annyira, meg persze azóta már volt alkalma kielégíteni a kíváncsiságát. A Hokage irattárában nem is egy példányt tartottak, de miután elolvasta az első oldalt, elszörnyedve végigpörgette az illusztrációkkal bőven megtűzdelt lapjait, aztán gyorsan becsukta, és visszatette a helyére. Ha a szülei zakkantak lennének, és tényleg ebből olvastak volna fel neki esténként, most minimum egy pszichopata lenne...

- Sakura?

A lány megfordult, az ujja hegye még mindig az ANBU kötet gerincén volt.

Itachi megtorpant az ajtóban. Sakura a sötétben nem láthatott tisztán, így inkább érezte, semmint tudta, hogy a férfi pupillái kitágulnak a meglepettségtől. Az arcára is kiült valami, amit nem tudott beazonosítani: Talán... elégedettség, és döbbenet? De igazán nem volt egyik sem.

Itachi zavartan megköszörülte a torkát.

- Kopogtam. Kétszer is - jelentette ki, de hiába próbálkozott az imént, a hangja rekedt volt.

- Ó, sajnálom - felelte halkan Sakura, és ellépett a könyvespolc mellől. - Nem hallottam.

Megállt Itachi előtt, és bizonytalanul felnézett. A férfi visszabámult rá, és ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint ő. Sötét volt a szeme, a szokásosnál is feketébb, egy csöpp zavartság ült benne.

A látványtól Itachi torkára forrt minden szó, bár nem mintha máskor sokat beszélt volna, de ha kellett, kinyitotta a száját, most azonban egy hang, nem sok, annyit sem bírt kinyögni, csak a szíve dobogott hangosabban, gyorsabban. Az utolsó tiszta gondolata az volt, hogy biztosan a láztól érzi magát ilyen furcsán, aztán hirtelen megtántorodott, mint akit fejbe vertek.

**********

Talán csak egy másodpercre veszthette el az eszméletét. A legelső, ami az eszébe jutott, mikor magához tért, hogy Sakura ott áll előtte, és nem fogja elbírni a súlyát, az akarata pedig ezúttal is erősebb volt a betegségénél. Átvillant a fején, hogy vajon meddig lesz ez még így, de ezt a gondolatot el is söpörte az a forró hullám, ami végigcsapott a tarkóján.

Meg akart kapaszkodni a szekrény sarkában, de kicsúszott az ujjai közül a koszos, élettelen fa. Aztán már csak arra eszmélt fel, hogy a kemény padlón térdel Sakurával együtt, aki nyilván, hogy megtartsa, átkarolta a derekát, és valószínűleg összerogyott a súlya alatt.

Kicsit zavaros volt a gondolkodása, nem értette hogyan került az arca a lány nyakhajlatába, Sakura keze a tarkójára, miért érzi, hogy versenyt dobognak a szíveik, és hogy vajon mikor markolt bele a lány hajába. Alighogy felfogta, a keze máris lecsúszott Sakura hátára, és akkor meghallotta a lány aggódó suttogását.

- Jól vagy? Itachi?

Erőszakkal kellett volna kinyitnia a száját, ha felelni akart volna, de nem akart. Eléggé nyilvánvalónak tűnt a válasz, Sakura valószínűleg csak arról akart meggyőződni, hogy nem ájult-e el. Válaszként csak a feje mozdult, a homlokát nekinyomta a lány nyakának. Szinte érezte, hogyan lüktet a vér az ütőerében, ott érezte a mellkasában, a tenyerén. Hallotta, hogy Sakura felszisszen.

- Tűzforró vagy - mondta halkan, aggodalmasan, és Itachi érezte, hogy megpróbál felállni, de vele a nyakában nem tud.

- Adj egy percet - krákogta halkan, belefájdult a feje, Sakura pedig mozdulatlanná vált a szavaira, csak a karja csúszott le a hátán, megadóan, beletörődően.

Tudja, hogy makacs, hogy nem fogja hagyni, hogy szenvedjen vele. Lehet, hogy le kell feküdnie aludni, de nem engedi, hogy Sakura vonszolja el az ágyig. A két lábán fog elmenni odáig, nem pedig görnyedten a lány vállára támaszkodva.

Csend volt, néma csend, olyan volt, mintha borogatást tettek volna a homlokára, lassan szelídült a lüktetés is az agyában. Mikor csukta be a szemét? Nem tudta. Nem is érdekelte. Minden egyes másodpercért meg kellett küzdenie, hogy ne veszítse el az eszméletét. Pihennie kell, lefeküdni...

Nem mozdult. Sakura tenyere a háta közepén megmoccant, érezte, hogy chakra önti el a tüdejét, meleg, finom...

Itt kéne meghalni, itt, így, elterülni a padlón, ott végezni, ahol elkezdődött az egész, hogy ne fájjon nagyon, hogy ne a hideg ölelje körbe, hanem ez az érzés itt, a padlón térdelve, mintha a múlt kísértetei lenyomnák a vállait: térdelj, a padlón a helyed, ott lent, arasznyira a földtől, amiben nem leljük a nyugalmunkat...

Egy szempillantásnyi időre ismét a sötétségbe csúszott, nem hallott semmit, nem érezte. Pánikszerűen kapott bele az elsurranni készülő valóságba. Nem vesztegetheti el ezeket a pillanatokat, butaság volna. Mire fog majd visszagondolni, mielőtt meghal, milyen képek fognak leperegni a szemei előtt, ha ezt most hagyja veszni? Legalább az utolsó pillanatban had legyen boldog, elégedett, mintha megint gyermek lenne, az anyja karjában.

Mintha csak az emlék elevenedett volna meg, megérezte a lány ajkait az állkapcsán.

- Itachi... - Megborzongott, és reménykedett benne, hogy a láz rázza, nem más. - Itachi, kérlek, muszáj pihenned egy kicsit.

Kirázta a hideg, a karján égnek álltak a szőrszálak, és most kezdett csak fázni, mintha a szívéből kiszabadult volna a jeges hideg, és szétterjedt volna a testében, hogy átfagyassza a csontjait. Sakura chakrája volt az, ami megmelegítette. Ironikus. Nemrég még ő volt az, aki ugyanígy tartotta, melengette, és most őt kell a felszínen tartani. Lehet, hogy elég erős, de ehhez nem. Őt nem bírja megtartani. Neki túl sötét van odabent, jobb ha távol marad, ha nem jön ilyen közel...

Itachi végül megmozdult, felegyenesedett, és talpra küzdötte magát. Egyszer sem ingott meg, még a térde sem rezdült, mintha az imént nem történt volna semmi. Sakura olyan ijedten pislogott fel rá, mintha a halottaiból támadt volna fel, még mindig a padlón térdelt, ott előtte... Te jó ég.

Itachi olyan hirtelen rántotta fel a karjánál fogva, hogy ezúttal a lány volt az, aki nekitántorodott a mellkasának.

- Elég már - mordult rá rekedten. - Nem templomban vagy.

Hogy került a lány keze a mellkasára, az övé a dereka köré, mikor csúsztak bele az ujjai a hajába a tarkóján, ahol lazább volt a hajfonata? Csak azt tudta, hogyha nem lenne ilyen kótyagos és forró a feje, soha nem érne hozzá így. Sőt, lehetőleg sehogy sem.

A keze lehanyatlott, hátralépett, és inkább elindult az ágy felé, rá sem nézett Sakurára, de hallotta, hogy követi. A léptei halkak voltak, mégis, úgy érezte, mintha visszhangoznának a szobában. A takarót ledobta a földre, és leült az ágy szélére. Nem akart elfeküdni, attól túlságosan is legyőzöttnek érezte volna magát.

- Hozok valamit inni neked - mondta halkan a lány, a tenyere egy pillanatra a homlokának simult, mintha reménykedne benne, hogy lejjebb ment a láza.

Már éppen megfordult, és elindult volna, de Itachi felé kapott, a homlokához szorította Sakura hűvös kezét. Olyan jólesett az előbb a forró bőrének a hideg, egy kicsit, csak egészen kicsit...

Lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült az ágy szélén, és szinte érezte, ahogy a tudata homályosodik, hogy elcsúszik a valóság, mintha ő maga kimozdulna a saját testéből.

"Bocsáss meg a bűnösnek, töröld el a vétkét, mintha nem lenne ma, és nem lenne holnap, mintha a nap nem virradhatna már fel újra, se az én szívemben, se a tiédben, könnyebbítsd a terhet, te még megválthatsz..."

Apró kis rángások futottak végig rajta, többé nem tudta irányítani a testét. Az izmai is elárulták, össze-összerándultak, és már nem volt tiszta az sem, hogy hol van, hogy mit csinál, elferdült, megpördült körülötte a szoba, és összefolyt a sötétség.

************

Sakura ijedten kapott Itachi eldőlő teste után, de aztán rájött, hogy az ágyra fog esni, nem veri be a fejét, vagy ilyesmi. Kisimította az arcába hullott fekete tincseket, és az ajkába harapott.

A férfi még így is remegett, hogy nem volt eszméleténél. Ez bizony egy masszív lázgörcs. Most mi a fenét csináljon? Hűtőfürdő kéne neki, de itt nem ültetheti be a kádba, a csövek valószínűleg már nem is működnek. Meg hát... ahhoz ugye le is kéne vetkőztetni.

Sakura érezte, hogy kipirul. Itachi gyűlölné érte, hogy úgy kezeli, mint egy beteget. De a fenébe is, hogyan láthatná el, ha úgy viselkedik vele, mintha egészséges lenne? Sehogy. Másrészt meg, nem is teheti. Az ő gondjaira lett bízva.

Hirtelen eszébe jutottak a gyógyszerek, amiket a hátizsákjába tuszkolt. Hol az az átkozott hátizsák? Sakura körbepislantott, de aztán rájött, hogy Itachi még a szülei hálószobájában ledobta, ott lesz az ajtóban. Felpattant, és kirohant a szobából, végig a folyosón, a félig nyitott ajtóig. Mikor benyitott, a szeme már annyira hozzászokott a sötétséghez, hogy azonnal meglátta az ágy mellett.

Belépett, és felkapta, de a tekintete újra a házioltárra tévedt, mintha vonzaná a pillantását. Az egyetlen megmaradt fénykép ott állt, a szélei még porosak voltak, de a közepét letörölték, így láthatóvá vált az arc, ami a kosz alatt rejtőzött. Ez hát Mikoto Uchiha, az asszony, aki életet adott Itachinak és Sasukénak. Milyen gyönyörű, te jó ég!

Sasuke inkább az anyjára hasonlít, mint Fugakura. És... és Itachi is.

Észbe kapott, nehezen elszakította a pillantását a képről, és visszasietett a szobába, ahol Itachi feküdt. A férfi még mindig reszketett, de a szeme már nyitva volt, és vádlón őt bámulta.

- Hol voltál? - suttogta rekedten, a hangja olyan megviselt volt, hogy Sakura szinte érezte, ahogy összerándul a szívében valami.

- Csak elmentem a holmimért. Gyógyszert kell bevenned, Itachi - mondta halkan, míg letérdelt mellé, kicipzározta a hátizsákot, és belekotort.

- Megijesztettél - lehelte a férfi csukott szemmel, és Sakura keze megállt a mozdulat közepén, hogy meglepetten felpillantson Itachira. - Ne menj el többet, maradj itt...

Sakura lesütötte a szemét, zavartan kotorászott tovább. Miért érzi úgy, hogy ez nem erre a pillanatra vonatkozik csak és kizárólagosan? Az ujjai végre ráakadtak a gyógyszeres dobozra, de a sötétben nem tudta elolvasni melyiket kapta végre a kezébe, így kibontotta, és megtapogatta az egyiket. Apró, lapos, fehér tabletta volt, középen egy vékony bemélyedés szelte ketté. Ez az.

A lány felült az ágyra.

- Itachi? Fel tudsz ülni? Be kell venned a...

A férfi kinyitotta a szemeit, és megpróbált ráfókuszálni az arcára, de olyan homályos volt a tekintete, hogy valószínűleg fel sem fogta, mit mondott. Sakura óvatosan megfogta a karját, és nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta, a hátát a falnak döntötte. Lehet, hogy nem nagydarab, és nem is gondolta, hogy majd pehelysúlyú kis pille lesz, de nyilvánvaló volt, hogy nehezebb, mint amilyennek látszik. Fogalma sem volt, hogyan sikerült megtartania az előbb, hogy nem puffantak mindketten a padlón, bár még így is térdre rogyott a súlya alatt.

Aztán mikor már a férfi ült, akkor jött rá, hogy kéne legalább egy pohár víz, amivel lenyelheti a tablettát. Pokolian száraz lehet a szája, azért akart inni hozni neki, ki ne száradjon...

- Itachi?

A férfi újra kinyitotta a szemét, és ezúttal sem látszott tisztábbnak a tekintete, de mikor meglátta a gyógyszert, kivette a kezéből, és bevette. Sakura hallotta, hogy kettéroppan a fogai alatt, és mikor lenyelte, a lány kissé megkönnyebbült. Oké, ez valamit segíteni fog majd... Talán leviszi annyira a lázát, hogy Deidaráék után indulhassanak. Akkor már minden rendben lesz, hamar visszaérnek az Akatsuki szálláshelyére, és ott majd beülteti a kádba, semmi kibúvó, még akkor se, hogyha tíz körömmel harcol ellene.

Összeszorította a fogait, úgy leste Itachit, de a remegése csak nem akart megszűnni. Hát, úgy tűnik, mégsem indulhatnak el egyhamar. Sakura felé nyúlt, hogy visszafektesse, had pihenjen egy kicsit, de mikor a férfi feje leért a párnára, újra felpislantott.

- Nem számít, milyenek vagyunk, mindannyian kapzsiságból készültünk, nem igaz? - suttogta rekedten, miközben a láztól fényesen csillogó szeme a lány arcát fürkészte.

- Félrebeszélsz - mormolta zavartan Sakura.

- Most vagyok csak igazán magamnál - mordult fel halkan Itachi, és hirtelen túl élénknek látszott.

Mégiscsak hat a gyógyszer? Sakura feszülten leste a férfit, de a remegése nem szűnt meg, és most még a homlokán is kiütközött az izzadtság.

A lány fölé hajolt, hogy valamit kezdjen a homlokán pihenő tincsekkel, és elgondolkozott rajta, hogy mit csináljon Itachi ruháival, amiket hamarosan átizzad majd. A szekrényben ugyan ott lógtak a pólói, meg a nadrágjai, de azokat eléggé nyilvánvalóan kinőtte már. Nem adhat rá valamit, amiből kilóg a dereka, meg a fél vádlija, mikor beteg! Csak feljebb szökne tőle a láza.

Tétován megsimogatta a férfi homlokát. Azt hitte alszik már, de nem, újra kinyitotta a szemét, és Sakurát büszkeség öntötte el. Úgy küzd, mint egy oroszlán... ilyen hozzáállással hamar felgyógyul majd. Bárcsak Kenjiben is lenne ennyi erő, ennyi küzdeni akarás! Ennyi lélekjelenlét még a halottakat is életre keltené.

- Gyere - suttogta halkan Itachi, de Sakura nem mozdult, nem is értette hirtelenjében, mit akar a másik. - Gyere ide - motyogta újra a férfi a keze erőtlenül megszorította az övét.

- Hozok inni - felelte gyorsan Sakura, és már fel is pattant, ott sem volt.

Csak lázas, csak félrebeszél... igen. Ennyi az egész. Pár percig eltartott, mire megtalálta a konyhát. Először a csaphoz lépett, megpróbálta kinyitni, de csak nehezen engedett. Belesajdult a tenyere, mire végre sikerült megnyitnia. A sötét, koszos konyhát megtöltötte a csövekből érkező szörcsögés és zörgés, Sakura pedig összerezzent. Aztán valami barnás trutyi csöpögött ki a csapból. Jó öt percbe is beletelt, hogy végre az állaga és a színe is hasonlítani kezdjen a vízéhez.

Sakura hagyta egy ideig, had folyjon, keresett egy poharat, és elmosta, mert mint itt mindent, azt is vastagon beborította a por. A mosogatónak támaszkodva lehunyta a szemét, az ajkai közül szaggatott sóhaj tört elő. Miért mond ilyeneket? Zavarba hozza vele. Mikor a padlón térdelve a nyakának nyomta az arcát majdnem megállt a szíve. És mikor felrántotta magához, mikor átölelte... Úgy nézett rá, hogy egy röpke másodpercre azt hitte, a következő pillanatban meg fogja csókolni.

Sakura a hideg, vizes poharat az arca jobb felének szorítva lehajtotta a fejét. Nem csak Itachi lázas most, ő is annak érzi magát. Mennyivel másabbnak tűnik így, mikor másra van rászorulva, mikor szüksége van valakire... és pont ő az a valaki. Itachinak szüksége van rá. Igen.

A lány megtöltötte a poharat, óvatosan belekortyolt, de iható volt, nem volt furcsa mellékíze, így úgy döntött, alkalmas rá, hogy Itachinak adja. Óvatosan lépdelt visszafelé, nehogy kilötyögtesse. Minden csepp kelleni fog, lehet, hogy kétszer kell majd fordulnia. Szomjas lehet, lázas, és rázza a hideg, ő meg csakúgy otthagyta, mert zavarba hozta... Hová tűnt a gyakorlatias kis medika, aki képes bárkit lekapni a tíz körméről, hogy megvizsgálhassa?

Mire visszaért a szobába Itachi már aludt. Nem ájult volt, hanem aludt, a szuszogásából tudta. Már ismerte a légzését, hosszú, és mély levegővételek... Igen, alszik. Nem is baj. Leült az ágy mellé, a poharat a földre tette, biztos helyre, nehogy véletlenül kiborítsa, és lehajtotta a fejét a párnára, szembe a másikéval, hogy figyelhesse az arcát.

Már aludt vele, mégsem látta még alvás közben, milyen furcsa! Nyugodtnak tűnt, nem ráncolta a homlokát, és a fogát sem csikorgatta, hála az égnek. Attól mindig kirázta a hideg. Rengeteg beteget látott már így aludni. Nem álmodik semmit, csak a jótékony sötétség borítja be, a szembogara sem mozog a lehunyt szemhéja alatt. Tengermély alvás az ilyen, tudta, hogy csodákat fog tenni a lázcsillapítóval együtt, de biztosra akart menni, így végül a férfi mellkasára tette a kezét, és figyelte, ahogy az ujjait körülfonja a gyógyító chakra.

A zöld fény még az alvásnál is jobban ellágyította Itachi vonásait, békésebbnek tűnt tőle. Sakura érezte a tenyerén a férfi egyenletes, nyugodt szívdobbanásait, és lassan az ő szíve is átvette ugyanazt a ritmust, érezte hogy apránként kimelegedik a bőre. Nem tudta miért van, még soha nem fordult elő, hogy átvette volna bárkinek a tüneteit, hacsak ilyen kis mértékben, akkor sem. Úgy tűnt, Itachival minden másképp megy.

A kisimult arcát nézte, a halovány, zöld fényben. Miért kell felkelnie, miért nem alhatja át az egész betegséget, mindazt, ami bántja? Ezúttal rá van osztva a kegyetlen szerep: fel kell zavarnia, mikor ilyen nyugodt, mikor nem bántja semmi. De most még hagyja egy kicsit pihenni.

*****************
Hinata egész éjszakája arra ment el, hogy Nejit keresse. Minden helyen nézte már, ahol a férfi valaha is megfordulhatott, és már a határán volt, hogy feladja. Fáradtan dőlt neki az egyik utcácskában húzódó fakerítésnek, a szemei a kialvatlanságtól égtek.

Egy halk sóhajjal lehunyta a szemét, aztán hirtelen megmoccant, felnézett az égre. Milyen igazságtalan világ ez...

Hova vezet az egész élet? Le a pokol legmélyebb bugyraiba. Hol volt már a tegnapi aggodalom, hogy Neji haragos lesz, amiért visszahurcolta magával Konohába? Mintha évekkel ezelőtt lett volna. Azóta a sokk, amit a "vőlegénye" feltűnése keltett, eltörölt jóformán mindent. És Neji most ki tudja, hol van, ki tudja, mit csinál...

Az a bolond képes berúgni, és részegen verekedésbe keveredni ma éjjel, talán túl messzire is megy, és még agyonvereti magát. Hinata szíve nehéz volt, úgy érezte a gyomrába csúszik lefelé, mert a mellkasában már nem fér el. A szemei előtt felrémlett a kép, Itachi és Sakura, ahogy Konoha főterén állnak...

Te jó ég, Itachi Uchiha! Még fel sem ocsúdott igazán. Ő is hallott már róla, és mindenről, amiről a férfi híres volt: rengeteg gyilkosság, kínzás, árulás, a lista végtelenül hosszúnak tetszett, mégis, úgy érezte, Sakura biztonságban van vele. Hogy nézett rá Itachi! Mint aki már csak azért is lemészárolná, mert a barátnőjével akar beszélni. És ahogy átölelte... Úgy érezte, ez a férfi, Itachi Uchiha, az élete árán is megvédi Sakurát mindentől, legyen az harc, vagy bármi más.

De Neji nyilvánvalóan nem ezt látta. Hinata arra gondolt, ha igazán fontos lenne neki Sakura, ha igazán szeretné őt, megelégedne ezzel is. Hogy van aki megvédje helyette, hogy van aki gondoskodjon róla. Legalábbis, így gondolta volna tegnap. Többé neki sem elég, hogy tudja, Sakura vigyázni fog Narutóra. Persze, örül neki, lehetne rosszabb is, mindig lehet rosszabb, de mennyivel boldogabbá tenné, ha ő maga maradhatna mellette!

Hinata ellökte magát a kerítéstől. Nem szabad Narutóra gondolnia. Ki kell tartania Nejiért, Sakuráért, önmagáért, és ami a legfurcsább: azért nem szabad a fiún töprengenie, hogy maradjon elég ereje őt is figyelni, őrá is vigyázni, amíg még megteheti.

A lány hirtelen megtorpant, és majdnem felnevetett. Milyen ostoba, hiszen ninja, a fenébe is! Mire van a byakuganja? Buta liba. Ahogy a szemei fehérbe fordultak, azonnal Nejit kezdte keresni, a tekintete végigfutott az ismeretlen chakrarendszereken, és egy pillanatra megtorpant két ismerősnél.

Az Naruto. Mit keres ilyen késő este az utcán? Hinata homloka ráncba szaladt. Ahogy alaposabban megnézte a másikat, Kakashit fedezte fel benne. Persze, valószínűleg megint részeg. Sajnálta a dolgot, pontosan tudta, hogy Kakashi úgy tekint a tanítványaira, mint a csapattagjaira, hiszen Narutóék sem gyerekek már többé. Sakura eltűnése megviselte, de talán az előkerülése még inkább.

Hinata tekintete tovább vándorolt, és végül megtalálta Nejit. Rohanni kezdett, és pár perc múlva lihegve felkapaszkodott a lépcsősoron.

A férfi a Hokagék arcképein üldögélt, a lábát felhúzta és átkarolta, moccanatlanul meredt a semmibe. Az arca kifejezéstelen volt, de a szemei haragtól és fájdalomtól égve szegeződtek egy homályos pontra odalent. Hinata tétován mellélépett.

- Neji...

A férfi nem válaszolt, nem mozdult, mintha meg sem hallaná. Hinata a szája szélét harapdálva ült le mellé. Ismerős volt számára a helyzet, de most nem akart erre gondolni. Csak azt akarta, hogy Neji végre megtudja az igazat, hogy ne legyen ilyen.

- Neji, valamit mondanom kell - szólalt meg újra halkan, de a férfi még mindig nem reagált, így ő is felhúzta a lábait, és a semmibe révedve ugyanazt a pózt vette fel, mint Neji. - Hallgass végig, kérlek, mert nagyon fontos. Ami ma történt, az... - Hinata mély levegőt vett, és folytatta. - Hazugság volt. Sakura nem megy hozzá Itachihoz. - Inkább érezte, mint látta, vagy hallotta, hogy Neji megmoccan mellette. - Nem jegyezte el, semmi közük egymáshoz. Nem fognak összeházasodni. Valamiért... valamiért azt akarják, hogy egész Konoha ezt gondolja róluk, de ez nem igaz. Úgy ismered Sakurát, mint aki hozzámenne egy ismeretlenhez? Egy missing-ninhez, mikor jóformán Tsunade-sama lánya? Szerinted Sakura okozna ekkora botrányt, csak úgy? Mert hiszen nem szeretheti, hogy szerethetné, mikor nem is ismeri? Más oka van rá, valami súlyos, valami fontos, tényleg. Nem tudom, hogy mi az, de ő maga mondta nekem, hogy ez hazugság volt, hogy nem házasodnak össze. Neji, nincs miért haragudnod rá.

A szeme sarkából látta, hogy a férfi felpattan, és a következő percben felrántja a földről őt is.

- Nem? - kérdezte tágra nyílt szemekkel, a tekintetében és a hangjában egyaránt remény csillant.

- Már hogy menne hozzá, te buta? - nevetett fel keserűen Hinata. - Szép dolog, szereted, és mégis képes vagy a legrosszabbat feltételezni róla...

- Hinata, te jó ég! - Neji örömteli mosolya hirtelen pánikba váltott át. - Azt mondtam neki, hogy... - A férfi a fejéhez kapott, kétségbeesetten megpördült, és mint egy őrült, úgy meredt bele az éjszakába. - Megbántottam! Mekkora barom vagyok! - kiáltott fel hitetlenkedve, aztán újra Hinata felé fordult, és megragadta a vállát. - Hinata, itt van még?

- Hajnali négy van, Neji - sóhajtott fel a lány, és a szemeit forgatta. - Ha itt lenne sem ronthatnál rá ilyenkor. Bár, gyanítom, téged ez egy kicsit sem érdekelne...

- Már elment? - A férfi szemei csalódottan meredtek Hinatára, aki csak beletörődően bólintott. - A fenébe, mikor fogok bocsánatot kérni?

- Gondolom, ha visszajött - vonta meg a vállát kissé tanácstalanul a lány, és kicsit meglepődött, mikor Neji a vállára ejtette a fejét.

- Mekkora balfék vagyok - motyogta nekikeseredve, aztán hirtelen magához szorította Hinatát. - Köszönöm - suttogta halkan, és a lány halványan elmosolyodott, miközben megsimogatta az unokabátyja hátát.

Jó, hogy legalább Neji itt van neki.

************

Naruto hangosan felnyögött, mikor Kakashi a nyakába zuhant.

- Sensei, az istenért, mi a fenének iszol ennyit? - hördült fel méltatlankodva, és átdobta a férfi karját a vállán, hogy elcipelhesse a lakására.

Egy ház falának támaszkodva talált rá, miután órákon keresztül kereste. Az volt a szerencséje, hogy ismerte már eléggé a chakráját ahhoz, hogy felismerje, ha a közelébe ér. Kakashi úgy tűnt teljesen el van ázva, a szeme homályos volt, és úgy meredt maga elé, mintha már nem is élne.

- Naruto, meg kell mentenünk Rint - motyogta tompán, mikor befordultak a sarkon, és a fiú meglepetten pislogott rá.

- Ki az a Rin? - kérdezte értetlenül, ahogy megtorpant.

Kakashi ment volna tovább, majdnem orra bukott a saját lábában, Narutónak úgy kellett utána kapnia.

- Hogyhogy ki az a Rin? - kérdezte felháborodottan a férfi, és ahogy méltatlankodva hadonászott, véletlenül fejbe vágta a szőkét.

- Aú, sensei! - kiáltott fel fájdalmasan Naruto, aki egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a férfi nem direkt verte kupán.

- Meg kell mentenünk Rint - motyogta újra Kakashi, a hangjából kiveszett az erő. - Rin fontos, Rin szeret engem, Rin bajban van...

- Jól van, nyugi, megmentjük - morogta Naruto, és körbenézett.

Már nem jártak messze, Kakashi lakása már látszott onnan, ahol végigbotorkáltak. Jó pár percig eltartott, mire sikerült eltámolyogniuk az ajtóig. Naruto a falnak támasztotta a férfit, aki szinte azonnal lecsúszott a fal mentén, mint egy rongybaba.

- Sensei, a fenébe is - tette csípőre a kezét a fiú, és dühösen lehunyorgott Kakashira. - Úgy nézel ki, mint egy részeg hajléktalan, fogadjunk, hogy már legalább két napja nem is fürödtél. Bűzlesz, mint a disznó, sensei! Büdös szaké szagod van - mondta Naruto orrhangon, mert a mondanivalója közben befogta az orrát, sőt, még a kezével is megpróbálta elhessegetni az alkoholfelhőt, hogy szemléltesse a helyzetet.

Kakashi hirtelen felnézett rá, és mintha hirtelen felfogná, hogy ki áll előtte, körbenézett, keresett valakit.

- Naruto... Sakura hol van? - nézett föl a szőkére, aki leeresztette a kezét, és aggódva fürkészte egykori mestere arcát.

- Jól van, semmi baja nincsen - mondta halkan. - Inkább kotord elő a kulcsaidat, lefektetlek aludni. Még hogy jounin! - kiáltott fel hirtelen méltatlankodva. - Olyan vagy, mint egy nagy gyerek, sensei! Kapd már össze magad! - Naruto elkerekedett szemmel figyelte, ahogy a férfi feje erőtlenül a mellkasára bukik. - Hát ilyen nincs! Beszélek hozzá, és elalszik! Sensei, te mocskos, részeg disznó... - motyogta felháborodva, míg leguggolt, és gyorsan átkutatta a zsebeit. Mire végre megtalálta a kulcsot, Kakashi már hortyogott. - Szépen vagyunk, sensei, éberség, és fegyelem mi? Talán seggbe kéne rúgnom, hogy magához térjen? - Naruto már kinyitotta az ajtót, a küszöbön állva, tanácstalanul pislogott le Kakashira, aztán végül nehézkesen a vállára dobta. - Nehéz vagy, te bűzlő, fafejű, makacs szamár - szuszogta, míg becipelte a lakásba, a hálószobába, ahol aztán átdobta a vállán, egyenesen bele az ágyba. - Így ni - mormogott elégedetten, és összedörzsölte a kezeit. - Jó éjszakát, sensei, remélem holnap nem fogsz emlékezni az elmúlt negyed órára.

Azzal, mint aki jól végezte dolgát, fütyörészve kisétált. Irány a Hokage-torony! Valószínűleg újabb részeget kell lefektetnie, mivel valószínűleg már a banya is olyan ittas, hogy nem lát kettőig.Vagy már csak addig lát. És... te jó isten, Jiraya! A vén perverz... Tsunadét elég elfektetnie a kanapén az irodájában, de mit kezdjen Ero-senninnel? Talán kilógatja az ablakon.

Naruto egy csibészes mosollyal bedobta Kakashi kulcsát az előszobába, aztán becsukta az ajtót, és sietve elindult a Hokage-torony felé. Ezt a részeges bandát! Na, majd ő rendet tesz! Elvégre, Sakura rábízta mindhárom szeszkazánt...

******

Sakura félálomban lebegve, még mindig félig az ágyra görnyedve, lehunyt szemmel hallgatta Itachi egyenletes légzését. Milyen jó lenne bebújni mellé az ágyba, a melegbe, elaludni, elfeledkezni mindenről!

Nehézkesen, de felemelte a fejét, és kiegyenesedett, álmosan pislogott a férfi nyugodt arcára. Úgy tűnt, már sokkal jobban van, a reszketése elmúlt, és már a bőre is száraz volt a homlokán. Mégsem izzadta át a ruháit. Hála az égnek, fogalma sem lett volna, mit kezdjen vele.

Nem szabad elaludnia. Vigyáznia kell rá, hogy zavartalanul pihenhessen. Le kell foglalnia magát valamivel. Eszébe jutott a köpeny, amit Naruto jóformán leszakított róla a Hokage irodája előtti folyosón. Összeszedte a kapcsokat, a köpennyel együtt ott lesznek valahol a hátizsákban a ruháival együtt.

Milyen jó, hogy megtalálta azt, amit a küldetésekre cipel magával, és nem a kisebbikbe kellett pakolnia! Abban nem fért volna el minden. Mikotónak biztosan volt valahol egy varrókészlete...

Csöppnyi ellenérzéssel a szívében a feladat iránt, felállt, és egy gyors, ellenőrző pillantást vetett Itachira, aztán átsietett a másikba, ahol a férfi szüleinek holmija volt. Az egyik szekrény aljában megtalálta, amit keresett, de nem tudta megállni, hogy egy pillanatra meg ne álljon Mikoto képe előtt.

A szeme az apjáé, mindkettőnek, de a szája... A felső ajka pontosan olyan ívű, mint az édesanyjáé, még ha vékonyabb is. És az orra...

Sakura megrezzent, visszament Itachi szobájába. Ez nem az álmodozás ideje, most vigyáznia kell rá. Leült mellé az ágyra, a kis fadobozt az ölébe tette, míg a sötétben megszenvedve a feladattal, befűzte a tűbe a fekete cérnát. A varrókészletet lerakta az ágy mellé a földre, aztán a térdére fektette a köpenyt, és kissé meggörnyedve, hogy jobban lássa, visszavarrta rá a kapcsokat.

Milyen jó, hogy Ayame megtanította varrni, mikor még kicsi volt... Akkoriban persze még csak a babáinak varrt ruhákat, apró kis ninja felszerelést, de az alapokat megtanulta vele. Most jól jött. Már az utolsónál tartott, mikor érezte, hogy Itachi megmoccan mögötte, és mozdul vele alatta a matrac is. A tű kis híján beszaladt a körme alá.

Hátrafordult, és Itachira nézett, aki homályosan, bizonytalanul pislogott fel rá, de ez a homályos pillantás már csak az alvás miatt volt, nem a láztól. A köpenyt az ölébe téve, a tűt az ajkai közé szorítva, a férfi homlokára simította a tenyerét. Nem, már nem lázas.

- Elaludtam - mormogta kissé meglepetten Itachi, megállapítva a nyilvánvalót.

- Csak egy-két órát, ne aggódj. Lassan indulnunk kell, de pihenhetsz még - mondta, miközben újra a kezébe vette a tűt, és az utolsó kapcsot is a helyére erősítette.

Fölé hajolva, közelről megnézte a munkáját, kicsit megrántotta az apró, fekete fémet, de az biztosan tartotta magát. Így már jó lesz. Elharapta a cérnát, aztán visszapakolt a varródobozba. Érezte a tarkóján Itachi tekintetét, de igyekezett nem foglalkozni vele. Vajon emlékszik rá egyáltalán, miket mondott neki?

Felvette a poharat a földről.

- Igyál, nehogy kiszáradj - mondta halkan, és a férfi feje alá nyúlt volna, hogy megemelje, amíg iszik, de Itachi felült, és kivette a kezéből a poharat.

Hát persze, nem hagyja, hogy gyengének lássa, mert túl büszke hozzá. Némán figyelte, ahogy a férfi hatalmas kortyokban nyeli a vizet. Tényleg nagyon szomjas lehetett. Nem is csoda, egy lázgörcs nem gyerekjáték.

- Köszönöm - sóhajtott fel Itachi, és visszatette az ágy mellé a poharat, aztán a talpa máris a padlón volt, és fel akart állni.

Sakura ijedten pattant fel, és visszanyomta az ágyra. A férfit meglephette a heves reakció, mert minden tiltakozás nélkül huppant vissza a vékony, fehér lepedőre, és csodálkozva meredt rá.

- Még ne. Már az is csoda, hogy fel tudtál ülni, te bolond - motyogta kipirulva. - Lázgörcsöd volt, túlságosan igénybe vette az izmaidat. Nem fogod tudni sokáig megtartani magad, kicsit még pihenned kell. Még talán egy óra. Aztán indulhatunk, csak kérlek, ne erőltesd meg magad. - Itachi tudta, hogy a szemében tiltakozás, ellenkezés ül, mert Sakura nem hagyta szóhoz jutni. - Hát össze akarsz esni az erdőben? Mit kezdjek veled ott, te makacs szamár? Itt még le tudsz feküdni, tudsz pihenni, tudok neked inni hozni, de mit csinálnék veled az erdőben, ha útközben elájulsz? Elvonszolni se tudlak, és még ha képes is lennék rá, Deidaráékat akkor sem érnénk utol! Ne makacskodj már. Feküdj le.

Az apró kis kezek erősen tolták lefelé a mellkasát, hogy visszakényszerítsék az ágyba, de Sakura valószínűleg tisztában volt vele, hogy semmi esélye, még így sem, hogy ilyen erőtlennek érzi magát, míg ő úgy nem dönt, hogy hagyja.

Egy halk sóhajjal végül visszadőlt a párnára, megadta magát neki. Hogy vitatkozhatna vele? Veszélybe sodorja az állapotával, márpedig ezt nem engedheti.

- Ilyenkor csillog úgy a szemed, mint egy igazi harcosé - motyogta nehéz fejjel, bízva benne, hogy van értelme annak, amit az előbb mondott, és megragadta a lány csuklóját, hogy felhúzza maga mellé az ágyra. - Azt a fényt akarom én megőrizni, hogy senki ne olthassa ki. Senkinek nincsen joga kiölni belőled - motyogta végül halkan, és hallotta, hogy Sakura feltérdel mellé az ágyra, mert ha nem tenné, orra bukna, olyan erővel húzza magához. Kinyitotta a szemét, és a lány meghökkent arcába bámult. Milyen közel van... Talán túl közel. Elhessegette a gondolatot. Nemsokára úgyis halott lesz, és egy halott ember ennyit megengedhet magának. Ezt fogja látni maga előtt, mikor utoljára, örökre hunyja le a szemét. Igen. Ez a kép érdemes rá. Milyen pocsék élete volt, hogy az utolsó heteiben kell gyűjtenie magának néhány kellemes emléket... - Ha pihensz te is, megadom magam - mondta végül szinte suttogva, és Sakura felnevetett.

Milyen furcsa ezek között a falak között nevetést hallani... Ez a lány, ez a kis buta, akaratos, erős lány fogja megváltani Sasukét, és az Uchiha klánt a mosolyával.

"Talán jobb is így - gondolta csüggedten, míg Sakura mellé gömbölyödött, a vállának támasztotta a homlokát. - Neki túl sötét van odabent, Itachi. Hogy zárhatnád oda, ahol a démonjaid, és a kísérteteid megbújnak? Képtelenség."