Itachi végül megállt a kapu előtt, mielőtt belépett volna, Sakura pedig kissé megkönnyebbült. Tétován bámult fel a férfi sötétségbe burkolózott arcára, amiből szinte semmit nem tudott kivenni, de érezte, hogy az ujjai megfeszülnek a csuklója körül, aztán Itachi hirtelen elengedte a kezét.

A lány reszketett, átölelte a mellkasát. Nem akart oda bemenni, nem akarta látni, mindazt, ami elveszett. Hiába ismerte annak az estének a körülményeit, érezte, hogy közel sem tud mindent róla, sőt, talán semmit sem. Szinte érezte, hogy Itachiból árad a hideg és a fájdalom, és őt is körbeöleli. Nem szerette ezt az érzést, újra megborzongott tőle.

A férfi, mint egy szobor állt hajdani otthonának kapujában, mintha nem tudná, van-e joga még oda belépni, azok után...

A sötétben még ijesztőbbnek tűnt az Uchiha birtok mint egyébként, bár ő mindig csak kívülről látta azóta, nem tette be a lábát a kapun belülre, neki valóban nem is lett volna joga hozzá. De most, hogy azt kellett látnia, hogy maga Itachi is úgy áll a kapu előtt, mint aki bebocsátásra vár...

Fájt. Alig ismerte, és amit tudott róla az sem volt túl bizalomgerjesztő, mégis, fájt neki így látnia azt a közömbös, hideg férfit, akinek ismerte. Talán azért, mert sejtette, hogy odabent ennél sokkal több lakozik, hogy az most didereg, fáradtan mered erre a helyre, csordultig teli egy olyasféle kínnal, amit ő nem érthet és nem is fog soha.

Sakura bátortalanul nyúlt oldalra, remegő kezét a férfi bénán lógó kajának langyos tenyerébe simította.

Itachi lepillantott rá, mikor megérezte az apró, saját hőmérsékletéhez képest tűzforró ujjakat a kezén. Talán csak a sötét miatt, de mintha kavargott volna valami a szemében valami megfoghatatlan, valami felfoghatatlan. A férfi arca gyorsan változott, de Sakura lelkébe így is már túl sok ivódott bele az előbbi néma csöndből, a szavak által elmondhatatlan érzésből, amit Itachi arcán, szemeiben látott.

A férfi lassan megmoccant, elindult, megrántotta a kezét, és Sakura követte, bár nem minden habozás nélkül, de egyszerűen tudta, hogy nem engedheti be oda egyedül. Nem, egyedül nem. Talán a keze számít valamit a kezében, talán a léptei hangja segít majd kizárni valami mást, talán a jelenléte elűz mindent, amit kell. Eddig Itachi volt, aki felszínen tartotta, aki nem engedte, hogy túlságosan alámerüljön a saját nyomorúságában. Most valahogyan ösztönösen megérezte, hogy ezúttal neki kell átvennie ezt a szerepet, és nem is bánta.

Valahol, valahol ott a kemény, közömbös, hideg és érinthetetlen férfi alatt, valahol a lelke legmélyén neki is kell lennie egy fájó pontnak, olyasminek, ami arra készteti, hogy fel akarja adni, hogy véget vessen ennek. Mindenkiben rejtőzik ilyesmi, miért pont őbenne ne lenne? Nem véletlenül viseli azt a kérlelhetetlen, kegyetlen maszkot. Valószínűleg többet szenvedett, mint ő.

Néma volt minden, ahogy végighaladtak a házak között húzódó gazzal benőtt úton, még a lépteik hangját is elnyelte a vastagra hízott fű és gyom. Sakura kíváncsian nézett körbe, bámulta a kopott, pergő vakolatú falakat, a betört ablakú házakat. Aztán hirtelen megmerevedett, megtorpant.

Te jó ég, az ott tényleg...?

Itachi nem állt meg, magával rántotta, mintha tudná, hogy mit látott. Sakura tágra nyílt szemmel bámult hátrafelé, a tekintete ott ragadt. Semmi kétség, az tényleg egy vérfolt volt ott a falon, egy szabálytalan alakú, sötét paca, amit bárki festéknek nézhetett volna, ha nem tudta volna, hol jár, vagy hogy mi történt itt már vagy egy évtizede...

Sakura megborzongott. Komolyan? Tíz év alatt senkinek nem jutott eszébe, hogy lesikálja a falról az odaszáradt vért? A hátán, a gerince mentén futkosott a hideg. Máskor, ha ilyen helyen jár, az ostoba kis fejével biztosan félt volna, hogy valamelyik sarkon elé ugrik a gyilkos, és kegyetlenül lemészárolja, de most...

Most a gyilkos mellette lépkedett, szinte már görcsösen markolta az ujjait, hogy érezte, hogyan fut ki belőlük minden vér. A gyilkos leszegett fejjel sietett mellette, szinte húzta maga után, nem nézett semerre, mintha nem is akarná látni, még a szemeit is lehunyta. A haja kicsúszott a gallérja alól, és előreomlott, az arca mellé, de sajnos nem a Sakura felőli oldalon.

A lány nem akart ennél többet látni ebből, ez is sok volt neki. Becsukta a szemét, és rábízta magát Itachira. Lehet, hogy nem járt itt egy jó ideje, de nyilvánvaló volt, hogy még így is eltalál a házukig. Az otthonáig.

Nem hallatszott zaj, csak néha egy-egy elszáradt falevél reccsent a talpa alatt. Az egyetlen viszonyítási pont, az egyetlen, ami megadta neki azt a biztonságérzetet, amire legalább szüksége volt, az csupán Itachi langyos bőre volt, ahogy az övéhez ért, és tudta, hogy ennyi is elég. Most beéri ezzel.

A férfi léptei pár perc után lelassultak, jóval merevebbé váltak, mintha valaki ellopta volna belőlük a ruganyosságot, és Sakura is lassított, hirtelen bizonytalanná vált, és kinyitotta a szemét. Egy ház előtt álltak, az ajtó félig beszakítva lógott, mint egy sebesült madár törött, használhatatlan szárnya, és Itachi keze tévedhetetlenül talált rá a szélére. Sakura nézte, ahogy megrándul az arca, míg arrébb tolja azt, ami az ajtóból megmaradt. A szeme még mindig csukva volt.

A sírás fojtogatta. Lehet, hogy nem tud semmit és lehet, hogy nem ismeri ezt a férfit, de ezt igenis érti. Érzi, ott, belül, mélyen, és hiába felfoghatatlan, hiába képtelen rá, hogy az elméje befogadja és feldolgozza, a szíve igenis érti, és fáj neki. Ezzel a fájdalommal jelzi azt, amit ésszel képtelen felfogni, hogy baj van, nagy baj, ott a másikban, hatalmas...

Beléptek az előtérbe, és Itachi felemelte a fejét. Sakura meredten figyelte, a szemei szárazon, vörösen égtek. Most mi lesz? Mi következik?

A férfi nyelt egyet, aztán kinyitotta a szemeit. Üresek voltak, olyan üresek, mintha készek lennének magukba szippantani, és mindenestül eltüntetni a világot, elpusztítani az egészet, mindent...

Itachi ajkai lassan elnyíltak, aztán elengedte a kezét, de ez most nem tűnt szándékosnak. Mintha csak elszállt volna a karjából az erő, és nem lett volna képes tovább tartani az ujjait. Sakura újra a keze után nyúlt, gyengéden megfogta. Nem érti, de érzi. És ez elég.

Lassan elindult, Itachi pedig hagyta magát kézen fogva vezetni, mint egy gyermeket. Nem tudta merre megy, nem tudta, mivel okoz még több fájdalmat. Mekkora felelősség valakit így vezetni, mekkora hatalom! Most érezte meg, milyen is lehet Itachinak, hogy ő is a nyakába szakadt.

Néha megállt, benyitott valahová, egy tétova pillantással a férfira nézett, de a fekete szemekben nem csillant semmi, így bizonytalanul továbbment. Ajtó ajtó után, kész kínzás. Érezte, hogy felszaggatja a sebeket, de reménykedett benne, hogy ugyanakkor segít is valamennyit, valamit levesz a válláról, hogy hagyja, hogy ő is meggörnyedjen kicsikét a súlyuk alatt, hogy a másik pihenhessen egy lélegzetvételnyit.

Nem akarta ilyen kiszolgáltatottnak látni. Talán csak neki tűnik így, talán nem is ez a helyzet, talán Itachi magában nevet őrajta, hogy milyen ostoba, úgy viselkedik vele, mint egy gyerekkel... De Itachi nem szólt, csak követte, hagyta, vigye, ahová akarja. Aztán az egyik ajtóban mégis megállt, nem ment tovább, megmozdult, és átlépte a küszöböt.

Nagy szoba volt, hálószoba, a bútorok érintetlenül, porosan álltak a helyükön, mintha egy perc sem telt volna el azóta, egészen úgy. Csak olyannak tűnt, mintha valaki vastag porréteget terített volna rájuk, hogy ne karcolódjanak. Talán az idő.

A férfi némán állt a szoba közepén, a tekintete mereven az egyik sarokba szegeződött, és mikor Sakura követte a pillantását, elszorult a torka. Egy házioltár.

Soha nem akart ilyet látni. Egy ilyen apró kis emelvény a fényképpel mindig halottat jelentett. És ezúttal három kép is állt rajta, szintén porral fedve, hogy nem látszott, kiket rejtenek a sötétszürke képkeretek.

Itachi megmoccant, előrelépett.

- Tudta, hogy visszajövök - suttogta rekedten, üres szemeivel bámulta az oltárt. - Berendezett nekem egy egész kis színházat, mintha ez változtatna bármin is. Pedig nem. Ugyanúgy halottak - mondta színtelenül, jóformán már csak lehelve a szavakat.

- Itachi... - Sakura nyelt egyet, és meg akarta érinteni a karját, de a férfi pont ebben a pillanatban lépett előre, hüvelykujja gyengéden letörölte a port az egyik kép üvegéről. A kosz alól egy arc bukkant elő, egy fiatal lány, talán annyi idős, mint ő most.

Itachi felszisszent, aztán megfogta a képkeretet, és az ágyra dobta.

- Ostoba. Rossz helyen kopogtatsz - morogta ingerülten, mintha nem tudná, hogy Sakura ott áll mögötte, és a második képet is megtisztította. Egy halk, rekedt káromkodás, és az a képkeret is az ágyon landolt, hangosan összekoccant a másik üvegével. Ha Itachi egy kicsit erősebben vágja oda, talán be is törik. - Azt hiszed, sajnáltam azt az elvakult vénembert? - sziszegte halkan. - Miatta van az egész, ő írta alá a drágalátos klánod halálos ítéletét...

Sakura nyelt egyet, és Itachiról az ágyra vándorolt a pillantása, a második képre. Uchiha Fugaku rezzenéstelenül, ugyanolyan közömbösen és hidegen bámult fel a plafonra, karba tett kézzel a mellkasa előtt, az arcára fagyott "tűnj el" kifejezéssel, mint amivel évekig a falra meredt, bebörtönözve egy képbe, ami pont olyan élettelen volt, mint a tekintete.

Itachi az utolsó képre meredt, nem moccant. Tudta, hogy kit rejt a porréteg, hogy kivel kell szembenéznie újra, és Sakura is sejtette, de nem mert megmozdulni. A férfinak most nem kell társaság, és ő... ő nem akarja ezt végignézni. Ez az, ami ott van benne legbelül, és ehhez már semmi köze. A felszínt kapargatni, és a mélybe merülni... két teljesen különböző dolog.

Sakura halkan kisurrant a szobából, és egyedül hagyta Itachit az édesanyjával.

*************

Odakint jóformán teljes sötétség uralkodott. Nem akart túl messzire elkószálni, attól félt, eltévedne, és Itachi is keresni fogja egy idő után. Halk sóhajjal leült a ház előtti apró kis verandára, és átölelte a felhúzott lábait. Tanácstalanul bámult a sötétbe, a pár méterre felsejlő másik ház piszkos falára.

Milyen lehet egy ilyen helyen felnőni? Vagy csak azért érzi ilyen komornak, mert tudja, hogy minek is volt tulajdonképpen a helyszíne? Hirtelen felrémlett előtte a második kép, Uchiha Fugaku arca. Nem volt rajta büszkeség, szeretet, semmi. Képtelen volt elképzelni, hogyan lehet ilyen apával normális ember egy gyerekből.

Őt mindig körbevette a szeretet, a szülei támogatták, ha szomorú volt, megvigasztalták, féltették és védelmezték, és ő némán mindig köszönetet mondott magában nekik ezért, de nem úgy tűnt, hogy Itachi akárcsak egy csöpp hálával is gondolna az apjára. Úgy látszott, nincs is miért. Sakura fázósan összébb húzódott.

Ezért ilyen, ettől vált közömbössé és érdektelenné, itt haltak ki belőle az érzelmek, szép lassan egymás után kihunytak, mint a gyertya lángja, így jött létre az az Itachi, akit ő lát maga előtt? Egyáltalán megszülettek benne ezek az érzelmek, lélegezve, sírva, kétségbeesetten jöttek világra, vagy már halottan születtek? Mi tesz egy embert azzá, ami?

És persze, nem csak Itachi az, aki itt, ilyen érzelemszegény környezetben formálódott távolságtartó kamasszá, aztán ilyen hideg, közömbös férfivá...

Sasuke is itt töltötte a családjával az élete első hét évét. Lehet, hogy ő maga sem volt idősebb akkor, de emlékezett arra a rajongó, csodálattal és szeretettel teli, csillogó gyermekszempárra, ami úgy pislogott fel a bátyjára, mintha legalábbis megelevenedett, közéjük csöppent isten lett volna.

Hol lehet most az a kisfiú, akibe hajdanán beleszeretett? Itachi ölte meg, ahogy azt a bálványképet is, aki ő volt Sasuke szemében. Nem tudta hibáztatni érte a férfit, mert nem értette. Soha nem szeretett olyasmi fölött ítélkezni, amiben nem látott tisztán, amiről nem tudott szinte semmit.

Szórakozás, érdek? Sakura töprengőn bámult a szandáljából kilógó apró lábujjaira, és lassan, kis híján észrevehetetlenül megrázta a fejét. Képtelen lett volna valami ilyesmit elfogadni, még ha magától Itachitól hallja is, akkor sem. Lehet, hogy nem ismeri, de nem tudta összeegyeztetni a fejében élő Itachit a szóbeszédek Itachijával.

Valahogy úgy, mint ahogy a gyermek Sasukét sem, azzal, akivé vált. Aki bántotta. Sasuke soha nem okozott volna neki fájdalmat. Mármint, testi fájdalmat, bár a lelki sérüléseiről sem tehetett, nem, igazán nem: soha nem kérte rá őt, hogy szeressen belé. Az a Sasuke alapjáraton nem akarta bántani semmilyen formában. Fájt belegondolni, hogy akkor nem akart tőle semmit, és most, mikor úgy tűnik, mégiscsak érdeklődik iránta (hiszen eljegyezte, te jó ég, milyen abszurd!), most tönkre akarja tenni.

Nem értette. Illetve, nem igazán. Valahol a lelke mélyén, mintha sejtette volna az egész háttérben húzódó gondolatot, érzést, és ez nem hagyta nyugodni, de ezt ugyanúgy képtelen volt felfogni az eszével, mint az Itachi arcára, szemébe ülő érzelmeket. Talán senki nem is lett volna rá képes, csak az, aki igazán benne van ebben, és ő inkább lemondott volna erről.

Boldog gyerekkora volt, minden, ami elkeserítette, azonnal szertefoszlott, amint az apja megjelent. Kislánykorában mindig azzal viccelődtek, hogy ha nagy lesz, az apukája felesége lesz majd. Sakura haloványan elmosolyodott, ahogy az édesanyja csipkelődő hangjára gondolt.

"És akkor énvelem mi lesz, kisasszony? Egyedül maradok?"

Ilyenkor a válasz mindig az volt, hogy dehogy, Daichinek majd két felesége lesz, ő meg az édesanyja, és az apja ilyenkor mindig büszkén kihúzta magát, mintha komolyan venné, hogy a felesége és a lánya rajta civakodnak.

Hogy hiányozhatna ez bárkinek az életéből is? Már ha csak Narutóra gondolt... Érthetetlen. Hogyan lehetséges szülők nélkül felnőni? Neki nem ment volna. Szüksége volt rá, hogy valaki irányt mutasson neki, kijelöljön a számára egy utat.

Sakura hátradőlt, elfeküdt az ajtó előtt a hideg fán, de már egyáltalán nem fázott, túl messze járt fejben ahhoz, hogy érzékelje a külvilágot.

Amíg gyermek volt, a szülei egyengették a sorsát, utána Sasuke vezette rá egy útra, amin Naruto és Kakashi kísérte egész sokáig, utánuk Tsunade vette át ezt a szerepet. És most... most Itachi vezeti, és ő, az összetört és az összekapargatott, ugyanolyan bizalommal, csukott szemmel hagyja magát, mintha egy bizonytalan, félős kislány volna. Sasuke lehántotta róla azt a külső burkot, ami ezt a naiv, ijedt gyereket takarta és védelmezte, és ő most kiszolgáltatottan és sérülten állt a világ előtt, mintha meztelen volna.

Szinte látta maga előtt önmaga aprócska, hatalmasra nyílt szemű, kócos, rózsaszín fürtökkel borított homlokú, félénk gyerekmását, ahogy rémülten áll egy hatalmas embersereglettel szemben, aztán hirtelen ráborul egy köpeny, egy fekete, vörös felhős, Itachié, és elbújtatja, elrejti. Megvédi a mohón kíváncsi, az éles keselyű-pillantásoktól.

Itt már nem bánthatja senki sem.

Sakurát szinte észrevétlenül lopta be magába az örvénylő, soha meg nem álló, szakadatlanul hömpölygő álomfolyam.

*********

Itachi, ha nem is hallotta, érezte, hogy egyedül maradt a szobában. Tudta, hogy a lány látta, ösztönösen megérezte, hogy ehhez a pillanathoz túl gyenge, hogy bárki is lássa. Hálás volt ezért a finom, óvatos tapintatért. Félt, hogy nem tudja tartani magát, most nem, így, itt nem.

Nem volt tisztában vele, hogy mit érez, akkora káosz volt odabent. A többségüket ismerte, mindennapos társai voltak, kísérői az életben: gyász, és értetlenség mindezzel szemben. Hogyan hagyhatta, hogy idáig fajuljon, hogyan engedhette, hogy végül ő maga is tehetetlenné váljon, hogy csak némán tűrjön, és tegye, amit szükségesnek ítéltek?

Hányszor megbánta, hányszor táncolt vissza gondolatban, mikor meghallotta a parancsot, ami örök bélyeget nyomott a sorsára, hányszor mondott nemet, hányszor rohant végig lélekszakadva ezeken az utcákon, hogy mentse, ami menthető, hogy azok, akik fontosak éljenek, éljenek, úgy, mintha nem történt volna meg, amit megtett? Hányszor könyörgött az álmaiban, hogy bocsásson meg neki, hányszor borult térdre előtte, hányszor próbálta megmásítani a megmásíthatatlant?

Képtelenség lett volna összeszámolni. Akárhányszor gondolt arra, hogy mindezek ellenére is, talán van még remény, talán még nem veszett el teljesen, akárhányszor próbált egyetlen apró, jövőbeli moccanatot megváltoztatni, mindannyiszor belebukott. Mindannyiszor belehalt egy kicsit, míg nem maradt odabent semmi, csak egy holttest. Mióta nem él már? Talán soha nem is élt.

Talán szép lassan múlt el benne minden, míg reménye sem maradt, csak a hideg, kemény bizonyosság, hogy vége, amin minden éjjel álomra hajtotta a fejét, olyan álomra, ami tovább kínozta, ami nem hagyta nyugodni, pihenni, kicsit kikapcsolni a zűrzavart legbelül, amire pedig olyannyira szüksége lett volna, mint egy lélegzetvételre mélyen a víz alatt.

Olyasvalamire vágyott, amiről tudta, hogy nem lehet az övé, és most újra egyre inkább efelé tartott, és rettegett tőle. Elég volt, sok is. Nem, nem akarja, újra, megint, nem...

Mi értelme a felcsillanó reménynek, ha lehetetlen, ha csak fáj? Felesleges, céltalan, és ő nem szerette sem a felesleges, sem a céltalan dolgokat. Talán csak ezért nem tombolt, ezért nem üvöltött, ezért nem vesztette el az eszét. A világon a legcsodálatosabb volna végre megőrülni, beleszakadni ebbe az egészbe, hogy ne fogja fel a súlyát, hogy ne kelljen többé megtartania. Boldogok a bolondok...

Itachi tétován mozdult, a tenyerére húzta a köpenye ujját és lassú, szaggatott mozdulattal letörölte a port a képről. A keze megállt egy pillanatra. Van-e joga hozzá, hogy újra azokba a szemekbe nézzen, amik abban a pillanatban is olyan büszkén, és szeretettel telien néztek rá, mikor vér fröccsent az arcára, mikor vörösre színezte a katanát a kezében, az anyja vére, a sajátja...

Nem számított, van-e joga hozzá. Látnia kell, úgy, ahogy utoljára nézett rá, meglepettség nélkül, mintha sejtette volna, hogy így fog véget érni az élete, és mégis...

Már abban a percben megbocsátott neki, mikor látta, hogy Fugaku a padlóra hullott, erőtlenül, mint egy rongybaba. Az arca nem változott. Kifejezéstelen volt, a szemei üvegesek. Rég halott volt, csak a szíve nem szűnt még meg dobogni. Gyűlölte, hogy így hasonlít rá, hogy ugyanúgy végezte, mint az apja.

Apa... miért is dobálózik olyan szavakkal, amiket nem ért? Honnan is tudhatná? Nem volt soha senkije.

Levette a kezét az üvegről. Éppen itt az ideje, hogy szembenézzen vele, ki is lett belőle, és hogy hová tart.

************

Sakura arra ébredt, hogy fázik. Mikor álmosan meg akart fordulni, érezte, hogy hideg alatta, amin fekszik, és akkor jött rá, hogy elaludt az Uchiha ház verandáján. Hirtelen ült fel, a ráterített fekete köpeny lecsúszott róla. Meglepetten nyúlt utána, az ujjai közé fogta, mintha csak az anyagát akarná megvizsgálni, és már fordult is, hogy megkeresse a köpeny tulajdonosát.

Itachi ott ült mellette a veranda szélén, térdeire támasztva mindkét kezét, amiben a feje pihent. Valahová előre meredt, Sakura nem látta, hogy mit figyel, de nem hitte, hogy a férfi messzebb lát azokkal a szemekkel a sötétben, mint ő. A fekete, egyszerű pólója megfeszült a hátán, kirajzolva a gerincét, lapockáig érő fekete, fényes tincsek takarták el a vállait.

Először látta így, ilyen... ilyen lezseren. Nem volt rá jobb szó. Máskor, ha nem is viselte a köpenyét, a haja akkor is össze volt fogva, és Sakura meglepetten könyvelte el magában, hogy sokkal jobban áll neki, ha kiengedi.

Itachi meghallhatta, hogy felült, de csak most fordult felé, az arca kis híján ugyanolyan közömbös volt, mint eddig mindig, de most valahogy sokkal sebezhetőbbnek tűnt. Vagy talán csak ő látta ilyennek.

Már nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, de a férfi a szája elé emelte a mutatóujját, a tekintetével nem lehetett vitatkozni. Újra hátat fordított neki, a tenyerébe hajtotta az arcát. Sakura tétován lepislantott a köpenyre az ölében, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve feltápászkodott, és Itachi vállára terítette a fekete anyagot, aztán mellé ült, és az oldalának dőlt. Ha hallgatni akar, akkor hallgat vele. Itachi lepillantott rá, aztán nekidöntötte a halántékát a lány feje búbjának.

- Hallod? - suttogta halkan. - Csend van. - Sakura hallgatott, lehunyta a szemét. - Bárcsak odabent is elhallgatnának végre - sóhajtotta fáradtan Itachi, a keze megmoccant, az ujjai a lány ujjai közé csúsztak.

Sakura érezte, hogy a szíve meglódul, és megszorította a férfi kezét.

- Igazad volt. Az Uchihák mind kötözni való bolondok - mondta halkan, mire Itachi lenézett rá, és hirtelen elmosolyodott.

Igazán, igazán mosolygott. Nem gúnyos fintor volt, nem lenéző félmosoly, hanem egy igazi, szívből jövő, őszinte, halvány, rozsdás mosoly. Sakura döbbenten bámult rá, tágra nyílt szemekkel, ugyanúgy, mint mikor Konoha felé az agyagmadáron, és újból egy kislányt juttatott Itachi eszébe, aki mindent, ami szép, magába akar szívni, hogy elrejtse a szívében későbbre, mikor nem lát majd semmi szépet a világban, hogy akkor majd kirakosgassa őket egy képzeletbeli asztalra, és bebizonyítsa magának, hogy az élet igenis csodálatos, hiszen ez is gyönyörű, meg ez is, és ez is...

- A pokolba vele, hogy mindig igazam van - mormogta lágyan, és visszafektette a fejét a lányéra, a halántéka egy röpke másodperce a homlokához ért.

Sakura hirtelen összerezzent, és az ujjai felcsúsztak a férfi csuklójára. Gyanakodva simította végig a bőrét, és a sejtése azonnal beigazolódott.

- Te lázas vagy - mondta ijedten, hogy nem vette előbb észre. Azt hitte, csak azért érzi olyan forrónak a Itachi tenyerét, mert ő maga fázik.

- És álmos is - motyogta a férfi, és Sakura érezte, hogy megfeszül a feje búbján az állkapcsa, mintha egy ásítást próbálna elfojtani.

- Feküdj le aludni - bökte óvatosan oldalba a lány.

- Hová? Ide? - kérdezte kissé meglepetten Itachi, mire Sakura elhúzódott tőle.

- Dehogy. A szobádban - nézett rá furcsán, mire a férfi szemében értelem villant.

- A szobámban - ismételte halkan, a szemei elbámultak Sakura válla fölött, aztán újra a lányra nézett, és félrebillentette a fejét. - Valószínűleg annyi por van odabent, hogy belefulladok. Mégis meg akarsz ölni?

Sakura elvörösödött.

- Nem, csak... - felsóhajtott és legyintett. - Hagyjuk - rázta meg a fejét, aztán feltápászkodott, de Itachi nem engedte el a kezét, inkább ő maga is felállt, és egy szó nélkül maga után húzta.

- Mit...? - kezdett bele a kérdésbe Sakura, de a férfi a szavába vágott.

- Megnézzük - felelte határozottan Itachi, mire a lány meglepetten hagyta magát végighúzni a folyosón.

A férfi lépteinek zaja hirtelen elhalt, ahogy megállt. Egy gyors pillantást vetett Sakurára, aztán elengedte a kezét.

- Várj meg itt, egy perc és jövök.

Azzal már el is tűnt a hálóban, ami valószínűleg a szüleié volt. Sakura zavartan támaszkodott a falnak, nem tudta mit kezdjen a kezeivel, így esetlenül átkarolta magát. Itachi talán egy percig sem volt odabent, máris feltűnt a karján egy halom... ruhával?

A lány a homlokát ráncolva próbálta kivenni legalább a körvonalakat, de átkozottul sötét volt odabent. Itachi már a kezét fogva a folyosó végén járt vele, mikor észbe kapott. A férfi habozás nélkül nyitott be az ajtón, magával rántotta, de ebben a mozdulatban ugyanúgy nem volt semmi erőszakos, mint ahogy eddig sem.

- Hát, itt sem változott semmi - mormolta Itachi, miután gyorsan körbenézett, aztán ledobta az ágyra azt, amit a kezében tartott.

Sakura beljebb lépett, és megállt a férfi mellett.

- Ezek ruhák? - kérdezte meglepetten, és felemelte az egyiket. Fehér volt, szinte világított a sötétben, és az anyagon egy...

- Próbáld fel őket, szerintem jók lesznek rád. Te is olyan vékony vagy - mondta halkan Itachi.

- Ezek... - Sakura szinte rémülten nézett fel rá.

- Igen, igen, az övéi voltak. Nem kell megijedni, te kis buta - sóhajtott fel a férfi. - Nem jelent semmit, nem azt mondtad? Akkor meg mindegy, mit hordasz, nem igaz?

- De hát nem hordhatom az édesanyád ruháit! - kiáltott fel szinte kétségbeesetten Sakura, mire Itachi félrebiccentette a fejét, és kíváncsian bámult rá.

- Már miért ne hordhatnád? Úgy tűnik, Sasukénak nincsen ideje bajlódni a ruháiddal, vagy akárcsak egy tisztességes eljegyzést tartani, hogy ne hagyjon szégyenben.

Sakura érezte, hogy elszorul a torka.

- Ne csináld ezt - suttogta halkan, lehunyt szemmel. - Nem akarom.

- Mit nem akarsz? Hogy hordanod kelljen a jelet, hogy az övé vagy, vagy hogy ne beszéljek így róla?

- Egyiket sem - felelte halkan Sakura.

- És mégis mindkettő meg fog történni - bólintott Itachi. - Öltözködj, és az egyiket hagyd magadon. Amelyik megtetszik - intett türelmetlenül, miközben kisétált a hajdani szobájából, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Tudod, hogy már most mindet gyűlölöm - suttogta a lány a csukott ajtónak.

******************************

A Konohától pár órára fekvő Kusagakure melletti kisváros fogadója hangos volt, és idegesítően zajos, de Sasuke úgy gondolta, ma éjszakára megfelel. Suigetsu majd' szomjan akart halni, és Juugo is éhes volt, így végül leültek egy asztalhoz a földszinten, mielőtt felmentek volna a szobáikba.

Sasuke egy széken kényelmesen elterpeszkedve figyelte, ahogy a csapata kiakasztja a fogadóst, azzal, hogy Suigetsu már legalább két kancsó vizet döntött magába, és még mindig nem volt elég, Juugo teljesen nyersen kérte a húst, Karin pedig csak valami fura növényt volt hajlandó megenni, ami természetesen a környéken olyan ritkaságszámba ment, hogy alaposan leizzasztotta vele a középkorú nőt.

A melléjük telepedett ötfős társaság hangosan felröhögött valamin, és Sasuke egy unott pillantást vetett rájuk. Dőlt belőlük az alkoholszag, egyszerűen undorítónak találta. Azt sem szerette soha, mikor az apja ivott, olyankor erőszakos volt, és a szokásosnál is keményebb, főleg az anyjával.

Sasuke rábámult Juugóra, aki a fogait a nyers húsba mélyesztve táplálkozott, vagy nem is tudta, minek nevezze. A hús még véres volt, ahogy kérte, mintha frissen vadászták volna le az állatot, amiből készült. Juugo letörte az álláról a vért, Sasuke pedig kavargó gyomorral inkább elbámult a válla fölött, mert tartott tőle, ha tovább nézi, elhányja magát. Primitív állatok mind, egytől egyig. Ostoba banda.

Éppen azon gondolkozott, hogy otthagyja őket, mikor a fogadó ajtaja kinyílt, és egy újabb fickó csatlakozott a mellettük ülő férfiakhoz, és rendelt egy sört. Sasuke megmoccant, fel akart állni, de ekkor megütötte a fülét egy szó, egy szó, amit ismert, és ami érdekelte. A mozdulata megszakadt, a fickót bámulva megállt a mozdulat közepén.

- Hallottátok már? A Godaime tanítványát, a kislányt eljegyezték. Mi is a neve? - kérdezte, Sasuke pedig lassan visszaült a helyére.

- Haruno. Az apjával egy osztályba jártunk az Akadémián - vágta rá egy szőke férfi, miközben töltött magának.

- Ja, ja Haruno. Sakura, mi? Olyan rózsaszín haja van, mint a cseresznyevirágoknak tavasszal.

- Igen, ő - biccentett az a férfi, aki most érkezett, és vigyorogva megdörzsölte az arca jobb oldalán húzódó vékony, frissnek látszó sebet. - De most le fog esni az állatok, fiúk. Az Uchiha volt.

Sasuke elégedetten dőlt hátra, és elhúzta Juugo elől az üveget. Gyorsan terjednek a pletykák. Erre inni kell.

- Mi van? - döbbent meg a szőke, és köhögve lecsapta az asztalra a szakéscsészéjét. - De hát... Ketten vannak, és mindkettő missing-nin! Tsunade-sama ebbe nem menne bele. Egyáltalán melyik az?

- Az idősebbik. A Godaime akár akarja, akár nem, ezt kénytelen elfogadni. Valahogy a szőnyeg alá kell majd söpörnie a botrányt, ami készül.

Sasuke szája megrándult. Oké, oké, a pletykák terjedjenek csak, de hogy összetévesztik őt, a bátyjával? Egyáltalán nem hasonlít rá, hogy ilyen könnyedén összekeverjék őket. Itachi egy patkány. A pokolba ezzel a sok ostobával! Itachinak fogalma sincsen róla, hogy Sakura egyáltalán létezik, nemhogy eljegyezze! Nevetséges.

A szájába kellett harapnia, nehogy odaforduljon, és közölje velük, hogy ő Sasuke Uchiha, és ha még egyszer meghallja ezt a hülyeséget, kinyiffant valakit. Sakura meg Itachi? Hogyne, majd ha a pokol befagy. Sasuke gúnyosan felhorkantott, és lehajtotta a szakéját. Egy röpke fintorral lökte vissza az asztalra a csészét. Karin nyugodtan őt figyelte, aztán újratöltötte a poharát, hiába legyintett, hogy nem kell.

- Itachi? - kiáltott fel hitetlenkedve a szőke a háta mögött, és Sasuke megrezzent.

- Itachi hát - bólogatott hevesen, egy idétlen vigyorral a sebes arcú. - A kislány, az a Sakura eltűnt egy darabig, tudod, mikor Orochimaru elvitte. Meg is ölték. Azt mondják Sasuke nyiffantotta ki, de aztán ki tudja, én nem hiszek benne. Mibe fogadunk, hogy az is Itachi volt? Biztos a kislányért ment. - Sasuke ujjai összeszorultak a csésze körül, amit Karin elé csúsztatott. Alighanem látta rajta, hogy mindjárt felpattan, és elvágja a férfi torkát. - Aztán ma, estefelé a kislány beállított Konohába a fél Akatsukival, állítólag hogy engedélyt kérjenek a Godaimétől a házasságra, és azt suttogják, hogy meg is kapták...

Sasuke homloka ráncba szaladt. Mi van? Összetévesztették a bátyjával, és bár már ez sem tetszett neki, de az emberek ostobák, miért ne hihetnék azt, hogy Itachi volt? Legyező, legyező, nekik olyan mindegy. De ez...

A fél Akatsuki, Itachi és Sakura, Konoha, Godaime... Itachi és Sakura.

Sasuke kezében hangos reccsenéssel tört szilánkokra a szakés csésze, a cserepek által felsértett ujjain végigfolyt az alkohol, belemarva a húsába, ahogy az asztalra csöpögve a vérével vegyült. Karin ijedten bámult rá, és Juugo megfeszülten nézett vele farkasszemet, mint aki bármelyik pillanatban kész rá, hogy felpattanjon, és vért ontson, ha úgy kívánja.

A mellettük ülő banda elhallgatott az előbbi hangra, a szilánkok hangos csörrenésére. Néhány szilánk közéjük pattant, az asztalon fehér, véres porcelándarabok feküdtek szétszórva. Sasuke olyan lassan fordította feléjük az arcát, mintha lassított felvétel lenne, és a szőke férfi úgy bámult vissza rá, mint aki szellemet látott. Felismerték. Nem volt nehéz, a szemében felvillanó mélyvörös, fenyegető sharingan elárulta.

- Mit mondtál? - kérdezte halkan Sasuke, a hangja szinte benyúlt a mellkasukba, hogy kitépje a szívüket. Senki nem felelt, az egész fogadó földszintje olyan némaságba borult, hogy szinte fullasztó lett a csend, és a levegőben vibráló feszültség. Sasuke olyan hirtelen állt föl, hogy a széke felborult, és csikorogva jó tíz centit hátracsúszott a fapadlón. - Mi a faszt mondtál az előbb? - kérdezte újra. A hangja rideg volt, de már benne csendült az a fenyegető felhang, amitől világos volt, hogy kezd elborulni az agya.

A sebes arcú riadtan hátrahőkölt, de nem felelt. Nem is nagyon volt rá ideje, mert Sasuke megragadta a ruhát a mellkasán, és felrántotta a székről.

- Beszélj, különben a saját nyáladban fogsz megfulladni - sziszegte az arcába, mire a férfi nyelve végre megoldódott.

- Ko... Konohában, az Akatsuki, meg a Ha... Haruno lány - dadogta rémülten, hogy majd' elharapta a nyelvét.

- Folytasd - suttogta hidegen a fiú, és megrázta a sebhelyest, hogy sürgesse. A szíve kihagyott egy ütemet, dobbant kettőt, és aztán újra megismétlődött az egész. Nem, az nem... Képtelenség! Valaki félreértett valamit.

- It... Itachi eljegyezte, és a Godaime... Állítólag össze fognak há...házasodni - A férfi fájdalmasan felkiáltott, és a szájához kapott, mert Sasuke megrántotta a mellényénél fogva, és ezúttal tényleg ráharapott a nyelvére.

- Fogd be a pofád, te féreg - üvöltött rá a fiú. - Sakura Haruno az én menyasszonyom, az enyém, egyedül csak és kizárólag az enyém, felfogtad? Annak a mocsoknak semmi közé hozzá, egyedül megdögleni van joga, a két kezem között!

Egy hangos reccsenés, és a sebes arcú holtan, ernyedten dőlt el a padlón, a nyaka rendellenes szögben állt, az arca a haverjai felé fordulva koppant a fához.

Sasuke hallotta, hogy Karin felsikít, Juugo és Suigetsu pedig felpattannak, de már nem érdekelte. Az asztal felrepült a levegőbe, a falnak csattant, és darabokra tört. A kezében görcsösen szorongatott katana felvillant, aztán lesújtott, és mélyvörös, meleg vér fröccsent az arcára és a kezére.

Érezte, hogy valaki megragadja a vállát, de csak odacsapott, mintha egy bosszantó légy lenne, amit el akar hessegetni, aztán végiggurult a padlón egy üveges szemű fej, kettéhasadt test tántorodott a falnak, és az asztal maradványaira rogyott.

Sasuke lihegve megállt a holttestek fölött, a szemeiben őrült fény csillant. Zihálva meredt a véghez vitt pusztításra. Egy kicsit lecsillapodott ugyan, ahogy a katanát szorongató kezét bámulta, ami szinte könyékig véres volt, de nem volt elégedett. Még nem. Itachit kell megölnie, a bátyját, azt a patkányt.

Hát nem volt elég? Hát még mindig nem elégedett? Elvette a családját, elvette tőle a szüleit, a testvérét, a jövőjét, ellopta a mosolyát, a vidámságát, a gyerekkorát, a múltját, a jelenét... Kitépte és darabokra szaggatta a lelkét.

És most... most ezt is el akarja venni tőle, a reményt, azt, ami még megmaradt neki, az egyetlent. Az iránta érzett gyűlölete újra és újra, egyre hevesebben lobbant fel. Meg kell ölnie, akkor vége lesz... Vége.

Sasuke átlépett a szőke férfi holttestén, és mit sem törődve a rábámuló ijedt tekintetekkel elindult az ajtó felé.

Konohában vannak.