Itachi érezte, hogy Sakura ujjai megfeszülnek a tenyerében, a lány feketére lakkozott körmei belemélyedtek a húsába. Tudta, hogy nem kéne ezt tennie, hogy a Hyuugának is tudnia kéne, hogy az egész csak egy pokoli kis színjáték, de nem hagyhatta. Ha ezzel magára haragítja Sakurát, akkor sem engedheti el a kezét. Muszáj megtennie... Sasukéért.

Neji sápadt arcába bámult, nem törődve vele, hogy Sakura körmei felsértik a bőrét, vagy hogy óvatosan, finoman megrántja a kezét, hogy senki ne vegye észre a tiltakozását, de mégis jelét adja valahogy, hogy csöppet sincs ínyére a helyzet. Lepillantott a lányra, miután Neji is Sakurát kezdte el bámulni. Csak a profilját látta, a remegő száját, és a kivörösödött szemeit. Most látszott meg igazán a lányon, hogy mennyire megviselték az elmúlt napok gyötrelmei, hogy mennyire kikészült az egésztől, és hogy mennyire elege van.

Tudta, hogy pillanatokon belül eltörik a mécses, látta már ezt az arckifejezést. A bordélyban, az ágyon kuporgó, zokogó Sakura képe azóta kísértette. Nem hagyhatja, hogy elsírja magát, a végén még elterjedne a pletyka, hogy Sakura nem is akar a...

Itachi felkapta a fejét, Nejire bámult, aki megfeszülő állkapoccsal, dühödten bámult vissza rá, mint egy sebesült vadállat, akit sarokba szorítottak.

- Mi a franc ez? - fújtatta a Hyuuga, a szemei újra fehérbe fordultak, és Itachiban felrémlett a gondolat, hogy a byakugan jobban hasonlít a sharinganra, mint gondolta. Valószínűleg mindkettő érzelmi alapon működik - ha dühös volt, vagy valami megviselte, az ő szemei is automatikusan vörössé váltak.

Itachi érezte, hogy Sakura ujjai megrándulnak, és enyhén reszket, mintha minden idegszálával megfeszülten arra koncentrálna, hogy nehogy kiadja a tervüket, kettejüket, és valószínűleg így is volt, mégis, a halvány rózsaszín ajkak hirtelen megmoccantak, és a férfiban felharsantak a vészhelyzet közeledtét jelző szirénák.

- Sakura hamarosan az Uchiha klán első asszonya lesz - mondta higgadtan, és elégedett volt vele, hogy még csak hazudnia sem kellett ahhoz, hogy leszerelje Nejit.

A Hyuuga szemei kikerekedtek egy pillanatra, még a szája is tátva maradt, aztán keserű arckifejezéssel lehunyta a szemeit, megpróbálván lenyugodni, hogy biztosan ne követhessen el semmilyen butaságot. Nem, most nem szabad - gondolta Neji, hiába üvöltött odabent a szíve a fájdalomtól. Ha elveszíti az eszét, máris legyőzték. Egy olyan higgadt, hidegvérű alakkal szemben, mint az Uchiha, neki is meg kell őriznie a józanságát.

Mikor újra felnézett, a szemei már jóformán izzottak, az arca mégis kifejezéstelen volt.

- Gratulálok, Sakura - köpte a lány felé a szavakat, amik martak, mint a sósav. - Ha az egyik Uchiha féreg nem vesz észre, majd hozzámész a másikhoz, nem igaz? Elvégre neked olyan mindegy. Ha ez a helyzet, hát megérdemled a sorsodat, Sakura Haruno. Legyél pokolian boldog - vágta oda keményen, majd megfordult, és elsétált, a léptei kimértek voltak, a háta megfeszült, és ökölbe szorította a kezeit, hogy az ujjpercei teljesen elfehéredtek.

Itachi azonnal Sakura felé fordult. A lány arcán néma könnyek peregtek, hiába szorította össze a fogait, valami fájdalmas nyüszítésféle szűrődött ki közöttük tompán, élettelenül. Itachi zavartan bámult el a válla fölött, a tekintete megtalálta a száját harapdáló, aggódó Inót, Shikamaru dühös homlokráncolását, Tenten ijedt arcát, meg a fejét rosszallóan csóváló Kibát, a mellette morgó Akamarut, és egy halványlila, feldagadt szempárt, ami olyan rémülten meredt rá, mintha ijedt kis nyuszi volna a tulajdonosa.

"A Hyuuga lány. Na, már tényleg csak az az ostoba Hiashi hiányzik innen" - gondolta gúnyosan, hogy addig se kelljen a hangra figyelnie a lelkében, ami éppen azt ordította, hogy hogy lehet ilyen érzéketlen és kegyetlen Sakurával, mikor az orra előtt törik szilánkosra éppen.

Újra lenézett a lányra, a vállára tette a kezét, de Sakura nem pillantott föl rá. Egy kicsit lehajtotta a fejét, hogy így kényszerítse rá, hogy a szemébe nézzen, de ahogy megmoccant, a lány olyan gyorsan sütötte le őket, hogy esélye sem volt belepillantani a smaragdokba.

- Sakura... - mondta halkan, mire a lány összegörnyedt, a homlokát egy már ismerős, jóformán megszokott mozdulattal a kulcscsontjának támasztotta.

- Kegyetlen vagy, Itachi Uchiha - suttogta rekedten. - Kegyetlen, nyers, és kíméletlen. A pokolba veled... Mi mindent fogok még elveszíteni? - kérdezte elcsukló hangon, és a férfi azonnal magához húzta, hogy ne lássa mindenki az arcát, miközben küzd a fájdalmával.

Sakura sírástól rázkódó feje fölött a konohaiakra pillantott, a fejét egy röpke másodperce félrebillentette, jelezve, hogy tűnjenek el, és meg is tették. Kisame is elindult a Hokage-torony felé, egyedül Hinata állt még ott, mint egy sóbálvány, levendulaszínű szemei vádlón meredtek rá, vádlón és elítélően, talán éppen olyan kíméletlenül, mint amilyen ő volt az imént az unokabátyjával és Sakurával.

Legszívesebben rámordult volna, hogy mi a fenét akar, de a karjában tartott, reszkető lány sokkal jobban érdekelte. Az állát Sakura feje búbjára támasztotta, jobb kezének ujjai a lány tarkóján lévő hajszálak közé simultak, a kibomlott hajfonat kócos tincseibe.

- Bocsáss meg - mondta halkan, mire a lány összerezzent.

- Naruto értette. Naruto megértette az egészet, hogy hazudnom kellett, hogy játszok, mint egy rossz bohóc... - suttogta jóformán hangtalanul Sakura, a keze görcsösen belemarkolt a férfi köpenyébe, pontosan úgy, ahogyan legelőször. - De Neji nem fogja. Még ha... még ha meg is tudja az igazat, soha többé... - A lány válla megrázkódott az újra rátörő, elfojtani próbált zokogástól.

- Sakura... - Az elhaló, csodálkozó, aggódó lányhang Hinatához tartozott.

Itachi érezte, hogy a lány megmerevedik a karjában, aztán azonnal hátralép és megpördül, míg az ő kezei bénán hullanak a törzse mellé, mintha használhatatlanok lennének.

- Hinata, én... - csuklott fel hirtelen Sakura, miközben a kezének fejével megpróbálta letörölni a könnyeket az arcáról, de csak elmaszatolta őket.

- Majd én elmagyarázom neki - mondta halkan Hinata, az arca hirtelen elszánttá vált. - Kemény a feje, de, Sakura, esküszöm, ha az életembe kerül is, elmondom neki. Mindent. - A Hyuuga lány engedélyért könyörgő pillantása Itachira ugrott, és a férfinak csak rá kellett néznie Sakurára, hogy tudja, nem fog tudni nemet mondani. Megint képtelen rá.

Mikor kelletlenül, halk sóhajjal bólintott, Hinata egy törékeny mosollyal válaszolt neki, és odalépett a lányhoz, hogy átölelje.

- Hinata... köszönöm - suttogta Sakura, és aztán egy furcsa pillantással a Hyuuga lány arcához ért. - Te sírtál.

- Hiszen te is sírsz - felelte Hinata, hátha elterelheti a témát, de Sakura túl zaklatott volt hozzá, hogy hagyja elaltatni a gyanakvását.

- Mi a baj, Hinata? Ha Naruto...

- Nem, Narutónak ehhez semmi köze - rázta a fejét hevesen a lány. - Az apám, de most... Most ne beszéljünk róla.

- Ha ezt szeretnéd - felelte tétován Sakura, mire Hinata biccentett.

- Ezt.

Sakura hallgatott, végül még egyszer átölelte a fekete hajú lányt.

- Tudom, hogy nincsen jogom ilyet kérni, de kérlek, könyörgöm neked, vigyázz Narutóra, amíg nem vagyok itt... És Neji, Neji... Hinata. Félek, hogy valami butaságot csinál.

- Nem hagyom. Mindkettejükről gondoskodom, ne aggódj - mondta halkan Hinata, mire Sakura hálásan az arcához szorította a saját, könnyektől nedves arcát.

- De leginkább magadra vigyázz, oké? - Hinata egy aranyos mosollyal biccentett. - Mennem kell. Tényleg... csak semmi ostobaság, kislány. Most ki kell tartanod, hallod? Magadért, és értük.

Hinata elkomolyodva biccentett, feldagadt, kisírt szemeiben hirtelen határozottság csillant, és mikor Sakura meglátta, megnyugodott.

- Jól van. Csak kitartás, rendben? Nemsokára itthon vagyok, és segítek. Csak bírd ki még egy kicsit egyedül. Köszönöm, Hinata.

A rózsaszín még egy röpke pillanatra bátorítóan megérintette a lány karját, és aztán egy halvány mosollyal figyelte, ahogy elrohan, arra, amerre Neji is indult. Egyenesen a Hyuuga rezidencia felé.

*********************************

Deidara úgy talált rá Konanre és Jirayára, összekapaszkodva. A fiatal nő volt mestere karjában sírdogált, és a szőkének majd megszakadt a szíve érte.

- Konan, mennünk kell - suttogta gyengéden, és felé nyúlt.

Konan hagyta, hogy Deidara megfogja a kezét, és elhúzza Jirayától.

- Hé, kölyök - mordult rá hirtelen a szőkére a sennin, mire Deidara meglepetten felpillantott a nála egy fejjel magasabb férfira. - Vigyázz rá.

- Lehet, hogy gyilkosok vagyunk - húzta ki magát a szőke, a hangja hidegen, kimérten csengett. - Azok vagyunk, de nem szűntünk meg ninják lenni, uram. A társainkat mi is ugyanúgy megbecsüljük, és védelmezzük, mint ahogy azok, akik a társadalom szerint makulátlanok, vagy rendes emberek - folytatta, az arca büszke kifejezést vett fel, a hangja olyan volt, mint egy éles penge, ami kíméletlenül az ember oldalába váj.

Jiraya meglepetten pislogott vissza rá, aztán félszívvel elvigyorodott.

- Nagyon helyes - biccentett, aztán megsimogatta Konan haját. - Jó legyél, szépségem, ne keseredj neki ennyire. Ígérem, kitalálok valamit, amivel véget vethetek ennek.

Konan szaggatottan bólogatott, aztán mintha kiszállt volna belőle minden erő, Deidara oldalának támaszkodott, aki a derekát átkarolva lenavigálta a magába zuhant nőt a hosszú lépcsősoron.

Már majdnem leértek, mikor egy feszült Kisaméba szaladtak bele. A kékbőrű szenvedő arckifejezéssel meredt rá.

- Mit műveltél vele, te hülye? Pein letépi a golyóimat, kivájja a szemeimet, és felcseréli őket - hadarta panaszos hangon, és jóformán kikapta Deidara kezéből a rongybabaként csukladozó lábú Konant. - Konan, édesem, kapd össze magad, nem vihetlek így haza! - rázta meg gyengéden a nőt, miközben aggódva rámeredt. - Ne csináld ezt velem, nem akarok meghalni - nyafogta, mikor Konan nem reagált, és a bal kezével magához ölelve finoman megpaskolta a nő sápadt arcát. - Konan? - szólongatta már kétségbeesve, de ekkor Konan megmozdult és erőtlenül rácsapott a széles mellkasára.

- Még élek, te idióta - nyögte halkan, mire Kisame felsóhajtott.

- Hála az égnek. Túl fiatal és jóképű vagyok a halálhoz - vigyorgott a nőre, mire Deidara a szemét forgatva el akart slisszolni mellettük. - Várj egy kicsit - kapott utána hirtelen Kisame. - Ma úgy látszik minden nő bőg. Bocs, Konan - pislantott a nőre, akit támogatott, hogy ne essen össze. - Szóval, történés van.

- Mi? - nézett rá hitetlenkedve Deidara. - Sakura sír?

A szőke aggódó pillantást vetett a Hokage-torony bejárata felé, de Kisame csak megrázta a fejét.

- Ne menj, hallod? Tudom, hogy emlékeztet a húgodra, Dei, de fogd vissza magad. Tudod, hogy Itachi kérdés nélkül szétkap, ha csak egy rossz mozdulatot teszel. Különben is, ott van vele, megvigasztalja. A Hyuuga gyerek megríkatta a kicsikét.

- Mit mondott neki? - csikorgatta a fogait Deidara, miközben a füle mögé gyűrte a haja szemébe lógó részét.

- Azt hogy... izé. - Kisame zavartan a padlót fixírozta. - Hogy Uchiha öcsikének nem kellett, ezért rácuppant 'Tachira. Meg, hogy sok boldogságot.

Deidara felszisszent.

- Ezt a balfaszt... - morogta dühösen. - Egyszer fussunk össze, mikor nincs jobb dolgom, és szétcincálom.

- Majd szólj előtte, és csatlakozom - bólintott komolyan Kisame.

- Remélem Itachi jó mélyre elásta az érzelmi analfabéta oldalát, és tényleg megvigasztalja, ahelyett, hogy rontana a helyzeten - aggodalmaskodott Deidara, majd egy fáradt sóhajjal leült a lépcsőre. - Hé, talán ha nyugdíjba vonultunk, ide kéne költöznünk - vigyorgott fel gúnyosan Kisaméra, aki éppen leültette a lépcsőre, és a falnak támasztotta Konant, hogy ne dőljön el. - Úgy tűnik, itt aztán zajlik az élet.

- Ne legyél gyökér - nézett rá sötéten a kékbőrű. - A nyugdíjas éveidet egy csinos kis fadobozban töltöd majd, ahogy én is, meg ez a nőszemély is mellettem, meg a főnök is - sóhajtotta, és lehuppant Deidara és Konan közé. - Sajnálom azért, Konan meg a főnök legalább megmaradhatnának. Tudod, hogy újranépesítsék a bolygót, meg minden - vihogott fel hirtelen, és ez a hang annyira nem illett hozzá, hogy Deidara is felnevetett.

- Ezt a szerepet átvállalnám - biccentett vigyorogva.

- Csak a főnök meg ne tudja - bökte "finoman" oldalba Kisame, amitől a szőke majdnem lezúgott a lépcsőn.

- Hülye, nem Konannel. Nem rossz, nem azt mondom, csak hát, Konan az... az Konan - tárta szét a karjait Deidara, miután sikerült újra visszaküzdenie magát a lépcsőre, Kisame mellé. - Mindenki tudja, hogy Konan a főnöké.

- Vagy inkább Konan a főnök - vigyorgott a kékbőrű.

- Hé, attól még, hogy csöndben vagyok, hallani hallok, skacok - morogta oldalról az említett.

- Nahát, magához tért - pislogott ki Deidara Kisame háta mögül Konanre, aki sötéten rámeredt.

- És mindjárt tockosokat fog osztogatni - tódította a nő, majd felpislogott Kisaméra. - Sakura jól van?

- Hát, kicsit kiakadt - vonta meg a vállát kissé tanácstalanul a férfi. - De ott van neki Itachi, minden rendben lesz.

- Remélem - sóhajtotta Deidara. - Amilyen fapofa, a végén még öngyilkosságba kergeti szegényt lányt...

- Ugyan már - vágta rá Konan. - Itachi összeszedi magát, ha kell, tudod.

- Ja, ilyenkor mindig olyan lúzer. Zavarban van, mint egy taknyos kölyök, aki nem éri el a felső polcot a boltban - röhögött fel Kisame, mire Konan tarkón csapta. - Hé, ne csapkodj, mer' ha én csapkodlak, matrica leszel! - hördült fel, de persze korántsem gondolta komolyan.

- Tényleg ennyire vakok vagytok, vagy csak szimplán hülyék? - kérdezte hitetlenkedve Konan. - Hát nem látjátok, mi a helyzet, mikor majdnem kiböki a szemeteket? Ezek ketten nem is ismerik egymást, még csak most kezdik az egészet.

- Akkor minek gyűrűzte meg a kislányt? - értetlenkedett Kisame, mire egy újabb tockost kapott.

- Hülye, Sakura nem madár - méltatlankodott Konan, aztán lehiggadt, és egy pillanatig töprengve maga elé pislogott. - Azért, mert muszáj volt neki. Hogy miért, azt nem tudom - mondta végül, és tanácstalanul megvonta a vállát. - Bűzlik nekem ez az egész, valami nagyon nem stimmel velük.

- Biztos terhes - bökte oldalba Kisame Konant, és a szemöldökét húzogatva rávigyorgott, mire ezúttal a karjára kapott egy apró, gyenge ütést, de Konan sem bírta egy halvány mosoly nélkül.

- Sakura? - döbbent le Deidara.

- Nem, majd Itachi, te gyökér - vihogott fel Kisame, és hamarosan mind a hárman hangosan nevettek, Konannek még újra el is eredtek a könnyei, ezúttal az örömtől, hogy ezzel a két idiótával lehet.

Deidarának igaza volt. Lehet, hogy nem mondhatóak rendes embereknek, sőt talán Kisame még embernek sem mondható, de a fenébe is, nekik is van szívük!

Fekete, kormos, repedezett, néhol hiányos, aprólékos figyelemmel, feszült és kitartó munkával összeragasztgatott, de akármilyen is, azért mégiscsak egy szív.

**************************

Megfutamodott. Nem volt jobb szó rá, ahogyan szinte kétségbeesetten kimenekült a saját irodájából, ki az utcára, a jóformán üres lakásba, amit az otthonának nevezhetett, bár ez a kifejezés erősen sántított.

Gaara a csupasz, vörös falra meredt, jeges tekintete végigvándorolt a falakon és a bútorokon. Üres. Hideg. Pont mint ő maga. Egy rendesen berendezett lakásban úgyis csak feszengene, a Kazekagénak épített palotának is beillő szálláshelyet pedig az első ott töltött éjszaka után otthagyta, mert nem bírt megmaradni a túldíszített falak között, sem a márványpadlójú fürdőben. Egész éjszaka körbe-körbe járkált, nézte az új lakását, és nem tetszett neki. Nyugtalan volt, szinte feldúlt, Shukaku pedig tombolt odabent.

Hogy ne álljon üresen, beköltöztette Temarit és Kankurou-t, de ő maga nem volt képes egy perccel sem tovább azon a helyen maradni, maga sem tudta miért. Felkavart benne valami zsigeri ösztönt, ami kiűzte onnét, és aznap is pontosan ez történt, ahogy annak a nőnek a szemébe nézett.

Ugyanaz az érzés, amit az a csicsás luxuslakás keltett benne, ugyanaz a nyugtalanság. Szemek amiket látott már, mégsem ismert. Szemek, amikben nincsen melegség, hiányzik belőlük az a szeretet, amiben biztos volt, hogy minden nap ott lesz, mikor felkel, és Yashamarura néz. Nem voltak közömbösek, mégis, nem csillogott ott az, amire várt. Tudta, hogy ostoba, hiszen ez a nő nem ő, nem Yashamaru. Mégis, pokolian fájt, ahogy feltámasztotta az emlékeket, a sötétséget a csöndet, és a magányt az a röpke pillantás.

Csak tudná, honnan érkezik ez a sok fájdalom, hová fér el, hogy képes bepréselődni a tengernyi kín és a démona mellé, mikor már azt hitte, nincsen több hely a szívén a sebeknek, a lelkén a törésvonalaknak.

Gaara pillantása nyugtalanul rebbent tovább az üres könyvespolcról az ablak felé, amin nem lógott függöny. Egyszerű bérlakás, és mégis, itt jobban otthon érzi magát, mint bárhol másutt. Utoljára Yashamaru mellett érezte magát biztonságban, és az hogy legalább az illúzióját megteremtette a nő jelenlétének, ha nem is tette boldoggá, vagy elégedetté, mindenesetre eddig biztonságban érezte magát. Most úgy érezte, a lelkében épült falak újra elvettek tőle valamit. Ezt.

Az emberek kegyetlensége volt az, ami a falak közé zárta, a saját falai közé, ahol a lelkét szép lassan kizsákmányolta a csend. Minden egyes másodperccel ellopott tőle valamit, morzsánként hordta el őt magát, hallgatott, és hallgatott minden más is, így veszített egyre többet és többet, míg nem maradt más, csak hogy a népéért éljen. A népéért aki félt tőle, gyűlölte, megvetette, és undorodott tőle.

Szörnyetegnek érezte magát közöttük, de ha egyedül volt, a lelkét akkor is átszőtte a tudat, hogy csak egy undorító mellékterméke a világnak, amiben élni kényszerült. Azokért küzdött, harcolt, azokért vállalt felelősséget, azokat védelmezte, akik ezt tették vele.

Egyedül volt odabent, rideg betonba falazva, ami lassan kiölt belőle mindent, ami emberi, ami még egy kicsit is az maradt benne. Minél több idő telt el így, minél hosszabb ideje burkolózott magányba, annál inkább eggyé vált a démonnal, lassanként beleolvadt, és a ketrec vált a rabbá, a rab pedig kalitkává. Senki nem volt odakint, hogy hallja, hogyan üvölt odabent a fájdalom és a kétségbeesés, hogyan dörömböl a falakon, és könyörög a szabadságért.

Ott rejtőzött, ott ahol a démona, a szemében, a szívében, a fejében, érezte, hogy karmolja az agyát, ahogy borotvaéles fogai megrágják és kiköpik a lelkét. Lassan nem volt többé ember, de nem volt még a démon sem, sehová nem tartozott igazán. Hasonlítottak: mindketten ki akartak törni. A Shukaku és ő, hús-vér, emberi börtönbe zárva. De még kitartott.

Míg Sunagakure halk, csöndes álomba szenderült, és a kioltott fények alatt előosontak az árnyak, a Kazekage hideg szemeit nyitva tartva vigyázta népe álmát.

*******************************

Itachi némán figyelte, ahogy Sakura arca egyre jobban elkomorodik, miközben Hinata sietős léptekkel egyre távolodó alakját nézte. Kicsit megkönnyebbült, hogy a Hyuuga lány átvette a szerepét, és kicsit kizökkentette Sakurát. Látszott rajta, hogy most már nem fog sírni, és a férfi ettől is kicsivel könnyebbnek érezte a szívét.

Azóta az este óta, tudta, hogy gyűlöli a síró nőket, és különösen, ha Sakuráról van szó, mert tisztában volt vele, hogy Sasuke hibája, és közvetve az övé is az egész. A lány kivörösödött szemeit nézte, a makacsul összeszorított száját. Még nem volt vége. Mikor fog összeroppanni, mikor hullik darabjaira? Hiába tudta, hogy erős lány, annyira törékenynek tűnt, főleg akkor és ott, sápadtan, kócosan, fáradt arcán a könnyek nyomaival.

Mikor Sakura megfordult, nem nézett a szemébe. Nem nézett rá, nem szólt hozzá. Csak ellépett mellette. Itachi utána fordult, elkapta a karját.

- Haragszol rám? - kérdezte halkan, mintha számítana. Számított. Nem szabadott volna, de számított.

Sakura lehunyta a szemeit, és egy halk sóhajjal felé fordult.

- Nem - felelte végül, és most ránézett.

Itachi azonnal megbánta, hogy ezt akarta az imént, mert a tekintetében nyers fájdalom ült, amit még egyszer sem látott benne ilyen tisztán, még akkor sem, mikor megtudta, hogy mit művelt vele Sasuke.

- Tudod, hogy meg kellett tennem - mondta komolyan és halkan.

- Persze, meg kellett védened az öcséd tulajdonát - vágta rá keserűen Sakura, aztán újra felsóhajtott, és kihúzta a kezét a férfi szorításából. - Nézd, nem haragszom. Csak... azt hiszem, csalódtam benned. Nem gondoltam volna... - a lány elhallgatott, a földre bámult kettejük között. - Elvettél tőlem valamit, amit nem akartam odaadni - nézett föl hirtelen, és Itachi állkapcsa megfeszült. - Gondolom, tisztában vagy vele, hogy most mire gondolok. Hogy mire kell, gondoljak, mert nem ismerlek. Nem tudom, ki vagy.

Persze, hogy tudta. Arra gondol, hogy az előbb ugyanazt tette vele, mint Sasuke. Elvett tőle valamit, amit soha nem szerezhet vissza, valamit, amit nem akart elveszíteni. Hogy ugyanolyan, mint Sasuke.

- Nem tudom, ki vagy - ismételte halkan a lány, és olyan szomorúnak tűnt, hogy szinte már fájt. - Azt hittem, legalább egy kicsit ismerlek már, de most mindegy is lenne. Valamilyen ostoba, ésszerűtlen okból kifolyólag, már a legelső perctől kezdve megbíztam benned. Nem tudom miért, vagy hogyan, de ez sem fontos. Az a fontos, hogy hittem... hiszek benned. Neked. Ha nem is kéne, legalább próbálj meg úgy viselkedni, mint aki tényleg érdemes erre, mert az én bizalmam ritka dolog, és elég könnyen elillan. Ha pedig én nem bízhatok benned, akkor már te sem bennem, és nem akarom, hogy idáig eljussunk.

Itachi hallgatott, csak nézte, az agya kiürült, mintha az összes gondolatát kihajították volna egy ablakon. Tudta, hogy nem fenyegetni akarja, az már majdnem nevetséges is lett volna. Csak figyelmeztetni akarja, mert nem szeretné, ha ennek meg kéne történnie, és egyetértett vele. Nem szabad. Akkor mindennek vége, és egyetlen porcikája sem kívánta, hogy amiért évekig dolgozott, ezért az ostoba ballépésért tönkremenjen.

Válaszolni akart. Ott volt a nyelve hegyén, és kis híján kimondta. Naruto mentette meg, ahogy szinte berobbant kettejük közé. Narancssárga melegítőjében, kimelegedve egy pillanatra letámaszkodott a térdére.

- Jól eltűntél - vigyorgott fel lihegve Sakurára, aztán hirtelen elkomorodott, és kiegyenesedett. - Sírtál?

- Neji - felelte halkan a lány, mire Naruto dühösen a távolba hunyorgott, aztán újra ránézett, és halványan elmosolyodott.

- Örülök, hogy még nem mentetek el, mert mindenképpen szerettem volna veled négyszemközt beszélni - mondta a szőke, és egy szúrós pillantást vetett Itachira. - Igazán lerázhatnád már - mormogta, mire Sakura olyan hirtelen, és őszintén mosolyodott el, hogy nemcsak Itachit, de még Narutót is meglepte.

- Naruto, lenne egy kérésem - mondta halkan, és félrebiccentett fejjel az égszínkék szempárba nézett.

- Bármit - húzta ki magát hirtelen a szőke.

- Maradj mindig ilyen, Naruto - nevetett fel visszafogottan Sakura, és gyengéden a fiú hajába markolt. - Te szeleburdi bolond - motyogta, és Itachi döbbenten vette észre, hogy a szemei újra csillognak.

A férfi egy gyors pillantást vetett a kölyökre. Szóval, Naruto felvidítja, és két mondattal megvigasztalja. Ezt jó tudni. De hogy, hogy a fenébe csinálja?!

Naruto meglepetten pislogott le a lányra, majd hirtelen elvigyorodott.

- Aha, aha - bólogatott lelkesen. - Tudtam én, hogy kedvelsz, Sakura-chan.

- Nem kedvellek - vágta rá azonnal a lány. - Szeretlek.

Naruto szemei tágra nyíltak, és hirtelen úgy elpirult, mintha leégett volna a napon.

- Sakura... - hebegte zavartan, pedig ő is pontosan tudta, hogy a lány hogy értette, amit mondott.

- Csak akartam, hogy tudd - mondta halkan Sakura. - Soha nem mondtam, mert nem éreztem szükségesnek. Most, hogy úgy érzem, minden pillanat elvesz tőlem valamit, ami fontos nekem, és valakit, akit szeretek, úgy éreztem, tudnod kell. Mielőtt még valami történne veled, vagy velem, mert itt tartok, hogy ettől kell féljek. Naruto, figyelj oda Nejire, és Hinatára. Hinatára különösen. Történik vele valami, és nem hagyhatom, hogy valamibe belekeveredjen. Ne hagyd, hogy a sensei igyon, és Tsunade-samát se hagyd egyedül. Tudom, hogy ott van Jiraya, de biztosnak kell lennem. És a szüleim, Naruto...

- Nem hagyom, hogy bajuk essen - vágott a szavába a fiú. - Tudom, milyen, ha nincsenek, ha nélkülük kell felnőnöd. Ezerszer rosszabb lehet hirtelen elveszíteni őket - mondta halkan.

- Köszönöm - felelte komolyan Sakura.

Hirtelen megérezte, hogy Itachi hozzáér a vállához.

- Jönnek - mondta, mikor a lány felnézett rá. - Indulnunk kell.

Sakura a Hokage-torony felé pislogott, amerről Konan, Kisame és Deidara közeledtek, és úgy tűnt a látványtól hirtelen kétségbeesik.

- A lakásom pótkulcsa Tsunade-samánál van - fordult vissza hirtelen Naruto felé, és a keze után kapott, hogy a fiú kézfejét a két tenyere közé szorítsa. - Aludhatsz nálam, ha akarsz, csak locsold meg a virágaimat - mosolyodott el gyorsan. - Ne igyál romlott tejet, ne eddz túl sokat, és könyörgöm, ne keresd a bajt! Nem kell megbosszulni, ne piszkáld föl Nejit, oké? Aput kerüld el egy darabig, Asuma-senseinek gratulálok a babához, az esküvőn talán már itt is leszek. Inónak üzenem, hogy ne szúrja el. Akamarut vakargasd meg a nevemben, és szólj Tsunade-samának, hogy figyeljen oda Kenjire - hadarta eszeveszett tempóban, Narutónak majd' fennakadtak a szemei.

- Várj, várj - dadogta ijedten. - Nem tudok ennyi mindent megjegyezni!

Sakura felnevetett.

- Szeretlek. Ezt az egyet ne felejtsd el.

- Ezt nem fogom - rázta a fejét Naruto. - Hé, Sakura, amit akartam mondani...

- Igen? - kérdezte a lány, és kíváncsian bámulta a fiút.

- Sakura, én... - Naruto hangosan felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Bocsáss meg nekem. Hogy azt hittem, hogy te... hogy képes lennél...

- Nem, Naruto - suttogta hevesen a fejét rázva Sakura. - Te bocsáss meg nekem. Bocsáss meg, hogy csak egy percre is elbizonytalanodtam és fel akartam adni, mert azt hittem, nincsen már miért küzdenem. De tévedtem, életem legnagyobb butasága volt ez a gondolat. Te még mindig itt vagy nekem, és a végsőkig küzdeni fogok érted. Amíg el nem múlik a veszély, érted? Egészen addig.

- Sakura - mondta megilletődve Naruto, és csodálkozva pislogott le a lányra.

Kisame, Konan és Deidara melléjük léptek, Deidara egy gyors oldalpillantás után továbbindult a kapu felé, ahol az agyagmadarat hagyta.

- Mennem kell - suttogta Sakura, gyorsan arcon csókolta Narutót. - Szeretlek. Soha ne felejtsd el, hogy a családomhoz tartozol. Leszek én az anyád, az apád, a testvéreid. Ne felejtsd el, hogy mindig lesz kihez hazajönnöd, Naruto.

Egy utolsó, röpke pillantást vetett a fiúra, aki olyan melegen nézett rá vissza, hogy szinte érezte, hogy a szívébe fúródott jégszilánkok felolvadnak a tekintete alatt. Megszorította a kezét, aztán nehéz szívvel elengedte, és megfordult. Itachi kezéért nyúlt, és belekapaszkodott, szorította ahogy csak bírta, hogy ne nézzen vissza. Nem mert.

- Gyere haza, Sakura. Itt fogok váni rád - mondta még halkan Naruto, bár biztos volt benne, hogy a lány már nem hallotta.

***********************

Alighogy a hátuk mögött hagyták Konoha kapuját, elszállt minden ereje. Legszívesebben térdre rogyott volna, hogy összegömbölyödve elfeküdjön a porban, és kisírja magát, de Itachi keményen tartotta, hiába akartak minden lépésnél megroggyanni a térdei.

Túl sok energiába, túl sok megerőltetésbe került, hogy ne mutassa, mennyire maga alá van zuhanva. Tudta, hogy látszik, hiszen sápadt, és még el is sírta magát, de viszonylag sikerült palástolnia, mekkora zűrzavar, milyen káosz is uralkodik benne. Tudta, hogy minden egyes perccel nehezebb lesz a tudat, de nem számított rá, hogy ilyen hirtelen rázuhan majd a vállaira.

"Azért, mert hazajöttem" - gondolta Sakura, míg végre odaértek az agyagmadárhoz.

Erőtlenül nekitámaszkodott az oldalának, de nem engedte el Itachi kezét. Tisztában volt vele, hogy több, mint fizikai támogatás, amit a férfi nyújt neki. Hogy miért, nem tudta, de tényleg bízott benne. Már akkor is, amikor először meglátta, mikor összemarkolta a fekete köpenyt a mellkasán, mikor megkérte, vigye magával, mikor elaltatta Sasukét, mikor magába szúrta az injekciós tűt.

Megölhette volna. Sokkal egyszerűbb lett volna a háta mögött hagyni egy hullát, mint őt magával cipelni, és pátyolgatni. Még akkor is, ha Sasuke eljegyezte. Ott hagyhatta volna, az öccse kezei között, hogy bajlódjon vele Sasuke, mert Sakura az ő nyűgje. De nem tette, mert megkérte rá, hogy vigye magával. Ehhez képest, Neji...

Neji semmiség. Neji is fáj, Neji is sajog most odabent, de ha belegondol, hogy egy percig is tovább kellett volna ott maradnia abban a sötét szobában, a keskeny, kényelmetlen ágyon, ahol olyan kiszolgáltatott volt Sasuke akaratának, végigfutott a gerincén a hideg, és elfogta a hányinger.

- Sakura.

A halk, komoly hangra felpillantott. Itachi valószínűleg végig őt nézte, úgy ahogyan most is. Közömbösen, érdektelenül, mintha a földet bámulná, vagy egy erdőt. Mégis tudta. Tudta, hogy sajnálja, az arcára volt írva. Mintha hirtelen két különböző ember lenne, két külön szemszögből látta: a kifejezéstelent, a hideget, és a másikat. A másikat, akivel csak egyszer találkozott.

Zavartan megmoccant, a füle mögé akarta tűrni a haját, de félúton rájött, hogy felesleges, mert rettenetesen kócos. Biztosan úgy fest, mint egy őrült. Annak is érezte magát.

Szétzilált hajfonata végéhez kapott, hogy kihúzza belőle a hajgumit, és megpróbált kezdeni valamit vele. Kapkodva fésülte hátra az ujjaival rózsaszín tincsit, és már éppen össze akarta volna fogni egy egyszerű lófarokba, mikor Itachi kivette a kezéből a hajgumit, elkapta a derekát, és feltette az agyagmadár hátára.

Sakura szinte azonnal fenékre huppant, a térdeit felhúzva és átkarolva, kicsit meglepetten figyelte, ahogy a férfi felugrik mellé.

- Mehetünk - szólt oda Deidarának Itachi, mire a madár szinte azonnal megmoccant alattuk.

Sakura feje automatikusan fordult volna oldalra, hogy egy utolsó pillantást vessen Konohára, a kapura, a Hokagék arcképeire, a toronyra, ami előtt a főtéren ott hagyta Narutót, a falura, ahol mindenét, a szeretteit, az életét hagyta. Ahová már nem tudta visszahozni a régi Sakurát, azt ,akinek a szívében fény élt.

Alig moccant meg, mikor Itachi megfogta az állát, és visszafordította a fejét maga felé.

- Ne - mondta egyszerűen, és a kezébe nyomta a lánytól elvett hajgumit.

Sakura a tenyerébe meredt, aztán lassan lehunyta a szemét.

- Félek - suttogta halkan, a hangja rekedt volt és megremegett.

- Nézegetheted még eleget. Ezt garantálom - felelte Itachi, az arca most nem beszélt, mint ahogy az előbb, most nem látott az álarca mögé.

Sakura bólintott. Egy kicsivel nyugodtabb volt, mint az imént. Ha Itachi megígéri neki, akkor rendben lesz. Felnézett rá, figyelte, ahogy mereven előreszegezett tekintettel ül, és nem tudta mi járhat a fejében. Honnét jön ez a tengernyi gyerekbizalom, amivel Itachi felé fordul?

Miért hisz benne? Mert megmentette az életét, a lelkét, a jövőjét? Honnan tudhatná, hogy miatta tette, és nem másért? A céljai lehetnek ugyanolyan kifürkészhetetlenek, mint Itachi maga. A bizalom és a hit benne olyan mélyről fakadt, hogy ezidáig eszébe sem jutott megkérdőjelezni, csak most, mikor hajszálvékony repedés indult meg rajta, csak most, mikor felmerült benne, hogy amit Itachi tett, az rossz. Hogy rossz, mert olyan volt, mintha el akarna venni tőle valamit.

És most megint feltétel nélkül bízik benne. Nem akart elvenni tőle semmit. Az, aki még mindig újra és újra meglopta, az Sasuke volt. Rémes volt belegondolni is, hogy ennek Itachi az eszköze. Miért hagyja? Nem tudta. Olyan sok mindent nem tudott, fogalma sem volt róla. Ki az az Itachi Uchiha? És kicsoda Sasuke? Ismerte egyáltalán valaha? Félt, hogy belebolondul.

Megmozdult, újra hátrafésülte a haját az ujjaival, de még mielőtt utoljára is áthúzhatta volna rajta a haját, elpattant a kezében a hajgumi. Meglepetten nézett utána, ahogy egy ideig felfelé repült, aztán lehullott. Milyen tehetetlen...

Sakura a haját egybe fogva a jobb kezével megmerevedett. Olyan tehetetlen, mint amilyennek ő érzi magát. Nem szabad lezuhannia. Ha lezuhan, vége. Narutónak, Konohának, és... és Itachinak is.

- Ereszkedj lejjebb, Deidara.

A férfi hangja kizökkentette a töprengésből, és felpillantott Itachira, aki éppen a kalapját a térdei közé szorítva a hajához nyúlt, és egy pillanat múlva a kezei már Sakura hajában matattak. A lány értetlenül próbált ránézni, ha a férfi hagyta volna, hogy felé fordítsa az arcát, de Itachi mindannyiszor visszatolta az állánál fogva a kisujjával. Mikor végre nyugton maradt, rájött, hogy mit csinál. Befonja a haját, hogy ne csapódjon az arcába a széltől.

- Kicsit jobbra - szólalt meg újra Itachi, még mindig Deidarának intézve a szavait. - Menjetek előre, nekünk még van egy kis elintéznivalónk Sakurával.

A lány érezte, hogy a férfi keze eltűnik a tarkójáról, és csodálkozva felé fordult. A hajfonata a nyaka oldalához simult, és mikor meglátta, majdnem tátva maradt a szája. Meglepetten kapott a haja végéhez. Hát persze, a saját hajgumijával fogta össze a haját, és most...

Itachi csavart egyet hosszú, fekete tincsein, amik szinte maguktól tűntek el a köpeny félig bekapcsolt gallérja alatt, mégis, az arca valahogy megváltozott tőle, hogy a haja nem olyan szorosan simult a füle mögé, mint eddig.

- Igyekezzetek - mondta neki Kisame, míg Itachi elkapta Sakura kezét, és megrántotta.

A lány már csak arra eszmélt föl, hogy ismét a levegőben van - csakhogy ezúttal nincs a lába alatt szilárd talaj, és a férfi karjai sem tartják. Majdnem felsikoltott, de már földet is értek, és Sakura reszketve megállt a talpán.

- Ezt soha többet ne csináld - suttogta ijedten, mire Itachi lenézett rá, aztán elindult, és jóformán maga után vonszolta a lányt. - Hová megyünk? - kérdezte Sakura homlokráncolva, és igyekezett tartani a férfi tempóját.

- Nem maradhatsz így.

- Így hogy? - lepődött meg Sakura, mire Itachi újra lenézett rá.

- A medálommal. Kevés lesz.

- Mi? - sikkantott föl Sakura. - Mit akarsz csinálni?

- Nem a bőrödbe készülök belevésni, ne nézz így rám - mormogta sötéten Itachi. - Maradj nyugton, igyekezz, és megtudod.

- Nem akarok több legyezőt látni magamon! - Sakura megpróbált megállni, de a férfi kérlelhetetlenül magával rántotta.

- Nem kérdeztem, hogy szeretnéd-e - emlékeztette Itachi szórakozottan.

- Ez emberrablás, Itachi Uchiha! Engedj el!

- Miért, mit csinálsz, ha nem? - motyogta az orra alá a férfi.

Költői kérdésnek szánta, és az is maradt, mert ekkor Sakura meglátta az úti céljukat, és elhallgatott. Egy pillanatra, mintha meg akart volna torpanni, és ezúttal Itachi is lassabb tempóra váltott.

Még a jótékony sötétségbe borulva is rémesen nézett ki. Ellepték a gyomok, a kaput benőtte a borostyán, amit minden évben szorgalmasan kiirtottak, a vastag, magas falak fölött egy-egy fa korhadt, csupasz ágai meredtek a sötétkék, jóformán fekete, csillagtalan égbolt felé. Egyetlen porcikája se kívánkozott be oda.

- Itachi? - suttogta rémülten Sakura, de a férfi meg sem hallotta.

Némán meredt a romra, aminek a helyén hajdanán a gyönyörű Uchiha birtok húzódott, egészen a nyugati erdősáv kezdetéig.