Konoha felett feszült, vihar előtti csend honolt. Mindenki érezte: még a civil lakosság is nyugtalan volt. Az egész városban talán csak ketten voltak, akik teljesen kívül álltak ezen az öntudatlan, kellemetlen feszengésen. Kotetsu és Izumo ugyanis rettenetesen unatkoztak.

Fárasztó volt kapuőrnek lenni, nem mintha megfeszített tempójú, fizikai munkát végeztek volna, inkább éppen hogy ennek a hiánya, a rájuk kiszabott feladat fásultsága tette ilyenné. Kotetsu már fél órája elszundított, és Izumo shogipartner nélkül maradva, hatalmasakat ásítozva unta az eseménytelen délutánt.

A fülledt, meleg levegő szinte rátelepedett a mellkasára, mintha megszilárdult volna, és a hatalmas csönd, annak ellenére, hogy csöppet sem volt békésnek nevezhető, lassan álomba ringatta.

Tenyerébe támasztott álla kicsúszott a kezéből, és széles homloka lecsattant a kemény, világos fájú asztallapra. Kábán hunyorogva felkapta a fejét, és megpróbálta kirázni belőle az igencsak csábító álomképeket, meglehetősen sikertelenül. Bosszúsan rámeredt a lassanként lemenőfélbe ereszkedő vöröses-narancssárga sugarakat szóró napkorongra, aztán türelmetlenül Konoha szíve felé pislogott.

„Hol a fenében lehet már a váltás?" - kérdezte magától értetlenül. Már vagy két órája le kellett volna váltaniuk őket az éjszakára beosztott párosra, és Izumo már csak arra tudott gondolni, hogy valami merőben szokatlan dolog történhetett, ha még egy több évtizede tökéletesen megszervezett rutinról is képesek megfeledkezni odafent.

Odafönt alatt persze a Hokage-toronyt értette, a vezetőséget, a tanácsot és az Ötödiket, az ő feladatuk volt ugyanis a kapuőrök posztjára jelentkező jouninok beosztása, és a váltás ellenőrzése is. Néha belegondolt ugyan, hogy talán túl sok munkát terheltek négy ember vállára, de ez most nem az a pillanat volt, amikor tolerálni tudta volna az ilyesmit.

Hajnali öt óta szolgálatban voltak Kotetsuval, és másnap délben küldetésre indulnak majd, két ANBU-val, a szokásos Konohai határellenőrzésre. Mi tagadás, jó lett volna rendes időben hazaérni a másfél éves kisfiához, hogy az egy hetes küldetés előtt, még eltölthessen vele, és a feleségével egy meghitt, csöndes délutánt kényelmes otthonában pihengetve.

Izumo lepislantott maga mellé. Kotetsunak is már családja volt, kétgyerekes apukaként pedig sokkal nehezebb dolga volt, mint neki - az ő feleségének sokkal több segítségre volt szüksége, hiszen az idősebbik lánya is még csak négy éves volt. Óvatosan oldalba bökte a férfit, hátha felébred, és legalább beszélgethetnek valamiről, hogy ne unatkozzon ilyen nagyon, de Kotetsu csak felhorkantott, a másik oldalára fordította a fejét, és aludt tovább. Izumo gyors, undorodó pillantást vetett az asztallapon húzott nyálcsíkra, aztán felsóhajtott, és nehézkesen ugyan, de feladta.

Az elmúlt egy órában csapkodott, kopogott az asztalon, vádlin rúgta a társát, bökdöste, belefújt a fülébe, és még a vállát is megrázta, de úgy tűnt Kotetsu arra se kelne fel, ha Konoha lángokba borulna, vagy ha kitörne a Harmadik Shinobi háború. Megrántotta a vállát, és belehunyorgott a napba. Ha a férfi ennyire fáradt, hadd aludjon. Legszívesebben ő is elfeküdt volna az asztalon, de legalább az egyiküknek illett volna ébren maradnia.

Elhúzta a száját, és megrezzent, mikor a megfeszülő állkapcsa miatt kettéroppant a szájában lévő vékony pálcika. Bosszankodva kihalászta a szájából a bennemaradt szúrós fadarabkákat, majd ásított egy hatalmasat, és végül rövid töprengés után, megrántotta a vállát, aztán kényelmesen ráhanyatlott a kemény asztallapra.

Már vagy tíz perce aludt, mikor a levegőt megkavarta egy hatalmas szárny, és a hozzá tartozó madár pár pillanattal később leszállt Konoha kapujától három méterre. Az agyagmadár oldalán öt, fekete köpenybe burkolózott alak csusszant le, a legmagasabbik lesegített egy szédelgő nőt. Az egyik vékony, a többiekhez képest alacsony, alkatából fiatal lánynak tűnő köpenyes, lassú, tétova lépést tett Konoha kapuja felé, jobb keze kissé felemelkedett, mintha egy bizonytalan intéssel üdvözölni akarná a lemenő nap fényében fürdőző falut, aztán félbeszakadt a mozdulata, és az oldalához szorította a kezeit.

Egy magas, széles vállú alak lépett mellé, és finoman a vállára fektette a tenyerét. Egy kétségekkel teli zöld szempár találkozott egy biztató pillantású feketével. A szél felkapott egy halk sóhajt aztán a lány kihúzta magát, és határozott léptekkel elindult a kapu felé. Egyetlen lépéssel lemaradva követte a férfi, aki egy gyors pillantást vetett a mélyen alvó kapuőrökre, majd a fejét rosszallóan rázva meggyorsította a lépteit, és a lány mellé szegődött.

A többi köpenyes, némán, nézelődve haladt a hazatérők nyomán.

***

Tsunade arrébb tolt egy újabb jókora kupac papírt az íróasztalán, és felpislantott Jirayára, aki a sarokban sustorgott Kakashival. A fehér hajú jounin napok óta nyugtalan volt és ideges, de most különösen szembetűnőek voltak a szeme alatt a sötét karikák, és az arca sápadtsága, ahogy reszkető kézzel lehúzta róla a maszkját, hogy magába döntsön még egy csésze szakét, dél óta - szám szerint - a hatodikat.

A Hokage is úgy érezte magát, mint aki minden pillanatban képes lenne felrobbanni, de ezúttal inkább mellőzte azt a kellemes alkoholmámort, amit általában olyan nagy előnyben részesített a száraz, tárgyilagos valósággal szemben, ahol napról-napra egyre keményebben kellett küzdenie a problémákkal, hogy felszínen maradhasson. Meg különben is, Kakashi már rég lehajtotta az ő mai adagját is. Az asztalán könyökölve, állát a tenyerébe támasztva kibámult az egyik oldalablakon, és zaklatottan figyelte, ahogy a nap csigalassúsággal, mégis túl gyorsan ereszkedik egyre lejjebb a narancssárgára vált égbolton.

Nyugtalan volt, már nem tudott koncentrálni a munkájára, még a küldetések kiosztásánál is csődöt mondott. Nem sokon múlott, hogy ne küldjön el egy kis geninekből álló csapatot, egy A-szintű, ANBU-szakértelmet kívánó, fontos küldetésre. Csak arra tudott gondolni, hogy minden egyes pillanattal egyre közelebb kerülnek ahhoz az időponthoz, mikor már elkerülhetetlenné válik majd Sakura missing-ninné nyilvánítása, és hamarosan Narutóéknak is adnia kell valamiféle utasítást a továbbiakra, ha nem akarja, hogy megőrüljenek a tétlenségben, a tehetetlenség érzésétől, amit Sakura eltűnése váltott ki belőlük.

Hétre várta az egész csapatot, de Neji még délelőtt küldött neki egy rövid üzenetet, azzal a kutyával, amivel a megbeszélés időpontjáról értesítette őket, hogy Hinata és ő, ezúttal családi okok miatt kénytelenek távol maradni. Tsunade nem igazán örült ennek a fordulatnak, de sejtette, hogy a helyzet Hiashi miatt alakult így. Hokageként természetesen tudott a Hyuuga-klán örökösének kiházasítási terveiről, és arról is értesült, hogy a Tea országának leendő daimyo-ja a faluba érkezett, annyi esze pedig volt, hogy összerakja az információkat. Sajnálkozva megrázta a fejét. Szegény lány, szegény Hinata, az apja elszúrja helyette az életét, még mielőtt az igazán elkezdődhetne.

A fejében keringő gondolatok, aggodalmak olyan súllyal nehezedtek a szívére, hogy képtelen volt tovább megülni a fenekén, így felállt, és a háta mögött elhelyezkedő, hatalmas ablakhoz lépett. Jiraya egy másodpercre felpislantott rá, aztán újra a már félig kiürült szakésüveget tologatta ide-oda, mintha nem tudna mit kezdeni magával a várakozás ideje alatt. Kakashi pillantását is érezte egy darabig, aztán hallotta, ahogyan a férfi csészéjének széléhez koccan a szakésüveg.Tsunade egy röpke pillanatra lehunyta a szemét. Ez ma már a hetedik, és még mindig volt egy jó fél órájuk.

A Hokage felnézett, és meleg barna szemei végigsöpörtek Konohán, a távolban felsejlő erdők sötétzöld sávjától kezdve, a házak tarka tetőin át, egészen a teljesen üres főtérig, ami a Hokage-torony lábánál nyúlt el. Egy másodpercre olyan érzés nyilallt át rajta, mintha elfelejtett volna valamit, de ez a hirtelen, indokolatlanul rátörő megérzés azonnal semmivé foszlott, mikor meglátta Narutót, ahogy jobbról, apró lakása felől a főtér felé közeledik, már jól ismert, rendíthetetlen lépteivel.

A fiú zsebre dugta a kezeit, és komoly, fáradt arcát a lemenő nap felé fordítva, gondterhelt pillantással tovább haladt. Tsunade fejében hirtelen felharsantak a vészcsengők, és egyedül a szeme sarkából észlelt mozgáshoz tudta kötni a hirtelen meglóduló, súlyosabb, és nehezebb szívveréseit. Tekintete a kapu felé vezető útra rebbent, és a tüdejében rekedt a levegő, mikor meglátta az öt köpenyes alakot alig tízméternyire Narutótól, pár lépésnyire Konoha szívétől.

A Hokage megszédült, remegő kézzel megkapaszkodott a széke háttámlájában. Ahogy letámaszkodott, a szék lába megcsikordult a padlón, és Jiraya újra felnézett. Tsunade megpördült, és tágra nyílt szemeire válaszul a férfi azonnal felpattant.

- Az Akatsuki - suttogta émelygő gyomorral az Ötödik, és kiviharzott az irodájából, nyomában a feszült Jirayával, akit szinte azonnal követett a kissé tántorgó Kakashi is.

Naruto a főtéren állt, és feszült tartással, rezzenéstelen arccal nézett szembe az Akatsukival, tekintete elszánt és magabiztos volt.

Sakura elmosolyodott, és gyengéd pillantással figyelte, ahogyan a fiú határozottan kihúzza magát. Elfogta a vágy, hogy végigsimítsa a karját, átölelje, hogy tényleg el tudja hinni, hogy mindketten életben vannak, túlélték Orochimarut, és újra egymással szemben állhatnak. Mikor előrébb lépett, eszébe sem jutott, hogy Naruto nem ismeri fel a köpenytől és a kalaptól.

Ez az egyetlen mozdulat is elég volt hozzá, hogy a fiú magában támadásnak értékelje az óvatlan közeledést, és elpattanjon benne valami. Eljött hát a pillanat, amikor el akarják vinni, hogy kiszívják belőle a kilencfarkút, és ezzel megöljék. Az életéért kell harcolnia, azért, hogy láthassa még Sakurát, hogy visszahozza Sasukét, hogy Hokage lehessen...

Szinte azonnal körbefonta a testét a Kyuubi chakrája, mintha szőlőinda tekeredett volna végig a végtagjain, a törzsén, aztán a vastag szálak egymás felé nyúltak, kiterjedtek Naruto egész testére, így létrehozva a Kyuubi chakraleplét.

Mikor a fiú hirtelen a felére csökkentette a távolságot kettejük között, Sakura megrettenve hátrébb lépett, és épphogy megmoccant a lába, ahogy meghátrált, a szeme sarkából látta, hogy Itachi villámgyorsan felé mozdul, hogy a testével védje. Teljesen elfeledkezett róla, hogy Naruto most csupán az ellenséget látja benne, és elszorult a szíve, ha arra gondolt, lehet hogy a fiú akkor sem látná másképpen, ha levenné a kalapját, és megmutatná az arcát.

Ahogy Itachi elé vágódott, akaratlanul is hátrébb lökte a lányt, és Sakura kalapja kis híján lebillent. Gyorsan utána nyúlt, mert nem akarta megadni az esélyt Itachinak, hogy kihasználva a másik döbbenetét megsebezze Narutót, mikor a fiú felismeri. Mialatt ezt végiggondolta, jött is a következő probléma: azonnal rájött, hogy mekkora veszély leselkedik az Uchihára.

Ha Naruto a Kyuubi chakrájával megsebzi Itachit, a férfi nem csak egy egyszerű sebet kap, hanem egy különösen nehezen gyógyuló sérülést, ami hosszabbíthatja a kezelési időt, arról nem is beszélve, hogy a Kyuubi chakrája magát Narutót is sebzi, így ez is azonnal aggódnivalóként villant fel a fejében.

Itachi széles háta eltakarta előle Narutót, de sejtette, hogy a fiú kezein karommá nyúlt körmök másodperceken belül belemarnak a férfi mellkasába, valahol kicsivel a szíve fölött, és már a gondolattól is nehezebben vette a levegőt, hogy bárki meghaljon érte, pláne egy félreértés miatt.

Tenyerét Itachi két lapockája közé simította, és átáramoltatott egy jókora adag gyógyító chakrát, pontosan oda, ahová Naruto csapását várta, és persze a környékére is, hogyha véletlenül elmozdulna valamelyikük, ne legyen belőle baj.

Itachi valamilyen technika használatára készülhetett, mert Sakura érezte, hogy a férfi teste minden habozás, vagy ellenállás nélkül, mohón magába szippantja a felajánlott chakrát, sőt, többet is. Erősen kellett koncentrálnia, az energiakészleteinek lezárására, hogy Itachi véletlenül se férhessen hozzá az erőtartalékaihoz, különben félő volt, hogy akaratlanul, ösztönösen, azt is kiszívja belőle.

Érezte, hogy a férfi is próbálja megszakítani a kapcsolatot, de három másodperce maradt csak, és Naruto már alig félméterre volt tőle - nem volt sem ideje, sem helye elhúzódni Sakurától, aki viszont hiábavalóan próbálta elkapni a kezét a férfi hátáról. Mintha nem csak a chakrájuk, hanem a testük is összekapcsolódott volna - a lány szinte fulladozott, olyannyira megviselte.

Pontosan érezte, talán milliméterre is meg tudta volna határozni, hol kapcsolódik össze a chakrája Itachiéval, és azt is tudta, hogy most a férfi irányít, azzá válik az ereje, amivé Itachi akarja, hogy váljon. Elmosódtak a határok, hirtelen gyengének, kiszolgáltatottnak érezte magát, sebezhetőnek. A férfi ezzel szemben megtelt élettel, úgy érezte pillanatokon belül felrobban az őt szétfeszíteni készülő energiától, hogy leolvad róla a bőre, és színtiszta chakrává válik - aztán megtalálta a repedést a chakraszálon, amit Sakura indított felé, és a lánytól akaratlanul elszívott erő azonnal elkezdett visszaáramlani belé.

Itachi megkönnyebbült, még akkor is, ha tudta, túl késő. A gyógyító chakra végigszáguldott a testén, aztán kirobbant belőle. Egy fehér villanás, ennyi volt az egész, és Naruto máris hatalmas lendülettel hátrafelé repült. Mindannyiukat elvakította egy tizedmásodpercre, és Sakura lefagyva meredt arra a helyre, ahol az előbb még Naruto volt.

Egyáltalán nem értette mi történt. Csak annyit szeretett volna, hogy abban a pillanatban, mikor Naruto megsebzi Itachit, a férfi gyógyulni kezdjen. Így legalább esélye lett volna anélkül kezelni később, hogy visszamaradna a heg, ehelyett az Itachira koncentrált védelméből, egy nem is akármilyen támadás lett, Narutónak címezve.

Míg kapkodó mozdulatokkal gyors kézjeleket formált, rájött a dolog nyitjára. A fehér villanás azt jelentette, hogy a chakrájuk összekeveredett, Itachi átengedte magán, és mivel ő támadni készült, kettejük ereje ezúttal a férfinak engedelmeskedett, annak, aki több energiát fektetett bele.

Mire végiggondolta, a kézjelek végére ért, és Naruto hatalmas erővel, és hangos robajjal nekicsapódott a Hokage-torony vöröses oldalának, alig egy méterre az épületből éppen kilépő Tsunadétól.

Az Ötödik megrökönyödött pillantása pontosan leírta a helyzet abszurdságát, mikor összevillant Sakura csitító pillantásával, ami azt üzente, minden rendben van, kézben tartja a dolgokat, aztán a lány figyelme már vissza is tért a félreértésből adódó küzdelemhez, és mereven, a lassan eloszló porfelhőre szegezte a tekintetét, ami Naruto becsapódásának helyét jelezte.

Sakura kiszáradt ajkait egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, ahogy a szőke teste felbukkant. Még éppen időben emelt köré pajzsot, hogy ne üsse be a fejét, bár ez csak másodlagos szempontnak számított a rókadémon leplének eloszlása mellett.

Sakura látva, hogy Narutót sikerült leállítania, az adrenalintól, és a testén az imént átszáguldó energiától pattanásig feszült izmokkal enyhén reszkető Itachira nézett, és észrevétlenül elhúzta a kezét a csípőjétől, hogy a férfi ujjait leheletszerűen megérintse. Itachi lepillantott rá, a tekintetük összetalálkozott, aztán a férfi máris hátrébb lépett, hogy a magyarázkodást ráhagyja.

Eközben Naruto a könyökére támaszkodva nekidöntötte a hátát a Hokage-torony falának, és bizonytalanul hunyorgott az őt ért ismeretlen támadás feltételezett irányába az elhalványuló chakrapajzson keresztül. A fiú érezte, hogy a lelke háborog. Ismerte azt a chakrát, bár nem teljesen olyan volt, mint amit megszokott, és ez kételkedésre adott volna okot, ha nem gyújt már a feltételezés is olyan féktelen haragot benne, de így szinte magától értetődőnek vette, hogy maga a chakra megváltozhatott, hiszen hallott már ilyenről.

Egy pillanatig még a lelkének utolsó, reménykedő része megpróbálta Tsunade számlájára írni a chakrapajzsot, mivel az ő technikája volt, de aztán ezt is elsöpörte az a fájdalmas tény, hogy akkor nem Sakurát érezné mögötte.

Ebben a pillanatban futott be Shikamaru, kézen fogva Inóval. Mindketten erősen ziháltak, látszott rajtuk, hogy az utolsó métereket a becsapódás hangja miatt futva tették meg a főtérig.

Shikamaru szeme Narutóra villant, és már éppen nyitotta volna a száját, de a barátnője már a fiú mellett térdelt, hogy megnézze, jól van-e. Míg Ino egy gyors chakravillanással ellenőrizte a szőkét, Sakura eszébe ötlött, hogy tisztáznia kéne ezt a kis félreértést, mielőtt rájuk küldik az ANBU-egységet, egy tucat jouninnal karöltve, és lassú, megfontolt mozdulattal a kalapjáért nyúlt.

- Már megint ész nélkül beleugrasz egy harcba Naruto. Hányszor kell még neked elmondani, hogy előbb felmérsz, gondolkozol, tervezel és csak utána cselekszel? - kérdezte rosszalló fejcsóválással, derűs hangon, miközben levette a kalapját, és kissé oldalra fordult, hogy a hirtelen mellette termő Deidarára nézhessen.

- Sakura? - nyögött fel egyszerre Ino és Shikamaru, meglepett hangjukban kérdő, hitetlenkedő él csendült.

- Sakura - jelentette ki szárazon, már majdhogynem gúnyosan Naruto, mintegy válaszként.

A lány nem is igazán figyelt oda rájuk, Deidarát nézte, aki egy barátságos, bátorító szemhunyorítással felé nyúlt. Sakura megértve, hogy mit akar, átadta neki a bambuszkalapot, és egy tünékeny, szomorkás mosollyal utánanézett, ahogyan a férfi visszahúzódott Konan mellé.

Naruto pillantása a lány háta mögé vándorolt, végigsiklott a sötét köpenyes alakokon, Kisamén, Deidarán és a számára ismeretlen nőn, akik szintén levették a kalapjukat, aztán Sakurára rebbent a tekintete, elidőzött a feketére lakkozott körmökön, a lágy mosolyon, amivel arra a gyilkosra nézett, aki kis híján megölte Gaarát, Kakashit, és őt is, meredten bámulta a vérvörös felhőkkel tarkított fekete köpenyt, aztán a fejét csalódottan, sajgó szívvel nekikoccantotta a falnak.

Előbb Sasuke, és most Sakura. Az egykori, a múlt ködébe veszett hetes csapat három tagja három, különböző, egymással harcban álló oldalon áll. Úgy érezte, hogy ezt már nem képes ép elmével átvészelni. Ha az utolsó védőbástyája, Sakura is összerogyott, akkor hogyan bírna el ő egyedül mindennel? Mi marad neki, ha valami nagyon fáj, ki lesz mellette, vele, ha a családjára vágyik, ha megrendül a hite? Az első családja meghalt, a második elhagyta...

Sakura Naruto felé fordult, mosolya kiszélesedett. Itachi érdeklődve figyelte mindkettejük arcának apró változásait, rezdüléseit, és mikor Sakura megmoccant, hogy előrébb lépjen, hiába kapott a lány karja után, már csak a levegőt markolhatta meg. Nem attól féltette, hogy a kölyök megtámadja, hanem hogy sokkal nagyobb sebet fog ejteni most a lányon: a lelkén, a szavaival.

- Naruto... - kezdte lágyan Sakura, ahogy a fiú felé közeledett, de Naruto félbeszakította.

- Ne gyere közelebb - suttogta rekedten, mire a lány megtorpant, és zavart mosollyal, értetlenül nézett rá.

Egy pillanatig Naruto csalódott pillantásába feledkezett, míg Ino összezavarodva feltápászkodott, és Shikamaru mellé húzódott, aztán Sakura arcáról lehervadt az örömteli mosoly, lesütötte a szemét, és hallgatott. Egy szívdobbanásnyi időre néma, gyászos csönd telepedett mindkét oldal tagjainak vállára, aztán Kisame haragos hangja kettéroppantotta a törékeny némaságot.

- Nem harcolni jöttünk - jelentette ki komoran a cápabőrű, de nem tudhatta, hogy azzal a magabiztos, magától értetődően természetes többes számmal csupán megforgatja a mélyre szaladt tőrt Naruto szívében.

Konan szédelegve Deidara oldalának dőlt, aki egy gyors oldalpillantás után átvette a baljába Sakura bambuszkalapját, hogy átkarolhassa a még mindig a hányingerrel küszködő, hatalmas levegőmennyiséget belélegző nő derekát, míg a másik lábára helyezte át a testsúlyát, hogy legalább látszólag eltávolodjon Itachitól, aki mintha megérezte volna a kényelmetlen feszengését, előrelépett, Sakura háta mögé. Olyan mereven állt meg mögötte, mint egy szobor, de a lány szinte érezte a tarkóján a lélegzetét.

Naruto lebiccentette a fejét, egészen olyan mozdulattal, min amikor valaki megadja magát az ellenfélnek egy küzdelemben, és lassan, nehézkesen feltápászkodott, míg a becsiccsentett Kakashi az ajtófélfa és az ajtóban álló Jiraya közé szorulva, bizonytalanul végigmérte Sakurát, majd reszkető kezével feltolta a fejpántját, és a sharinganjával is szemügyre vette, hogy aztán egy fájdalmas nyögéssel visszahúzza a szövetdarabot, ezúttal mindkét szemére.

- Na, ez az amit soha nem akartam látni - szusszant fel fásultan, mire Jiraya elvigyorodott, és hátba veregette, amitől Kakashi megtántorodott, és neki kellett támaszkodnia a falnak, hogy megtarthassa az egyensúlyát.

- Ugyan, épphogy ki nem veri a szemed az összes Tsunade-féle színjátszó trükk - mormogta oda neki egészen halkan Jiraya.

A Hokage, aki hallotta a szavait, most mereven Sakurára szegezte a pillantását. Természetesen átlátott a lány mesterkedésein, csupán azt nem tudta, kinek szól valójában ez a kis közjáték, ha nem egyenest magának az Akatsukinak, így úgy döntött, ő maga is bele kell rázódjon a szerepébe.

- Mégis mi a búbánatos frászkarika folyik itt? - csattant fel ingerülten, mire Sakura vonakodva felemelte a fejét, és felé fordította az arcát. A meleg, kakaóbarna, és a máskor kedves, most azonban ravasz, smaragdzöld szempár cinkosan összevillant.

- Volna egy-két dolog, amiről szeretnék beszélni veled, Tsunade-sama - felelte halkan, reszkető hangon.

Naruto gúnyosan felhorkantott, mire a lány felé kapta a fejét, és Sakura kérdő pillantását már a fiú sem hagyhatta szó nélkül.

- Mit? Hogy elárultál minket? - kérdezte keserűen, aztán elhallgatott, és feltápászkodott, hogy leporolja magát, de nem nézett többet Sakura fájdalomtól csillogó szemeibe.

A lánynak ezúttal nem kellett megjátszania, hogy mennyire bántják Naruto szavai. Minden egyes betű a lelkébe égett, örökre, még akkor is, ha hamarosan neki is elmagyaráznak mindent. Már csak a gondolat is kínnal töltötte el, hogy Naruto, a csapattársa, a legjobb barátja, a lelkének másik fele valóban képes elhinni róla, hogy elárulná. Őt! Akinek már nem maradt igazán senkije Sasuke távozása után, csak ő, egyedül. És, hogy pont ő lett volna az, aki bárkit elárul? Saját magát talán igen, és esetleg egy-két embert még, amit kénytelen megtenni, de hogy azt, akiért bármelyik pillanatban, kérdés, vagy ellenérzés nélkül az életét adná, akinek egyetlen szavára leugrana a legmagasabb szikláról, még ha tudja, is, hogy nincsen alatta semmi, csak a halál várja odalent? Tudta, hogy színésznek nem utolsó, és hogy a manipuláció is egyre könnyebben megy neki, habár nyílt, őszinte alaptermészetétől ez távol állt, de hát még azt is sikerült megtévesztenie, aki a legjobban ismeri őt?

Szégyen, harag, tehetetlenség árasztotta el, mint a tenger hullámai, csakhogy ezek az érzések egy percnyi szünetet, egy aprócska korty levegőt sem adtak neki két csapás között, mint a valódi hullámok, és Sakura fulladozott odabent. Kívülről szomorúnak, szégyenkezőnek látszott, mintha valóban elárulta volna őket. Fájt ilyennek láttatni magát, de nem tehetett másként és tulajdonképpen ezért volt olyan dühös. Mert egész egyszerűen tehetetlen volt Naruto kiábrándultsága ellen.

Csak azzal tudta biztatni magát, hogy Tsunade majd elmondd neki mindent, elmagyarázza a valódi okokat, érzéseket, rávilágít az igazságra, és mikor legközelebb visszatér Konohába, akkor a fiú úgy fogadja majd, hogy átöleli, megvigasztalja. Mintha a mostani félreértés meg sem történt volna.

Ettől a halvány kis reménysugártól új erőre kapott, és újra a Hokagéra nézett.

- Tsunade-sama, kérlek, nagyon fontos lenne... - szólalt meg esdeklőn, mire az Ötödik jóformán undorodva elfordította a fejét.

- Nem érdekel az ostoba magyarázkodásod. A lányomként szerettelek, Sakura. Pont tőled nem vártam volna, hogy ilyen gerinctelenül átállsz egy maroknyi gyilkos oldalára, ahol rád sem vár jobb sors. Az árulók nem érdemelnek újabb esélyt. Nyilvános, példát statuáló kivégzést érdemelnek - felelte ridegen a nő, tekintete sajnálkozón, szabadkozón villant Sakurára.

- Tsunade-sama, kérlek, adj nekem öt percet, hogy elmagyarázzam neked... Kérlek! - a lány kétségbeesett kiáltása Naruto szívébe mart, de a szőke tüntetőn hátat fordított a főtéren álldogáló csapatnak, rá sem akart nézni az árulóra.

- Eszem ágában sincsen végighallgatni. Tűnjetek el innen, és többet ne is lássalak. Ha mégis az utamba akadnál, hát ne számíts rá, hogy élve megúszod - tajtékzott a Hokage, de a tekintete Shikamaruét kereste.

Mire a fiú felfogta, hogy tiltakoznia kellene az ellen, amit Tsunade az imént mondott, Ino már méltatlankodva kiabált.

- Na de Tsunade-sama! Legalább hallgassa meg, hiszen ez Sakura!

- Nem érdekel kicsoda, az áruló csak áruló marad, akármi történjék is - rántotta meg a vállát a Hokage, mint aki már véglegesen lezárta a témát.

Kisame kezei ökölbe szorultak, kis híján megszólalt ő is, miközben Deidara is zavartan toporgott a pillantását váltogatva a kőkemény vonásokkal, ugrásra készen álldogáló Itachi, és a makacs, hajthatatlannak tetsző Kage között. Nem tudta eldönteni, hogy Itachi ugrik-e előbb az Ötödiknek, vagy Tsunade adja meg magát - az árulós mondata ugyanis nem csak Sakurának, hanem a férfinak is szólt, és az élét semmi nem tudta volna elvenni.

A szinte vibráló levegő feszültségét Jiraya törte meg, aki lassan a nő vállára tette a kezét.

- Tsunade, nem hiszem, hogy okos dolog volna elküldeni ezt a lányt. Nem véletlenül vállalt kockázatot az Akatsukival együtt, azzal, hogy idejött. Csak hallgasd meg őt.

A Hokage megingani látszott, és Shikamaru hogy kijavítsa az előbbi hibáját, most gyorsan megszólalt.

- Az én véleményem is ez, Tsunade-sama. Ha Sakura el is árult volna minket, amiben kételkedem - Shikamaru rövid szünetet tartott két szó között, mert Ino haragos homlokráncolással oldalba bökte, már csak a feltételezés miatt is, aztán nagy levegőt véve folytatta. -, akkor sem tenne olyasmit, amivel veszélybe sodorja Konohát. Ha csatlakozott az Akatsukihoz - Újabb erőteljes bökés, újabb lélegzetvételnyi szünet. -, amit szintén nem hinnék, akkor sem célja, hogy Konoha ellen dolgozzon bármilyen formában.

Tsunade ingerülten felszusszantott, mintha azt mondaná, itt mindenki ellene van, aztán beletörődően legyintett.

- Az irodámba! Most - mondta, majd Shikamaruék felé fordult. - Amíg vissza nem jövünk, figyeljetek ezekre - biccentett Konanék felé, majd megragadta Sakura karját, és elindult.

- Csatlakozom - jelentette ki halkan, kissé előrelépve Itachi, tekintete gyilkosan villant Tsunadéra, aki még mindig a lány felkarját szorította. - Ha kék-zöld foltokkal viszem haza, az én hibám lesz.

Naruto felháborodva pördült meg, tett egy lépést a férfi felé, és a torkához szegezte a kunaiját.

- Haza? - hördült fel artikulálatlanul a fiú, és Itachi nyakának nyomta a hideg fémet. - Sakurának itt van az otthona, te undorító...

- Naruto.

A fiú a halk rendreutasító hangra dühösen Sakura felé fordult, és gyilkos tekintettel végigmérte, mielőtt magából kikelve kiabálni kezdett volna.

- Te meg se szólalj! Ostobán véresküt kötsz egy többszörös gyilkossal, egy undorító féreggel, hogy nekünk nyerj időt, és magadra egyáltalán nem gondolsz! Eltűnsz, és az Akatsukival állítasz ide, akik meg akarnak ölni, meg a családgyilkos Uchihával aki kizsigerelte azt, akit kislánykorod óta szeretsz, és így nézel ki! Mint egy kibaszott akatsukis, Sakura! Gondoltál rá egyáltalán, hogy mekkora veszélyben vagy, vagy hogy mit éreztem, mikor láttam, hogy elmész Sasukéval, és Orochimaruval, hogy egy kicsit sem nézed a saját érdekeidet, mert a miénket helyezed előbbre? Hogy lehettél ilyen ostoba? Ezerszer meghalnék inkább, mint hogy most így lássalak! Gondoltál rá, hogy majd belebolondultam az aggodalomba? Neji úgy viselkedett, mint egy veszett vadállat, ha nem állítjuk le az egész világon átgázolt volna érted! - Sakura arca megrándult, Itachiban pedig halovány balsejtelem derengett fel a Hyuuga nevét hallva. - Majdnem az Akatsuki után eredt egymaga, mikor megtudta, hol vagy, képes lett volna parancsot is megtagadni, ha ez az ára, hogy utánad mehessen! Tudod, hogy ezért akár ki is végezték volna! - Sakura elsápadt, homlokát ráncolva már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mégis honnan tudták, hogy az Akatsukival van, de Naruto tovább hadart. - Gondoltál rá, hogy Tenten majd megőrült, mert Nejiért aggódott, hogy Hinata a kétségbeesés határán figyelte az unokatestvérét minden egyes pillanatban, amíg a küldetésen voltunk? Gondoltál rá, hogy Ino a hajtépés határán állt, vagy hogy Shikamaru életében talán először nem tudta, hogy mi a fenét gondoljon? Hogy Kakashi már reggel óta így néz ki, mert aggódik, Tsunade pedig napok óta csak két-három órát alszik, mert a a konohai törvények között keresgél éjt nappallá téve valamiféle kerülőutat, hogy ne kelljen missing-ninné nyilvánítania? Gondoltál rá egyáltalán?

- Csak azt tettem, Naruto - csattant fel hirtelen a halottsápadt lány, égő, száraz szemekkel. - És akár tetszik, akár nem... - Sakura pillantása a fiúról, Itachi kifejezéstelen arcára vándorolt. - Itachi velem van - közölte, és hidegen, rezzenéstelenül figyelte, ahogy Naruto kiabálástól kipirult arca ezekre a szavakra vérvörössé válik.

A lány hallotta, hogy a háta mögött Ino levegőért kapkod. Itachi nem foglalkozott a reakciókkal, kikerülte a lefagyott Narutót, és Sakura mellé lépett, majd a tekintete végigsöpört a konohaiakon, mintha azt kérdené, hogy kinek nem tetszik a kialakult helyzet, mert azt szíves örömest kicakkozza. A férfi tekintete megállt egy pillanatra Shikamaru bizonytalan arcán, aztán lenézett Sakurára, aki azt figyelte, hogy jóformán kihívja az övéit, méghozzá miatta.

Egy ingatag, bizonytalan mosoly, és a lány vékony ujjainak csöppnyi érintése a kézfején, mintegy köszönetképpen - ennyi elég volt, hogy a jelenlévők egy életre megjegyezzék maguknak, de a gyűlölködő, undorodó és elképedt szemvillanásokon kívül a változó légkört is érezte. Tudta, hogy ha parancsot kapnának rá, akkor sem ölnék meg őt. Mert akármi is hajtotta erre Sakurát, a lányt már csak a társadalmi helyzetéből kifolyólag tisztelik, és ha Sakura bízik benne, ők is - ha nem is bíznak, de legalábbis - megpróbálják ezt elfogadni, mert túlságosan jól ismerik a lányt ahhoz, hogy elhiggyék, valóban áruló lett belőle.

„Hihetetlen, mire képes egy apró, nyilvános érintés... Ha nem a faluért tenné, felháborítónak nevezném, hogy milyen könnyedén irányít, manipulál." - gondolta a férfi, aztán mély levegőt vett, és gyorsan lepislantott Sakurára, aki tudva, hogy már csak egyetlen mozzanat van hátra a tökéletes jelenetből, kissé aggódott, ugyanakkor azt is tudta, hogy ennek a kis közjátéknak ez lesz az egyetlen része, amit mindketten élvezni fognak.

Itachi felnézett az előttük álló, kifejezetten haragos Hokagéra, és egy jóformán láthatatlan kis félmosollyal, amit amúgy is takart a köpenye gallérja, merészen Sakura kezéért nyúlt, és elégedetten hallgatta az elakadó lélegzeteket, mikor a lány ellenállás nélkül a tenyerébe csúsztatta apró kis ujjait.

Sakura pontosan tudta, hogy Itachi mit művel, és legszívesebben felnevetett volna, ha arra gondolt, hogy ez Itachi részéről felér egy olyan provokációval, mintha a konohaiak arcába kiabálna, hogy: „Na, ehhez mit szóltok szájtátó csürhe?". Kicsit furcsa volt a gondolat, hogy ezennel Itachi Uchiha menyasszonyaként lett elkönyvelve, de meglepő volt, hogy egyáltalán nem zavarta. Ők úgyis tudják mi az igazság, a többiek meg gondoljanak, amit akarnak.

- Elég ebből, senkit nem érdekel, hogy kinek a cafkája lettél. Indulj az irodámba! - mordult rá Tsunade, miután sikerült a kistányér nagyságúra tágult szemeit levennie az összefonódó kezeikről, és megpördült.

Itachi és Sakura követték, már letudtak minden apró részletet, most következett a színpad mögötti alakítás. És Sakura tudta, hogy azt ezerszer nehezebb lesz végigjátszania, mint az előbbit.