Sakura kicsit félve nézett vissza Itachira, aki tűnődő pillantással méregette. Egyáltalán nem tetszett neki az a tekintet, egyszerűen zavarba hozta. Mintha kiállították volna a reflektorfénybe, és egy egész falunyi ember meredt volna rá. Egyszerre volt nyomasztó, mégis megnyugtató. Nem értette. Nem értett már semmit sem, de valami azt súgta neki, hogy addig a jó, amíg nem érti ennek a pillantásnak az okát.

- Még mindig véres az állad - motyogta halkan, hogy végre megtörje a kínos pillanatot.

- Igen - felelte szinte suttogva Itachi, mire Sakura zavartan elmosolyodott.

- Ülj le az ágyra, megnézlek - mondta a lány, mire Itachi szeme megrebbent, majd a férfi egy halk sóhajjal elnézett a válla fölött, és megrázta a fejét.

- Ez csak egy kis vér. Nincs semmi bajom.

- Ha agyon akarjátok verni egymást Kisaméval, hát áldásom rá - mosolygott Sakura. - A szemeid miatt szeretnélek megvizsgálni. Fel kell mérnem az állapotodat, hogy meg tudjam határozni, milyen tempóban haladhatok a gyógyításoddal.

Itachi lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Ha a lány elég alaposan kutat, akkor rátalálhat olyasmire, amihez semmi köze, és azt nagyon nem akarta. Ha rájön, hogy haldoklik, és eljár a szája, akkor az egész tervének lőttek, és akkor hiábavaló volt minden.

- Nem akarom, hogy vizsgálgass. Csak csináld, amit kell.

- Itachi - sóhajtott fel a lány. - Lehet, hogy nem egészen világos most a kettőnk helyzete, de ha szeretnéd, szívesen rávilágítok a dolgokra. Pein megbízott azzal téged, hogy vigyázz rám, engem pedig azzal, hogy gyógyítsalak meg. Akkor is a betegem vagy, ha egyáltalán nem tűnsz annak. És ha már itt tartunk, úgy tudom, hamarosan indulunk, szóval, kérlek, ne húzzuk az időt.

- Gyönyörű helyzetelemzés volt, de valamit elfelejtettél - biccentett kissé gúnyosan a férfi.

- Igen? - kérdezett vissza ugyanabban a hangnemben Sakura.
- Igen - felelte Itachi. - Ahogyan voltál szíves megmagyarázni: Pein kért erre, nem én. Miért vársz tőlem bárminemű együttműködést?

Sakura szemöldöke a magasba szaladt, ahogy értetlenül nézett fel Itachira. Fogalma sem volt, hogy mi lelte ilyen hirtelen. Egy halk sóhajjal közelebb lépett a férfihoz, és vonakodva belekezdett abba, ami már egy ideje nyomta a szívét.

- Nézd, Itachi, ez a helyzet nem csak neked, nekem is rettenetesen kényelmetlen és kellemetlen. Mindkettőnknek az. Megértem, hogy talán nem vagy a dolgok magaslatán, és nem is csodálom. A nyakadba szakadt egy fiatal, makacs lány, és csak gondot okoz neked. De képzeld, nem te vagy az egyetlen, akit ez kényesen érint. Mit gondolsz milyen érzés, mikor reggel arra kell ébrednem, hogy téged kereslek magam mellett? Téged!? Érted ezt? - kérdezte zaklatottan Sakura, és a hajába túrt. - Nem tudom, hogy más hogyan reagálna, talán csak én vagyok kiakadva ezen, de... még két hete sem hagytam el az otthonomat Orochimaru oldalán, azzal az elhatározással, hogy megvédem a falut, bármibe kerüljön. Nos, ehhez képest, az Akatsukinál kötöttem ki, az orvosod vagyok, és a kettő között darabokra törtek. Nem panaszkodom, bár előtted teljesen világos, hogy mennyire tönkretett ez, de azt hiszem meg kellett történnie, hogy megértsem végre, hogy nem egy tündérmesében élek. Bár legszívesebben elfelejteném az egészet, és túllépnék rajta, de mint látod, a testem nem engedi, és ezekkel a rohamokkal próbálja... felszínre hozni, hogy ne fojthassam el magamban. De nem akarok a terhedre lenni, és biztos vagyok benne, hogy neked sem az a leghőbb vágyad, hogy keresztbe tegyél nekem. Én nem akadályozlak meg abban, hogy eleget tegyél a kötelességeidnek, ha már elvállaltad ezeket, azt se bánom, ha egész nap úgy lesel, mint egy hároméves, hiperaktív kölyköt, akit két percre nem mernél magára hagyni, de hálás lennék, ha te is segítenél nekem. Legalább egy kicsit. Bár egyáltalán nem akarom, de kénytelen vagyok hozzád igazodni, és kifejezetten örülnék neki, ha megpróbálnál te is alkalmazkodni hozzám, mert másképp nem fog menni. Nemhogy egy hét alatt, két nap alatt megőrjítjük egymást, és nekem most erre van a legkevésbé szükségem.

- Szóval - összegezte röviden Itachi -, inkább az összeférhetetlenségünkre hivatkozol, minthogy néha inkább becsukd a szádat, ahelyett, hogy kimondanád a legszemtelenebb dolgokat, olyan hangnemben, amit senki nem enged meg magának velem szemben?

- Nem akarom magam semmivel sem mentegetni - ingatta a fejét lassan, elgondolkozva a lány. - Hozzászoktál, hogy félnek tőled, gondolom, nem véletlenül. Nekem is feltűnt, hogy nem vagy az a felhőtlenül vidám típus, csak... haragszom rád - mondta lassan, összeráncolt homlokkal, mikor végre rájött, mi zavarja. - Rád is haragszom - helyesbített gyorsan. - Sasuke miatt - tette hozzá magyarázatképp, mikor a tekintete összeakadt férfi kérdő pillantásával.

- Nem rám kéne dühösnek lenned.

- Te ajánlottad fel magad villámhárítónak - vonta meg a vállát Sakura, az Akatsuki menedékháza mellett történt edzésre gondolva. - De nem vagyunk összeférhetetlenek, és ezt te is pontosan tudod, éppúgy, mint én. Tegnap... a tegnap este is bizonyíték erre, és... azt hiszem, ha hajlandó lennél megpróbálkozni a hozzám való alkalmazkodással, akkor megkönnyíthetnéd mindkettőnk dolgát, amíg szükséges a jelenlétem.

- És ha egyáltalán nem akarom megkönnyíteni a dolgodat? - kérdezte halkan Itachi, és felnézett a lányra, aki annyira meghökkent ettől a kérdéstől, hogy résnyire nyílt ajkai közül nem jött hang, bár mondani akart valamit.

Egyáltalán nem értette ezt a kérdést. A vakság küszöbén, ki a fene ne akarná, hogy meggyógyítsák? Itachi szemeiben felvillant valami, majd a férfi leült az ágyra, és könyökét a térdére támasztva levette a nyakából a kék törölközőt, hogy Sakura hozzáférhessen, majd meztelen hátát a hideg falnak támasztotta.

- Tessék. Legyen, ahogy akarod.

A lány úgy érezte, mintha valaki a nyakába ült volna, érezte, hogy a vállára nehezedik az a súly, amitől akaratlanul is eszébe jutott, hogy milyen pokolian személyes dolog a gyógyítás, és hogy néha mennyire nehéz szanitécnek lenni... Mint például most. Mint például akkor, mikor Itachi Uchiha teljesen ellazultan, egy ágyon, jóformán fekve, és félmeztelenül teljesen rábízza magát. Hátborzongató érzés. A hatalom, a felelősség, és a kettő elegyéből adódó görcsös szorítás a mellkasában, és a gyomrában... egyszerre elképesztő, és kétségbeejtő. Olyan érzés, amit legszívesebben örökre megőrizne, vagy amitől haladéktalanul megszabadulna az ember. És nem olyan, amibe belekóstolna egy rövid időre, és utána hajlandó lenne elhajítani, mint egy használt papírtörlőt.

Egy pillanatig még a szoba közepén álldogált ezen töprengve, aztán lassan, nehézkesen az ágy mellé lépett, de egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a férfi mellé ült le, hanem térdre ereszkedett előtte, hogy úgy vizsgálja meg. Tudta, hogy Itachi bizalmatlan vele szemben, amit nem is csodált, hiszen alig ismerte, és így megértette mekkora erőfeszítés rejtőzhet a kifejezéstelen álarc, és a rezzenéstelen póz mögött. Úgy érezte, ha már a férfi hajlandó ezt megtenni, neki is viszonoznia kell valamivel. Az, hogy előtte térdelt, ugyan megalázó helyzetnek tűnt volna egy olyan ember szemében, aki hirtelen benyit, de tudta, hogy Itachi nem fogja félreérteni. A rögös kezdet ellenére is hamar egymásra hangolódtak. Sakura bizonyos vonásokat vélt felfedezni, amit Sasukénak köszönhetően pontosan ismert már, és bár tudta, hogy Itachi más, ezekre a hasonlóságokra támaszkodva valahogy szót értett vele, míg a férfinak könnyebb dolga volt, hiszen Sakura szeme mindent elárult, csupán az nehezítette meg a lány érzelmeinek felismerését, hogy nem ismert belőlük túl sokat. A düh, a fájdalom és az önmarcangolás édestestvérekként köszöntek rá Sakura smaragdjaiból, de a többi érzelmet szinte képtelen volt elválasztani, vagy felismerni, és ez egyenesen bizonytalanná tette, amit viszont neveltetésének köszönhetően kifogástalanul elrejthetett közönyös arca mögé.

Egy végtelenül hosszúnak tűnő percig csönd volt, míg egymást figyelték, mintha Sakura a férfi engedélyére várt volna, aztán Itachi halk, kicsit rekedt hangja belehasított a szoba csöndjébe.

- A vérnek semmi köze a szememhez. - Mikor a lány kérdőn felvonta a szemöldökét, folytatta. - A tüdőmmel van baj.

A következő pillanatban a lány tenyere a mellkasára simult, és Itachi érezte, ahogy a mellizmai összerándulnak a váratlan érintéstől. Mereven bámulta a lány komor arcát alig pár centire az övétől, ahogy a tenyerébe sűríti a chakráját, de Sakura szándékosan inkább a kezét nézte a férfi mellkasán. Itachi érezte, ahogy a meleg chakra áthatol a bőrén, majd a lány útjára indítja a tüdeje felé, és lassan eléri azt. Nem járt fájdalommal, sőt, tulajdonképpen még kellemesnek is lehetett volna mondani, ha Itachi arra gondolt, hogy mióta nem érzett melegséget a szíve tájékán. Olyan érzés volt, mintha feltárták volna a mellkasát, és közvetlenül a belső szerveit érte volna a napsütés.

Lehunyta a szemét, és igyekezett ellazulni, és nem árgus szemekkel lesni, hogy mit kezd vele a lány. Mikor a chakra a tüdejébe szivárgott, azonnal megérezte, hogy Sakura, bár döbbenten felszisszent attól, amit talált, azonnal enyhíti a sajgó fájdalmat a mellkasában, és nemsokára már sokkal könnyebben lélegzett.

- Ez... - dadogta döbbenten, kiszáradt ajkakkal a lány, és úgy nézett fel rá, mintha az imént kérte volna meg a kezét.

Itachi csak bólintott, mire Sakura szája egy vonallá préselődött össze. A férfi hallotta, hogy nehezebben veszi a levegőt, mintha csak átvette volna a fájdalmát.

- A tüneteket akarom hallani - suttogta a lány. - Mióta, mik és milyen erősségűek.

- Láz, mellkasi fájdalom, köhögési rohamok, két hónapja vérrel együtt.

- Hátfájás, fáradtság?

- Nincs.

- De napok óta nem eszel rendesen - motyogta Sakura, szinte csak magának, és megrázta a fejét. - Észre kellett volna vennem. Tudtad, hogy... beteg vagy? - nézett föl Itachira.

- Igen - felelte a férfi, és megvonta a vállát.

- És azt tudod, hogy milyen betegségben szenvedsz, Itachi? - kérdezte a lány, és a hangjában bujkáló kissé hisztérikus árnyalatra a férfi is felfigyelt.

- Reiki tudja, de soha nem kérdeztem. Nem is...

- Végső stádiumú tuberkolózis - vágott a szavába keményen, és dühösen Sakura, rá se hederítve, hogy a férfi nem is akarja tudni, hogy beteg. - Körülbelül másfél hónap múlva belehalhatsz. Más szerveid nem sérültek, de ez a tuberkolózis egy lappangó fajtája, amit a háború alatt fejlesztettek ki, és vetettek be, a békekötés idején, amit a nagyobb hatalmak ránk erőltettek... A Föld országának nindzsái viszont nem voltak hajlandóak leállni, és úgy gondolták ez a betegség lesz a legmegfelelőbb eszköz, hogy bosszút álljanak a háborúban elszenvedett sérelmeikért, de gondolom, ezt tudod. Azok, akik elkapták, többségükben már nem élnek, úgy látszik a szervezeted kicsit ellenállóbb lehetett, még mikor képes volt küzdeni ellene. A baktérium közel... tizenkilenc éve lehet jelen a testedben. Nem gondolod, hogy tudnom kellett volna erről? - csattant fel hirtelen a lány, és úgy szikrázott a szeme, hogy a férfi biztosra vette, előbb fojtja meg, minthogy belehaljon a tuberkolózisba. - Ha előbb szólsz... azonnal el kell kezdenünk a kezelést, különben neked befellegzett. Én még nem találkoztam ilyen esettel... - Sakura felállt és járkálni kezdett a szobában, miközben magának motyogott, és az ujjai a pólója nyakrészét babrálták. - Tsunade-sama viszont ismeri ezt a betegséget, biztosan vannak feljegyzései, tanácsai... gyógyszerek. Igen, rifampin, vagy izoniazid... és a chakrás kezelés, természetesen. - Itachi szemöldöke a magasba szaladt, ahogy figyelte Sakura cikázását. - Heti két alkalom, vagy három és az állapot stabilizálható, szinten tartható, úgy... két hét múlva, ha minden rendben megy. Ezen a héten napi két kezelés, egyre magasabb gyógyszeradag... aztán két hónap múlva már elég lesz a rifampin... talán az lesz a megfelelő...

- Hé, hé - mondta higgadtan Itachi, aki még mindig ugyanúgy ült, ugyanolyan rezzenéstelen arccal az ágyon. - Nyugalom. Nem emlékszem, hogy kértem volna kezelést.

Sakura megtorpant, és ránézett.

- Hát nem érted, amit beszélek? Meg fogsz halni, te istenverte hülye! - kiáltott fel, és a következő pillanatban a fejéhez kapott, míg a férfi arca megrándult a legkevésbé tiszteletteljes megszólítástól, amivel valaha illették. - Nem érdekel, hogy kérsz, vagy sem, a kezelést akkor is megkapod, ha a torkodon kell letuszkolnom az összes tablettát, és gyógyszert, ami a világon van!

A férfi szótlanul próbálta lenyelni a békát, miszerint „istenverte hülye" volna, mert semmi kedve nem volt végigszenvedni még egy női hisztérikus rohamot a nap folyamán. Mikor végre, nagy nehezen túltette magát a megnevezésen, a vállával ellökte magát a faltól, és az indulatosan rámeredő Sakurát figyelve rendesen felült.

- Nem inkább az lenne a dolgod, hogy hagyj meghalni? - kérdezte, és félrebillentette a fejét, szinte előre élvezve a hite szerint lányból kihozott zavart, hebegő választ, de az nem jött.

- A betegem vagy. Ha hagylak meghalni, Pein megöl - felelte határozottan Sakura, és a férfi még el is hitte volna, hogy igazat mond, ha a mondat végén nem rándul meg az arca.

- Nem, nem ez az oka... - mondta a lányt fürkészve, töprengő arccal Itachi. - Lehet, hogy ez is közrejátszik, de ne próbálj átvágni, mert nem fog menni. A valódi okot akarom hallani.

Sakura felsóhajtott, tudta, úgysem szabadul. A végén még bezárja, vagy megkínozza, hogy megtudja az igazi okát annak, hogy ilyen kétségbeesetten életben akarja tartani. De az az ok...

A lány lerogyott a másik ágyra, szembe a férfival, és lehajtotta a fejét.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar... - motyogta magának, és a tenyerével az arccsontját dörzsölve a szőnyegre meredt.

- Miről beszélsz?

- Ha csak másfél hónapod lenne hátra, az mit jelentene neked, Itachi? - kérdezte, és felnézett a férfira.

A szemei tele voltak fájdalommal. A férfi egy pillanatra belegondolt a helyzetbe, ami nem is volt olyan nehéz számára, hiszen Reiki három hetet jósolt neki. Ami egyből beugrott neki az... Sasuke. Meglepetten dőlt hátra.

- Időt akarsz nyerni Sasukénak - mondta halkan, és a hangjában Sakura egy árnyalatnyi csodálkozást vélt felfedezni. Mikor a lány bólintott, érezte, hogy a férfi szeméből sütő gúny, szinte perzseli a bőrét. - Istenem, ostobább vagy, mint hittem - sóhajtotta Itachi, és nehézkes mozdulattal hátrasimította a haját egészen a tarkójáig, ahol megállt a keze. - Azok után, amit veled művelt te még meg akarod menteni. A kitartás szép tulajdonság, Sakura, de attól tartok, ez még nekem is túl sok - vallotta be a férfi, és a keze visszahanyatlott az ölébe.

- Én még hiszek benne - felelte halkan Sakura. - Nem kéne halogatnom az összecsapásotokat, de... ezt diktálja a szívem, Itachi. Ha mást tennék, ha hagynám, akkor az nem én lennék. Egyszerűen csak... muszáj hinnem benne, hogy még van esély arra, hogy jobb emberré váljon. Muszáj. Ha feladnám, én... beleroppannék.

A férfi lassan, elgondolkozva bólintott.

- Igen, ez talán érthető, bár egyáltalán nem logikus. Okosnak pedig végképp nem mondanám. Ragaszkodsz hozzá, mert ragaszkodsz az eddigi életedhez, és annak szerves része volt ő is. Valahol... elfogadható indok - biccentett, helyeselve a saját szavait, majd újra felsóhajtott. - Ha a cél nem is túl elmés, a kivitelezése ügyes. Túl érzelmes vagy, nem igaz?

- Ő ösztönlény, hangulatember. Valamelyikünknek muszáj a szívére hallgatnia, különben mindketten végleg elvesztünk.

- Ez úgy hangzik, mintha már elfogadtad volna, hogy ti ketten...

- Eszedbe se jusson, Itachi Uchiha. Nem szerepel a terveim között semmilyen házasság. Már nem - rázta meg a fejét Sakura.

- Akkor mégis mihez akarsz kezdeni most? - kérdezte a férfi.

- Fogalmam sincs - felelte egy szaggatott sóhajjal Sakura. - Csak annyit tudok, hogy meggyógyítalak, és hazamegyek. Aztán talán megkeresem a hülye öcsédet, és a vállamra dobom, hogy hazacipeljem. Konohában a helye, és azt hiszem, ezzel félig-meddig tisztában is van, bár ebben nem vagyok biztos. Egy valamit viszont biztosan tudok. Hogy neked beszélned kell a barátnőddel.

- Nem a barátnőm - horkant fel Itachi. - Ő csak... egy nő, aki ragaszkodik hozzám. Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a hűséggel, de mivel nem zavar, valahogy így maradtunk. Sakura, ő egy prostituált. Mégis, hogy gondolhatsz rá, hogy...

- Hogy volna nő, aki érdemes lenne arra, hogy egyáltalán ránézzen a nagy Itachi Uchihára? - szakította félbe egy gúnyos mosollyal a lány. - Fogalmam sincs, egyáltalán, hogyan fordulhatott meg a fejemben ilyesmi.

- Tessék, már megint kezded - sóhajtott fel a férfi, és felállt. - Mindegy, igazad van. - Sakura meglepetten pislogott. - El kellett volna mondanom neki. Talán csak meg akartam magam kímélni a fölösleges macerától. De ha már ennyire ragaszkodik hozzám, hát megérdemli, hogy egyenes legyek vele szemben. - Itachi arca hirtelen megrándult, és lenézett a még mindig az ágyon ücsörgő csodálkozva, jóformán már tátott szájjal őt bámuló Sakurára. - Egek... pokolian rossz hatással vagy rám - morogta elégedetlenül. - A hétvégére kész erénycsősz leszek... - motyogta, és kisétált a szobából, így már csak a folyosón érte utol a lány hangos kacagása.

Itachi megtorpant a folyosó közepén, és egy hajszálnyit a hang felé fordította a fejét. Megnevetette. Tegnap este az ölében sírt, ma már nevet...

„Nagy falat lesz neked ez a kislány, Sasuke. Sokkal erősebb, mint te. Legalábbis... lelkileg biztosan. Nem fogod tudni megtörni. Az a makacs csillogás a szemében ott lesz, még az utolsó pillanatában is, mikor a halállal száll szembe. Mert az utolsó leheletéig küzdeni fog. Bámulatos."

A férfi egy csöppet megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatait, és Sakura nevetése által kísért halk léptekkel egyenesen Reiki szobája felé indult. Mindent tisztázni fog, igen. Még akkor is, ha legszívesebben...

Itachi olyan hirtelen csapta rá elszabadult gondolataira a fejében lévő erős csapóajtót, hogy az félbevágta az utolsó gondolatmenetét, így az a kicsi, de rémesen sokat mondó, és kicsit ijesztő foszlány befejezetlenül, kettétépve a levegőben lebegve ott rekedt valahol az elméje perifériáján, arra várva, vajon mikor fogják befejezni...

***

Csönd volt. Pokoli, őrjítő csend, benne is csak pár szó visszhangzott. A sötétből mintha két csillogó szem figyelte volna a gyötrődését, két haragos, könnytől nedves, izzó, zöld macskaszem. Hideg levegő csapta meg a testét, érezte, hogy végigfut rajta a borzongás, még a fogai is összekoccantak. Az arcán valami meleg csordogált, vér, vagy könnyek, nem számított. Semmi nem számít. Hol törhetett derékba az élete?

A sötétből figyelő szemek most lecsukódtak, de csak azért, hogy mikor újra kinyílnak, még tovább borzolják és szaggassák az idegeit. Üresek voltak, épp olyan közönyösek, mint a mögöttük lévő rideg kőfal, nem volt bennük fájdalom, neheztelés, sem szeretet. Semmi, igazán, az égvilágon semmi. Rázta a hideg, pedig tudta, hogy karnyújtásnyira tőle a takaró, de megmoccanni sem bírt. A csuklójára fonódó kötél az ágy hideg vasához szorította a kézfejét, nem eresztette, hiába akart szabadulni.

A hűvös levegő újra megcsapta, végignyaldosta meztelen combját, mellkasát, vállát. A sötétből halk suttogás hallatszott, nem bírta kivenni, a hosszúra nyúlt némaságtól csengett a füle, de a hang nem halt el, egyre csak erősödött, míg végül megértette, mit kérdez tőle.

- Félsz tőlem, Sasuke?

A hangja a bőre alá vágott, mint egy hegyes szike, valami végigsiklott a testén, valami nagyon forró, amitől még elviselhetetlenebbé vált az ágy vasának dermesztő hidege. Kinyitotta a száját, ajkai lassan váltak el egymástól, és égő, fájó érzést hagytak maguk után, mégis, meg kellett szólalnia.

- Mit csinálsz? - hangja rekedt volt, érdes, a torkát is égették az elsuttogott szavak.

- Nézlek - felelte halkan a sötétség.

- Mit látsz? - kérdezte, és a feketeségbe meredt, hátha ki tud venni legalább egy alakot, de olyan sűrű volt a sötétség, hogy azt sem látta volna, ha valaki az arcához hajol.

- Szemetet.

***

Sakura az agyagmadár mellett állva figyelte, ahogy Itachi felsegíti Konant. Deidara Itachi mellett állt, rámosolygott a lányra.

- Gyere, segítek - intett neki, mire Sakura egy halvány mosollyal elindult a szőke felé.

Deidara épphogy csak megfogta a derekát, mikor egyszerre több dolog is történt. Itachi felmordult mellettük, de mielőtt lecsaphatta volna a szőkét, hogy fogdossa, hangos kiáltás szállt feléjük. Mindhárman visszafordultak a bordély felé, és meglátták a feléjük rohanó, integető Reikit. A nő pár másodperc múlva elért hozzájuk, zihálva a térdére támaszkodott, majd kiegyenesedett, és rámosolygott Sakurára.

A lány a következő pillanatban Reiki egyenesen gyengéd ölelésében találta magát, de a nő észre sem vette, hogy Sakura egész testében megfeszült, és meglepetten pislogott.

- Sajnálom - mondta halkan, és elengedte a lányt. - Úgy értem, hogy azt hittem, hogy ti ketten... - Reiki pillantása Itachira siklott, és melegen rámosolygott, aztán visszafordult Sakura felé, és megragadta a kezét, amitől a lány újfent összerezzent. - Az, hogy mennyire hálás vagyok neked, szavakkal nem kifejezhető Sakura Haruno. Ha nem is tudod meggyógyítani, kérlek, nagyon kérlek, próbálj meg mindent! Én... - A nő halványan elpirult, de rendíthetetlenül folytatta. - szeretem ezt az embert, Sakura. Kérlek, küzdj úgy az életéért, mintha ő lenne az, akit te szeretsz. Tedd meg ezt nekem! Tedd meg... - egy pillanatra elakadt, aztán nagy levegőt vett. - helyettem - mondta határozottan, mire Sakura meghökkent.

Reiki azt várja tőle, hogy szeresse helyette Itachi Uchihát, mert ő nem teheti meg? Mégis miféle kérés ez? Itachi meglepetten támaszkodott az agyagmadár oldalának.

- Vigyázni fogok rá - mondta kimérten, és kihúzta a kezét a nőéből, mire Reiki elsápadt.

- Jaj, sajnálom, én... nem úgy értettem, csak... - A nő a tenyerébe temette az arcát. - Micsoda buta liba vagyok!

- Semmi baj - mondta halkan Sakura, és halványan rámosolygott Reikire, bár még mindig elég távolságtartóan. - Tudom, hogy értetted.

- Ó, akkor jó - nevetett fel halkan Reiki, és Itachihoz lépett. - Ne nehezítsd meg nagyon a dolgát - súgta hangosan a férfinak, és lábujjhegyre állt, hogy átkarolja a nyakát.

- Jó leszek - mormogta halkan, beleegyezően Itachi, és hagyta, hogy a nő megcsókolja.

Sakura ezúttal nem fordult el. Egy kíváncsi, de kedves mosollyal figyelte kettőjüket, ahogy Deidarán kívül mindannyian. Mikor rájött, hogy Itachi nem viszonozza a nő csókját, ráncba szaladt a homloka. A férfi azt mondta neki, hogy Reiki csak úgy... „rátapadt", de akkor is...

Annyira elmerült ennek a ténynek az elemzésében, hogy fel sem tűnt neki hogy Itachi a szemét sem csukta be, egészen addig, amíg rá nem nézett. Sakura érezte, hogy feldübörög a szíve, mikor a tekintete a férfiéba ütközött, de egyáltalán nem értette miért. Aztán Reiki újra a talpára ereszkedett, és a csacsogása elűzte a feszült csendet. Egy szerelmes nőhöz illően mindenféle badarságot összehordott, míg Itachi bólogatott és próbált úgy tenni, mintha figyelne is rá.

Sakura összeszedte magát, és hogy elűzze a gyomrából a görcsöt, visszalépett Deidara mellé.

- Akkor segítesz? - kérdezte halkan, mire a szőke felé fordította a figyelmét, és undorodó arckifejezése egy talán túlontúl is kedves mosolyra váltott.

- Persze hogy! - mondta, de a lelkesedése már őszintének tűnt.

Megragadta a lány derekát, és egészen addig el sem engedte, míg Sakura biztonságosan meg nem állt a madár hátán. Itachi már a bólogatásról is elfeledkezett, annyira figyelte, hogy hova teszi a kezét Deidara. A fejében már csinos kis lista íródott a szőke azon testrészeiről, amiket minimum el kell törnie a későbbiekben.

- Figyelsz rám egyáltalán? - kérdezte Reiki hirtelen, mire Itachi visszanézett rá.

- Bocsáss meg, de indulnunk kell - mondta gyorsan.

- Vigyázz magadra - susogta gyengéden a nő, és még egy lágy csókot nyomott a szájára, majd figyelte, ahogy Itachi felpattan az agyagmadár hátára, és feszült tartással Sakura mellé ül.

Reiki egy boldog mosollyal integetett a felszálló madár után, egészen, amíg apró kis ponttá nem zsugorodott a láthatáron.

***

Sasuke felriadt, zihálva markolt bele a párnájába, szorosan lecsukta a szemhéját. Fázott, az az utolsó szó a fülébe csengett, mintha nem akarna véget érni az álom, mintha nem érdemelné meg, hogy kiszabaduljon belőle. Verejtéktől csatakos teste a lepedőhöz tapadt, mikor legördült az ágyról a piszkos földre. Az arca tüzelt, a hideg földhöz szorította, hátha lehűtheti.

„Szemetet."

Lassan nyitotta ki a szemeit, mintha félne, hogy áthatolhatatlan feketeség veszi majd körül, de a falon a gyertyafény által rajzolt árnyak táncoltak. Ahogy figyelte a kirajzolódó sötét alakokat a falon, rájött ez sem sokkal jobb, mint az átláthatatlan sötétségbe meredni, és arra várni, hogy a semmi ítélkezzen fölötte. Semmi ereje nem volt hozzá, hogy felálljon, vagy akárcsak ülő helyzetbe tornázza magát, a feje üres volt, a lelke még inkább, a gyomra pedig kavargott.

„Szemetet."

Egyszerűen rosszul volt, forgott körülötte a szoba. Mikor újra lehunyta a szemét, hátha így egy kis nyugalomra lelhet, egy arcot látott, gúnyos mosolyra húzott ajkakat, vérvörös, hátborzongatóan közönyös szemeket. Aztán változni kezdett a jól ismert arc, a gúnyosat egy őszinte, kedves mosoly váltotta fel, a fekete szemekbe büszkeség és szeretet költözött.

„ Még, ha gyűlölsz is... ha csak egy akadály leszek a számodra... hiszen erre vannak a testvérek, Sasuke."

Melyik? Mégis melyik az igazi? Melyik a valódi mosoly, a valódi arc, az igaz érzelem, az igaz szó? Honnan kéne tudnia? És honnét jön a bizonytalanság, a kétség, mikor tíz éve töretlenül, megingathatatlanul tudta, hogy bűnös...

Persze. A csupasz combokon végigsikló gyertyafény... az tehet mindenről. A gondolat, az elvesztegetett lehetőség gondolata, hogy egyszer sem csókolta meg, az Uchiha szimbólum a póló hátán, a jel, ami minden másnál őszintébb volt.

Vagy talán nem is itt kezdődött... Talán aznap éjszaka. Szinte hallotta a lány halk, marasztaló hangját, ahogyan azt suttogja, hogy a küldetések a hetes csapattal igazán boldoggá teszik...

„Tudom, mi történt a családoddal, de egy olyan dolog, mint a bosszú, senkit sem tud boldoggá tenni... Nem fogja meghozni számodra a boldogságot, Sasuke."

Nem, azt nem. De végre békére lelhet, nyugalmat találhat... Már csak ennyiben reménykedett. Nem lesz boldog, nem lehet az, még nem. Még Itachi halálával sem nyerhet el olyan megfoghatatlan, távoli és ködös dolgot, mint amit számára az az egyetlen szó jelentett. Boldogság.

Mi az a boldogság, és hová bújt? Miért kell keresni? Miért kéne neki keresnie egyáltalán? Nincs szüksége rá. Egyre van szüksége: célra. És ha azt eléri, újabbra, és újabbra, egészen, míg a teste elporlad. Ez hajtja, ez viszi előre, a feladatok, a küldetések, amiket saját magának tűz ki, amiket maga, és nem a ninja társadalom értelmetlen eszméi miatt üldöz.

A fülébe csengtek saját, hideg, érzéketlen szavai, arról az éjszakáról, mikor rájött, hogy értelmetlen tovább Konohában vesztegelnie, abba a hitbe ringatva magát, hogy talán ezzel is tesz valamit, ami a hasznára válhat a végső harcában. Sírt. Tudta, hogy sír.

„Nem én vagyok a támaszod."

Akkor Narutóra gondolt, Naruto a lány támasza, és tudta, hogy Sakura nem érti a valódi jelentést a szavai mögött. Rábízta Narutóra, megbízott abban az idiótában, de elcseszte. Hagyta, hogy elhozza Konohából, mellőle Sakurát... Milyen ostoba volt, hogy egy percig is azt hitte képes lesz rendesen ellátni a feladatát, ha vele kerül szembe...

Igen. El akarta hozni Sakurát, Orochimarunak, hogy meggyógyítsa a kezeit, és végre az Akatsuki után eredhessenek, de nem számított akkor mit akart. Az számított, hogy aznap éjjel, mikor hátat fordított nekik, mit akart. Utoljára beszélt úgy, mint az a Sasuke, aki még törődik bármivel is. De nem értették, nem és nem, és legszívesebben a képükbe kiabálta volna, hogy milyen vakok.

„Sosem leszek olyan, mint te vagy Naruto..."

Nem értették, hogy azt akarja mondani: Többé sosem... Más utat választott, kiutat, és lehet gyenge volt, vagy éppenséggel gyáva, de éppúgy szenvedett, mint ők, míg a Hang négyese az útját nem állta. Csak addig, és nem tovább. Nem engedhette meg magának az önsajnálat luxusát, Orochimaru mellett nem. Így sem volt képes teljesen elhitetnie vele, hogy megbízhat benne, így is gyanakodott, és persze Kabuto is, bár ő már csak akkor vette észre, mikor Sakurát elhozták Konohából, addig nem.

Elárulta Konohát, a klánját, Narutót, Sakurát, magát... Nem, magát nem elárulta. Kiárusította, mintha egy shuriken lenne a fegyverbolt polcán, amit azért ad el, mert tudja, hogy így sokkal több lehet, mint porosodó fém a nap sugaraitól langyos polcon, porosan, biztonságban...

Aznap éjjel még a törődő Sasukeként hagyta el Konohát, olyasvalakiként, aki bíz és remél, de mikor átlépte a Hang falu határát, már nem ugyanaz volt. Új emberré vált, olyanná, amilyenné kellett lennie, ha túl akarta élni, ha nem akart beleroppanni. Olyan emberré vált, aki elvakultan követ egy eszmét, egy célt, más nem érdekli, és mást nem is lát meg.

És hiába tartotta magát annyi éven keresztül, egy szempár, a nyugalma, az érintése, a felszegett feje és a büszke pillantása, ahogyan elment mellette, mintha nem is létezne... Romba döntötte, porrá zúzott mindent. Feladta, és erre nincs bocsánat. Túl régóta kellett magát visszafognia, túl régóta nem mondhatott neki semmit. Illetve... az elejétől kezdve soha nem mondhatott neki semmit, nem is nagyon tette. De tudta jól, hogy minden egyes moccanása elárulja, és azt is, hogy egy felemás szempár követi figyelmesen az útját, bármerre jár is.

„Én örökre magányos leszek..."

Sírt. A pokolba is, bőgött, mint egy ostoba kislány. Aztán rádöbbent, hogy valóban kislány volt még akkor, és ő sem volt több egy gyereknél. Milyen kegyetlen világ az ilyen... Ahol a gyermekeket kényszerítik ekkora horderejű döntésekre. És a fenébe, még el is várják, hogy jól döntsenek! Honnan tudhatnák? Ki mutathatna nekik irányt? Elcseszett világ ez.

Sasuke keserű szájízzel a hátára fordult, a lepedő egyik sarka egy apró részen takarta a bordáit. Vékony volt, a bőre sápadt, mint egy hulláé. Gyűlölte ezt az egészet. Mikor lesz már vége? Mikor veheti körbe a nyugalom, amire vágyik, egy kis béke, csönd? Mikor talál már kiutat az őrjöngő gondolatok közül, a személyes kis poklából, ami mint mindig, most is felkészületlenül tört rá?

„Ezek csak újabb lépések, amiket meg kell tennünk, a saját útjainkon."

Miért nem mondhatta, hogy ne sírjon? Hogy visszajön, érte biztosan? Nem akarta hitegetni. Nem tudhatja, így lesz-e. A padlón fekve, az álma hatása alatt, nem érezte az őt körbelengő hideg arroganciát, azt a lenéző magabiztosságot... Talán elkezdhetné ásni a saját sírját, talán épp ideje volna.

„Boldogan élnénk mindennap... Kérlek, maradj! Ölnék érted... Vigyél magaddal... Szeretlek..."

És végül az egyetlen szó, amit kiejtett a száján, utoljára, mielőtt elment volna. Köszönetet mondott neki. Köszönetet, mindenért.
Az ajtó hirtelen kinyílt, de ha nem lett volna ébren, minden bizonnyal nem riadt volna föl az ajtó és a padló fájának súrlódására. Mikor felnézett, tekintete a gyertyafényben barnának tűnő szempárba ütközött, és egy kétségtelenül aggodalmas arcba.

- Miért fekszel a padlón? - kérdezte meglepetten Karin, és beljebb lépett a szobába, egy pillanatig sem foglalkozva vele, hogy senki nem invitálta.

Mikor Sasuke nem felelt, csak némán bámulta tovább, a nő egy pillanatra, mintha szégyenkezve sütötte volna le a szemeit, de aztán újra megszólalt.

- Megbetegszel, legalább valamit tehetnél magad alá.

A hangja kissé szemrehányó volt, és Sasuke érezte, hogy fellángol a lelkében a harag.

- Nem vagy az anyám, Karin - mondta vontatottan, és a lehető legridegebben, a hanghordozásától, alighanem a pokol is befagyott, de az előtte álló nő, egy pillanatra sem vette fel a dolgot.

- Csak aggódom érted, Sasuke - felelte lágyan, és közelebb lépett volna, ha a fiú hideg hangja meg nem állítja.

- Menj ki, nem vágyom társaságra - Ha Sasuke nem is mondta ki, a többi mondandója is közöttük lebegett.

„És ha vágynék is, akkor sem a tiédre."

- Ne küldj el - kérte halkan Karin.

- Minek jöttél egyáltalán? - kérdezte fokozódó bosszúsággal a fiú, miközben érezte, hogy a másik tekintete szemérmetlenül végigsiklik meztelen mellkasán.

- Aggódtam - ismételte Karin, mikor végre befejezte az idegesítő mustrálgatását, és végre a fagyos, fekete szemekbe nézett. - Nem sokat beszéltél az út alatt, és mikor ide, a raktárba értünk, akkor sem. Bármin is gondolkozol, az felzaklat, nem igaz? - kérdezte a nő, de mikor nem érkezett válasz, csak a néma bámulás, folytatta. - Aggódom - összegezte lágyan, egy szóban a lényeget, mert pontosan tudta, hogy a fiú nem szereti a mellébeszélést.

- Nem kell - vágta rá nyersen Sasuke. - Megvagyok. És most, hogy már ezt is tudod, örülök, ha végre elkotródnál innét - sziszegte, mire Karin kissé megütközve meredt rá.

- Miatta vagy ilyen, mi? - kérdezte hirtelen a nő, ajkai gúnyos félmosolyra húzódtak. - Tudom, hogy eljegyezted, de őszintén szólva, kurvára nem érdemli meg. Csak egy ostoba kis fruska, aki az első adandó alkalommal megpróbált megszabadulni tőled. Minek vesződsz vele? Egy-két menet nem éri meg a fáradtságot, és inkább hasba szúrná magát, minthogy kihordja a...

Sasuke szemei vörösen felvillantak, és Karin elhallgatott.

- Takarodj, vagy megbánod - suttogta fojtott hangon, és a nő arcára ülő rettegéssel kihátrált a szobából.

Tudta, hogy nem érdemes feldühíteni Sasukét, és mégis kicsúszott a száján, minden, aminek nem lett volna szabad... Mikor becsukta maga mögött az ajtót, a félelemtől reszkető lábaival próbált megállni a talpán, de olyan gyengének érezte magát, hogy neki kellett támaszkodnia az ajtónak. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és összerezzent, mikor odabentről egy hangos durranás, majd rémisztő csönd hallatszott.

Ezt nagyon, nagyon elcseszte.