Sakura képtelen volt elaludni. Itachi Uchiha már korántsem volt ijesztő a számára - normális esetben, legalább fél méterre tőle. Persze, az hogy ott van, és nem hagyja egyedül megnyugtató volt, amit valószínűleg a férfi bőréből áradó, már ismerős tusfürdőillat válthatott ki, de a gondolat, hogy mit tesz egyenesen ijesztő volt.

Mikor belépett a bordélyház ajtaján, arra gondolt, hogy ennél nem lehet rosszabb. Aztán Itachi kétágyas szobát kért. Oké, ezt már képtelenség fokozni - gondolta akkor. Mi lehetne még annál is ostobább helyzet, mint hogy egy bordélyban osztozik a szobáján Itachi Uchihával?! A választ már vagy egy órája megkapta. Ha nem csak a szobáját, de még az ágyát is meg kell osztania vele.

Ha igazából belegondolt, és képes lett volna fel is fogni, hogy mi történik, valószínűleg sikítva menekült volna Konoháig, de legalábbis elborzad és kiparancsolja maga mellől a férfit, de a pánikroham nem csak az erejét szívta el, hanem a józan ítélőképességét is. És persze ott volt még a félelem, a félelem, hogy mi lesz, ha Itachi nem lesz ott vele, és magára marad a démonjával, ami csak arra a percre vár, hogy birtokba vehesse az elméjét és a testét.

Így, hogy nem gondolt bele, hogy tulajdonképpen kinek a karja nehezedik az oldalára, még kényelmes is volt a helyzet. Még soha nem került senkihez ilyen közel önszántából, és sosem értette igazán. Most valahogy el tudta ismerni, hogy nem véletlenül vágyik rá minden nő, hogy így átöleljék. Persze, nem egészen így, hiszen semmi köze Itachihoz, azon kívül, hogy hálás neki, amiért így figyel rá, bár az okát nem igazán értette.

A férfi bőre kellemesen meleg volt, a tenyerének hüvelykujja alatti párnás részét érezte a lapockáján, a csuklója a vállán feküdt. Nem ölelte át teljesen, csak azt akarta, hogy tudja, ott van. A homlokát Itachi kulcscsontjának támasztotta, és igyekezett magát a lehető legtávolabb tartani a testétől, ami azért elég furcsának tűnhetett, mivel ő húzódott közelebb a férfihoz, még alig fél órája. De annyira még észnél volt, hogy ne akaszkodjon a nyakába, az csak kellemetlen és eléggé kényelmetlen is lett volna mindkettejüknek, arról nem is beszélve, hogy másnap reggel nem tudott volna se a férfi szemébe, se tükörbe nézni.

Itachi is virrasztott, bár nem szándékosan. A lány testhője - mintha egy pici kazán lenne - pillanatok alatt felmelegítette a levegőt, a bőrével együtt. Sakura karja az oldalán feküdt, az övé alatt, amit igyekezett lazán tartani, hogy egyikőjüké se zsibbadjon el. Érezte, hogy a lány ujjbegyei hajszálnyit a derekához érnek, és bár a fürdőköpenye túl vastag volt hozzá, hogy rendesen érezze, így is túl gyakran összpontosult oda minden figyelme.

A férfi mozdulatlanul tűrte, hogy minden levegővételénél a lány meglibbenő hajszálai az orrát csiklandozzák, és bár eleinte még bosszantotta, egy óra elteltével már meg sem érezte, mert teljesen másra figyelt. Ugyanis minden egyes lélegzetvétel alkalmával megtelt a tüdeje azzal a csábító cseresznyevirág illattal, amit a bordély fürdőjében a zuhanyfülke melletti polcra állított, mandulás sampon sem tudott elnyomni, ahogyan korábban az övé sem.

Úgy tűnt, egyenesen a lányból árad, a bőréből, a hajából, de most a halvány mandulaillatot valamiért egyáltalán nem találta odaillőnek, sőt, határozottan bosszantotta. Reiki is mindig ezt a sampont használta, és magát a gondolatot is vérlázítónak érezte, hogy a klán leendő első asszonya azzal mossa a haját, amivel egy közönséges szajha. Ha arra gondolt, hogy holnapra Konohában lesznek, és Sakura elhozza a holmiját, kicsit felengedett a feszültsége, bár nem múlt el teljesen.

Az alatt a pár nap alatt olyan természetesnek vette, hogy a lányon keveredik a cseresznyevirág, és a tusfürdőjének illata, hogy rá kellett jönnie, egészen megszokta már.

„Talán még tetszett is. Talán" - gondolta, mert egy pillanatra nem figyelt eléggé arra, hogy mi jár a fejében.

Még a gondolatait is folyamatos ellenőrzés alatt tartotta, méghozzá egészen könnyedén. Ha valami elmemanipuláció folytán valaki hozzáférne a gondolataihoz, nem találna semmi érdekeset, csak egy kegyetlen gyilkost. Meg egy gondolatot az öccse menyasszonyáról. Bosszantó, hogy milyen könnyen elillan egy tökéletes kép.

Halkan felsóhajtott, miközben lehunyta a szemét, és újra megrohamozta a cseresznyevirág illat. Szinte látta maga előtt az Uchiha birtok fiatal, fehér és rózsaszín virágba borult sudár cseresznyefáit. Hányszor ült alattuk, azon töprengve, vajon mit hoz majd neki a jövő...

Soha nem gondolta volna, hogy huszonöt évesen fog először nő mellett aludni. Aludni, és nem alatta, vagy éppen rajta feküdni, miközben oda se figyel, teljesen máshol jár. Érdekes, hogy most, amikor nem történik semmi, teljesen jelen van, és nem esik nehezére a lányra koncentrálni.

Tudta, hogy Sakura nem fog kicsusszanni az ágyból, és nem fog elmenni, ahogy a többiek, és ő sem fogja otthagyni, hanem ott marad mellette egészen reggelig, és ez furcsa volt a számára. Kicsit nyomasztó annyi év magány után, de tulajdonképpen, egészen... kellemes gondolat. Olyan, mintha nem lenne teljesen egyedül.

Sakura halk, lassú lélegzetvételét hallgatva derengett fel benne - életében először - valami halvány benyomásféle a támogatás fogalmáról.

„Ez jelentené a kapcsolat két ember között, Shisui? Te biztosan tudnád... Mire gondol ilyenkor az ember? Nyugodtnak kéne lennem, vagy idegesnek? Azt sem tudom mit kéne éreznem, te jó ég... Kész csőd vagy, Itachi Uchiha. Itt sem szabadna lenned. A másik ágyban kéne aludnod, nem az öcséd menyasszonya mellett."

Ha belegondolt, mit szólna ehhez Sasuke, felderengett előtte az a két vérvörösen izzó sharingan, ami pont olyan volt, mint ami nemrég még visszanézett rá a tükörből. A pokolba, talán haza kéne zavarnia, vissza Konohába, ne is lássa többet. Ha visszaszöktetné, Pein megölné, ez biztos. Számít rá, a végsőkig, hiszen rá akarja bízni a Kyuubi kölyköt, és ehhez szüksége van a szemeire, de addigra már úgysem lesz életben. Még három hét... Nemsokára meg kell keresnie Sasukét.

Sakura vékony karja már egy jó ideje elernyedt a dereka körül, most a feje is kissé hátrabillent, belesüppedt a párnába. Az Itachi orrát csiklandozó hajszálak eltávolodtak az arcától, és az ablakon kíváncsian bekukucskáló félhold fénye végigsiklott a lány nyakában lógó medálon. Itachi a holdsugár útját követve, elrévedve végigsimította a legyező felületét a mutatóujjával, kínosan ügyelve rá, hogy véletlenül se érjen Sakura bőréhez, bár tudta, hogy tulajdonképpen már teljesen mindegy, hiszen a nap folyamán annyiszor hozzáért, hogy talán megszámolni sem tudná. Hiába próbálta magát mentegetni azzal, hogy a kényszerhelyzet kényszermegoldást szül, tudta, hogy magának hazudhat ugyan, de annak semmi értelme.

Ez a lány egy olyan ember tulajdona, aki meggyalázta, és ez megbocsáthatatlan bűn, még akkor is, ha az az ember az öccse, akiért nemcsak a sajátját, de az egész családjának életét is áldozta. Talán, ha azalatt az idő alatt, amije még maradt felkészíti mindenre... talán, ha sikerülne Sasukét észhez térítenie... Talán. Mennyi talán, és milyen kevés idő...!

De akkor is, legalább meg kell próbálnia.

- Majd én rendbe hozok mindent - suttogta végül, és egy hatalmas sóhajjal lehunyta a szemét. - Mindent. Te csak aludj.

***

Naruto egy megkönnyebbült mosollyal nézett fel az őt ismerős, megnyugtató érzésekkel eltöltő kapura, amely Konoha határát jelezte. Mennyi kaland kezdetét jelentette az a kapu, az otthon édes ígéretét, és a családját... A csapatát, a barátokat az akadémiáról, a Tsunade nagyival való vitákat, Kakashi néha atyáskodó modorát, a perverz remete hülyébbnél hülyébb ötleteit...

Végre hazaért. És talán időközben érkezett valami hír Sakura felől is... Bár tudta, hogy ez teljességgel elképzelhetetlen, hiszen akkor a banya azonnal értesítette volna őket, mégis, a remény volt az egyetlen, ami még megmaradt neki, és esze ágában sem volt lemondani arról, ami még tartotta benne a lelket.

Mindannyian kimerültek voltak, a ruhájukat ellepte az út pora, így Shikamaru úgy döntött, hogy a náluk kipihentebb, és viszonylag frissebb ANBU-kat küldi el a Hokagéhoz, hogy jelentést tegyenek neki. Bár ők nem voltak végig velük, Shikamaru mindent a csapat vezetőjének tudomására hozott, így ők is pontos információkkal szolgálhattak az út során történt eseményekről.

Naruto egy pillanatnyi töprengés után átadta Kibának a még mindig ájult, és meglehetősen súlyos Nejit, hogy az ANBU csapattal tarthasson, hátha valami új hír érkezett. Ugyan szeretett volna Hinatával is beszélni, és a Hyuuga rezidenciáig vezető út kétségtelenül alkalmas lett volna erre, de úgy ítélte meg, hogy a jelenlegi helyzetben Sakura sorsa fontosabb, hiszen Hinata még holnap, és azután is Konohában fog tartózkodni, így bőven lesz még ideje beszélni a lánnyal, azokról a nyugtalanító gondolatokról, miszerint Hinata teher a falu számára. Újra átfutott a fején, hogy ez mekkora butaság, de aztán gyorsan az ANBU-k után iramodott, mielőtt ott hagyták volna.

- Hé, várjatok, megyek én is! - kiabált még utánuk, aztán az alakja beleveszett a sötétségbe.

Kiba nevetve nézett utána.

- Egek, Naruto nem sokat változott - mondta vigyorogva, és dobott egyet a válláról lecsúszni készülő Nejin. - Gyere, Hinata, menjünk. Az édesapád nem szereti, ha ilyen későn érsz haza.

- Attól tartok, az sem fog neki tetszeni, hogy egy fiú kísér haza, Kiba - felelte halkan, egy félénk mosollyal a lány, mire Kiba elvigyorodott.

- Annál jobb - hunyorított rá Hinatára. - Szeretem bosszantani az apádat.

- Kiba! - méltatlankodott a lány, mire a másik megrántotta a vállát.

- Bocsi, de így igaz. Ráadásul Neji holnap reggel megkapja a fejmosását tőle. Ezért máris megéri. - Shikamaruék felé fordult, és intett nekik. - Jó éjszakát.

- Nektek is - mondta Shikamaru. - Holnap reggel a Hokage irodájában találkozunk. Úgy... kilenc óra felé.

- Már megint olyan későn? - horkant fel csöppet sem nőiesen Ino. - A fenébe, lustaság, csak tovább akarsz aludni!

- Ez van - rántotta meg a vállát a férfi, mire Kiba felnevetett, és a szőke lány arckifejezése láttán még Hinata is kuncogni kezdett.

- Na, sziasztok! - köszönt el újra Kiba, és Hinatával elindultak balra, míg Shikamaru megfogta Ino kezét.

- Hazakísérjelek? - kérdezte Inótól, de a lány látszólag már nyugodtan, megrázta a fejét.

- Fáradt vagy, és én amúgy is messzebb lakom. Egy darabig úgyis együtt megyünk.

- Oké - vonta meg a vállát Shikamaru, és elindultak a Hyuuga rezidenciával ellentétes irányban, jobbra.

Egy darabig csöndben andalogtak a sötétbe vesző utcákon, a férfi mellékutakon vezette Inót. Furcsán érezte magát a lány ujjai közé fűzött ujjakkal, de ezt csupán merev tartása jelezte a külvilág felé. Ino észre sem vette, hogy ez a helyzet váltotta ki Shikamaru feszült arckifejezését. Azt hitte az egészről a kudarcba fulladt küldetés tehet.

- Minden rendben? - kérdezte halkan, és valami hasonló válaszra számított a férfitól, mint amit kapott.

- Aggódom Sakuráért - felelte tűnődve Shikamaru, de közben lassan bólogatott, hogy jelezze a lánynak, semmi baja nincs. - Remélem, tényleg nem Sasukéval van - sóhajtotta. - Ha mégis, akkor Neji és Naruto... sőt, még a Hokage is elveszíti minden reményét, hogy az a lány valaha is boldog lehessen, pedig már komolyan megérdemelné, hogy egy kis örömöt is kapjon az élettől.

- Ahogy mindannyian - felelte Ino, vidám hangot erőltetve magára. - Én is aggódom - vallotta be halkabban, és komolyan. - De Tepsihomlok bír magára vigyázni, mert erős nő, és a pokolba is, hiszen az öreglányt is kenterbe verné! - jelentette ki kissé dühösen, az öreglánnyal Tsunadéra célozva. - Szóval, próbálok nem is figyelni arra a hangra, ami azt üvöltözi a fejemben, hogy: „Gyerünk Ino, én teszek azokra a parancsokra, nyomás utána, és rúgjuk seggbe, hogy észhez térjen!" - kuncogott fel hirtelen, de az az apró kis hangocska hamisan, és kissé erőltetetten hangzott.

Shikamaru is mosolygott, bár ez a mosoly sem volt egészen őszinte, és látszott rajta, hogy fejben megint máshol jár. Ino halkan felsóhajtott és megállt, a férfi pedig egy másodperccel lemaradva ugyan, de szintén megtorpant.

- Ilyen nehéz feladat a szuperagyadnak, hogy egy kicsikét csak rám koncentráljon, zsenikém? - kérdezte, és lábujjhegyre állt, hogy megkocogtassa a férfi homlokát. Shikamaru értetlenkedve nézett le rá, mire a lány felsóhajtott. - Csókolj már meg, te barom - mormogta, de meg sem várta, hogy a férfi reagáljon rá, egyszerűen átvette a kezdeményezést, és rátapasztotta az ajkait Shikamaru szájára.

A férfi kissé félszegen ugyan, de végre átölelte, és Ino elégedett volt már ezzel is. Egy darabig. Aztán lassan eltávolodtak egymástól az ajkai, és a nyelve egy másodpercnyi időre Shikamaru alsóajkához ért. A férfi meglepetten kinyitotta a szemeit, és lenézett Inóra, de csak a csukott szemhéját látta, így lassan hagyta, hogy az övéi is újra lecsukódjanak. Lassan megadta magát, mert rájött, hogy Ino mit szeretne, de közel sem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik-e, mikor a nyelvük összefonódott. Persze, remek érzés, több is, mint remek, de alig pár napja vannak együtt. Shikamaru azon rágódott, vajon nem korai-e még ez egy kicsikét.

Egyáltalán nem akarta elsietni. Nem mintha olyan pokolian nagy úriember lett volna, nem. Csak még ő sem volt benne egészen biztos, hogy mi a helyzet köztük. Az egész olyan hirtelen jött, és bár egy hónapig rágta magát rajta, hogy mi legyen, végül a kíváncsisága ezúttal erősebbnek bizonyult a józan eszénél, és megcsókolta a virágüzletben. A pokolba is, a virágüzletben, ahol bárki láthatta volna őket, beleértve Ino szüleit is...

„Konoha zsenije egy barom, ha nőkről van szó" - állapította meg magában kritikusan, és eltolta magától a szőke lányt, aki kérdőn nézett rá.

- Később folytatjuk - ígérte egy félszeg mosollyal, mire Ino megnyugodott, és halványan elmosolyodott, majd újra megfogta a kezét, és továbbindultak.

Nem siettek, a kihalt utcákon nem volt senki, csak ők ketten, és mivel tudták, hogy ritkán adatik meg majd nekik ez a csöndes nyugalom eszük ágban sem volt hazarohanni. Jó volt a csönd, a kellemesen hűvös éjszakai levegő. Ino érezte, hogy a csókolózástól felhevült és kipirult arca lassan újra felveszi az eredeti színét, és Shikamarura sandított, aki zavartnak tűnt, talán az előbbitől. A nevetés kerülgette volna, ha nem lett volna olyan szomorú a tény, hogy tizennyolc évesen még egyikőjük sem csókolózott soha azelőtt. Nem mintha bennük nem lett volna meg rá az igény, mint minden tinédzserben - ó, de még mennyire, hogy megvolt! -, de ők elsősorban nindzsák voltak, és csak azután a felnőttkor küszöbén zavartan toporgó kamaszok.

Lassan felváltották az eddigi mellékutcák sötétjét a házakból az utcára vetülő fények, és mikor elérték az utca végét, megálltak, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Mikor Shikamaru lehajolt, hogy egy búcsúcsókot adjon a barátnőjének, a kapu nyikorogva kinyílt mellettük, és a halkan kuncogó édesanyja, Yoshino lépett ki rajta, mellette Shikaku Narával, az apjával.

Mind a négyen zavartan merevedtek bele a pózukba, Yoshino a férjébe karolva, Ino kicsit ijedten őket figyelve, és Shikamaru, aki félig lehajolva szintén feléjük nézett. Egy perc volt az egész, és a férfi máris fölegyenesedett.

- Apa, anya - mondta a lehető legunottabban, és zsebre vágta a kezeit, mintha éppen a konyhában állna teljesen egyedül, reggelihez készülődve, majd megköszörülte a torkát, és a lányra sandított maga mellett. - Ő, Ino, a... - jelentőségteljesen elhallgatott.

- A barátnője - mondta halkan a lány, és aztán kissé határozottabban folytatta. - Shikamaru barátnője vagyok.
A férfi ránézett, összevillant a szemük, és mindketten elmosolyodtak egy csöppet.

- Örülök - mosolygott Yoshino, és belekarolt a férjébe. - Nem is zavarunk tovább. Mind a ketten hivatalosak vagyunk Kurenai és Asuma eljegyzési partijára - mondta büszke, pajkos mosollyal az asszony, mire Shikamaruék újra összenéztek, de ezúttal döbbenten.

- Tessék? Kurenai és... Asuma sensei? - nyögték szinte egyszerre, mire Shikaku bólintott.

- Bizony. Kellemetlen így megtudni, mi?

Ino halkan felnyögött a „kellemetlen" szóra, majd felnevetett.

- Most már legalább tudom, honnan van a szókincsed - mondta halkan.

Shikamaru édesanyja cinkosan rákacsintott a lányra, aztán Shikamaru felé fordult.

- Fiam, azt hiszem, egészen reggelig maradunk - közölte gyorsan. - Apádra már ráfér egy kis szórakozás, és ezúttal én is ott leszek, hogy rajta tartsam a szemem.

- Jó - felelte Shikamaru, és megrántotta a vállát. Sosem érdekelte merre járnak a szülei, és meddig vannak el, amíg biztonságban vannak. A férfi még azt sem vette észre, hogy Ino mellette fülig pirult.

- Szóval... - kezdett bele újra a felesége helyett Shikaku. - Egész éjjel üres lesz a ház - mondta lassan, és nyomatékosan, majd mikor meglátta, hogy Shikamaru teljesen ledöbben, mert végre leesett neki is, mire célozgatnak, elmosolyodott. - Remélem, lesz még alkalmunk összefutni, Ino - mondta a lánynak, aki zavartan bólogatott, és elindultak az utcán arról, amerről Shikamaruék jöttek. - Jó szórakozást! - intett még nekik.

Mikor egyedül maradtak, Shikamaru gyorsan Ino felé fordult.

- Sajnálom, apa nem úgy értette - mentegetőzött szinte rémülten. - Nem hiszi azt, hogy te olyan lány lennél, csak egy kicsit túl lelkesek, hogy barátnőm van....

- Shikamaru... ez... nem baj - mondta lassan, kicsit értetlenül Ino. - Végül is a... barátnőd vagyok. És... ennél jobb alkalom aligha lesz...

- Jesszus, Ino, még két hete se vagyunk együtt - tiltakozott gyorsan a férfi, de Ino nem hagyta, hogy tovább fecsegjen.

- És? - kérdezte hirtelen. - Tizennyolc éves vagyok, épp itt lenne az ideje. És ha már ezt szeretném, akkor én... tudod - mondta halkan és belepirult. - Veled szeretném.

- Miért? - kérdezte szinte sokkosan Shikamaru, de a válaszra egyáltalán nem számított.

- Szeretlek. Évek óta szerelmes vagyok beléd - mondta halkan a lány. - Ha meg kéne neveznem egy dolgot, amire igazán vágyom, hát ez lenne az.

Shikamaru elképedve nézte a csillogó kék szemeket, és felsóhajtott.

- Nézd, én örülnék neki a legjobban, ha ugyanezt elmondhatnám neked, de... fogalmam sincsen, hogy mit érzek, vagy mit nem, és ez így kicsit elhamarkodottnak tűnik nekem.

Ino halványan elmosolyodott, és lábujjhegyre állt.

- Tudom - suttogta, és megcsókolta a férfit. - Tudom, és nem várok tőled semmi ilyesmit. De hátha könnyebb lesz egy kicsivel utána, és ráérsz még eldönteni, hogy mit érzel. Nem mondom, hogy nem sürgetlek, mert azt neked kéne mondanod - kuncogott fel halkan. - Arról nem is beszélve, hogy én igenis sürgetlek. - Egy percig csönd volt, majd Ino felsóhajtott. - Shikamaru... feküdj le velem - suttogta a férfi szájára, és boldogan elmosolyodott, mikor Shikamaru a csuklójánál fogva berántotta a kapun.

***

Sakura arra ébredt, hogy az ágy feletti ablakon besütő napsugarak lágyan az arcát simogatják. Még csukott szemmel, álmosan elmosolyodott. Utoljára Konohában ébredt így, a szobája kelet felé néző ablakán beáramló verőfényben. Úgy érezte, mintha évekkel ezelőtt lett volna utoljára, hogy ilyen kellemesen ébredt, és ezúttal még csak nem is a saját ágyában.

A hátára gördült, és egy hatalmas ásítással kinyújtózkodott. A háta ívbe feszült, a feje fölött összekulcsolt ujjaitól, a kifeszített lábujjaiig megfeszítette az összes izmát, majd ellazult, és kényelmesen bevackolta magát a takaró alá. Egy percig még fürdőzött a bőrét melengető napfényben, majd úgy döntött, ideje felkelni. Visszafordult az oldalára, és még kábán pislogott bele a szoba csendjébe. Hiányérzete támadt, ahogy felkönyökölt a párnán, úgy érezte, valami nincs a helyén.

Érezte, ahogy a haja, ami megszáradt az éjszaka folyamán, kócosan a karjára omlik, ahogy félrebillentett fejjel próbálta kitalálni, mi lehet a furcsa a szobában. Az arca még mindig kissé sápadt volt, de sokkal jobban érezte magát, mint az előző nap estéjén.

„Ó. Tegnap este, én... Hát persze. Itachi!"

Érezte, hogy végre egy kis színt kap az arca, és villámgyorsan megfordult, de a gyűrött takaró alatt nem feküdt senki, csupán az övé mellett lévő párna őrizte még a férfi fejének lenyomatát.

Megkönnyebbülten visszazuhant a párnára, és becsukta a szemét. Tegnap éjjel Itachi megtudta, hogy Sasuke... és aztán... megvigasztalta, mellette maradt. Már önmagában a tény is meglepő volt, hogy képes bármilyen érzelemre. Talán nem kéne rajta csodálkoznia, hiszen Sasuke is érzett, érez, de a megnyilvánulásai mind negatív érzelmekre utaltak. Ez más volt. A törődés, és talán az együttérzés... pozitívak. Nahát. Talán Itachi Uchiha mégsem olyan, mint amilyennek látszik.

Sakura lustán elmosolyodott, és a jobb karját a feje alá hajlítva felpislogott a plafonra. Itachi Uchiha a többszörös gyilkos, fényes páncélban, szőke lovon. Vagy fehéren? Édesmindegy, pazarul mutatna. Persze az Uchihák sármjával könnyű lehet élni. Egy rosszfiús mosoly, és a lábaid előtt hever a világ.

Hirtelen elkomorodott, és lehunyta a szemeit. Soha többé nem lehet ilyen gyenge. Nem, még egyszer nem. És pont Itachi előtt kellett kiborulnia, mikor ki tudja, hányadán áll vele. Most mellette van, most vigyáz rá, de lehet, hogy két hét múlva az a kéz fogja kitépni a szívét, ami tegnap éjjel a haját simogatta. Ahogy meggyógyította, visszamegy Konohába, és ezzel vége minden kapcsolatának, ami az Akatsukihoz fűzi. Ha utána találkoznak, ellenségek lesznek, még az is valószínű, hogy küzdeniük kell egymással...

A hideg is kirázta, ha arra gondolt, hogy könnyen meglehet, hogy a következő küzdelmüket Itachi már komolyan fogja venni, és Sasuke gondolatával kínozza majd, a sharinganjai segítségével, amiket ő gyógyított meg... Milyen kegyetlenül ironikus lenne.

„Azért, csak nem megy el odáig... Még ha ellenségek vagyunk, akkor is sok lenne... Istenem, ne legyél megint ilyen buta liba, Sakura Haruno! Alighogy átléped Konoha kapuját, az itt töltött idő semmissé lesz. Deidara felrobbant, ahogy meglát, Konan sem fog visszakozni, Pein valószínűleg elintéztet valaki mással, mert arra sem méltat, hogy bemocskolja veled a kezét, és Itachi... Itachi már most tisztában van a gyengepontjaiddal. Túlságosan kiadtad magad neki, óvatlan voltál..."

Felsóhajtott, és még mindig a hátán fekve kinézett a feje fölött lévő ablakon. Egészen elképesztő látvány fogadta: a félmeztelen Itachi egy emelet magasságban a levegőben úszott, és Sakura tágra nyílt szemekkel bámulta. Annyira meglepődött, hogy a szája is tátva maradt. Ahogy a férfi kikerült a látóteréből, kipattant az ágyból, és jóformán feltépte az ablakot. El sem tudta képzelni mi a fene folyik odakint reggel nyolckor, míg meg nem látta az éppen földet érő Itachit, és a Samehadával a kezében támadásra felkészült, szintén félmeztelen Kisamét, akinek a jobb lábán lévő sebből lassan szivárgott a vér.

„Edzenek, de ilyenkor, és így...?"

Gyorsan át kellett váltania a medika gondolkozásmódjára, mielőtt belepirult volna a helyzetbe, mert az eléggé kínos lett volna a számára. Meglepetten vette észre a kunait Itachi kezében, amit valószínűleg ugrás közben kaphatott elő.

„Azzal a fogpiszkálóval akar nekimenni az óriásbárddal hadonászó Kisaménak?" - gondolta meglepetten a lány, de még bele se gondolt úgy igazán, mikor azok ketten odalent, egymásnak estek. - „Mi a fene? Komolyan ennyi erő van benne?" - hüledezett magában, míg tátott szájjal, kis híján már derékig kilógva az ablakon figyelte, ahogy Itachi azzal a kunaijjal tartja vissza a Samehadát.

Ha már alkalma nyílt rá, alaposabban megnézte mindkettejüket, és legszívesebben kiutalt volna melléjük egy-egy orvost. Egy pszichológust nekik, és egy másikat, aki kezeli a szívrohamos nőket, akik véletlenül meglátják őket. Hát, azt kellett mondania, ha Kisame egyszer ledobja a felsőjét, az ember lánya egyből meggondolja magát, a vonzereje mértékét illetően.

A kék bőr alatt vastag, tömör izmok feszültek, a vállán két ember is kényelmesen el tudott volna ücsörögni, és leginkább a karját erősíthette a Samehada miatt, de így látványra is nyilvánvaló volt, hogy próbál arányosan felszedni mindenhova. Ezzel szemben, Itachi izmai - már amiket látott, mivel a férfi háttal állt neki - nem a tömör, vastag izmok voltak, hanem inkább nyúlánkabbak, és mozgékonyabbak. Nem sokkal, de gyorsabb volt Kisaménál, még a sharingan nélkül is, és egy valódi küzdelemben ez előnyt adhatott volna neki.

Ahogy kettejük harcát figyelte, egymás után érték a meglepetések. Kisame agresszív, hirtelen támadásmódja, és Itachi védekező, megfontolt harcmodora bár teljesen különböző volt, mégis tökéletesen kiegészítették egymást a küzdelemben, és Sakura képtelen volt megállapítani, hogy melyikük áll nyerésre, vagy legalábbis melyiküknek van előnye a másikkal szemben. Kisame brutális ereje, és vakmerősége ugyanúgy a hasznára, mint hátrányára vált, Itachi pedig néha túlkombinálta fejben, azt, hogy mire számíthat. A sharingan nélkül sokkal nehezebb volt a meglepetés erejével kitörnie a védekező pozíciójából, így biztos, ami biztos alapon, maradt ennél, hiába próbálta Kisame annyira felheccelni, hogy kizökkentse belőle.

Nem ő volt az egyetlen, aki kifelé bámészkodott, több fiatal lány is az ablakokban ülve figyelte őket, és hangosan szurkoltak, többségükben Itachinak. Hirtelen kinyílt még egy ablak, és kihajolt rajta valaki, akit Sakura először egy lánynak nézett, a vállig érő szőke haja miatt, de aztán rádöbbent, hogy az Deidara, csak kibontotta a copfját.

- Nem lehetne máshol repkedni, meg megölni egymást hajnalban? - kiabált le dühösen, és azzal a lendülettel be is csapta az ablakot.

Odakint elhalt a küzdelem hangja, és Sakura visszafordult Itachiék felé. Kisame az ablakot nézte, amit Deidara az imént csukott be, majd apró halszemei végignéztek az első emeleten, végig a fiatal, bordélybeli lányokon, végül a tekintete megállapodott Sakurán. A lány egy bizonytalan mosollyal integetett neki, mire a férfi arcán felengedett a küzdelem okozta feszültség. Itachi, aki még mindig háttal állt a bordélynak, észrevette a változást Kisame arcán, hátranézett a válla fölött, és a fekete szemek egyből ráakadtak a félénken mosolygó lányra, akinek hirtelen az arcára fagyott a mosolya.

Itachi szája szélén lassan szivárgó vére csíkot festett az állára, a szeme alatt sötét árok húzódott, és a lánynak akaratlanul is egy haldokló ember jutott eszébe. Talán a fény, ahogy a férfi arcára esett, talán Itachi arckifejezése keltette benne ezt a benyomást, mindenesetre abban a pillanatban megijedt a vér látványától.

- Egy perc, és megyek! - kiáltott le gyorsan, és becsukta az ablakot.

Itachi még egy percig meredten bámulta a napsugarakat visszaverő sima üvegfelületet, aztán visszafordult a bordély felé, mert meghallotta, hogy valaki halkan a nevén szólítja. Reiki rá nem jellemző félénk mozdulattal kérte, hogy menjen be utána, majd eltűnt a bordély ajtajából.

- Később befejezzük - vetette oda Itachi a már türelmetlennek látszó Kisamének, aki erre ledobta magát a földre, és kiterülve az eget kezdte bámulni. Sérült jobb lábát felhúzva, hangosan zihált, miközben megállapította, hogy sehol egyetlen felhő sem.
Itachi belépett a bordély ajtaján, és megállt Reiki előtt, aki a lépcső mellett várta, hogy beszélhessenek.

- Vérzel - suttogta ijedten a nő, és már éppen nyúlt volna, hogy letörölje a vért a férfi álláról, de ekkor Sakura sietett le a lépcsőn, és Reiki villámgyorsan visszahúzta, és a háta mögé dugta a kezeit.

Itachi is észrevette a lányt a szeme sarkából, és felnézett az elégedetlen arcára.

- Ha nem vigyázol magadra, elfelejtheted, hogy összefoltozlak - motyogta zavartan Sakura, mert hirtelen azt hitte, megzavart valamit, és a férfi fejére dobta az egyik sötétkék törölközőt, amit a kezében szorongatott, egy szakésüveggel és egy ronggyal együtt. - Kisame után téged is megnézlek - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és elsétált mellettük, ki a bordély ajtaján.

Itachi lehúzta a fejéről a törölközőt és bosszúsan Sakura után bámult.

„Nők. Jellemző. Egyből elkezdenek fontoskodni, ha nincsen rájuk szükség."

Sakura odakint letérdelt az elterült Kisame mellett, és szemügyre vette a véráztatta sebet.

- Megvágta? - kérdezte, miközben a kárt próbálta felbecsülni.

- Meg - felelte Kisame, bizonytalanul méregetve a lányt, aki a hasára dobta a másik kék törölközőt, amit lehozott, és letette a fűbe a hóna alatt szorongatott szakésüveget, és a rongyot.

- Á, fájdalomcsillapító! - csillant fel egyből Kisame szeme, és nyúlt volna a szakésüveg után, de Sakura rácsapott a kezére.

- Hé, ne idd meg a fertőtlenítőt! - méltatlankodott, és gyorsan a combjai közé szorította az üveget, miután leereszkedett a sarkára, hogy a férfi ne férhessen hozzá. A ronggyal letörölte a vért a sebről, ami szerencsére csak felszínes volt, de elég széles ahhoz, hogy nyoma maradjon. - Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? - bosszankodott Sakura, míg egy kis szakét öntött a rongyra. - Most mit csinálnátok, ha nem lennék itt?

- Reiki elintézné - felelte könnyedén Kisame, mire a lány meglepetten a bordély felé pislogott.

- Orvos? - kérdezte meglepetten.

- Nem, de ha kell, összefoltoz - rántotta meg a vállát a férfi.

- Ó. És ha ő nincs a közelben? - kérdezte Sakura még mindig meglepetten a kezében szorongatva a rongyot, amire a szakét locsolta.

- Akkor ellátjuk magunkat.

- És az pontosan mit is jelent? - kérdezte óvatosan a lány, előre félve a választól, mire Kisame széles vigyorral felemelte a karját, hogy megmutassa a felkarjától a csuklójáig húzódó heget.

- Jesszus! - szisszent fel Sakura. - Ezt mégis kicsoda...?
- Itachi - felelte röhögcsélve a cápabőrű. - Rajta kívül senki nem tud megsebezni.

- Úgy értem... Ki látott el?

- Én magamat - vágta rá egy büszke vigyorral Kisame, mire Sakura egy hatalmas sóhajjal felé nyúlt, hogy eltűntesse a heget.

- Hé, hé! - kiáltott fel szinte azonnal a férfi, és elrántotta a karját, hogy a lány ne érhesse el. - Ne piszkáld, ez nőcsali!
Sakura egy pillanatig döbbenten rámeredt.

- Hát, talán szükséged is van rá - morogta értetlenül, és a rongyot Kisame lábára akarta nyomni, de a keze megállt a levegőben, mikor a férfi megszólalt.

- Mit tudhat erről egy kislány? - vicsorogta Kisame. - Csak a veszélyes férfiak szereznek hegeket, és a veszélyes férfiak vonzzák a nőket.

- Ha te mondod - vonta meg a vállát Sakura, Kisaméra hagyva a dolgot. - De a lábadat meggyógyítom.

- Aztán maradjon a helyén heg!

- Igenis, uram! - nevetett fel a lány.

- Ilyet még nem kértek tőled, mi, aranyom? - vigyorogta Kisame.

- Még nem - rázta a fejét kacagva Sakura, majd mosolyogva a férfi sebéhez nyomta a szakés rongyot.

- Hé, ez csíp, ez pokolian csíp! - harsogta Kisame, mire a lány újra nevetni kezdett, és a fertőtlenítés után egy csöppnyi érintéssel begyógyította a sebét, és megszüntette a fájdalmát, de a heget otthagyta, ahogy kérték.

- Tessék, a fájdalomdíj! - Sakura nevetve a már ülőhelyzetbe pattant Kisame kezébe nyomta a szakésüveget, aki meglepetten pislogott az új hegre a lábán, a kezében tartott üvegre, majd hirtelen felragyogott az arca, és vigyorogva felnézett a lányra.

- Hé, mától te leszel a kedvenc dokim, kiscsillag! - jelentette ki elégedetten, mire Sakura a fejét rázva, egy széles mosollyal feltápászkodott, és a ronggyal a kezében visszaindult a bordélyba, hogy magára hagyja a hegét csodáló, elismerően hümmögő Kisamét a szakésüvegével.

Eközben odabent, Itachi egy halk sóhajjal visszafordult az őt megszeppenten figyelő Reikihez.

- Mit akartál mondani? - kérdezte, miközben megpróbálta a törölközővel letörölni az álláról a vért, de az már odaszáradt, így leeresztette a kezét.

- Arról akartam... ha valamid fáj, vagy ilyesmi, segíthetek.

- Csak a tüdőm - legyintett a férfi. - Miért kerestél? - kérdezett rá újra, mire Reiki összeszedte magát.

- Itachi, tudom, hogy nem menne ki ilyesmi a fejedből, de... három heted lehet hátra. Nem akarlak számonkérni, vagy ilyesmi, ahhoz nincsen jogom, csak... miért jegyezted el, ha nem lesz időd...? Várjunk csak... Azt mondta megnéz? - A nő szemei elkerekedtek. - Ő... szanitéc? Ezért... Meg tud gyógyítani? Ezért veszed el? Hogy meggyógyulhass? Csak így volt hajlandó téged...?

- Nem tudom, hogy képes-e meggyógyítani, de nem is érdekel. Reiki, megmondtam. Ne számíts csodára, így is úgy is meghalok. Törődj bele, lépj túl rajta, mert én már megtettem és nem kívánok ezzel tovább foglalkozni.

- De akkor miért...? - Reiki értetlenkedve nézett fel rá, mire Itachi felsóhajtott, és lehunyta a szemét.

- Nem veszem el - mondta a férfi a tarkóját masszírozva, lemondóan, beletörődve, hogy nem kerülheti el a témát. - Tulajdonképpen nem jegyeztem el, és nem is akarom, bár ha akarnám, már akkor sem tehetném meg.

- Itachi... - suttogta figyelmeztetőn a nő, tágra nyílt szemekkel, de Itachi rendületlenül folytatta.

- Igen, jól láttad, az a medál lóg a nyakában, ami az enyém volt, de ez csak az öcsém egy újabb ostoba, és megtévesztő húzása. Azzal a medállal, az én medálommal jelölte meg, de nem tehetek semmit ellene. Volt rajta egy póló, ami Sasukéé, de azt nem hordhatja állandóan, így úgy döntöttem, hadd maradjon rajta a nyaklánc, elvégre tartom magam a jelentéséhez. Nem a menyasszonyom. Pontosabban... nem az én menyasszonyom. Sasukéé.

Egy pillanatnyi döbbent csönd követte ezt a kijelentést.

- Tessék?! - Az éles hang nem onnan érkezett, ahonnan Itachi számított rá. Mikor megfordult, Sakura dühös, döbbent szemeibe nézett. - Azt mondtad...? - A férfi megadóan lehunyta a szemét, mert tudta, már hiába tagadná le. Nem szabadott volna itt erről beszélnie... - Beszédem van veled - jelentette ki ingerülten a lány, és Itachi hirtelen úgy érezte magát, mintha tizenévesen állna az anyja előtt. - Négyszemközt. - Mikor nem érkezett válasz, Sakura közelebb lépett hozzá. - Most - sziszegte és elindult felfelé a lépcsőn.

A lépcsőfordulóból kérdőn visszanézett Itachira, aki még mindig ugyanott állt. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a férfi tudván, hogy előbb-utóbb úgyis beszélnie kell vele erről, megadta magát, és Sakura után indult.