Itachi átvágott a szobán, miközben levette és az ágyra dobta a köpenyét. A fürdőbe érve megigazította a derekán a fekete, hálós fölsőt, majd egy pillanatra megakadt a tekintete a törölközőtartón lógó fehérneműn. Halk sóhaj szaladt ki a száján, hiszen nem véletlenül nem engedte soha egyetlen nőnek sem, hogy huzamosabb ideig nála tartózkodjon.

Megmosta az arcát, és a vörös törölközővel szárazra dörgölte a bőrét, majd visszament a szobájába. Szeme valamiért egyből a fekete takaró alól kilógó, rózsaszín tincsekre tévedt, amik erős kontrasztot alkotva a fekete selyemhuzattal, lágyan szétterültek a párnán.

Először gyengének hitte, de a véleménye megváltozott, mikor kiállt egész Konoháért egymaga, Orochimaruval szemben. Bátor kislány, csak fizikai ereje nincs annyi, amennyinek kéne lennie ahhoz a nagy szájához.

Itachi félrebillentette a fejét.

„Még a végén megfullad."

Felsóhajtott, az ágy mellé lépett, és óvatosan lehúzta a takarót a lány arcáról, hogy fel ne ébredjen. Tudta, hogy most neki kell vigyáznia az Uchiha klán utolsó reményére, és bár nyomasztotta a feladat, ezt nem találta elég indoknak arra, hogy ne tegyen meg mindent azért, hogy a lány végül boldoggá tehesse az öccsét.

Ahogy a finom, nőiesedő vonásokat figyelte, azon gondolkodott, hogy vajon az a törékeny kis test ki fogja-e bírni mindazt a kínt, amit élete végéig kell majd elviselnie Sasukétól. Ha az öccse nem tud majd úgy nézni rá, mint egy szerető nőre, hanem csak úgy, mint egy tárgyra, ahogy az apja is tette, akkor Sakurára pont ugyanaz a sors vár, mint az anyjára. Behódolás, kiszolgáltatottság, alázat.

Nem tudta eldönteni, hogy Sakura vajon meg fog-e törni a nyomás alatt, amit Sasuke gyakorol rá ebben a pillanatban is, még úgy is, hogy nincs vele, de valahogy képtelen volt elképzelni, hogy abban a makacs pillantásban valaha is kihunyna az elszánt csillogás.

Újra felsóhajtott. Végül is lesz még elég ideje, hogy felkészítse a lányt arra, ami Sasuke mellett vár rá. Nem örült kifejezetten Pein ötletének, amiről aznap reggel számolt be neki, mert igazából teljesen feleslegesnek tartotta a rejtekhelyen marasztalni Sakurát, de ha már a férfi hajthatatlan, akkor elhatározta, hogy kihozza abból a kis időből a maximumot.

Sakura megmoccant a takaró alatt, mintha érezné, hogy nézik. Itachi nem mozdult, pedig nem akarta megijeszteni a lányt azzal, hogy rögtön ébredés után szembetalálja magát vele, de látni akarta, hogy még mindig olyan elszánt-e, mint mikor beléütközött az erdőben.

Sakura szemhéja lassan felnyílt. Nyújtózkodott, és az oldaláról a hátára fordult. Mikor meglátta Itachit, nem látszott meglepettnek, csupán álmosnak, és a férfi nagy megelégedésére a szemében ott csillogott az akarat.

- Reggeli? - kérdezte Itachi halkan, mire Sakura kábán bólintott.

A férfi kiment a szobából, Sakura pedig felült az ágyban és kidörzsölte az álmot a szeméből. Aztán rájött, hogy mi folyt le az előbb, és tátva maradt a szája. Most komolyan? Itachi megkérdezte, hogy kér-e reggelit, ő meg csak biccentett, és a férfi már ment is, hogy hozzon neki? Mi a fene folyik itt?

Nem maradt több ideje, mert Itachi lépett be a szobába, kezében tálcával, és odament az asztalhoz, hogy lerakja. Sakura tétován kibújt az ágyból, és lassan átszelte a szobát. A férfi arrébb állt, így le tudott ülni. Mikor felhúzta a lábait és az ételért nyúlt, Itachi az ágy mellé fektetett tekerccsel, amit tegnap este olvasott, ismét végigdőlt az ágyon.

Sakura álmodozón a falra révedve Narutóra és Konohára gondolt. Hamarosan viszontláthatja őket, és akkor megint beindul a Sasuke utáni hajsza. Akármi lesz, visszahozza őt Orochimarutól Konohába! Naruto majd biztosan segít neki, és Tsunade is megértő lesz majd. A lány gépiesen rágta az ételt, és annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy Itachi hosszú percek óta őt figyeli olvasás helyett.

„Nem fogom elmondani senkinek, amit Sasuke tett. Megbirkózom vele egyedül is, és ha tudnák, biztosan nem engednének utána. Meg amúgy sem számít senkinek..."

- Befejezted?

- Tessék? - Sakura gondolataiból felrezzenve meglepetten nézett fel a mellette álló Itachira, majd le a tányérjára, ami üres volt. - Úgy tűnik - csodálkozott, mert észre sem vette, hogy már elfogyasztotta a reggelijét.

A férfi a tálca után nyúlt, és elindult vele kifelé.

Sakura lehunyta a szemét, hatalmasat sóhajtott, majd felpattant.

- Itachi! - A férfi azonnal megfordult, és ő félszegen megtorpant, majd gyorsan a füle mögé tűrte az arcába hullott, kócos tincseket.

- Igen?

- Szeretnék kérdezni valamit - hadarta gyorsan, mire Itachi szemöldöke a magasba szaladt, de biccentett jelezve, hogy figyel. - Igazából... nem egy kérdésem lenne. - A férfi tekintete kissé türelmetlenebbé vált, így Sakura nagy nehezen, de kinyögte, mit akar. - Sasukéról.

Itachiról lerítt, hogy nem ez a kedvenc témája, de beleegyezően bólintott, majd újra az ajtó felé indult.

- Lehet, hogy hosszú lesz - szólt utána gyorsan, és Itachi újra megtorpant, de ezúttal nem fordult meg.

- Nagyon sok időnk lesz a kérdéseidre, Sakura - felelte nyugodtan, majd a kilincsért nyúlt és kilépett a folyosóra.

Nagyon sok időnk? Ez meg mit jelentsen? Hiszen ő ma hazamegy. Talán Itachi arra célzott, hogy maradhatna, amíg meg nem beszélnek mindent?

Sakura kissé összezavarodottan az ablak elé lépett, de az elé táruló táj teljesen idegen volt a számára. Hogy fog egyáltalán hazatalálni? Csak nem Itachi mutatja majd meg neki, hogy merre induljon? Talán el is kíséri egy darabon, hogy biztos ne tévedjen el, és akkor teheti majd fel a kérdéseit? A lány nyelt egyet. Kissé nyomasztó volt a számára a férfi társasága, de azt gondolta, hogy nyilvánvalóan ez a normális, hiszen az ember lánya nem találkozik minden nap egy bűnözővel.

Attól félt, a kérdései feldühítik majd Itachit, pedig neki soha eszébe se jutott volna ingerelni egy ilyen veszélyes alakot. Most mit csináljon? Zavartan a hajába túrt és felsóhajtott. Felmerje egyáltalán tenni mind közül a legrosszabb kérdést? Attól biztosan mérges lesz majd... de meg kell kockáztatnia. Egyszerűen muszáj. Enélkül nem fogja soha igazán megismerni a Sasuke lelkében zajló folyamatokat, és akkor soha nem lesz esélye rá, hogy megváltoztathassa...

Hallotta, hogy kinyílik az ajtó, de nem fordult meg. Itachi felkapta az ágyáról a köpenyét, és Sakura mellé lépett.

- Ezt vedd föl - mondta halkan, és átnyújtotta a ruhadarabot.

Sakura meglepett pislogott fel rá.

- Miért?

- Mert ha enélkül lépsz ki a szobámból, ahogy befordulsz az első sarkon, a legjobb esetben is halott vagy - válaszolt nyugodtan a férfi, mire Sakura a köpeny után nyúlt és belebújt.

Bár a pólós esetből sejthette volna, hogy nem lesz éppen az ő mérete, mégis meglepődött, mikor a köpeny, ami Itachinak vádli középig ért, az neki a bokáját verdeste. A férfi villámgyorsan felé nyúlt, és ő rémülten hunyta le a szemét. Nem értette, mi rosszat csinálhatott, és hogy most mit fog vele tenni Itachi. Aztán pár másodperc múlva megkönnyebbülten konstatálta, hogy még él.

Kinyitotta a szemét, és zavartan elpirult. Itachi csak felhajtotta a köpeny ujját, hogy kilátszódjon belőle a kézfeje, és közben érdektelenül az arcát figyelte. Úgy festett, egyáltalán nem számított másmilyen reakcióra, és ez egy pillanatra elszomorította a lányt. Mégis milyen élete lehet, ha arra számít, hogy borzonganak a közelében és félnek az érintésétől? Aztán eszébe jutott minden, amit róla hallott, és már egyáltalán nem is sajnálta. Hiszen azok alapján pontosan ezt érdemli.

Itachi remekül szórakozott. Sakura szemében mindent olyan tisztán lehetett látni, mintha csak a gondolataiban olvasna. Félelem, megkönnyebbülés, zavar, sajnálat, megvetés villant át a smaragdokon, amit sértésnek vett volna, ha nem lett volna ideje megszokni tíz év alatt. A sajnálaton viszont kicsit meglepődött. Mi szánni való lehet egy gyilkoson? Nem tudta megfejteni.

- Gyere.

Elindult az ajtó felé, és Sakura tétován követte.

- Hová megyünk? - kérdezte félősen, és érezte, hogy remeg a gyomra.

- Pein beszélni akar veled.

- Ki az a Pein? - kérdezte kíváncsian, mire Itachi a kilincset fogva hátranézett rá a válla fölött.

- Az Akatsuki vezetője.

Sakura megdermedt. Te jó isten! Máris rájöttek volna? Nem, az nem lehet...

„Konan. Konan ismeri a pecsét jelentését. Más nem lehet."

Nyelt egyet. Már megint nyakig ül a bajban.

***

- A rohadt életbe! - Dühös ordítás vágta ketté az Orochimaru üres rejtekhelyére telepedett néma csöndet.

Kivágódott a cella ajtaja, és Neji rontott ki rajta. Ahogy meglátta azt a férfit, hagyta, hogy eluralkodjon rajta minden dühe, és megtámadta. Még élénken élt a képzeletében az a pillanat, mikor megpofozta Sakurát, aki felrepedt szájjal elesett tőle, így elvakultságában észre sem vette, hogy az a ninja nem is reagált a jelenlétére, csak ész nélkül nekiesett, de a férfi az első érintésére köddé vált. Hamar rájött, hogy ez mit jelent - vagy csapda, vagy figyelemelterelés, de Sakura semmiképpen nem tartózkodik a rejtekhelyen.

Végigrohant a folyosón, el a félúton járó Shikamaru, Hinata és Kiba mellett. Shikamaru gyorsan megérintette Kiba vállát, aki hátranézett rá.

- Szólj kérlek Narutóéknak, hogy hagyják és jöjjenek ki. Mi Hinatával utána megyünk.

Kiba biccentett, mire a másik kettő visszafelé kezdett futni, ki a rejtekhelyről.

A fiú benyitott a labor ajtaján, és szembetalálta magát az elképedten pislogó Narutóval, akinek a karjaiban éppen köddé vált Sakura teste.

- Egyik sem igazi - mondta gyorsan, hogy megmagyarázza a bizarr helyzetet.

Naruto összeszorított fogakkal bólintott. A csalódottság kiült az arcára, de nem adott hangot neki, aminek Kiba őszintén örült. A szőke leeresztette az üressé vált kezeit és kilépett a laborból, nyomában Inóval és Tentennel.

- Siessünk, Neji eléggé kivan.

Mindannyian gyorsítottak a tempón. Mikor kiértek, azonnal meglátták Nejit, aki egy fa tetején állt, és onnan kémlelt körbe, de nem talált rá Sakura nyomaira, és ez láthatóan még dühösebbé tette.

- Neji, az istenért, gyere le onnan! - kiáltott fel kissé ijedten Tenten, de a férfi rá sem hederített, ami elég rosszul esett neki.

- Neji, gondolkozz egy shinobihoz méltón! Ki tudja, hol vannak, de az biztos, hogyha itt állítottak nekünk csapdát, már rég a világ másik felén is lehetnek! - ordított fel neki Shikamaru, mire Neji lenézett rá, majd lerohant a fa törzsén és megállt előtte.

- Akkor elmegyek érte a világ másik felére is - felelte kissé nyugodtabban és elszántan.

Míg Shikamaru és Neji farkasszemet néztek, Naruto Hinata aggódó pillantásától kísérve lerogyott egy sziklára. Egyre csak az járt a fejében, hogy ilyen nincs. Orochimarunak talán az a célja, hogy mindent elvegyen tőle? Hogy mindenkit, aki fontos neki, megöljön vagy a hívévé tegyen?

- Hol vagy, Sakura? - suttogta csüggedten maga elé. Már minden reményét elvesztette, hogy a lány hamarosan újra vele lesz, és hallhatja a nevetését. De már azt sem bánta volna, ha leordítja a fejét és agyonveri, csak hadd vigye vissza épségben Konohába.

„Hé, kölyök, ne legyél már ilyen depis. Eddig azt kellett hallgatnom, hogy jaj, Sasuke, mostantól meg a kiscsaj után fogsz siránkozni?"

Naruto összerezzent, és bár tudta, hogy ki volt az, mégis gyorsan körbekémlelt.

„Kyu... Kyuubi?"

„Én. Hidd el, a csajod nagyobb biztonságban van, mint gondolnád."

Naruto lehunyta a szemét és hagyta, hogy beszippantsa az ismerős sötétség.

„Ezt honnan veszed?" - kérdezte komolyan, míg végigsétált a vízben ázó padlón a rácsokig, amik mögött felizzott egy szempár.

„A kis cseresznyevirág egy bijuu közelében van, így rajta keresztül valamilyen szinten érzékelem őt is." - A rókadémon fekete orrát kidugva a fényre megvillantotta a fogait, jelezve, hogy ingerültté vált a magyarázkodástól.

„Komolyan? Jól van?" - Naruto tágra nyílt szemekkel közelebb lépett a rácshoz.

„Pár apró sérülésen kívül nem esett baja" - felelte nagylelkűen Kyuubi, majd lassan visszahúzódott a sötétségbe egyértelművé téve, hogy nem kíván ezzel tovább foglalkozni.

„Hol van? Mondd meg, hol van!" - kiáltott rá Naruto, és két kezével ijedten a rácsba kapaszkodott.

Itt az esély rá, hogy megtalálja Sakurát!

„Nem vagyok lexikon, hogy mindent tudjak, kölyök - vicsorgott ingerülten a rókadémon. - Ha kell a csajod, megkeresed. Eszem ágában sem volt segíteni, csupán már unom a szánalmas kis levéltetvek nyafogását."

Kyuubi végleg beleolvadt a sötétségbe, már az izzó tekintete is eltűnt, és Naruto lassan érzékelni kezdte a mellette zajló vitát.

- Neked az a feladatod, hogy Hinatát védelmezd!

- Hinata megtanult magára vigyázni, boldogul nélkülem is.

- Azt sem tudod, hol kezd! Felnőtt ember vagy, nem egy óvodás, akitől elvették a játékát!

- Hé, hé! - kiáltott fel Naruto, felpattant és belekapaszkodott Neji és Shikamaru karjába. - Hagyjátok abba, és figyeljetek rám! Az előbb Kyuubi azt mondta, Sakura jól van, meg biztonságban, meg azt is, hogy bijuu közelben! - kiabálta lelkesen és boldogan, hiába meredt rá kissé hitetlenül Shikamaru.

- Szóval bijuukat kell, keressek - motyogta Neji, és hátat fordított nekik, hogy a tájat kémlelhesse.

- Persze, egyenesen állj be az Akatsukiba! - üvöltött rá Shikamaru, de Hinata csak felé intett, hogy ne csinálja, majd Neji háta mögé lépett.

- Unokabátyám - szólalt meg halkan. - Talán tényleg eltúlzod ezt a helyzetet, de az is lehet, hogy neked van igazad, mégis én bízom benne, hogy helyesen cselekszem.

Hinata óvatosan Neji tarkójához ért, és finoman megnyomott egy pontot két csigolya között, mire a férfi azonnal ájultan terült volna el a porban, ha Shikamaru nem reagál gyorsan, és az árnyék jutsujával meg nem tartja.

- Nincs engedélyünk további kutatásra, úgyhogy hazamegyünk és jelentünk Tsunadénak. Ő biztosan tud majd valami értelmeset mondani, mert őszintén szólva én már nem tudom, mit is kéne csinálnunk. Valamiért hiszek Kyuubinak, hogy Sakura biztonságban van, bár ez egy kissé... abszurd, de nincs más, amire támaszkodhatnánk. Induljunk vissza. Ha sietünk, holnap éjszakára már Konohában lehetünk. Majd ott megtudjuk, hogyan tovább.

A többiek is ugyanolyan bizonytalanul, mint Shikamaru, de új reménnyel telve bólintottak, majd Naruto a vállára dobta Nejit, és a konohai csapat eltűnt a sűrű erdőben.

***

Temari letámaszkodott az íróasztalára, és a tenyerébe támasztotta az állát. Kifelé bámult az ablakon, nézte odakint a csupasz tájat, és eszébe jutott Konoha. Mennyivel szívesebben nézte ott az erdőket, a füves mezőket, a virágokat, a levegőben táncoló faleveleket! Na, és persze Shikamarut...

Halványan elpirult, és szinte erőszakkal kényszerítette a szemét, hogy visszatérjen a kis prücskök dolgozatainak olvasásához. Az Akadémián tanítást rettenetesen élvezte, imádta a gyerekeket, ahogy rajongással néznek fel rá, hogy szeretik.

„Mi a fene lehet az a macsra?" - ráncolta a homlokát.

Máskor biztos rájött volna egy fél perc alatt, de az odakint a lágy szellő által felkavart homok a gondolatait is megkutyulta.

Megint Gaarán és Shukakun töprengett. Egyáltalán nem értette, hogy Gaara bijuujának miért fontos Sakura. Egy démonnak nem jelenthet ennyit egy ember, vagy mégis? Shukaku viselkedése ezt támasztotta alá, de olyan hihetetlen volt, hogy egy több száz - esetleg millió - éves démon figyeljen egy tizennyolc éves lányra, aki ráadásul nem is a jinchuurikije.

Eddig azt sem tudta, hogy egy démon egyáltalán aggódik, vagy képes bármiféle érzelmet produkálni. Abból, amit Shukakuból eddig látott, arra a következtetésre juttatta, hogy a démonok szívtelen gyilkoló gépek, de visszatarthatóak, hiszen Narutónak is sikerült a háttérbe szorítani Kyuubit. És most Shukaku valahogyan túlságosan emberinek tűnt, mint egy lányát féltő, aggódó apa...

„Olyan sebezhetőnek tűnik... Igen, ez a jó szó. Sebezhetőnek. Egy sebezhető démon. Hát, ez abszurdabb még a macsránál is."

Temari halványan elmosolyodott.

„Hát persze. Chakra akar lenni."

Aláhúzta a szót, és melléírta a helyes megfejtést, majd átnézte a dolgozatot és ráírta a jegyet. Hallotta, ahogy a háta mögött halkan kinyílik az ajtó, és mikor megfordult, meglátta Gaarát.

- Hát te? Azt hittem, az irodádban gubbasztasz fájós fejjel - csodálkozott.

- Nem, Shukaku egyelőre nyugton van. Beszélni akartam veled.

- Pont most fejeztem be a dolgozatjavítást, úgyhogy ráérek.

- Konohából írtak, hogy a chuunin vizsga idejére szeretnének egy követet Sunagakuréból. Mivel tavaly is te mentél, és minden rendben volt, rád gondoltam.

Temari szíve erőteljesen megdobbant.

- Én szívesen mennék, de a gyerekek... - tiltakozott, de érezte, hogy nem túl meggyőző.

- Szereztem helyettesítő tanárt - intett Gaara elutasítóan. - Tudom, hogy szereted őket, de a falu érdeke ezt kívánja. Kankurót nem küldhetem, mert még képes és elszúrja az egészet. Mivel csak kettőtökben bízom meg, így te maradtál. Két hét nem sok idő, Temari. Addig tudod nélkülözni egy kicsit a tanítványaidat, ugye?

A fiatal nő egy pillanatra elcsodálkozott. Gaara még sosem mondta, hogy megbízna bárkiben is.

- Igen, persze - rebegte, mire a Kazekage bólintott és elment.

Temari maga elé bámult, majd felállt és az ablakhoz lépett.

Újra láthatja Konohát. És...

„Shikamaru. Hát újra találkozunk majd."

***

Sakura nagyokat nyelve lépegetett Itachi nyomában a folyosón. Nem tudta, merre mennek, de nem is érdekelte, mert túlságosan lefoglalta a pánikolás. Ha tényleg tudják, neki annyi. Élete végéig láncra verve csücsülhet valamelyik cellájukban, és ha szükségük van rá, hát majd kényszerítik, hogy megtegyen olyan dolgokat, amiket nem akar.

És mi lesz Narutóval? Ó, istenem, mi lesz, ha szembeállítják őt Narutóval, és azt akarják, hogy harcoljon vele? Tudják, hogy a fiú sosem bántaná őt, de abban is biztos volt, ha ilyesmit akarnak tőle, inkább meghal, minthogy ártson Narutónak. Vagy bárkinek a világon.

Sakura beleütközött Itachiba, aki megállt előtte.

- Bo... bocsánat - dadogta ijedten, miközben gyorsan hátralépett.

A férfi nem válaszolt, csupán arrébb húzódott, hogy beengedje maga előtt a terembe. Sakura remegő lábakkal belépett a tágas helyiségbe. Szemei gyorsan végigfutottak a falakon, egy hosszú asztalon és a székeken, és megállapította, hogy ez valószínűleg az Akatsuki gyűlésterme. Hallotta, hogy Itachi belép utána és becsukja az ajtót. Közvetlenül mögötte állt, de a lány már észre sem vette.

Rettenetesen félt. Nem tudta, hogy most mi fog történni, mit fognak vele tenni, és ez a bizonytalanság megőrjítette. Itachi hallotta a kapkodó lélegzetet, és egyáltalán nem tetszett neki.

- El fogsz ájulni - figyelmeztette halkan Sakurát, majd megfogta a vállát, és beljebb tolta. - Ne aggódj, senki nem akar bántani.

A lány meglepetten pislogott fel rá, majd lenézett Itachi kezére a vállán. A férfi értette a célzást, így gyorsan leeresztette a kezét, majd leült egy székre. Sakura követte a példáját, majd idegesen babrálni kezdte a köpeny ujját, néha félősen felpislogva Itachi arcára vagy az ajtóra. Úgy érezte magát, mintha a kivégzésére várna. A férfi vele szemben rezzenéstelen tekintettel, közömbös arccal őt bámulta, és ettől még idegesebb lett.

Mikor kinyílt az ajtó, felkapta a fejét, és tekintete összetalálkozott egy vérfagyasztó szempárral. Olyan hatalom sugárzott azokból a szemekből, amilyet még soha nem tapasztalt. Érezte, hogy a gerincén végigfut a borzongás. Egyszerűen letaglózó volt az a tekintet. Úgy érezte, mintha odaszögelték volna ahhoz a székhez, és a férfi chakrája szétterülve a szobában szinte belepréselte a fába.

Pein beljebb lépett, és a fullasztó érzés megszűnt.

- Bocsáss meg. Itt mindenki hozzá van szokva, hogy nem kell palástolnia az erejét - mondta, és a hangja kissé lenyugtatta a lányt.

Tétován Itachira nézett. Akkor mért nem érezte a férfi chakráját? Talán miatta rejtette el, hogy ne érezze magát még rosszabbul?

Pein átvágott a termen, és leült egy székre Sakura mellé. A lány csak kissé elhúzódott tőle, pedig legszívesebben felpattant és a helyiség másik végébe állt volna.

- Nyilván összezavartalak a kérésemmel, hogy beszélhessek veled, de ne aggódj, nem áll szándékomban bármi olyat tenni, amivel neked árthatnék. Csupán szeretném veled megismertetni az Akatsuki működését, nagy vonalakban, röviden és tömören.

- Az... Akatsuki működését? - suttogta értetlenül Sakura. - Miért?

- Mert szeretném, ha a tervezettnél egy kicsit tovább maradnál nálunk.

„Biztos, hogy tudja... kész, végem."

Úgy döntött, talán eredményre vezet, ha úgy tesz, mint egy ostoba kislány.

- Tovább maradni? Mért maradnék tovább?

Itachi szemöldökei a magasba szaladtak, ahogy a lányt nézte. Lehet, hogy nem érti, de ettől függetlenül biztos volt benne, hogy nem így kellett volna rákérdeznie. Egyáltalán nem kellett volna rákérdeznie. Kereken ki kellett volna jelentenie, hogy nem marad, és kész. Ehelyett az okokat firtatja. Furcsa egy lány.

- Először az Akatsuki működése. Nos, biztos vagyok benne, hogy ismered a szervezetünket, és azt is tudod, mi a fő tevékenységünk.

- Bijuukat gyűjtötök - sziszegte Sakura.

Narutóra gondolt. Őt is akarják.

- Nos, igen, ez igaz. De vajon azt is tudod, mi a célunk vele? - Sakura egy pillanatra elgondolkozott, majd megrázta a fejét. - A békét akarjuk megteremteni a világban, Sakura.

- Tessék? - A lány hitetlenkedve pislogott Peinre. - A békét? Ez valami vicc?

- Nem - felelt Pein helyett Itachi.

Mindketten a férfira néztek, majd Sakura visszafordult Pein felé.

- A békét akarjátok megteremteni? Mégis hogyan?

- A bijuuk által. Minden ember szívében ott gyökeredzik a gonoszság, Sakura, és ezt csupán úgy lehetünk képesek kiirtani belőlük, ha magát az embert pusztítjuk el.

- Tehát el akarod pusztítani az emberiséget. Milyen békés - horkant fel a lány, és megrázta a fejét. - Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de én máshogy gondolom. Csak szeretném elmondani a véleményemet, ha megengeded.

- Hallgatlak, Sakura. - Pein hátradőlt a székében, és kíváncsian várta, hogy ez a lány, hogyan is szemléli a világot.

- Az Akatsuki évek óta rettegésben tartja az embereket. Öl, pusztít és háborúkat robbant ki. Nem hiszem, hogy ezek lennének az ideális eszközei a béke megteremtésének. Ráadásul a végcél, már elnézést, de szerintem elég ostoba. Mért akarjátok, hogy a béke uralkodjon a világon, mikor nem lesz miért? Ha nem lesz emberiség, az egész értelmét veszti. Egy felesleges célért küzdötök. Ennek az egésznek úgy lenne értelme, ha nem elpusztítani, hanem... hanem megváltoztatni akarnátok az embereket. Ahogy a sötétség, a gonoszság ott van mindenkiben, ugyanúgy ott a jó is. A kettő egymástól függő dolog. Csak felszínre kell hozni, ahol lehet. Tudom, hogy lehetetlen mindenkit megváltoztatni, és ezért háborúk mindig lesznek, de az igazi béke soha nem is lehet világméretű vagy egységes. A békét minden embernek magának kell megtalálnia, méghozzá saját magában, és nem a környezetében, mert az mulandó. Nem teremthetitek meg más számára a békét.

Itachi kissé meglepetten nézte a beszédbe belemelegedett Sakurát. Az arcán látta, hogy őszintén hiszi, amit mond, és ez a hit, valamint a szavaiból kicsengő remény, hogy az emberek egyszer tényleg megtalálják a saját békéjüket, emlékeztette valakire. Nagyon is. Azonban hiába erőltette, egyszerűen nem jutott eszébe, hogy kiére hasonlítanak a szavai, de abban biztos volt, hogy tisztelte azt az embert a hitéért. És abban is biztos volt, hogy ezt a fiatal lányt is tiszteli ezekért a szavakért. Tudta, hogy igaza van. A saját békéje... A halálában megtalálja majd a saját békéjét.

- Figyelemreméltó gondolatok egy ilyen fiatal lány szájából - mosolyodott el halványan Pein. - De te nem igazán érted, amit én szeretnék. Nem az emberiségnek akarom megteremteni a békét. Mint mondtad, ez fölösleges törekvés lenne a részemről. Én a mindenségnek akarom a békét. Annak a felettünk álló hatalomnak, ami az emberiség terhe alatt fulladozik. Én hiszek valami nagyobban, valami teljesben, amit ugyan én magam sem tudok pontosan elmondani neked, hiszen én sem tudok róla többet, mint bárki más. Mégis úgy érzem, van ami felettünk áll, mindannyiunk felett, és ennek a feljebbvaló erőnek szeretném megteremteni a békét. Látom, nem érted.

- Nos, nem, nem igazán - rázta a fejét tétován Sakura. - De ha te valóban ezt akarod, mert ebben hiszel, hát ki vagyok én, hogy elítéljelek érte? A te szempontodból az én hitem lehet ostobaság, mert nem gondolkodunk ugyanúgy. Ha valóban ennek a felsőbb hatalomnak akarod megteremteni a békét, akkor te csupán az emberiség szemében vagy rossz, de ez is eléggé elvont fogalom, és szintén a gondolkodásmódunktól függ, hogy mit gondolunk jónak vagy rossznak - vonta meg a vállát a lány.

Itachi szemei lassan lecsukódtak. Mintha az arcába üvöltötték volna, hogy hallgassa, mit mond Sakura. Hogy hallgassa a saját szavait, a gondolatait. Felkavarta minden egyes szó.

„Ebben hiszel, hát ki vagyok én, hogy elítéljelek?... a gondolkodásmódunktól függ, mit tatunk jónak vagy rossznak..."

Akkor, ott, lehunyt szemmel ülve, Sakura hangját hallgatva jutott eszébe először, hogy ez a lány megértené őt. Mindenestül, úgy ahogy van. A legostobább gondolatait is értené... sőt, mi több, még el is fogadná.

Pein kissé meglepődött, mert ő is emlékezett az első beszélgetésére Itachival, mikor Kisame megjelent vele az oldalán, és elmondta neki, miben hisz ő. Tekintete a férfira rebbent, és halványan elmosolyodott. Itachi lehunyt szemmel figyelt. Pein ismerte már eléggé, hogy tudja, a férfi nem szeret igazán a szemére támaszkodni, ha valami fontosról van szó, talán pont azért, mert sejtette, hogy egyszer megvakul majd. Ha Itachi a lány minden kimondott szavának a hanglejtését figyeli, az már nagy szó. Ráadásul az arca úgy kisimult, mintha nővel töltötte volna az éjszakát.

Visszanézett Sakurára, aki észre sem vette, hogy mi történik körülötte. Hogy elnyerte egyszerre két Akatsuki tag megbecsülését, ami azért nem volt kis dolog, pláne tíz perc alatt.

- Igen, valóban minden csak nézőpont kérdése. Éppen ezért nem akarok erről tovább beszélni. Talán később kifejthetnéd nekem ezeket az érdekes gondolatokat, Sakura. De ha velem nem akarod, Itachinak is vannak érdekfeszítő nézetei.

Az Uchiha gyilkos tekintetet vetett Peinre, mert tudta, hogy arra céloz vele, hogy ugyanúgy gondolkodnak a rossz és a jó fogalmáról, márpedig neki esze ágában sem volt ezt megosztani Sakurával.

A lány meglepetten pislogott Itachi felé. Annyira belemerült a témába, hogy jószerével el is felejtette, hogy ott van.

- Re... rendben - motyogta.

- Szóval, akkor nagyjából túl vagyunk a szervezettel kapcsolatos dolgokon, ugye?

- Gondolom - bólintott Sakura, és Pein megérezte a finom célzást.

Ő az Akatsuki vezére, neki kéne tudnia, hogy mindent elmondott-e a szervezetről, amit akart.

- Akkor térjünk a lényegre. - Pein hangja azonnal tárgyilagosra váltott, Itachi előrehajolt és rákönyökölt az asztalra, hogy jól láthassa Sakura reakcióját, a lány pedig kihúzta magát és feszülten figyelt. - Alkut szeretnék veled kötni, Sakura Haruno.

- Alkut? - Sakura soha nem érezte magát ilyen meglepettnek.

Ha tudják, mit jelent a pecsét, akkor mért akarnak vele alkut kötni? Mért nem verik simán láncra és használják föl, amire akarják? Hiszen megtehetnék, van elég hatalmuk hozzá. Arról nem is beszélve, hogyha Itachinak csak fele olyan erős a chakrája, mint Peinnek, akkor abba is simán képes belefulladni, ha egyszer nem leplezi, és a nyomás összepréseli a tüdejét. Nem egy mesét hallott azokról a szerencsétlenekről, akik ANBU-k közé keveredtek, és szabályosan megfulladtak a chakra felhőben.

- Igen, alkut. Engedd meg nekem, hogy először a hátrányokat vázoljam fel. - Pein megköszörülte a torkát és ujjbegyeit összeütögetve elhadarta. - Lényegtelen, hogy beleegyezel-e, vagy megteszed, vagy meghalsz. A kínzás ugyanúgy beletartozik a pakliba, mint ahogy mindenhol máshol, de azt hiszem, Itachi tud neked mesélni a srácok kreativitásáról. Kisame különösen szereti, nos, hogy szépen mondjam: felfedezni az emberi test rejtelmeit.

Sakura elsápadt. Király. Ha nem egyezik bele, egy cápa fog vele kirakósozni...

- Nos, ennyit a kényelmetlenségekről, elnézést, ez amolyan formaság - mosolygott rá Pein, mire Sakura elhűlve tátogott. - Az alku előnyei a következők: senki egy ujjal sem nyúl hozzád, elkerüljük Konohát, amíg nem feltétlenül szükséges, és teljes védelmet biztosítunk az alku idejére.

Sakura előrehajolt.

- Hogy érted, hogy elkerülitek Konohát, amíg nem feltétlenül szükséges?

- Úgy, hogy nem lépjük át Avarrejtek határát, míg el nem megyünk Kyuubiért.

- Úgy érted, Narutóért, igaz? - sziszegte.

Utálta, ha Narutót nem emberként emlegették, hanem valami undorító szörnyetegként.

- Ahogy jobban tetszik - legyintett nagylelkűen Pein, és hátradőlt.

Sakura elgondolkozott. Ha nem túl nagy az ára, amit ezért kérnek, megvédheti Konohát, míg Naruto nem lesz az Akatsuki célpontja, addig pedig még van ideje kitalálni valamit, hogy megmentse a barátját, és az Akatsukit eltüntesse Konoha közeléből, sőt, talán a föld színéről is, hiszen, végül is ő itt előnyben van velük szemben. Mondhatnánk, hazai pályán mozog.

- És mi lenne az alku tárgya? - kérdezte végül, és határozottan felnézett a férfira.

Itachi alig bírta elfojtani a mosolyát. Hát igen, Pein alkuinak lehetetlen ellenállni. Látszott Sakurán, hogy túl sokat jelent neki Konoha ahhoz, hogy hosszas töprengés nélkül eldobja, pedig az Uchiha már tudta, mi az ára Konoha biztonságának. Talán még a Narutóval kapcsolatos rész megingathatja egy kicsit, és ez nem jó, legalábbis Peinnek, mert neki olyan mindegy volt, hogy Sakura igent mond-e vagy sem.

- Azt akarom, hogy gyógyítsd meg Itachi szemeit.

***

Kabuto halkan felsóhajtott. Az infúzió bekötéséhez szükséges dolgokat összeszedte, de a chakrája jóformán nullán volt. Túl kevés volt ahhoz, hogy teljesen meggyógyítsa Orochimarut. Azt remélte, hamarosan lesz annyi chakrája, hogy legalább a törött bordáit rendbe tehesse még. Ha mégsem tudná, Orochimaru belső szervei túl sok ideig maradnának veszélyben, és nem akart ekkora kockázatot vállalni.

A vértasakokat a kezébe véve, a könyökével kinyitotta a labor ajtaját, és kiment a folyosóra. Nem tudta, hova ment Sasuke, de őszintén szólva nem is érdekelte. Legalább nincs több teher a nyakán. Sosem kedvelte igazán az Uchihát, mert úgy érezte, Orochimaru neki ad minden elismerést és figyelmet. Féltékeny volt rá, mert azt akarta, hogy Orochimarunak ő legyen a legfontosabb a világon, ahogy neki is a férfi a világ közepe.

Végigsietett a folyosón, befordult a sarkon és belépett a nagyterembe. Fintorogva átgázolt a poron és a törmeléken. Utálta a piszkot, hozzá volt szokva a steril körülményekhez, hiszen ezek fontosak voltak a beteg egészsége érdekében. Egy pillanatra megtorpant, mert egy lábnyomot látott meg egy maréknyi földhalmon, és elcsodálkozott. Fuuma Orochimarunál van? Vagy... Sasuke?

Felgyorsított, és szinte berontott az ajtón.

„Ha az a kis taknyos itt bájolog Orochimarunak, én..."

A tasakok kihullottak a kezéből, és a földnek csapódva szétdurrantak. Vér fröccsent a falakra, Kabuto arcára, ruhájára. Szemüvegének jobb lencséjén lassan lefolyt egy vércsepp, ahogy ott állt lefagyva, és világa összeomló falainak hangja zúgott a fülében.

- Orochimaru-sama! - zihálta ijedten, és az ágyhoz rohant.

A férfi mellkasa üresen tátongott. Kitépték a szívét. Kabuto tágra nyílt szemekkel körbenézett, és érezte, ahogy az erein végigfut az adrenalin. Orochimaru szíve a földön hevert épségben, de vérben úszva. A szövetek túlságosan roncsolódtak ahhoz, hogy még megmenthesse a férfit, és ezt ő is tudta, de nem akarta elfogadni.

Felkapta a szervet, és véres kezével megpróbálta visszatuszkolni a szaggatott szélű sebbe.

- Tarts ki még, Orochimaru! - kiabált kétségbeesetten, és észre sem vette, hogy életében először letegezte a mesterét.

A szív a vértől csúszott, így végül visszakerült a helyére. Kabuto a tenyerét a seb fölé fektetve gyógyítani kezdte. Megpróbálta a szövetet és a szívizmot helyreállítani, de a keze körül vibráló zöld chakra fél perc alatt semmivé foszlott.

- Nem, nem, nem! - üvöltötte, és a pánik átcsapott fölötte.

Könnyei megállíthatatlanul ömlöttek, miközben tehetetlenségében a haját tépte.

„Meghalt, meghalt, meghalt..." - suttogta egy gonosz kis hang a fejében.

- Nem! Fogd be, hallgass! - ordította.

Az arcán folytak a könnyei, görcsösen összerogyott a padlón szétterülő vérben, és öklével a földet verte.

„Nem tehetsz semmit sem... Semmit..."

A kezével felcsapott vér mindenhol beszennyezte. Vörösre festette a haját, az arcát. Szemüvege lencséiről vér csöpögött, eltakarva előle az életének egyetlen, valódi értelmét. Remegő kézzel az arcához kapott, a falhoz vágta a zavaró tárgyat, és erőtlenül felkúszott az ágyra.

- Orochimaru... Orochimaru... - hörögte erőtlenül.

Ahogy a mellkasának ép részéhez ért, véres kéznyomot hagyott maga után, és ettől újult erővel elkapta a zokogás. Lerogyott az ágyra, és görcsösen átölelte az élettelen testet. Véres arcát a férfi hosszú fekete hajába temette.

- Ne hagyj itt engem egyedül, Orochimaru... Ne hagyj itt... - nyöszörögte a holttest fülébe.

Abban reménykedett, hogy mestere csupán próbára teszi őt, hogy mindjárt felül, és olyan vidáman fog kacagni, mikor még csak ketten voltak. Hogy boldog lesz majd, hogy szereti őt, hogy megsimogatja a fejét, és azt mondja neki: „Szép munka volt, Kabuto!", úgy, ahogyan még azelőtt, mielőtt azok az átkozott Uchihák közéjük nem álltak.

Mikor Itachi szemeinek hatalmát akarta megszerezni, akkor távolodott el tőle elérhetetlen messzeségekbe, de Sasuke tette végleg tönkre. Mikor megjelent, Orochimaru megszállottan meg akarta szerezni magának, és ő támogatta, mert azt remélte, ha végre megszerzi a taknyos testét, akkor újra boldogok lehetnek ők ketten. Ehelyett Sasuke mindent tönkretett.

- Most már látod? - zokogta Orochimaru fülébe. - Látod? Ő sosem szeretett téged, Orochimaru! Soha nem szeretett! De én szerettelek... Annyira szerettelek, Orochimaru...

Kabuto a karjaiban tartva mindenét, lecsillapodva, csendesen sírt. Újra az a gyermek volt, akire Orochimaru egykor rátalált, és értelmet adott az életének. És most újra elvesztette mindazt, amiért érdemesnek tartotta minden reggel fölkelni, szolgálni, hogy Orochimaru mindig, mindig boldog legyen...

„Mondd, Orochimaru... boldog vagy?"