Shikamaru hátát a falnak tapasztva lesett ki a főfolyosóra. Fél percig az árnyékokat figyelte, majd visszafordult a kis csapat felé. Tekintete összetalálkozott Nejiével, és egy pillanatra meglátta a gondosan fenntartott álca nélküli arcát. Kissé kétségbeesettnek tűnt. Úgy nézett rá, mintha tőle várná a megváltást, de mindketten tudták, hogy ezt csak egy ember adhatja meg neki, és az maga Sakura.

Egy pillanatra eszébe ötlött, hogy talán Neji soha nem is akart beleszeretni. Egyszerűen csak megtörtént, az egész az irányítása nélkül zajlott, és Neji még ettől is szenvedett. Olyan férfinak ismerte meg, aki szerette a saját kezei között tudni a sorsát. Hyuugaként azonban ez nem lehetett a számára könnyű. Tudta, hogy vigyáz Hinatára, mintha a húga lenne, de eddig ez sosem tűnt fel neki ennyire. Milyen nehéz lehet mindennap azzal a tudattal felkelnie, hogy azért létezik, hogy szolgálja a klánja főágát, és mégsem utálta meg még a feladatát, hanem teljesíti azt minden zokszó nélkül. És most megint úgy érezheti magát, mint akit láncra vertek. Függ Sakurától, a lány érzéseitől, és Shikamarunak sajgott a szíve, ha arra gondolt, hogy mi lesz a vége.

Ahogy Nejit nézte, rá kellett döbbennie, hogy Neji is tudja, mi fog történni. Tudja, hogy Sakura sosem fogja igazán észrevenni vagy szeretni őt, mint egy férfit. Mégis kitart mellette, talán mert ez az egyetlen az életében, ami független a családjától. Az érzései egyedül az övéi. A klánja mindent elvehetne tőle, de ez a szerelem akkor is az övé maradna, mert ezt nem vehetik el tőle. Attól függetlenül, hogy ez egy viszonzatlan érzés, ami nem adhat neki boldogságot, talán ez az egyetlen reménye, hogy kicsit elszakadjon a klánja ügyeitől, a kötelezettségeitől, amivel az apja emléke előtt tiszteleg. Mert az apja tudta, mi a feladata, és az életét áldozta a klánjáért. Neji lehet, hogy csak nem szeretné, hogy az apja halála hiábavaló áldozat legyen. Neki kell az apja életének és halálának értelmet, jelentőséget adnia azzal, hogy folytatja, amit ő elkezdett...

Ino tétován hozzáért az elmélázott férfi vállához, mire Shikamaru összerezzent. A lányra nézett, vissza Nejire, majd Hinata és Kiba felé intett, akik azonnal mellé léptek. Akamaru izgatottan csóválta a farkát, de tudta, hogy valami fontos történik, így meg sem nyikkant. Shikamaru Nejire nézett, aki biccentett és odaintett a saját csapatának. Arca újra büszke és határozott volt, mint mindig, de most Shikamaru számára is láthatóvá váltak az árulkodó jelek. A ráncok a homlokán, a csöppet lejjebb eresztett szemöldökei, az állkapcsán megfeszült izmok, mind a valódi Nejit mutatták. A Hyuuga megfordult és halk léptekkel, de magabiztosan sietett végig a folyosón. Naruto, Ino és Tenten igyekeztek tartani a tempóját, de Neji mindig egy lépéssel előttük maradt.

Shikamaru egészen addig figyelte Ino mézszőke, táncoló hajtincseit, míg el nem nyelte alakját a sötétség. Aggódott a barátnőjéért, féltette még Kabutótól is, habár tudta, hogy lehetne rosszabb is a helyzet. Tudta, hogy Sakura jobb orvos, mint Kabuto, és talán még taijutsuban is erősebb nála, de Ino nem igazán remekelt a közelharcban, és orvosként sem múlta felül Orochimaru főtalpnyalóját. Ino egyetlen igazi, és már szinte tökéletesre fejlesztett fegyvere az elmetranszfer jutsu, és ettől is olyan sebezhetővé válik... Nem tud figyelni magára közben.

Persze a többiekért is aggódott, főleg Nejiért és Narutóért. Naruto annyi mindent elveszített már, annyit szenvedett, pedig még alig tizennyolc éves. A gyermekkorát megkeserítette a Kyuubi, és mikor végre társakra talált, Orochimaru előbb Sasukét vette el tőle, most pedig lehetséges, hogy soha többé nem látja viszont Sakurát, szintén Orochimaru jóvoltából...

Ha Sakurának valami baja esett, Naruto és Neji képesek beleőrülni, ha pedig ők rosszul érzik magukat, akkor az kihat Hinatára és Tentenre is. Ino pedig különösen érzékenyen reagál Neji lelkiállapotára, bár ezt nem értette igazán, de ha Ino ennyire beleéli magát Neji érzéseibe, akkor őt is belerántja.

Shikamaru Kibára nézett.

„Na igen, Kiba akkor is Kiba marad" - gondolta, mikor a fiú egy széles mosollyal válaszolt az aggodalmas pillantására.

Arról a mosolyról Naruto jutott eszébe. Bátorító és... optimista.

Nem igazán ismerte Kibát. Ritkán beszélgettek, de akkor teljesen másnak tűnt, mint mikor harcolt. A küzdelmek alatt mindig eltökélt volt és heves, akárcsak Naruto, de ha beszélgetésre került a sor, inkább nyugodtnak és békésnek tetszett, és hát... nos, igen, egy kicsit egoistának is.

Ahogy elindultak Hinata nyomában, Shikamarut egy kellemetlen érzés kerítette hatalmába.

„Vajon van valaki, aki bármikor is vette volna a fáradtságot, hogy megismerje Kibát? - Hinata cipőjét figyelve, szinte gépiesen lépkedett a lány után. - Igen, Hinata biztosan... talán."

Hangtalan léptekkel vonultak végig a folyosón, és megálltak egy hatalmas ajtó előtt. Shikamaru automatikusan, ahogy egy shinobihoz illik, kisöpörte a fejéből a társaival kapcsolatos aggodalmait. Tudta, hogy a küldetésükhöz nagyban hozzájárul, hogy mennyire képes a feladatára összpontosítani. Ráadásul vezetőként kétszer annyira gyorsnak és hatékonynak kellett lennie, mintha csak egy csapat tagja lenne. Pontosan tudta a dolgát, és igyekezett a lelkiállapotától függetlenül is százszázalékos teljesítményt nyújtani. Nem véletlenül lett jounin.

- Orochimaru az enyém, ti foglaljátok le Sasukét. Ha az a dög kiszabadul az árnyékcsapdámból, számítok rád Kiba. Hinata, ha közel kerülsz Sasukéhoz, kábítsd el. Hazavisszük.

„Hazavisszük Sakurával együtt. Narutónak."

Shikamaru a kilincs után nyúlt. Ahogy kitárta az ajtót, mindhármuk arcán végigkúszott az odabent derengő fáklyák narancssárga fénye, és meglátták Orochimaru szótlan alakját az oszlopok között, ahogyan őket nézte. A mellette álló, fehér inges fiú lassan megfordult, és szembetalálták magukat Sasuke rideg tekintetével.

Shikamaru kihúzta magát és belépett a terembe, nyomában Hinatával, Kibával és Akamaruval. Akamaru halkan felnyüszített.

- Azt mondja, valami nem klappol - morogta Kiba kissé idegesen.

- Igaza van - suttogta Hinata a ruhája szélét gyűrögetve.

Shikamaru megtorpant, és a Hyuuga-lányra nézett. Alig két méterre álltak Orochimarutól és Sasukétól, de azok meg sem mozdultak, csak nézték őket, mintha szobrok volnának. Hinata összehúzott szemmel végignézett mindkettőjükön, Sasukén talán egy kicsit tovább időzött a tekintete. Halványlila szemei tágra nyíltak.

- Ez nem Sasuke chakrarendszere. A chakrája ugyanaz, de az elágazások... Ezek itt nem valódiak. - A lány előrébb lépett és megbökte az Uchiha tarkóját.

Sasuke egy puffanással eltűnt.

- Ez meg mi a szar? - horkant fel Kiba. - Akkor az sem igazi? - bökött Orochimaru felé.

Shikamaru megadta neki a választ.

- Te rohadék! - üvöltött fel a férfi, és beleütött az ál Orochimaru arcába, de ökle csak a levegőt érte.

- Akkor... ez azt jelenti, hogy Sakura sem...? - suttogta szomorúan Hinata, és lehunyta a szemét.

- Szólnunk kell a többieknek - sóhajtotta Shikamaru, és sietve visszament a főfolyosóra.

- Neji nem lesz boldog... - motyogta fáradtan Kiba, mikor egyedül maradt a teremben. - Gyere, Akamaru, menjünk. Itt már semmi dolgunk nincsen.

***

Sakura nyöszörögve fúrta a fejét a párnába. Megint Sasukéval álmodott, mint szinte mindig, de ez most valahogyan más volt. Az utána maradt üresség valós fájdalommal sajgott, és nem csak a szívében, de a testében is tompa fájdalmat érzett. Álmában Orochimaru rejtekhelyén volt, és a fiú megerőszakolta őt, de ő elszökött tőle, és... Itachi.

Szemei kipattantak, és szembetalálta magát a fehér fallal, ami biztosan nem a saját szobájához tartozott. Felkönyökölt és körbekémlelt. A szemközti falnál egy másik ágy állt, mellette egy nagyobb szekrény, és az ágyak végében egy-egy ajtó. Tekintete letévedt a takaróra, és elképedt. Selyem. Fekete selyemhuzat simogatta a bőrét, könyöke hatalmas, puha párnák tömegébe süppedt, szinte elveszett az ágynemű közt.

- Nem álmodtam. Igazi volt... - suttogta.

Ahogy hagyta elerőtlenedni a testét, könyöke összecsuklott alatta, és visszahullott a párnára. Vállát megcsapta a hidegnek érzett levegő, és összeráncolt homlokkal nyúlt a takaró széléhez. Óvatosan fellibbentette a szélét, és tátva maradt a szája. Nem volt rajta más csak a bugyija.

- Nem, nem álmodtál.

Sakura elpirulva szorította meztelen mellkasához a takarót, és hátrafordult. Itachi az ablaknál állt félig felé fordulva, és a lány nagyon remélte, hogy abból a szögből nem látott semmit.

- Te vetted le a ruháimat? - sziszegte halkan.

- Nem, én voltam - hallatszott egy hang az ajtó felől.

Egy kék hajú, fiatal nő, kezében egy kis kupac ruhával, kedvesen rámosolygott. Sakura elképedve nézte rajta a fekete-vörös köpenyt. Egy női Akatsuki tag? Vannak köztük nők is? És ők mért nem tudnak erről?

- A nevem Konan, és nyugi, én vettem le a ruháidat - nevetett rá, és lerakta az ágy végébe a kupacot. - Elég... koszosak és szakadtak voltak, szóval remélem nem baj, hogy kidobtam őket. - Sakura tétován megrázta a fejét. - Hoztam valami hasonló rövidnadrágot, mint ami neked volt, és szerencsére nemrég vettem fehérneműt is, amit még nem vettem fel egyszer sem. Remélem nem gond, hogy fekete.

- Nem, dehogy. Köszönöm. - Sakura megerőltette magát, és mosolyt küzdött az arcára, mert még mindig le volt maradva a női Akatsuki tag gondolatánál.

- Éhes vagy? Persze, hogy éhes vagy - válaszolt szinte rögtön a saját kérdésére, és halkan nevetett. - Itachi sem evett még, itt gubbasztott melletted, mint egy rossz háremőr. Megyek, csinálok nektek vacsorát. - Konan halkan behúzta maga után az ajtót, és Sakura elképedten pislogott Itachira.

„Itt gubbasztott mellettem, mint egy... De hát miért?"

Tudta, hogy nagy valószínűséggel nem kapna választ erre a kérdésére, így feltette a másikat, amire nagyon kíváncsi volt.

- Ő... ő is Akatsukis?

Itachi ránézett. Felesleges volt titkolóznia, a lány már látta Konant, így bólintott.

- Igen.

- Nagyon kedves - motyogta Sakura meglepetten, és a takarót maga előtt markolva felült.

- Az a fürdő, gondolom, szeretnél megmosakodni. - Itachi az ágya végében lévő ajtó felé intett. - Nekem van egy kis megbeszélnivalóm Peinnel, addig intézd el, utána eszünk. Ezt meg vedd föl. - Odadobta neki a nyakláncot a legyezős medállal.

Sakura bólintott, a férfi pedig megindult a másik ajtó felé.

- Ki az a Pein? - szólt utána egy hirtelen ötlettől vezérelve.

Itachi megállt, visszanézett rá a válla fölött.

- Nem kell mindent tudnod.

Az ajtó halkan becsukódott utána. Sakura egy pillanatig még az ajtó fáját kémlelte, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy Itachi egy darabig nem jön vissza, felkapta a ruhákat, amiket Konan hozott, kiugrott az ágyból, és besietett a fürdőbe.

Szokványos fürdőszoba volt, pont olyan, mint bármelyik másik, mégis a tudat, hogy ez Itachi Uchiha fürdője, valahogy furcsává tette számára a légkört. Azonban a hatalmas kádat meglátva, ami elég lett volna három embernek is, minden feszélyezettségéről megfeledkezett. Egész teste a forró víz után vágyakozott, hogy végre lemoshassa magáról azt a sok mocskot és vért.

Megnyitotta a csapot és kibújt a bugyijából, hogy gyorsan kimoshassa a mosdókagylóban. Mikor végzett vele, egy pillanatig tanácstalanul forgolódott, nem tudván, hogy hova akassza száradni. Végül felrakta a törölközőtartóra, és remélte, hogy másnap reggelig megszárad.

Míg beleereszkedett a teli kádba, arra gondolt, hogy valószínűleg lenyomta volna a kunaiját annak a torkán, aki három nappal azelőtt azt mondja neki, hogy az Akatsuki főhadiszállásán fog fürdeni, míg arra vár, hogy megvacsorázhasson Itachi Uchiha társaságában.

Mikor a forró víz a combja belső részéhez ért, halkan felszisszent. Felsebzett bőre erős fájdalommal reagált a hőre, de összeszorította a fogait és beleült a vízbe, majd lassan elnyúlt benne. Görcsös izmai pár perc alatt felengedtek, jóleső bágyadtság lett úrrá rajta.

Ahogy a combján lévő odaszáradt vérfoltot kezdte el dörgölni, szemei könnybe lábadtak, mert a fodrozódó víztükör helyett Sasuke hátát, kitárt karjait látta maga előtt.

„Itt vagyok. Megvédelek."

Mindig számíthatott rá, ha bajban volt, és most mégis...

„Köszönök mindent, Sakura."

Egy könnycsepp gördült végig sápadt arcán, ahogy felrémlett előtte Konoha kapuja, majd egy gyenge ütés a tarkóján.

Sosem hagyta el őt igazán, bár ez csak a lányon múlott. Sasuke tényleg elment, és többé nem is akart Konohával, vele vagy Narutóval foglalkozni. Mégis mindig vele volt. A bőre alatt, a fejében... Ott lüktetett az ereiben, felbukkant az álmaiban, éjszakánként a mellkasára ült és fojtogatta őt a rengeteg emlékkép, és ő képtelen volt elfutni előle, mert csupán benne létezett, lassan tönkretéve, lerombolva a lelkét. Belülről törte meg, szinte észrevétlenül, és mégis, minél jobban igyekezett háttérbe szorítani a helyén keletkezett űrt, csak annál fájóbbá vált. Minél kevesebbet gondolt rá nappal, annál többet álmodott vele...

Miután elment, az edzésbe, a tanulásba és a munkába temetkezett, de nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszébe. Hiába dolgozott és tanult annyit, hiszen azt is érte tette. Élete akármelyik területére tévedtek volna, ha kérdezik, hogy mit miért tett, a válasz egységes volna. Miért nem randizott soha senkivel? Mert Sasuke, akivel szeretett volna, nem volt ott, hogy elhívhassa. Mért nem csókolt meg soha senkit? Mert az első csókját Sasukénak tartogatta. Mért tanult annyit? Hogy visszahozhassa Sasukét Konohába. Miért vállalt Hang falubeli küldetéseket? Reménykedett benne, hogy láthatja Sasukét.

Mindent csak érte. Gondolatban végigpörgette az elmúlt három évet.

„Mikor tettem utoljára bármit csak és kizárólag önmagamért?"

Résnyire nyitott ajkakkal figyelte a vízben a rózsaszínes csíkokat, amik a combjáról feloldódó vére nyomai voltak. Szeme szárazon égett, és rájött, hogy nincs ilyen.

Érezte, hogy vizes tincsei a tarkójára tapadnak, ezért úgy döntött, megmossa a haját is. Hátradöntötte a fejét, majd lebukott a víz alá.

Egyszerűbb lett volna addig úgy maradnia, míg el nem fogy a levegője, és meg nem fullad. Igen, egyszerűbb lett volna meghalnia, de ő még sosem futamodott meg. Nem félt a haláltól, legalábbis akkor már nem, így az élettől sem volt félnivalója. Márpedig, ha helytelen volt, sosem választotta az egyszerűbb utat. Mennyivel könnyebb lett volna pedig meghalni, mint szembenézni a tényekkel.

Szembenézni vele, és valóságként elfogadni azt, hogy sosem szerette igazán Sasukét. Az, amit iránta érzett, nem szerelem volt, csupán ő hitte azt. Hiszen ugyanúgy loholt utána, mint a többi lány a faluból. Rajongott érte. Sosem igazán Sasukét szerette. Mindvégig egy bálványképet látott maga előtt, valakit, aki nem is létezett. Mert az a Sasuke, aki szereti őt, nincsen. Csak az a Sasuke létezik, aki megerőszakolta. Már az sem számított, hogy azt mondta neki, szeretni akarja. Tudta, hogy kevés, hiszen Sasuke talán soha nem szeretett senkit a családján kívül. Itachin kívül. De most őt is gyűlöli, és ezzel talán képtelenné is vált arra, hogy valaha is megtanuljon igazán szeretni.

Mégis, ő reménykedett benne, hogy megtaníthatja szeretni. Akkor is, ha nem őt fogja majd, már mindegy, talán soha többé nem lesz képes úgy ránézni, mint valakire, akit szeret, de akkor is meg akarta tanítani arra, hogy mutathatja ki az érzelmeit. Meg kell mentenie őt, mert a pokol a fejében van, és nem máshol. Csak el kell űznie a sötétséget, de kételkedett benne, hogy egyedül képes lenne erre. Hiszen azt sem tudja, mi történt pontosan azon az éjszakán, mikor Sasuke élete akkora fordulatot vett, ami egészen idáig hagyta őt lesüllyedni a mocsokba, amit Orochimaru hozott létre.

Sakura felült, és az ajtó felé fordult. Ő nem tudja... De az ajtó másik felén ott az igazság. Mindent megtudhat Sasukéról. A gyermekkoráról, arról az éjszakáról, az okairól... a családjáról. Vajon ki tudná szedni mindezt Itachiból? Ha sikerülne, már megnőnének az esélyei arra, hogy megjavítsa Sasukét. Érdemes lenne ezzel zaklatnia az idősebbik Uchihát? Valószínűleg nem adna választ, de nem is ölné meg, ha faggatózni kezdene, bár ez inkább csak megérzés volt.

Még azt sem tudja, miért hozta el őt ide, és mért nem hagyta ott Orochimarunak. Talán Sasuke miatt... bár... mért foglalkozna Itachi még most is az öccsével? Nyilvánvalóan van jobb dolga is, ráadásul Naruto azt mesélte neki, hogy mikor Itachi és Sasuke találkoztak abban a hotelben, Itachi nem akart foglalkozni az öccsével, de az rákényszerítette azzal, hogy megtámadta.

Meg fogja kérdezni ezeket Itachitól ma este. Végül is, nem veszíthet vele, és még az is lehet, hogy válaszokat kap a kérdéseire. Vagy egy-két gyilkos pillantást.

Sakura halványan elmosolyodott és hátrafordult. A kád szélén egy fekete flakon állt. Érte nyúlt és kipattintotta a kupakot. Mikor holnap reggel hazamegy végre, pasiszagú lesz, és ez nem tetszett neki, de nem volt más választása. A tenyerébe folyatott egy keveset, majd bedörzsölte vele a karjait. Orrát megcsapta a tusfürdő illata, és keze megállt a vállán. Ajkai résnyire elnyíltak, és lassan a karjához hajolt. Emlékezett rá. Mélyen beszívta az illatot, és elakadt a lélegzete, mikor felismerte. Ezt érezte álmában. Itachi illatát.

Szemei szinte maguktól csukódtak le, légzése egyenletessé vált, szétáradt benne a biztonságérzet, és egy pillanatra teljesen átadta magát neki. Hirtelen észbe kapott, szemei kipattantak, és magára dühösen, dörzsölni kezdte a bőrét. Még hogy biztonságérzet...

Felpattant és bekente a tusfürdővel a combjait is, majd visszaült a vízbe és lemosta magáról. A samponos flakonért nyúlt, hogy a haját is megmossa. A samponnak ugyanolyan illata volt, mint a tusfürdőnek, és ahogy lehajtotta a fejét, hogy fejbőrébe masszírozhassa a sampont, tekintete a csípőjére tévedt. Sasuke kéznyoma alatt még mindig ott virított a fa alakú pecsét, mint egy jel. Olyan volt számára, mint egy simogatás, az anyai szeretet és támogatás jele.

Tudta, hogy nagyon nem jó, hogy az Akatsuki rejtekhelyén van, de talán megúszhatná a dolgot és hazaslisszolhatna, mielőtt valaki észreveszi a pecsétet, és lebuktatja. Konan látta ugyan, de mivel még nincsen láncra verve, nyilvánvalóan nem tudja, mit jelent. Itachi viszont pontosan tisztában van a pecsét jelentésével, és ha megtudná, nem tartaná titokban. Nem szabad, hogy lássa.

Nagyot sóhajtva hátradőlt, és újra a víz alá bukott. Élvezte a végtelen csöndet, lehunyt szemmel áztatta magát a kellemes, forró vízben. Könyékig érő rózsaszín tincsei a feje, a válla és a mellkasa körül úsztak, ahogy élvezte a meleg fürdővizet, majd felállt és a törölközőtartó felé nyúlt, míg a lábával kihúzta a dugót.

A vörös törölköző még enyhén nyirkos volt, így a feketéért nyúlt és kilépett a fürdőszoba szőnyegre. Megtörölközött, majd kibontotta a Konan hozta fehérneműt a bolti csomagolásából, és gyorsan belebújt. A kosaras melltartót egy darabig forgatta, mert bár ismerte, ő sosem viselt ilyet. Neki bőven elég volt a kötszercsík, amivel igyekezett leszorítani is a melleit, hogy ne legyenek zavaróak a küldetéseken vagy edzések alatt.

Mikor végre beleszenvedte magát, felvette a fekete rövidnadrágot is, és enyhén zavartan vette tudomásul, hogy pólót nem kapott. Hirtelen kétségbeesés nyilallt belé. Sasuke pólója! Vajon azt is kidobták? Remélte, hogy nem.

Résnyire nyitotta az ajtót, és kikémlelt.

- Itachi? - suttogta bele a sötét szobába, abban reménykedve, hogy a férfi ott van.

- Igen? - Sakura szíve megállt egy pillanatra, mert Itachi hangja közelebbről érkezett, mint amire számított.

- Kaphatnék egy pólót? - kérdezte pironkodva.

Választ nem kapott, de fél perc múlva kinyújtott kezéhez puha textil ért.

- Köszönöm. - Becsukta az ajtót, és gyorsan bele akart bújni a pólóba, de mikor az kibomlott, két dolog is szemet szúrt neki. Az egyik egy hatalmas legyező volt, a másik, hogy kétszer is belefért volna a felsőbe.

„Te jó ég, mostantól csak az ő cuccaikat hordhatom?" - fintorgott, miközben belebújt, és erről eszébe jutott a nyaklánc. Itachi azt mondta, vegye fel azt is, bár nem igazán értette, miért, de jobbnak látta nem kockáztatni. A nyakába akasztotta és végigsimított a medálon, ahogy első alkalommal is tette.

Kinyitotta az ajtót, és kilépett a szobába, ahol teljes sötétség uralkodott.

- Miért van ilyen sötét? - kérdezte suttogva, de a következő másodpercben Itachi gyertyát gyújtott a szoba másik felében, majd a következő pillanatban lassú, nyugodt léptekkel átszelte a szobát.

- A fénytől fáj a szemem - felelte kissé szórakozottan a férfi, és a medálra nézett a nyakában, majd az ujjai közé vette egy hajtincsét, és érdeklődve nézte a halvány, reszkető gyertyafényben. - A tusfürdőmet használtad.

- Bocsánat, nem találtam mást - mondta halkan a lány, és kissé megilletődötten pislogott fel Itachi arcára.

A férfi még mindig elrévedve megrázta a fejét. Egyáltalán nem bánta. Sőt, kifejezetten érdekes volt, hogy a tusfürdőjének erős illata sem tudta elnyomni a lány bőrének cseresznyevirág illatát. Tekintete összetalálkozott a megszeppent smaragdokkal, és hagyta kihullani az ujjai közül a lány hajtincsét, majd az asztal felé intett.

- Egyél.

A lány átsétált a szoba másik felébe, és lenézett a tálcára. Két bögre, két tányér.

- Te nem eszel? - kérdezte halkan, Itachi felé fordulva, de az csak nemet intett és lefeküdt az ágyra egy tekerccsel a kezében.

Sakura leült az asztalhoz, hogy megvacsorázzon, de csak pár falat ment le a torkán, így hamar végzett. Megtörölte a száját, és hátradőlt. Ahogy a férfit nézte, eszébe jutottak a kérdései. Nagy levegőt vett, összeszedte minden bátorságát, és megszólalt.

- Eloltsam a gyertyát?

„Ó, basszuskulcs."

- Ha végeztél - felelte Itachi, és lerakta az ágy mellé a tekercset.

Sakura megfogta előrehulló vizes hajtömegét, és a gyertya fölé hajolt. A férfi nézte, ahogyan elfújja a lángot, és érezte, hogy elméjébe ég a kép. Sakura átbotorkált a szobán, és próbált nem hasra esni semmiben, de egyszerűen annyira sötét volt, hogy az ágyát is képtelen volt megtalálni.

Halk sóhaj, padlóreccsenés hallatszott, majd egy kéz ért a vállához és lenyomta az ágyra, aminek éppenséggel háttal állt, körülbelül két centire. Érezte, hogy a vér az arcába tolul.

- Köszönöm - köszörülte meg zavartan a torkát.

Hallotta, ahogy Itachi leveszi a köpenyét, majd kibújik a nadrágjából. Az ágy rugói halkan felnyikkantak, mikor befeküdt az ágyba. Sakura egy darabig még ébren forgolódott, majd a kimerültség és a szomszéd ágyból érkező halk, egyenletes szuszogás hangjára lassan elnyomta az álom.

***

Kizashi elmerengve lépkedett a holdfényes templomkertben. A Modoroki Szentély hófehér kövei ezerfelé szórták a hold ragyogó sugarait, halovány ragyogásba vonva azt az ismerős kőpadot, ami előtt megállt.

A kert azon részében rengeteg hófehér rózsa nyílt, és a nyílásra készülődő cseresznyevirágok előfutáraként édes illat terjengett a levegőben. Kizashi leguggolt, és lágyan megérintette az egyik rózsa viaszos szirmait. Yukiyóra gondolt, a húgára, aki három évvel azelőtt életét vesztette.

Mikor még egészen fiatal kislány volt, és Sayurával, a nagyanyjukkal a város szélén éltek, Yukiyo rengeteget játszott a szomszédban lakó kisfiúval. Ahogy egyre nagyobbak lettek, a barátságból vonzalommá, vonzalomból szerelemmé érett kettejük kapcsolata is. Képtelenek voltak elszakadni egymástól, de nem is kellett megtenniük. Minden idejüket együtt töltötték, rengeteget sétálgattak ebben a templomkertben, és minden évben erről a kőpadról figyelték a szentély körüli cseresznyefák virágzását.

Minden olyan szép volt. Kizashi maga is kedvelte Haruót, szívesen látta húgocskája körül, és boldog lett volna, ha feleségül veszi a testvérét. Úgy gondolta, Haruo biztosan meg is tette volna, ha nem szól közbe az az átkozott shinobi háború. A sok ostoba ember harcába Nagi városa is belekeveredett, így a fiatal férfiak sem maradhattak távol tőle. Nagiban csupa békeszerető ember élt, csöndesek, nyugodtak, lassú életvitelűek. A város maga volt a földi mennyország, és Kizashi olyannak szerette, amilyen volt.

Mikor harcba indultak Yukiyo nem sírt. Büszke volt a bátor testvérére és kedvesére, akik a többiekkel együtt készen álltak megvédeni szeretett városát. Annyira természetesnek vette, hogy mindketten visszatérnek... A húga tizenhat éves volt akkor, gondolkodása még ártatlan és naiv, de kedves és szelíd természete mindig elrejtette a valódi észjárásának gyermekiségét.

Ősz volt, mikor elindultak, és Haruo azon a zord télen meghalt. Kizashi hiába próbálta védeni, a háttérbe szorítani, hogy ne eshessen baja, egy ninja sebet ejtett rajta, mielőtt elvághatta volna a torkát. Haruo nevetett, azt mondta, semmiség, és megnyugtatta ezzel Kizashit, aki nem tudta, milyen hatalmas hibát követ el. Beljebb nyomultak az ellenség területére, és végül győztek. Haruo boldog volt akkor, mosolygott, hangosan kacagott. Ő megmondta, hogy nyerni fognak. Annyi év távlatából Kizashi szeme még mindig könnybe lábadt, mikor eszébe jutott Haruo önfeledt mosolya, majd felrémlett előtte a kép, ahogy barátja összeesik.

Akkor vette észre a sebet az oldalán. Lerogyott mellé a hóba, elképedten nézte a vöröslő foltot, amit egészen addig ellenségeik vérének hitt. A szanitéctábor messze volt attól a helytől, és nem tudott rajta segíteni. Leszaggatta ruhájának ujját, próbálta bekötözni a sebet, de semmit nem használt. A fehér szövet hamarosan bíborvörössé vált, és Haruo mosolygott. A körülötte lévő havat felolvasztotta és vörösre festette a vére, és bár magánál volt, a fiú nem mondott neki egy szót sem. Lassan lehunyta a szemét, a húga nevét sóhajtotta, és meghalt arcán egy boldog mosollyal, ajkain Yukiyo nevével.

Mikor a háború véget ért, Kizashi egyedül tért vissza Nagiba. Örökre emlékezetébe égett a kép, ahogy a kutyaugatásra kiszaladt elé a húga, és megtorpant, mikor csak őt látta. A férfit fojtogatták az érzései, így mikor Yukiyo megkérdezte, hol van Haruo, ő csak odaadta neki a fiú gyűrűjét. Tudta, ha ezer évig él is, akkor is örökké emlékezni fog a húga könnyeire.

Yukiyo érzéketlenül, közömbösen élte tovább mindennapjait, de a gyásza, melyet képtelen volt kifejezni, lassan felőrölte őt legbelül, és végül megölte magát. Haruo halála után egy évvel belefulladt a szentély melletti tóba, amit a Megtisztulás vizének neveztek a templom papjai. Kizashi úgy gondolta, Yukiyo is csak meg akarta tisztítani a lelkét a gyász érzésétől azon a tavaszon, és úgy érezte, erre csakis a cseresznyevirágzás ideje alatt van alkalma.

- Kazu nara nu mi to na omoi so Tama Matsuri* - suttogta halkan, és lehunyta a szemét.

Egy dal sora volt, amit Yukiyo annyit énekelt, miután Haruo meghalt. Édesanyjuk altatódala volt, amit gyerekfejjel még nem érthettek, de miután felnőttek és világossá vált számukra, miről is szól, mindketten gyönyörűnek találták. Kizashi soha nem gondolta volna, hogy soha többé nem hallhatja majd Yukiyo édes, csengő hangján ezt a dalt, és sajgott a szíve.

Már tudta, hogy amit Sayura-baa-chan mondogatott nekik, igaz volt. Klánjuk vére átok. Hiszen Hitomi is...

Hitomi nem sokkal ezelőtt a menyasszonya volt, de mielőtt elvette volna, elmesélte neki a Senju klán történetét. Uchiha Madara általi üldöztetésüket, a származásukat, a véröröksége terhét, és Hitomi megijedt. Kizashi nem hibáztatta. Ugyan az örökség rajta nem ütközött ki, könnyedén meglehet, hogy közös gyermekeik rendelkeztek volna a Senjuk képességeivel. Mégis melyik anya akarná, hogy a gyermekeit üldözzék, fegyvernek tekintsék és meg akarják ölni?

Ő ugyan szerencsés, hogy nem jutott erre a sorsa, mégis magányosnak és átkozottnak érezte magát. Az utolsó Senju...

***

Sasuke kába tekintettel ült fel a vizsgálóasztalon Kabuto laborjában. Először azt sem tudta, hol van, aztán lassan felderengett, mi is történt. Úgy érezte magát, mintha az ereiben fortyogó láva áramlott volna iszonyatos sebességgel.

„Mikor Sakura kilépett a nagyterem ajtaján, nem tudta, mit kéne tennie. Orochimaru úgy figyelte, mint egy éhes sólyom, így kisietett a folyosóra, hogy ne zavarhassa meg a gondolatait, és akkor rájött. Ha most nem mutatja meg Orochimarunak, hogy ő is Uchiha, akkor továbbra is le fogja nézni. Sértette a büszkeségét a gondolta, hogy a kígyó nem hajlandó tudomásul venni, hogy nem foglalhatja el csak úgy a testét. Ugyan tudta, hogy Orochimaru kapott egy kis ízelítőt abból, hogy egy Uchihával nem lehet bármit megtenni, de ezek szerint nem tanult a leckéből, amit Itachi adott neki.

Hosszú léptekkel a labor felé sietett, és fortyogott benne a düh. Ha Kabuto egy ujjal is hozzáért a menyasszonyához, egyenként fogja levágni az ujjait. Sakura az övé. Csak az övé. Levegőt sem vehet, ha nem ad neki rá engedélyt! Senki nem nyúlhat hozzá, ha ő nem akarja, hogy hozzáérjenek a tulajdonához!

Mikor berontott a labor ajtaján, senkit nem talált odabent. Összeráncolt homlokkal beljebb lépett a helyiségbe, és lángoló szemekkel körbepásztázta. Máshova mentek? Aztán meglátta az asztal mögül kilógó ernyedt, fehér kezet, és mellette egy törött lencséjű szemüveget. Megkerülte a vizsgálóasztalt, és leguggolt, hogy ellenőrizze Kabuto pulzusát. Mikor megérezte a nyaki ütőér lassú, de biztos lüktetését, elégedetlennek érezte magát. Sakura életben hagyta ezt a patkányt, pedig egyszerűen csak el kellett volna vágnia a torkát.

Felállt és kisietett a folyosóra. Már Sakurára is dühös volt. Ha már úgy dönt, hogy megszökik az engedélye nélkül, legalább okosan csinálná! Készen állt megbocsájtani neki, ha a lány megkéri rá, elvégre csak az életét mentette. Ő is ezt a parancsot adta volna neki. Mégsem szerette a gondolatot, hogy Sakura menekül. Mintha előle futna, mikor már az övé. Előle nem menekülhet.

A kijárat felé indult, tudta, hogy Sakura előbb-utóbb ott fog kikötni. Megvárja, visszaviszi a szobájába, és ha megtudja, hogy Kabuto egy ujjal is hozzányúlt, megy és leszaggatja a kis pincsikutya fejét, hogy legyen mit lenyomnia Orochimaru torkán. Épp itt az ideje megtanítani rá ezeket a patkányokat, hogy egy Uchihával nem lehet szórakozni."

Odakintről halk léptek szűrődtek be. Sasuke lecsusszant az asztalról és kinyitotta az ajtót. Kabuto nézett fel rá szemüvegének törött lencséi mögül. Arcának jobb felére apró vérpaca kenődött, és könyékig véres kezében Orochimaru ruháit szorongatta.

- Hol van Sakura? - mordult rá Sasuke, mire a férfi szemforgatva megkerülte és lerakta a véres ruhakupacot a vizsgálóasztalra.

- A drágalátos kis Sakurád meglépett, de előtte a combomba döfött egy tűt, és elkábított. Még szerencse, hogy a tavalyi kísérletsorozat alatt annyit kaptam belőle, hogy már csak egy-két órás hatással van rám egy nyolc órás adag. A mester így is kis híján elvérzett. - Kabuto két tasak vérrel a polchoz lépett.

- Elvérzett?

Sasuke meglepett volt. Tudta, hogy Orochimaru sem sebezhetetlen, de hogy csak úgy elvérezzen... Ez méltatlan halál lett volna a sanninok egyikének.

- Igen, valamelyik Akatsukis volt szíves átszúrni rajta egy kaszát - sóhajtotta a férfi. - Arról már nem is beszélek, hogy a nagyterem, hogy néz ki. Ha Orochimaru-sama felgyógyult, valószínűleg visszamegyünk a másik hangrejteki bázisra. Ez már lakhatatlan, és a mester közel akar lenni Konohához. Mivel az a kis liba nem hajlandó meggyógyítani, kénytelenek leszünk Tsunadét elkapni, aztán végre eltörölhetjük Konohát a föld színéről. - Kabuto a labor végébe ment, és közben hátraszólt még Sasukénak. - Nem tudom, mi lesz vele, ha nem tud hamarosan testet váltani.

„Hogy mi lesz vele, Kabuto? Mi lenne vele? Semmi."

Sasuke kilépett a folyosóra, az ajtó hangosan csapódott be mögötte. A férfi hátrafordult.

„Hát persze. Sasukét csak az a kis liba érdekli, de már nem sokáig. - Kabuto elmosolyodott. - A mesternek szüksége van egy kis időre, hogy elegendő ereje legyen Sasuke testének átvételéhez. Talán még egy hét."

Sasuke már a folyosó végén járt. Befordult a sarkon és megtorpant a nagyterem hatalmas ajtajában. A plafon beszakadt, és felette a föld is beomlott, így látszottak a csillagok. A földön és a falakon mindenhol robbanásnyomok voltak. Sasuke a lábát emelgetve, a törmeléket kerülgetve átvágott a termen, cipőtalpának nyoma megmaradt a földet borító vastag porrétegben.

Egyenesen a nagyterem legvégében megbújó, díszesen faragott ajtóhoz ment, és mikor kinyitotta, elégedett félmosoly kúszott az arcára. Orochimaru holtsápadtan, félmeztelenül feküdt az ágyában, mellkasán szaggatott szélű seb tátongott, és a bemélyedésben összegyűlt egy kevés vér.

Sasuke az ágy mellé lépett, hogy közelebbről is megnézhesse a sebet. Orochimaru szemei kinyíltak, és felnézett rá. A fiú ujjai a seb széléhez értek, mire a kígyó lába megrándult a vékony takaró alatt.

- Csak nem fáj? - kérdezte Sasuke sajnálkozva, mire Orochimaru szemei ellenségesen összeszűkültek. - Tudod, Orochimaru, idefelé jövet, azon gondolkoztam, hogy vajon a szemed is rossz-e. Mert ha igen, akkor értem, hogy miért akartad megölni Sakurát. Viszont, ha a látásod jó - folytatta -, akkor jogosan feltehetném a kérdést, hogy mégis mi a francért szórakozik velem egy magadfajta szétesőben lévő roncs? - sziszegte, és belemélyesztette az ujjait a véráztatta húsba.

Orochimaru felüvöltött, de Sasuke a szájába nyomta a lepedője sarkát.

- Ne ordíts, Orochimaru. Halj meg egy sanninhoz méltóan. - Sasuke ujjai mélyebbre süllyedtek a sebben, és élvezettel figyelte, ahogy a kígyó arca rángatózik és eltorzul a kíntól. - Hamarosan utánad küldöm Itachit is. Majd ő megtanít rá, hogy ne szórakozz egy Uchiha tulajdonával - sziszegte.

Felegyenesedett Orochimaru kitépett szívével a kezében, és lenézett a halott férfira. Félredobta a szervet, vért fröcskölve a sötétlila falra, majd undorodva beletörölte a kezét Orochimaru hajába. Vetett még egy szánakozó pillantást volt mestere holttestére, megfordult és kilépett a szobából.

„Egy kipipálva. Épp itt az ideje Itachira koncentrálnom. És aztán... - Sasuke arcán egy elégedett és vágyakozó félmosoly derengett fel, ahogy átvágott a nagytermen. - Sakura."

*Ne hidd, hogy elmúlt, most is rád emlékezem a Lelkek Ünnepén.