- Reiki.

A halk hang azonnal visszarántotta a félálomból a valóságba. A fiatal nő álmosan felpislogott Itachi komoly arcára. Halkan nyögve a hátára fordult, és kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, majd újra a férfira nézett.

- Ideje menned.

- Igen, tudom - sóhajtotta Reiki, majd kibújt az ágyból, és a lábára húzta a cipőjét. - Rendben leszel?

- Látok.

A lány elhúzta a száját, és Itachi felé fordult.

- Nem fáj a fejed? Lement a lázad? Hogy érzed magad?

- Nem. Igen. Fáradtan.

Reiki hatalmasat sóhajtva felállt, és újra kinyújtózkodott. Itachi követte a példáját, majd a szekrényhez ment. Kivett belőle egy nagyobb összeget, és a lány mellé lépett, aki elsápadt.

- Nem kell - csattant fel ingerülten hátralépve.

- Reiki - sóhajtotta halkan a férfi, és csökkentette a távolságot kettejük között.

- Ne csinálj úgy, mintha egy olcsó kurva lennék! - sziszegte, dühösen a fejét rázva.

- Nem csinálok úgy - felelte nyugodtan Itachi, és elkapta a kezét. Reiki tenyerébe nyomta a pénzköteget, majd köré zárta a lány ujjait.

- Mire jó ez, Itachi? - kiabálta a férfi arcába kétségbeesetten. - Azt hiszed, képes lennék tovább élni nélküled? Azt hiszed, képes lennék ezt túlélni?

- Igen, azt. - A férfi higgadtan bólintott, és valóban úgy is gondolta.

Nem értette, mért ne élhetne nélküle tovább. A világ, és főleg Sasuke, az ő halálával csak nyerhet. Neki már nincsen mit veszítenie.

- Itachi...

- Menj vissza oda, ahová tartozol, és felejtsd el, hogy itt jártál, vagy hogy egyáltalán léteztem. Értetted?

Reiki felvette a háta mögötti fal hófehér színét, könnyek tolultak a szemébe.

- Nem tudom - suttogta reszkető hanggal, és könyörgőn Itachi vállába kapaszkodott. - Ne tedd ezt velem. Nem tudlak elfelejteni.

- Dehogyisnem - válaszolta, és gyengéden megsimogatta a göndör, barna fürtöket. - Csak tedd, amit eddig. Menj haza, és éld az életed.

- Itachi, azt akarod, hogy csináljak úgy, mintha éppen nem haldokolnál?

Reiki arca eltorzult, arcán végiggördült egy könnycsepp, de a férfi azonnal letörölte. Nem akarta, hogy érte sírjon. Azt akarta, hogy boldog legyen, hiszen még olyan fiatal, előtte áll az élet, és talán talál valakit, aki képes őt viszontszeretni.

- Igen, és ezt is fogod tenni - mondta halkan, de határozottan.

Lefejtette a válláról a lány görcsösen húsába mélyedő ujjait. Reiki olyan arccal meredt rá, mintha most írta volna alá a halálos ítéletét. Még a férfin is túltett sápadtságban abban a percben.

- Itachi, kérlek! - suttogta elhalón, és újra a férfi felé nyúlt.

Itachi megrázta a fejét, eltolta magától Reikit.

- Menj haza.

- Itachi... - sírta könyörögve, de a férfi megállíthatatlanul tolta az ajtó felé.

- Menj.

Reiki megtorpant a küszöbön, és Itachi felé fordult. Egy percig némán nézte, keresett valamit az arcán. Nem találta, és ez sírásra késztette. Tényleg komolyan gondolta... Ha nem látja a saját szemével, el sem hiszi, hogy valaki képes erre. Feláldozni magát valakiért, aki meg sem érdemelné. Arcán patakzó könnyekkel indult el a folyosón, hogy minél előbb kijuthasson a rejtekhelyről. Nem bírta felfogni. Sosem értette, hogyan dobhatja el valaki az életét másokért. Egész életében ő volt az egyetlen, aki igazán számított saját magának. Talán Kasumi még, aki tényleg kiállt mellette a családja halála után, és tudta, hogy nem a gyászával kell foglalkoznia, ami nem is nagyon volt neki, hanem a hálával, amivel Itachinak adózott. És most már nincs kinek.

***

Jiraya a papírmunka felett görnyedt a Hokage irodájában, néha felnézve az asztalánál dolgozó Tsunadéra. Az Ötödik a jelentéséket olvasta, ellátta őket a kézjegyével, majd sóhajtozva az aláírt beszámolók halmára pakolta az iratokat, és a következő cirkalmas betűkkel teleírt papírlapért nyúlt.

Jiraya a hamarosan esedékes, ANBU csapatkapitányi posztra jelölt emberek listáját nézte át. Szinte másodperceként felszisszent, mikor tökéletesen alkalmatlan személyre bukkant a felsoroltak között. Már kihúzott egy tucatnyi nevet, és erősen kételkedett benne, hogy a maradék átmenne a szigorú szabályok szerint megrendezett ANBU vizsgákon. Mikor a lista végére ért, eltűnődve rágcsálni kezdte ecsetje végét.

- Shikamaru? - kérdezte Tsunadéra nézve, és kivette az ecsetet a szájából, hogy kissé unottan az asztalon kopoghasson vele.

- Ne az ANBU-k közé - sóhajtotta a nő, aláírt egy újabb papírt és félretolta, majd a következőt húzta maga elé. - Talán a rendőrségnél jó helye lenne.

- Uchiha poszt - vágta rá rosszallóan a sannin, és határozotton tiltakozó kézmozdulat tett.

Mindketten tudták, hogy ez a munka nem lenne elég jó Shikamaru számára.

Tsunade unottan felnézett, és jobb szemöldökét felhúzva a férfira irányította a figyelmét.

- És vannak otthon a szekrényedben élő, a mészárlás elől elrejtett Uchiháid? Csak mert jelenleg úgy tűnik, hogy kifogytunk a készletből...

- Hogyne lennének. Három generációs beltenyészet. Kicsit betegesek, kicsit őrültek és hatalmat akarnak, szóval tipikus Uchihák - vigyorogta Jiraya, hátradőlve a kényelmetlen székben.

- Tehát maradt Shikamaru - bazsalygott rá cinkosan a Hokage.

Osztotta egykori csapattársa véleményét az Uchihákról. Vérbeli Senju révén, nem igazán kedvelte a fajtájukat, sőt, kész megkönnyebbülés volt számára, mikor az egyik kaszinóban utolérte az Uchiha mészárlás híre. Erre nem visszahívják, hogy legyen Hokage? És persze, miért is ne maradt volna még kettő abból az átkozott klánból, méghozzá pont az a kettő, akik nem bírnak a fene nagy büszkeségükkel... Ráadásul hiába éltek Konohán kívül, még így is meggyűlt velük a baja.

A fiatalabbik ellógott Orochimaruhoz, és naná, hogy Naruto és Sakura minden második nap azzal nyaggatták, hogy hadd menjenek utána. Aztán, csakúgy besétált a faluba, elvitt egy tekercset a sharingan működéséről, majd meglépett, immáron Sakurával együtt. És persze, az idősebbik miért is lenne más? Természetesen, miután megölte a családját, ő is elsöpört innen, gondolt egyet, beállt az Akatsukiba, és azóta Narutót hajkurássza... Kész őrület.

Tsunade egy pillanatra megpróbálta fejben megszervezni a két Uchiha-kölyök találkozását. Alig várta, hogy azok ketten kinyírják egymást, de mivel egyikhez sem férkőzhetett közel, hatalmas sóhajjal lemondott az ügy előremozdításáról.

Újra az előtte fekvő lapra nézett.

- Shikamaru nem bírná azt a melót. Beleőrülne az egyszerűségébe - morogta neki Jiraya.

- Ahogyan az ANBU munka sem neki való. Nem lenne képes könyörtelenül, és főleg személyes okok nélkül gyilkolni - bólogatott Tsunade, és egy picit elgondolkozott.

- Kiváló vezető lehetne belőle egy hatalmas balhéban - sóhajtozta a sannin, sajnálva, hogy akkoriban nem nagyon adódott ilyen.

- Ne beszélj a háborúról, elég volt egyszer átélni - sziszegte a Hokage, és aláírt egy jelentést, majd felnézett Jirayára. - Találnunk kell valami megfelelőt a számára. Kár lenne veszni hagyni egy ilyen kiváló agyat.

A férfi egyetértően bólintott, ezzel lezárva a beszélgetést.

Ahogy tovább töprengett Shikamarun, be kellett látnia, hogy a fiatal férfinak valóban a taktikai megbeszélések lennének a legjobbak. Kiélhetné magát, és kihasználhatná nagyszerű elméje által nyújtott lehetőségeket. Tekintete a papírlapra terelődött, az áthúzott nevek hosszú sorára, és megpróbált a munkájára koncentrálni, mégis minden átmenet nélkül Nagato ötlött az eszébe.

A csöndes Nagato, mikor vadállattá változva megvédte Yahikót, és megölt egy jounint. A rinnengan szemek sejlettek fel előtte, az a különleges kincs, amit egy kisfiúra bízott a sors. Emlékezett a beszélgetésükre az eset után. Nagato félt saját magától és az erejétől, de ő próbálta bátorítani. Ha abból a kisfiúból valóban egy Akatsuki tag lett, akkor ő indította el a rossz úton azzal, hogy ninját faragott belőle. Akkor csak magát hibáztathatja ezért.

Lassan fejét ingatva, kinézett az ablakon át a kék égre.

Nem lehet. Yahiko sosem hagyta volna ezt. Nem hagyta volna el Nagatót, soha nem hagyta volna magára egy barátját, főleg nem őt.

És Konan... az az aranyos és okos, kék hajú kislány, aki állandóan virágokat és lepkéket hajtogatott...

Vajon mi lett velük? Milyenek lettek? Hol vannak most? Konan szerelmes volt Yahikóba. Talán összeházasodtak és boldogok. Lehet, hogy már gyerekeik is vannak, és mindnek Nagato a keresztapja.

Jiraya lágyan elmosolyodott. Megkeresi őket, ha lesz rá egy kis ideje.

„De jelenleg nincs, úgyhogy vissza a munkához. - Sóhajtva nézett le újra a papírra. - Talán az a kis Hinata nevű lányka... Áh. Majd jövőre."

***

Sasuke az ágyon feküdt az oldalán. Sakura mellette ült a földön, és elrévedve figyelte az arcát. Kereste azt a fiút, akibe beleszeretett, és nem találta. Sasuke a lány, szeméről a szájára, onnan a homlokára vándorló smaragdjait nézte, és a múltra gondolt, valami édes fájdalommal a lelkében. Már nem akart tombolni, nem is tudott volna. A rátörő furcsa érzésektől bágyadttá vált, és látta Sakurán, hogy ő is ugyanúgy érez.

Ólmos súlyként nehezedett vállukra a kifürkészhetetlen jövő, ahogyan kitartóan egymást vizslatták. Ugyanaz járt a fejükben. A gyönyörű múlt, melyben együtt voltak boldogan, gyermekként. Amikor még nem bántotta őket más, csak a kicsinyes gondok. Mikor minden problémájuk az ártatlan szerelem, a fárasztó edzések, Kakashi állandósult késései, Naruto nagyszájú kijelentései voltak.

Azok a gyermekek, a kis emberpalánták elvesztek a sötétségben, amit ők ketten ácsoltak saját maguknak. Falként magasodott köztük a kegyetlenül kijózanító jelen. Elszigetelve egymástól azon merengtek, hogyan jutottak el ilyen messzire egykori önmaguktól. Hiába töprengtek, a kérdéseik megválaszolhatatlanok voltak azokban az órákban.

Sakura felemelte a kezét, és lassan Sasuke arcához ért. A fiú lehunyt szemmel tűrte, hogy az ismerős ujjak újra felfedezzék. Az arcára simuló meleg tenyér eltűnődve ismerkedett vele. Sakura ujjai végigsiklottak az ajkain, megsimogatták a homlokát, végigtapogatták orra vonalát, mintha meg akart volna győződni arról, hogy valóban Sasuke az.

Csalhatatlanul tudta, hogy ő az, mégis... szerette volna, ha csak álmodja ezt, és reggel, mikor felébred Konohában, jót kacag rajta, és később elmeséli annak a Sasukénak, aki ott maradt vele és Narutóval. Annak a Sasukénak, aki nem létezett, és soha nem is fog. Enyhe nyomás feszült a szíve tájékán, ha egy boldogabb jelenre gondolt, amit megálmodott magának.

Annyira szerette volna, ha mindezt valahogyan valósággá lehetett volna varázsolni, de tudta, hiába reménykedik. A dolgok változnak, az emberekkel együtt. Ami még tegnap a kezedben volt, ma feltarthatatlanul kirepül belőle, elszáll a végtelenségbe, és te csak nézheted, ahogyan eltűnik. Ez még a tiéd, ez a kép, ahogyan kicsúszik a kezedből.

Sasuke a lány tenyerébe simította az arcát, és felnyitotta ónix fekete szemeit. Sakura tekintete annyira beszédes volt, és ő tudni akarta, hogyan érez. Zavarta, hogy úgy viselkedik, mint egy megtört, álmait és reményeit vesztett gyermek, aki nem tudja elhinni, hogy valamitől el kell búcsúznia. Mint egy ártatlan, naiv gyermek, aki képtelen kidobni kedvenc kistányérjának apró, színes cserepeit.

Ahogyan találkozott a két fáradt szempár, már tudta: Sakurának azok a törött, piciny darabkák is sokat érnek. Túl sokat. Nem érdemli meg ezt, nem. Gyűlölnie kéne őt, sírnia, zokogva az utálatában és az iránta érzett undorában fulladoznia. Ehelyett itt ül mellette, nyugodtan próbálja felfogni, mi történt vele, és óvatosan az arcát simogatja, mintha egy veszélyes állat volna, akit meg kell nyugtatni.

Bántotta, és még mindig érzett valamit, még mindig volt valami közöttük, valami megmagyarázhatatlan. A nagy részét elhagyták, megölték. De egy kicsi még mindig ott vibrált köztük a régi szeretetből. Féltés, aggodalom... A kapocs, ami összekötötte őket. Hiába próbálta kiszaggatni a húsukból, az izmaikból, a bőrük alól, ott volt, és ott is marad, míg Sasuke végleg meg nem szűnik érezni, ezt jól tudták.

Sakura némán, könnytelenül búcsúzkodott. A szerelemtől, a régi álmoktól, Sasukétól. Nem tudott ugyanúgy nézni rá, mint ezelőtt. Édesanyja fájdalmasan igaz szavai rémlettek fel előtte, mintha csak papíron látná a kegyetlenül őszinte szavakat.

„Néha nem elég a szerelem, mikor az út nehezebbé válik, és az élet egy vadabb, ismeretlen oldalán kell haladnunk. Az út hosszú, sosem tudni mit hoz, de meg kell tanulni szeretni, még ha olyan rögös is, hogy a szíved minden egyes lépésnél meghasad."

Sasuke gyengéden felhúzta maga mellé az ágyra, és lefektette. Tenyere szinte égette Sakura derekát a pólón keresztül. Egymással szemben feküdtek, tovább figyelve a másikat.

„Örökké hiányozni fogsz, mint napfénynek a csillagok a hajnali égbolton..."

Versek sorainak százai törtek elő agyának legmélyebb zugaiból, elszorítva a torkát. Azt kívánta, bárcsak Sasuke tudná olvasni a maga előtt is nevetségesnek rémlő gondolatait.

„Ha kiirtasz szívedből, én akkor is üldözni foglak..."

Mintha érezné azokat a sorokat, Sasuke lassan megmoccant és magához húzta a langyos, törékeny testet. Ajkaik lágyan, éppen csak érezhetően simultak össze, és Sakura már akkor tudta, amit Sasuke még nem.

„Látok, de egyszer vak voltam..."

Sírás fojtogatta a torkát újra, de nem adta át magát az érzéseinek. Nem akart többet sírni, nem akart többet gyengének látszani.

„Olyan zavarodott, mint egy naiv gyermek..."

Soha többé nem lesz már az a kislány, aki egykor volt. Sasuke elvágta az utat vissza önmagához. A semmiben lebegve, elveszett lelkét kereste. Egyvalami tartotta vissza, hogy véglegesen a sötétségbe vesszen: a másik száján érzett lehelete, és mégis, az taszította abba az őrületbe, ami benne tombolt.

„Féltem, hogy nem tudom megtalálni az összes választ..."

De van, amire egyszerűen nincsen válasz. Csak a kérdés van.

***

Ino másnap reggel már hétkor talpon volt. A fiúk még mélyen aludtak, ezért úgy döntött, hogy felhozza a reggelit. Leszaladt a földszintre, és tíz perc múlva egy alaposan megpakolt tálcával tért vissza. Nejit már nem találta az ágyában, viszont a fürdőszobából hallatszó vízcsobogás kissé megnyugtatta.

Félt attól, hogy a férfi meglóg és nélkülük előremegy, hogy egyedül keresse meg Sakurát. Tudta, hogy Nej nagyon türelmetlen tud lenni, ha Sakuráról van szó.

A nappaliban kipakolta az ételeket a kanapé előtti kisasztalra. Mire végzett, Neji is befejezte a zuhanyzást. Dereka köré csavart törölközőben lépett ki a fürdőből, hosszú barna haja kibontva, vizesen tapadt hátára és mellkasára. Ino a kínos helyzetet kerülni próbálván, egy halk jó reggeltet mormogva, beslisszolt mellette a fürdőbe.

Megmosakodott, majd gyorsan rendbe szedte magát. Ahogy összefogta hosszú szőke haját, eszébe jutott Shikamaru csókja a virágüzletben. Máris sokkal jobban érezte magát a kellemes emléktől. Alig várta, hogy újra lássa kedvesét. Ábrándozva tükörképére mosolygott, majd kiment a nappaliba.

Neji már felöltözve, de még mindig vizes hajjal ült az asztalnál, és lassú mozdulatokkal, elrévedő tekintettel evett. Az a reggel járt a fejében, mikor bement a kórházba Sakurához, és reggelit vitt neki.

„Aznap reggel korábban kelt, mint szokott, és mivel tudta, hogy Sakura éjszakás a kórházban, és ilyenkor nem eszik, úgy gondolta, meglepi valamivel.

„Erre már nem mondhatja, hogy nem randi" - nevetett magában, miközben a kórházhoz közeli étteremben kifizette a kezébe nyomott ételes dobozokat tartalmazó kis csomagot, majd folytatta útját a lány munkahelye felé.

Sakura éppen a mosogató alól halászta ki a tisztítószereket, így Neji, mikor belépett a szobába először egy kerek hátsóval találta szemben magát. Mikor meggyőződött róla, hogy kedvenc kis nővérkéje az, hangtalanul az asztalra tette a kis csomagot, és a háta mögé lopódzott. Sakura kimerült volt az éjszakai műszaktól, érzékei eltompultak, így nem hallotta a halk lépteket. Neji hirtelen átölelte a derekát és a hátára hajolt.

- Jó reggelt, nővérke - dorombolta a fülébe, és tenyerét lecsúsztatta Sakura feszes, vékony combjaira.

A lány ijedten felsikkantott és egy picit megugrott, így feneke egy pillanatra Neji ölébe simult. A fiúnak esze ágában sem volt elengedni, ezért Sakurának a karjai között kellett megfordulnia. Mikor beazonosította a halványlila szempárt, leengedte ütésre emelt jobb kezét, és elpirult.

- Neji?

Meglepte, hogy őt látja. Az előbb annyira más volt a hangja, mint szokott lenni...

- Megjött a kedvenc beteged - vigyorgott a Hyuuga, de hangja még mindig mélyebben dübörgött a lány fülében.

- Hú, de jó. Ha nem jössz, nincs aki letámadjon kora hajnalban - motyogta ironikusan, vérvörös arccal.

- Nem is örülsz nekem, Sakura? - duruzsolta hízelgőn, és összefonta a karjait a lány háta mögött, miközben a kis piros pofit tanulmányozta egy évődő mosollyal.

Sakura pici, de formás mellei hozzá préselődtek a mellkasához. Megköszörülte a torkát, és nekidőlt a pultnak, hogy ágyéka ne érjen a lányéhoz. Kínos pillanatokat okozott volna neki az a szűkülő nadrág.

- De, igen... - motyogta zavartan Sakura, és nagy nehezen kiverekedte magát a férfi szoros öleléséből. Neji nem szívesen hagyta, hogy eltávolodjon tőle, de végül elengedte. - Miért jöttél? - kérdezte a lány, és gyorsan megfordult, hogy a férfi ne láthassa kipirult arcát.

- Hoztam reggelit - intett az asztal felé Neji, és elmosolyodott. - Mégsem hagyhatom, hogy a kedvenc nővérkém elfogyjon.

Sakura rámosolygott a válla fölött, és az asztalhoz lépett, hogy szemügyre vehesse a kis csomagot.

- Ez dango, a kedvencem! Honnan...? - csodálkozott a lány, és zavartan a füle mögé tűrte hosszú tincseit, ahogy a dobozzal a kezében felnézett Nejire.

- Csak figyelek rád - vonta meg a vállát a férfi, mintha nem lenne nagy ügy, de boldoggá tette Sakura reakciója.

- És ez? - kérdezte, a másik dobozt is kiemelve a csomagból.

- Az az enyém - nevetett halkan Neji. - Persze, csak ha nem bánod, hogy velem kell reggelizned.

Sakura elmosolyodott.

- Nem, dehogy. Örülök neked, csak megleptél.

A férfi ellökte magát a mosogatótól, és megkerülte az asztalt.

- Akkor együnk, biztosan éhes vagy.

A lány bólintott, és leültek az asztalhoz. Mikor túljutottak az első falaton Sakura halkan felköhintett. Zavarta a hirtelen rájuk telepedő csend.

- Aggódom Narutóért. Mostanában nem ír annyit.

- Talán nincs rá ideje - vetette fel Neji. - Tudod, hogy hajlamos túlzásba vinni az edzést.

- Ez igaz - hümmögött Sakura, és némán ettek tovább.

Mikor befejezték a reggelit, Nejinek eszébe jutott valami, ami nagyon fúrta az oldalát.

- Sakura...

- Igen?

- Hogy gyógyítottál meg? - Sakura halványan elpirult. - Úgy értem, senki nem tudott, és neked mégis elsőre sikerült.

- Hát, ez egy teljesen új technika, amit én fejlesztettem ki egy másikból, amit még Chiyo-baa-sama mutatott - nevetett zavartan, és idegesen gyűrögette egyenruhájának alját.

Neji nem értette, mitől ilyen feszült. Hirtelen gyanússá vált a szemében Sakura viselkedése és a köntörfalazása a témában.

- Aha, és pontosan milyen technika is ez? - kérdezte, és újra a pultnak dőlt.

- Hát, tudod, olyan orvosi, semmi különleges - nevetett zavartan a lány és legyintett.

- Sakura.

A halk, fenyegető hang megtette a hatását. A lány elsápadt, és lehajtotta a fejét.

- Jó, jó. Elmondom - sóhajtotta Sakura, és szája szélét rágva leereszkedett az asztal szélére. - Szóval, mint mondtam, ezt Chiyo-baa-sama mutatta nekem, bár nem szándékosan, mert csak előttem használta. - A lány jobb kezével rámarkolt az asztal sarkára, és újra felsóhajtott. - Emlékszel, mikor Gaarát elrabolta az Akatsuki?

- Igen. Folytasd.

Sakura kissé meglepődött, mert azt hitte Neji egyből rájön, mit akar neki mondani, így viszont kénytelen volt tovább kerülgetni a forró kását.

- Gaara meghalt - bökte ki, és felnézett a férfira.

- Igen, ezt is tudom, de utána Chiyo... - megakadt.

Igen, Gaara meghalt, de az a nő feltámasztotta egy technikával, amibe...

- Sakura, te jó ég! Megbolondultál? Belehalhattál volna! - csattant fel hitetlenkedve és a lányra nézett, aki gyorsan tiltakozni kezdett.

- Nem, mert te nem voltál halott, csak súlyosan megsérültél!

- Ezért ájultál el a műtőben? - Sakura összeszorított szájjal markolászta az asztal sarkát, és lehunyta a szemét. - Ezért? Halljam!

- Igen, de csak... - suttogta a lány, de Neji félbeszakította.

- Te nem vagy normális! Soha, érted? Soha többé nem használhatod ezt a technikát! - A férfi megragadta a kezét és ingerülten megrázta. - Főleg nem rajtam! Hallod? Ígérd meg!

- De, Neji! - szisszent föl Sakura, és megpróbálta kiszabadítani felkarját a férfi erős szorításából, de az nem engedte.

- Ne Nejizz itt nekem, most nem hatsz meg a babaszemeiddel! Hatalmas őrültséget követtél el! Ígérd meg, hogy nem használod többé azt a technikát!

- Nem tehetem, Neji, én orvos vagyok! Ha kell, használni fogom - mondta dacosan, és a fájdalommal nem törődve felnézett a férfira.

- Nem, nem fogod, megértetted? - sziszegte dühösen Neji.

- Ez a kötelességem! - kiáltotta Sakura.

- Akkor ne legyél orvos! Válassz valami mást... - kérlelte a férfi, és magához akarta ölelni, de a lány eltolta magától.

- Nekem ez a munkám, és szeretem - felelte Sakura komolyan.

- Akkor sem hozhatsz ekkora áldozatot másokért! - Neji kétségbeesetten üvöltött, mert látta, akármit mond, az nem használ.

Nem akarta elveszíteni Sakurát egy ilyen ostobaság miatt.

- Azért áldozom fel magam, akiért akarom!

Lángoló szemekkel meredtek egymásra, alig féllépésnyire a másiktól. Sakura arca újra kipirult a veszekedés hevében. Neji összeszorította a fogait, állkapcsa megfeszült.

- Miért kockáztattál értem? - kérdezte fojtott hangon, és a lány arcát fürkészte.

- Mert nagyon jó barátom vagy - suttogta Sakura.

Az ajtó olyan erővel csapódott be a férfi háta mögött, hogy beleremegtek az ablaktáblák.

„Barát... hát persze."

A lépcsőn lefelé vágtatva, dühösen belerúgott egy szemetesbe."

Akamaru halk vakkantása zökkentette ki gondolataiból. Némán figyelte, ahogy Ino egy kis tálkába vizet tölt, egy másikba pedig húst pakol, majd leteszi a földre, hogy Akamaru is megreggelizhessen.

Neji benézett a szobába, ahol Kiba még mindig békésen, halkan hortyogott. Ino követte a férfi pillantását.

„Türelmetlen" - gondolta, és visszafordult Neji felé.

- Megyek, felkeltem, hogy indulhassunk.

Neji bólintott és folytatta az evést. Ino halkan Kiba ágya mellé lépett, és óvatosan megrázva a vállát keltegetni kezdte. Kiba álmosan motyogva átfordult a másik oldalára, hogy végigtapogathassa a takarót Akamaru után. Mikor nem találta, felemelte a fejét és körbehunyorgott a szobában. Barna haja kócosan meredezett az összes létező égtáj felé.

- Adtam neki enni. Gyere te is reggelizni, nemsokára mennünk kell.

Kiba bólintott, majd hatalmasat ásítva loboncába túrt, és kikászálódott az ágyból. Alsónadrágban sétált ki a nappaliba, és levetette magát Neji mellé. Úgy látszott, egyáltalán nem zavarja, hogy Ino előtt parádézik félmeztelenül. A szőke lány zavartan bement a fürdőbe, és egy világoskék köntöst vágott a fiúhoz.

- Öltözz fel, senki nem kíváncsi rád! - közölte vele ingerülten.

- Ha te nem is, Nejit biztos érdekli ez a félisteni test - vigyorgott Kiba, de engedékenyen belebújt az ölébe hajított ruhadarabba.

- Kötve hiszem - morogta Ino, és besietett a szobába, hogy összepakolhasson. Neji is követte, majd pár perc múlva Kiba is megjelent és felöltözött.

Összepakoltak maguk után, majd lementek a földszintre. Összedobták a szoba árát, fizettek, majd távoztak a hotelből, és újra nekivágtak az útnak.

***

Deidara éppen két kézzel tapasztotta az agyagot madarának szárnyaira, mikor kicsapódott a rejtekhely ajtaja, és Hidan esett ki az udvarra.

- Deidara, húzz már bele basszameg! Pein letépi a tökeidet, ha nem teheti fel a seggét arra a csirkére tíz percen belül!

A szőke már vöröslő fejjel fordult meg, ugyanis körülbelül félpercenként kijött valaki azon a nyamvadt ajtón, vagy éppen kiesett az ablakon, mert ugye „Akatsukisok vagyunk, gyorsak és hatékonyak!", hogy sürgesse.

- Ez nem csirke! - tiltakozott hevesen, és megpróbálta eltalálni Hidant egy maréknyi agyaggal. - Nem olyan könnyű határidőre alkotni, hm! Tiszteld a művészetet!

Hidan vihogva állt odébb az agyaglövedék elől.

- És vegyél fel egy pólót - szólt oda Konan, miközben kilépett az ajtón, és elhajolt a még mindig száguldozó agyag elől, ami Kisame arcán landolt.

- Deidara! - üvöltött fel odabent Pein, mire a szőke elsápadt és gyorsan folytatta a munkát.

- Kinyírom! - hörögte Kisame, és kapálózva, zombi módjára megpróbált eljutni Deidaráig, de az agyagtól nem látott semmit.

Tobi az ujjainál fogva a nyakába kötötte az Akatsukis köpenyét, és rávetette magát Kisaméra.

- Egyet se félj, Deidara-senpai! Megmentelek!

- Szállj le rólam, te buzgómócsing, vagy felduglak a szöszi seggébe - morgott a kékbőrű, és heves birkózásba kezdtek Tobival a földön.

- Tobi megment téged, Deidara-senpai! Tobi jó fiú, és a jó fiúk mindig győznek! - visította a maszkos valahonnan Kisame alól.

Összekapaszkodva begurultak egy bokorba, mire egy zöld folt hussant el Konan, Hidan és Deidara mellett.

- Tűnés a kertemből! Mi lesz a környezetvédelemmel? - Hangjából ítélve Zetsu toporzékolt a verekedők mellett, egy locsolókannával verve a fejüket. - Ne a vegetációt! Azok védett... - kiabálta kétségbeesetten.

Hidan a térdét csapkodva, könnyezve vihogott a jeleneten, míg Deidara oda se mert sandítani, mert egyre közelebbről hallotta Pein hangját. Kétszeres sebességre kapcsolva kapkodta a kezét, és pont elkészült vele, mire a vezérük kilépett az ajtón.

Lihegve rogyott a madár tövébe, míg Pein szemügyre vette az alkotását.

- Megfelel. Indulhatnánk?

Hidan mellé lépett, alaposan végigmérte a madarat, és oldalba bökte Peint.

- Mondd el a véleményed, elvégre művész vagy mi, csipázza a kritikát. Valld csak be neki nyugodtan, hogy inkább hasonlít egy lamantinnal kevert pingvinre, mint csirkére.

- Ez nem csirke! - üvöltötte kivörösödve Deidara.

- Na, na, nyugi van, ha szar hát szar, jogom van a véleményemhez.

- Fogd be! - ütötte le Konan, és rámosolygott a szőkére. - Nekem tetszik! Olyan... modern. Mélysége van.

- Ne már! - nyafogta Hidan a fejét dörzsölve, és a madár felé hadonászott. - Ez az izé kábé olyan mély, mint egy sivatagi folyómeder! Én szebbet rajzoltam kétévesen!

- Csak irigykedsz, mert ezzel születni kell - fonta össze karjait a mellkasa előtt Deidara.

- Hogyne, tényleg irigylésre méltó egy csirkével születni.

- Nem a csirké... ó, hogy dögölnél meg!

- Nem tudok - heherészett Hidan, és felpattant a madárra. - Na, gyerünk te izé, csapdossál, vagy valami.

Deidara fején vészesen kidagadt egy ér, de szerencsére a művészi hisztit megelőzte Tobi, aki csak úgy berepült a képbe.

- Áháhá! Tobi repül! Nézd, Deidara-senpai, Tobi tud repülni!

A tettes persze Kisame volt, aki még mindig az agyagot próbálta levakarni az arcáról, miközben Zetsu kifelé rugdosta a kertjéből.

- Adok én nektek pusztítani a zöldövezetet!

Tobi végül szerencsésen az agyagmadáron landolt és elhelyezkedett.

- Menjünk világot látni, Deidara-senpai!

A szőke az arcát tenyerébe temette, majd felpattant mellé.

- Mehetünk? - kérdezte türelmetlenül Pein, és Konannal együtt elhelyezkedtek Deidara és Tobi mögött.

- Itachi még nincs itt - morogta Kisame, aki végre megszabadította magát az agyagtól és a seggét rugdosó Zetsutól.

Az említett épp akkor lépett ki az ajtón Akatsukis köpenyébe burkolózva, mikor a kékbőrű felkaszálódott a madárra a többiek mögé. Itachi egy szó nélkül felugrott a „járműre", és kényelmesen elhelyezkedett.

Kakuzu és Zetsu is felpattantak, ezzel teljessé téve a létszámot.

- Hogy van a szemed? - érdeklődött Kisame a szótlan Uchihától, hátha kicsikarhat belőle egy értelmes mondatot.

- Hn - felelte Itachi, mire a kékbőrű hangosan sóhajtva hátrafordult, és egy köteg pénzt nyomott Kakuzu kezébe.

- Én mondtam - röhögött a maszkos, és zsebre dugta az összeget.

- Ti fogadtatok? - hüledezett Hidan.

- Kisame túl sokat reménykedett abban, hogy a gyógyító bige hatással lesz a szókincsére is - rántotta meg a vállát Kakuzu.

- Indulhatnánk már? - üvöltött fel Pein. Úgy érezte, ha tovább kell hallgatnia ezt a sok marhát, megőrül, mielőtt megteremthetné a békét ebben a romlott világban.

- Nélkülem fogadtatok? - sziszegte Hidan, Kisame és Kakuzu között váltogatva a tekintetét.

Az agyagmadár a levegőbe emelkedett és elszállt a gyönyörű kék égen, egyenesen Orochimaru rejtekhelye felé.

***

- Hozd ide a lányt.

- Nekem még... kell egy kis idő.

- Nem kapsz, felejtsd el.

- Orochimaru, adj egy napot, a chakrája még...

- Nem érdekel. Azt mondtam, hozd ide. Vagy talán azt akarod, hogy Gakushit küldjem érte?

Sasuke fogcsikorgatva megfordult, kiviharzott a szobából és végigsietett a folyosón.

Mikor benyitott a szobájába, Sakura éppen fekete rövidnadrágját vette fel. Az Uchiha szimbólumos póló még mindig rajta volt, és ahogyan felnézett a szokásosnál sápadtabb fiúra, kába tekintete elárulta, hogy az egész éjszakás vergődés után, végül tudott aludni egy keveset.

- Orochimaru látni akar - nyögte ki Sasuke nagy nehezen, és összeszorította kiszáradt ajkait.

Sakura némán bólintott, mintha megértené a helyzetet. Fejpántja után nyúlt és felkötötte a fejére, ahogy szokta.

„Itt legyen vége az önsajnálatnak. Most erősnek kell lenned. Majd gondolsz rá később, később, mikor könnyebb lesz."

Sasuke elé lépett, nagy levegőt vett, és kihúzta magát.

- Mehetünk.

Sasuke ajkai résnyire nyíltak a meglepettségtől, de arcára nem engedte kiülni az érzést. Nem számított rá, hogy így fog reagálni. Az ismert naiv kislány fél perc alatt felnőtt, büszke nővé érett ott a szeme előtt.

Tisztelte őt, mert azt érdemelt. Tiszteletet. Akármi történt vele, félre tudta tolni, el tudta rejteni és nyugodtan, közömbösen vele tart, hogy szembenézzen a biztos halállal. Akkor sejtette csak meg, hogy milyen hatalmas erő is rejlik abban a törékeny, piciny testben, és őszintén csodálta azt a lelkierőt.

„Támogatlak. Veled vagyok. Osztozzunk meg ezen a terhen, kérlek."

Kinyújtotta a kezét Sakura felé, de az csak lenézett a tenyerére, majd vissza Sasuke arcára, és ellépett mellette, mintha ott sem lenne. Büszke fejtartással lépett ki a folyosóra, és magabiztos léptekkel indult meg a nagyterem felé, mintha egész életében ott élt volna és pontosan kiigazodna a folyosókon.

A terem előtt Fuuma vicsorgott rá, de Sakura egy pillantásra sem méltatva, közömbösen ellépett mellette.

Gakushi dühösen nézett utána. Még mindig ugyanaz a légkör lengte körbe a lányt, mint addig. Léptei, mintha azt sugdosták volna gunyorosan a fülébe, hogy nem tudja megtörni, mert túl nagy falat neki. Viselkedése felért számára egy pofonnal, egyenesen megalázva érezte magát. Mintha az arcába nevetett volna ez a rágógumiszín hajú, ostoba kislány, miközben épp fojtogatja.

Sasuke sietett végig a folyosón, és Gakushinak dühe ellenére is kacagni támadt kedve, mikor meglátta az arckifejezését. A kislány nem hogy nem zuhant össze: ő törte ripityára az Uchiha-kölyök védelmét. A fiú feldúltan csörtetett be a terembe Fuuma utána.

Sakura Orochimaru előtt állt, aki most Sasuke arcát figyelte, majd szinte elismerően pillantott vissza a lányra.

Az a tartás... hajszálra ugyanolyan, mint Tsunadéé. Szinte beleborzongott az érzésbe, a benne feltámadó akaraterőbe és az élvezetbe, amit egykori csapattársa folyamatos kínzása okozott neki. Gyűlölte azt az ostoba nőszemélyt. Sosem volt más, csak egy nagyszájú liba, aki valahogyan felkapaszkodott Hokagévé. Már régóta tudta, hogy Tsunade erősebb, mint a többi, és bosszantotta. Legszívesebben kitekerte volna a nyakát, de időközben valami jobb jutott eszébe. Sokkal jobb, olyasmi, ami rengeteg gyönyört okozhat még sötét, romlott lelkének.

Az előtte álló lány pedig pontosan arra ösztönözte, amire Tsunade is egykor. Hogy szép lassan tegye őt tönkre.

- Örülök, hogy látlak, Sakura. Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezte nyájasan, ördögi félmosollyal.

- Hívattál - felelte röviden és komolyan a lány.

Orochimaru magához intette Sasukét, aki kelletlenül széke mellé lépett, és szintén Sakurát nézte.

- Szóval úgy döntöttél engedelmeskedsz nekem? - A kígyó mohón megnyalta alsó ajkát.

- Azért jöttem, mert mondanivalóm van - felelte Sakura, leszögezve, hogy egyáltalán nem hajlandó neki engedelmeskedni, akármit is gondol.

- Persze, persze. Csak nem úgy döntöttél, hogy meggyógyítasz végre? Tudod, kissé türelmetlen vagyok, de kérlek, nézd el nekem. Túl sok időt pocsékoltam már a...

- Ebben a témában csak ismételni tudom magam. Nem gyógyítom meg a karodat.

- Igen, most még ezt mondod.

- Később sem szándékozom megváltoztatni a véleményemet.

- Akkor megöllek.

- Akkor megölsz. - Sakura tekintete egy pillanatra Sasukéra rebbent, de azonnal vissza is terelte figyelmét a kígyóra. - Nekem már nincs mit veszítenem, de Konohát akkor sem árulom el, ha már nincsen reményem az életre. Ölj meg, ha akarsz, még most, mert én nem fogok rajtad segíteni.

- Ez az utolsó szavad, Sakura Haruno? - Orochimaru felemelkedett ültéből, és tett egy lépést a lány felé.

- Ez.