Sakura némán feküdt az ágyon. Könnyei elapadtak, szemei szárazon égtek. Közömbösen bámult a semmibe, a sötétségbe, ami a szobán uralkodott. Körbefolyta elméjét, markába ragadta, hogy kegyetlenül összeszorítsa. Remegett minden porcikája, hideglelős lázálom tört rá. Úgy érezte, elméje megbomlott, ehhez képest meglepően tiszta gondolatai voltak. Túl tiszták, így csak fájdalmat okoztak neki.

„Elveszett, minden elveszett. Semmi sem maradt. Most vesztettem el mindent, ami valaha fontos volt. Vége... nincs több, elfogyott. Végső határait feszegetve, akarattal törte át türelmem és érzéseim gátját. Összetörte a lelkem, a reményeimet, a jövőmet. És most minden oda. Nem maradt semmi sem. Semmi az égvilágon. Semmi, ami fontos, amiért még megérné élni. Nincs miért tagadni: a szerelmem elvette azzal, ami kellett neki, a testemmel együtt. Most már teljesen az övé vagyok, és gyűlölöm a gondolatot, hogy megszerzett magának. Hányszor álmodtam arról a pillanatról, hogy évek alatt összegyűjtögetett, felhalmozódott szerelmemet ajándékként, becsomagolva nyújtom át neki...

A csomagolás cafatokban hever a földön. Ajándékom összetörte, bemocskolta. Hiába kértem, a könyörületét kint hagyta az ajtó előtt. Ki fog téged szeretni? Sebeim sajognak, saját véremben fetrengek, mint egy kettétépett, élő rongybaba, akit elhajítottak. Olyan lehetek, mint egy őrült, rángatózva, más mocskában fekve, fájlalva a létezésem, az életet. Sebeim begyógyíthatnám, de nem akarom. Megérdemeltem. Tessék, kicsi lány: még mindig olyan gyenge vagy, mint régen. Nem tudtad megvédeni magad. Nem volt most senki, aki eléd állt volna, és tessék, most megtudtad, mennyit is érsz igazából egymagadban. Semmit sem. Nem vagy más, csak egy kósza érzés a hatalmas világegyetemben, egy sodródó porszem a gépezetben, az élvezet tárgya, amit ott és akkor vesznek elő, amikor akarnak. Az övé vagy, elvett magának, elvett belőled, tőled mindent. Minden szerelmem elpocsékoltad. Ez volt az utolsó. Ki fog elbukni érted? Nincs több, nincs tovább. Minden, ami valaha volt, elvesztette jelentőségét, értékét... Nincsen többé értelme az érzéseknek, a létnek, semmi nem maradt. Elvett mindent, mindent.

Nincs más, csak a keze nyoma a bőrödön, harapása emléke, a fájás a csuklódban és az öledben, a reszketés a testedben, az űr a szívedben, amit a szerelme hagyott hátra. Bíztál és csalódtál, úgy látszik, ezt szánták neked, nem többet. Hogy egy Uchiha játéka legyél. Viszlát, sok édes álom, viszlát, remények... Amit tett, arra már nincsen bocsánat, nincsen magyarázat. Már nem menthetlek fel többé. Túl messzire mentél. De hát, kislány, ez az élet. Sodródsz az árral, míg el nem borít. Azt hiszem itt a vége. Meghalt minden. Meghaltam vele én is. Szerelem? Ugyan. Vágy, őrület és fájdalom. Mocsok és rengeteg vér. Ábrándképek helyett valóság. Sebeimet meghagyom emlékeztetőül. Megbíztál valakiben, szeretted, harcoltál érte, a végsőkig kitartottál mellette, és ez lett a vége. Kihasznált, összetört, eldobott. Nem kellett más neki belőled csak a tested. Felhasznált. Egy kis rongybaba vagy, emlék, sóhaj, semmi több. Ki fog érted harcolni?

Elvesztem. Ki voltam? Szerelmes, reménykedő kis csitri, aki királylány volt a légvárában, amit felépítve maga is elhitte, hogy igazi. De most ki vagyok? Mi történt itt? Elvesztettem az utam. A jövőm. Elhagytam valahol, két őrjöngő démoni szempárban elmerülve. Ott hagytam a pokolban, ami a lelkében dúl. Ki vagyok én? Elpocsékoltad a szerelmem, kitépted belőlem a lelkemmel együtt, és most nem emlékszem, ki is voltam én. Nem tudom, ki vagyok. Idegileg, testileg roncs... de... de mi ez? Mi történt odabent a szívemben? Nem értem. Vihar dúlt, vihar, ami elsöpört mindent.

Most közönyös vagyok, itt ez a rengeteg mocsok körülöttem, bennem, megbénulva fekszem, nem is tudok magamról, csak a fájdalom az, ami még emlékeztet arra: habár a lelkem halott, a testem még nagyon is élő. Büntetem magam, habár semmi szükség nem lenne rá. Büntettél te engem eleget. Fáj, ha arra gondolok, ki voltál, és most ki vagy. Voltál minden, lettél semmi. Egy démon vagy, egy újabb rémisztő alakja az életemnek, akitől nem várok mást, csak fájdalmat. Mért tetted ezt velem? Mi értelme volt? Odaadtam volna magam. Idővel, de megkaptál volna mindent. De nem, neked azonnal kellett."

Ott feküdt, a véres lepedőt markolta a csend, és ő érzéketlenül meredt a szívszaggató hangtalanságba.

„Vége. Mindennek vége."

***

Itachi némán feküdt a hátán, és utálta, hogy egyáltalán nem látja a plafont. Kezdeti ijedtsége teljesen elmúlt. Ez ugyan felgyorsít mindent, de rájött, hogy egyáltalán nem bánja. Elege volt az életből, ami túl sokat mutatott meg neki magából. Évek óta csak vár, és semmi értelme nincsen az életének. Talán egy van. De nem, még csak az sem. A halálának volna értelme, ezerszer több, mint az életének.

Az ajtó kicsapódott, és végre meghallotta a hangot, amire várt.

- Itachi! - Hallotta a léptek zaját, majd ujjak simítottak végig a homlokán. - Lázad van, hogy érzed magad?

- Fáj a fejem, a rohamok pedig egyre gyakrabban jönnek - felelte.

Hangja rekedt volt, jó ideje nem szólt senkihez.

- Mióta nem látsz?

- Pár órája.

Reiki felsóhajtott. Hozzá volt szokva a férfi szűkszavúságához, most mégis jó lett volna, ha többet is mond.

- Ez fájni fog, nem tudlak érzésteleníteni - suttogta és gyengéden végigsimított az Uchiha arcán.

- Csak csináld - felelte halkan.

Reiki ujjbegyei halványzölden felizzottak, és a férfi szemhéjához ért.

Itachi egész testében megfeszült a fájdalomtól, de még csak fel sem szisszent. A többihez képest, ez már inkább simogatásra emlékeztette.

A fiatal nő nem igazán tudott a munkájára koncentrálni. Tekintete mohón elkalandozott a széles vállakon, a verejtéktől csillogó mellkason, a hasán görcsbe rándult izmokon, és felsóhajtott. Hányszor simogatta, kényeztette ezt a testet, és mégis, Itachi nem tartott rá igényt soha. Úgyszólván szinte neki kellett megerőszakolnia.

Emlékezett arra az éjszakára. Nagyon fiatal volt még akkor, tizenhét éves. Egy Akatsukis betört hozzájuk, és elvitte az apját és az öccsét.

Ő rettegve bámult utánuk. A szekrénybe bújt el, és hallotta odakintről a veszekedés zaját. Bár mindkét hang mély volt és nyugodt, valamiből megérezte, hogy vitáznak. Léptek hallatszottak, köpeny suhogása, és kinyílt a szekrényajtó. Reiki tágra nyílt szemmel bámult fel a vérvörös szempárba. Itachi leguggolt hozzá, megkérte, hogy ne sikítson, és megígérte neki, hogy nem fogják bántani.

A lány lassan bólintott. Teljesen sokkolta a helyzet. Dadogva kérdezte, hol az apja és a testvére. A férfi nem felelt neki, csak felkapta a földről és visszafektette az ágyába. Azt mondta neki, aludjon, és el akart menni, de Reiki utána kapott. A csuklóját szorongatva, sírva könyörgött, hogy ne menjen el, és Itachi maradt. Leült az ágy szélére, és nézték egymást. Egy iszonyattól kitágult, csokoládébarna és egy nyugodt, vörös szempár. A lány azt kérdezte, láthatja-e még valaha a családját. A férfi lassan megrázta a fejét és hagyta, hogy sírva a köpenyébe temesse az arcát.

Akkor bejött a másik, és Reikit akarta. Zöld szemei szinte világítottak a sötét szobában. A lány akkor nagyon félt, de Itachi nem hagyta, hogy őt is megöljék. Azt mondta, megkapta, amit akart, ne legyen telhetetlen. A gyilkos pedig szó nélkül távozott. Reiki megkönnyebbülten, sírva kapaszkodott Itachiba. Meg akarta neki köszönni, hogy nem hagyta, hogy meghaljon. Kétségbeesetten adni akart, és Itachi ezt megérezte. Aznap éjjel neki adta a szüzességét hálája jeléül, és a férfi elfogadta, habár sok örömét nem lelhette benne. Segített neki ott, ahol kellett, de ha nem volt muszáj, csak szóban utasította, hogy mit tegyen.

Igazán zavarba ejtő helyzet volt, de egyben csodálatos is. Mikor Itachi másnap reggel elment, szörnyen érezte magát. Egyetlen éjszaka alatt beleszeretett a férfiba, aki megmentette az életét. Tudta, hogy nincs más választása, a falujában nem volt túl sok munkalehetőség nők számára, és ő ott akart maradni, várni Itachit, hátha újra eljön... Kurva lett. Nincs rajta mit szépíteni.

Reiki újra felsóhajtott és lehunyta a szemét, hogy a dolgára tudjon koncentrálni. Pár perc múlva befejezte munkáját.

- Még ne nyisd ki - mondta a férfiak.

Felállt, behúzta a függönyöket, gyertyát gyújtott Itachi háta mögött, hogy ne bántsa a fény a szemét. Visszaült az ágy szélére.

- Most már kinyithatod.

Itachi szemei lassan felnyíltak. Tekintete azonnal a nőt kereste maga mellett.

- Köszönöm.

- Ez legkevesebb azok után, amit értem tettél - felelte Reiki mosolyogva.

Csönd telepedett a szobára, és a lány elgondolkozva cirógatta a férfi karját.

- Mennyi időm van még? - kérdezte hirtelen Itachi.

- Talán egy hónap - suttogta a lány, és szemébe könnyek gyűltek.

A férfi elkapta a csuklóját, és belecsókolt a tenyerébe.

- Ne sírj. Egy gyilkosért nem éri meg. - Hangja nyersen csengett, teljes ellentétben az iménti gyengéd mozdulatával.

- Te nem vagy gyilkos, Itachi! - tiltakozott hevesen Reiki. - Mindketten tudjuk, hogy...

- Fejezd be. - A lány elhallgatott, lehajtotta a fejét.

- Itachi... - kezdte tétován. - Maradhatok még egy kicsit?

A férfi résnyire nyitotta az előbb lehunyt szemeit.

- Szükségem van egy kis pihenésre. Nemsokára dolgom van.

- Akkor pihenünk, jó? - Reiki boldogan bújt be az ágyba Itachi mellé, aki kissé kelletlenül arrébb csusszant, hogy helyet adjon neki.

A lány a mellkasára fektetve fejét, hozzásimult. Még mindig szerelmes volt a férfiba, aki megmentette, és ezt egyáltalán nem is akarta titkolni. Tudta, hogy nem tudja meggyógyítani Itachit, és már most fájt neki a hiánya, amit érezni fog, ha elveszíti. Soha többet nem érhet hozzá, nem csókolhatja meg... Soha többé nem enyhítheti a magányt a szívében. Némán könnyezett, szorosan ölelte magához a férfit.

Itachi nem értette. A szervezetbe tartozott, ami tönkretette ennek a fiatal nőnek az életét, és mégis annyira ragaszkodik hozzá. Nem bánta a mellkasán szétmaszatolt könnyeket, mégis egy csöppnyi fájdalom hasogatta a szívét, ha arra gondolt, hogy van, akinek a tettei ellenére is fontos. Sosem számított neki igazán Reiki, most mégis megérezte, hogy komolyan gondolta minden szavát. Hogy komolyan vette őt, hogy elhitte, hogy valamit érezhetne. Hogy szerethetné őt. Csalódott volt, kissé nevetségesnek is tartotta ezeket az eszméket. Ő nem tud szeretni. Képtelen rá. Legalábbis, ha nem az öccséről van szó, biztosan. Mert Sasukén kívül egy ember sem született ebbe a világba, aki képes lett volna közel férkőzni Itachi Uchiha szívéhez.

***

Tenten és Shikamaru az ebéd után, a lány kérésére, beugrottak egy fegyverboltba. Shikamaru a robbanó jegyzetek között kutatott, míg Tenten egy gyönyörűen megmunkált kunait forgatott a kezében. A markolatba vésett örvénymintákon megcsillant az ajtó résén beszűrődő fény.

„Miért ilyen fontos neki? Barátok, persze, de én is a barátja vagyok, sőt a csapattársa is. Felém több érzelmet kellene táplálnia. A társa vagyok, ő meg csak egy lány... rózsaszín hajjal. Talán valamit rosszul csinálok. Többet kéne vele kettesben beszélgetnem."

- Nagyon szép. Megveszed?

Tenten kissé ijedten pislogott fel Shikamarura a válla fölött.

- Tessék? - megrázta a fejét, és gyorsan válaszolt. - Ó, igen, tényleg gyönyörű, de nagyon drága.

- Nejin gondolkodtál, igaz? - A férfi átnyúlt a válla felett, és levett egy egyszerű shurikenekből álló csomagot a polcról.

Tenten lassan bólintott, majd visszarakta a dobozába a kunait, és követte Shikamarut az eladóhoz.

- Sakura megmentette az életét, és ő hálás neki, ezenkívül barátok, rengeteget edzenek együtt. Természetes, hogy szoros kapcsolat alakult ki köztük. - A férfi kifizette a vásárolt holmit, és míg a visszajárót várta, lenézett Tentenre. - Neji csak aggódik érte, mint ahogyan mindannyiunkat aggaszt a sorsa.

- Igen, engem is, én csak nem értem ezt az egészet, azt hiszem. Sakura nagyon kedves lány, remek gyógyító és nagyon jó harcos lehetne, ha nem kéne állandóan a háttérből figyelnie orvos révén, de Neji nem barátként tekint rá, Shikamaru, és ezt te is tudod. - A lány követte Shikamarut, és a főutcán lassan visszasétáltak a megbeszélt találkahelyre.

- Igen, talán többet érez Sakura iránt, mint kéne.

A férfi visszarakta a pénztárcáját a hátizsákjába, becipzározta, és a hátára dobta.

- Többet, mint kellene? Ezt hogy érted? - Tenten értetlenkedve nézett föl rá.

- Sakura, hogy is mondjam... eléggé tapasztalatlan ezen a téren. - Shikamaru tétova kézmozdulatot tett, majd a zsebébe süllyesztette a kezeit. - Úgy értem, csak Sasukéra tekintett igazán úgy, mint egy fiúra. Sokáig ez nem volt több szimpla rajongásnál, de ez egy idő után szerelemmé vált. Sakura még mindig szerelmes belé, ez teljesen nyilvánvaló, egyetlen szaváért elhagyná Konohát. Sakura szíve egyedül Sasukéhoz hűséges, de senki nem hibáztathatja ezért. Így nőtt fel, ehhez szokott hozzá, és bár szereti Konohát, de ha Sasuke azt kérné tőle, hogy áruljon el minket, akármennyit is tépelődne, végül megtenné. Mivel Sasuke soha nem mutatott hajlandóságot arra, hogy viszonozza az érzéseit, így Sakura csak az egyoldalú szerelmet ismeri. Ha Neji többet is érez iránta, Sakura ezt nem veszi észre, és azt hiszem, nem is fogja, amíg elé nem áll és el nem mondja neki, de ebben az esetben Sakura nagyon meglepődne. Neji számára csak egy barát, és nehéz lenne neki úgy néznie rá, mint Sasukéra. Őszintén szólva kételkedem benne, hogy sikerülne, és attól félek, ez hatalmas csalódás lesz Neji számára, ha túlságosan beleéli magát, hogy az érzései viszonzásra találhatnak.

- De Neji akkor boldogtalan lesz. - Tenten kissé mérgesen rázta a fejét.

Egyáltalán nem akarta, hogy Neji rosszul érezze magát, és ha belegondolt, hogy Sakura ezt tehetné vele, dühös volt a lányra.

- Így van. - Shikamaru nyugodtan bólintott. - Csalódni fog a reményeiben és az álmaiban, de ez mindenkivel megesik.

- De ennek nem szabadna megtörténnie, soha, senkivel! Én nem akarom, hogy Neji boldogtalan legyen!

- Senki nem akarja, hogy Neji maga alatt legyen, vagy bárki más, de attól még megtörténik, Tenten. - Megálltak, és Narutóékat figyelték a ramenesnél, ahogy némán esznek. - Ha egy ember mindig arra gondolna, hogy mások hogyan élik meg a cselekedeteinek és döntéseinek következményét, akkor ő maga lenne boldogtalan, mert mások akarata szerint élne. Ilyenek az emberi kapcsolatok. Az egyik fél mindig sérül, de egy kis segítséggel mindenki képes túltenni magát a csalódásokon. Azt hiszem, Neji esetében sokat jelentene egy kedves, barna hajú lány támogatása.

- Komolyan így gondolod? - Tenten elszakította tekintetét Naruto üdvözült mosolyáról, és reménykedve belenézett a komoly, barna szemekbe.

- Persze. Neji csak nem veszi észre az orra előtt lévő kincseket, hanem egy elérhetetlen dolgot üldöz. De ha rájön, talán mégiscsak észreveszi, amit észre kell vennie.

Tenten boldogan elmosolyodott.

„Igen, talán..."

Tekintete újra a csöndben üldögélő párosra tévedt.

- Talán Narutónak is kéne egy csalódás - sóhajtotta aggodalmasan.

Tudta, hogy Hinata hogyan érez a szőke iránt, és őszintén remélte, hogy Naruto egyszer rájön, ki is szereti őt igazán.

- Naruto inkább csak rajong Sakuráért, de előbb-utóbb rádöbben ő is, hogy ez csak barátság, az ő részéről is mindig csak az volt, és ezt magának se akarja bevallani. Csábította az az esetlen, furcsa kislány, aki Sakura volt egykor, és felébresztette benne a védelmező ösztönt. Olyat akar adni neki, amit még sosem kapott, hiába vágyott rá. Tulajdonképpen Sasuke helyét próbálja átvenni, de nem rosszindulatból, ő sosem tenne olyat. Sasuke a legjobb barátja, és látta, hogy nem tud helytállni ebben a helyzetben, így levette ezt a terhet a válláról és önként vállalta, hogy ő fogja cipelni. Ráadásul ezzel tökéletesen fenntarthatták a vetélytársi viszonyt kettejük között, amire szükségük volt a fejlődéshez. Furcsa barátság az övék, de nagyon erős.

- Igen. Furcsa...

Tenten elgondolkozva figyelte Hinata szégyenlős mosolyát, ahogy felállt az asztaltól.

***

Konoha másodlagos tanácsa gyűlést tartott. A Hokage irodája melletti nagyobb teremben voltak, Kurenaira és Asumára vártak már csak, mivel Shikaku Nara éppen az évfordulóját ünnepelte a feleségével. Hiába, az az asszony, ha egyszer a fejébe vett valamit, az se érdekelte, ha a világvége jön el közben.

Tsunade az ablak előtt állt, oldalán Jiraiyával, aki mostanában a nők hajkurászása helyett órákig görnyedt a papírmunka fölött, így Konoha második emberévé vált. Shizune a Hokage személyes készletéből hordott elő pár üveg szakét, és az asztalra tette őket a poharak mellé. Tonton a nyomában loholt, mint mindig, és a gazdája gyakran majdnem hasra esett benne. Kakashi a sarokban álló könyvespolc előtt álldogált, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát, néha oldalra biccentve a fejét.

A tanácsosok szerencsére távol maradtak, és ennek Tsunade kifejezetten örült, mert nem szeretett a vénekkel beszélgetni. Mégis kénytelen volt, az ő szavuk rengeteget ért ebben a faluban, jóformán ők irányították Konohát, a Hokagét csak a papírmunka elvégzésére és a kisebb feladatok elintézésére tartották, hogy például a kis geninek küldetéseit ne nekik kelljen kiosztani. Tsunade ezt persze nem díjazta, egyszer ki is fejtette a véleményét erről Kakashinak: „Ha már engem választottak ide Hokagénak, akkor legalább hadd tegyem a dolgomat! Csak azért, mert méltóságukon alulinak tartják, hogy a hivatalos ügyekkel szöszmötöljenek, még nem hatalmazza fel őket arra, hogy a szobájukban üldögélve szövögessék itt nekem a szálakat. Összekutyulnak mindent, és rám bízzák. Persze, a hülye nő majd megoldja, úgyis annyi ideje van! Idegesítő öregek."

Kopogtak, majd Asuma és Kurenai léptek be kézen fogva. Pár napja csak együtt lehetett látni őket, és már egyáltalán nem takargatták, hogy erős érzelmi szálak fűzik őket a másikhoz.

- Végre, azt hittem, eltévedtetek - morogta Tsunade, és leült a kanapéra. - Akkor kezdhetjük is.

Asuma beljebb lépett, és maga után húzta Kurenait.

- Várj még, kérlek. Előbb szeretnék bejelenteni valamit.

Kurenai elpirult és csodálkozva pislogott fel Asumára. A férfi nem említette, hogy nagydobra akarja verni a kapcsolatukat és az esküvőt, de nagyon jólesett neki, hogy végre nem csak felvállalja őt, hanem büszke is rá.

- Tudjuk, tudjuk, egymást faljátok a szivárvány tövében, a bolyhos kis nyuszik között... - Jiraiya elhallgatott, mikor Tsunade meglegyintette a tarkóját, és bőszen vigyorogva hátradőlt.

Újabban a Hokage pofozkodása veszélytelenné vált, nem volt más egyszerű kis figyelmeztetésnél.

- Hallgatunk, Asuma - mosolygott fel a férfira, aki izgatottan kikapott a zsebéből egy szál cigarettát, majd lepislogott kedvesére, és rögtön vissza is csúsztatta a dobozába.

- Szóval, remek híreim vannak. Kurenai és én úgy döntöttünk, összeházasodunk, hogy egy családként nevelhessük fel a fiunkat!

Kurenai halkan felnevetett a döbbent arckifejezéseken. Kakashi tért először magához, és odalépett Asumához.

- Gratulálok, sok boldogságot nektek. - Kezet fogott a férfival, és szemei csillogásából sejteni lehetett, hogy maszkja alatt vidáman mosolyog.

Tsunade felpattant, és Kurenaihoz sietett.

- Hát, így kell bánni velem? Másik orvoshoz menni, mi? Na, megállj csak, akkor is megnézlek! - nevetett a Hokage, és tenyerét a nő, éppen hogy csak domborodó hasára tette. - Ó. Akarjátok tudni a nemét?

- Azt... azt már most is lehet tudni? - dadogta meglepetten a kismama.

- Hogyne lehetne. Szóval?

- Fiú lesz, ez biztos - vágta rá pöffeszkedőn és büszkén Asuma.

- Talán mégsem. Persze, csak ha nem gondolja meg magát, és nem akar majd fütyit növeszteni. - Tsunade hangosan kacagott a férfi meglepett arckifejezésén. - Egészséges, minden rendben van vele, sőt a súlya is több, mint a legtöbb normális babának, de semmi baj, ez csak jó. Kivéve neked, ugye. Nehéz szülés lesz.

Kurenai kissé elsápadt, majd összeszedte magát.

- Nem baj megéri - gyengéden vőlegényre mosolygott, aki még mindig a baba nemén hüledezett.

- Lányom lesz? Lányom! Jaj! Belőlem is olyan mogorva alak lesz, aki kinyírja a srácokat, ha ránéznek a gyerekére...

- Hú, én tuti vigyáznék veled. Az a bokszer elég durva nyomokat hagyhat - nevetett fel Jiraiya és szakét töltött. - Gyere, erre inni kell!

Asuma egy hajtásra megitta, és visszacsapta az asztalra a kiürült poharat.

- Tölts még egy kicsit - krákogta és ledobta magát Jiraiya mellé.

Tsunade is leültette Kurenait, majd ő is ivott.

- Akkor kezdhetjük? - Miután mindenki bólintott, a Hokage folytatta. - Először is, van egy nevem, ami talán ismerős lehet neked, Jiraiya. A férfi, aki a Senjuk iránt érdeklődött Yahiko néven mutatkozott be.

- Yahiko? - köhögte Jiraiya, és gyorsan letörölte az állára folyt italt. - Az a kis srác az Eső faluból?

- Igen, én is úgy emlékszem. A te tanítványod volt egy ideig, azzal a két másik kölyökkel.

- Konannal és Nagatóval, de... - Jiraiya döbbenten tátogott, majd végül rátalált a hangjára. - Kizárt, hogy Yahiko az Akatsuki tagja lenne!

- Akinari üzenete szerint a haja vörös volt, a szemei pedig furcsák.

- A leírás Nagatóé, de...

Kakashi töltött az üres poharába, és a férfi kezébe nyomta. Jiraiya hálás pillantással felhajtotta a szakét.

- Akkor megvan a gyanúsítottunk - jelentette ki a Hokage ellentmondást nem tűrően.

- Nagato? - fulladozta, mert majdnem félrenyelt. - Ne viccelj velem, Tsunade, ez nevetséges! Úgy érted, az a Nagato, aki sírva fakadt, mikor megölte azt a jounint, aki rátámadt Yahikóra?

- Azt hiszem, mindannyian eléggé magunk alatt voltunk, mikor először kényszerültünk arra, hogy kioltsunk egy életet - mondta halkan Kakashi.

- Ez igaz, de Nagato egyszerűen nem olyan! Csak Yahikót akarta megvédeni!

- Jiraiya, a személyleírás tökéletesen illik rá. Erre mi a magyarázatod? - kérdezte Tsunade kissé keményebb hangon, mint addig.

- Én... nem tudom, de nem lehetett ő! Túl kegyetlenül ölték meg azt a férfit, nem tudom ezt elhinni róla!

- Egyelőre maradjunk annál, hogy a gyanúsított Nagato - mondta Asuma, és a fehér hajú sanninra nézett. - Sajnálom, Jiraiya, nincs jobb ötletünk ennél, és valamiből ki kell, induljunk. Akinari holtteste figyelmeztetés volt, gondolom, ebben mindannyian egyetértünk.

Mindenki bólogatott, kivéve Shizunét, aki Tontonnal az ölében hangot is adott kétkedésének.

- Mire akartak volna figyelmeztetni? Orochimaru támadására?

- Arra, hogy a Senju klán vérörököse bajban van - felelte Tsunade, és ivott egy kortyot. - Azokat a tekercseket nem csak azért vitték el, hogy náluk legyen a szükséges információ, hanem hogy pontosítsák a figyelmeztetést.

- Szóval tudnak róla - mormogta Kurenai, és Asuma hasán pihenő kézfejére simította a tenyerét.

- Nem csak, hogy tudnak róla, hanem el is indultak a felé vezető nyomokon - sóhajtott fel Jiraiya túltéve magát rajta, hogy egykori tanítványát azzal vádolják, hogy az Akatsuki tagja.

- Miért nem támadtak meg minket, ha figyelmeztettek erre? - kérdezte újfent Shizune.

Sok mindent nem értett, hiszen ő egész nap rohangált, ahova a Hokage küldte, egy csomó fontos hírről lemaradt, ami az irodában hangzott el, így nem mindig állt össze neki a kép.

- Mert még nem tudják, ki a Senju vérörökös, és hogy egyáltalán, ha létezik, akkor Konohában van-e - felelte Asuma.

- És Orochimaru? - kérdezte Kurenai értetlenül. - Ha élve kell nekik a Senju, miért hagyták, hogy az a dög megtámadja Konohát? Ezzel az Akatsuki kockáztatta a leendő fegyvere életét.

- Talán újra össze akarnak fogni ellenünk. Ha Sakura meggyógyítja Orochimarut, azt szednének ki belőlünk, amit akarnak - sóhajtotta Tsunade. - Akármennyire is fontos nekem egy rokonom, Hokageként Avarrejteket kell megvédenem. Bármi történjék, elsősorban én az Ötödik vagyok, és csak utána Senju.

- Szerintetek megteszi? - tűnődött halkan Kurenai, de abban a pillanatban már szégyellte is, hogy ilyet kérdezett, mert Asuma komoran ránézett.

- Részemről száz százalékig biztos vagyok Sakura hűségében. Nem fog elárulni minket, semmi oka nincsen rá - mondta a férfi, és újra előkotort egy cigarettát, de most rá is gyújtott.

- Nem vagyok biztos benne, hogy Sakura a végletekig hűséges maradna - mondta Jiraiya, és egy gyors oldalpillantást vetett Tsunadéra. - Nehéz elviselni a kínzásokat, pláne amiket Orochimaru talál ki magának szórakoztatás gyanánt. Nem egyszer láttam embert kínozni, és nem volt szép látvány. Ha a csapataink nem találják meg hamarosan, attól félek, megteszi neki, amit akar.

- Én megbízom a tanítványomban. Nagyon erős lány... de Jiraiyának igaza van - mondta halkan, és zavartan lesütötte szemét Asuma és Kakashi vádló pillantásai elől. - Gondoljatok bele. Sasuke Orochimaru kezében van, és mi tartaná vissza attól őt, hogy ne használja fel Sakura kínzására? Már csak a remek szórakozása végett is...

- Ha Orochimaru a Sasuke iránti érzéseit akarja kihasználni, hát Sakura gondolkodás nélkül megszakítja a köteléket kettejük között, hogy ép elmével átvészelje ezt az egészet - vágta rá élesen Kakashi. - Nem fogja elárulni Konohát. Tényleg azt hiszed, hogy képes lenne hátat fordítani a családjának és a barátainak? Legfőképpen Narutónak? Nem. A bűntudata visszatartaná. Naruto annyi mindent tett érte, nyilván úgy fogja gondolni, hogy itt az ideje, hogy most ő tegyen a boldogságáért.

- Ha Sakura nem teljesíti Orochimaru kérését, akkor meghal. Már nem tudom, mit akarjak inkább. Hogy meggyógyítsa és hazajöjjön, hogy aztán együtt halhassunk meg, vagy azt, hogy hősként vállalja magára a terhet, mindannyiunk helyett. De szemtől szembe soha nem tudnám megkérni erre.

- Sakura ezzel nem terhet vállalna magára, hanem dicsőséget. Én sem örülnék, ha... - Kakashi elhallgatott és egy pillanatra lehunyta a szemét - meghalna, de nyilván ezt fogja választani. A tanítványom, ismerem, mint a tenyeremet. És neked is kéne - felnézett Tsunadéra, aki szégyenkezve bólogatott.

Csönd borult a teremre, majd Tsunade lassan megtalálta a hangját, és új témát kezdett, bár a fejében egy hangocska továbbra is Sakura gondolatával kínozta.

- Ha már szóba került Naruto... - fordult Jiraiya felé, mire a férfi bólintott.

- Naruto egyelőre rendben van. A Kyuubi három hónapja nem akart kitörni, illetve a rókadémon leple feltűnt, mikor Orochimaru itt járt, de szerencsére Sakurának sikerült leállítania. A falu nincsen veszélyben a Kyuubitól, és ezt nyugodtan megmondhatod a két vénségnek. Nem vagyok hajlandó a kedvükért újra hazudni Narutónak, és a falut sem szeretném itt hagyni többet. Ha valamilyen véletlen folytán mégis történne egy kis baleset, úgy tudom, az első Hokage génjeivel rendelkező fickó is itt van.

- Igen, Yamato a faluban tartózkodik, de akkor nem is engedem el küldetésre. Ha a vének nyugalma ezen múlik, hát ki vagyok én, hogy felzaklassam őket?

- Biztosan nem lesz baj Narutóval? - kérdezte Shizune kissé tétován.

- Én magam vállalom a felelősséget a fiúért - bólintott Jiraiya, és újabb pohár szakét hajtott le.

Tsunade és Asuma követték a példáját.

***

Halkan felnyikkant az ajtó. Sakura meg sem moccant, a falat bámulta maga előtt, sajgó szívvel a múltra gondolva. Ott legalább volt valami reménye.

Sasuke megtorpant az ajtóban.

„Nézd, mit tettél, nézd csak meg. És még te mered azt mondani, hogy szereted őt."

Lassan beljebb lépett, és a szekrényből elővett egy pólót. Szeme megakadt a polcon fekvő medálon. Odanyúlt, kezébe vette, lassan, elgondolkozva forgatta. A pólót ledobta az asztalra, és a polc mélyén kutakodni kezdett, tenyerébe szorítva az apró legyezőt. Halkan csörrent a lánc, ami beleakadt az ujjaiba. Ráfűzte a medált, és felvette a pólót az asztalról. Lassan lépett az ágy mellé, nem akarta, hogy Sakura megijedjen tőle, de a lány rezzenéstelenül meredt maga elé a semmibe.

Leült mellé az ágyra.

- Sakura, vedd fel, kérlek. - Felé nyújtotta a pólót, de választ nem kapott. - Sakura...

Elakadt. A gyönyörű smaragdzöld szemek kipirosodva figyelték. A vidámság eltűnt belőlük, de nem látszott a harag és az undor, amire számított. Az a szempár olyan üres volt, akár az övé. Nem, nem magára emlékezteti... Ezek a szemek nem hidegek. Beletörődők, közömbösek. Itachi. Sasuke nyelt egyet, hirtelen megszédült, a markába szorította az anyagot.

Sakura újra a falat nézte, mintha megérezte volna, hogy hagynia kell időt a fiúnak. Sasuke keze remegett, ahogyan a lány háta mögé nyúlt és felültette az ágyban. Sakura nem tiltakozott az érintése ellen, olyan volt, mint egy baba. Sasuke áthúzta a fején a pólót, és szembe találta magát az egész hátát takaró Uchiha szimbólummal. Kezei megálltak a lány derekán, és újra elfogta a szédülés, de most már nem is múlt el. Émelyegve nyúlt a nyaklánc után, és Sakura tarkóján nehézkesen, reszkető ujjakkal bekapcsolta.

- Ez... a bátyámé volt. Az egyetlen dolog, amihez igazán kötődött - suttogott, mert nem bírt volna hangosabban beszélni.

Ahogyan a láncot fogta, ujjai alatt érezte a lány lüktető nyaki erét. Érezte, hogy felgyorsul a szívverése, de nem tudta, hogy az érintése vagy a szavai miatt.

„Az ő kincse az enyémen..."

Végigsimított a nyakán, ujjhegyével óvatosan a vállához ért. Sakura lassan elhúzódott tőle, talpa puhán érintette a földet, és felállt. Sasuke pólója épphogy takarta a fenekét, lecsúszott a jobb válláról.

A fiú elakadt lélegzettel figyelte a gyertya fényében, ahogy végtelenül kecses mozdulattal összefogta a haját a feje búbján, és ahogy felemelte a karját, a póló újra felcsúszott. Sasuke szinte újra érezte a puha bőrt, a formás, puha kis testet maga alatt. Kedve támadt volna végigsimítani az apró kis pihéken a lány combján, finoman magához húzni, gyengéden csókolni.

„Nem csókoltam meg. Még soha nem csókoltam meg."

Sakura a tükör elé lépett, ujjai a medált simogatták a nyakában. Mintha érezte volna Itachi cselekedeteinek a súlyát. Az apró legyező meleg volt, mintha csak most került volna le tulajdonosa nyakából, és a langyos fém a bőrét melengette. Felnézett a saját szemébe, és az övét látta. Itachi közömbösen üres tekintete nézett vissza rá. Képzelete egy pillanatra becsapta: szemei besötétedtek, feketévé váltak, majd az ismerős szempár köré varázsolta a férfi arcát.

„Te is ilyen üres vagy?"

Itachi fantáziaképe némán nézett rá vissza, majd szétfoszlott, mikor Sasuke arca megjelent a válla fölött.

Hideg, hideg...

Mennyire hasonlítanak, és mégis milyen mások. A fiú ujjai az övéibe fonódtak a medál körül, ajkai a fülét súrolták, egymás szemébe néztek a tükrön keresztül.

- Szeretlek - lehelte Sasuke halkan, és Sakura gerincén végigfutott valami.

Szomorú volt, gyászolta az elveszett, tiszta szerelmet, amit iránta érzett.

- Nem. Nem szeretsz engem - felelte egyszerűen, és a fiú abban a percben úgy érezte, igaza van.

Nem szeretheti, ha képes volt bántani.

- Szeretni akarlak - suttogta kijavítva önmagát.

- Az nem elég.

A halk hang darabokra törte a szívét. Nem elég...

Sakura ellépett mellőle, és egyedül hagyta a tükörképével. Sasuke a képmását bámulta.

„Hol rontottam el?"

Mert ő rontotta el, ebben egy percig sem kételkedett. Sakura csak szerette őt. Szerette...

Sakura az ágy szélén ült és a nyakláncot nézte. Az Uchihák szimbóluma hirtelen fontossággal bírt a számára, a hatalom, ami abból az apró legyezőből sugárzott, szinte letaglózó volt. Megmagyarázhatatlan érzések törtek rá, végtelen nyugalom és féltés. Maga sem tudta miért, de hirtelen arra gondolt, megmenti Sasukét.

„Megmentelek önmagadtól. Mert a pokol a fejedben van, Sasuke, és ezzel a jelképpel fontos feladatot bíztál rám... Még megmenthetlek téged, még visszahozhatlak, még érzel... Újra lehetsz az, aki voltál."

Elhatározása egyre szilárdabb képet öltött a fejében, és ő újra magához ölelte a reményt, hogy befogadja és szívébe zárhassa.

„Nem hagylak elveszni."