Sakura halkan összeszorított szemekkel zokogott, és legszívesebben befogta volna a füleit.

„Nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! Miért? Miért történik ez velem? Miért teszed ezt, Sasuke?"

Válasza halk zihálás volt csupán, és a fiú minden egyes mozdulatával ölébe hasító fájdalom.

Shinobi volt, de még soha nem érzett ehhez fogható kínt. Ezúttal nem csak a testét gyötörték, hanem ezzel egy időben a lelkét is. Hirtelen megszűnt a derekán a szorítás, a fájdalom. Sasuke elhúzódott tőle.

Csupán ürességet hagyott maga után, mocskot, vért. És még valamit... Szégyent.

„Hová lett? Hova tűnt?"

A szerelem szikráját kereste a szívében, de semmit nem talált, csak ürességet és hideget. Szerelme feloldódott a vérében, ami combjain, fenekén csordogált lefelé, megfestve a fehér lepedőt.

Kinyitotta a szemét.

Sasuke a combjai között, a sarkán ült és némán bámulta Sakura testét, amit összetört. Piros, kék és zöld foltok tarkították a puha porcelánfehér bőrt. A lány arca vörös volt, dagadt a sok sírástól. Derekán megmaradt ujjainak nyoma, kézlenyomat rajzolódott ki a csípőcsontokon, csuklójára száradt vér vöröslött a kötél alatt, amivel megkötözte, és a könnyek...
Bűntudat égette a lelkét. Nem sajnálta. Egyáltalán nem sajnálta a történteket. Csak tudta, hogy iszonyatos, amit tett.

Ahogy Sakura szemeibe nézett, megpattant valami a lelkében. Túl messzire ment. Igen, ezúttal túl messzire ment... és már nem is tud visszafordulni.

- Sakura... - suttogta, és a lány arca felé nyúlt.

Sakura szorosan lehunyta a szemét, és elfordította az arcát. Várta, hogy újra bántsák, de nem történt semmi. Felnézett a fiúra, aki a kezeire meredt.

„Mi lett belőlem? Ki vagyok én? Elvesztem valahol."

Lelke ott maradt Konohában. Gyűlölte a gondolatot. Avarrejtekbe tartozik, és hiába próbálja a régi barátaival megszakítani a köteléket. Mert a valódi kötelék benne van.

Sakura csak értetlenül figyelte, bár nem sokat látott belőle a könnyeitől, amik megállíthatatlanul záporoztak.

„Ki ez? Ő lenne Sasuke? Az igazi Sasuke? Nem, az nem lehet! Hol van az, akit szeretek? Hol van az a kisfiú, aki bosszantónak és gyengének titulált, aki elutasított akárhányszor randira hívtam, aki ezek ellenére is mindig megvédett, ha harcra került a sor? Hol van az a mogorva, beképzelt srác, aki annyit marakodott Narutóval? Nem lehet, hogy az a Sasuke azonos ezzel..."

Semmi értelme. Azt hitte, ha megalázza és meggyűlölteti magát a lánnyal, akit szeret, sikerül végre. Hogy szabadnak érezheti magát. De még mindig rab volt. Konoha foglya. Hülyeséget csinált.

A fiú felé hajolt, és Sakura csuklóján meglazult a kötél. Maga elé kapta a kezét, hogy eltakarja és védje testét. Sasuke némán meredt rá, majd elhúzódott tőle és leült a földre, az ágy mellé. Csak ült és úgy nézte, mintha még soha nem látott volna embert.

- Meg tudnál nekem bocsátani, Sakura?

A lány hitetlenkedve figyelte.

„Ez most tényleg az ő szájából hangzott el?"

Mikor felfogta, hogy más nem mondhatta, iszonyatos düh vett erőt rajta. Az imént járta meg a poklot szerelme oldalán. Ő vezette le oda, fenekestül felforgatott mindent, és most azt kérdezi, meg tud-e neki bocsátani. Aztán hirtelen lecsillapodott benne a méreg, ahogyan a fiút nézte.

„Jobb ember lettél általam? Mondd, megváltozott benned valami? Rádöbbentettek a tetteid, hogy hol a helyed? Érzed, hogy akármit is tettél, még mindig ragaszkodom hozzád? Hiányzol nekem."

A lány leereszkedett az ágyról, hogy belenézhessen Sasuke szemeibe. Látni akarta. A lelkét akarta látni, ahogy a lábát lógatja az éjfekete szempárban. A régi Sasukét.

Bár nem tudta, de arra vágyott, hogy újra láthassa a kisfiút, aki a bátyja és apja figyelmére szomjazik. Aki bármit megtenne, hogy egy dicsérő szót hallhasson. A szeretetéhes gyermeket akarta látni. Tudta, hogy ott van. Ott kell lennie! Nem tűnhetett el nyomtalanul.

Sasuke szemei hidegek voltak és ugyanolyan üresek, mint eddig.

Sakura sikítani akart. Belevájni a körmeit abba az angyalian szép arcba, hogy megsemmisítse az utolsó bizonyítékot is arra, hogy valaha közük volt egymáshoz. Mintha agyában mocorgott volna valami, mint egy apró bogár. Végigfutott a gerince mentén, marcangolta a szívét.

„Azt kérdi, meg tudom-e bocsátani, hogy tönkretette az életemet. Soha. Soha nem fogom elfelejteni, hogy elvettél mindent, ami az enyém volt. Ha látnék valamit az arcodon... Bármit. Ha egy kicsit is ijedt lennél, ha csak egy kicsit is sajnálnád, amit tettél... Vagy legalább lennél tőle boldog! Ha lett volna bármi haszna ennek az egésznek, ha legalább éreznél valamit... Ez így... elviselhetetlen. Kiraboltad a szívemet, Sasuke. A lelkem olyan, mint egy kihalt bolygó, néma és üres. Ez a cseresznyevirág soha többé nem virágzik már, mert kidöntötted a fát, amin nőtt."

Ahogy ez tudatosult benne, újra eluralkodott rajta a kétségbeesett düh, és zokogva ütötte, ahol érte. Ökle keményen puffan Sasuke mellkasán, vállán, arcán.

„Elutasít. Mért fáj? Nem akar engem. Soha többet nem is fog. Nem tudod megszerezni. Védik. Konoha védi őt, Naruto, Kakashi, Tsunade... Neji. Talán az övé. Nem. Nem vehetik el tőlem azt, ami az enyém."

A birtoklási vágy eluralkodott rajta, és szörnyként falta fel önuralmát, ép eszét. Azt a Sasukét, aki kétségbeesetten próbálta titkolni, hogy érző lény.

A fiú szemében megcsillant valami, és Sakura már menekült volna, de ő nem hagyta. Belemarkolt a lány hajába, és visszarántotta az ölébe. Szétfeszítette a combjait, és a vérzéssel nem törődve magára rántotta. Sakura újra felsírt. Megpróbálta megütni, de Sasuke elkapta a csuklóit és háta mögé csavarta.

- Mégis kinek képzeled magad, te olcsó szajha? Nem mondhatsz nemet egy Uchihának - lihegte a fülébe a fiú, miközben magán mozgatta Sakurát.

A lány csendesen sírt. Feladta. Csak lehunyt szemmel ült Sasuke ölében és hagyta, hogy használják, mint egy babát. Sasuke is megérezte, hogy nem áll ellen, és megütni sem akarja már, így elengedte a kezét, és nyakába temette az arcát. Érezte, hogy hamarosan vége. Egész teste megfeszült, elméjét elöntötte a mámor. Ujjai belemélyedtek a lány bőrébe, és teljesen elvesztette az eszét. Egyre gyorsabb tempóban mozgott, hangosan zihálva próbált még több levegőt magába szívni, és akkor egyszer csak kibukott belőle az a szó.

Mintha megállt volna az idő. Mindketten mozdulatlanná dermedve, tágra nyílt szemekkel nézték a másikat.

„Igen... ez az igazság, Sakura. Nem akartam sohasem elmondani, hogy igazából én vagyok a leggyengébb hármunk közül. Mindig is én voltam. Miattad."

- Sajnálom - suttogta halkan.

„Sajnálod? Igen? Ennyi? Szóval sajnálod. Hát tudod mit? Fulladj bele a sajnálatodba."

Belé akart rúgni. Megütni ott, ahol neki a legjobban fáj, és visszaadni azt a szenvedést, amit tőle kapott.

- Ostoba vagy, Sasuke, és ostoba volt a klánod is! - sziszegte undorodva a fiú arcába. - Arrogáns pöcsök voltak mind. De meghaltak, és nem jönnek vissza többé, Sasuke! Sokat ért a kicseszett büszkeségük, ha ebbe döglöttek bele! Megdöglöttek érted? Mint a kutyák, a saját mocskos vérükbe fulladtak bele, amivel olyan kibaszottul nagyra voltak!

- Fogd be, te ribanc! Hallgass!

Sasuke arca eltorzult a haragtól, és felpofozta a lányt, majd durván az ágyra dobta.

- Azt mondtam, itt az ideje, megtanulnod, hogy milyen az, mikor egy Uchihát szeretsz. - Közelebb hajolt és belesuttogott Sakura szájába. - És hogy milyen, mikor az az Uchiha viszont szeret.

A lány halkan felnyüszített a félelemtől, és ez csak fokozta vágyát. Heves csípőmozgása szinte belepasszírozta a szorosan lehunyt szemű Sakurát a matracba. Nem akarta látni, hogy szerelme élvezi, hogy fájdalmat okozhat neki. Szerelme? Nem.

„Te bemocskoltad, én eldobtam. Így már nem kell."

Könnyei újra megindultak sápadt arcán.

„Hinata, Naruto, Neji... Kakashi-sensei... Tsunade-sama... gyenge vagyok. Én... elbuktam."

- Az enyém vagy. Csak az enyém.

Hirtelen megszűnt a nyomás. Sakura felnézett. A fiú fölötte térdelt, és közömbös arccal a hasára élvezett.

- Nem akarok fattyúkat - mondta unottan, mikor megérezte magán Sakura tekintetét.

Aztán érdeklődve figyelte, ahogy spermája lassan lefolyik a lány hasán. Odanyúlt, elmerülten végighúzta ujját a fehér bőrön, szétkenve a ragacsos anyagot egy íves vonalban. Lassan az Uchiha klán jele bontakozott ki Sakura hasán.

- Mit művelsz?

- Megjelöltelek. A klánomé vagy. A kláné, amelyet annyira gyűlölsz, Sakura. Az enyém vagy - felelte elégedetten, és ujját a lány szájába tolta. Sakura hányingerrel küszködve próbálta elhúzni a fejét, de Sasuke figyelmeztetésképpen lágyan lenyomta a nyelvét, mire a lány undorodva lenyelte.

- Jó kislány.

A fiú felállt és öltözni kezdett. Üres szeme Sakurát figyelte, és ő ugyanolyan közömbösen bámult vissza rá. Mintha soha nem is ismerte volna Sasuke Uchihát.

***

A Végzet Völgyén egy maroknyi ANBU csapat vágott át. Máskor bizonyára megálltak volna megcsodálni az Első Hokage és Madara szobrait, amelyek a folyó medrének két oldalán egymással szemben magasodtak, de most siettek.

Tsunade egy nappal később küldte őket a Shikamaru és Neji vezette csapatok után, de valószínű volt, hogy még így is ők érnek hamarabb a megbeszélt találkahelyre, mivel nekik nem kellett kerülniük. A vezetőjük, egy vadkan álarcos férfi, azonban pontosan tudta, hogy Ayame és Daichi aggódnak a lányukért. Megértette félelmeiket, így a csapatát gyorsabb haladásra ösztökélte.

A lány szülei leghátul haladtak. Ayame alig látta a tájat a zöld szemeit elfutó könnyek miatt, és férje mellette haladt, hogy elkaphassa, ha rosszul lép és elesik.

Daichi némán átkozta magában a napot, mikor beleegyezett, hogy a lány az akadémián tanulhasson, mint esetleges ninja jelölt. Aztán rájött, hogy nem is ő az oka az egésznek, hanem az az elkényeztetett kölyök, meg az az idegesítő boszorkány...

„Sakura boldogan kacagva futott be a konyhába, és körbetáncolta az apját, aki újságot olvasott.

- Papa, papa! Találd ki, kivel találkoztam!

Daichi lágyan elmosolyodott és leeresztette az újságot.

- Na, kivel?

Sakura megtorpant, és apó mutatóujját alsó ajkára téve, smaragdzöld, csillogó szemeit a plafonra emelve gondolkozott.

- Nem tudom - vallotta be végül, majd újra lelkesen ugrálni kezdett. - De papa, ő erős volt és magas! Egy igazi ninja! Olyan gyorsan futott, papa! És nagyon kedves volt velem -csicseregte és elpirult. - Azt mondta, szép vagyok. Papa, akkor az a ninja lesz a férjem? De akkor nekem is ninjának kell lennem! Ó, papa, én ninja leszek! Erős és gyors! Úgy fogok settenkedni, mint Miruku! - Sakura összegörnyedve körberohant a konyhában, jelezve, hogyan is gondolja. - És ő majd velem tart mindenhová! Igazi ninja cica lesz!

- Persze, persze - nevetett Daichi, és beleborzolt a rózsaszín fürtökbe. - Egy ninjának sokat kell ám tanulnia!

- Nem baj, papa! Én nagyon sokat fogok tanulni! Nem, nem, még annál is többet! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon... - A kislány minden egyes szónál egyre magasabbra szökkent.

Daichi harsányan kacagott az elragadtatott lányon, mikor belépett Ayame hatalmas szatyrokkal megpakolva.

- Ó, mama, mama! Képzeld ninja leszek! - ugrálta körbe anyját a kislány.

- Ninja? Úgy tudtam, hercegnő leszel - nézett le rá tetetett aggodalommal a nő, és lerakta az élelmiszerekkel teli zacskót a konyhapultra.

- Hát, igen, úgy is volt... - ráncolta a homlokát Sakura.

- Hagyd csak, találkozott egy igen meggyőző ninjával - legyintett mosolyogva Daichi.

- Ó, igen? Na, és ki volt az? - kérdezte Ayame, miközben kipakolt a szatyrokból.

- Nem tudom, de ő gyors volt és erős, mint egy párduc!

- Mint egy párduc? - csodálkozott az anyja.

- Ó, igen, igen! És nagyon magas volt, majdnem olyan magas, mint a papa! És fekete haja volt, pont olyan fekete, mint a szörnynek az ágyam alatt! - Sakura hangosan felcsuklott, majd apja ölébe ugrott, és ijedten átkarolva a nyakát aggodalmasan suttogott. - Papa, lehet, hogy ő a szörny?

- Nem, nem hinném - mosolygott rá Daichi. - Aki azt mondja neked, hogy szép vagy, az nem lehet gonosz, nem igaz?

A kislány elgondolkozva bólogatott, majd Ayame felé fordulva felkuncogott.

- Mama, mikor varrod meg a ruhám?

- Milyen ruhád? - kérdezte a nő, de már rég a főzésre figyelt.

- Hát az esküvői kimonóját, szívem - mondta Daichi, és megigazította Sakura copfjait.

- Azt hiszem, még ráérek vele - felelt szórakozottan Ayame.

- Dehogyis, mama! És ha már holnap jön, és nem lesz ruhám? - rémüldözött a kislány.

- Igen, Ayame! Mi lesz, ha a ninjája holnap megkéri a kezét? - kérdezte ugyanolyan ijedten a férfi.

A nő megfordult és homlokráncolva nézett férjére és kislányára, akik hatalmas, könyörgő szemekkel néztek rá vissza.

- Jó, jó megcsinálom - sóhajtotta, és folytatta a zöldségek aprítását.

Apa és lánya győztesen összenevettek, majd Sakura beszaladt a szobába, ninjásat játszani Mirukuval.

- Tudod, kiről beszélt? - kérdezte Ayame komoran, és a férje felé fordult.

- Fogalmam sincsen. Mért, te tudod?

- Itachi Uchiha a gyakorlópályán edz. Láttam hazafelé jövet.

- Úgy érted, hogy... - Daichi homloka ráncba szaladt.

- Igen.

- Szóval már... már most is? - A férfi aggodalmasan nézett fel az asszonyra.

- Nagyon úgy tűnik.

- Ó, hogy a nyavalya törje ki azt a vén boszorkányt! Sayura, én megfojtalak, ha még egyszer meglátlak a lányom közelében...

Ahogy Ayame férje szembe nézett, rájött, hogy Daichi ugyanúgy utálja a helyzetet, mint ő."

A férfi felsóhajtott, és dühösen belebámult a magasan járó napba.

- Átkozott Senju boszorkány - fújtatta, és gyorsabb tempóra váltott, hogy feszültségét levezethesse. Ayame tétován követte.

***

- Hinata... Hinata, minden rendben?

A Hyuuga-lány lassan felnyitotta szemhéját, és egy aggódóan csillogó, égszínkék szempárba nézett.

- Na... Naruto? - hebegte zavartan.

- Egyszer csak elájultál, és nem tudtam, mi bajod van - mondta a fiú, és segített neki felülni.

- Hé, kölyök, itt a víz, amit kértél.

- Köszönöm. Tessék, Hinata, igyál egy kicsit.

A lány elvette a felé nyújtott poharat és belekortyolt, majd visszaadta a szőkének.

- Kö... Köszönöm, Naruto.

- Minden rendben?

- Igen, azt hiszem -felelte halkan a lány, és felállt.

- Gyere, együnk egy rament, az majd rendbe hoz - mosolygott rá Naruto, mire Hinata szégyenlősen bólintott.

Beléptek az apró üzlethelyiségbe, és letelepedtek egy asztalhoz. Egy fiatal fiú lépett hozzájuk, és vidáman megérdeklődte, mit kérnek.

- Lesz kettő, nem, inkább három miso ramen. Te mit kérsz, Hinata?

- Szójás rament szeretnék - pirult el a Hyuuga, tekintetét az asztalra szegezve.

- Máris hozom.

Kínos csend telepedett közéjük. Naruto kissé zavartan nézelődött, majd megköszörülte a torkát.

- És... - Hosszan elnyújtotta a szót, majd hadarva folytatta. - Mondd csak, hogy van a családod?

- A... a családom? - kérdezte Hinata meglepetten.

- Igen, igen. - Naruto lelkesen fészkelődött, hogy talált valamit, amiről beszélgethetnek. - Van egy húgod, nem igaz?

- Ó. Hanabi jól van. - Hinata kissé zavartan nézett a szőkére, aki továbbra is kíváncsian figyelte. - Apám edzi őt.

- Az biztos kemény lehet - esett gondolkodóba a fiú. - Hogy bírja?

A Hyuuga-lány kissé meglepetten vette tudomásul, hogy szerelme komolyabbnak és megfontoltabbnak tűnik. Valahogy... férfiasabbnak. Haloványan elpirult, majd gyorsan válaszolt, hogy Naruto ne vegye észre zavarát.

- Egész jól. Apám nagyon szereti őt. Azt hiszem, kissé kivételez is vele. - Mikor észbe kapott, mit is mondott, már nem volt visszaút, így magyarázatképpen folytatta. - Tudod, benne látja klánunk jövőjét.

- De, te vagy az örökös - csodálkozott a szőke.

- Ó, az nem jelent semmit - mondta halkan. - Hanabi sokkal jobb shinobi lesz nálam, ha felnő. Én túl félénk vagyok, de ő magabiztos és okos lány. Apánk nyilvánvalóan azt tervezgeti, hogy ő lesz a Hyuuga klán feje, ha meghal. - Újra megdöbbent egy pillanatra.

Már megint túl sokat fecsegett. Olyan könnyű volt gondolkodás nélkül kibökni azt, ami a fejében járt Naruto ragyogó, égszínkék szemeibe nézve. Olyan érzése volt, mintha a fiú a lelkébe látna, talán ezért lehetett, hogy meggondolatlanul a klán ügyeiről beszélt neki.

- De hát akkor, mi lesz veled, Hinata? Hiszen te vagy az idősebb, neked kéne... - A szőke kissé tanácstalanul nézett a lányra, aki az asztalt bámulta mereven, majd hirtelen fölnézett rá, és a szokásosnál erőteljesebb hangon szakította félbe, amúgy is elhalni készülő hangját.

Hinata úgy döntött, hogy őszinte lesz. Hiszen Naruto előtt nem volt értelme elhallgatnia a dolgokat, amik bántották. Titokban azt remélte, hogy a fiú talán fel tudja vidítani kissé és lelket önthet belé.

- Velem más tervei vannak, Naruto. Apám el fog távolítani a klán közvetlen közeléből. Egy-két éven belül férjhez ad egy távoli ország vezetőjének fiához, és többet nem is akar majd látni, gondolom. Még Neji is többet ér a szemében nálam. Nem tart rám igényt, azt hiszem. - Hinata újra lehajtotta a fejét.

Naruto megdöbbent. Még sosem hallotta így beszélni a lányt. Az a Hinata, akit eddig ismert, egy másodperc alatt eltűnt, és a helyén olyasvalaki ült, akit nem ismert. Egy lány, aki kissé szomorúan, kissé haragosan, de beleegyezett a sorsába, és már rég elfogadta azt.

- Hogy mondhatod ezt ilyen nyugodtan? - hitetlenkedett. - Hiszen ez felháborító, Hinata! A saját apád semminek néz a természeted miatt? Nagyon tehetséges kuonichi vagy, ostobaság lenne ezt elpazarolni arra, hogy egy hiú férfi igényeit kiszolgáld!

Dühös volt. Főképpen Hinata apjára. Persze a lány temperamentuma tényleg azt tette a legkönnyebben elképzelhetővé, hogy Hinata egy bájos, alázatos kis feleségként tengeti mindennapjait egy unalmas fickó mellett, aki parancsolgat neki, ő meg szótlanul tűri, de Narutót felbosszantotta a gondolat.

„Mindenki képes a változásra! Az apja persze a könnyebb utat választja, mert nem hajlandó hinni benne! Komolyan azt hiszi, hogy Hinata képes lenne a fenekén ülni és a vacsorán rágni magát egész nap, miután ninja volt? Ha egy ember belekóstol a shinobi életbe, vagy meggyűlöli, vagy nem tudja máshogy elképzelni az életét. Hinata nem úgy néz ki, mintha utálná, tehát nyilván nehezére esne neki megválni a napi rutinjától, és feladni ezt egy dögunalmas életért. Az apja nem lehet olyan ostoba, hogy ezt ne tudná, szóval egyszerűen csak nem veszi figyelembe. Az a szemét..."

- Köszönöm. Igazán jólesik, hogy ezt gondolod, de még ha így is van, apám nyilván nem így gondolkodik. - Egy pillanatig megállt, de végül folytatta. - Valójában nem tudom, hogy milyen fiú, még sosem találkoztam vele.

- Micsoda? Úgy érted, te már... mo... most is? - dadogta sokkosan a szőke.

- Születésemkor elígértek neki, igen.

- Elígértek? Meg sem kérdeztek róla? - Mikor Hinata lágyan megrázta a fejét, mérgesen kifakadt. - Hogy lehet valaki ilyen felfuvalkodott hólyag? Pont olyan lehet, mint Neji, mielőtt kissé észhez térítettem! Talán beszélhetnék apáddal is...

- Naruto, kérlek, ne mondj ilyet - mondta a lány halkan, de határozottan. - Apám nagyszerű ember, egyszerűen csak a klán érdekeit tartja szem előtt. A családunk neki mindennél fontosabb.

- De, Hinata! - tiltakozott kissé erőtlenül a szőke. - A lánya boldogságánál semmi nem lehet fontosabb egy apa számára.

- Mindenkinek jobb lesz, ha nem hátráltatom a csapatomat, és ezzel Konohát - hozta fel végső érvként, és dacosan összeszorított szájjal pillantott le remegő ujjaira, amik az ölében összekulcsolva pihentek.

„Mért akarom meggyőzni Narutót arról, hogy haszontalan vagyok? Hiszen pont az ellenkezőjét kéne hinnie rólam. Buta, Hinata, megint mindent elszúrtál. Pedig Sakura vagy százszor elmagyarázta neked, hogy viselkedj, mit mondj..."

- Hátráltatás? Miről beszélsz? - A szőke értetlenül ráncolta a homlokát.

- Naruto, az egyetlen dolog, amivel segíthetek Konohának és shinobiként tevékenykedhetek, az a byakugan - suttogta a lány és felnézett a fiúra. - Ha nem lenne vérörökségem, nyilván semmi hasznomat nem látnátok.

Naruto elképedten hápogott.

- Ez nem igaz! - tiltakozott hevesen. - Nagyon is jó ninja vagy! Ha hazaértünk Sakurával, én... - Már kiabált, mikor a fiú érkezett vissza, karján a ramenes tálakkal megpakolt hatalmas tálcával.

- Itt is vannak a ramenek. Jó étvágyat!

Naruto kissé durcásan hallgatott el, Hinata pedig lesütötte az előbb még döbbenten a szőkére meredő halványlila szemeit.