Egymással szemben feküdtek a sötétben és suttogva beszélgettek, mint két gyerek, akikről a szüleik azt hiszik, már rég alszanak.

- Semmiképpen nem akarok rózsaszín cuccokat - suttogta éppen Sakura, míg az ujjai Itachi jobb karján jártak, ami a derekán pihent. - A piros, a fehér meg a sárga az jó, de a rózsaszín...

- Nem tudom, nekem nincs vele problémám - felelte halkan egy félmosollyal Itachi, a lány pedig felkuncogott a célzatos pillantásán. - A kislányokon általában minden rózsaszín.

- Rajtam majdnem az összes fotón zöld van - mondta Sakura mosolyogva. - A hajam miatt... Gondolom, anya azt akarta, hogy úgy nézzek ki mindig, mint egy csokor virág - forgatta a szemét. - Csoda, hogy nem utáltam meg azt a színt. Na mindegy. Mindenképpen a hálóba akarom a kiságyat, olyan mélyen tudok aludni... Azt hiszem, a szekrényem kimehet a nappaliba, és a helye pont elég lesz.

- Remélem nem te tervezed kicipelni.

- Nem - nevette el magát a lány. - Bár tökéletesen megoldanám egyedül is, de azt hiszem, fülön csípem Narutót meg Lee-t, hogy segítsenek. Lehet átfestem a falakat is - mondta végül elgondolkozva. - Már hónapok óta gondolkoztam, hogy lecserélem azt a ronda kék tapétát, de sosem volt időm megcsinálni. Most lesz.

- Lesz - ismételte egyetértőn Itachi és azon gondolkozott, nem emlékszik, milyen az a tapéta.

Hiába próbálta felidézni Sakura otthoni hálószobájat, csak az egyszemélyes, virágmintás takaróval leterített ágy, meg az éjjeliszekrényén álló képek jutottak eszébe. Valahol ablak is lehetett, talán az ágyon túl, mintha íróasztal állt volna alatta, de nem mert volna megesküdni rá. Az ablakra sem emlékezett, csak azért volt benne biztos, mert Sakura arcára jobbról esett a fény, ahogy az ágya végében pakolászott. Amikor Sasukéról beszélt. A szerelemről beszélt.

Most, hogy eszébe jutott, teljesen másképp látta azt a lakást is. Annyira véglegesen, végletesen egyszemélyes lakás volt, hogy csodálkozott rajta, hogy nem szúrt szemet neki előbb. Az ágy. Annyira keskeny volt az ágy, hogy biztos volt benne, ha a lány benne fekszik, talán még egy macska se férne el mellette. Most el kellett gondolkoznia rajta, hogy vajon szándékosan olyan kicsi az az ágy, olyan egyértelmű üzenet, ha valóban annak szánta. Talán tudatalatt, talán nem.

- Fogadjunk, egy polc van a fürdődben - mormolta Itachi félig magának, és a lány kíváncsian rábámult.

- Igen. Miért?

- Csak eszembe jutott - felelte egy halvány mosollyal a férfi, az ujjai a másik derekán mintha kerestek volna valamit. - És a többi? Kád meg... Ilyesmik? A kicsinek?

- A gyerekkádak a legtöbbször teljesen feleslegesek - legyintett Sakura. - Úgyis kézben fürdetek, amíg elég nagy lesz hozzá, hogy magát tartsa a vízben, addigra meg mindegy, hogy a kiskádban, vagy a nagyban fürdik-e. Láttam már olyan gyereket is, aki hamarabb kinőtte a kádat, minthogy felült volna magától. Két éve sincs, hogy felújítottam a fürdőszobát, jó lesz igy is.

- Azért csak legyen neki egy - mondta Itachi, a meleg tenyere a pólója alatt, a csupasz derekának az érintésétől felforrósodott bőrén simított végig, és a lány az arcát fürkészte, mielőtt elmosolyodott volna.

- Meggondolom - motyogta végül hunyorogva, és mikor Itachi felpillantott rá, a szájára hajolt és megcsókolta.

A férfi a derekánál húzta közelebb magához, Sakurának úgy kellett a lábát a csípőjére csempészni, hogy ne nyomódjon össze a térdük. Itachi keze persze rögtön lesiklott a combjára, lassan, árulkodóan forrón, és a lány egy csiklandós kuncogással a nyakának simította a homlokát, mikor az ajkai elengedték az övéit. A szája a vállára tapadt, amiről lecsúszott a pólója, röviden, még Sakura szájától nedvesen, azzal a gyengéd sóvárgással teli, amitől felgyorsult a szívverése.

Itachi egy sóhajjal elengedte, a karja lazábban fonódott a derekára, ahogy felemelte a fejét és homlokon csókolta. A zöld, meleg szemek a pillantását keresték és ő megadóan elmerült bennük.

- Ne haragudj - súgta fojtottan a férfi. - Talán nem kellene ennyire... Örülnöm neki - mondta óvatosan, és Sakura egy pillanatig zavartan pislogott rá.

- Én is örülök neki. Talán nekem sem kellene, nem tudom - vonta meg a vállát kicsit bizonytalanul a lány. - Mégis... Nem tehet arról, ami történt. Képtelen vagyok úgy gondolni rá, mintha nem akarnám, mert szeretném, csak...

- Csak nem így és nem most. Tudom - mormolta Itachi a hajába túrva. - Meg tudom érteni. Csak nem akartam érzéketlen lenni veled szemben... Megint.

- Sosem voltál az - felelte Sakura furcsán rámeredve, aztán a hátára fordult és a sötétségbe burkolózó mennyezetre meredt. - Itachi?

- Hm?

- Csak ne szólj semmit, ha nem akarsz válaszolni - folytatta lassan a lány, az ujjai tétován babráltak a nyakláncán, azzal az elrévedő mozdulattal, amit Itachi már olyan jól ismert, mint a tenyerét. - Szerinted... - Sakura elhallgatott, amíg összeszedte magát, és még mindig a plafonra meredve újra megszólalt. - Szerinted tudna valaha boldog lenni, úgy boldog, ahogyan te, ha tudná? - kérdezte végül zavartan. - Mindegy. Nem, ezt nem kellett volna meg...

- Igen - válaszolta halkan Itachi, félbeszakítva a kicsit bűntudatos hadarását. - Nem úgy, mint én - tette hozzá végül kisvártatva, mert nem tudta figyelmen kívül hagyni azt a finom elszólást. - Máshogy. A maga módján.

Sakura halványan, szomorkásan felmosolygott a plafonra. Hát persze, hogy máshogy. Talán úgy, ahogy Fugaku volt boldog, mikor a fiai megszülettek. A maga módján. Itachi soha nem beszélt az apjáról. Soha nem is mondta, hogy apa. Fugakunak nevezte, minden alkalommal, amire emlékezett. Sasuke az anyjáról sem beszélt. Senkiről. Talán soha nem is beszélt volna, ha mégis úgy hozta volna a jövő, hogy mellette köt ki. De nem hozta úgy. Vajon normális sajnálni egy elveszett lehetőséget, amit nem is akar? A saját, fiatalabb énje nevében sajnálni egy másik életet, amit elveszített? Egy apró reménymécses kihunyását?

Itachi felé fordította a fejét és rámosolygott.

- Köszönöm - suttogta lágyan, az ujjai a férfi frissen borotvált arcélén futottak végig. - Azt hittem egyedül leszek, hogy egyedül maradok ezzel az egésszel. Az örömmel. Sokat jelent, hogy mégsem...

Elhallgatott, és Itachi lassan, lassan lehunyta a szemét, úgy élvezte az érintése és a hálája melegét.

- Sosem leszel egyedül - mondta végül halkan.

Sakura nem tudhatta, hogy nem Saradára érti. Hogy nem csak rá... Magára is. Nem hagyja magára. Soha nem lesz egyedül. Mindig ott lesz vele valahogyan, mert a lelke ragaszkodik hozzá, kapaszkodik belé...

Észre sem vette, úgy csusszant bele a tárt karokkal rá váró álomvilágba, ahol soha nem kellett elhagynia.

*****

Sasuke meg sem mozdult, minden apró pihe a tarkóján égnek állt a chakrától, ami most szinte méricskélőn, latolgatón körbefonta.

Nem ismerte azt a chakrát. Még csak olyat sem, ami az erejének a közelébe érhetett volna. Jóformán égette az arcát a forrósága, és Sasuke hunyorogva, hitetlenkedve rámeredt a kövön ülő alakra. Onnan jött, az övé volt. És a szemei... Sosem látott még ilyen szemeket. Soha. Pedig ő aztán eléggé otthon volt a doujutsukkal, de... Mi ez? Ez is kekkei genkai? Olyan mint a byakugan, vagy inkább mint a sharingan? Vagy egyikre sem hasonlít?

A meglepetéstől el is felejtette, mekkora bajban van, csak a köpenyes férfi szemébe meredt, a másik kettőt szinte nem is látta, csak mikor az egyik megmoccant. Hosszú haja volt, és Sasuke érezte ahogy a szíve meglódul egy pillanatra, mielőtt kivette volna a sötétségben, hogy szőke és nem fekete. Nem sokkal, de alacsonyabb is volt, mint a bátyja. A tekintete idegesen a másik alakra rebbent, de ő sem lehetett Itachi. Kék, rövid haja volt. Egy nő. Egy nő az Akatsukiban.

A gondolat valahogyan keserű nyugtalansággal töltötte el. Nem volt jó dolog, hogy már volt egy nő a tagjaik között. Túl világosan jelezte, hogy milyen egyszerű lenne még egy nőt maguk között tudni. Eddig úgy hitte, az Akatsuki csak férfiakból áll, de ezek szerint tévedett. Kellemetlen gondolat volt, hogy milyen könnyedén megszerezhetnék Sakurát, ha igazán akarnák.

- Nyughass, Deidara.

A mély hang hallatán a szőke férfi egy pillanatra mozdulatlanná vált, aztán csalódottan leejtette a vállát.

- Ki akarom nyírni, főnök - nyafogta.

- Lesz rá alkalmad, de addig is maradj nyugton végre - sóhajtotta a férfi a különleges szemekkel, Sasuke pedig újra rápillantott, miután alaposan szemügyre vette Deidarát.

Úgy tűnt, ő az Akatsuki vezetője. Sok mindent hallott már róla, de senki nem tudta, hogy néz ki, vagy mi a neve. Évek óta legendás figura volt, a szóbeszédek középpontja. Talán valahol vele ijesztgetik a rossz gyerekeket. Persze nem hitt a pletykáknak, de a gyomrában rezgő idegesség úgy tűnt, mégis csak ad nekik valamennyi hitelt.

Pein, amikor látta, hogy Sasuke nem fog megszólalni, egy néma sóhajjal összefonta a karjait a mellkasa előtt. Nem egészen erre számított, ami a fiút illette. Kétségtelenül nagyon hasonlított Itachira, de a bátyja elmondása alapján úgy látszott, Sasuke tart tőle. Nem volt sehol a dühös, arrogáns, lenéző hirtelenség és forrófejűség. Talán lehűtötte a félelme, bár inkább kíváncsinak tűnt, mint ijedtnek. Ismerte ezt a reakciót, de őszintén szólva, soha nem tudta megszokni, akárhányszor is találkozott vele. Hogy ő az árva senki, ezt a szótlan, érdeklődő izgatottságot váltja ki némelyekből... Még most is hihetetlen volt, amikor így, vagy esetleg félelemmel telve, vagy ijedtségtől reszketve bámultak rá. Tudta, hogy soha nem is fogja tudni megszokni.

- Nem igazán kedveljük, ha szaglásznak utánunk, Sasuke Uchiha - szólalt meg végül halkan, lassan, egyelőre teljesen érzelemmentesen tartva a hangját. - Ha megkérdezhetnéd azokat, akik már korábban megtették, elmondhatnák, mennyire nem. Attól tartok az illetékes személyek már nem képesek megosztani veled az élményeiket.

- Mert halottak, kölyök - kotyogott közbe Deidara kihívóan Sasukéra bámulva, aki egy lapos, unott pillantást vetett rá, mielőtt újra Peinre bámult volna.

- Nem szaglászom az Akatsuki után - mondta Sasuke kicsit sem védekezőn, és Pein szinte látta megcsillanni a szemében az előbb hiányolt arrogancia első felcsillanását. - Nem érdekel az Akatsuki. Csak Itachi érdekel.

- Nem te vagy az egyetlen - horkantott fel gúnyosan Deidara, és Konannek vissza kellett folytatnia a nevetését.

A szája lassan görbülő vonalát a köpenye gallérja mögé rejtve eldugta a mosolyát, míg a szeme a fiatal fiút méregette, akinek Deidara szavaitól egy pillanatra felszaladt a szemöldöke, mielőtt újra abba a merev, mindent palástolni akaró, semleges arckifejezésbe rendezte volna a vonásait.

- Itachi az Akatsuki tagja. Ha utána kémkedsz, utánunk kémkedsz - mondta Pein, az ujjai türelmetlenül doboltak az alkarján. - Szóval, mit akarsz? Azt sem igazán kedveljük, ha az informátorunkat zaklatják vacsoraidőben - vagy bármikor máskor.

- Tudni akartam, hol van Itachi - felelte Sasuke és öntudatlanul tükrözve Pein mozdulatát keresztbe fonta a karjait a mellkasán, a lábát pedig megvetve igyekezett magasabbnak tűnni. - De már tudom. Semmi szükségem többé a locsogó vénemberre.

- A legnagyobb örömmel engedném meg Deidarának, hogy cafatokra robbantson, fiú.

- Akkor miért nem teszed?

- Meg kívánom hagyni a lehetőséget Itachinak, hogy a maga módján intézzen el egy bosszantó kis bolhát - felelte Pein egy szája körül játszó halvány mosollyal. - Tiszteletben tartom, hogy a magáénak akarja tudni a kiváltságot, hogy elsöpörjön a föld színéről, Sasuke. Amennyiben viszont továbbra is utánunk szaglászol, sajnos figyelmen kívül kell hagynom a bátyád kívánságait. Elvégre, én magam is képes vagyok megszerezni a szemeidet. - A szemeit? Sasuke máris úgy érezte, mintha valaki a szemidegénél fogva próbálná befelé húzni a szemgolyóit, a tarkóján pedig egyszer-kétszer megrándult egy izom. A szemei. Itachi... - Ezt tartsd észben, magadat és a kis bandádat pedig tartsd távol Amagekurétól és a környékétől. Errefelé nem szeretjük a betolakodókat, akik bajt okoznak, ahová csak lépnek. Felteszem, máshol sem fogadnak benneteket szívesen, de itt végképp nem. - Pein felállt és egy szinte elnéző, atyai mosollyal Sasukéra bámult, aki bosszúsnak tűnt tőle, hogy mindenféle erőlködés nélkül jó egy fejjel magasabb nála. - Nos, jó utat kívánok, Sasuke Uchiha.

A fiú morgott valamit, ami legkevésbé sem hangzott hasonló jókívánságnak, és figyelte ahogyan a három köpenyes alak a sötétségbe olvad és végleg eltűnik. A szemei. A sharingan. Ezért hagyta volna Itachi életben? A fülébe csengtek a saját, felzaklatott szavai, amikor Orochimaruval beszélt. 'Meg fogja találni a módját, hogy megjavítsa a szemeit...', és Sakura érkezése, a palástolni próbált érdeklődés a zöld szemekben....

Mikor Juugo hangosan felszusszant mellette, Sasuke felocsúdva felé fordult.

- Ez meleg volt - mormolta Juugo és erősen megkönnyebbültnek tűnt.

Sasuke a szemöldökét felvonva bámulta, majd a fejét rázva felsóhajtott.

- Tűnjünk el innen, mielőtt ránk szállnak - morogta kelletlenül.

Akármennyire is szeretett volna inkább most már itt maradni, hogy csak azért is bosszantsa Peint, tudta, hogy nem ajánlatos, és nem csak azért mert nem akart még meghalni, hanem azért is, mert semmi szüksége nem volt a nyomában loholó Akatsukira is. Különben sincs már itt semmi dolga. Itachi és Sakura nincsenek itt. A Föld országában vannak.

Azon töprengve, amit hallott és hogy vajon érdemes-e egyáltalán elmenniük utánuk, nekivágott az ösvénynek, ami visszafelé vezetett, és Juugo nagyot nyelve követte. Ő már tudta, hogy nem ez volt a legrosszabb dolog, ami ma történt velük.

*****

Sakura arra eszmélt fel, hogy egy forró, nedves száj tapad a meztelen vállára. Ahogy felemelte a karját, hogy egy álmos, halk nevetéssel Itachi tarkójára simítsa a tenyerét, a felkarján megfeszült a topja pántja.

A férfi a nyakát csókolgatva a derekára fonta a karját és közelebb csúszott hozzá, hogy a csípőjének feszíthesse a merevedését, Sakura pedig a hajába nevetett.

- Esküszöm, ha minden reggel így lopnák el az álmomat, eszembe sem jutna, hogy utálok korán kelni a műszakom miatt - motyogta álmosan a halántékára és érezte, hogy Itachi ajkai a bőrén mosolyra moccannak.

- Azt mondod, mostantól minden reggel ezt kéne csinálnom? - kérdezte, míg a tenyere felsiklott a lány oldalán és megérintette a mellét.

- Nem hiszem, hogy panaszkodnék - hümmögte Sakura, még mindig nem fogva fel, hogyan hangzott, amit az imént mondott, és Itachi halkan elnevette magát, de nem szólt.

Majd rájön magától is előbb vagy utóbb, mit javasolt. Az biztos, hogy ő nem fog tiltakozni ellene.

- Majd megpróbálom - mondta végül halkan, és felemelte a fejét, hogy megcsókolja.

A lány vágyakozva a szájába nyögött, mikor már félig rajta feküdt a könyökén támaszkodva. Akkor jutott eszébe a kérdés, amit régóta szeretett volna feltenni, de nem merte.

- Nem baj, hogy... - Lassan újra felemelte a fejét és Sakura hunyorgó, álmos szemeibe nézett. - Szabad ezt nekünk egyáltalán? - kérdezte végül kicsit zavartan, a lány pedig rámosolygott.

- Ha nem szabadna nem hagynám - felelte, míg végighúzta a mutatóujját Itachi lapockái között, végig a gerince mentén egészen a derekáig.

- De... Nem csinálok semmi problémát odabent, ugye? - kérdezte a férfi még mindig mozdulatlanul rámeredve, Sakura pedig elnevette magát.

- Ne aggódj ennyit. Én nem vagyok mazochista, mint te - pillantott fel rá egy széles vigyorral.

Itachi ráhunyorgott.

- Én sem vagyok az - mondta kicsit duzzogva, mire a lány kinevette. - Na jó, talán egy kicsit - sóhajtotta végül megadva magát, aztán a szájára hajolt, hogy újra megcsókolja.

Ebben a pillanatban csapódott ki a hálószoba ajtaja, és Tobi rohant be visítva. Sakura megrezzent, és felemelt fejjel meglepetten Tobira meredt, akit Kisame követett.

- Ne, Tobi, megmondtam, hogy oda ne... - Tobi melléjük huppant az ágyba, Kisame pedig egy hatalmas sóhajjal a homlokát dörzsölve megállt a szoba közepén. - Jó reggelt. Bocsi, mondtam neki, hogy ne.

- Semmi baj - mondta végül Sakura egy halvány mosollyal, míg Itachi a vállgödrébe temetve az arcát, motyogott valami érthetetlent, ami valószínűleg azt jelentette, hogy szerinte igenis baj.

- Tobi jó fiú, Sakura-chan - vigyorgott rá Tobi, mire Kisame elnevette magát. - Kisame-senpai csak azt mondta, Tobi ne zavarjon. Tobi nem zavar, igaz?

- Dehogy zavarsz - mormolta Itachi szarkasztikusan, Sakura pedig mosolyogva egy kicsit meghúzta a haját. - Jó reggelt, Tobi, Kisame - mondta a férfi felemelve a fejét, és igyekezett meggyőző mosollyal rájuk nézni.

- Látom, neked jó lett volna - jegyezte meg röhögve Kisame.

- Sakura-chan, Tobi még nem reggelizett, mert szeretne Sakura-channal enni!

- Máris megyek, rendben? Menjetek a konyhába Kisaméval.

- Miért nem most? - kérdezte Tobi kíváncsian félrebillentve a fejét.

- Mert Sakura-channak dolga van - felelte egy mosollyal Itachi. - Hess.

- Nem mondhatod neki, hogy hess - háborodott fel Sakura. - Viselkedj már, kérlek. Fel kell öltöznöm, Tobi. Menjetek csak, egy perc és ott vagyok.

- Vagy tíz perc - motyogta Itachi.

- Az nem valami sok - szúrta közbe egy kaján vigyorral Kisame, míg az ágyhoz lépett és galléron ragadta Tobit, aki felvisított.

- Jelenleg azzal is több mint boldog volnék - sóhajtotta Itachi, és a lány mellkasára fektetve a fejét, figyelte, ahogyan Kisame a pólójánál fogva a levegőben tartja a kapálózó Tobit, míg kicipeli a hálóból.

- Tobi nem akar! Tobi Sakura-channal akar enni, nem Kisame-senpaijal! Tobi nem szereti a szardíniát! - kiabálta a férfi, mire Sakura halkan nevetve átkarolta Itachi fejét.

Kisame becsukta maguk mögött az ajtót, de még hallották, ahogyan Tobi tiltakozik a konyhába menet, hiába ígéri meg neki Kisame, hogy segíthet reggelit csinálni neki.

- Szóval, ilyen lehet, ha családja van az embernek. Azt hittem már, hogy sosem fogom megtudni, milyen - mormolta Itachi félig gúnyolódva, félig komolyan az orra alá, inkább csak magának, de a lány is hallotta, és a hajába túrva finoman elmosolyodott.

- Meg fogod tudni, milyen - mondta lágyan, és átfésülte a kócos, fekete tincseket. - Már nincs sok, amíg teljesen egészségesnek nyilvánítalak. Előtted az egész élet, Itachi. Élni fogsz, nevetni és boldog leszel. Találsz majd egy csodálatos nőt, aki teljes szívéből szeretni fog, akit majd feleségül veszel, mert bolondulsz érte, és talán annyi gyereketek lesz, hogy meg sem tudod majd számolni őket - nevette halkan Sakura, és arra gondolt, mennyire boldog lenne, ha valóban így alakulna a férfi sorsa. - Lesz otthonod, karriered és családod és tudom, hogy imádni fogod az életedet. - Itachi lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogyan a lány szívverése nyugodtan, ritmusosan a fülébe dobol, míg hagyta a saját szívébe szivárogni azokat a meleg, vidám szavakat. - És amikor majd a feleségeddel akarsz szeretkezni ébredés után, a saját gyerekeitek fognak rátok rontani - kacagott fel, a férfi pedig megrebbenő szempillákkal, lassan kinyitotta a szemét.

- Jól hangzik - mondta végül halkan, és tudta, Sakura fejében meg sem fordul, hogy arra gondol, bárcsak magáról beszélne. Magáról és róla. Kettőjükről. Kettejük jövőjéről. - Nem hiszem, hogy valaha is megtörténne, de jól hangzik.

- Miért, melyik része olyan hihetetlen? - csodálkozott a lány.

- Mindegyik. Az egész.

- Csak mert olyan kishitű tudsz lenni - vágta rá kicsit bosszankodva Sakura. - Már majdnem teljesen meggyógyultál. Egészséges leszel, Itachi. Esküszöm. Előtted az egész élet, fiatal vagy, huszonvalahány éves, az pont tökéletes kor rá, hogy családot alapíts. Mi olyan hihetetlen ebben? Ne mondd nekem, hogy nem hiszed, hogy találsz olyan nőt, aki szeretni fog és te viszonozni tudod. Rengeteg nő van a világon, és nagyon jól tudod, hogy ragadnak rád. Azt is elmondhatom, hogy veled nincs semmi gond, és ha a párodnál sincs, akkor lehet gyereketek. Több is lehet, amennyit csak szeretnétek. Ha visszajönnél Konohába, otthonod és munkád is lenne. Minden lehetséges, amit elmondtam.

- Pontosan tudod, mi olyan hihetetlen - mormolta Itachi, és a karjára támaszkodva feltolta magát, feltérdelt Sakura combja mellett.

Egy pillanatig, egy hosszú, súlyos és komoly pillanatig a zöld szemekbe meredt, amik bosszúsból először zavarttá aztán szomorúvá váltak.

- Itachi...

- Most ne, kérlek. Elmondod még majd elégszer, hogy nem kell meghalnom. De ne ma reggel - mondta a férfi, majd felállt és felvett egy pólót a szekrényből, Sakura pedig egy halk sóhajjal visszahúzta a topja pántját a vállára.

Annyira szerette volna tudni, miért ne maradhatna életben, ha egyszer azt akarja. Mert azt akarta. Mindenki követ el hibákat. Ilyen nagyokat is. Miért kéne emiatt lemondania mindenről? Minden örömforrásról, boldogságról és álomról? Minden vágyáról? Azért mert hibázott? Úgy gondolta, ha járt is neki büntetés, azért ami történt, már megkapta. Tíz évnyi önkéntes száműzetés, szenvedés és bűntudatban dagonyázás után, úgy gondolta, hogy Itachi megfizette az árát annak, amit tett. Persze, nem tudhatta biztosan. Szerette volna tudni, hogy Itachi beavassa ebbe a titokba, az életének egyik legnagyobb titkába, de nem fogja megkérdezni. Megfogadta, hogy soha nem fogja megkérdezni.

Nem azért, mert nem akarta vele bántani, bár azt se szerette volna. Hanem azért, mert azt akarta, hogy maga nyíljon meg neki. Hogy amikor úgy érzi, hogy felkészült rá, hogy elé tárja az élete legszemélyesebb részét, akkor ő maga tehesse azt meg, mindenféle külső nyomás vagy ráhatás nélkül. Már így is többet tudott róla, mint mások, legalábbis Itachi ezt mondta neki. Nehéz volt elhinni, de ilyen dologban a férfi nem hazudott volna neki, hiszen felesleges lett volna. Minek állítana olyasmit, ami nem igaz, ha nem muszáj?

Sakura felült és kibújt a takaró alól, míg az éjjeliszekrényén heverő hajgumival copfba fogta a haját. Képtelen volt úgy kezelni Itachit, ahogyan ő saját magát. Egy eleve halott embernek. Annyira... furcsa volt megismerni egy ilyen férfit, mikor egész eddigi életében szinte mindig csak az élni akarás feszült körülötte. Az összes férfi ninja otthon. .. Mindannyian vakmerőek voltak, néha az ostobaságig is azok, és ugyan képesek lettek volna vállalni és elfogadni a halált, ha nincs más, mégis... Vágytak az életre. És ez volt a normális. Vagy legalábbis neki ez tűnt annak. Aztán jött Itachi, aki szinte a végletekig óvatos volt és körültekintő, annak ellenére hogy teljességgel megadta magát a halál gondolatának, olyannyira, hogy talán úgy volt az élettel, ahogyan mások a halállal: ha nincs más...

Nem pont neki kellett volna az ostobaságig vakmerőnek lenni? Vagy ha addig nem is, hiszen elég intelligens volt hozzá, hogy időben leállítsa saját magát, de legalább annak lenni? Mintha mégiscsak számított volna neki az élete, de valahogyan érezte, hogy rossz szemszögből nézi Itachi ezen részét. A többit értette. Nagyon is jól értette, pedig nem tudott róla más területeken sem mindent. Nem okozhatja az információhiány, hogy képtelen úgy látni, ahogy érezte, hogy kellene. Ahogyan ő látja magát, az életét, a halálát..

Ahogyan felállt, és megfordult, hogy beágyazzon, rá kellett jönnie, hogy elbambulhatott az imént, mert Itachi nagyrészt már megcsinálta. Most, hogy felállt visszaigazította a takarót az ő felén is. Figyelte, ahogyan a fekete tincsek lecsúsznak, aztán átbuknak a férfi vállán, ahogy megfeszül a lapockáján és a hátán a pólója, mikor előrehajolt.

Neki magától értetődően mindig fontosabb volt az élet. Mindenki erre helyezte a hangsúlyt, hát ő is azt tette, mert hasonlítani, beolvadni vágyott. Eleinte csak ösztönösen, nem teljesen értve, mit tesz, vagy pontosan miért, de ő maga is az életet helyezte középpontba mindig is. Aztán ahogyan nőtt lassan tudatosan épült be arra a bebetonozottnak tűnő helyre. Akkor már tudta, miért, és hogy ez neki valóban fontos. (Persze, hogy az volt. Mindenki élni akart és akar. Miért ne lett volna fontos?) Aztán arra tette fel az életét, hogy mások életét megmentse, megőrizze, jobbá tegye. Teljesen természetes volt hát a folyamat, ami alapján kialakult benne ez a meggyőződés. Eddig semmi nem utalt rá a legcsekélyebb mértékben sem hogy ez a gyermekkori gondolat ne lenne helyes.

De ha mégis így történt volna... Ha Itachi életét élné, valószínűleg benne is felmerült volna a kétség. Az az éjszaka egy törés volt nem csak Itachin, a szívén és a lelkén, hanem az életén is. Akkor borulhatott fel benne valami, aminek az eredménye a mostani Itachi; akinek az élete középpontjában nem az élet, hanem a halál állt. Tele volt depresszív és tagadó gondolatokkal, szándékosan meghúzta magát, mert úgy gondolta, hogy meg fog halni, a betegségétől függetlenül. Úgy érezte, valamilyen szinten meg akar halni. A viselkedése mégsem volt olyan, mint egy emberé, aki véget akar vetni az életének, akkor sem, ha a szavai arra utaltak.

Itachi nyilvánvalóvá tette, hogy meg akar, és szerinte meg is fog halni, mégis, jobban vigyázott az életére, mint bárki akit ismert. Megint az a kettősség. Bonyolult, és ellentétes saját magával. Uchiha, ahogy Itachi összegezte még az Akatsuki rejtekhelyén. De miért? Ha meg akar halni, ha elfogadta, ha saját maga szerint meg is kell halnia, akkor miért ilyen óvatos? Alighogy felmerült benne a kérdés, már tudta is a választ, mintha eddig is tudta volna valahol. Azért, mert nem mindegy a számára, hogyan hal meg. A hogyan lehet a legerősebb motivációja arra, hogy még életben van és hogy még életben maradjon.

Hogyan. Hát persze. Bűntudata van. A saját felfogása szerint bűnös, tehát bűnhődnie kell. És az egyetlen, aki a szemében igazságot szolgáltathatna, az Sasuke.

- Sakura. - A lány kicsit zavartan felpillantott. Megint elbambult, Itachi ott állt előtte, a karja mozdult, hogy átölelje. - Nem akartalak megbántani - folytatta halkan a férfi, de Sakura csak tétován megrázta a fejét.

- Nem tetted. Csak nagyon elgondolkoztam, azt hiszem - motyogta Itachi vállára támasztva az állát.

- Mi az, ami ezt a csinos kis fejet ennyire lefoglalta? - kérdezte mosolyogva lepillantva rá a férfi.

- Nem tudom, mit egyek reggelire - mondta Sakura a semmibe meredve, és mikor Itachi felnevetett, felemelte a fejét és ránézett. - Ne nevess, ez igenis komoly probléma - mondta játszva a felháborodottat. - Valamiért fűszereset ennék, de reggelire? Meg mennyire fűszereset? Aj, fogalmam sincs - sóhajtotta. Itachi tovább nevetett rajta, megsimogatta a hátát.

- Imádom, amikor ilyen határozott vagy.

- Mondd meg, mit egyek - pillantott fel újra Sakura.

- Én mondjam meg neked, hogy mit egyél? - hökkent meg Itachi. - Azt eszel, amit akarsz - vonta meg a vállát. - Nem szereted, ha helyetted döntök.

- Nem, tényleg nem. De most megkérlek rá - mosolyodott el a lány, és Itachi kicsit gyanakodva rábámult.

- Teljesen lökött leszel a hormonoktól, ugye?

- Aha - bólintott egy nagyot a lány, és nevetett. - Túlérzékenység, sok sírás és őrület. Egyszer láttam egy terhes nőt, aki azért sírt, mert elhervadt a virág, amit a kórházban kapott. A legkisebb butaság is képes teljesen logikátlan lénnyé változtatni.

- Nagyszerű. Ö... Nézzük meg mit csinál Kisame és Tobi reggelire, aztán meglátod, van-e kedved hozzá.

- Látod? - kérdezte homlokráncolva Sakura. - Ez eszembe se jutott - suttogta hitetlenkedve, aztán felnevetett, és hagyta hogy a rajta mosolygó Itachi kiterelgesse a hálóból.

- Azt hittem, hogy okosabb vagy, mint amilyennek látszol - csipkelődött, aztán nevetni kezdett, mikor a lány finoman oldalba könyökölte.

- Hé, igenis, létezik olyan, hogy terhes agy. Ami mindig mindent elfelejt. Ne lepődj meg, ha a következő napokban valamit furcsa helyen találsz,valószínűleg én tettem oda.

- Majd szólok - mondta Itachi, aztán kinyitotta a konyhaajtót, és figyelte, ahogy Tobi boldogan Sakura nyakába veti magát.

- Sakura-chan!

- Óvatosan, Tobi - mondta Itachi a férfinak, aztán Kisaméra nézett, aki kérdő tekintettel őt figyelte.

Itachi felsóhajtott. Mégsem aludt olyan mélyen Kisame, mint hitte. Egy rövid mosollyal és egy bólintással válaszolt a fel nem tett kérdésre, és valahogyan sokkal könnyebbnek érezte magát, mikor Kisame egy széles, boldog vigyort küldött felé.

Nem tudta, miért ez az érzés, és miért most, miért nem az este tört rá ez a megkönnyebbülés. Talán mert most látszott, hogy nem szúrt el semmit. Hogy ugyanolyan maradt minden, csak egy titokkal kevesebb fekszik köztük láthatatlanul, de súlyosan. Most már hivatalosan is tudta, Sakura kiadta a feszültségét, minden mehet tovább, és ez az apró megtorpanás nem seb kettejük kapcsolatán, sőt, inkább csak erősebbé teszi. És persze az a gondolat is kifejezetten a kedvére való volt, hogy nem kell tojáshéjon keringenie Sakura körül, nehogy valami rosszat mondjon, ahogy az is, hogy mostantól nem kell úgy ellopnia magának azokat a pici, titkos érintéseket a hasán.

Sarada most már az ő része is. Az ő családja is, Sakurával együtt. Részt vehet az életükben, a lány maga adta meg neki a jogot hozzá. Jó érzés volt, szerette volna eltenni magában, valahova nagyon mélyre, ahol mindig megtalálhatja, amikor csak szüksége van rá. Úgy sejtette, mindig így lesz. Mindig szüksége lesz rá. Rájuk.

*****

- Az ablak? Bezárod az ajtót, és elfelejted ellenőrizni az ablakot? Hogy lehetsz ekkora átkozott idióta?

Suigetsu a fejét lehajtva csak magában mert vigyorogni. Sasuke jó fél órája üvöltött vele. Azóta, hogy Reiki szobáját üresen találta, és az épphogy észrevehetően, résnyire nyitott ablak teljesen egyértelművé tette, hogy hová lett a nő. Minden jel arra mutatott, hogy az ablak nem lett rendesen bezárva, Reiki észrevette, és megszökött. Annyira egyértelműen annak látszott, aminek akarták, hogy látsszon, hogy Sasukéban fel sem merült, hogy Reiki az ajtón át távozott a tudtával, és Karinnal az oldalán.

- Sajnálom. Komolyan - motyogta Suigetsu. - Megyek és megkeresem. Nem juthatott olyan messzire, két órája még biztosan odabent volt, mert vizet kért.

- Ajánlom is, hogy megtaláld - mordult rá Sasuke. - Tűnj a szemem elől, és ne is gyere vissza, amíg meg nem találtad azt a libát. Kapkodd magad.

- Igen, Sasuke.

Ahogy Suigetsu elhaladt Juugo mellett a férfi egy gyors pillantást vetett Sasukéra, majd csatlakozott a másikhoz.

- Hogy ment? - kérdezte szinte némán.

- Gyorsan - vonta meg a vállát Suigetsu. - Karin jött és aztán ment is Reikivel együtt. Azt mondta, kerít neki valami rejtekhelyet, amíg tovább nem állunk, ő meg visszamegy a bordélyba. Itthagyott egy levelet Sasukénak, mintha onnan írt volna. Jó hosszú, hátha kicsit  összezavarja. Neked hogy ment?

- Nem túl jól - ingatta a fejét Juugo. - A bátyja meg az a lány a Föld országában vannak, nem Iwagakuréban, ezt majd írd meg Sayurának. Az Akatsuki is a nyakunkon van most már.

- Hát ez csodás - húzta el a száját Suigetsu. - Mintha nem lenne elég bajunk így is. Mennyire szar a helyzet?

- Még rendben van. Egyelőre. De az Akatsuki nem fogja hagyni, hogy Sasuke a bátyjára vadászgasson. Talán jelenleg Sakura nyomát is igyekeznek eltűntetni. Úgy értem, valószínű, majdnem biztos, ha együtt vannak. Hacsak nem az a céljuk, hogy pontot tegyenek az egészre végre és csapdába csalják Sasukét, hogy megölhessék.

- Ez legalább valamilyen megoldás lenne - morogta Suigetsu. - Kezdd elegem lenni ebből az egészből. Ha nem tartoznék annyival Sayurának....

- Mi van Sakurával? - kérdezte hirtelen egy súlyos, baljóslatú hang és mindketten megfordultak. Sasuke volt az, várakozón bámult rájuk, és Juugo kicsit gyanakodva figyelte az arcát. - Válaszolj.

- Mi lenne? – kérdezett vissza kicsit értetlenül Suigetsu. – Juugo éppen azt meséli, amit a vénembertől hallottatok.

- Információt cseréltünk – erősítette meg Juugo kicsit mereven az elhangzottakat, és figyelte, ahogy Sasuke idegesen rábámul, majd Suigetsura.

- Egyikőtök sem ejti ki soha többé azt a nevet, hogy Sakura Haruno, világos? – fortyant fel hirtelen a fiú, mire Suigetsu felvonta a szemöldökét és rövid pillantást váltottak Juugóval.

- De miért nem? – kérdezte végül bizonytalanul.

- Mert Sakura Haruno halott - felelte Sasuke határozottan, a hangja világosan jelezte, hogy nem érdemes vele vitatkozni, vagy megkérdőjelezni. - Menj, keresd meg a lányt - vetette még oda Suigetsunak, aztán megfordult és beviharzott a házba.

Még hallották, ahogy valami becsapódik, talán egy ajtó, mikor kérdőn összenéztek.

- Azt hittem, csak a bátyjával van.

- Mert vele van - erősítette meg Juugo, aztán megértés csillant a tekintetében. - Á. Halott, mert...

- Igen, azt hiszem én is felfogtam - nézett rá egy lapos pillantással Suigetsu, aztán egy sóhajjal megfordult. - Napról napra egyre szeszélyesebb - morogta magának, majd intett Juugónak. - Figyelj oda rá. Megyek, úgy csinálok, mintha megkeresném Reikit.

Juugo némán utánabámult, majd megfordult és bement Sasuke után a házba. Az előbbi ajtócsapódás hangja csak egy szekrény ajtajáé volt, nem egy szobáé, és Juugo egy percig némán figyelte, ahogy Sasuke valami ehető után kutat a konyhaszekrényben. Úgy tűnt, főzni akar. A válla merev volt, ahogyan az egész testtartása is, Juugo pedig elgondolkozott rajta, hogy vajon arra gondol-e, amit az Akatsuki vezetője mondott neki, vagy a bátyjára. Vagy a lányra, akit jobb szeretne halottnak tudni, mint hogy Itachival legyen.

Hetek óta, gyakorlatilag azóta, hogy összefutottak velük olyan feszült volt, mint egy magas feszültségű vezeték, aminek elég a közelébe menni, hogy megrázza az embert. Nem volt valami kellemes a közelében lenni. Juugo aggódott érte, és nem csak azért, mert tulajdonképpen ez volt a feladata. Rá kellett döbbennie, hogy amit érez a sajnálat, az aggodalom és a szánalom különös keveréke, ami arra utal, hogy valamennyire kedveli Sasukét. Vagy legalábbis érdekli, mi lesz a sorsa. Szokatlan érzés volt, és kicsit ijesztő is, hogy képes az empátiára egy olyan emberrel szemben, aki úgy tűnt, teljességgel képtelen hasonló érzésre. Elmerengve megfordult, és egyedül hagyta Sasukét, aki éppen aprított valamit egy vágódeszkán.

A fiú még a kés és a fa találkozásanak hangjain túl is hallotta Juugo most nehéz, lassan távolodó lépteit, és a frusztrációtól érezte, hogy elkezd fájni a feje. Mintha nem lenne elég baja így is... Kiengedett egy hosszú, szinte sziszegő sóhajt, mert tudta, hogy egyedül van. Elmondhatatlanul jólesett ez az apró szelepként működő gesztus, akkor is, ha tudta, hogy butaság ennyire felszínre engedni a dühét újra. A harag volt az, ami majdnem minden alkalommal kitört belőle. Ilyenkor olyan volt, mintha egy lávát köpködő vulkán lenne a mellkasában, amit képtelen lehűteni és lecsillapítani. Márpedig szinte állandóan dühös volt.

A fájdalomtól lüktető agya egy káosz volt, alig bírta megfékezni a gondolatait, hogy tudatosan is végigvegye őket, és ne csak hagyja elúszni, miközben gerjesztik benne a haragot.

A szemeire gondolt, Itachira és Sakurára. Itachi azért hagyta életben, hogy elvehesse a szemeit. Azért akarta, hogy megszerezze a mangekyou-t, mert így több haszna lett volna belőle: Sasuke megölte volna neki Narutót, így megkaphatta volna nemcsak az ő erősebb sharinganjait, hanem egyben a jinchuurikit is, amire vadászik évek óta. Szüksége van Sakurára, aki önszántából beülteti majd az ő szemeit Itachiba. Hogy nem gondolt erre előbb... Talán szerette volna hinni, hogy nem árulták el újra. Talán szerette volna megőrizni azt a halvány, de létező, naív reménysugarat a szívében, hogy Itachi még mindig az ő Itachija. Az ő bátyja, aki képtelen volt megölni őt, amikor eljött a pillanat, mert szerette. És a másikat. Sakurát...

Nem fog engedni a manipulatív nyomásnak. Nem fogja megölni Narutót, ahogyan nem kell neki a mangekyou sem. Itachi nem veszi semmi hasznát majd a szemének... hacsak nem oldja meg ő maga a mangekyou problémát, amikor már megszerezte a szemeit. Egyszer már megtette, bizonyára másodszor sem lenne gond. Sasuke megborzongott, ha arra gondolt, hogy kitépik a szemeit, és ha nem hal meg akkor, ha nem öli meg, akkor vakon kell élnie... Ha kibírja a gondolatot.

És eközben dühös volt önmagára, amiért annyira természetesnek veszi, hogy Itachi le fogja győzni őt. Általában képes volt rá, hogy előtérbe tolja az önbizalmát és a magabiztos gondolatait. Most nem. Most nem, az árulás és a reményvesztettség elnyomták az összes arroganciát benne. Nem volt képes hinni...

Semmije nincs. Senkije nincs. Vagy meghal, vagy vakon fog élni, otthon és család nélkül továbbra is. Úgy érezte, ez maga a pokol. Felemelte a karját, hogy letörölje a könnyeit, és közben próbálta meggyőzni saját magát, hogy csak a hagymától sír, de nem sikerült. Gyenge volt és nem elég bátor. A vakmerőséggel is kiegyezett volna, azzal is, ha olyan ostoba, hogy nem jut eszébe a félelem soha. De képtelen volt rá. Üres volt és csalódott, látta a végét, a véget, ami nem tartogat a számára semmit.

Mindennek vége. Itachi jóval azelőtt nyert, hogy valóban elkezdtek volna játszani. Mert előre gondolkozott, tervezett, minden lépésének értelme volt és célja. Jelenleg egyetlen olyat tudott mondani, aminek nem sok értelmét látta: Reiki. De pontosan tudta, miért foglalkozott a nővel Itachi. Mert hasonlított Izumira. Ez volt talán az egyetlen, ami arra utalt, hogy érzéseiben még hasonlít valamennyire a régi önmagára. Vagy talán csak az ízlése, ami nem változott. De ezt rögtön kétségbe is vonta, ahogy Sakurára gondolt.

Sakura kedvelte Itachit. Tudta, hogy így van, látta a pillantását, ahogyan Itachira nézett. Fájt, hogy ismerte azt a tekintetet. Azt a ragyogást. Valószínűleg beleszeretett Itachiba. Ez is fájt, mert tudta, hogy elvesztette Sakurát. Már nem tudja visszacsinálni, nem tudja jóvá tenni. Megbocsáthatatlan volt, amit tett. Valószínűleg ezért volt az a légkör, a kényelem és bizalom légköre Sakura körül, mikor utoljára látta, ahogyan Itachi kezén pihen az övé, ahogyan Itachi néz rá, ahogyan Itachi mosolyog... Mosolyog. És nevet. Látta, ahogyan óvatosan átkarolja a derekát, ahogy Sakura is, a mellkasának támasztva a fejét nevet, mint a bátyja.

Egyszer-kétszer látta őt Izumival, mikor még gyerek volt, Itachi pedig olyan komoly kamasz. Soha nem viselkedett így. Mosolygott és talán néha nevetett is, bár gyakrabban tette, ha Shisuival beszélt, mint mikor Izumival. De a szeme... A szeme teljesen más volt. Az a meleg, szinte gyengéd pillantás, ahogy lenézett a lányra, aki a nyakát átkarolva hozzásimulni készült, pontosan egy másodperccel azelőtt, hogy megérezte volna, hogy ott van. Azt a pillantást soha nem látta ezelőtt. Sejtette, hogy azért, mert nem is létezett ezelőtt. Sakura előtt.

Nem is lepődött meg igazán. Sakura okos volt és gyönyörű, a maga területén kiemelkedően tehetséges. És a szíve, az a nagy, lágy, mindenkiért vérző szíve... Nem is kellett volna meglepődnie, hogy Sakura kedveli Itachit. Vagy szereti. Majdnem mindegy, melyik. Ha valaha létezett nő, aki képes meglátni a jót egy kegyetlen mészárosban, aki évek óta meg akarja gyilkolni a legjobb barátját és a férfit, akit szeret... vagy szeretett, hát az Sakura. Az ostoba, naív, mindig háttérbe szoruló Sakura, aki most olyan nagy veszélyben van, hogy talán fel sem tudja fogni.

Ha Itachi kedveli őt, akkor máris nagyobb az esélye annak, hogy ő a következő, akit megöl. A mangekyou-ért az ő szemében. Vagy merjen még reménykedni benne, hogy Itachiban él még - vagy már - valami, ami nem hagyja neki, hogy megtegye? Hogy megölje Sakurát? Mert ha így lenne, neki kellene megölnie Sakurát. Akkor talán megőrizhetné a szemeit. Vajon mit tenne Itachi, ha ott lenne előtte a szem, amit akart, a sharingan a mangekyou-val, de Sakura élete árán?

Ha ő nem öli meg, akkor Itachi fogja. Vagy más, miatta vagy Itachi miatt. Sakura meg fog halni, mert olyasmibe ártotta magát, amibe nem kellett volna. Nem akarta, hogy így legyen, de a baj már megtörtént, és ő maga sodorta veszélybe azzal, amit tett. Nem tudta, mit tehetne, hogy megakadályozza. Azt sem tudta, akarja egyáltalán, hogy Sakura életben maradjon. Van-e értelme akarni...

Miért mindig a kudarc az, ami neki marad?

Sasuke rezzenéstelen arccal bámulta a felaprított hagymát. Aztán döntött. Mert nem volt más választása.

******

Tobi félrebiccentett fejjel, kíváncsian nézte Sakurát. A kanapén ült, a lány pedig éppen melléhuppant.

- Szóval Tobi tudni fogja, miért nem emlékszik? - kérdezte végül kicsit zavartan a férfi, Itachi pedig aki az ajtófélfának támaszkodva állt lassan Sakurára nézett.

- Nem biztos, hogy megtudjuk, mi a gond a memóriáddal - vallotta be a lány őszintén és Tobit figyelte, ahogy a kanapé karfáján babrál. - De ha megpróbálom, nagyobb az esély rá, hogy megtudd, mintha meg sem próbáljuk, Tobi.

- Sakura-chan tudja, mit kell csinálni? - kérdezett újra, még mindig bizonytalanul.

- Igen, tudom. De ha nem szeretnéd, akkor nem vizsgállak meg.

- Fájni fog? - nézett rá Tobi, és a lány megrázta a fejét.

- Kicsit sem - felelte nyugodtan. - Talán az nem lesz valami jó érzés, hogy idegen chakra van a fejedben, de nem, nem fájdalmas a vizsgálat.

- Sakura chakrája kifejezetten óvatos és kellemes - mondta Itachi, és mindketten felnéztek rá. - Legalább egy tucatszor vizsgált már vele, és sosem fájt.

Sakura halványan a férfira mosolygott, aztán visszafordult Tobi felé, aki elgondolkozva a semmibe bámult.

- Tobi szeretné tudni, miért nem emlékszik. És hogy mire nem emlékszik - mormolta Tobi, a szeme sarkából rásandítva. - Tobi szeretné, ha Sakura-chan megvizsgálná.

- Nagyon szívesen megteszem - mosolyodott el a lány. - Amíg vizsgállak, arra kérlek Tobi, hogy próbáld felidézni az emlékeidet. Nem számít, ha nem sikerül, vagy nem emlékszel jól valamire, csak szeretném figyelni, hogy az agyad azon része, aminek reagálnia kell, mit csinál, ha emlékezni próbálsz. Hogy aktív, müködőképes-e az a terület. Nem tart sokáig, ígérem. Az is elég, ha mesélsz arról, amire tudod, hogy emlékszel.

- Tobi megpróbálja, Sakura-chan - felelte halkan Tobi, aztán hátradöntötte a fejét, és a lányra nézett, aki egy bátorító mosollyal felemelte a kezét, és a férfi halántékához ért. - Most kell Tobinak emlékeznie?

- Először anélkül vizsgállak, Tobi. Majd szólok - mondta Sakura.

Itachi zsebre dugta a kezeit, és figyelte ahogyan a lány ujjai körül zöld chakra villan, aztán szinte teljesen eltűnik Tobi halántékába szivárogva, mintha a férfi sérült elméje mohón magába szippantotta volna. Sakura arca erősen koncentrálóvá vált, Tobi pedig meglepetten kinyitotta a szemét egy pillanatra, hogy megjegyezze milyen meleg a chakrája. Ahogy a férfi szeme lassan lecsukódott újra, és Sakura mosolya is lágyan elenyészett, Itachi rájött, hogy valójában nagyon kíváncsi a végeredményre. Reménykedett. Szerette volna, ha Tobi emlékezetét meg lehet menteni, de kissé bizonytalanná tette a gondolat, hogy fogalma sincsen valójában, hogy milyen ember az, aki Tobiban rejtőzik. Egy Uchiha, Obito Uchiha. Nem tudta, mit gondoljon felőle. Kakashi sosem mesélt róla, Rin halott volt, a klán pedig úgy tett, mintha Obito soha nem is létezett volna, hiszen áruló volt számukra, kiadta a klán legbensőbb és legnagyobb titkát: a sharingant.

Nem tudott róla sok mindent. Tobiként kedvelte, nagyon is, de nem ez volt az igazi személyisége, bár biztos volt benne, hogy a mostani viselkedése része volt a régi önmagának is. Azt viszont nem tudta, mennyire támaszkodott Obitóként az énjének ezen részére. Mi lenne számára a legjobb? Ha képes lenne emlékezni, és tudná mi történt vele, vagy ha örökké ilyen maradna? Gondtalan, vidám és lélekben gyerek? Nem tudta, mit szeretne, melyik legyen inkább, így hagyta elúszni a gondolatait. Nyilvánvalóan nem tudja megfelelően megítélni a kérdést, így nem döntött sehogy. Tobi nem döntésképtelen, maga is meg tudja ítélni, mit akar. Bár azt nem fogja tudni, mi az, ami felől dönt. Mégis... Az imént azt mondta, tudni akarja miért nem emlékszik. És hogy mire nem emlékszik. Ha pedig szeretné tudni, akkor legyen úgy. Olyan könnyű volt mindig helyette dönteni, hogy észre sem vette, hogy ennek is súlya van a vállán. Most úgy érezte legalább húsz kilóval könnyebb, hogy Tobi maga döntött. Talán mindig hagynia kellett volna, de még akarta óvni, és ez az érzés erősebb volt benne, mint a felette való irányítás kellemetlensége.

- Tobi, megtennéd, hogy elmondod, mit ettél reggelire és miről beszéltünk az asztalnál? - kérdezte Sakura, és Itachi kiszakadva a gondolatai közül a lányra nézett.

- De hát, Sakura-chan is ott volt - mondta tétován Tobi, csodálkozva sandított a lányra.

- Azért kell, hogy lássam először is, hogy a rövid távú memóriáddal minden rendben van-e. Aztán nézem a többit.

- Ó, Tobi most már érti - ragyogott fel a férfi arcán a mosoly. - Tobi sok mindent evett - folytatta elgondolkozva. - Tobi evett tamago gohant, meg miso levest és Kisame-senpai adott neki umeboshit, amíg Itachi-samának mondott valamit a szép reggelekről. Tobi nem értette az egészet - motyogta végül, és Itachi egy halvány mosollyal figyelte, ahogy Sakura kicsit elpirul.

Kisame célzásai a reggeli közben kivételesen szépen körbeírt, kivételesen disznó viccek voltak, és a lány egész étkezés alatt néma csendben, összeszorított ajkakkal igyekezett minél lejjebb csúszni a székén, miközben fokozatosan kivörösödött, és kerülte a tekinteteket.

- Igen, igen - mormolta most Sakura. - Sajnos nagyon jól emlékszem rá. Rendben, most próbálj meg visszaemlékezni amikor először találkoztunk. Hol voltunk, Tobi?

- Tobi szobájában. Itachi-sama behozta Sakura-chant játszani, és Tobinak nagyon tetszett Sakura-chan haja. Sakura-channak van a világon a legszebb haja! - mondta hirtelen a szokásos élénkségével, és a lány elmosolyodott.

- Köszönöm, Tobi. Meg tudnád mondani, miről beszéltél Itachival, mikor bemutatott neked? - A férfi elgondolkozva rábámult, aztán lassan megrázta a fejét. - Oké. Úgy látom, itt minden rendben - felelte Sakura egy halvány, de bátorító mosollyal Tobira pislantva. - A rövid távú memóriája jó és működőképes. Nincs sérülés sehol, sem belső, sem külső, és valamennyire megmaradt az is, mi történt több, mint egy hónapja. Talán a hosszú távú emlékezetének sincs komoly baja - mondta Itachi kérdő pillantására felelve. - Rendben, Tobi. Most megkérlek, próbálj visszaemlékezni a gyerekkorodra. Hol éltél? Emlékszel valakire, aki közel állt hozzád, vagy valami olyasmire, amit nagyon szerettél akkor?

- Tobi nem jól emlékszik ezekre - mormolta Tobi kicsit elszomorodva. – Tobi csak arcokat lát, és egy nagy helyet, sok házzal, ha megpróbál visszagondolni.

- Mesélj arról a helyről a sok házzal – mondta Sakura csendesen, Itachi a hangjában egy kis feszültséget érzett, ahogyan komoly arccal koncentrált a mellette ülő férfi agyának működésére.

- Nagy hely volt – ismételte Tobi, míg a homloka ráncba szaladt, ahogyan erősen igyekezett felidézni a képet a fejében. – Hatalmas. Volt egy nagy fal, és Tobi emlékszik egy kertre, meg egy kicsi szobára, ahol volt egy ágy, Tobi ágya... Sok ember lakott azon a nagy helyen, de senki nem beszélt Tobival – mormolta a férfi, és lehunyta a szemét. – Tobi sokat volt szomorú – tette hozzá csöndesen, és Sakura pillantása megkereste Itachiét.

- Az Uchiha birtokról beszél? – kérdezte, és Itachi bólintott, majd Obitóra bámult, aki zavartan őt nézte.

- Igen.

Sakura vett egy nagy, mély levegőt, hogy elűzze a kellemetlen érzést a mellkasából, de nem járt sikerrel. Visszafordította a tekintetét Tobi arcára, és figyelte, ahogy a férfi bizonytalanul Itachira bámul.

- Tobi Itachi-sama családjával lakott? – kérdezte tétován, Itachi pedig biccentett.

- Említettem már, hogy rokonok vagyunk – jegyezte meg végül, mikor Obito még mindig kételkedve meredt rá.

- Itachi-sama kije Tobinak? – kérdezte kíváncsian, és Sakura leeresztve a kezét szintén Itachira nézett, aki egy percig gondolkozni látszott.

Erre ő is igazán kíváncsi volt. Ha Obito a szüleire sem emlékezett... De Itachinak elvileg tudnia kell a választ. Ő lett volna az Uchiha klán feje, szüksége volt rá, hogy tudja, milyen vérkötelék fűzi a klánja tagjaihoz. Legalábbis, Sakura így gondolta. A lány figyelte, ahogy Itachi lehunyja a szemét, és felsóhajt.

- Ez elég bonyolult – mondta lassan, de mikor kinyitotta a szemét és meglátta a rá irányuló, két könyörgő, kíváncsi szempárt egy újabb sóhajjal megadta magát. – A nagyapád Setsuna Uchiha volt, az apádat pedig Ryugának hívták. Setsuna az én nagyapám, Eita Uchiha nagyjából tizenöt évvel idősebb másodunokatestvére volt, szóval... –Itachi elhallgatott, és Tobira meredt. – Fogalmam sincs, hanyadfokú unokabátyám vagy, Tobi – fejezte be végül rövidre vágva a dolgot, és rápillantott Sakurára, aki hitetlenkedve pislogott.

- Te jó ég – mormolta kiakadva a lány, aztán halkan nevetve megrázta a fejét. – Egyszer szívesen megnézném az Uchiha családfát lerajzolva – kuncogta.

- Nem túl érdekes – vonta meg a vállát Itachi, mire Sakura felhúzott szemöldökkel rábámult.

- Nem túl érdekes? – kérdezett vissza. – Talán neked nem az, mert te már ismered – mondta végül egy lapos pillantással, a férfi pedig elismerően biccentett.

- Tobi... Tobi Itachi-sama unokabátyja? – kérdezte hirtelen Tobi, és mindketten rápislantottak. – Király! – kiáltott fel végül a férfi, Sakura pedig újra felnevetett. – De ez azt jelenti, hogy Tobi öregebb, mint Itachi-sama? – kérdezte végül merengve, és a lány mosolya kicsit aggodalmas arckifejezésbe váltott.

- Igen. Harminchárom éves vagy – mondta Itachi lassan, komolyan fürkészve Obito töprengő arcát.

- És te hány éves vagy, Itachi-sama? – kérdezte Tobi, és Itachi igyekezett nem észrevenni Sakura elfojtani próbált mosolyát, amivel rámeredt.

- Huszonhat – felelte egy sóhajjal, miközben sajnos pontosan tudta, hogy milyen macerát vesz a nyakába ezzel a lány részéről. – Nemsokára huszonhét – tette még hozzá kelletlenül, mielőtt Obito egyenesen rákérdezett volna a születésnapja dátumára.

Nem akarta elárulni. Nem akarta, hogy tudják. Felesleges lett volna.

- Akkor Itachi-samának hallgatnia kéne Tobira, ha ő az öregebb – mondta egy huncut mosollyal Tobi, és Sakura a szájába harapott belülről, hogy nehogy nevetésben törjön ki, amikor elképzelte, mi lenne belőle, ha Itachi valóban hallgatna Tobira. - Tobi nem emlékszik rá, mikor lett ilyen öreg - mondta a férfi hirtelen elcsüggedve, és Sakurára nézett. - Sakura-chan, kész a vizsgálat? Tudod, Tobi miért nem emlékszik arra a sok szülinapjára?

- Még nem, Tobi - vallotta be a lány. - De még nem is fejeztük be. Lehet, hogy nemsokára tudni fogom. Folytassuk. - Sakura felemelte a kezét, és Tobi halántékának simította a zöld chakrától izzó ujjait. - Most mesélj azokról az arcokról, amiket látsz, ha emlékezni próbálsz.

Obito komolyan biccentett, összehúzott szemöldökkel lehunyta a szemét.

- Tobi lát egy nénit. Egy öreg nénit, aki mosolyog.

- Írd körül, hogy néz ki. Milyen színű a szeme és a haja? Milyen magas? Hány éves lehet?

- Tobi nem tudja. De kedves arca van. A szeme fekete és ráncos, a haja pedig rövid és szürke. Tobi kedveli a nénit - mondta végül határozottan, és kinyitotta a szemét. - Tobi valami meleget érez a pocakjában és mosolyognia kell, ha a nénire gondol. - És már mosolygott is, ahogyan mondta, Sakura pedig egy halvány bátorító mosollyal biccentett, hogy folytassa. - Tobi lát még egy fiút, aki mérgesnek tűnik, pedig nincs arca. Csak egy szeme, és sok haja. Fehér haja.

Sakura meghökkent egy pillanatra, amikor a férfi azt mondta a fiúnak nincsen arca, de mikor folytatta, rájött, kiről beszél.

- Kakashi - mondta halkan. - A fiú neve Kakashi - ismételte, mikor Tobi ránézett. - Maszkot hord.

- Igen - bólintott Tobi, és kicsit zavartnak tűnt. - Kakashi - mondta halkan magának, mintha csak hozzá akarná kötni a nevet az archoz, aztán megrázta a fejét. - Tobi úgy érzi magát, ha rágondol, mintha beteg lenne. - Obito maga elé meredt, és Sakura feszülten figyelte, ahogy egyre zavartabban viselkedik. - Szemek. Tobinak eszébe jutnak a szemek valamiért. És madárkák... Sok madárka. Rengeteg madárka. Egy lány, egy barna hajú, mosolygó lány. Tobi nem emlékszik a nevére, csak hogy sírt, és... Mosolygott.

Sakura akkor kezdett el igazán aggódni, mikor a chakrája olyan jeleket küldött vissza, amilyeneket még soha. Pulzáló fájdalom hullámzott végig az ujjain aztán a karján, és már majdnem elérte a szívét, mikor sikerült egy szisszenessel elrántania a kezét.

Itachi hirtelen feléjük indult, az egyik karja a lány, a másik Obito felé mozdult azzal a gyorsasággal, ami harc közben jellemezte, mintha el akarná őket tolni egymástól. Alig volt közöttük tíz centiméter, és ahogy Tobi felpillantott a hirtelen mozdulatára, Sakura maga is jó ötletnek tartotta, hogy kicsit arrébb menjen. Vagy nagyon.

- Tobi... - mondta halkan, homlokráncolva és ijedten a lány, míg hátrébb mozdult, és Itachi még tovább tolta, amíg a háta neki nem feszült a kanapé karfájának.

- Rin - suttogta Tobi, és Sakurára meredt a szemében izzó vérvörös sharinganokkal Itachi karja felett. - Rin, miért sírtál? Azt hittem... Azt hittem, meghaltál... - Fájdalomtól eltorzult arccal bámult a lányra, aki sápadtan, tágra nyílt szemmel nézett vissza rá, míg a fejében egyre csak az dobolt, hogy ő nem Tobi többé. Hanem Obito Uchiha. - A madarak! Miért nem mozdulsz? Menj! Fuss már!

A férfi felé akart nyúlni, hogy megragadhassa a vállát, de Itachi keze a felkarjára fonódva megállította.

- Obito... - mondta halkan. - Ő nem Rin, hanem Sakura.

A higgadt, mégis szinte fenyegetően komoly hangjára Tobi ránézett, valami elmondhatatlan gyűlölettel a szemében, amitől Sakura megrezzent.

- Hogy hagyhattad meghalni? - sziszegte Itachi arcába, a jobb szemében pedig forogni és örvényleni kezdett a sharingan, egyetlen fekete csíkká vált, ami egyre szélesedett a vérvörös háttér előtt, míg leginkább egy háromágú shurikenre nem emlékeztetett. - Te rohadék...

Sakura felkiáltott, ahogy Tobi rávetette magát Itachira, és a két férfi egyensúlyát vesztve a padlón puffant. A lány felpattant, és egy pillanatig tátott szájjal, aggódva és ijedten bámult Obitóra, aki éppen felüllerekedett Itachin, és a nyaka köré fonta az ujjait. Itachi a szemeiben égő mangekyouval meredt rá, miközben semmit nem tett, csak a férfi karjait fogta, és hagyta, hogy az eltorzult, vicsorgó arccal fojtogassa. Ahogy Sakura kapkodva odalépett, hallotta, ahogy Kisame berohan mögötte a szobába, de Itachi éppen akkor fordított Obito és az ő helyzetén, a lány pedig figyelte, ahogy Tobi küszködve ugyan, de ellöki magától Itachit. Aztán a férfi ökle egyenesen Itachi arcába csapódott, és Sakura tudta, hogy Tobi éppen eltörte Itachi orrát.

- Tobi, fejezd be most azonnal! - kiáltott rá, és megragadta a kezét, mielőtt újra megüthette volna Itachit.

Tobi felnézett rá a mangekyou-val a szemében, és megrázta a fejét.

- Maradj ki ebből, Rin - motyogta, míg az arckifejezése sokkal gyengédebb lett, de zavart és kicsit szégyenkező, mintha tudná, hogy logikátlanul cselekszik.

- Obito Uchiha, most azonnal befejezed ezt a marhaságot, és lenyugszol - mondta mérgesen. - Itachi éppen felgyógyul egy műtétből, és nem fogtok a padlón hemperegni és verekedni, mint két  óvodás! Nem hagyott meghalni senkit, sem engem, sem Rint, és ha már itt tartunk, a nevem nem Rin, hanem Sakura.

- Nem, Rin, nem... Én... - Tobi zavartan rábámult, a szeméből eltűnt a sharingan, és üressé vált a tekintete.

Itachi ezt a pillanatot használta ki, hogy visszatérdeljen Tobi elé, és mélyen a szemébe nézve azonnal genjutsuba vonta, míg a keze eltolta Sakurát maguk mellől. Tobi üres szemekkel rámeredt, aztán fennakadtak a szemei, és elájult.

- Mi a francot csináltok? - kérdezte Kisame köztük váltogatva a tekintetét, de egyikőjük sem figyelt rá.

- Azt mondtad, ha eszébe jut valami, akkor csak sír, azt nem, hogy meg akar ölni! - fordult Itachi felé méltatlankodva Sakura, a férfi pedig az arcát tapogatva felsandított rá. - Veszélyes ilyesmi mindkettőtökre nézve! Nem áll messze tőle, hogy megőrüljön, te pedig éppen a gyógyulás határán állsz! Miért nem szóltál, hogy meg akar majd ölni?

- Nem tudtam, hogy így fog reagálni - felelt végül Itachi enyhe orrhangon, miközben az ujjai az arccsontját nyomogatták, mintha csak tesztelni akarná, mennyire fáj. - Soha nem csinálta még - tette hozzá, és Sakura pillantása megenyhült.

Letérdelt a férfi mellé, és az állát fogva maga felé fordította az arcát.

- Mutasd. - Az ujjai végigfutottak Itachi orrán és aztán gyanakodva átvándoroltak az arccsontjára, ami már halványan kezdett lilulni. - Nem semmi. Nagyon meg akarhatja ölni azt a valakit, aki hagyta Rint meghalni - mormolta. - Még a felső állcsontod is megrepedt - rázta a fejét, és gyógyítani kezdte Itachit, aki most Kisaméra sandított.

- Semmi gond - mondta neki lassan, hogy minél kevésbé zavarja Sakurát a mozgásával. - Most alszik kicsit, és rendbejön.

- Ne beszélj, mert ha emiatt rosszul forrasztom össze a csontokat, megint el kell majd törnöm - figyelmeztette Sakura, és Itachi rábámult, de csöndben maradt.

- Megvizsgáltad? - kérdezte végül Kisame.

- Igen, de nem tudtam befejezni - felelte Sakura, és egy pillanatra Kisaméra nézett, aki éppen leült a kanapéra. - Azt hiszem, az elméje megtámadott - tette hozzá halkan, a zöld szemei nyugodtan megkeresték Itachi elkomorodó tekintetét. - Jól vagyok, de ahhoz, hogy tudjam, mi történt megint meg kéne vizsgálnom. Félek, hogy megint ez lesz a vége, és azt nem akarom - rázta a fejét a lány, aztán ellenőrizte a munkáját és leeresztette a kezét. - Kész vagyok.

- Nem engedem, hogy még egyszer megpróbáld. Veszélyes.

- Nos, nem az én arcomat verték be, hanem a tiédet - felelte Sakura felvont szemöldökkel. - Mondtam, hogy jól vagyok és különben is, tudtam volna kezelni, ha...

- Talán, de nem fogok kockáztatni - vágott a szavába Itachi. - Nem fogom hagyni, hogy bajotok essen, felejtsd e...

- Itachi!

Sakura kis híján elborzadva meredt rá, és a szeme egy pillanatra Kisame felé moccant, mielőtt célzatosan és mérgesen újra Itachira meredt volna.

- Ó, Kisame bácsi tudja, mi a helyzet, édesem - legyintett Kisame lazán, és átvetette a karját a kanapé háttámláján.

- Elmondtad neki? - hüledezett Sakura. - Nem akarom, hogy mindenki tudjon róla!

- Nem tud róla mindenki... - kezdte morgolódva Itachi, de Kisame a szavába vágott.

- Nem Itachitól tudom - vonta meg a vállát és most mindketten rámeredtek.

- Hát akkor honnét? - vonta kérdőre Sakura, összevonva a szemöldökeit.

- Több mint egy hónapja velünk vagy, és egyszer sem menstruáltál - felelte rezzenéstelenül Kisame, mire Sakura szemei tágra nyíltak.

- És mégis hogy a pokolba tudsz erről? - kérdezte kiakadva, mire Kisame az arcára bökött.

- Elég jó orrom van - mondta, Sakura pedig elvörösödött.

- Ó, egek - egy halk nyögéssel eltakarta az arcát, aztán megrázta a fejét, és felnézett. - Oké. Befejeztük a beszélgetést a terhességemről és a menstruációmról végképp, világos? - kérdezte szikrázó szemekkel, és a két férfi egy gyors pillantást vetett egymásra, mielőtt határozottan bólintottak volna. - Azt mondtad genjutsu hatása alatt áll - nézett Itachira, aki újra biccentett. - Meddig?

- Még egy óra nagyjából. De...

- Nincs de. Amúgy is meg kell vizsgálnom, hogy jól van-e, és a genjutsu miatt nem fog reagálni rá. Az agya talán igen, de most már legalább nem lesz megleptés. Számítani fogok rá. És ne aggódj ennyit – tette végül hozzá, míg Tobi mellé térdelt. – Ráncos lesz a szép új arcod – mormolta, az ujjai már Tobi halántékán jártak, és hallotta, ahogyan Itachi egy frusztrált, tehetetlen sóhajjal hátradől a padlón.

- Hallottad az asszonyt – vihogta Kisame.

- Ó fogd be – motyogta az orra alá Itachi, míg az ujjai a frissen összeforrasztott, még mindig kicsit érzékeny járomcsontját próbálgatták. – Feladom. Az életben nem fogom tudni meggyőzni soha semmiről.

- Párszor már sikerült – felelte Sakura oda sem nézve, és aztán homlokráncolva közelebb hajolt Tobihoz.

- Tobi jól van, tündérem? – kérdezte Kisame kicsit aggódva a lány arckifejezése miatt.

- Igen, csak ez itt... – motyogta, aztán elhallgatott. – Az idegpályák... – Motyogott még valamit, amit egyik férfi sem értett, pedig kíváncsian hegyezték a fülüket. Itachi fektében felé fordította az arcát, és a profilját figyelte, ahogy zavarttá válik az arckifejezése, míg Kisame érdeklődve Tobit méregette. – A kurva életbe! – szisszent fel hirtelen a lány, és elrántotta a kezét Tobi fejétől.

Itachi olyan hirtelen ült fel, hogy tompa fájdalom hasított a mellkasába.

- Sakura...

- Jól vagyok, minden oké – mondta gyorsan a lány a felkarját dörzsölve. – A francba, ez olyan volt, mint egy rohadt villámcsapás egyenesen a karomba – mondta, és az ujjai egy pillanatra zölden felragyogtak, hogy ellenőrizze a karját. – Basszus – mormolta még idegesen, aztán tétován felmosolygott Kisaméra, mikor hallotta, hogy felhorkan a káromkodását hallva.

- Mi a baj vele? – kérdezte végül Itachi, és figyelte, ahogy a félig lehunyt szempillák megmozdulnak és felfednek egy villanásnyi zöldet Sakura szeméből.

- Semmi. Abszolút, rohadtul semmi. Vele nincs baj – mondta végül Sakura a mozdulatlan, ájult Tobira meredve. –  Nem természetes amnézia, és nem is teljes. Rémlik neki valami, mert az a kurva fuinjutsu, ami a hosszútávú emlékezetét blokkolja elég régi, és gyengül – sziszegte.

- Fuinjutsu? – kérdezte Kisame homlokráncolva. – Úgy érted valaki lepecsételte az emlékezetét? Ez lehetséges egyáltalán?

- Nos, úgy tűnik az – felelte keserűen Sakura, és maga alá húzta a lábát, míg a tenyere utoljára végigsimított a karján, mielőtt megállt volna a mozdulata. – Olyan volt, mint a villámlás – mondta halkan, maga elé meredve, aztán felnézett Itachira, aki elkerülte a pillantását. – A szívemet célozta. Madara csinálta. Madara lezárta az emlékeit, éppen csak annyit hagyva neki, hogy tudja kicsoda, és tudja hogy dühös.

Mikor a lány Kisaméra nézett, ő is gyorsan másik irányba bámult, és Sakura összeszorította a fogait.

- Tudtatok róla?

- Erősen sejtettük, igen – motyogta Kisame. – Bocs, édesem, úgy gondoltuk, jobb, ha nem tudod.

- Legalább most figyelmeztetthettetek volna rá! Basszus, majdnem elérte a szívemet, Itachi! – A lány mérgesen a férfira meredt, aki végre felnézett rá, és a szemében látszott, hogy tudja, hülyeséget csinált.

- Sajnálom.

Sakura egy nehézkes sóhajjal rámeredt, aztán megrázta a fejét.

- Nem értelek. Komolyan nem értelek, Itachi. Amikor feleslegesen kell tiltakoznod, akkor megteszed, amikor pedig fontos lenne, úgy gondolod, inkább nem csinálod...

- Nem akarok Madaráról beszélni – szusszant fel idegesen Itachi. – Nem kell tudnod róla. Nem kell hallanod róla, és nem kell, hogy gondolkozz róla. A létezésnek a gondolatát sem akarom a közeledben tudni – hadarta komoran, és úgy tűnt, mintha kezdene ő is dühös lenni.

- Itachi, pontosan tudom, hogy létezett, és hogy még él  - mondta értetlenül. – Mi a francért zavar ilyesmi, mikor semmi köze ennek semmihez? Ez olyan, mintha azt mondanád, nem akarod, hogy gondoljak rá, hogy Mei Terumi a Mizukage! – tárta szét a karját. – Tudom, hogy az, és képtelen vagyok elfelejteni, de rohadtul nem érdekel.

- Ismered Mei-t? – kérdezte kíváncsi pillantással Kisame, mire Sakura a kérdésétől és a félbeszakítása miatt meghökkenve felé fordult.

- Kicsit. Igen – felelte végül, mikor túllendült az első csodálkozásán. – Te honnan...?

- Nagyrészt Kirigakuréban nőttem fel – horkant fel Kisame, és egy olyan pillantást vetett rá, mintha nem is értené, hogy nem rakta össze magától előbb. –Öt éves kora óta ismerem, mikor még egy kis seggdugasz volt. - Kisame a hüvelykujját méricskélőn egyre közelebb mozdította a mutatóujjához, a gesztus pedig azt sugallta, hogy nagyjából öt centisként emlékszik Mei Terumira. - Az a csaj már akkor is nagy franc volt, mielőtt elkezdetek volna nőni a dudái - vigyorogta, és Sakurára pillantott, miközben arra gondolt, milyen ügyes, hogy elterelte a figyelmüket arról, hogy éppen veszekszenek.

- Ne beszélj már így róla - mondta helytelenítően Sakura. - Lehet, hogy egy kicsit... szabadelvű, de az az ő dolga.

Kisame hangosan felröhögött, és a lány zavartan figyelte, ahogy Itachi is megmosolyogja a szavait.

- Szabadelvű? Csillagom, milyen szépen mondod, hogy ribanckodik - csapott a térdére nevetve, és Sakura hiába nem akart mosolyogni, valamiért muszáj volt.

Talán Kisame féktelen és boldog nevetésétől, amitől úgy festett, mintha jóval fiatalabb lenne a tényleges koránál. Pedig tényleg nem akart nevetni a Mizukagén, akkor sem, ha nem kedvelte igazán. Sakura pillantása visszafordult Tobi arcára, és halkan felsóhajtott, miközben megsimogatta az arcát.

Olyan szomorú volt, hogy valaki csak úgy bemasírozott az életébe, és bár a testét megmentette, az emlékeit, amiktől önmaga lehetett volna, elvette tőle.

- Nem vagyok jó fuinjutsuban - mormolta végül. - A pecsétjeim technikáját majdnem három hónapig tanultam, pedig kezdő jutsu. Nem tudom meggyógyítani. Vagyis, levenni a pecsétet - nézett fel lassan. - Nem beteg, ugye, tehát nincs is mit gyógyítanom rajta - helyesbített halkan. - Valamelyikőtök? - nézett fel kicsit reménykedve, de Itachi csak megvonta a vállát, míg Kisame a fejét rázta.

Az utóbbi felállt és az ablakhoz lépett.

- Nem nagyon értek hozzá. Itachi sem elég jó benne ahhoz, hogy feloldjon egy pecsétet, amit Madara csinált. A vén fószer totál profi - mondta, aztán hallgattak egy hosszú percig, és a lány már azt hitte, ennyi volt, mikor Kisame újra megszólalt. - De tudod, ki még nagyon jó fuinjutsuban?

- Kicsoda? - nézett fel Sakura, és Kisame vigyorogva felé fordult, majd az ablak felé bökött.

- Pein.