Sakura egy szégyellős mosolyt villantott Kisaméra, aki féloldalasan elnyúlva a kihúzott kanapén felpillantott rá az ölében tartott Samehadáról. Tobi halkan horkolt az oldalán, kicsit kicsavarodva feküdt.

- Már megint... - mormolta a lány. - Ne haragudj.

- Ja, Tobi? Nem gond - legyintett Kisame egy félmosollyal. - Elalszok én bárhogy, csillagom. Fejjel lefelé is. Te csak ne törődj azzal.

- De olyan kínos, hogy odabent bőven elférünk, ti meg itt szorongtok - mondta egy sóhajjal Sakura, és leült a kanapé szélén a Tobi lába melletti apró, szabad helyre.

- Mondom, ne aggódj miatta. Csak legyetek kettecskén. Alszok én még eleget egyedül - vonta meg a vállát a férfi. - Már amúgy is nemsokára... - kezdte, aztán elhallgatott és kicsit zavartan rávigyorgott Sakurára, aki egy halvány, komoly mosollyal biccentett.

- Rendben, ha tényleg nem gond... - mondta végül kicsit feszengve és felállt. - Főzök egy teát. Hozzak neked is?

- Mindjárt kimegyek érte, csak ezt befejezem - felelte Kisame a Samehadára biccentve, és a lány tekintete a kardra vándorolt. A homloka kicsit ráncba szaladt, és a férfi elvigyorodott. - Néha ki kell takarítani a kislányt, tudod.

- A kislányt? - kérdezte zavartan Sakura, a szája sarkában feltűnt egy hitetlenkedő mosoly. - Úgy érted, hogy... Nevet is adtál neki? - kuncogta végül, Kisame pedig kíváncsian rábámult.

- A neve Samehada, és amennyire én tudom, mindig is az volt - felelte végül magától értetődően. - Azt nem tudom, hogy hívták a nőt, akiből... akiből csinálták - fejezte be végül kicsit tanácstalanul és látta, ahogy Sakura elszörnyedve rá, majd a kardra bámul. - Jól van, elmagyarázom - sóhajtotta Kisame és felült, lekaszálódott a kanapéról. - Gyere, csillagom, ne keltsük fel Tobit.

Sakura még egy pillanatig résnyire nyitott szájjal rámeredt, aztán tétován elindult Kisame után a konyhába, de képtelen volt elszakítani a tekintetét a félig kicsomagolt kardról. Remélte, hogy nem úgy csinálták, mint ahogy elsőre hangzott. A férfi lehuppant a konyhaasztalhoz, és a combjának támasztva a Samehadát figyelte, ahogy Sakura belép utána az ajtón, és lassan felemeli a tekintetét a kardjáról rá. A pillantását elkapva zavartan a pulthoz lépett és elővette a teafüvet. Kisame figyelte, ahogy vizet tesz fel forrni, és mikor felé fordult, egy pillanatig az arcát fürkészte.

- Oké - sóhajtotta végül. - Valószínűleg nem fog tetszeni ez az estimese, tündérem, de ez van. Először is, tudod, hogy mit tud, ugye? - kérdezte Kisame finoman megpaskolva a Samehada kötésbe burkolt részét, és Sakura lassan bólintott.

- Elszívja a chakrát.

- Igen. Különleges a kicsike, nem találsz másik ilyen kardot, ami képes lenne erre, ahogyan ő. Ennek pedig megvan az ára is, és most nem a zsozsóra gondolok. A borítása cápabőr, és eredeti ugyan, de nem egészen ugyanaz, mint amit egy cápán látsz, igaz? - A lány a Samehadára meredve megrázta a fejét. - A természetes cápabőr is ugyanilyen pikkelyes, mintha kis fogak lennének rajta. Ez itt olyan, mintha fel lenne nagyítva, mintha olyan... mikroszkóp alatt néznéd. Mivel eredeti állapotában nem lenne túl hasznos harcolni vele, mutálták az anyagot, és ezt kapták. Elég éles egyébként, jól vág. De nem ez a lényege, az inkább csak másodlagos. A terve a chakratárolók működési elvén alapszik. Ha egy ember képes chakrát tárolni, akkor egy eszköz, egy kard mondjuk, miért nem?

- Mert nincsen, ami megtartsa benne a chakrát - lehelte Sakura és a tekintete rátapadt a Samehadára.

Chakratároló. A Samehada egy... egy nőből készült, aki chakratároló volt? Vagy most is... létezik még? Nem tudta megállapítani. Kisame úgy beszélt a kardról, mintha élne, és ez teljesen összezavarta.

- Bezony. Szóval, ki kellett találniuk valamit, amivel bent tartják ezt a chakrát. Ha jól tudom, sok hasztalan állatkísérlet után tértek át az emberekre. Az állatoknak nem volt annyi chakra a szervezetükben, hogy beleépítve a Samehadába bármelyik is képes legyen kezelni azt a mennyiségű chakrát, amit kellett volna. Mivel ebből kiindulva a civilek sem voltak alkalmasak, egyből a shinobikra ugrottak. A chakratárolókra, hogy ne csak egy egészen egyedülálló fegyvert hozzanak létre, hanem rögtön egy új szintre is emeljék. Nem csak, hogy tárolja a chakrát, de hatalmas mennyiséget képes tárolni. - Sakura nyelt egyet és komolyan Kisaméra bámult, aki őt figyelte. - Nem tudhatták, hogy a tulajdonosa, aki megveszi később, mekkora készlettel rendelkezik majd, és a Samehadának mindenképpen hasznosnak kellett lennie ahhoz, hogy el tudják adni. Szenzációnak. Elég feltűnő a kislány, azt hiszem, inkább mutogatnivalónak szánták, és nem tényleges harcokra. Úgy tudom, végül találtak egy nőt, aki elég nagy mennyiségű chakrát tudott tárolni ahhoz, hogy megfeleljen, szóval... beépítették. Ne kérdezd, hogy, nem akarod hallani - rázta a fejét azonnal, amikor Sakura kinyitotta a száját. A lány az ajkait összeszorítva aprókat bólogatott, komoran a semmibe meredt. - Mindig éhes - folytatta lassan Kisame, és a Samehadára pillantott. - Ha hozzáér valakihez, már szívja is el a chakrát, nem lehet megállítani, még én sem nagyon tudom, ha egyszer elkezdte. Kell hozzá kontroll bőven, hogy le tudjam állítani, ha nem akarom, hogy teljesen szárazra szívja valaki chakrakészletét. Haragszik.

Sakura szempillái megrebbentek, és Kisame komoly tekintetébe meredt egy pillanatra. Tudta, hogy igazat mond, a hangján is, a viselkedésén is lehetett érezni, hogy teljesen komolyan gondolja, amit mond, és a lány el is hitte neki. Úgy tűnt, Kisame és a Samehada között nagyon különleges kapcsolat lehet. Nem igazán értette, hogyan lehet egy kardnak saját személyisége, vagy érzései, de nyilvánvalóan nem hétköznapi fegyver volt. Elgondolkozva a Samehadát méricskélte, a gerincén futkosott a hideg, ha arra gondolt, vajon mit tehettek azzal a nővel, hogy Kisame szerint ő, mint orvos sem akarja hallani, mi történt.

- El akarták adni, de az egyik patkány, amelyik segített létrehozni egyszerűen csak meglépett vele - folytatta Kisame, és a lány a gondolataiból felrezzenve a férfira pillantott. - Van egy évtizednyi időszak, amiről nem lehet tudni semmit, hol volt, mi történt vele. Aztán felbukkant Kirigakuréban, és nem volt annyi pénz, amin meglehetett volna venni, mert vér volt az ára. Úgy került hozzám a kicsike, de azt mondom, megérte - vonta meg a vállát Kisame. - Hűséges kislány, csak az én kezemben dalol. Ha valaki el akarja lopni, anélkül, hogy előbb ki ne nyírt volna, hamarabb kóstolja meg, mint hogy észbe kapna.

- És amikor a kezembe adtad? - kérdezte homlokráncolva Sakura. - Az Akatsuki rejtekhelyén, mielőtt Konohába mentünk volna. Akkor miért nem támadott meg?

- Mert tudta, hogy én adtam a kezedbe - felelte egyszerűen Kisame, és hátradőlt a székén. A tenyere - úgy tűnt, öntudatlanul - végigsimított a Samehadán. - Érzékeli a szándékot, ahogy az érzéseket és a hangulatokat is. Mondom, egészen egyedi. Ilyen csodát másikat nem találsz.

- Nem zavar, hogy... - kezdte a lány kicsit habozva és elhallgatott, mikor Kisame ránézett.

- Nézd, édesem, ez jóval azelőtt történt, hogy egyáltalán megszülettem volna - mondta a férfi. - Nem mondom, hogy örülök neki. De ha nem történt volna meg, a Samehada nem létezne, és akárhogy is hangzik, én hálás vagyok, hogy van - vonta meg a vállát. - Talán ettől most szar ember vagyok, de ez van.

- Nem vagy az - felelte Sakura, elgondolkozva ingatta a fejét, ahogy visszafordult a tűzhely felé, hogy megnézze forr-e már a víz. - Azt hiszem, értem, mire gondolsz - tette hozzá halkan.

- Nem változtat az semmin, ha sajnálkozok felette. Attól még nem támad fel, csillagom. Megtörtént, kész. Mindig lesznek olyanok, akik tudományos blablával takargatják a faszságaikat.

- Mint Orochimaru - mormolta a lány, az ujjai zsibbadtan babráltak egy elől hagyott pohárral.

- Ja, mint ő - bólintott Kisame.

Sakura elgondolkozva figyelte, ahogy a mutatóujja végigfut a pohár még nedves peremén. Itachi ismerte a Samehada történetét, ebben biztos volt. Ezért mondta neki, mikor megtudta, hogy chakratároló, hogy jobb, mint a Samehada? És ha igen, mire gondolt vajon, miben jobb, ha a képességeiket veszi? A kardnak nyilván megvan a maga határa, mennyi chakrát képes befogadni, de ugyanakkor neki is megvan, akkor is, ha nem találta még meg. Nagyon óvatosnak kellett lennie, mikor magán kísérletezett, és Tsunade is mindig ott volt vele, hogy felügyelje ezeket a próbákat. Nem sok idejük volt rá, és az sem segített, hogy teljes titokban kellett csinálniuk.

Pont ezért nem akarta, hogy tudják. Sakura tekintete visszatévedt a Samehadára, amit Kisame éppen teljesen kicsomagolt. Vajon hányan végezték a chakratárolók közül úgy, ahogy az a nő, akit felhasználtak a kardhoz? Hányakat gyilkoltak meg a kísérletek során? Szándékosan, vagy véletlenül. Mindegy. Vajon, ha Kisame tudná, hogy micsoda, másképp nézne rá? Másképpen nézne a Samehadára, ha szembesítenék egy élő, lélegző nővel, akit kedvel és ugyanúgy chakratároló, mint az, aki meghalt egy új fajta fegyverért? Nyilvánvaló volt, hogy a kutatási dokumentumok a karddal együtt eltűntek annak idején, és örült neki. Remélte, hogy soha többé nem is fognak előkerülni. Hogy egy marék hamuvá lett az egész, vagy szétrohadt, azonosíthatatlan papírcsomóként hever valami elhagyatott helyen, ahol soha nem találnak rá. Már csak az hiányozna, hogy valaki létre akarjon hozni egy ugyanolyan fegyvert, mint a Samehada. Lenyűgöző volt, az igaz, de inkább borzalmasan, hátborzongatóan az, mint a szó pozitív értelmében véve lenyűgöző.

Soha nem gondolt rá, hogy hogyan alkották, de ha megtette volna, akkor sem gondolta volna álmában sem, hogy így. A történelem legnagyobb és legegyedülállóbb fegyvereinek története mindig véres volt, de nem szükségszerűen kegyetlen is. Ha arra gondolt, hogy Kabuto mire lenne képes, mit meg nem tenne, hogy a markába kaparintsa azokat a förtelmes terveket, felfordult a gyomra. Kabuto mindig is áruló volt, és pont ugyanolyan undorító, mint a mestere, de mikor orvos lett belőle, akkor értette meg csak igazán, hogy mennyire az. Az ambíciója önmagában nem volt rossz dolog. De az etikátlanság, meg a moráljai és az erkölcsei látszólagosan súlyos hiánya azzá tették. Az emberek, akik gyógyulásra vártak a kezébe adták az életüket, és ő újra meg újra visszaélt a bizalmukkal.

- Orochimaru egy seggfej volt - mondta hirtelen Kisame, és Sakura kis híján összerezzent a hangjától. Elfelejtette, hogy hol van és kivel. - Örülök, hogy kinyúlt - folytatta könnyedén a férfi, miközben úgy tett, mintha nem vette volna észre a lány pillanatnyi ijedtségét. - Megérdemelte. Öcsike legalább ennyit képes volt jól csinálni - mormogta és letekerte az utolsó kötszercsíkot is a Samehadáról. Sakura még sosem látta a kötés nélkül, így elfelejtett válaszolni. Nem mintha annyira akart volna mondani valamit. Nem akart Sasukéról beszélni. - Tudod, legalább én jól bánok vele - folytatta elmerengve Kisame, és a lány a hirtelen váltástól egy pillanatig zavartan pislogott rá. - Az a hazug köcsög néha hagyta napokig vérben állni. Azt hitte, attól fenyegetőbbnek tűnik majd, pedig szimplán csak büdös volt, mint a görény. Az volt neki a fontos, hogy hogy pózoljon vele. Semmi tisztelet nem volt benne. Most már nem is lesz - tette hozzá egy röpke, komoly vigyorral, és Sakura szája széle akkor is mosolyra moccant, ha nem volt egészen őszinte.

Nem azért, mert elítélte volna Kisamét, amiért gyilkolt, egyszerűen csak a hangulata volt nyomott.

- Illik hozzád - felelte végül és megfordult, hogy leforrázza a teafüvet. - Mindig azt hittem, hogy neked készült, vagy te magad csináltad - folytatta lassan, figyelve, ahogy a színanyag kioldódik a még bugyborékoló vízben. - Kicsit olyan, mintha a te kezedbe szánták volna mindig is. Ahogy harcolsz vele... Látszik, hogy úgy bánsz vele, mintha a tested része lenne.

- Az - felelte Kisame, aztán rávigyorgott Sakurára, aki ránézett a válla felett. - Az egyetlen nő az életemben - mondta vidáman, és a lány halkan felnevetett, miközben levett három bögrét.

- Ki tudja, lehet, hogy így jártál jobban - kuncogta, aztán felé fordult és még egy halvány mosollyal a szája szélén a füle mögé igazított egy rózsaszín tincset.

- Ja, legalább nem veszekszünk - bólintott Kisame. - Elég csendes a csaj - vigyorogta. - Nem tud főzni ugyan - tette még hozzá, Sakura nevetésétől kísérve. -, de én tudok, szóval semmi gáz.

A lány fejcsóválva kuncogott rajta, aztán elgondolkozva kibámult az ablakon, és a mosolya apránként enyészett el. Egy sóhajjal fordult vissza Kisame felé, aki éppen valamit matatott a Samehadán.

- Kisame? - kérdezte lassan.

- Igen, tündérem? - hümmögte a férfi, de csak akkor nézett fel rá, mikor beszélni kezdett.

- Tudsz nekem mondani bármit... tényleg bármit, Madaráról? - kérdezte bizonytalanul, Kisame pedig komoran összeráncolta a homlokát.

- Tudnék - felelte lassan, vonakodva a férfi és elfordította róla a tekintetét. - De minek?

- Vannak... vannak elméleteim róla, hogy mi köze lehet Madarának Peinhez - mondta végül egy rövid percnyi csönd után, az egyik bögrét tologatva a konyhapulton. - Nem kell megerősítened semmit ezzel kapcsolatban - sandított rá Kisaméra gyorsan. - Tényleg, nem kell mondanod semmit. Csak... Azt hiszem, csak tudni szeretném róla... A tényeket. Igen. Meg tudod ezt tenni, ha megkérlek rá?

- Meg tudnám - mormolta Kisame. Egy pillanatnyi csend telepedett rájuk, aztán a férfi felsóhajtott és rákönyökölt az asztalra, a tenyerébe támasztotta az állát. - Miért akarod tudni egyáltalán? Mit akarsz kezdeni azzal, ha tudsz valamit? Mire jó az neked?

- Azt hiszem, csak arra gondoltam, hogy... Nem is tudom - vonta meg a vállát Sakura. Nem igazán szerette volna felfedni a kártyáit, mielőtt nem muszáj. Nem azért, mert nem bízott volna Kisaméban, hanem azért, mert meg kellett tartania őket magának, amíg csak lehetett. - Talán arra gondoltam, hogy megakadályozhatom Peint. Persze, nem egyedül - tette hozzá gyorsan, mentegetőzve. - Nem helyes, amit csinál. Amit akar csinálni. Szerintem nem az. Szerinted ez így jó? Te hiszel abban, amiben ő? Azt mondtad, nem igazán.

- Nem, nem igazán hiszek benne - felelte Kisame töprengőn méregetve a lányt. - Nézd, lehet, hogy hülyén hangzik, amit mondani fogok, csillagom, de nekem nem számít. Amit Pein mondott a világról, miközben Itachit műtötted, igaz. Senki nem foglalkozik a másikkal, csak magával. Vannak kivételek, persze - mondta a lányra sandítva. -, mint te például. De ez elég ritka, az általános gyakorlat az, hogy szarunk egymásra. Miért érdekelne mások sorsa, mikor őket se érdekli az enyém? Miért érdekelne a világ, amikor én sem érdekeltem soha a világot? Érted?

- Igen - felelte halkan Sakura és visszafordulva a pult felé, fáradt mozdulatokkal teát töltött mindhárom bögrébe.

- Találkoztam pár emberrel, aki ugyan kedves volt, de nem ért vele sokat. A jutalmuk csak röhögés volt, árulás, csalás vagy még rosszabb. Jó embernek lenni, törődni másokkal egyszerűen csak szívás. Nem kifizetődő. Nagy ritkán kapnak egy köszönetet vagy egy mosolyt, de mondd el nekem, mit érnek vele, ha másnap mondjuk éhen halnak, mert azért a mosolyért és háláért az utolsó falat ételt adták oda? Nem azt mondom, tisztelem őket ezért. De akkor is, sokszor csak hülyeségnek tűnik, amit csinálnak. Az a sok erőfeszítés, idő, amit másokra áldoznak, rengetegszer hiába. Annyira kevesen vannak, hogy nem sokat ér, hogy ők segítenek, ha mások szarnak mindenre.

- Sajnálom, hogy így nőttél föl - felelte csendesen a lány, amikor Kisame elhallgatott. - Mármint, hogy úgy érezted, nem foglalkozik veled senki. Nekem ez jóval könnyebb tudom, és talán tolakodás, vagy ostobaság, hogy erről beszélek, de én hiszek benne, hogy lehet még jobb is, hogy lehet segíteni ezen. A hozzáálláson, a viselkedésen. A magunkén és a másokén. Azt hiszem, azért van, mert nekem vannak szüleim. Biztonságban nőttem fel, szerettek. Most is - tette hozzá, aztán felvett két bögrét és az asztalhoz lépett vele. Kisame halkan megköszönte, mikor elé rakta az egyiket, és amíg a lány letelepedett azt asztalhoz, megigazította a combjának támasztott Samehadát, hogy fel tudja venni a bögrét, és igyon egy kortyot. - Talán tényleg nem kéne semmit mondanom a témában, mert szart se tudok róla - folytatta elmerengve valahova a semmibe bámulva, míg szórakozottan forgatta a teli bögrét a fülénél fogva az asztallapon. - Tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok. Élő shinobi szülőkkel... Ritka, hogy egy shinobi család ne legyen hiányos, mire egy gyerek felnő. Már ha felnő egyáltalán. Annyi minden történhet. Arról nem is beszélve, hogy még ritkább a boldog, szerető család. Nem mondom, hogy minden mindig csupa boldogság volt, mi is vitatkoztunk eleget. A szüleim nem akarták, hogy ninja legyek, és abból a szempontból igazuk volt, hogy az alapján hoztam meg ezt a döntést, hogy rajongtam egy srácért - nevette el magát egy kicsit. -, de örülök, hogy végül kitartottam a döntésem mellett. Azt hitték, nem tudom, mivel jár shinobinak lenni, hogy csak egy kósza, éretlen döntés. Sokat veszekedtünk miatta, de nem adtam alább. Ma már azt sem tudom elképzelni, hogy milyen lenne civilként élni. Nem is akarnék, az az igazság. De nem csak ezért vagyok szerencsés. Van saját lakásom. Egyáltalán már azért szerencsés vagyok, mert van tető a fejem felett. Van állásom és fizetésem, van mit ennem, vannak barátaim és van otthonom. Jó helyzetben vagyok a világ nagyrészéhez képest, és úgy gondolom, nagyon szomorú, hogy ez így van. Igazságtalan. Ha legalább a lehetőség meglenne... De sokaknak az sincs, és ez elkeserít. Próbálok tenni ez ellen, és nem könnyű. Tényleg nem az, ahogy mondtad, néha csak ostobaság és nem kifizetődő, de attól még teszem, amit tennem kell. Talán naívság, talán a reális gondolkodás hiánya - vonta meg a vállát. -, de akkor is hiszek benne, hogy lehet még tenni másokért és a világért.

- Ez mind szép és jó - felelte Kisame komolyan és hátradőlt a székén a bögrével a kezében. -, de mégis ki mondja meg, hogyan? Az, ha segítesz valakinek, király, de ettől még az ország másik felében nem lesz jobb a kiskölyöknek, aki nem tud hol aludni, vagy nincs mit ennie. Ahhoz, hogy valaki igazán nagy változásokat tudjon elérni, ahhoz hatalmi pozícióban kell lennie. Sok mindenkit kell a kezében tartania ahhoz, hogy valami nagyot tudjon csinálni. - Kisame felemelte a kezét, és Sakura rámeredt a félig behajlított ujjai között a nagy tenyerére. - Mindenhez befolyás kell. Hatalom. Pein ezt próbálja összeharácsolni a bijuukkal. Embereket öl érte, igen. Mindennek megvan az ára. Mindennek, csillagom. Akkor is, ha nem tudsz róla akkor, amikor megfizeted. Egy rossz döntéssel lepaktálsz a démonokkal, úgy hogy fogalmad sincs róla, és már véged is. Szerintem Pein is hasonló helyzetben van. Akart valami változást, valami nagyot, amihez hatalom kell neki és befolyás. Hát megszerzi. Nem hiszem, hogy az övé a legjobb megoldás. De mondj nekem másikat. Persze, tudom - legyintett hirtelen. - A Kagék törekszenek a jobb körülmények megteremtésére, ahogy a daimyók is, tudom, ismerem a propaganda blablát. Nem erről beszélek. Hanem valami egységesről és nagyobbról. Valakinek mindig szar lesz, te pedig most készülsz szántszándékkal nyakig merülni abban a szarban. Itachi nem akarná, hogy belekeveredj. Szóval, nem beszélünk Madaráról. Amúgy sincs a színpadon a vén fószer. Aki számít, az Pein. Ha nem is a legjobb vezető, de ő legalább az. Ha valaki elém állna egy jobb tervvel, őt követném. Nem Pein miatt vagyok itt és az ziher, hogy nem is Madara miatt. Azért csatlakoztam, hogy megtaláljam az igazságot, de nem találtam lószart se. Ha valaki azt mondja, ő tudja, mi az, ami igaz és őszinte ebben a pokolbugyrában, hát azt mondanám; oké, menjünk. Ha nem is úgy van, ahogy hiszi, azért megpróbálnám megtalálni vele az igazságot. De nem látunk át semmit annyira, hogy megtalálhassuk. Tudom. Azzal is beérném, ha legalább a közelében járnék. De nem tudsz ilyen embert mondani, mert nem létezik, vagy már nem létezik, mindegy is. Nincs, ez van. Jelen pillanatban ez a legjobb terv, amit hallottam. Akkor is, ha köze nincs az igazsághoz.

Sakura elgondolkozva figyelte, ahogy Kisame belehevül a saját szónoklatába, és azon gondolkozott, hogy mit rejthetett még vajon a poénjai és a hülyéskedése alá. Nem az volt, akinek mutatta, vagy mutatni akarta magát, ahogy Itachi sem, ahogy ő sem egészen. Védelmi mechanizmus. Furcsa, hogy néha milyen jól tud működni. Egy bizonyos pontig. Örült neki, hogy Kisame bízott benne annyira, hogy félretegye ezt a páncélját, ami ugyan ugyanúgy a sajátja volt, mint ahogy ez a komolyság és megértés is, de jócskán eltúlozva és felnagyítva. Hogy takarjon. Hogy védjen.

- Talán tudok - szólalt meg hirtelen.

- Valakit, akinek van egy jobb terve? - kérdezte hitetlenkedve Kisame, és halványan, komolyan elvigyorodott. - Valakit, aki meg tudja mondani, mi az igazság, valakit, aki meg tudja szerezni azt a hatalmat, amit kell ahhoz, hogy változtasson valamennyit a világon? Ne haragudj, csillagom, de ezt nem nagyon hiszem.

- Nem tudom, van-e bármilyen terve. Jóformán kizárt, hogy legyen - nevette el magát Sakura kicsit tétován és megvonta a vállát. - De én hiszek benne. Gyerekkora óta valahogy... Meg tudja változtatni az embereket. Van benne valami, amitől, ha valaki találkozik vele és megismeri, többet nem tudja máshogy látni a dolgokat, csak ahogy ő. Akárkit is akart maga mellé állítani, sikerült neki. Egy kivétel ugyan van, de szerintem az sem igazán kivétel. Tudod, vannak makacsabbak. Önfejűbbek és célratörőbbek, mint mások. De valahogyan... Valahogy eljut a szívükig. Nem csak amit mond, mert van aki csak beszél, de teljesen mást mond, mit amit tesz, de ő pont ugyanazt teszi, amit mond. Aszerint él, amit hisz. Úgy él, ahogy a hite szerint helyes, és én is azt gondolom, hogy az az igazi. A hite erős, és a szavai igazak. A tettei pedig hűek önmagához. Azt hiszem, vezetőnek született, valakinek, aki képes összefogni az embereket, bár még nem forrt ki egészen. Tudod, kicsit éretlen még, de ennek is megvan a maga oka, és hiszek benne, hogy idővel felnő a feladathoz. Nem is tudom igazán meghatározni, mi az, amitől ilyen... vonzó. Mint ember, mint személyiség - tette hozzá és a tekintete most újra rafókuszált Kisaméra. - Talán az, hogy minden ellenére optimista és vidám. Lehetne depressziós is, tudod. Megviselte az élet, sok mindent kapott, pedig fiatal, ennek ellenére... vagy talán éppen ezért, és azt hiszem inkább az utóbbi, igyekszik mindig a legjobbat adni magából. Észrevetted már, hogy a legtöbb jó ember azt képes adni másoknak, ami belőle hiányzik, vagy amiben nem volt része?

- Nem - felelte kicsit bizonytalanul Kisame.

- Mindegy is, ez csak egy elmélet - legyintett mosolyogva a lány, és a bögréjéért nyúlt.

- Ki az? Akiről beszélsz? - kérdezte a férfi kíváncsian méregetve Sakurát, amíg a másik ivott egy kortyot.

- Naruto - felelte egy kíváncsi mosollyal, miközben figyelmesen fürkészte Kisame arcát a reakciójára várva.

Úgy tűnt, meglepődött, legalábbis Sakura úgy vette észre. Nem erre számíthatott. Nehéz volt kivenni az arckifejezéséből, hogy valójában mit gondol arról, amit mondott. Mivel nem ismerte személyesen Narutót, a lány arra gondolt, most illesztheti a fejében élő Narutót ahhoz, akit ő írt le neki.

- A Kyuubi kölyök? - kérdezte végül kicsit zavartan Kisame. - Az egy gyerek.

- Idősebb nálam - felelte egy mosollyal Sakura, és a férfi összeráncolt homlokkal rápislogott.

- Ez ugye nem komoly?

- De, de az - nevette halkan a lány, és Kisame meglepetten lekönyökölt az asztalra. - Öt hónappal korábban született, mint én. Elmúlt tizenkilenc.

- Hogy a francba? - hüledezett Kisame. - Mikor utoljára láttam, még a nadrágomat se tudta volna begombolni! Egy kis seggdugasz volt, még ahhoz is majdnem kitörte a nyakát, hogy felnézzen Itachira! Még Jiraya törölte ki a seggét szarás után! Bakker, öreg vagyok - mormolta végül a homlokát dörgölve, mire Sakura felnevetett.

- Dehogy vagy öreg - mondta a szemét forgatva. - Egy évvel fiatalabb vagy Kakashinál.

- Na látod, pont erről beszélek - nézett rá méltatlankodva Kisame. - Az a fickó ősz!

- Nem az - kuncogta Sakura. - Egész életében ilyen volt a haja, már amennyire én tudom. Mindenesetre, ha tényleg ősz lenne, akkor baromi korán kezdte volna, mert már így ismertem meg, és akkor még csak huszonhat körül volt - tette hozzá elgondolkozva. - Mindegy. A kor viszonylagos, Kisame. Majd ha hetven leszel. Na, az öreg.

- Akkor soha nem leszek öreg - morogta Kisame, aztán felsóhajtott, és a lányra bámult. - Szóval, azt mondod, hogy a Kyuubi kölyök jobb vezető lenne, mint Pein? - kérdezte egy bizonytalan homlokráncolással. - Csak mert őszintén szólva, nem vagyok képes elképzelni, ahogy elvezeti a világ teljes népességét a naplementébe, csillagom.

- Még nem tart ott - vallotta be egy vállvonással Sakura. - Bevallom, nem hiszem, hogy egyedül valaha is eljutna odáig. De ha vannak akik támogassák és segítsenek neki, nagyon sok mindenre lehet még képes. Tudom, hogy meg tudja csinálni, ha igazán akarja. Naruto... Ő egy kicsit éretlen és gyerekes ugyan, az igaz. Néha kifejezetten buta, nem úgy értve, hogy unintelligens, hanem úgy, hogy vakmerő, hirtelen és nem mindig gondolkozik logikusan. Idővel egyedül is képes lenne megcsinálni szerintem. De az egyik dolog, amit Naruto megtanított nekem a sok közül, az az, hogy az ember többre megy, ha összefog másokkal. Sokkal többet érhet el úgy.

- Szóval azt mondod, tündérem, hogy a Kyuubi kölyök képes lenne lepipálni Peint, ha kapna egy kis segítséget, ugye?

- Igen, azt - bólintott határozottan Sakura. - Nem tudom, milyen tervet süthet ki, amikor majd készen áll a feladatra, de már most biztos vagyok benne, hogy ennél az ostoba illúziós ötletnél jobb lesz. És légyszíves, Kisame, ne hívd így. A neve Naruto, és nem Kyuubi kölyök.

- Jól van na, ne húzd fel magad, édesem - legyintett, aztán elgondolkozva maga elé meredt, és aztán lassan elkezdett beszélni, anélkül, hogy a lányra nézett volna. - Ugye azt tudod, hogy ez a te kis... - Elhallgatott, és erőt vett magán. - Hogy ennek a te kis Narutódnak nagyon sok mindent kell tudnia ahhoz, hogy olyan vezető válljon belőle, mint amilyen Pein? Nem hogy ahhoz, hogy túltegyen rajta. Ha tényleg olyan jó lesz a terve, mint ahogy azt feltételezed, kitörölheti vele a seggét, ha nincsen diplomáciai érzéke, vagy kapcsolatai, vagy ha képtelen taktikázni vagy logikusan gondolkozni. Ha nem elég okos, ha nem elég komoly, ha nem elég hozzá, hogy elvezesse legalább Konohát, akkor neki annyi. Akármilyen ragyogó is a vigyora, ha ezek nincsenek meg benne, el is felejtheti már most, hogy valaha is viszi valamire. Mármint valami ennyire nagyra. Úgy tudom, mindenáron Hokage akar lenni, igaz? - Mikor Sakura bólintott, a férfi megvonta a vállát. - Ezek nélkül lófaszt se ér, még ha tényleg jó is lenne. Esélyt sem adnak neki.

- Tudom - felelte a lány. - Éppen ezért mondtam az előbb, hogy mindenki többre megy mások segítségével. Narutónak egy cseppnyi diplomáciai érzéke sincs. De ott van Hinata Hyuuga, akinek talán több is van a kelleténél. Kapcsolatok? Tsunade és Jiraya. Taktika? Shikamaru Nara. Érted? Minden egyes feladatra megvan az alkalmas jelölt. Narutónak nem lenne több dolga, minthogy kicsit felnőjjön, és rájöjjön, hogy elég lenne ezeket az embereket összetartania. Bőven elég, ha ő a központi figura. Az arca a dolognak, hogy úgy mondjam, mert ő az, aki képes meggyőzni az embereket azzal, ami a szívében van. Ő a vezéralkat. Nem kell, hogy ő legyen a legokosabb, vagy a legudvariasabb, a legügyesebb a szavakkal... Az ereje elég, mert Naruto már most is elég erős. Kurama miatt is, és maga miatt is persze. Ez elég, ez és a hite.

- Az lehet, hogy ő meg tudja győzni az embereket azzal, ami a szívében van, csillagom, de remélem, hogy lesz annyi esze és jó közel tart majd magához téged, ha eljut odáig, hogy felismerje, mire lehetne képes. Mert te meg az agyaddal győzöl meg másokat - mutatott rá Kisame egy győztes mosollyal. - Okos vagy, baszki.

- Kösz - nevette el magát Sakura. - A Hokagénak amúgy is vannak tanácsosai. Van akinek sokkal több, mint kettő. Miért ne lehetne, hogy a Hokage posztja maga inkább névleges poszt legyen, és egy központi tanács, több ember tartsa a kezében az irányítást? Így kevesebb a lehetősége a túlkapásoknak, vagy a rossz döntéseknek. És mivel mindegyik ember más, egyszerre több szempontot is meg lehet ismerni és körbejárni, ami fontos. A tanácsok pont ezt a feladatot töltik be, de tovább lehetne ezt vinni. Tsunade nem köteles megszavaztatni semmit. Maga is eldönthet akármit, jóformán teljesen egyedül. Őt is ellenőrzik, de vannak hézagok. Nem is kevés. Tsunade mellett is elég sokat dolgoztam, így jobban rálátok erre a rendszerre, a működésére, mint a legtöbben. Csak szerencse az egész és némi feltételezés. Jókor voltam jó helyen. - Ivott egy kortyot és figyelte, ahogy Kisame egy mindentudó félvigyorral az asztallapra mered. - Visszatérve Narutóra - folytatta Sakura jócskán belemerülve a témába. -, képes lenne rá. Kicsit terelgetni kell az igaz, de képes lenne rá. Csak hozzá kell segíteni ahhoz, hogy rájöjjön, mit tudna megtenni, ha valóban Hokage lenne.

- Miért akar az lenni? - kérdezte Kisame, az ujjaival kicsit nyugtalan taktust vert az asztalon. - Mit akar elérni vele?

- Azt, hogy végre észrevegyék - sóhajtotta Sakura és lehunyta a szemét. - Naruto árva, és nagyon sokáig teljesen egyedül volt. Senki nem foglalkozott vele, sőt Kurama miatt úgy néztek rá, mint egy gyilkosra. Senki nem akart játszani vele, vagy a barátja lenni. Sasuke elég bátor volt hozzá, hogy ne hagyja ott, ha Naruto a közelébe ment, így végül barátok lettek, bár megeszem a kalapom, ha ezt Sasuke valaha is hajlandó lenne elismerni. Az ő kapcsolatuk sosem a barátság, hanem a viszálykodás címszava alatt zajlott. Én eleinte egész jóban voltam vele Sasuke miatt, aztán bekerültünk a suliba, és Sasuke fontosabb lett nekem, mint Naruto. Néha nagyon csúnyán bántam vele, amire persze nem vagyok büszke. Sosem voltam. De nagyon kevesen hittek benne. Én az elején nem. Talán Sasuke sem igazán, nem tudom. Iruka-sensei volt az, aki neki adta a bizalmát, teljes egészében. Sosem volt jó tanuló és mindig felfordulást okozott. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor kaptunk büntetést, vagy hányszor kerültünk bajba miatta. Csak azt akarta, hogy észrevegyék. Hogy az emberek ne tudjanak elmenni mellette egyetlen, hideg pillantással, mert szörnyetegnek hiszik. Gyűlölték őt, azért, ami, és nem vették a fáradtságot, hogy eszükbe jusson, hogy egy ártatlan gyereket vádolnak valami olyasmi miatt, amiről nem tehet. - A lány kinyitotta a szemét, és felnézett Kisaméra. - Folyton bohóckodott, hogy ne legyenek képesek figyelmen kívül hagyni. Meg akarta mutatni, hogy csak egy gyerek, egy árva gyerek, semmi több. Hogy nem szörnyeteg. Azt hiszem, egy kicsit emlékeztet valakire téged Naruto, igaz? - kérdezte végül halkan, és a férfi a tekintetét kerülve belülről a száját harapdálva kelletlenül bólogatott. - Amikor egészen kicsi volt, úgy gondolta, hogy ha ő lesz a Hokage, többé nem hagyhatják figyelmen kívül. Ami persze igaz, de idővel, ahogy elkezdett felnőni, és valamennyire megkomolyodni, másért is fontos lett neki. Nyilván nem tudom minden indokát, akkor sem, ha most a legjobb barátaim egyike, a többiről pedig nincs jogom beszélni, mert az ő dolga. De azt hiszem, ennyit elmondhattam. Ezt elég sokan tudják, szembetűnő a dolog.

- Ezért képes rá, hogy összetartson másokat. Mert tudja mennyit jelent, ha van egy bárátja. Ismeri az igazi értékét.

- Igen - felelte Sakura, Kisame arcát fürkészve, aztán egy sóhajjal felállt. - Csak gondolkozz el rajta, rendben? - kérdezte tétován az asztalra koppintva, és mikor a férfi biccentett, utánozta a mozdulatát. - Rendben - mondta lassan. Egy percig még ott állt, a férfit figyelte, aztán egy újabb sóhajjal mellélépett, és a Samehadán óvatosan áthajolva átkarolta a nyakát, majd homlokon csókolta. - Jó éjszakát, Kisame.

- Neked is, édesem - felelte elgondolkozva, szórakozottan a férfi.

Sakura a konyhaajtóból még egyszer visszapillantva végül egyedül hagyta, és Kisame töprengve az asztallapra meredt, meg a lassan kihűlő teával félig teli bögréjére.

Naruto Uzumaki. Valahogy jobb volt, mikor még nem volt Naruto. Csak a Kyuubi kölyök. Csak a jinchuuriki. Csak egy eszköz. Kisame nyelt egyet és felemelte a fejét, hogy a behajtott konyhaajtóra pillantson.

Naruto Uzumaki.

*****

Naruto zsebredugott kézzel, némán haladt Hinata mellett, néha egy-egy kíváncsi pillantást vetett rá. A lány is hallgatott, maga elé figyelt, hogy hová teszi a lábát és úgy tűnt, teljesen elmerült a gondolataiban.

- Szóval... - szólalt meg végül, unva a hosszú némaságot Naruto. - Családi vacsi? - kérdezte kíváncsian, és Hinata felrezzenve ránézett.

- Nem, nem egészen - felelte halkan, aztán újra hallgatásba burkolózott, és Naruto egy rövid ajakbiggyesztéssel előrefordította a fejét.

Hinata mindig is csöndes volt, de ez egy szokatlanul kurta és szórakozott válasz volt tőle. Arra gondolt, talán aggódik a vizsga miatt. Ismerte azt a görcsöt, ami az ember gyomrába ült. Persze, mindenki azt hitte, hogy nagyon magabiztos. Igyekezett úgy tenni. Nem akarta, hogy beszarinak gondolják.

Az egyik lépésnél egy kavics került a szandálja orra elé, hát hogy szórakoztassa magát, rugdosni kezdte maga előtt, ahogy tovább haladtak. Nem szeretett csendben lenni, feszélyezte, így végül újra Hinatára sandítva megszólalt.

- Hogy megy az edzés?

- Tessék? - rezzent fel a lány, és Naruto az arcát vizslatva megismételte a kérdést.

- Csak kíváncsi vagyok, hogy hogy megy az edzés. Gyakorolsz még a klónokkal?

- Nem, most nem. Máson dolgozom - mondta végül egy halvány, de őszinte mosollyal Hinata, és a fiú elégedetten nyugtázta, hogy végre rendesen figyel rá. - Egy nehezebb klántechnika, de egészen jól haladok vele - tette hozzá reményteljesen, és Naruto elvigyorodott.

- Az király. Én is sokat edzek mostanában - mondta lelkesen. - Ero-sennin kicsit elfoglalt ugyan most, hogy a nagyinak segít, de jut egy kis ideje rám is. Meg egyedül is gyakorlok. Sokat. Nem puhulhatok el, mire Sakura-chan hazaér! - vigyorodott el. - A végén még megdönti a rekordját, és átküld azon a negyedik falon is!  - Hinata elmosolyodott, és Narutót figyelte, ahogy magában nevetgél a saját viccén. - Jól vagy, ugye? - kérdezte végül Naruto kicsit elkomolyodva és lányra nézett, aki kicsit zavartan, hogy rajtakapták a bámuláson, lesütötte a szemét.

- Nem - mondta gyorsan, aztán még gyorsabban hozzátette. - Igen. - Mikor érezte magán Naruto zavart, kérdő tekintetét, felsóhajtott. - Nem is tudom. Tényleg, én csak... Tudod, mostanában mindenkitől azt hallom, hogy higyjek magamban - mormolta halkan. -, de senki nem mondja meg, hogyan. Szeretnék, tényleg. Erős lenni és hinni magamban, abban, hogy valóban bármire képes vagyok úgy. De egyszerűen csak... Nem tudom, hogyan tegyem. Te hogy csinálod? Hogy tudsz ilyen erősen és megingathatatlanul hinni önmagadban, Naruto? - kérdezte tétován és a fiúra nézett, aki meglepetten őt bámulta.

- Ö... Hát csak... Nem tudom. Csak úgy csinálom - felelte bizonytalanul. Hinata kicsit elkámpicsorodva elfordította a fejét, és egy pillanatig egy velük szemben jövő kisebb lánycsapatra bámult, akik hangosan kacarászva beszélgettek, aztán maga elé meredt, mikor elhaladtak mellettük. Naruto zavartan megvakarta a tarkóját és egy sóhajjal összeszedve magát, hirtelen megszólalt. - Tudod, jól csinálod - mondta szinte hadarva. - A reménykedés jó, úgy értem. Az, hogy reméled, hogy sikerülni fog, amit szeretnél. Néha már ez is elég, és azt hiszem, ebből... Úgy értem, ez kezdésnek király dolog. Amikor mondjuk egy nehéz jutsut akarok megcsinálni, akkor igazából csak nagyon erősen próbálkozom, és remélem azt, hogy sikerülni fog. Szóval, ha kitartó vagy és nem adod fel, és közben reménykedsz, az jó. Igen. Azt hiszem - tette még hozzá homlokráncolva, egy kicsit zavartan. - Szóval tényleg, úgy gondolom, hogy jól csinálod.

- Köszönöm - suttogta egy finom mosollyal Hinata, és most nagyon örült az éjszaka sötétségének, mert elrejtette a pirulását. - Tudod... - kezdte kicsit habozva és lassan. - Nem igazán tudok hinni magamban, de az az igazság, hogy másokban nagyon. Lehet, hogy talán pont azért, amiért magamban nem tudok hinni, nem tudom. De azt tudom, hogy benned hiszek, Naruto.

A hangja szinte csak suttogás volt, zavartan a cipője orrát bámulta és nem mert felnézni, amíg meg nem hallotta a fiú nevetését. Mikor felpillantott, a tekintete találkozott Naruto vidám és meleg tekintetével.

- Köszönöm, Hinata - mondta egy mosollyal. - Nagyon aranyos vagy. Sokat jelent nekem. Tényleg.

A lány vérvörösre pirulva újra lehajtotta a fejét, és olyan szorosan lehunyta a szemét, hogy a szemhéján furcsa, különféle formájú és színű minták kezdtek táncolni. A szíve hangosan és súlyosan dobolt a mellkasában, és le kellett nyelnie azt a jóleső sóhajt, ami feltörni készült belőle.

Lassanként az utcán járók zsivalyát az este csöndje vette át, és mikor Hinata kinyitotta a szemét, meglepetten látta, hogy már mindjárt hazaér. A Hyuuga birtok kapuja alig húsz méterre volt. Hinata megállt és Narutóra pislantott, aki kicsit értetlenül nézte, hogy miért állt meg.

- Itt vagyunk - mondta halkan a lány előre mutatva, és Naruto meglepetten a mutatott irányba bámult.

- Á, igen. Túl közel laktok - motyogta kicsit bosszúsan, és Hinata összeráncolta a homlokát.

- Ezt hogy érted? - kérdezte kíváncsian, félrebiccentett fejjel, mire a fiú zavartan nevetgélni kezdett.

- Sehogy, sehogy - mondta gyorsan legyintve. - Csak eszembe jutott. Semmi. Hát akkor...

- Köszönöm, hogy hazakísértél - mondta halkan Hinata, mikor Naruto elhallgatott, és egy finom mosollyal ránézett.

- Nincs mit, igazán - mentegetőzött a fiú. - Bármikor nagyon szívesen elkísérlek. Haza is, de... Máshova is. Akárhova. Igen - mondta zavartan és bólintott pár aprót, majd rávigyorgott Hinatára, aki a másik arcát fürkészve érezte, hogy megint elpirul.

- Ez igazán... kedves tőled. Köszönöm - hebegte, aztán csak álltak egymással szemben pár órának tűnő másodpercig. - Azt hiszem, én... Én most bemegyek. Fáradt vagyok, és...

- Persze, persze - vágta rá gyorsan Naruto. - Menj csak, pihenj le. Tudom, milyen keményen dolgozol, és hát, rád fér, na. Ö... Jó éjszakát, Hinata.

- Neked is - suttogta a lány, aztán kissé vonakodva és lassan ugyan, de megfordult. - Jó éjszakát.

Naruto utánabámult, aztán elmosolyodott.

- Hinata.

- Igen? - Hinata olyan gyorsan fordult meg, hogy kis híján beleszédült, a fiú pedig hosszan, némán rámeredt.

- Nagyon... Gyönyörű vagy - mondta lassan és komolyan, aztán figyelte, ahogy a lány arcát elönti a pír. - Tetszik így a hajad - tette hozzá és már mosolygott, mert nem bírta visszatartani. - Nagyon. Jól áll.

- Kö... Köszönöm - dadogta zavartan, egy szégyellős mosollyal Hinata.

- Most már tényleg megyek - nevette el magát Naruto és a szemét le sem véve róla kicsit félszegen intett, mielőtt zsebre dugta a kezét és hátrálni kezdett. - Jó éjszakát.

- Jó éjt - ismételte Hinata szinte gépiesen, a szája zsibbadt, a szíve pedig kiugrani készült a helyéről.

Figyelte, ahogy Naruto egy mosollyal végül megfordul, de vissza-visszanézve egyre kisebb lesz, majd lassan eltűnik az út végén, és egy végtelenül boldog mosollyal a szájába harapott.

Csak később, odabent a szobájában vette észre. A köntösében a tükör előtt állt, és éppen leengedni készült a haját, mikor a keze megállt a levegőben, és elsápadt. A szíve kihagyott egy ütemet és a mutatóujja tétován a díszhez ért a hajában. Az apró rókamedálra. Az összes istenek és ördögök, Naruto látta a hajában! A lába kis híján összecsuklott alatta, mikor rájött, hogy ezért emelte ki külön, hogy tetszik neki a haja. Tetszik neki! A haja, vagyis a medál...

Hinata úgy érezte, mindjárt elájul, és a széke karfájába kapaszkodva lerogyott az ágyra. Érezte, ahogy az arcába visszatér a szín. Kicsit több is, mint normális esetben szokott. A szemébe teljesen váratlanul, hirtelen könnyek szöktek, és nem tudta őket visszatartani az ujjaival sem, hiába kapott oda.

Ott ült és sírt. Maga sem tudta, miért. A boldogságtól, vagy a szomorúságtól? Fogalma sem volt. Csak sírt, a könnyei végigfolytak az ujjai között, és az ölébe gyűrt sötétkék anyagra hullottak. Ahogy a válla rázkódott a zokogástól, a hajában békésen, megállíthatatlanul himbálózott az apró róka.

*****

Itachi arra rezzent fel a mély, álomtalan alvásból, hogy egyedül fekszik az ágyban. Kábán, csukott szemmel lassan oldalra fordult, kihunyorogva a szemhéja alól az ágy másik oldalára meredt. Még csak gyűrött sem volt a párna, a takaró ugyanúgy állt, mint mielőtt elaludt volna. Miért nem alszik fél kettőkor?

A férfi homlokáncolva a másik oldalára fordult és az éjjeliszekrényre támaszkodva óvatosan felnyomta a felsőtestét, hogy felülhessen. Nem lett volna túl kellemes csak úgy, hasizomból felülnie, mert még mindig érezte a tompa sajgást a mellkasában. Már nem nevezte volna fájdalomnak.

Először a mosdóba ment ki, és hallotta, ahogy Kisame hangosan horkol, Tobi pedig békésen szuszog mellette. A körvonalaikat is ki tudta venni a sötétben, úgy tűnt, Tobi átdobta a lábát Kisaméén. Ahogy a mosdóból a konyhába ment, Kisame felhorkant, majd elhallgatott, de aztán pár másodperc múlva újrakezdte, Itachi pedig halkan benyitott a konyhába.

A lámpa fénye elvakította, ahogy nekitámaszkodott az ajtófélfának, de látta, ahogy Sakura felé fordul és rámosolyog. Rajta volt a szemüvege.

- Miért nem alszol? - kérdezte Sakura szórakozottan, és a férfi próbálta megállapítani, mit csinálhat éppen. - Pihenned kéne, és nem mászkálni.

Valami rotyogott a tűzhelyen, és a lány a kertészkedéshez használt kesztyűben turkált egy fehér műanyag tálban. A nadragulya bogyói voltak benne, amiket összegyűjtöttek.

- Ezt kérdezhetném én is - felelte végül Itachi kásás hangon, és a lány felpillantott rá.

- Kijöttem Tobiért, de már aludt, szóval teát főztem. Mire visszamentem a hálóba, már aludtál - vonta meg a vállát Sakura. - Próbáltam, de nem tudtam elaludni, szóval meguntam a forgolódást és kijöttem kicsit kísérletezni. Ha már itt van, kihasználom - mormolta.

- Azt mondtad mérgező. Nem kéne babrálnod vele.

- Ne aggódj, a legtöbb méreg semmilyen hatással nincs rám - mondta Sakura és elgondolkozva válogatott. - Egyébként, azért vettem fel a kesztyűt - tette hozzá végül egy mosollyal rásandítva, és felemelte a kezeit, hogy meg is mutassa.

Mikor visszafordult a munkája felé, Itachi az erős fényben álmosan hunyorogva ásított egyet.

- Hagyd azt és gyere aludni.

- Mindjárt befejezem - mondta Sakura és felé sem nézett, a férfi pedig egy sóhajjal összefonta a karjait a csupasz mellkasán.

- Késő van - jegyezte meg, a lány pedig egyetértően hümmögve belekukkantott a tűzhelyen a fazékba. Itachi egy újabb sóhajjal áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, majd újra megszólalt. - Nem tudok rendesen aludni, ha nem fekszel mellettem - mondta halkan, és Sakura felpillantott rá.

Meglepetten elnevette magát és lehúzva a kesztyűit, a férfi elé lépett, hogy átkarolhassa a nyakát.

- Mindjárt kész van, rendben? - kérdezte, aztán lábujjhegyre állt és finoman szájon csókolta. - Olyan édes vagy - kuncogta, mikor Itachi vonakodva ugyan, de hagyta elhúzódni kicsit. A karja még mindig a nyakában volt. - Pont olyan édes, mint egy epertorta tejszínhabbal. - Itachi felvonta a szemöldökét, és a lány nevetve elengedte. - Csokisziruppal - tette hozzá és egy nagyot bólintott, míg visszalépett a konyhapulthoz. - Bizony. De megennék egy olyat most - sóhajtotta egy mosollyal, és Itachi rákapta a tekintetét.

Kicsit zavartan a lány arcát fürkészte, újra nekitámaszkodott az ajtófélfának, és az előbb még Sakura dereka köré fonódott kezeit is újra összefonta a mellkasán. Az alkarja finoman végigsúrolta a sebét, már ami maradt belőle, és Itachi kicsit tétován kinyitotta a száját. Aztán becsukta, hogy újra kinyithassa. Nem tudta, jó ötlet-e megkérdezni, de végül megtette.

- Akarod, hogy... Szerezzek neked egyet? - kérdezte végül bizonytalanul és habozva, homlokráncolva Sakurát figyelte, aki megkavarta a fazék tartalmát, és halkan nevetett.

- Nem azért mondtam - kuncogta. - Csak eszembe jutott. Különben is, minek mennél el az éjszaka közepén egy... - A lány elhallgatott, és Itachi látta, ahogy lehervad a mosolya. Összeszorított ajkakkal az edénybe meredt, majd lassan felpillantott rá. - Mióta tudod? - kérdezte egy sóhajjal és a konyhapulton álló üvegfiolák egyikéért nyúlt. Az arca komoly, de sem neheztelő, sem bosszús nem volt, és a férfi tétován megvakarta a könyökét.

- Nem tudom, pár napja - mondta végül, és Sakura rá sem nézve bólintott, ahogy a kesztyűbe bújtatott keze megragadta a fazék fülét. - Nincs egy hete - tette még hozzá, és próbált valamit leolvasni a lány arcáról, ami most olyan zárkózott volt, mint még soha ezelőtt. - Észrevettem, hogy véded a hasadat. Külön.

Sakura felpillantott rá, aztán egy szó nélkül visszatért a figyelme arra, amit csinált és telitöltötte a fiolákat a fekete folyadékkal. Itachi némán nézte, mit csinál, aztán kibámult a konyhaablakon és lassan újra megszólalt.

- Tudom, hogy nem tartozik rám - kezdte feszengve. -, de beszélhetnénk róla egy kicsit?

- Mit akarsz beszélni róla? - kérdezte gúnyosan Sakura. - Mit akarsz hallani, úgy mégis?

Itachi nyelt egyet és a lányra meredt, aki még mindig nem nézett rá.

- Folytassuk ezt odabent - mondta halkan, míg leeresztette a kezeit. - Nem akarom felébreszteni Tobit és Kisamét.

- Öt perc. Elpakolok és megyek - felelte kurtán Sakura, és bedugaszolt egy újabb telitöltött fiolát. - Bevittem neked teát, amíg aludtál, az éjjeliszekrényre tettem. Idd meg.

- Rendben - bólintott Itachi és egy pillanatig még ott állt az ajtóban, mielőtt megmoccant volna. - Haragszol? - kérdezte végül, és a lány egy hatalmas sóhajjal megrázta a fejét.

- Nem. Nem, csak... - legyintett. - Majd odabent. Menj.

- Várlak - felelte halkan a férfi, és lassan visszasétált a hálóba.

Kisame még mindig horkolt, Tobi is aludt a hangokból ítélve és Itachi megnyugodva, hogy egyikőjüket sem keltették fel, visszabújt az ágyba. Ülve maradt, nem akart lefeküdni. Elkortyolgatta a teáját, amíg várakozott. Úgy érezte, ez volt élete leghosszabb öt perce, holott tudta, hogy volt már hosszabb is. Egy párszor.

Mikor Sakura bejött és halkan becsukta maga után az ajtót, érezte rajta, hogy ideges. Ő is az volt. A szoba másodpercek alatt feszülten szikrázó levegővel telt meg, és Itachi figyelte, ahogy a lány kibújik az egyszerű, fehér köntöséből, és beakasztja a szekrénybe.

- Miről akarsz beszélni? - kérdezte vonakodva Sakura és leengedte a kócos, hevenyészett kontyba fogott tincseit.

A férfi némán figyelte, ahogy a vállára és a hátára omlik a rózsaszín hajzuhatag, aztán letette a bögréjét.

- Gyere ide.

- Miért? - kérdezte Sakura, miközben rámeredt Itachira, aki kinyújtotta felé a kezét.

- Csak gyere. Gyere ide - mondta finoman, és a lány egy sóhajjal, nem túl lelkesen lehuppant mellé az ágy szélére.

- Nem kell körbesimogatnod, nem kell megnyugtatni, jól vagyok, csak... Csak ideges - mondta kicsit bosszúsan, de mikor Itachi végigsimította a karját, nem tiltakozott.

- Nem csak te vagy az - jegyezte meg a férfi és a karjánál fogva magához húzta. - Nem csak azért csinálom, hogy megnyugtassalak. Nekem is szükségem van rá - vallotta be egy sóhajjal, aztán homlokon csókolta Sakurát, mikor végre megadóan odakucorodott mellé, és a vállára hajtotta a fejét.

- Rendben. Miről akarsz beszélni? - kérdezte újra a lány, ezúttal teljesen máshogy, és Itachi a feje búbjára hajtotta az arcát.

- Nem akarok udvariatlan lenni és faggatni - kezdte lassan, az ujjai szórakozottan cirógatták Sakura karját. - Csak szeretném tudni, hogy lesz most.

- Micsoda? - kérdezett vissza a lány, pedig Itachi pontosan tudta, hogy tudja, mire gondol.

Azt akarta, hogy kimondja. Hogy kimondja azt a szót, és ezzel valósággá tegye. Hogy igazi legyen, létező. A számára is. Kettejük számára. Itachi lehunyta a szemét és a tenyere végigsiklott Sakura alkarján.

- Szeretném tudni, hogy mi lesz veled és a babával - mondta halkan. - Hogy mit akarsz tenni.

- Nem sok lehetőségem van - felelte kicsit gúnyosan és komolyan nevetve a lány, Itachi pedig felemelve a fejét ránézett.

Csak profilból látta az arcát, a félig lehunyt szemhéján végigfutó halványkék ereket, egy régi seb apró, szinte már láthatatlan nyomát a szeme sarka alatt. Komoly volt, kis híján már komor, és még mindig kicsit ideges, de Itachi örült neki, hogy legalább hajlandó beszélni róla, akkor is, ha ennyire kelletlenül.

- Dehogynem - mondta kicsit zavartan a férfi, homlokráncolva figyelte, ahogy Sakura bizonytalanul körberajzolja az ujjaival a takaró mintáját. - Nagyon sok lehetőséged van. Miről beszélsz?

A lány hallgatott, hagyta hogy az ujjai végigérjenek a kacskaringós bézsszínű mintán, aztán egy sóhajjal Itachi mellkasára fektette a tenyerét a vörös sebtől távol, majdnem ott, ahol összeért a testük.

- Mit gondolsz, mi fog történni? - kérdezte Sakura és kíváncsian a fekete szemekbe nézett, amik kissé értetlenül meredtek rá.

- Veletek? - kérdezett vissza, és mikor a lány bólintott, megvonta a vállát. - Nem tudom. Nem rajtam múlik. De gondolom, megkeresed Sasukét és megkéred, hogy menjen vissza Konohába. Oda, ahol a családja van - mondta lassan, aztán Sakurára pillantott, aki egy szkeptikus kis mosollyal a szája sarkában őt nézte.

- Sasuke családja halott - felelte halkan. - Én és a kicsi... Mi nem vagyunk a családja, Itachi.

- Persze, hogy a családja vagytok - tiltakozott a férfi. - Gyereke lesz tőled. Szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy boldog lesz, ha megtudja, hogy apa.

- Te ezt most teljesen komolyan gondolod, igaz? - nézett rá kicsit elképedve Sakura.

- Persze, hogy komolyan gondolom, ő maga mondta neked, hogy szeret. Mindig családot akart. Újrakezdeni a klán történetét - mondta Itachi értetlenül. - Tudom, hogy... hogy nem így szerettél volna anya lenni, de azt, is tudom, hogy... Sejtem, hogy szerettél volna az lenni. Most az vagy. Sajnálom, hogy ennyi következménye lett az öcsém ostobaságának, hogy nem elég, amit tett, még... még várandós is vagy, de azt reméltem, talán... - A férfi becsukta a száját, mert rájött, hogy hebeg és lehunyta a szemét. - Ne haragudj. Bocsáss meg - suttogta végül. - Fogalmam sincs, mit élsz át. Hogy mit éltél át és milyen érzés lehet. Lehet, hogy gyűlölöd ezt az egészet, és...

- Itachi. - Sakura finom hangjára kinyitotta a szemét és a lány gyengéd mosolyára bámult. - Nem, tényleg nem könnyű, ez igaz. De tudod... - A lány felsóhajtott és egy pillanatnyi hezitálás után folytatta. - Nem magam miatt vagyok képtelen elhinni, amit mondtál. Hogy majd boldogan élünk, míg meg nem halunk, mint egy csodálatos, vidám kis család - nevette el magát komolyan. - Nehéz ezt elmagyarázni. Sokkal rosszabb volt, ami történt köztünk, mintha mással történt volna meg, nem vele. Ezt már elmondtam, de így valahogy... Valahogy könnyebb is. Egyszerűbb volt eljutni a megbocsátás gondolatáig. Nem tudom, miért van így, de így van. És bár elfelejteni sosem fogom, soha nem fogom ezt elfelejteni neki, Itachi, de úgy érzem, megbocsátani képes vagyok. Nem most; majd. Egyszer. Tényleg szeretem, amikor optimista vagy és reménykedsz, de még viccnek is rossz, hogy egy család legyünk. Nagyon sokszor megmondtam neked, ki van zárva, hogy a felesége legyek, és ha már itt tartunk, az is, hogy egyáltalán együtt éljek vele. Ez csak... Ez az esély egyszerűen csak elúszott, amikor megtette. Képtelen lennék rá. Nem vagyok hozzá sem elég ostoba, sem elég erős.

  - Sajnálom, nem így értettem - mondta Itachi halkan. - Ne haragudj, nem gondoltam végig. Sajnálom.

- Ne kérj bocsánatot, Itachi - rázta a fejét lassan Sakura, és visszahajtotta az arcát a vállára. - Tudom, hogy nem könnyű mások helyzetébe képzelned magad. Hogy nem könnyű belegondolnod mások érzéseibe, mikor néha a sajátjaiddal se vagy tisztában. Nem te vagy az egyetlen. Nekem is nagyon zavaros ez az egész, és talán nem is tudom majd rendesen elmondani, de azért megpróbálom. Őszintén szólva, nem akartam gyereket. Úgy értem, még nem most. Tizenkilenc éves vagyok és még annyi minden van, amit csinálni akartam, mielőtt találok valakit és családom lesz. A közelében sem voltam annak, hogy egyáltalán párom legyen, nem hogy rögtön gyerekem. Ez... nagyon hirtelen jött, és nagyon nehéz elfogadni, hogy nem elég, hogy lelki teher, még fizikailag is... sokáig jelen lesz az életemben. Végig. Egyetlen egy rossz dolog, és az egész életem összeomolhatott volna, érted? Ez borzalmas, Itachi. Hány olyan nő lehet, akit megerőszakoltak és egész életében együtt kell élnie a következménnyel, ami ráadásul még csak nem is az ő... Az ő hibája. Annyira igazságtalan, hogy van, aki elveszi mástól az egész életét, és arra ítéli, hogy mikor ránéz a gyerekére, minden egyes alkalommal újra meg újra átélje, ami vele történt. Mintha nem lenne elég rossz önmagában a helyzet...

- Te is... - Itachi nyelt egyet és lassan, komoran maga elé meredve folytatta. - Így gondolsz rá? A babára? Hogy mindig mikor ránézel, az fog eszedbe jutni... Sasuke?

- Sasuke biztos. Az az este... Nem tudom - vonta meg a vállát Sakura bizonytalanul. Újra babrálni kezdett a takaró mintáját, mintha szüksége lenne valami elfoglaltságra, amíg beszél. - Gondoltam rá, hogy elvetetem - vallotta be halkan, és Itachi szorosan, nagyon szorosan lehunyta a szemét. Nem vette észre, de a lélegzetét is visszafojtotta. Nem mondhatja meg neki, hogy nem akarja. Nem számít, ő mit akar. Egyedül Sakura döntése. Támogatni akarta. Támogatnia kell, akárhogy is döntsön végül. Nincs szüksége arra, hogy ellenkezzen vele és elítélje. Nem az ő döntése. Nem. - Megvettem a növényeket odalent a patikában, mindet. Nem akarta odaadni. Azt mondta, nem kéne ezt tennem egy ártatlan gyerekkel - suttogta Sakura, és Itachi hallotta a hangjában a könnyeket. - Olyan mérges voltam rá. Nagyon. El sem tudja képzelni, milyen nehéz egy nőnek meghoznia egy ilyen döntést. Hogy milyen teher. Hogy mennyire fáj. Fogalma sincs róla, Itachi, hogy mit tehet ezzel az egyetlen mondattal egy nő lelkében. Soha nem is fogja tudni, mert soha nem lesz olyan helyzetben, hogy rákényszerüljön ezt tenni. - Ne. Ne, ne, ne. Itachi próbálta megfékezni a szíve őrült dobolását, de képtelen volt. A gondolat, hogy Sasuke elveszít valami nagyon fontosat, amiről nem is tudja, hogy létezik, fojtogatta. - Előtte is tudtam, hogy nem tehet semmiről. Hogy Sarada nem hibás ebben az egészben. Sasuke... Sasuke a hibás.

Sakura halkan sírni kezdett, a könnyektől nedves arcát a vállának szorította, és a tenyerét a szájára tapasztva megpróbálta elfojtani a zokogása hangját. Itachi a karjánál fogva erősen magához szorította, átkarolta és a homlokát a feje búbjának támasztva igyekezett teljesen beburkolni, biztonságba, melegbe és védelembe csomagolni, hátha segít valamennyit. A gyomra remegett, egy tömör, nehéz csomónak érezte, ami felfelé furakszik benne, hogy az egész testét egy ideges csomóvá változtathassa. Képtelen volt nyelni, vagy megszólalni. A torka szűk volt, a hangszálai mintha elpattanni készültek volna, szinte fájdalmasan feszültek.

  - Nem tudom megtenni, nem tudom - csuklotta a lány, az ujjai Itachi felkarjába vájtak. - Tudtam, hogy nem tudom, de meg akartam próbálni, mert nem akartam... Borzalmas ember vagyok, szörnyű, én csak... - A férfi szerette volna kinyitni a száját, és azt mondani, nem az, hogy csodálatos, hogy megérti, hogy semmi baj, de egyszerűen képtelen volt megszólalni. Úgy érezte, megkövült, moccanni sem bír. - Hogy engedhetik az istenek, hogy egy olyan emberből, mint én, szülő legyen? - sírta Sakura, az ujjai görcsös szorítása most felengedett a karján. - De nem tudtam megtenni, nem, képtelen voltam, és annyira, annyira sajnálom, Itachi, annyira sajnálom... Megfőztem azt a hülye, átkozott teát és nem tudtam hozzányúlni sem, nem tudtam meginni, pedig csak pillanatokig tart az egész, két nap alatt vége, és hányingerem volt saját magamtól, hogy erre gondolok, hogy meg akarom ölni, mikor semmit nem tett, semmit, ő jó, ő nem bántott senkit, lehet hogy ő lesz a legnagyobb boldogságom, csak azt akarja, hogy szeressem, hogy...

A lélegzet után kapkodó, hadaró, akadozó el-elcsukló hangja zokogásba fulladt, és Itachi újra szorosan magához ölelte, a nyakához húzta a fejét, hogy elrejtse. A tarkóján az ujjai kócos, rózsaszín tincsek közé csúsztak, és egy pillanatig sem foglalkozva a mellkasában fellángoló fájdalommal némán tartotta. Annyira szerette volna, ha megnyugszik, ha mosolyog, de tudta, hogy ki kell adnia magából. Hadd sírjon. Fáj, de jót tesz.

Egészen idáig ezt a rengeteg fájdalmat magába rejtve mosolygott rá, úgy, hogy szétszaggatta a kétség és a bűntudat. Értelmet nyert a tekintetében a távolság, a verandán szándékosan fellökött pohár, ahogy nyugtalanul kereste a helyét néha. Az a rengeteg töprengés, a túlfűszerezett ételek, a hányás, minden. Azt hitte, felfázott azért jár olyan gyakran mosdóba. Most került a helyére benne minden. És emellett még volt ereje fenntartani őt. Bátorítani, fogni a kezét, megműteni, Tobinak mesélni, mikor minden egyes mozdulat körülötte arra emlékeztette, ami kettétépte odabent. Káprázatosan kezelte az egészet. Hova fért el ebbe a pici, vékony nőbe ennyi akarat és erő?

- Semmi baj - suttogta halkan, és érezte, hogy ez a két apró szócska utat váj a többinek a torkában. Mintha a szívéből szakadtak volna fel, éles sajgást hagytak maguk után. - Csodálatos ember vagy, és csodálatos édesanya leszel - lehelte a hajába lehunyt szemmel Itachi, a tenyere finoman, körkörösen a hátát dörzsölte. - Ne érezz bűntudatot, amiért megfordult a fejedben, semmi baj. Mindenki így érezne a helyedben, Sakura. Figyelsz? Csodálatos anya leszel. Láttam, hogy az leszel. Tudom. Hiszek benned, mert tudom, milyen erős vagy. Tudom.

- Jó neked, hogy ilyen biztos vagy benne - nevetett fel komolyan, szomorúan Sakura, és felemelte a kezét, hogy letörölje a könnyeit.

Itachi elengedte, hogy odaférjen az arcához, a lány pedig felült, csak a hátát látta, a lehajtott fejét és ahogy két kézzel próbálja megtörölni az arcát, de hiába, mert még mindig folytak a könnyei. Itachi felült, tétován a vállához ért.

- Ne haragudj. Nem kellett volna felhoznom.

- Nem, nem a te hibád. Jót tesz, ha beszélek róla. Csak annyira nehéz, basszus - csuklotta a fejét rázva. - Tudom, hogy kell ellátni egy babát, de fogalmam sincs, hogy kell felnevelni egy gyereket, Itachi. Mit fogok csinálni, ha nem tudom majd szeretni? - suttogta, a könnyeitől nedves ujjaira meredve, a szavai újra megindították az arcán a könnypatakot. - Ha nem tudom majd szeretni, mert ha ránézek, Sasukét látom majd benne? Mit fogok csinálni, ha látom majd a szemében, hogy tudja, hogy nem szeretem? Nem is... Nem is tudom elképzelni, Itachi, fáj, baromira fáj, és én csak szeretném, ha boldog lenne, ha tudnám szeretni, ha jó anya lehetnék, én csak...

- Már most is szereted - mondta halkan Itachi és újra átkarolta a derekát. - Megvédted. Gondolsz rá. Jót akarsz neki. Már most is szereted őt, Sakura. - A lány felnézett rá, a tekintete bizonytalan volt és kétségekkel teli, az arca nedves a könnyeitől. Itachi felé nyúlt, és kisimított pár hajtincset az arcából, ami a bőrére tapadt. - Biztos vagyok benne, hogy már most is tudja, hogy szereted. Hogy neki van a világon a legerősebb, legcsodálatosab anyukája. - A férfi figyelte, ahogy Sakura halványan rámosolyog, aztán homlokráncolva lehajtotta a fejét. - Az összes gyerek rajong érted, hogy lehetnél rossz anya? Olyan türelmes vagy és kedves, képes vagy... Képes vagy igazán beleadni magadat mindenbe, amibe belekezdesz. Tudom, hogy nagyszerű anya leszel. Ne kételkedj magadban.

Sakura összeszorított szájjal a takaróra meredt, a szájába harapott, hogy megállítsa a könnyeit, és Itachi az arcát megtörölve a tenyerével, az ujjaival, várta, hogy megnyugodjon. Mikor felnézett rá, a szája véres volt, és a férfi egy szó nélkül letörölte azt is.

- Sajnálom, hogy erőltettem.

- Nem csináltál semmi rosszat, Itachi - suttogta szipogva a lány és kicsit megrázta a fejét. - Kellett róla beszélnem. Csak nem akartam.

- Hogy érzed magad? - kérdezte tétován, habozva Itachi, és Sakura rápislogott.

- Úgy érzem, szükségem van egy zsebkendőre - mondta komolyan, aztán elnevette magát, és Itachi is elmosolyodott, figyelte, ahogy a lány is letörli a saját arcát.

- A felső fiókban van - felelte halkan, a pillantása egy másodpercre sem mozdult Sakura arcáról, ahogy szipogva megfordul, hogy elérje a fiókot, és kifújja az orrát.

- Tudod, szükségem volt erre - szólalt meg halkan, visszafordulva felé, és a markában gyűrögetett zsebkendőre bámult. - Kellett egy kis idő, hogy tisztázzam magamban a dolgokat, hogy a helyükre tegyem őket. Át kellett gondolnom nagyon sok mindent, és miután sikerült, nem tudtam, hogyan... Nem akartam elmondani neked, mert fogalmam sem volt, hogy fogsz reagálni. Amúgy is, mennyire hangzott volna már kínosan? - kérdezte egy halk nevetéssel. - Ja, és Itachi, egyébként terhes vagyok. Nem tőled, nehogy elájulj, emlékszel, mikor az öcséd megerőszakolt? Életemben nem hallottam még ekkora szar szöveget.

Itachi elmosolyodott és figyelte, ahogy Sakura kivörösödött és feldagadt szemekkel felsandít rá. Az arckifejezése olyan volt, mintha azt mondaná, szánalmas az egész.

- Igen, egy kicsit... Őrülten hangzik - vallotta be végül, a lány pedig bólogatva visszaterelte a figyelmét a zsebkendőre. - Mit fogsz csinálni? - kérdezte Itachi óvatosan, Sakura pedig egy hatalmas, mély lélegzettel és egy bátortalan kis mosollyal felemelte a fejét, hogy újra ránézzen.

- Hogy is mondjam... - kezdte elgondolkozva. - Egy egyedülálló anyukával randizol - mondta végül egy kicsit kínos mosollyal bólogatva.

Itachi az arcát fürkészve rezzenéstelenül nézett rá egy pillanatig.

- Menő - felelte végül lassan, egy halvány mosoly ült ki a szája szélére. - Mindig is ki akartam próbálni.

Sakura hitetlenkedve elnevette magát, és még egyszer utoljára megtörölte a szemét.

  - Tényleg? - kérdezte végül vihogva, és úgy tűnt, most azt nem tudja abbahagyni, ahogy az előbb a sírást.

- Nem, csak mondtam - vonta meg a vállát mosolyogva Itachi, és ettől Sakura még jobban nevetni kezdett. - De eddig nem rossz. Nem panaszkodom.

  - Még jó - nevette a lány és lesütötte a szemét. - Tudom, hogy nem lesz könnyű, de igazából jóformán mindegy, hogy Sasuke része lesz-e az életünknek, vagy sem - mondta egy reszketős sóhajjal elkomolyodva. - Te is láttad. Úgysem lesz ott soha. - Sakura felnézett rá, és a férfi kelletlenül, de bólintott. - Talán jobb lesz, ha azt hiszi, hogy nincsen apja. Hogy meghalt, vagy... Ó, fogalmam sincs - nyöszörögte a homlokát dörzsölve. - Majd kitalálom. Talán nem jó, ha azt mondom neki, hogy Sasuke meghalt, ugye? - Felsóhajtott, mikor Itachi megvonta a vállát. - Remélem, hogy egyedül is meg tudok adni neki mindent, amire szüksége van - folytatta végül tétován. - Megoldom valahogy. Nem számít, mit kell tennem érte, meg fogom tenni. Azt akarom, hogy boldog legyen, Itachi. Nem jó, ha kicsiként megszokja Sasukét és utána csalódott, amiért nincsen vele. Ha tudnám, ha biztosan tudnám, hogy Saradának jobb lenne, ha Sasuke az élete része lenne, összeszorítanám a fogamat és megkeresném, hogy elmondjam neki és megkérjem, hogy jöjjön haza, ahogy gondoltad. De nem tudom, és nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Ha egyszer megtette, megteheti bármikor újra, és én nem akarok egy ilyen kapcsolatban élni, amíg Sarada fel nem nő.

- Nem is kell - mondta halkan Itachi. - Tégy, ahogy jónak látod. Te tudod a legjobban, mi jó neked és a babának. Ha úgy gondolod, egyedül jobb lesz, mint vele, akkor legyen úgy.

Sakura rámosolygott és végre letette a zsebkendőt az éjjeliszekrényre.

  - Köszönöm - felelte szinte suttogva, és Itachi is elmosolyodott.

- Gyere ide. - A lány habozás nélkül szinte repült a karjaiba, Itachi pedig szorosan átkarolta, magához szorította. - Meg tudod csinálni, mert elég erős vagy hozzá. Sarada nagyon szerencsés, hogy olyan anyukája van, mint te - mormolta, aztán gyengéden homlokon csókolta, és mikor Sakura felemelte a fejét, a szájára is adott egy puha, meleg csókot. - Hiszek benned. Ne aggódj, nagyon jól fogod csinálni. Segítek, ha van valami, amiben kell, hogy segítsek. Megoldjuk.

- Mindig megoldjuk - suttogta Sakura, és a férfi érezte a mosolyát a bőrén.

Ketten, mi, együtt - gondolta Itachi, míg lehunyta a szemét és beszívta a hajának illatát.