A fejezet +18-as részt tartalmaz.

Az egész délután úgy telt el, mint ahogyan a délelőtt is; lassan és nyugodtan. Sakura és Kisame edzettek, Tobi Itachi mellett ülve csacsogott, aztán mikor rájött, hogy a férfinak nem igazán van kedve beszélgetni, elszaladt és azt mondta, kincseket fog keresni a fűben.

Itachi hol őt leste, hol Kisamét, aki éppen a lány technikáját csiszolgatta. Nem volt túl türelmes, ami a tanítást illette, de Sakura értelmes volt és gyorsan tanult. Nem telt egy fél órába sem, hogy a lány ugyanolyan vízfalat legyen képes alkotni, mint Kisame.

- Nem nagyon használom. - Itachi félfüllel hallgatta, amit Sakura Kisaménak mond, és közben Tobit kereste a tekintetével, aki éppen félig bemászott egy bokor alá. Fogalma sem volt, tulajdonképpen mit csinál, de amíg nem tűnik el, addig igazából mindegy is volt. Jól szórakozott, és ez volt a lényeg. - Általában a föld elemű részével dolgozom a chakrámnak. Nem nagyon találtam senkit, aki tudna segíteni ezzel.

- Pedig nem is vagy rossz, csillagom. Csak látszik, hogy sokat rögtönzöl, ami mondjuk nem gáz, csak nem az igazi.

- Sokkal nehezebb irányítani, mint a földet. Az valahogy ott van, kézzel foghatóbb, szilárd. A víz... nos, az olyan, mintha kifolyna az ujjaim közt - nevetett Sakura a szavai iróniáján, és felnézett Kisaméra. - Lehet, hogy csak azért érzem így, mert sokáig nem is tudtam, hogy van második elemem. Valahogy még most is kicsit idegen tőlem, mintha úgy tanultam volna a nulláról, pedig teljesen a sajátom. Valószínűleg azért, mert nem használom sokat, mivel nem tudom rendesen használni.

- A tanárod, az a madárijesztő... Úgy tudom, neki van egy pár víz elemű jutsuja. Ahogy minden másik elemből is.

- Igen, van - sóhajtotta Sakura, nevetett kicsit Kakashi új becenevén és a tenyerére meredt, kicsit idegesen átdörzsölte az ujjait. Mintha még érezte volna benne a szokatlan elemű chakra bizsergését. - Az az igazság, hogy nem tanultam tőle sok mindent - vallotta be lassan. - Amit tanultam... - folytatta, míg felemelte a fejét, aztán a nagy pocsolya felé intett. - Tudod, gyakorlatilag ezt is tőled tanultam, tőled és Zabuzától, nem tőle. Azt mondta, az ő technikáját másolta le. Próbálta rendesen elmondani, de azt hiszem, annyira hozzászokott, hogy ő maga magyarázat nélkül, a sharinganjával rögtön megtalálja egy-egy jutsu titkát, hogy nem igazán tudja megfogalmazni magát a folyamatot. A lépéseket igen, de tudod, hogy az mennyit ér, ha nem érzed az elemet magát.

- Hát kábé lószart se - bólogatott Kisame komolyan, és egy kíváncsi, méregető pillantással a lányra nézett. - Honnan ismeri Zabuzát?

- Küldetés a Hullámok földjén - mondta egy halvány mosollyal.

- Ott dobta fel a pacskert - hümmögte Kisame, és most határozottan végigmérte Sakurát. - Ott voltál te is, tündérem?

- Igen - válaszolta egyszerűen. - Nem volt túl sok közöm Zabuzához, de igen. Leginkább azt a civilt védtem, aki felbérelt minket.

- A hídépítőt, ha? - kérdezte Kisame hunyorgva. - Hallottam róla. Zabuza kinyírta Gatót, mielőtt meghalt. Láttad, amikor...?

- Igen - felelte egy sóhajjal a lány, mikor Kisame kicsit habozva elhallgatott. - Talán nem a jó oldalra állt, mármint a számomra jó oldalra - vonta meg a vállát. -, de úgy küzdött a végén, mint egy igazi shinobi. Mindkét karja használhatatlan volt, de a szájába vett egy kunait, és úgy ölte meg. Mivel különösebben nem kedveltem Gatót, eléggé lenyűgözött. - Sakura nevetett egy kicsit. - Tizenkettő voltam, azt hiszem.

- Már hét éve volt? - hüledezett Kisame. - Basszus, nagyon megy az idő - sóhajtotta végül, aztán Sakurára vigyorgott. - Néha elfelejtem, hogy még pisis vagy, csillagom. - Kisame hangosan felröhögött, mikor Sakura felháborodva egy jó csattanósat rávert a felkarjára. - Ez csíp! - méltatlankodott a férfi és a karját dörzsölve panaszosan Itachira pillantott, aki egy mosollyal megvonta a vállát.

- Talán nem kéne provokálnod. Azért, mert te sokkal idősebb vagy nála, attól még nem gyerek.

- Nem is vagyok öreg - morogta Kisame, aztán elvigyorodott. - Nem gyerek, ha? Te már csak tudod, mi, pajti? - Sakura újra rácsapott a karjára, mire Kisame feljajdult és felé fordult. - Ez fáj, basszameg!

- Igen, azért csinálom - felelte egy édes mosollyal a lány.

- Ez a csaj egy szadista! - fordult vissza vihogva Itachi felé Kisame, mire a férfi újra csak megvonta a vállát. - És nem hord melltartót - vigyorodott el szélesen, mire Sakura felnyögött.

- Ne már, komolyan? Csak ne nézz rá, ha ennyire zavar... - sóhajtotta a homlokát dörzsölve a lány.

- Ki mondta, hogy zavar? - kérdezte Kisame, mire Sakura vetett rá egy lapos pillanatást. - Mi van? Szeretem a ciciket.

- Kisame...

- Igen, csillagom?

- Szét fogom rúgni a segged, ha a mellemet bámulod! - Sakura felháborodva rábökött a férfira, aztán elgondolkozva összehúzta a szemét. - De előbb felveszek egy melltartót - tette hozzá nyugodtan és leeresztve a kezét, megfordult, hogy bemenjen.

- Aj már - csüggedt el Kisame. - Nem muszáj! - kiáltott gyorsan a lány után, a kezeiből tölcsért formálva a szája elé. - Annyira nem zavar, tényleg! - Sakura hangosan nevetve, meg sem fordulva beintett neki, mielőtt bement volna a házba, és Itachi mosolyogva Kisaméra nézett.

- Tudod, ha nem említed meg minden egyes alkalommal, eszébe se jutott volna.

- Valld be nyugodtan, hogy neked sem okoztak problémát a szabad cicik - vihogott rá Kisame.

- Alapíts egy mozgalmat - felelte Itachi egy mosollyal és lassan testhelyzetett változtatott, mert kezdett elzsibbadni a lába.

- Te, öregem - bökött rá Kisame a férfira. -, egy zseni vagy. Ingyen cicik - motyogta áhítatosan a levegőbe meredve és elvigyorodott. - Miért nem gondoltam én erre előbb? Már látom is magam előtt.

- Látszik az arcodon - sóhajtotta egy mosollyal Itachi.

Sakura ekkor ért vissza, Kisame nagy csalódottságára száraz ruhákban.

- Miről van szó? - kérdezte mosolyogva, látva az Itachi szemeiben megcsillanó derűt.

- Kisame éppen mozgalmat alapít a szabad mellekért - felelte Itachi egy félmosollyal, mire Sakura felemelte a szemöldökét.

- Oké - bólintott lassan. - Nem hiszem, hogy szeretném a részleteket is tudni. Ha befejezted a nyálcsorgatást, van kedved megnézni, hogy mi a gond a jutsuimmal? - kérdezte Kisamétól, aki bólintott.

- Persze, tündérem, megnézem, de azt hiszem, tudom, mi nem klappol. Majd meglátjuk.

Tobi hangosan zihálva odaszaladt Sakurához, és a lány kicsit meglepetten bámult az elé nyújtott teli tenyerekre. Tobi kezei tele voltak kavicsokkal  és fekete bogyókkal. A lány kicsit közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye azokat a bogyókat, mert gyanúsak voltak neki.

- Sakura-chan, Tobi szedett neked kincseket! - mondta vidáman.

- Tobi, ettél ebből? - kérdezte hirtelen ijedten felnézve Sakura és megkönnyebbült, mikor Tobi megrázta a fejét.

- Tobi tele van sütivel, nem éhes. Miért, Sakura-chan, ez nem finom bogyó?

- Tobi, ez nadragulya, nagyon mérgező - felelte a lány kicsit nyugtalanul. - Dobd el, kérlek, és menj be kezet mosni, jó alaposan, rendben? Hol találtad ezeket?

Tobi a földre dobott mindent és rémülten Sakurára nézett.

- Sakura-chan, Tobi meg fog halni? - kérdezte legörbült szájjal, és a lány próbált megnyugtatóan rámosolyogni.

- Nem, Tobi, dehogy, csak soha, soha ne nyúlj olyan növényhez, bogyóhoz, vagy virághoz, amiről nem tudod micsoda, jó?

- Tobi megígéri! Akkor Tobi most nem lesz beteg, Sakura-chan? - kérdezte még mindig kicsit aggódva.

- Ha alaposan kezet mosol, nem lesz semmi baj - ígérte a lány és megsimogatta az arcát. - Tobi, kérlek mondd el, hol találtad ezeket.

- Tobi ott találta őket a bokrok között - mutatott a férfi egy kisebb bozótosra. - Nagyon sok volt ott, és Tobinak tetszett, hogy szép fényesek. Tobi csak szerette volna, ha Sakura-chan örül - mormolta elkámpicsorodva.

- Nagyon örülök nekik, Tobi, csak kérlek, legközelebb ne nyúlj hozzá, ha nem tudod, mi az, jó? Ugye tudod, hogy azért mondom, mert nem szeretném, ha bajod esne? - kérdezte Sakura Tobi pillantását keresve, aki lehajtva a fejét a cipőorrát bámulta.

- Mert Sakura-chan szereti Tobit? - kérdezte kicsit bizonytalanul, Sakura pedig szélesen rámosolygott.

- Hát persze, hogy szeretlek, Tobi - mondta vidáman, hátha így fel tudja vidítani a férfit is. Sikerrel járt, mert Tobi félénken felpillantott rá a valami rosszat csinált gyerek bizonytalanságával, majd ő is elmosolyodott. - Futás kezet mosni. Szappannal, Tobi.

- Igen, Sakura-chan! Tobi sokszor fog kezet mosni! - bólogatott lelkesen és egy pillanatig az ujjait bámulta, mielőtt felmutatta volna a nyitott tenyerét. - Ötször.

- Nagyon helyes - bólintott a lány és figyelte, ahogy Tobi berohan a házba, mintha kergetnék. - Kisame, ha megkérlek, kihoznád a metszőollót és a kesztyűket? A sufniba tettem - mondta Sakura elkomolyodva, ahogy Tobi beért, és Kisame egy gyors pillantást vetve rá, már hozta is, amiket kért. Mire visszaért, Sakura már a bokrok között keresgélt. - Megáll az eszem - morogta közben, és Kisame mellélépett.

- Tessék, hoztam egy zsákot is. Kelleni fog - mondta a földet vizsgálva, ami tele volt pontosan olyan fekete bogyókkal, mint amiket Tobi szedett.

- Köszönöm - felelte Sakura egy röpke, komoly mosollyal, míg elkezdte tövestül kihúzni az összes nadragulyát, amit talált. - Senki nem gondol rá, hogy itt gyerekek játszanak? - morgolódott, amíg az egyik különösen szívós darabbal küzdött. - Bármelyikük gondolhat egyet, és megeheti. Mi a fene folyik ebben a faluban? - nyögte és majdnem fenékre ült, ahogy végre sikerült kirántania a földből a növényt. - Se szabályos orvosi ellátás, se veszélyes növények kiírtása... Lesz egy-két szavam Eitához, az biztos.

- Az kicsoda? - kérdezte kíváncsian Kisame, míg egy maroknyi fekete bogyót bedobott a zsákba.

- A Föld daimyo egyik tanácsosa. A konohai küldöttség vezetője - felelte Sakura, míg egy újabb növényt dobott a férfi kezében lévő zsákba. - A nadragulya szükséges pár gyógyszerhez, méreghez és ellenanyaghoz, de csak elkerítve szabályos termeszteni, mert nagyon veszélyes. A daimyo felelőssége, tehát valamelyik kisebb kormányzóé, hogy ezt betartsa. Ahogy az orvosi ellátásnak sem szabadna ilyen szegényesnek lennie - tette hozzá. - Nem tudom, mekkora lélekszámú ez a falu, de az biztos, hogy elég ahhoz, hogy legalább öt-hat orvos elérhető legyen. Egy szenilis öregember nem éppen alkalmas ellátni mindenkit - morogta. - Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha lebetegszik? Ki helyettesíti? Ki váltja? Mi van, ha két vészhelyzet van egyszerre, két különböző helyen? Felháborító.

Kisame rápislogott és aztán megvonva a vállát tovább gyűjtögetett. Mikor minden növény ki lett írtva, és az összes bogyó is a zsákban volt, a férfi berakta a sufniba és alaposan bezárta, hogy véletlenül se mehessen be senki. Tobi addigra végzett a kézmosással és már Itachi mellett ült, mikor Sakura odalépett hozzájuk.

- Sakura-chan, Tobi összeszedheti azért a kavicsokat? - kérdezte a férfi óvatosan, és mikor Sakura bólintott, lelkesen eliramodott, hogy köveket keressen.

Volt egy pár, szóval a lány nem aggódott, hogy hamar végezne vele. Egy sóhajjal leült Itachi mellé és Kisamét figyelte, ahogy segít Tobinak, és egyben felügyeli is, mielőtt találna még pár bogyót.

- Még jó, hogy teleette magát süteménnyel - mormolta Itachi, a férfit figyelve, ahogy leguggolva a gyér fűben kotorászik.

- Most már érted, miért akarom meggyógyítani? - kérdezte Sakura egy gyors pillantást vetve rá. - Az Akadémia első évében mindenhol sorra veszik a mérgező növényeket. Ha emlékezne, tudta volna, hogy ne érjen hozzá.

- Tudom - sóhajtotta a férfi maga elé meredve, és felpillantott Sakurára, mikor finoman megérintette a karját a könyöke felett.

- Csak jót akarok. Talán nem a legjobb módszerekkel, de csak jót akarok - mondta halkan, aztán felállt, és csatlakozott Tobihoz és Kisaméhoz.

*****

Az este hirtelen jött, az egyik pillanatban még a földön, törökülésben ülve szortírozták a kavicsokat színek szerint, aztán már csak arra figyeltek fel, hogy besötétedett. Itachi elaludt a verandán, amíg őket figyelte, és Sakura melléguggolva felkeltette, hogy bekísérje a mosdóba, majd az ágyba.

Itachi fáradt volt ugyan, de nem tudott rögtön visszaaludni. Az ágyban fekve, a plafonra meredve hallgatta, ahogy Sakura a genomról beszél Tobinak, mintha csak mese lenne. Tobi hallhatóan nagyon élvezte, mert lelkesen csapkodta a vizet, és gyakran kérdezett.

- Szóval, akkor Tobi az anyukájától és az apukájától kapta ezt a gnóm izét, Sakura-chan?

- Igen, a DNS-edben, ami meghatározza, hogy milyen színű a hajad, vagy a szemed, milyen a testfelépítésed, és gyakorlatilag mindent. Ezért hívják örökítőanyagnak is - magyarázta Sakura lassan, míg megmosta Tobi hátát.

- Mert Tobi ezt kapta, azért örökség? Itachi-sama azt mondta Tobinak, hogy amit Tobi az őseitől kap, azt örökségnek hívják - mondta nagyon komolyan a férfi, és a válla fölött Sakurára nézett. - Sakura-chan, Tobi nem ismeri az apukáját és az anyukáját. Hogy kaphatott Tobi tőlük gnómot, ha nem adták a kezébe? - kérdezte zavartan és csodálkozva.

- Ez a testedben van, Tobi, nagyon pici dolog. Nem úgy kaptad, hogy odaadták a kezedbe, hanem amikor kisbaba voltál az anyukád hasában, akkor adták neked.

- Tobi nem emlékszik - rázta a fejét kicsit szomorúan Tobi. - Tobi nagyon sok mindenre nem emlékszik.

- Ne aggódj emiatt - mondta mosolyogva Sakura. - Senki nem emlékszik, milyen volt az anyukája hasában, Tobi.

- Senki se? Te se, Sakura-chan? - nézett rá reménykedve a férfi.

- Én sem.

- Miért nem, Sakura-chan?

- Tudod, erre még nincs biztos válasz, de a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy az agyadnak az a része, ami felelős a hosszútávú emlékezetért, három vagy négy éves korig nem fejlődik ki teljesen, és így nem képes sokáig tárolni az emlékeket.

- Meddig tudja, Sakura-chan? - kérdezte kíváncsian Tobi, míg a lány lemosta a válláról a tusfürdő habját.

- Nem tudom, Tobi. Ez mindenkinél más. Van még valami, amit nem értesz? - kérdezte Sakura és felállt, hogy kivegyen neki a szekrényből egy törölközőt.

- Azt hiszem, Tobi mostmár mindent ért a gnómokról - felelte határozottan, egy nagy bólintással Tobi, miután egy percig gondolkodva a fürdővizébe meredt.

- Az nagyon jó - mosolygott rá Sakura és felé nyújtotta a törölközőt. - Tessék, a pizsamádat odatettem az ágyra. Alaposan törölközz meg, és vedd fel. Addig behozom a vacsorátokat. Itachi, te is eszel, remélem - mondta a néma férfira nézve az ágyban.

- Egy kicsit - felelte halkan Itachi, és a lány tűnődve rábámult, míg Tobi felállt a kádban és kivette a kezéből a törölközőt.

- Jól van - mondta végül Sakura és visszafordult Tobihoz, aki már a törölközőbe burkolózva kiszállt a vízből. - Ne felejtsd el megtörölni a hajadat - figyelmeztette, aztán kiment a konyhába.

Kisame fehér pólóban és laza, bő nadrágban éppen megmelegítette a maradék teát a tűzhelyen. Furcsa volt nem teljesen feketében vagy sötétkékben, alváshoz öltözve látni.

- Nem fürdesz te is, Kisame? - kérdezte a lány a hütőben kotorászva, de a másik csak legyintett.

- Elintéztem odakint, csillagom - mondta.

- A tóban? - kérdezte kicsit meghökkenve Sakura és felpillantott rá.

- Ja. Hozzászoktam, ne nézz így. Víz, víz, nem mindegy? Vittem szappant, aztán jól van az úgy. Amúgy se voltam nagyon koszos - vonta meg a vállát Kisame könnyedén.

- Hozzászoktál, hogy tavakban fürdesz? - kérdezte óvatosan Sakura, míg elővette a vágódeszkát. - A küldetések miatt?

- Tündérem, négyéves korom óta általában tavakban vagy folyókban fürdök, nem nagy cucc - felelte megint a vállát vonogatva Kisame, de nem nézett a lányra, hanem inkább kibámult az ablakon.

- Télen is?

Kisame felé fordította a fejét és kicsit feszülten rávigyorgott.

- Aha. Az immunrendszerem nagyon pöpec. Talán, ha kétszer voltam beteg egész életemben.

- Értem - bólintott Sakura komolyan és belekotort az egyik fiókba az egyik kiskést keresve. - Gondolom, akkor helyes volt a feltételezésem, hogy te is árva voltál, mint a többiek - tette hozzá, szándékosan egykedvűen és érezte, ahogy Kisame rásandít.

- Ja.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt a szüleiddel? - kérdezte óvatosan és erősen koncentrálva a paradicsom felvágására gyorsan folytatta. - Nem muszáj, ha nem szeretnéd, csak kíváncsi vagyok.

Kisame kicsit gyanakodva rábámult.

- Csillagom, ha lelkizni akarsz, akkor ne velem tedd - mormolta végül és a tekintete a melegedő teára tévedt a tűzhelyen.

- Dehogy akarok könnyesen a válladra borulni - horkant fel Sakura gúnyosan. - Csak kíváncsi vagyok, mert úgy tudom, hogy van egy Hoshigaki nevű klán Kirigakuréban.

- Van - felelte szűkszavúan Kisame és aztán hallgatott egy percig. Sakura nem erőltette, némán vagdosta a paradicsomokat Tobinak, és végül a férfi felpillantott rá, egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. - Nem nagy klán - kezdte lassan, és a lány alig reagálva a szavaira halk hümmögéssel folytatta, amit csinált, Kisame pedig egy sóhajjal, kicsit felbátorodva folytatta. - Nem is túl régi. Nagyjából hatvan éve létezik. Mindannyian úgy néznek ki, ahogy én. Egy kísérlet eredményei - mondta kicsit gúnyosan, nekitámaszkodva a konyhapultnak. A pult széle a combjába nyomódott, mert olyan magas volt, hogy azzal volt egyszinten. - Mellékági leszármazott vagyok ugyan, de valahogy erősebbre sikerültem, mint a klánörökös. Nyápic hapsi, kamuzik, mint a vízfolyás. Na, mindegy. Fenyegetés voltam már akkor, mikor kinyitottam a csipámat, szóval a szüleimmel együtt elküldtek a francba. Az apám meghalt közben, az anyám meg egyedül nem tudott eltartani. Bedugott a lelencek közé és nem láttam többet. Ha jól tudom, most fogyasztja a harmadik férjét valahol a Jég országában. Legalábbis, utoljára ezt hallottam, de volt vagy öt éve. Azóta lehet, hogy már kipurcant. Szar volt az árvaházban, szóval meglógtam, aztán elmentem shinobinak. Ez maradt. Ott senki nem húzta a száját, hogy milyen fiatal vagyok, csak le kellett melóznom a tandíjamat később. Meg ment is, ja. Szóval, ennyi kábé - vonta meg újra a vállát, talán kicsit túlságosan is nemtörődöm stílusban, és Sakura vetett rá egy gyors pillantást a szeme sarkából.

- És csak úgy belebotlottál Peinbe, miután megállapította az Akatsukit? - kérdezte halkan, egy halvány mosollyal, Kisame pedig megkönnyebbülten, hogy nem firtatja tovább a gyerekkorát, szinte lelkesen ugrott bele a csapdába.

- Frászkarikát, tündérem. Meghívtak, mikor kinyírtam a főnökömet.

Sakura elnevette magát.

- El tudom képzelni a csinos, fekete-piros borítékot, amit postán küldtek neked. "Kedves, Hoshigaki úr! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert Akatsuki nevű világpusztító, békehozó szervezetünkbe. Felkeltette a figyelmünket az Ön állhatatos törekvése a világ jobbá tételére, mikor tudomásunkra jutott, hogy felettébb bosszantó felsővezetőktől szabadítja meg az elnyomott alkalmazottakat. Amennyiben szeretné tevékenységét szervezetünk keretein belül folytatni, kérem, töltse ki a kérdőívünket, és küldje vissza az alább megadott címre."

Kisame annyira röhögött rajta, hogy kicsordult a könnye.

- Megtennéd, hogy... Hogy ezt leírod nekem? - vihogta levegő után kapkodva. - Elő kell adnom Peinnek az ötletet. Tutira csípni fogja - röhögött, és Sakura rábólintva elnevette magát.

- Szívesen, de azt hittem, nincs felvétel jelenleg - mondta egy mosollyal visszatérve a vacsora készítéséhez.

- Felvétel - vihogta Kisame. - Mint valami kibaszott teaklub, csillagom... Ide nem kell puccos meghívó, az Akatsuki ára a vér. Minimum egy kádnyi - morogta végül elkomolyodva és elzárta a gázt. - Még a hét Kardforgatót is otthagytam érte. Azt mondta nála van az igazság, én meg hittem neki. Kurvára elegem volt már abból, hogy mindenki csak kamuzni tud. Ezért bírom, hogy ilyen őszinte vagy. Itachi ugyan hazudik eleget, de csak ha muszáj. Ezt még tudom tisztelni. Ha valaki azért hazudik, hogy megvédjen valamit, ami fontos neki. De azt, hogy teljesen feleslegesen, minden szir-szart elferdítenek.... Utálom a gerinctelen embereket.

- Ki mondta, hogy ő tudja az igazságot? - kérdezte homlokráncolva Sakura. - Pein?

Kisame keze megállt a mozdulat közepén, ahogyan teát töltött magának és gyanakodva a lányra pillantott.

- Oké, tudom, hogy nem vagyok éppen egy ragyogó elme, de ez most elég átlátszó volt.

- Ugyan már, csak bökd ki, hogy Madara keresett meg. Úgyis tudom - sóhajtotta Sakura és egy tálcára tette Itachi és Tobi vacsoráját.

- Akkor meg minek mondjam el? - kérdezte értetlenül Kisame és letéve a bögréjét rámeredt a lányra, aki elmosolyodott.

- Nem szeretek feltételezésekre támaszkodni, ha szerezhetek egyértelmű bizonyítékot is - mondta és a pultnak támasztotta a csípőjét, ahogy Kisame felé fordult. - De az előbbi kérdésed pont elég volt, szóval köszönöm szépen, Kisame - tette hozzá egy széles mosollyal, a férfi arcáról pedig eltűnt a halvány mosoly is.

- A picsába - mormolta kicsit ijedten. - Ne már, Itachi kinyír, ha elmondod neki, és már kimehet majd egyedül klotyóra - fintorogta.

- Nem akarom elmondani neki - vonta meg a vállát Sakura közömbösen, és a férfi meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Nem? - kérdezte gyanakodva.

- Nem.

- Akkor jó - hümmögte Kisame. - Kösz.

  - Nem miattad nem mondom el - mondta Sakura visszafordulva a pult felé. - De örülök, ha ezzel megkíméllek egy seggberúgástól.

- Cuki vagy - vigyorogta Kisame, belekortyolva a gőzölgő teájába. - Ha nem lennél a legjobb haverom csaja, csillagom, most rádmozdulnék.

- Kisame, te a kulcslyukba is bedugnád, ha nem félnél, hogy beleszorul - forgatta a szemét egy mosollyal Sakura, és felvéve a tálcát elindult vissza a hálóba. - De azért kösz! Bóknak veszem - kiáltott még vissza a bögréjébe vihogó Kisaménak.  - Te is édi vagy, halfiú!

- Mázlista gazember vagy, Itachi Uchiha - mormolta a férfi a fejét csóválva, és egy vigyorral belebámult a bögréjébe. - De meg is érdemled, basszameg - tette hozzá egy sóhajjal és ivott egy korty teát.

*****

Hinata merev háttal ült, és úgy tett mintha elgondolkozva a levesébe meredne. A tekintete követte Kazuhiko mozdulatát, ahogyan újabb csésze szakét tölt magának. Már majdnem a második üveg felénél járt.

A lány ezelőtt is tudta, hogy sokat iszik, de két üveg szaké egy vacsorához? Leves mellé? Nagyon soknak tűnt neki. Lehet, csak azért, mert ő maga soha nem ivott és nem is igazán szándékozott. Elég részeget látott már ahhoz, hogy elmenjen tőle a kedve.

Tudta, hogy a szemében tisztán ott ül az enyhe undor, de képtelen volt visszafogni magát. Kazuhiko egyébként elég csinos arca most kivörösödött az alkoholtól, és jókedvében észre sem vette, hogy milyen hangosan beszél. A tekintete néha megállt a mellén, és ilyenkor ott is maradt egy rövid ideig, amíg az a kevéske, megmaradt józansága figyelmeztette az illemre.

Neji úgy ült mellette, mint egy jéggé fagyott szobor. Nem moccant, alig pislogott. A széke a kelleténél kicsit messzebb állt Kazuhikóétól. Néha Hinatára nézett és a tekintete világosan elárulta, hogy mennyire dühös, amiért mindkettőjüket rákényszerítették erre a kicsit sem kellemes vacsorára. Az étel finom volt, de Neji nem evett, mert most a biztonságára vigyázott, Hinata pedig kicsit aggodalmasan arra gondolt, hogy biztosan nagyon éhes lehet, hiszen kora délután óta a gyűlésen ültek, és már kilenc óra is elmúlt.

A lány az asztalra pillantott, és végül Neji elé tolta a tányérját. Úgysem volt igazán éhes már akkor sem, mikor ideértek. Azóta ő legalább evett valamit. Neji lebámult az elé tolt tányérra, és felpillantott Hinatára, majd egy gyors pillantást vetett Kazuhikóra maga mellett, aki éppen hangosan nevetett a saját mondanivalóján, amelyiket egyikőjük sem hallott, és úgy tűnt, észre sem veszi, hogy még egyáltalán ott vannak. Egy kérdő pillantással visszafordult Hinata felé, aki egy halvány mosollyal biccentett, és Neji szinte hangtalanul felsóhajtott, majd enni kezdett.

-... nem igaz?

- De, természetesen - válaszolta rezzenéstelenül Hinata a nevetgélő Kazuhikóra pislantva. - Kazuhiko, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen az otthonod. Tudnál mesélni nekem a Tea országáról? - kérdezte halkan, és a férfi pillantása kicsit meglepetten rászegeződött. - Minden, amit tudok róla, az csupán annyi, amit a történelemkönyvekben olvastam. Elég szegényesek az ismereteim.

Nem hazudott, ez tényleg érdekelte és úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, ha már az ölébe pottyant.

- Persze - mosolygott rá végül túllendülve a csodálkozásán Kazuhiko, és így egy kicsit szimpatikusabbnak tűnt, mint mikor hangosan elröhögcsélt saját magán. - Fontos, hogy megismerd az otthonodat, nem igaz? - A szimpatikussága valahol itt foszlott semmivé, Hinata halvány mosolyával együtt. - Nos, az országom nem olyan nagy, mint azok, amik rendelkeznek shinobi falukkal, de az a helyzet, hogy nincs is szükségünk nagyképű és nevetségesen hadonászó ninjákra. Békés ország vagyunk, nem veszünk részt a háborúkban vagy a politikai konfliktusokban, mert nem látjuk értelmét. Emiatt kicsit elszigetelt a hely ugyan, de éppen ettől olyan nyugodt és csöndes az élet nálunk.

- Kicsit elszigetelt? - mormolta az orra alá Neji, de csak Hinata hallotta, hogy megszólalt, mert Kazuhiko éppen egy újabb üveg szakét rendelt a pincértől. - Egy vasfal áll a határotokon az istenek szerelmére...

Hinatának a szájába kellett harapnia belülről, hogy el ne mosolyodjon.

- És mi a helyzet a teákkal? - kérdezte a lány, mikor Kazuhiko ránézett.

- Á, igen, a tea - felelte kicsit kelletlenül Kazuhiko. - Nyolszáztizenhárom különféle fajtát termesztünk, népszerű a teaszertartás. Az exportált cikkeink nagyrésze a teafű, az egész gazdaság erre épült fel - hadarta hivatalos hangon, aztán megint halványan elmosolyodott. - Mindegy, nem számít. Beszéljünk inkább a palotáról. Biztos vagyok benne, hogy odaleszel érte, tágas termekkel teli és gyönyörűen van berendezve. Ha átveszem a daimyo tisztjét, akkor apám leköltözik a második emeletre, a bal szárnyba, mi pedig beköltözünk a lakosztályba. Persze, ha akarod, berendezhetjük neked a sajátod. Ha az kényelmesebb számodra, természetesen a rendelkezésedre áll. Úgy hallottam, szeretsz kötni, úgyhogy azt hiszem a jobb szárny lenne a legalkalmasabb, ahhoz tartozik pár különálló szoba, ott biztosan elférsz. És persze az alkalmazottjaid is - legyintett, Hinata pedig hajszálnyira felemelt szemöldökkel pislogott rá.

- Bocsáss meg, de nekem nincsenek... alkalmazottjaim - mondta lassan, és Kazuhiko megrökönyödve ránézett.

- Igazán furcsák vagytok, ti shinobik. A klánok is elég szokatlanok, de a független shinobik... Akkor ki segít felöltözni, vagy kisminkelni magad? Ki főzi az ételedet, és ki mossa ki a ruháidat? - kérdezte Kazuhiko érdeklődve.

- Leginkább én magam - felelte egy kicsit mereven a lány. - Mivel fizikailag képes vagyok ellátni magam, így nem látom akadályát, hogy miért ne tegyem meg.

- A klánod örököse vagy, egy tucatnyi fontosabb dolgod is akad, mint hogy főzőcskézz - fintorodott el Kazuhiko. - Mint ahogyan nekem is. Nagyon hasonló a helyzetünk, Hinata. Az embereknek be kell látniuk, hogy ezerszer fontosabbak vagyunk, mint mások, és így szükséges, hogy kivonjanak minket ezek alól a hasztalan és időrabló feladatok alól. Így több időnk marad az igazán fontos dolgokkal foglalkozni. Elvégre, nekem egy országot kell vezetnem, nincs időm arra, hogy a konyhában izzadjak, mikor annyi minden más követeli a figyelmemet, nem igaz? Tudod, nagyon sok dolgom van, így azt hiszem, majd neked is el kell foglalnod magad valamivel a nap nagyrészében, de mivel ott a kötés, gondolom, nem is lesz ezzel probléma. Társaságod is lesz mindig, nagyon ritka az olyan hét, hogy ne lenne vendég nálunk. A legtöbben elég sokáig...

Hinata nagy nehezen elszakította a tekintetét a tervezgetésbe merült férfiról, és keserű szájízzel a terítőre szegezte a pillantását, aminek a szegélyén elegáns, halványkék virágminta futott végig. Talán nefelejcs lehetett, a lány nem ismerte igazán a virágokat. Egy hallhatatlan sóhajjal újra hagyta elúszni a felé küldött szavakat, mert tudta, hogy úgysem várnak tőle választ. Nagyon remélte, hogy átmegy a vizsgán, mert már most rátelepedett ennek az eltervezett jövőnek a nyomasztó, nehéz érzése. Az a tespedt, lusta, semmittevő életmód nem illett volna hozzá. Nem akart így élni. Soha. Shinobi volt és klánörökös, nem királykisasszony, császárnő vagy egy daimyo felesége. Nem is akart az lenni soha.

Kazuhiko még sokáig beszélt, valószínűleg egyik-témáról a másikra csapongva, és lelkesen iszogatott. Furcsa volt a gondolat, hogy mennyire elfogadó a helyzettel szemben, mikor nem is olyan rég azt mondta neki, nem akar megházasodni. Úgy látszott, hajlandó volt elviselni Hinatát, mint kellemetlenséget, ami nélkül nem lehet daimyo. Ő volt a kulcs, ami nyitotta a ládikát, hogy hozzáférhessen mindahhoz, amit meg akart szerezni, és el akart érni. Nem volt jó érzés valaki eszközeként létezni, de Hinata nem nagyon ismert más létformát ezen kívül. Tudta, hogy nem kéne, hogy a helyzet normálisnak tűnjön a számára, de ennek ellenére is az volt. Annak látszott. Hiába, az ember bármit képes normális helyzetként elfogadni, ha elég ideje él benne. A valóság az, amit megteremtünk magunknak, vagy amit mások teremtenek meg nekünk. Attól függ, mennyire hagyjuk magunkat befolyásolni, semmi mástól.

Hinata lopva Nejire pillantott, majd Kazuhikóra. A férfi éppen ivott, egy csepp alkohol gördült le az állán, amit letörölt a ruhaujjával, miután letette a kiürült csészéjét. Már nagyon részegnek tűnt, és a lány úgy érezte, megfullad idebent. Ki kellett mennie. Azonnal. Felállt és szinte a saját hangját se hallva elnézést kért. Neji figyelte, ahogy a várakozásával ellentétben nem a mosdók felé veszi az irányt, hanem az ajtó felé. A bejárat melletti nagy üvegablakon keresztül látta, ahogy Hinata maga köré font karokkal nekitámaszkodik a kerítés egyik falécének, és a sötét égboltra meredve mélyeket, lassúakat lélegzik.

Aggódó homlokráncolással Kazuhikóra nézett, aki maga elé meredve forgatta az ujjai között a szakéscsészéjét. A szemei homályosak voltak, és mikor Neji egy szó nélkül felállt, észre sem vette. Hinata után sietett, de a lány nem nézett rá, mikor mellélépett.

- Rosszul vagy? - kérdezte aggódva, és Hinata egy hosszú, mély lélegzetvétel után lassan bólintott.

- Émelygek. Semmi gond, csak... csak nem érzem jól magam - sóhajtotta végül. - Képtelen vagyok visszamenni oda - suttogta. - Hadd menjek haza, Neji.

- Máris szólok Kazuhikónak - bólintott Neji és megfordult volna, de Hinata megállította.

- Ne. Haza akarok menni. Nélküle.

Neji komoly pillantása találkozott Hinata kérő, kicsit kétségbeesett tekintetével.

- Nem hagyhatjuk itt csak úgy... - kezdte bizonytalanul a férfi.

- Ugyan már, azt sem tudja, hol van - mutatott kicsit felindultan az ablak felé Hinata, és Neji a mozdulatát követve benézett az üvegen át Kazuhikóra, aki már egy másik asztalnál ülve, két ismeretlen férfival beszélgetett. - Majd azt mondjuk, szóltunk, hogy eljövünk, de ő még maradni akart.

Neji meglepetten a lányra bámult, és a szája kis híján tátva maradt. Fogalma sem volt, hogy Hinata szokott-e hazudni, bár néha megpróbálta. Elég ritkán, és akkor is mindig lebukott előtte. De hogy nyíltan azt javasolja, hogy mindketten hazudjanak...

- Nem hagyhatjuk itt egyedül, a daimyo egyik fia - felelte végül tétován. - Ha valami baja esik, az én hibám lesz. Nézd meg, egyedül az övcsattja milliókat ér. Gondolod, hogy kihagyják a lehetőséget, mikor járni alig tud? Könnyedén kirabolják és megölik kíséret nélkül. Hazakísérlek, de visszük őt is. Sajnálom, Hinata.

- Akkor inkább megyek egyedül - vágta rá Hinata. - Maradj csak, vigyázz rá. Megértem. Megyek egyedül.

- Ki van zárva - fortyant fel Neji. - Drága ruha van rajtad, nem engedlek sehova egyedül. Az hiányzik még csak, hogy megtámadjanak hazafelé.

- Neji, ninja vagyok. Tudok vigyázni magamra.

- Nem csak te vagy az - felelte kimérten a férfi. - Együtt megyünk, mindannyian.

- Kérlek - fordult felé hirtelen, könyörgőn Hinata. - Nem akarok. Nem tudom elviselni, Neji... Csak kérlek, kérlek, hadd menjek haza egyedül. Nem lesz semmi gond, nincsen messze, annyira késő sincs még, sokan járnak az utcán, nem lehet belőle baj, ha egyszer...

Neji kicsit mérgesen és ugyanakkor a saját dühétől feszengve bámult az unokahúgára. Nem akart rá dühös lenni, mert tudta, min megy keresztül, de a makacssága akaratlanul is haragot gyújtott benne. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy ismét tiltakozzon, de egy másik hang megelőzte.

- Neji? Hinata? Min veszekedtek?

A férfi meglepetten rábámult Narutóra, aki zsebre dugott kézzel állt a kerítésen kívül, és kíváncsian az egyikőjükről a másikukra cikázott a tekintete.

- Nem tartozik rád - vágta oda mogorván Neji. - Őszintén sajnálom, de nem mehetsz el egyedül, Hinata, kérlek, értsd meg. Ha bármi történik veled miattam...

  - Rendben, nem megyek egyedül - vágott a szavába gyorsan a lány. Neji megkönnyebbülve elmosolyodott és már éppen szólt volna, hogy akkor összeszedi Kazuhikót, de Hinata megelőzte. - Naruto majd hazakísér. Igaz, Naruto? - kérdezte a fiú felé fordulva, és az meghökkenten rábámult, míg Neji felvonta a szemöldökét.

- Ö, persze, igen - mondta végül Naruto és szélesen Nejire villantotta a mosolyát. - Nagyon szívesen hazakísérem, ha dolgod van.

- Köszönöm, Naruto, ez nagyon kedves tőled - mondta egy mosollyal Hinata, és máris a kerítésen kívül állt, a fiú mellett.

Neji összezavarodva, homlokráncolva nézte őket. Egyáltalán nem tetszett neki a dolog, de Kazuhikót sem hagyhatta egyedül. Némán, magában átkozva a férfit a könnyelműségért, amiért kíséret nélkül érkezett Konohába, figyelte, ahogy az mit sem sejtve szórakozik odabent, majd visszafordult Naruto és Hinata felé. Egy mély, szaggatott sóhajjal megvonta a vállát, majd közelebb lépett a fiúhoz, és a mutatóujját a mellkasába fúrta.

- Szabályok. Egyenesen hazaviszed. Nem álltok le csevegni senkivel, nem kerültök, nem bámészkodtok. Egyenesen a Hyuuga birtokra mentek, és a kapuban rábízod arra, aki éppen szolgálatban van. A főútvonalon mentek, nem tértek le mellékutakra, kivilágítatlan utcákra és szorosan mellette haladsz. Végig, figyelmesen, ugrásra készen. Nem. - Neji megrázta a fejét, és szigorúan Narutóra meredt, aki haptákban állva, komolyan bólogatott. - Nem haladsz szorosan mellette. Nem annyira szorosan. Fél méternyi távolságra.

Hinata elnevette magát, és a halk kacajára mindketten ránéztek.

- Adj neki egy mérőszalagot is, Neji, és mondd neki, hogy minden második lépésnél ellenőrizze kettőnk távolságát - mondta mosolyogva, mire Naruto is elnevette magát, és Neji összeszűkült szemekkel a lányra meredt. - Ne haragudj, ezt nem hagyhattam ki. Méltányolom, hogy ennyire aggódsz értem, és hálás vagyok, hogy ennyi gondolatot szánsz a biztonságomra - mondta Hinata lassan, és Neji karjára fektette a tenyerét. - De most már megyünk. Holnap reggel találkozunk. Jó éjszakát, Neji.

- Ha hazaértem, benézek a szobádba - figyelmeztette kicsit gyanakodva Neji. - És ha nem vagy ott...

- Ott leszek - vágott a szavába Hinata. - Hát ennyire bízol bennem, Neji? Hogy azt hiszed, visszaélnék...

- Nem, nem. Ne haragudj, csak... - Neji zavartan megdörzsölte a homlokát, és felsóhajtott. - Hosszú volt a mai nap. Feszült vagyok, és tudod, hogy nem szeretlek szem elől téveszteni. Bocsáss meg. Menjetek csak.

- Megértem, semmi baj - mondta Hinata, és átölelte. - Köszönöm, Neji. Mindent köszönök.

A lány az unokabátyja szemébe nézett, és a pillantása elárulta, hogy most inkább azt köszöni meg, amit a klángyűlés előtt mondott neki. Neji egy halvány mosollyal bólintott, aztán némán figyelte, ahogy Hinata és Naruto elindulnak a Hyuuga birtok felé vezető úton. Hosszan nézett utánuk, amíg el nem tűntek a látóteréből, és aztán egy sóhajjal megfordult.

Össze kell szednie a daimyo részeg kicsi fiát, és valahogy meggyőzni, hogy hagyja ott újdonsült ivócimboráit. Miért mindig neki jutnak az ilyen macerás feladatok?

*****

Miután Itachi és Tobi megvacsoráztak, Sakura kivitte a tálcát, és megkérte Tobit, hogy menjen ki és mesélje el Kisaménak is, mi az a 'gnóm', ahogy ő fogalmazott. Tobi lelkesen meg is tette, és a lány visszatérve a hálóba, becsukta az ajtót maga mögött.

- Rendben, akkor most fürdés - mondta rámosolygva Itachira, aki minden mozdulatát figyelmesen követte, mióta belépett.

- Azt hittem, nem lehet - mondta végül, és Sakura megrázta a fejét, amíg kitakarta és ülő pozícióba segítette.

- Az csak addig volt érvényben, amíg nyitott seb volt a mellkasodon. Most már teljesen zárt, és sokkal szebb is, úgyhogy most már szabad.

- Tetszik? - kérdezte kicsit évődve Itachi egy halvány mosollyal, míg a lány levette róla a pólóját.

- Igen, Itachi, tetszik - felelte mosolyogva Sakura, és egy gyors, rosszalló pillantást vetett Itachira, mikor a férfi a karjaira támaszkodva megemelte magát, hogy egyszerűbb legyen levennie róla a nadrágot is. - Ne erőltesd, kérlek.

- Nem erőltetek semmit - mondta őszintén Itachi. - Nagyon könnyen megy. Azt hiszem, talán kicsit gyorsabban gyógyulok, mint gondoltad, hogy fogok.

- Talán - sóhajtotta Sakura, és az utolsó ruhadarabjától is megszabadította.

- Nem zavar? - kérdezte halkan Itachi, és a lány kérdőn felpillantott rá.

- Micsoda? - kérdezett vissza értetlenül, és ahogyan a sarkára ült, a tenyere megpihent a férfi combján.

- Hogy így látsz.

- Hogy? Meztelenül? - Sakura homlokráncolva rábámult, Itachi komor arcát fürkészve várta a választ, ami csak egészen lassan jött.

- Nem. Hanem... így.

A lány elgondolkozva Itachi vonásait figyelte, ahogy a szavakkal küszködve néz vissza rá. Úgy tűnt, nem akarja kimondani, mire gondol, és Sakura kicsit bosszankodott miatta, mert nem volt gondolatolvasó. Honnan tudja, hogy mit... Aztán megértette.

- Engem nem zavar - felelte lassan, alaposan megválogatva a szavait. - Téged zavar, Itachi. Ami butaság igazából. Ez nem jelenti azt, hogy gyenge vagy, azt meg végképp nem, hogy ettől ne lennél ugyanaz nekem, aki voltál. Beteg vagy, felépülsz, meggyógyulsz, egészséges leszel. Ez egy folyamat része. Az élet része. Tudom, hogy neked szokatlan... De nekem ez a munkám, Itachi. Ezerszer láttam már ilyet. Rosszabbat is. Semmi gond nincsen azzal, ha nem vagy mindig csúcsformában - mosolyodott el lassan. - Tulajdonképpen, az lenne a gond, ha mindig abban lennél. Attól, hogy most beteg vagy, nem... Nem csökken az... értéked, vagy bármit is gondolsz most. Nem igazán tudom, mire gondolsz, de azt hiszem, valamennyire értem - vallotta be a homlokát ráncolva Sakura. - Remélem, nem mondok hülyeséget. - Egy kicsit idegesen nevetett, és újra feltérdelt, hogy a szeme egy vonalban legyen a fekete, komoly és a szavait fontolgató szempárral. - Azért, mert most ágyhoz vagy kötve, mert gyengének értékeled magad jelen pillanatban, még ugyanúgy férfi vagy. Egy nagyon vonzó férfi. - Itachi figyelte, ahogy a lány arcán halvány rózsaszín pír kúszik végig, és érezte, hogy a tekintete meleg és ellágyult. - Nem foglak kevésbé... kedvelni, mert láttam, hogy néznek ki a belsőszerveid, vagy mert hallottalak pisilni - nevette el magát összehúzott szemöldökkel, kicsit hitetlenkedve, mintha nem tudná elhinni, hogy kimondja. - Ahogy azért sem, mert én etettelek, vagy mert nekem kellett támogatnom. Te is megtetted, amikor nekem volt rád szükségem. Te sem gondoltad soha, hogy kevesebb vagyok azért, mert sokat sírok, ugye?

- Persze, hogy nem - mondta halkan Itachi, pedig a lány nem várt válaszra, de ő úgy érezte, ki kell mondania. - Eleinte zavart. Rég volt dolgom annyi érzelemmel, amennyi benned van - folytatta lassan, és Sakura egy mosollyal lesütötte a szemét. - Eléggé... lefegyverző. Főleg, hogy ilyen váratlanul bukkantál fel velük. Néha arra gondoltam, hogy olyan, mintha a könnyeid sosem fogynának el. Mintha egy óceánnyi lenne a szemedben.

Sakura felnézett Itachi halvány, lágy mosolyára, ami a szája sarkába ült, majd elnevette magát.

- Tudod... Éppen kinyírod a hangulatot - mondta lassan, kuncogva lefelé bökve az állával, és Itachi elmosolyodott.

- Bocs, de belátok a köldöködig - súgta, mint aki egy komoly titkot oszt meg, és aztán figyelte, ahogy Sakura lehunyt szemmel elneveti magát.

- Oké. Irány a víz - mondta végül, és hagyta, hogy Itachi lassan ugyan, de egyedül felálljon és elmenjen a kádig.

A vízbe lépni már segített neki, és leülni is, mert nem akarta, hogy elcsússzon, és mikor a férfi egy jóleső sóhajjal belemerült a meleg vízbe, elengedte a karját.

- Köszönöm - mondta halkan Itachi, és Sakura elgondolkozva figyelte.

- Hajat is mossunk? - kérdezte végül.

- Én mosok - javította ki egy mosollyal a férfi. - A karom tökéletesen működik.

- Igaz. Bocsánat - mosolyodott el Sakura is, és kibámult az ablakon. - Bevetted a gyógyszered, ugye?

- Igen. Amikor Tobi leette magát, és másik pólót kerestél neki.

A lány nevetett egy kicsit, aztán a sarkára ereszkedett, és egy sóhajjal lehajtotta a fejét a kád szélére. Itachi megmosta a haját, és közben az arcát figyelve elgondolkozott, ahogy Sakura is. Talán most kéne felhoznia a baba témát. Most nem annyira jókedvű, hogy bűntudata legyen, hogy ő az oka annak, hogy elenyészik a mosolya. Leeresztette a kezét és egy hosszú pillanatig a lányt nézte, ahogy lassan lehunyja a szemét. Az íves szempillái hosszú árnyékot vetettek az arcára. Fáradtnak tűnt. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de Sakura megelőzte.

- Furcsa, de kicsit bűntudatom van - mondta halkan, Itachi pedig becsukta a száját, és kíváncsian nézett rá, várva a folytatást, de az nem jött.

- Miért?

- Miattunk - felelte lassan Sakura, és kinyitotta a szemét, de nem nézett rá. - Illetve, ez így nem igaz. Nem miattunk, csak... csak Reiki miatt - fejezte be végül kicsit bizonytalanul, Itachi pedig felsóhajtott.

- Ne legyen. Nem kell, hogy legyen - mondta és a vizes ujjai a lány rózsaszín tincsei közé csúsztak. - Ne foglalkozz ezzel. Lényegtelen.

- Látod, már megint azt csinálod - mormolta Sakura újra lehunyva a szemét. - Mintha nem is akarnál tudomást venni róla, hogy egyáltalán a világon van ő is. Tudod, ez nem olyan könnyű, hogy nem gondolok rá, és akkor majd elmúlik. Szeret téged, Itachi, és én úgy érzem, hogy ugyan nem szándékosan, de elvettelek tőle. - A lány felemelte a fejét és ránézett. - Érted, mire gondolok?

- Igen - vallotta be Itachi komolyan és a tekintete teljesen világosan és érthetően elmondta, hogy ő is hasonlóan érez néha. Sasuke miatt. A lány lesütötte a szemét, figyelte, ahogy a férfi fürdővize finoman hullámzik a mozdulattól, ahogy leereszti a kezét. - Nem... nem vettél el senkitől - mondta végül egy halvány mosollyal Itachi. - Mert sosem voltam senkié. Ha az is lettem volna, ha bármikor is igazi kapcsolat lett volna, akkor sem tettél volna ilyesmit. Én léptem, nem te. Reiki... ő csak ott volt. Nem éreztem iránta soha semmit.

- Nem kell magyarázkodnod, nem azért hoztam fel a témát - mondta Sakura a kád szélén a mutatóujja hegyével szétkenve egy vízcseppet. - Csak zavar, hogy... hogy ezt mondod róla, mikor ő mindent megtenne érted. Nem értem, miért volt így, mikor tudja a titkaidat is, Itachi. Annyira... közömbös vagy iránta. Velem nem - tette hozzá halkan, és felpillantott rá, Itachi pedig elmosolyodott.

- Az más, ne keverd bele.

Sakura bólintott. Szerette volna megkérdezni miért és miben más. De nem merte. Nem volt benne biztos, hogy hallani szeretné a választ. Talán csak bántaná, ha teljesen, részletekbe menően őszinte lenne vele.

- Pedig ő jobban ismert, mint én ismerlek, Itachi - folytatta elmerengve, és újra az ujjaira meredt.

- Nem, ez nem igaz - felelte a férfi, és mikor Sakura felsandított rá, feléhajolt, hogy megcsókolja. - Sokkal jobban ismersz, mint bárki más.

A lány lehunyt szemmel élvezte az elhúzódó, aztán lassan elvándorló csókját a száján, az arcán, majd a nyakán, aztán puhán elmosolyodott, mikor Itachi elhajolt tőle egy kicsit, hogy lássa az arcát.

- Miért... - kezdte Sakura, aztán egy sóhajjal egy röpke másodpercre lehunyta a szemét. - Nem akarok az életedben turkálni, vagy ilyesmi - motyogta. - De ha... Megkérdezhetem, hogy miért nem... hogy miért nem szeretted?

- Csak nem tudtam - felelte egyszerűen Itachi és megvonta a vállát. - Próbáltam. De képtelen voltam.

- Volt valami konkrét oka, vagy csak úgy... Vagy csak úgy alakult, hogy...

Itachi pillantásában volt valami, amitől elhallgatott. Amitől nem tudta volna és nem is akarta tovább mondani, amit elkezdett. Zavartan lepillantott a férfi kezére, ami az övén pihent a kád szélén. Úgy érezte, megint túl messzire ment. Nem tehetett róla. Annyira kíváncsi volt, hogy mi lehet az a különbség Reiki és közte, ami ezt a két teljesen különböző viselkedést váltja ki Itachiból. Hogy mi az oka, hogy ilyen távolságtartó Reikivel, mikor őt hajlandó beengedni. Ugyanakkor tudta, hogy képtelen lenne egyenesen rákérdezni, így hát puhatolózott. Talán nem kellett volna.

- Emlékeztetett Izumira - mondta végül fojtottan és kelletlenül Itachi, és a lány meglepetten felpillantott rá, mert nem számított válaszra.

- A konohai barátnődre? - kérdezte félrebiccentett fejjel, kíváncsian.

- Igen. De Reiki nem ő volt, hanem egy másik nő. Ennyi.

Sakura elgondolkozva Itachi komoly arcát fürkészte, ahogy a vízbe mered. Úgy tűnt, nem szívesen beszél erről, de valamennyire hajlandó volt, és remélte, nagyon remélte, hogy nem feszíti túl a húrt.

- Izumi... őt... - kezdte lassan, akadozva, és mikor a férfi ránézett, úgy érezte, folytathatja. - Szerelmes voltál belé?

- Nem - felelte Itachi, újra a vízbe meredve. - Egyszer már mondtam. Még soha. - Gondolatban finoman hozzátette, hogy ezelőtt. Úgy már nem is tűnt hazugságnak. - Nem volt rá időm - vallotta be végül lassan, és Sakurára nézett. -  Kedveltem, de még nem szerettem. Ha nem hal meg, azt hiszem, feleségül vettem volna - ismerte el és figyelte, ahogy a lány halványan, szomorkásan rámosolyog.

- Sajnálom, hogy nem volt rá alkalmad - mondta halkan, és az ujjai közé csúsztatta az övéit.

- Ne sajnáld. Így alakult. - Itachi szerette volna azt is elmondani, hogy már nem igazán fáj. Nem úgy, mint két hónappal ezelőtt. Hogy azt hitte, mikor elvesztette Izumit, hogy a szerelmet is elvesztette vele. Örökre. De nem így volt. Nem így van. A lányra nézett, ahogy elgondolkozva az összekulcsolt kezükre mered. - Gyere ide - mondta halkan, és Sakura kérdőn felpillantott rá. - Gyere fürdeni - ismételte meg másképp, és a lány rosszallóan rábámult.

- Gondolod, hogyha levetkőzöm és beülök melléd a kádba, távol tudod tartani a kezedet tőlem? - kérdezte kicsit szkeptikusan.

- Nem gondolom. Tudom, hogy nem - mosolygott rá Itachi, mire Sakura elnevette magát.

- Akkor fürödj csak egyedül. Tudod, hogy most nem lehet - rázta a fejét lassan.

- Ígérem, hogy megpróbálok jó lenni - mondta komolyan Itachi, míg előrehajolva megcsókolta az arcát. - Gyere.

Sakura egy sóhajjal, a szemét forgatva megadta magát, felállt és ledobálta a ruháit. Végig érezte magán Itachi forró, szinte simogató tekintetét, de arra gondolt, hogy megígérte. Nem mintha annyira ellenére lett volna vele a szex. Érezte, hogy kipirult a férfi pillantása alatt, de igyekezett nem foglalkozni a zavarával. Ahogy beleereszkedett a vízbe, Itachi máris a karját fogta, hogy gyengéden magához húzza.

- Megígérted - mondta kicsit szemrehányóan, mikor a férfi a lábai közé húzta, és a testük összesimult.

- Azt ígértem, hogy megpróbálom - emlékeztette Itachi egy mosollyal, és végigsimítva a meztelen hátán, forró csókot lehelt a vállára. - Megpróbáltam. Nem ment - suttogta a fülébe, mielőtt finoman a fogai közé vette volna a fülcimpáját.

Sakura halkan nevetve a nyakába temette az arcát, és megadóan hozzásimult. Lehunyta a szemét, mikor a férfi merevedése a hasának nyomódott, és egy jóleső sóhajjal elengedte magát, szórakozottan cirógatva Itachi tarkóját az érintésére koncentrált. A sóvárgó érintéseire a vállán, a hátán. Mikor a férfi a tenyerébe zárta a mellét, megborzongva felnyögött és a libabőr végigfutott rajta. Itachi a derekára csúsztatta a kezét és az ölébe húzta.

- Ne emelj, ne - ijedt meg Sakura a vállát markolva, de a férfi csak újra magához ölelte.

- A vízben nincs is semmi súlyod - mormolta a mellei közé. - Amúgy sincs sok - tette még hozzá, mielőtt lehunyt szemmel megcsókolta volna a szegycsontján. - Ne foglalkozz vele.

- Nem kérheted, hogy ne foglalkozzak az egészségeddel, te buta - sóhajtotta a lány, és mikor Itachi egy mosollyal felpillantott rá, lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja.

- Most foglalkozz egy kicsit inkább valami mással - mormolta a férfi a szájára, aztán a nyelve végigsiklott Sakuráén.

- Végül is, ez is egészséges - hümmögte a lány lehunyt szemmel, ahogy a férfi szája lecsúszott az állára, és Itachi halkan nevetve megcsókolta a füle alatt.

A csókjai hajszálnyit sürgetőek voltak, és Sakura tudta, miért. Annyira kevés idejük maradt. Itachi minden bizonnyal minden egyes percet, amit nem egymással elfoglalva töltöttek, pazarlásnak érzett. Csak azért tudta, mert ő is így érezte. De sajnos attól, hogy az idejük véges, a világ még nem áll meg. A lány a fekete tincsek közé csúsztatta az ujjait, lehunyt szemmel, borzongva kifésülte a haját, tincsről tincsre, minden egyes mozdulata elején a tarkóján simítva végig. A csípője önkéntelenül, finoman megmoccant, mikor Itachi körbenyalta a mellbimbóját, és a férfi válaszul a derekát markolva magához préselte a testét.

Valahogy jólesett most a sietsége is, hogy nem húzza az időt, mert nem volt szükség rá. Csak arra volt szüksége, hogy benne legyen, hogy egy legyen vele újra. Hiányzott neki az érzés, ahogy Itachi kitölti, ahogy azt a jóleső feszültséget kelti fel benne, a bőre illata... Minden hiányzott. Alig volt alkalmuk igazán egymáshoz érni az elmúlt napokban, csak úgy, hogy ténylegesen arra figyelnek, amit éreznek, és nem csak futólag.

Mikor Itachi keze kettejük teste közé csúszott, készségesen mozdult, hogy helyet hagyjon neki, és az arcát egy halvány mosollyal az arcához simította. A férfi borostája finoman karcolta a bőrét, míg a vállába kapaszkodva lágyan, vágyakozón arcon csókolta.

- Itt nincs is rám szükség - mormolta elégedetten és kajánul a fülébe Itachi.

- Dehogynem - felelte egy mosollyal az állkapcsára tapasztva a száját Sakura. - Csak egy másik részedre.

A lány érezte, ahogy a hangtalan nevetéstől megremeg a másik mellkasa, és egy kicsit felemelkedett ültében. A férfi lassan belécsúszott, és Sakura lehunyt szemmel az alsóajkát harapdálva próbált nem hangosan felnyögni tőle. Nem voltak többé teljesen egyedül az egész házban, és nem akarta, hogy meghallják. Tudta már, hogy hajlamos kicsit hangos lenni.

Itachi még mindig a derekát fogva egészen finoman irányította a mozdulatait, mintha nem is akarná, hogy észrevegye, mintha csak megszokásból tenné, és a lány egy sóhajjal a nyakába csókolt, vakon, de biztosan rátalálva arra az érzékeny pontra, ahol tudta, hogy a leginkább felizgatja vele. Egy apró harapás a vállán volt a jutalma, és elfojtva Itachi nyakába nyögött, gyorsabban mozdulva, ahogy addig. A férfi keze a hátán simított végig, szorosan a saját testéhez szorítva az övét, míg a hajába nem csúsztatta az ujjait.

Valahogyan kivarázsolta belőle a hajgumiját, bár Sakurának halvány fogalma sem volt róla, hogyan, de a rózsaszín tincsek egy pillanattal később a vörösen izzó sharinganok pillantásától kísérve a vállára és a karjára omlottak, végigcsiklandozták a hátát. A másik tenyere a fenekére csúszott, egy halvány, a szája sarkában ülő mosollyal belemarkolt, és Sakura az ajkait összeszorítva ráhunyorgott.

- Nem szép dolog ezt csinálni, Itachi - suttogta. - Nem fogok hangosko...

- Fogadjunk? - hunyorgott rá vissza a férfi, valahol derűs csillanással a vággyal teli tekintetében, és Sakura próbált még csak levegőt sem venni, mikor Itachi még mindig a fenekét markolva egészen átvette tőle az irányítást, de képtelen volt.

Kapkodó, összeszedetlen zihálássá vált a légzése, ahogy a férfi mozdulatai keltette apró hullámok meleg vizet csaptak a derekára. Meg kellett támaszkodnia Itachi mellkasán, egészen felül, ahol teljesen ép volt, míg a férfi apránként gyorsított a tempón, egészen amíg össze nem rándult attól a hirtelen felszikrázó gyönyörtől.

- Nem... nem kéne - nyöszörögte a fülébe, a rövid körmeit a lapockája bőrébe vájva. - A sebed... Itachi...

- Nem fáj - zihálta a férfi homlokráncolva, a hangja annyira halk volt, hogy a vízloccsanások közé vegyült, és a szája forrón végigsiklott a nyakán, a vállán.

Sakura a homlokát Itachi vállának nyomva megpróbálta visszafogni a belőle kikívánkozó nyöszörgést és végül csak úgy sikerült, hogy a felemelte a fejét és a férfi nyakába harapott. A fogai végigkarcolták Itachi bőrét és ahogy a nyelve hozzáért az űtőeréhez, a férfi volt az, aki nem bírta hang nélkül. Egy rekedt, fojtott nyögéssel a vállába temette az arcát, a teste megremegett a lányé alatt, és Sakura meglepetten kinyitotta a szemét, mikor megérezte az ölében szétterjedő forróságot. Itachi teljes teste az övének feszült, az ujjai szinte görcsösen markolták a csípőjét, és a lány egy halvány mosollyal, megnyugodva megcsókolta a vállát.

- Ne haragudj - zihálta a férfi, a hangja bosszús volt, és még mindig rekedt. - Basszameg.

Sakura halkan nevetve felemelte a fejét, és halántékon csókolta.

- Ezért sose kérj bocsánatot - mondta egy mosollyal, és a félig lehunyt szemhéja alól Itachi tekintetét kereste, de a férfi még mindig a homlokát a kulcscsontjának támasztva fújta ki magát.

- Nem történt velem ilyen, mióta tizenhárom voltam - morogta Itachi, és Sakura próbált nem nevetni. Nem akarta, hogy félreértse.

- Tudod, ez elég hízelgő - suttogta egy mosollyal és az orra hegyével finoman megbökte Itachi arcát, hogy végre felé forduljon.

- Csak azért mondod, hogy ne érezzem magam olyan kellemetlenül, ugye? - mormolta a férfi, aztán egy sóhajjal felemelte a fejét, és Sakura szemébe nézett.

- Mondd csak, ugye nem minden alkalom egyforma? - kérdezte a lány egy elfojtott mosollyal, és felé hajolt. - Mert az elég unalmas lenne. Szeretem tudni, ha valami jólesik. És őszintén bevallom, ez a kis trükk itt... - Sakura kiszélesedő mosollyal a férfi nyakába csókolt. - Nagyon tetszik - kuncogta végül. - Nagyon, nagyon tetszik.

- Abban biztos voltam - motyogta Itachi egy halvány félmosollyal, és mikor a tekintetük találkozott, a lány tarkójára csúsztatta a tenyerét és lehúzta magához a fejét, hogy megcsókolja.

Ahogy a nyelvük újra találkozott, még érezte a mellei közt Itachi szívének gyors, kapkodó dobolását, és a vállát simogatva teljesen átadta magát az érzésnek, ahogy még most is ugyanazzal a sóvárgással csókolja, mint előtte. Valahogyan mindig képes volt elérni, hogy igazi nőnek érezze magát mellette. Nem csak ilyenkor, hanem mindig. Soha nem volt még ilyen magabiztos, mint most Itachi mellett. Ahogy szorosan átkarolta, ahogy megérintette... Még az az előbbi gyorsan véget ért szeretkezés is, mind valahogy bók volt, annak ellenére, hogy szavak nélkül mondta el. Kellemes érzés volt, hogy annyi év után, amíg csak arra vágyott igazán, hogy ebben a formában is szeretve legyen, végre megkapta. Nem volt teljes, talán nem is volt igazi. De szerette azt hinni, hogy az. Arra gondolt, talán Reiki is így kezdte. Ő nem akart eljutni addig, ameddig a nő, akkor sem, ha már tudta, hogy Itachinak mást jelent, mint amit Reiki jelentett.

Akármennyire is szerette volna egészen átadni magát annak a puha, meleg érzésnek, amivel Itachi beburkolta, nem hagyta magát. Itachi nem ígért neki semmit, és ez így is volt jól, hiszen nem is ígérhetett. Semmi értelme nem lett volna megtennie, akkor sem, ha igazából akarja. A legelejétől kezdve korlátok közé voltak szorítva. Nem tudta, hogy alakulna az egész, ha nem lennének, de nem is akart rá gondolni. Mi értelme a sok feltételezésnek? A sok ha nem változtat semmit ezen. Az, aminek látszik, szex, gyengédség és szeretet. Nem is kellett, hogy más legyen, mert ez elég volt. Ebben a kombinációban pont elég. Kényelmes, biztonságos és senkinek nem okoz problémát. Tetszett neki így. Jobb volt, mint azon töprengeni, hogyan nyújthatnák el az idejüket együtt. Keseregni, keresgélni. Nem. Ő csak élvezni akarta, amit kapott, kihasználni azt a kedvességet és melegséget, amit nyújtott neki. Sosem gondolta volna, hogy így fog rátalálni ez az érzés. Vele.

Sakura kiegyenesedett, az ajkain még mindig érezte a férfi forró szájának emlékét, és a vörös sharinganokba mélyedve elmosolyodott.

Ott volt a lenyomata a lelkén. A mosolyának, a tekintetének, az érintésének, a szavainak, a testének az emléke az övén. Boldog volt tőle, hogy megőrizheti.

Ha a világ nem tudja megőrizni Itachit, majd ő megteszi.

*****

Sakura próbált nem nevetni, de hiába harapott az alsóajkába, még így is nagyon nehéz volt.

A parkettán ültek, a kád mellett, Itachi pedig borotvahabbal az arcán figyelte, mit csinál. Ahogy felöltöztek alsóneműbe és leültette, szinte rögtön az ölébe húzta újra, hogy úgy legyenek, ahogyan a vízben is voltak nemrég. Sakura most ott ült az ölében egyszerű szürke pamutbugyiban és egy sötétkék sportmelltartóban, figyelte, ahogy Itachi árgus szemekkel méregeti.

- Ne nézz így rám - kuncogta végül. - Nem megölni akarlak.

- Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz? - kérdezte Itachi, tettetve, hogy alaposan megrémült a lány kezében a borotvától.

- Hé, egyrészt, ez is a munkám része néha, oké? - háborodott fel azonnal a lány. - Másrészt meg, még csak ötéves voltam, mikor apa megengedte, hogy megborotváljam. Igaz, utána úgy nézett ki, mintha a macska karmolta volna össze - vallotta be vonakodva egy halvány mosollyal. -, de esküszöm, hogy azóta sokkal ügyesebb vagyok.

- Csak vicceltem - mondta Itachi halkan és megcsókolta. - Azt csinálsz velem, amit csak akarsz - tette hozzá kicsit kajánul, és Sakura halkan nevetve ráhunyorgott.

- Csak nehogy megbánd - mondta egy kacsintással.

- Nem fogom - felelte egy magabiztos mosollyal Itachi, és a lány felemelte a szemöldökét.

- Ebben teljesen biztos vagy?

- Azt hiszem, már nem annyira - vallotta be a férfi az arcát fürkészve, és Sakura elnevette magát.

- Emeld fel a fejed - mondta, és Itachi engedelmesen tette, amit mondtak neki. - Kicsit jobbra.

A férfi nem tudta elrejteni a halvány mosolyát. Igazából, ha kicsit körülményesen is, de magától is meg tudta volna oldani a borotválkozást. Igaz, hogy nehézkes lett volna és kényelmetlen olyan sokáig állnia a mosdóban a tükör előtt, hogy végezzen is vele, de Sakura olyan lelkesnek tűnt, hát meghagyta neki. Ha ennyire szeretné, hadd csinálja. Ő már unta néha, de nem szeretett borostás lenni soha. Úgy tűnt, a lány keze tényleg elég gyakorlott, és eltűnődött rajta, hogy vajon milyen lett volna, ha nem így találkoznak, hanem Konohában. Ha a betege lenne a kórházban.

Vajon hajlandó lenne-e ennyire nyílt lenni vele, belemenni egy olyan helyzetbe, mint most. Nem tudta, az ő élete hogyan alakult volna, de valószínűleg már nős lenne. Mit csinált volna, ha úgy ismeri meg, hogy felesége van? Hagyta volna kialakulni ezt az érzelmi kötődést, vagy eleve elutasította volna? Nem tudhatja, hogyan viselkedne, ha döntenie kéne, hiszen sosem volt ilyen helyzetben, és tudta, hogy nem is lesz már. De azért elképzelte, ahogy betegen fekszik a kórházban, és Sakura minden nap rámosolyog. Hogy látja, hogy kényelmetlenül érzi magát borostásan, és elég kedves és figyelmes ahhoz, hogy tegyen ellene. Nem csodálkozott rajta, hogy az a Kenji nevű bénult férfi ilyen melegen várta vissza, mikor Konohában voltak.

Tudta, hogy maga a helyzetük is adja azt az intimitást, ami köztük van, és az intimitás alatt nem a szexre gondolt, vagy a csókokra, csak a törődésre és a segítségre, amit adott. Amit egymásnak adtak. Ezen túl is ott volt ez az érzés. Ha nem beteg és nem szorul ellátásra, akkor is meglett volna köztük ez a könnyedség, de így már nem is bánta annyira, hogy beteg, hogy legyőzötten és gyengén látja. Érdekes, még a legrosszabb helyzetekben is van néha előny és jó.

Lehunyta a szemét és arra koncentrált, ahogy Sakura határozott, de finom mozdulatokkal megborotválja. Csak elengedte magát, hagyta, hogy a pillanat beleivódjon a testébe. Meg kell őriznie ezeket, mert nemsokára elapad a nyugalma forrása, és nem marad semmi a számára, csak ezek a puha emlékek. Ez elég lenne élete végéig akkor is, ha évtizedek múlva érné el a vég. A gondolat, hogy tényleg megtörtént, egyszer egy kis ideig, egy gyönyörű ideig mellette volt. A támogatása fakuló árnyéka az arcán. Támogatás. Most már tudta, hogy igen, ez az, amit keresett. Ez volt az, ami hiányzott - több egyéb mellett persze, de ez volt, ami most a legfontosabbnak tűnt számára. Az a támogatás, ami a szülei kapcsolatában csak hibásan és elvétve volt jelen. Az élet egy-egy területére korlátozódott, és így véges maradt és hamis. Szerette volna nem elkövetni ezt a hibát, amikor megtalálja azt, akivel...

Itachi résnyire kinyitotta a szemét és a szempillái között Sakurára sandított. A lány elmélyülten koncentrálva, a nyelvét icipicit kidugva figyelte, ahogyan a borotva a kezében óvatosan végigsiklik Itachi határozott arcélén, és a férfi próbált csak egészen kicsit mosolyogni rajta, nehogy megzavarja. Aranyos volt. Szerette, hogy ilyen könnyedén, szavak nélkül képes nyugalmat teremteni körülötte a semmiből. Talán lehetséges, hogy ő generálja benne az alapot, amiből meg tudja ezt alkotni? Talán ketten csinálják, nem Sakura egyedül.

- Így ni - mondta a lány, és Itachi teljesen kinyitva a szemeit ránézett. A borotvát valamiért a magasban tartva, félrebiccentett fejjel szemlélte a végeredményt és végül elégedetten rámosolygott. - Lemosom, aztán készen vagyunk - folytatta, és Itachi viszonozva a mosolyát bólintott. Pillanatok alatt le is mosta az arcán elvétve maradt bororvahabot. - Így sokkal jobb. A borosta nem áll rosszul, de ami rajtad volt, az már egyenesen egy szakállkezdeménynek számít - nevette, míg felállt, és felhúzta magával. - Nem állna jól - tette hozzá.

- Nem, tényleg nem - ismerte el Itachi, míg hagyta, hogy Sakura kicsit szórakozottan, és már alig támogatva őt az ágyhoz kíséri.

Jó volt, hogy hagyja önállónak lenni a korlátain belül, és remélte, hogy holnap már engedni fogja, hogy teljesen a saját erejéből közlekedjen. A fájdalom a hátában és a mellkasában még ugyan tompán ott rejlett, de már most sokkal jobb volt, mint az a fájdalom, ami a betegségével járt előtte. A légzése is könnyebb volt, akkor is, ha sajgott tőle a mellkasa. Tudta, hogy ez jó fájdalom.

Sakura könnyedén fogva a könyökét megvárta, hogy bebújjon az ágyba, aztán magára húzta a Kakashitól zsákmányolt fekete, kinyúlt pólóját. Ahogy felé fordult, a póló lecsúszott a jobb válláról, és Itachi egy pillanatig elgyönyörködött a bőrében, ami szinte felragyogott a lámpa ráeső fényétől. Hiába az a meglepően rövid és kicsit sietős szeretkezés, még most is kívánta. Ugyanúgy, ahogy egy órával ezelőtt. Ha nem tudta volna, hogy a lány minden bizonnyal egy szemrehányó pillantással jutalmazná érte, megkérte volna, hogy bújjon mellé és csókolja meg.

Sakura odalépett mellé és mintha csak megszokásból tenné, megígazította rajta a takarót.

- Aludj csak, megyek, szólok Tobinak, hogy bejöhet, ha még nem aludt el odakint - mondta egy mosollyal és megfordult volna, de Itachi megfogta a csuklóját.

- Hogy háláljam meg neked mindezt? - kérdezte halkan, komolyan és tanácstalanul. A hangja elárulta, hogy mennyire szeretné legalább kicsit úgy érezni, hogy viszonozza, amit kapott, akkor is, ha nincs úgy.

Sakura kérdő, kicsit értetlen tekintetét egy lágy mosoly váltotta fel.

- Megteszed, Itachi. Minden egyes másodpercben, amikor dobog a szíved - felelte halkan, és lehajolt, hogy megcsókolja. A férfi erős, de gyengéd szorítása a derekán válaszolt neki, és mikor elváltak az ajkaik, a tekintetük találkozott. - Pihenj - mondta lágyan a lány, és kisimított egy már megszáradt, hollófekete tincset a homlokából. - Nekem elég hála, ha tudom, hogy jobban vagy.

Nem várt válaszra, mert tudta, hogy Itachi képtelen lenne kimondani, amire gondol és amit érez, így egy utolsó, finom mosollyal rápillantott és magára hagyta, a férfi pedig kicsit erőtlenül a párnára hajtotta a fejét.

Ha csak a szívdobbanásaival képes meghálálni mindent, talán örökké kéne élnie, hogy úgy érezze, lerótta a tartozását.