A reggel nagyon csöndesen indult, nem úgy, mint az előző. Mikor Sakura felkelt, senki nem volt még ébren. Korán volt, de egyszerűen nem tudott tovább aludni. Nem pihent túl jól, ahogy Itachi karjaiban fekve a férfi arcából sem a nyugalomra és a kisimultságra következtetett. A szeme alatti sötét karikák elárulták, hogy ő sem aludhatott sokat, vagy jól.

Egy röpke sóhajjal kelt fel, kávét főzött, reggelit csinált, de még mindig aludtak, így hasznossá tette magát és kitakarította a konyhát. Éppen felsöpört, mikor Kisame kócosan és csukott szemmel, arcán a párnahuzat gyűrődéseinek nyomaival besétált a konyhába.

- Jó reggelt - mondta halkan és a férfi morgott valamit válaszul, mielőtt hunyorogva kávét töltött magának, aztán a konyhaasztalhoz lehuppanva, homlokráncolva figyelve, ahogy Sakura elmosogat, magába is töltötte az egész bögrényit.

- Jó reggelt, csillagom - mormolta végül a kiürült bögre fölött Kisame, és a lány egy mosollyal átnézett rá a válla fölött.

- Felébredtél? - kérdezte kuncogva.

- Francokat - felelte Kisame, és újra lehunyva a szemét hátradőlt a széken. - Azt hiszem, Tobi nagyjából hatszor rúgott le éjszaka a kanapéról.

- Mondtam, hogy beviszem, de nem hagytad - nevette Sakura, míg megtörölte a kezét, aztán a férfi elé tett egy teli tányért.

Kisame a halk koccanásra kilesett a szemhéja alól, és egy pillanatra átkarolta a derekát.

- Mondtam már, tündérem, hogy nagyon szeretlek? - kérdezte elégedetten, és a lány megpaskolta a fejét.

- Azt hiszem, még nem - mondta elgondolkozva. - De most tudomásul vettem. Egyél.

- Köszönöm.

Kisame még mindig félálomban, hunyorogva és hümmögve elfogyasztotta a reggelijét, Sakura pedig miután elé tett még egy adag kávét, leült az asztalhoz megírta a bevásárlólistát, miközben megbeszélték, hogy a férfi és Tobi majd elintézik. Mikor Tobi felkelt, hiperaktívan, ahogy szokott, a csöndes reggel rögtön elillant. Tobi jóformán a székén pattogva reggelizett, aztán Sakura elküldte fogat mosni, és utána elindultak. A lány még berakott egy mosást, mielőtt ránézett volna Itachira. A férfi még mindig nyugodtan aludt, és Sakura halkan bevitte neki a reggelijét egy pohár meleg teával, hogyha felébredne, amíg kint van, tudjon enni. Megetette Soujit, akihez aznap reggel csatlakozott két másik is; egy fekete, meg egy kisebb cirmos és aztán meglocsolta a virágokat.

A hangulata nagyon fakó volt, szinte semmilyen, és arra gondolt, ha most Itachi is így érzi magát - márpedig sejtette, hogyha nem így, akkor rosszabbul -, akkor jó lenne valamivel kicsit felvidítani. Tudta, hogy sokat fog javítani a kedélyállapotán, ha kicsit kiengedi az ágyból, és pont ezt szándékozta tenni, de azt is tudta, hogy ez nem lesz elég, hogy visszakapja az ő mosolygós Itachiját. Azon töprengve, hogy vajon mit tehetne még, befejezte a locsolást és végignézett a kerten. Sokkal szebb volt már, mint mikor ideértek, a növények zöldülni kezdtek újra és néhány virágon már gyorsan növekvő bimbókat is látott. Remélte, hogy mielőtt el kell mennie, lát majd legalább egy pár virágot kinyílni. Szerette látni is a munkája eredményét, nem csak tudni, hogy sikerrel járt.

Mikor bement, Itachit még mindig csukott szemmel találta az ágyban, de tudta, hogy már nem alszik, mert a tálca üres volt mellette az éjjeliszekrényen, és a gyógyszer is eltűnt. Mosolyt varázsolt az arcára, a lehető legőszintébbet, amit ki tudott most csikarni magából, és az ágy szélére ülve végigsimította a halántékát.

- Jó reggelt - mondta halkan, és Itachi anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét a tenyerébe hajtotta az arcát.

- Jó reggelt - felelte lassan, a hangja ezúttal nem volt rekedt, de a szavai nem hangzottak vidámnak sem.

Kis híján teljesen közömbös volt, a maszkja a helyén, így hát Sakura egy sóhajjal hagyta egyelőre. Nem tudta, mennyi időre van szüksége, de úgy gondolta, pár órát hagy neki. Kisame és Tobi nemsokára vissza kell, hogy érjenek, és a lány úgy vette észre, hogy Kisame többnyire felvidítja Itachit, Tobi pedig képes kezelni a hangulatait. Talán az ő jelenléte is segít valamennyit. Remélte. Nem akarta, hogy Itachi újra visszacsússzon abba a saját kis sötét, önhibáztató mocsarába. Nem kell, hogy most ott legyen. Sejtette, hogy lesz még eleget.

- Ma is van terítéken egy pár órás kezelés - kezdte lassan, a keze még mindig az arcán pihent, mert úgy tűnt, Itachi pont ott akarja az érintését, ahol van. - Utána sétálunk kicsit. Nem sokat.

A férfi szótlanul biccentett, a beleegyezésével rögtön engedélyt is adva mindenre, és Sakura az arcát fürkészve elhúzta a kezét, hogy a mellkasára fektesse a tenyerét. Úgy látszott a maszkjához tartozik a büszkesége nagy része is. Az egó, az a már annyira megszokott arrogancia halvány árnyéka, amit Sasuke is olyan tökéletesen tudott magán viselni. Érdekes volt, hogy ennek a büszkeségnek alig volt nyoma, mikor a maszkja eltűnt. Vajon szándékosan csinálja, vagy talán észre sem veszi? Magától jön, öntudatlanul? Azzal tisztában volt, hogy ez is Itachihoz tartozik, ez is a nevelése része. Annak ellenére, hogy nem nagyon ismert egyetlen Uchihát sem, mikor kicsi volt, már akkor is tudta, hogy mindegyikük határtalanul büszke. Hallotta eleget. Maga Itachi is említette már, talán kétszer is, mióta vele volt.

Megpróbálta elképzelni, milyenné vált volna, ha megadatik neki a lehetőség, hogy a saját életét élje. Nem tudta elképzelni, hogy elhagyta volna Konohát, ha nem kényszerül rá, így a konohai Itachit képzelte maga elé, az ANBU kapitány Itachit, aki képes együttműködni Nejivel, az Uchiha klán fejének Itachiját, akibe Ino fülig bele van zúgva, azt a törődő testvér Itachit, akiről Sasuke folyton áradozik. A családos Itachit, akinek mostanra valószínűleg már lenne egy-két gyereke. Nem tudta, vajon lenne-e szerepe annak az Itachinak az életében. Talán igen. De így, ahogy most vannak, valószínűleg soha nem lennének abban a másik Konohában, ahol Itachi ott maradt. Kételkedett benne, hogy maga a férfi egyáltalán olyan lenne, mint a mostani Itachi. Kicsit furcsa volt belegondolni, hogy talán nap mint nap elsétálnának egymás mellett, anélkül, hogy tudnák, mik lehetnének egymás számára. Talán úgy élnének egymás mellett, hogy Sasuke oldalán állna nap mint nap, és fogalma sem lenne, hogy Itachinak más szerepe is lehetne, mint a férjének a bátyja, vagy mint a klán vezetője. Nehéz volt erre gondolni. Valami hiányozna belőle, amiről nem is tud.

Úgy tűnt, Itachi is elgondolkozott, nem szólalt meg, sőt, még a szeme is csukva volt, mintha semmit nem akarna most látni a saját kis világán kívül. Nem kellett hozzá fél óra sem, hogy visszaaludjon. Sakura hallotta, ahogyan finoman megváltozik a légzésének a ritmusa. Nem is baj. Hadd pihenjen. Nem sokkal később Kisaméék is visszaértek, és a férfi nem csak Tobi csöndbentartását vállalta el, hanem a főzést is, amin a lány őszintén meglepődött. Nem nézte volna ki Kisaméból, hogy tud főzni, de úgy látszott, tudja, mit csinál, így ráhagyta. Kíváncsi volt, milyen lesz a végeredmény. Amíg Itachi aludt, befejezte a kezelést és egy pillanatig a chakrájával rásegítve, hogy biztosan ne kelljen fel, eltávolította a katétert és a mellkasából a csövet is. Begyógyította a cső után maradt, még nyitott területet, és arra gondolt, lehet, hogy ezután marad majd egy jóformán láthatatlan nyom a férfi mellkasán. Nem tudta, mennyire fogja zavarni Itachit, de nem hitte, hogy túl sokat fog törődni vele.

Kiment és ránézett a fiúkra a konyhában. Tobi kidugott nyelvvel, elmerülten koncentrálva, kivételesen csendben és egy csinos kis kötényben segédkezett Kisaménak. A férfi elég otthonosan mozgott a konyhában és Sakura, mikor a segítsége el lett utasítva, egy sóhajjal az asztalhoz ült.

- Tényleg jó vagy ebben - mondta Kisaménak mosolyogva, a férfi pedig neki háttal megrántotta a vállát.

- Nem nagy cucc, édesem, megtanultam, aztán kész. Hoztam neked olvasnivalót, rám tukmálták, mert valaki hallotta, hogy doki vagy. Ott van a szatyorban. - Sakura kíváncsian beletúrt a szatyorba. - Valamiért nagyon jó vagy az ittenieknél - jegyezte meg Kisame a fakanállal hadonászva, ahogy félig felé fordult. - Mondjuk nem csodálom, gondolom, a kölykök regéltek rólad eleget.

- Friss szaklapok - sikkantotta a lány magához ölelve egy rakás újságot. - Egek, hogy ezek mennyire hiányoztak!

- Fura vagy - mondta Kisame, a szemöldökét felhúzva rámeredt, és Sakura elnevette magát. - Hogy lehet örülni egy kupac salátának, ami azzal van megtöltve, hogy hogy működik a bélrendszer?

- Hé, nem is az van benne! - védte meg rögtön az újságjait a lány, és máris időrendi sorrendbe rendezte őket. Az első szám csak három héttel korábbi volt, de így is örült nekik. Otthon a kórházban úgyis megvan mindegyik, amit kihagyott. - Friss orvosi eredmények, meg kutatások vannak bennük. Az orvosi szakma még mindig fejlődik, és gyanítom, mindig is fog, nekem meg tartani kell a lépést. Ha nem vagy tisztában a legújabb fejlesztésekkel, kezelésekkel és a kísérleti gyógyszerekkel nem vagy képes jól végezni a munkádat. Különben is, versenyben vagyok Kirigakuréval - mormolta, miközben lelkesen belelapozott az elsőbe. - A citoplazmát...

- Már most fáj a fejem - motyogta Kisame, mire Tobi felkuncogott, Sakura pedig egy fintorral elhallgatott.

Mindegy, majd Itachinak elmondja. Őt érdekelni fogja.

- Sakura-chan, olyan, mintha egy teljesen másik nyelven beszélnél. Tobi egy szót sem ért. Meg lehet ezt a furcsa nyelvet tanulni, Sakura-chan? - kérdezte kíváncsian Tobi, és otthagyva a főzést mellételepedett, hogy tanulmányozza az egyik újságot.

- Persze, Tobi. Sok év kell hozzá, de meg lehet - mondta Sakura szórakozottan, és elmerült az olvasásban.

- Tobi ebből nem ért egy kukkot se - kesergett pár perc elteltével Tobi. - Kisame-senpai, te tudod, hogy mi az a gnóm?

- Ja, az a nyomott fazon Amagekuréban, aki azokat a vázákat, vagy mi a túrókat árulja.

- Az a bácsi, amelyiknek olyan fura a buksija, mintha ráesett volna? - kérdezte Tobi elgondolkozva, Sakura pedig meglepetten rájuk meredt, aztán lassan a Tobi kezében lévő újságért nyúlt.

- Tobi, nem gnóm, hanem genom - mondta végül felkacagva.

- Az micsoda, Sakura-chan? Tobi még sosem hallotta ezt a szót.

- Este elmesélem, ha jó fiú leszel, rendben?

- Rendben! Tobi nagyon jó fiú lesz! - bólintott egy nagyot a férfi, aztán visszament segíteni Kisaménak, de már nem nagyon volt mit, így csak ellábatlankodott körülötte, amíg Kisame ki nem jelentette, hogy készen van.

Sakura nem volt még éhes, de ahogy kiszakították a saját kis világából, az orvosi cikkek közül, egy sóhajjal felállt, mert eszébe jutott, hogy ki kell teregetnie. Meg is tette, és utána ivott egy kortyot, mielőtt bement volna a hálóba. Itachi ébren volt, a közömbös, rezzenéstelen arcát az ablak felé fordítva némán bámult kifelé a verőfénybe. Még arra sem reagált, amikor bejött, pedig a lány tudta, hogy pontosan tisztában van a jelenlétével.

- Készen van az ebéd, akarsz enni? - kérdezte, úgy döntve, hogy nem hagyja magát semminek nézni a továbbiakban, és csípőre tett kézzel megállt az ágy lábánál. - Kisame főzött. Kivettem a csöveket, ha szeretnél kimenni mosdóba, segítek.

Itachi felé fordított fejjel némán nézett rá, mintha nem is hallaná, amit mond, de aztán lassan bólintott.

- Jó lenne - ismerte be végül halkan, Sakura pedig biccentett, és kisegítette az ágyból, laza nadrágot és egy egyszerű, fekete pólót húzott rá, mielőtt kikísérte a mosdóba. Majdnem öt percig tartott elmenni odáig. Itachi egy szót sem szólt, míg oda nem értek, de teljesen világos volt, hogy fájdalmai vannak, Sakura pedig úgy döntött, ha makacs, hát akkor meg is érdemli. A világért nem kérne fájdalomcsillapítót, talán akkor se, ha hiányozna a fél karja és nem lenne normálisan ellátva. - Ehetek a konyhában? - kérdezte Itachi csöndesen, már a kezét mosva, és Sakura a falnak támaszkodva rápislantott.

- Ha hajlandó vagy bevenni végre egy fájdalomcsillapítót, akkor igen - bólintott rezzenéstelenül rábámulva, és szorosabbra fonta a karjait a mellkasán.

Fel volt készülve, hogy így fog viselkedni. Még így is tovább bírta, mint amennyire valaha is tippelt volna. Most a türelmetlensége és a bosszúsága a hangulata lendületétől felülkerekedett az udvariasságán. Majdnem nyers volt. Érdekesnek találta, hogy mennyire egyszerű lenne kifordítania saját magából az egész személyiségét, ha akarná. Ismerte már annyira, hogy tudja, hol szakad el a cérna. Ha provokálná, lehet felemelné a hangját. Ahhoz túl nyugodt alaptermészetű volt, hogy ennél tovább menjen. Soha nem látta még csak kiabálni sem igazán. Az a kirohanása Amagekuréban, a szobájában nem számít, mert miatta akadt ki, nem magáért. Képes egyáltalán ez az ember igazán, pokolian dühös lenni? Annyira, hogy képtelen visszafogni magát?

Valószínűleg nem. Mindig az ura volt a cselekedeteinek, mint ahogyan ő az ujjai legapróbb rezzenéseinek is a műtőben. Itachi számára az egész világ, az egész élete a kötelességé. Az ő világában nincsen helye az olyan erős érzéseknek, mint a tiszta, dühöngő harag. Kontroll és fegyelem. Szinte mindig shinobi volt, a tökéletes shinobi. Így nevelték, így nőtt fel, ezt várták tőle. Ezt a furcsán érzelemmentes féléletet. Hasonlított kicsit Shikamarura, ami az érzelmeket illette, és sokkal több közös vonást fedezett fel benne és Nejiben, mint azt a férfi valaha is hajlandó lett volna elismerni. A klánok teszik ezt? A családi kötelékek, a vér büszkesége öli ki belőlük az érzelmeket, vagy az, hogy mindhárman az átlagon felül intelligensek? Kakashi sem volt soha jó az érzelmekkel. Azért van, mert a generációjuk zseninek kiáltotta ki őket? A tehetségük veszi el tőlük a lehetőséget, hogy önmaguk lehessenek? Mindenestül, igazán?

Sakura ellökte magát a faltól, és átkarolta Itachi derekát, hogy átkísérje a konyhába. Nem mondott semmit, nem egyezett bele nyíltan, hogy beveszi a fájdalomcsillapítót, de a lány tudta, hogy meg fogja tenni. Mikor beértek a konyhába, Tobi vigyorogva körülugrálta őket, és Kisame kihúzott egy széket Itachinak. Sakura óvatosan leültette, megvárta, amíg nekidől a háttámlának és csak azután engedte el, hogy gyógyszert hozzon neki. Mire visszaért vele, Itachi már lassú, szinte megfontolt mozdulatokkal evett, kicsit borús tekintettel figyelve Kisamét, ahogy kiszolgálja, elé tesz egy pohár vizet.

Sakura egy szó nélkül a tányérja mellé tette a fájdalomcsillapítót, és ő is leült enni. Jóval hamarabb végzett, mint Itachi, aki evés közben halkan beszélgetett Kisaméval, és a lánynak többször is rá kellett szólnia Tobira, hogy ne kiabáljon. Úgy tűnt, annyira lelkes tőle, hogy Itachi láthatóan javul, hogy képtelen volt megálljt parancsolni magának. Sakura kicsit feszengve kávét töltött magának és visszaülve az asztalhoz olvasni kezdte az egyik újságját. Most hirtelen kicsit úgy érezte, hogy nem ott van, ahol lennie kellene, és egy röpke, tűnődő pillantást vetett Itachira. Mintha haragudna rá, holott tudta, hogy nem tett semmit, amiért így érezhetne. Valószínűleg csak a hangulata olyan pocsék, hogy igazából nem akar beszélni semmiről. Vagy csak még nem hatott a fájdalomcsillapító.

Úgy látszott, Kisame is észrevette, hogy Itachi milyen komor, és megpróbált bevetni pár hülye viccet, hátha valamennyire hatásosak lesznek, de úgy tűnt, teljesen mindegy, mit csinál. Tobi Sakura mellé húzta a székét, és a lány vállára fektetett fejjel minden egyes szóhoz kérdést fűzött, amit egyáltalán ki tudott olvasni, Sakura pedig türelmesen és csöndesen elmagyarázott mindent, amit tudott. A lány érezte magán ugyan Itachi tekintetét, de tüntetően nem fordult felé, csak Tobira figyelt. Mikor Kisame utántöltötte a bögréjét, egy mosollyal megköszönte neki, aztán mikor azt is megitta, becsukta az újságot.

- Segítesz nekem sütni, Tobi? - kérdezte a férfit, akinek felragyogott a szeme.

- Tobi akármit segít Sakura-channak! Mit csinálunk, Sakura-chan?

- Sütit - mosolygott rá a lány, és Kisame felnevetett, mikor Itachi felemelte a fejét, elszakítva a tekintetét Sakura egyik újságjának címlapjáról. A lány érdeklődve Kisaméra pillantott, aki rákacsintott. - Mi az? - kérdezte kicsit csodálkozva.

- Nem mondta el neked? - kérdezett vissza szintén kicsit meglepetten Kisame, majd elvigyorodott és füttyentett egyet. - Tényleg tökéletes neked, nem igaz, pajti? - sandított Itachira a férfi. - Most kéred meg, vagy öt perc múlva? - vihogta, Sakura pedig értetlenül Itachira nézett.

- Miről beszél? Mire kérsz meg? - Itachi szótlanul bámult rá, mint egy kisgyerek az ajándékra. Ez... miért? Mi ez a hirtelen változás? És mikor történt ez a valami pontosan? Sakura összezavarodva körbenézett, de Tobi is csak kuncogott. - Mi van? - kérdezte végül, és Kisame úgy tűnt, meg akart szólalni, de a lány arcán lévő tanácstalanságtól képtelen volt abbahagyni a röhögést. - Mit csináltam?

- Tudsz sütni? - kérdezte Itachi jóformán áhítatosan és Sakura tágra nyílt szemekkel rábámult. Na, ez volt az a hangnem, amit valahogy sosem tudott volna azonosítani Itachival. Még most sem nagyon volt képes, pedig az imént hallotta. Lassan, megrökönyödve bólintott. - Imawagayakit?

- Persze - felelte még mindig teljesen értetlenül Sakura. - Nem nehéz, és hamar készen van. - A lány bizonytalanul Itachit méregetve folytatta. - Szeretnéd, ha csinálnék?

Itachi lehunyta a szemét, és felsóhajtott, mielőtt egy mosollyal lassan előrehajolt volna, hogy megfogja az asztallapon pihenő kezét.

- Hogy is mondjam... - kezdte töprengve, és kinyitotta a szemét. Valahol a tekintete mélyén megcsillant valami, ami egy végtelenül csibész kisfiúra emlékeztette Sakurát. - Nincs kedved hozzám jönni feleségül? Mondjuk most? - kérdezte végül magán nevetve, és a lány egy pillanatig felhúzott szemöldökkel rámeredt.

- Kinőttem az esküvői kimonómat - felelte lassan, változatlan arckifejezéssel, mire Kisame torkán akadt a röhögés, és heveny, fulladozó köhögésbe váltott.

Tobi vidáman tapsikolt.

- Ú, de jó, Sakura-chan! Tobi lehet... izé, vendég? - kérdezte végül egy kis töprengés után, de a lelkesedését ez a kis fennakadás sem csökkentette.

- Majd veszünk másikat - ígérte egy határozottan vigyorrá szélesedő mosollyal Itachi, Sakura pedig lassan pislogott kettőt, mielőtt kihúzta volna a kezét a férfié alól.

- Ne túráztasd magad, anélkül is szívesen sütök - sóhajtotta végül és felállt. - Bőven elég, ha nem viselkedsz így, ahogy eddig - mormolta még a konyhapulthoz lépve, és a szekrényeket nyitogatva lemaradt Itachi fintoráról, és arról is, amikor Kisame vigyorogva megvonta a vállát.

Negyed óra sem telt el, és a lány már sütött, a megfelelő eszköz hiányában egy frissen kibontott csomagból előhalászott tűvel szedte ki a serpenyőből a tésztát. Itachi az asztalon könyökölve bámulta, mit csinál, míg a konyhát lassan megtöltötte a meleg és a finom illat.

Kisame az egyik újságot lapozgatva kicsit unottan próbálta megértetni Tobival, hogy miért nem lehet vendég, attól eltekintve persze, hogy nem lesz esküvő, amin az lehetne, aztán félretette az újságot és Itachira nézett, aki a pillantását megérezve rásandított.

- Süt - suttogta Itachi. - Egy injekciós tűvel süt. - Kisame válla megrázkódott az elfojtott nevetéstől. - Hogy lehet valaki ilyen tökéletes?

- Alaposan beletenyereltél, mi, öregem? - vihogta halkan.

- Megtarthatom? - kérdezte még mindig suttogva Itachi, mire Kisame vigyorogva megvonta a vállát. - Szerinted nagyon utálna, ha nem engedném haza?

- Fogalmam sincs. Talán kérdezd meg az illetékes hölgyikét - tett egy gyors kézmozdulatot Sakura felé.

- Most lettem kikosarazva - nevette halkan Itachi, mire Kisame újfent csak megvonta a vállát.

- Talán, ha nem azt hinné, hogy azért akarod elvenni, mert tud sütni, lehet igent mondana - sandított rá, de Itachi csak mosolyogva legyintett.

- Akkor is nemet mondana - felelte szórakozottan a lány hátát bámulva.

- Mit pusmogtok ott? - kérdezte gyanakodva Sakura, aztán megfordult és az asztalra tett egy tányérnyit a süteményből. - Még forró, meg fogod égetni a... - szólt volna rá Itachira, de már mindegy volt. Egy sóhajjal Kisaméra nézett, aki egy széles vigyorral rákacsintott.

- Édesem, én láttam ezt a hapsit egy hónapig dangón élni. Semmi máson. Esküszöm, az első hét után már attól rosszul voltam, hogy meghallottam azt a szót, hogy dango.

- Egy hónapig? - kérdezte kiakadva a lány, és Itachira bámult, aki úgy tűnt, nem is hallja, miről beszélnek, annyira el van foglalva az evéssel. Látszólag az sem érdekelte, hogy éppenséggel leégeti az összes ízlelőbimbóját vele. - Egek, megőrült, igaz? - suttogta Kisaménak, mire a férfi hangosan felnevetett.

- Ja, mondhatjuk így is.

- Nagyon furcsán viselkedsz ma - jegyezte meg Sakura Itachira meredve, aki végre felnézett rá.

- Csak szeretem az édes dolgokat - felelte neki lassan egy mosollyal Itachi. - Mint például téged.

Sakura elvörösödve rábámult, mint aki nem hisz a fülének. Mikor lett a komor Itachiból égbekiáltóan pimaszul flörtölő Itachi? Lemaradt a váltásról. Gyanakodva lebámult a tálra, amin szinte már nem is volt semmi, és homlokráncolva újra Itachira pillantott.

- Mondd csak, ugye nem volt romlott az a vörösbab paszta? - kérdezte végül lassan Kisamét, aki nevetve megrázta a fejét.

- A szíve legmélyéről beszél, csillagom - vihogta, Sakura pedig egy legyintéssel Tobi felé fordult, aki hangosan fújtatva a száját legyezte.

- Mondtam, hogy forró, Tobi, lassabban edd.

- Tobi nem tudja lassabban enni, mert finom, és Itachi-sama mindjárt megeszi mindet! - mondta panaszosan a férfi, Sakura pedig rámosolygott.

- Csinálok még, ne aggódj.

- Tobinak szabad közelről nézni, hogy kell ilyen finomat csinálni? - kérdezte Tobi kíváncsian, és mikor Sakura bólintott egy mosollyal tapsikolni kezdett. - Szuper! Tobi megtanul sütni! Sakura-chan a legkirályabb, a legeslegjobb! - kiabált vidáman.

Sakura mosolyogva rászólt, hogy legyen egy kicsit halkabban, aztán megmutatta neki, hogyan kell imawagayakit készíteni.

*****

Sakura vagy öt adagnyi süteményt sütött végül Tobi segítségével, aki a végére egész ügyes lett benne. Aztán addig könyörgött, hogy ússzanak, hogy Kisame egy sóhajjal kivonult az udvarra, hogy csináljon neki egy kis tavat. Sakura nevetve megjegyezte, mi mindenre jók a jutsuk, és vissza akarta kísérni Itachit az ágyba, aki viszont szívesebben ült volna ki a kertbe, Sakura pedig vonakodva ugyan, de engedett.

Így kerültek a hátsó udvarba, a verandán ültek ketten, és figyelték, ahogy Kisame szökőkutat imitál, hogy szórakoztassa a pancsoló Tobit. Sakura halkan nevetve figyelte, ahogy a két alsónadrágra vetkőzött, felnőtt férfi úgy játszik a frissen létrehozott tóban, mint két önfeledt gyerek, Itachi pedig lehunyt szemmel a ház falának dőlve, párnákkal körbetámasztva pihent, ahogy a lány meghagyta neki.

- Tobi nagyon élvezi - jegyezte meg végül Sakura kuncogva, mire Itachi kilesett a szemhéja alól.

- Ahogyan Kisame is - tette hozzá halkan, egy halvány félmosollyal a szája sarkában.

  - Igen - ismerte el nevetve a lány, aztán egy hosszú percig a tenyerébe támasztva az állát még elnézte a két férfit, mielőtt egy halk sóhajjal Itachi felé fordult volna. - Szeretnék veled beszélni valamiről, Itachi.

- Mégiscsak vennünk kell neked ruhát? - kérdezte a férfi felnézve a komoly hangnemre, és Sakura a szándéka ellenére, hogy most nem fog, mégis elnevette magát.

- Nem. De tudod, csak mondom - kezdte lassan, mosolyogva. -, dangót is tudok csinálni.

- Most kifejezetten sajnálom, hogy emberileg lehetetlenség, hogy ennél is jobban kedveljelek - mormolta Itachi, a szemei csukva voltak, az arcán a lány mosolyának nyugodtabb párja ült. - Miről szeretnél beszélni?

- Tobiról.

Itachi mosolya elenyészett, hogy átadja a helyét egy halk sóhajnak, és egy kicsit gondterhelt homlokráncolásnak.

- Legyen. Felfüggeszthetem a pihenést, amíg megbeszéljük? - kérdezte végül, Sakura pedig elgondolkozva ránézett.

- Igen. De csak addig.

- Tudod, technikailag most is pihenek - mutatott rá a szemét kinyitva Itachi, amíg a karjaira támaszkodva kicsit feljebb tornázta magát, hogy rendesen üljön. - Attól, hogy csukva van a szemem még nem lesz hatékonyabb a dolog.

- Pszt. Az orvosod vagyok, majd én megmondom, hogy hatékony - tromfolta le rögtön Sakura, és odahajolt, hogy megigazítson egy párnát a háta mögött. - Nem hiszem, hogy szeretnél életed végéig hátfájással és hasonlókkal küzdeni, úgyhogy csak ne kritizáld a módszereimet, Itachi Uchiha.

- Igenis, értettem - motyogta egy mosollyal Itachi, aztán elkomolyodva a lányra nézett. - Ha most arról akarsz beszélni, amiről gondolom, hogy akarsz, akkor szeretnélek megkérni rá, hogy inkább ne.

- Nem tudom elfelejteni, Itachi - rázta a fejét Sakura, és a férfi egy elégedetlen hümmögéssel beletörődött, hogy akár akar a témával foglalkozni, akár nem, kénytelen lesz. - Folyton az jár a fejemben, hogy hogyan tudnék segíteni rajta. Nem tudom, hogy csak a számomra van-e így, de nagyon zavar, hogy jóformán teljesen elvesztette az identitását. Ez nem olyasmi, amire csakúgy legyinteni lehetne, Itachi. Őszintén, te szeretnél így élni, ahogyan ő?

- Őszintén? - visszhangozta komoran Itachi. - Őszintén szólva, nagyon szeretnék.

- Nem, nem szeretnél - vágta rá Sakura kicsit mogorván, és rámeredt a férfira, aki elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy kicsit sincs ínyére a beszélgetés. A lány pedig tudta, hogy nem is lesz. - Most ezt mondod, de ha Tobi helyében lennél és lenne tíz perced, amiben mindent tudnál, nem akarnál többé olyan lenni, aki nem emlékszik még saját magára sem. Ez hülyeség. Senki nem választaná önszántából azt az életet, ami neki jutott.

- Már elmondtam egyszer neked. Ő így boldog. Ha visszakapná az emlékeit, nem lenne az többé, Sakura. Ezt akarod? Hogy elveszítse ezt is, mikor a hited szerint többet adsz neki, pedig elveszel tőle? Elvenni a boldogságát? Ez lenne a helyes döntés? Egyáltalán honnan veszed, hogy ez a te döntésed kell, hogy legyen? Ne haragudj, ha nyers vagyok, de igazából semmi közöd nincs Obito Uchihához.

- Lehet, hogy nincs - felelte lassan Sakura. - De azt sem te fogod megítélni, hanem ő. Miért, talán a te döntésed kéne legyen? Hogy megérdemel-e még egy esélyt a normális életre, vagy hogy élete végéig agyban gyerek marad, mert te biztosan tökéletesen meg tudod ítélni, hogy neki mi a jó?

- Nem, nem is az enyém - mondta Itachi higgadtan a fejét rázva. - Jobban ismerem, mint a jelenleg körülötte élők többsége. Obito a rokonom, egy Uchiha. Jobban megértem, min ment keresztül, és bár nem ismertem egész életében, talán mégis jobban meg tudom ítélni, hogy mi a jó neki. Ettől függetlenül a döntés joga nem az enyém. De nem is a tiéd, Sakura. Nem a te gondod, nem a te problémád.

- Akkor mégis kié? - fortyant fel Sakura. - Áruld el nekem, akkor mégis kinek a gondja ez az ember, ha nem a miénk? Ha nem a tiéd és nem is az enyém. Akkor kié, Itachi? Kinek kellene döntenie arról, hogy van-e joga visszakapni az emlékeit? Hogy megérdemli-e, hogy tudja kicsoda, hogy visszakapja az életét? Ki fogja ezt eldönteni, Itachi?

- Senki. Senki nem fogja eldönteni, Sakura.

A lány hitetlenkedve Itachira bámult, aki mereven előreszegezett pillantással Kisamét és Tobit nézte, ahogy egymást fröcskölik.

- Ha senki nem dönt, ha senkinek nincs joga hozzá, akkor soha nem fog történni semmi! Akkor egész életében így fog élni!

- Igen.

- Ha Konohában lennénk, akkor... - kezdte kicsit felháborodva a lány, de Itachi ingerülten félbeszakította.

- Hát képzeld, nem Konohában vagyunk. - Sakura egy metsző, csúnya pillantást vetett rá, mert most nem akarta, hogy ennyire ideges legyen. Az az ő dolga volt, Itachié pedig rendszerint az, hogy józan és hidegfejű érvelő legyen. Aztán rájött, hogy miért volt hülyeség felhoznia Konohát. Éppen most. Némán maga elé bámult, és védekezően maga köré fonta a karjait. Néha olyan könnyen elfelejtette, hogy kivel is beszél tulajdonképpen, hogy milyen helyzetben vannak. - Húzd ki a fejed a homokból, és nézz körül, Sakura. Nem Konohában vagy. Ahogyan én sem, és ahogyan Obito sem. Obito halott, én halott vagyok, te pedig nem Konohában vagy. Nem jön majd a jóságos tündér, hogy mindent jóvá tegyen, és az is biztos, hogy nem te vagy az, aki majd mindent rendbe hoz. Ez az élet, van ilyen is, és nyeld le kérlek, hogy nem segíthetsz mindenkin.

- Tudom, hogy nem... - kezdte motyogva Sakura, de Itachi egyetlen, kemény pillantásával elhallgattatta.

- Nem tűnik úgy, mintha tudnád. Messzire mész, megint túl messzire mész. Miért gondolod, hogy mindenki örömujjongással fogadja majd, ha alapjaiban akarod megváltoztatni az életét? Mindenestül felforgatni, és könyékig túrni benne? Ettől érzed jobban magad, ha valaki boldogan a kezedbe nyom mindent és malmozva megvárja, hogy megold helyette a problémáit? Ez nem így működik. Lehet, hogy van akinél bevált, és még hálás is volt érte. De Obito nem ilyen. Én sem vagyok ilyen.

Itachi felhevült, kicsit mérges hangja lecsillapodott, majd elhallgatott, ahogy a mondandója végére ért, aztán Sakurára nézett és felsóhajtott. Tudta, hogy túlságosan is nyersen és vadul őszinte, de remélte, hogy a lány nem veszi túlságosan a szívére. Talán tévedett, és ettől most kellemetlenül érezte magát. Sakura az alsóajkát harapdálva azt a pár fűcsomót bámulta a veranda és a tó között, ami a múltkori edzésükből Kisaméval megmaradt.

- Igen, igazad van - felelte végül egy sóhajjal, miközben az ölébe eresztette a kezeit, de még mindig nem nézett fel rá. - Tudom, hogy néha nagyon sok vagyok. És mivel erőszakos is kicsit, hát így meg duplán sok.  - Itachi mondani akart valamit, de esélye sem volt megszólalni, mert a lány rezzenéstelenül folytatta. - Nem szoktam ennyire belemenni mások gondjaiba, vagy életébe. Általában. De az a kórházban van. A barátaim meghallgatják a véleményemet, de nem avatkozok bele a dolgukba. Sajnálom, ha tényleg túl messzire megyek, mármint tényleg, és nem úgy, mint a múltkor Peinnel szemben. - A lány vetett rá egy gyors pillantást, aztán Tobira meredt inkább. Így könnyebb volt elfogadni és hangosan kimondani, hogy ez valóban a személyiségének az egyik hibája. - Most nem olyan könnyű, mert nem tiszták a határvonalak. Nagyon nehéz megállapítani, hogy miben vagyok még érdekelt, vagy hol szükséges a segítségem, és honnan nem az, és már nem is szívesen látott. Sajnálom, ha túlmentem a határaimon.

- Nem így kellett volna fogalmaznom - mentegetőzött Itachi. - Azt akartam mondani, hogy van egy rész, amikor már nem lehet, és nem is okos dolog magadra venni, azt, ami...

- Tudom, mit akartál mondani, értem - mosolygott rá őszintén a lány. - Igazad van, ne magyarázkodj. Tudom, hogy nem mindennek kell az én problémának lennie, és nem mindent nekem kell megoldanom. De ha megtehetem, ha van rá alkalmam és lehetőségem, eszközeim, akkor miért ne próbálhatnám meg? Csak... csak szeretnék neki segíteni. Ahogy neked is.

- Ez... Becsülendő. Komolyan. - Itachi egy gyors pillantást vetett Sakurára, mikor megérezte a kicsit hitetlenkedő, méregető tekintetét magán. - Nem gúnyolódom, nehogy azt hidd. Őszintén örülök neki, hogy még vannak segíteni akaró emberek a világban. De hogy is mondjam... Annyira nyílt vagy. Annyira őszinte és bizalommal teli. Nem mindenki fog megállni ott, hogy mosolyogva megköszöni a segítségedet. Van, aki kihasználja az olyan embereket, mint te. Jobb szeretném, ha nem futnál bele egy ilyen helyzetbe, már persze, ha nem tetted már meg eddig. Ezért mondom, amit mondok. Meg azért is, mert szeretném, ha nem vennél magadra mindent. Én, Tobi... Mit szeretnél, az Akatsuki személyes megmentője lenni? - kérdezte mosolyogva Itachi.

- Az elég menő lenne - bólintott egy mosollyal Sakura. - Mindenkit hazajuttatni és véget vetni Pein téveszméinek.

- Nekünk nincs hova hazamenni, Sakura - emlékeztette halkan a férfi. - Ezért vagyunk ott, ahol. Az Akatsuki egyik tagjának sincsen otthona. Van, akinek soha nem is volt.

Sakura felpillantott a csöndes szavaira, ránézett és a tekintetét követve, Kisaméra vándorolt a pillantása. Összeszorította az ajkait, és rámeredt a hangosan kacagó férfira, aki éppen vízgömbökkel dobálta Tobit, aki visítva nevetett, miközben megpróbálta kikerülni őket.

- Jó dolog, hogy segíteni akarsz másoknak - szólalt meg ismét Itachi. - De van, amikor nem megy. Van, amikor nem tudsz.

- Tudom.

Sakura halk hangja szinte semmivé vált a szó végére. Tényleg tudta. De néha annyira nehéz volt elfogadni a dolgokat, úgy, ahogyan vannak, mert ha látta, hogy nem jó, jóformán képtelen volt semmit nem tenni. Ha az embernek megvan az ideje rá, hogy segítsen, akkor miért nézne tétlenül egy olyan helyzetet, amin képes javítani?

- Ha a te döntésed lenne, tudnál segíteni rajta? - kérdezte végül kíváncsian Itachi, és a lány megvonta a vállát.

- Lehetséges. Elég valószínű. Tudnom kéne, hogy agysérülés okozta emlékezetkiesése van, vagy csak lelki okai vannak, ehhez pedig meg kéne vizsgálnom - mondta lassan, elgondolkozva Sakura, és átkarolta a térdét. - Ha az előbbi, akkor egy agyműtéttel még talán megmenthető lenne néhány rész. Attól függ, mennyire sérült a szürkeállomány. Ha csak amnézia... azt hiszem, pár hónap kellene hozzá, de Inóval és Inoichivel szerintem ki tudnánk okoskodni valamit, amivel feloldható az agyában a blokk, ami elzárja az emlékeit, persze ha ez a tényleges helyzet.

- Hány hónap?

- Három. Vagy talán négy. Sok mindentől függ. - Sakura kíváncsian felpillantott rá. Úgy érezte, már nem elméletről beszélnek. - Miért?

- Ha beleegyezik, vizsgáld meg - mondta Itachi hátradöntve a fejét a ház falának. - Ha akarod.

- Tényleg? - kérdezte csodálkozva Sakura, felemelte a fejét a térdéről és Itachira meredt.

- Tényleg - sóhajtotta a férfi. - Ez nem jelenti azt, hogy tudsz, vagy segíthetsz rajta - figyelmeztette halkan. - Ez nem az én döntésem. Ne beszélj neki róla egyelőre, hogy miért. Legalábbis ne mondj el mindent, csak amit feltétlenül szükséges, hogy értse, miért akarod megvizsgálni. Nem biztos, hogy beleegyezik. Ha igen, rajtad áll a dolog egy bizonyos pontig. Ha tudom... ha tudom, megpróbálom megoldani azt a részét is, hogy szabad kezet kapj, ha Tobi is úgy akarja és képes vagy tenni valamit. Próbáld meg. Három vagy négy hónap múlva visszatérünk rá.

Sakura szemei elkerekedtek az utolsó mondatától, és Itachi oda sem kellett nézzen, hogy érezze a pillantásában a lassanként felcsillanó, meleg reményt.

- Ez... Itachi, ez azt jelenti, hogy... Hogy találkozni fogunk akkor? Hogy tudunk még majd találkozni akkor? - kérdezte halkan a lány, azzal a hangjában rezgő boldogsággal, amitől Itachi érezte, hogy felmelegszik a szíve.

- Igen. Valószínűleg.

Nem érte teljesen váratlanul a nevetése, az ölelése, a lágy csókja az arcán, mégis meglepődött tőle kicsit. Sakura meleg, puha teste az oldalának, a karjának tapadt, a szája a szájának sarkához ért. Itachi feléfordítva a fejét megcsókolta, és a tenyerét a felkarjára fektetve már éppen elmélyítette volna a csókot, mikor hangos fújolás és taps keveréke félbeszakította őket. Sakura kipirulva nevetett Tobi imitált öklendezéshangjain, és Kisame fütyülésén, majd az arcát Itachi nyakába temetve, rázkódó vállal elrejtette a pirulását.

- Fúj, Itachi-sama megpuszilta Sakura-chant! - fintorogta Tobi, mire Kisame felnevetett.

- Szerencsés egy gazfickó, ha? - bökte oldalba Tobit, mire végül a férfi is felkuncogott.

- Hát, az igaz, hogy Sakura-channak finom a puszija - nevette, aztán ráugrott Kisame hátára. - Kisame-senpai, most víziló vagy!

A lány még félfüllel hallotta, ahogy Kisame megjegyzi, hogy nem hiszi, hogy ugyanarra gondolnak éppen, de Itachi elterelte a figyelmét.

- Nem is tudja, hogy milyen finom - mormolta egy vigyorral Itachi, és érezte, hogy Sakura teste újra megrázkódik mellette a nevetéstől.

- Ne udvarolj - kuncogta a nyakába, és Itachi érezte, ahogy a gerincén végigfut a borzongás a meleg leheletétől.

- Túl nehéz feladat lenne - mondta egy félmosollyal, és Sakura felemelte a fejét, hogy újra arcon, aztán szájon csókolja.

- Fogalmam sincsen, hogy vagy képes ilyen boldoggá tenni két szóval - motyogta a szájára a lány.

- Szavak nélkül is boldoggá tudlak tenni - jegyezte meg Itachi, mire egy finom csípés volt a jutalma a karján, és egy halk, csiklandós nevetés.

- Igen, ez így van. De ne dicsekedj vele - felelte felhúzva a szemöldökét Sakura. - Örülök, hogy így döntöttél - tette hozzá végül a mosolya ellenére is komolyan.

- Nem jelent semmit - vonta meg a vállát a férfi, mire a másik megrázta a fejét.

- De, igenis nagyon sok mindent jelent - vágta rá Sakura, míg végigsimított Itachi kézfején, ami a combján pihent. - Talán többet, mint gondolnád. Tudom, hogy nem erről beszéltél, hanem hogy ez nem egy végleges döntés. De ezt szerettem volna elmondani. Nagyon remélem, hogy lesz alkalmam a fejedhez vágni, hogy igazam volt - mosolyogta, és Itachi játékosan ráhunyorgott.

- Egy szó nélkül fogom tűrni az összes megmondtamot, ha így lesz - bólintott Itachi. - És most menj pancsolni. Várnak rád.

Sakura felnézett a Kisame hátán kapaszkodó Tobira, aki fél kézzel integetve neki, kacagva hívta, hogy menjen velük játszani. A lány elmosolyodott, Itachira nézett, és felállt.

- Gondolkozni akarsz?

- Nem különösebben. De át kell gondoljam ezt az egészet.

- Még nem is... Várj, most döntötted el? - kérdezte meglepetten a lány, a lába amivel le akarta rúgni a másik lábáról a cipőt egy pillanatra megállt a levegőben, mielőtt folytatta volna a mozdulatot.

- Igen. Nem Tobi miatt, de igen, most döntöttem el - sóhajtotta Itachi, és Sakura boldog mosolya egy röpke pillanatra felragyogott.

Nem mondott semmit, mert nem volt szükséges. A mosolya elmondott helyette mindent, és Itachi már sokkal jobb hangulatban, majdnem mosolyogva figyelte, ahogy a lány lerúgja a cipőjét, és nekifutva a fekete rövidnadrágjában és a piros pólójában  beugrik Kisame és Tobi mellé a tóba. A víz egy pillanatra teljesen elnyelte, aztán kacagva, a fejére tapadó, csuromvizes tincseivel bukott a felszínre.

Itachi elgondolkozva figyelte, ahogyan a szempilláin ülő vízcseppek megcsillannak a nap erős fényénél.

*****

Hinata a tükör előtt állva megigazította a mélybordó kimonóját. Tudta, hogy merész választás, de éppen ezért döntött emellett. Ha szavakkal képtelen kifejezni magát, mert túl félénk hozzá, legalább a külseje beszéljen. Helyette. Gyáva megoldás volt, de így is sokkal bátrabb, mint eddig bármikor is.

Az arcán nem volt smink, az őszinteség és a nyíltság, az egyenesség érzetét keltve, azt a jelet küldve, hogy nem hajlandó a szokásos klánörökös rezzenéstelen és közömbös álarca mögé bújni. Most ember volt, csak egy fiatal nő, semmi más. Nem akart a klánon belüli rangok útvesztőjében utat téveszteni a néma mondanivalójával. A haja nagyon hasonló frizurába volt rendezve, mint ahogyan a legtöbben az esküvőjükön hordják, az egyetlen hajdíszen a hajában apró, hófehér rókaalak himbálózott minden egyes mozdulatára.

A kimonója színe a szerelemé, de majdnem olyan árnyalatú volt, mint a vér. Mint az ereiben folyó, erős és büszke Hyuuga vér. A bordó, mint élet és veszély. Mint harag. Beszédes szín volt, ideillő szín, hát ezt választotta a szokásos halványlila, barackszínű, világosbarna vagy éjkék kimonói helyett. Most ez kellett ide. Hinata felpillantott, mikor az egyik Hyuuga lány, aki segített neki öltözködni, mögé lépett, hogy megkösse az obiját.

Hinata elgondolkozva nézte a lány arcát, ahogy erősen koncentrálva a feladatára figyel. Ügyes keze volt hozzá. Nagyon fiatal volt, talán még tizennégy sem, de az alakja már majdnem teljesen egy felnőtt nőé. Hinata is nagyjából az ő korában kezdett el nőiesedni, de nem tudott visszaemlékezni arra, hogy Hanabi vajon mikor vált kislányból tinédzserré. Olyan hirtelen történt. Neki még mindig az a merész és vadóc kislány, aki egykor volt. Nem is olyan rég.

- Segíthetek még valamiben, Hinata-sama? - kérdezte halkan a lány, és Hinata rámosolygott.

- Köszönöm, Fujiko, nagyon szép munkát végeztél. Hálás vagyok a segítségedért. Menj csak, tudom, hogy a nővéreidnek is szoktál segédkezni - mondta halkan egy halvány mosollyal, és a lány viszonozta, mielőtt kicsit hanyagul meghajolt volna.

Aztán kiment, egyedül hagyva Hinatát, aki még pár percig magát bámulta a tükörben. Minden tökéletesen a helyén volt. Egy sóhajjal leereszkedett az asztala melletti puha karosszékre, ügyelve rá, hogy ne gyűrje össze a ruháját, és az ölébe eresztette a karjait. Összekulcsolt ujjakkal, egyenes háttal, felemelt fejjel nézett kifelé az ablakon. Várt. Az apjára, Etsuyára vagy Nejire. Valamelyikük kíséri majd a klángyűlésre.

Hosszú lesz, ahogy mindig is, ezt sejtette előre. Régebben volt, hogy hetente egyszer megtartották, manapság már csak havonta egyszer ítélték szükségesnek. Hinata nem igazán volt oda értük. Sosem kérték ki a véleményét semmiben, mindig is Hiashi döntött. Most valószínűleg Hanabit is bevonja majd mindenbe, neki pedig továbbra is az lesz az egyetlen feladata, hogy legyen kellemes látvány a szemnek, és maradjon néma és tiszteletteljes, ahogyan mindig. Sosem mert felszólalni, főleg így, hogy nem is kérdezték soha. Tudta, hogy aktívan részt kellene vennie ezeken a gyűléseken, de soha nem várták el ezt tőle, és az apja az első pillanattól kezdve világossá tette, hogy a véleménye nem mérvadó, akkor sem, ha ő az örököse. Hiashi szinte már görcsösen, mereven ragaszkodott a klánvezetői pozíciójához, és Hinata sejtette, hogy nem fogja egykönnyen átadni az irányítást senkinek. Hanabinak sem, akármennyire is támogatja, favorizálja és egyetért a döntéseivel.

Valahol ezt is meg tudta érteni. Gyerekkorától kezdve a klán vezetőjének nevelték. A nagyapja bevonta a döntéseibe, hagyta, hadd kövesse el a hibáit, hogy tanulhasson belőlük. Ki kellett vívnia azt a tiszteletet, ami Hinatának mindig is csak a pozíciója miatt járt. Hiashi jó vezető volt. Akkor is, ha nem mindenben értett vele egyet. Mindig képes volt a lehető leghatékonyabban a klán érdekeit nézni, és bár ez volt a feladata, Hinata pontosan ezért volt most ekkora bajban. Tudta, hogy a házassága mi mindent adhatna a klánnak. De mi lesz vele? Az egyéni boldogság Hiashinak sosem jelentett sokat, főleg, miután elvesztette a sajátját. De vajon ennek így kéne lennie? Nem kellene inkább élhető körülmények között nézni csupán a klán érdekeit?

Lehet, hogy nem lennének ekkora hatalom Konohán belül, mint most, az igaz. De kell-e egyáltalán ennyi befolyás a Hyuugáknak? Hiszen nem érnek el vele fontos dolgokat. Sosem értek el vele semmi igazán életbevágót. Hinata feleslegesnek tartotta ezt a kicsit erőszakosan könyöklő és lökdösődő módszert a belső hatalmi harcokban. Inkább nevetségesnek tűnt, mint valami olyasminek, aminek kézzelfogható előnye lenne. Főleg most, hogy az Uchiha klán kihaltával már nem is igazán volt kivel megvívniuk ezeket az eleve értelmetlen csatákat.

Hinata elmerengve végighúzta a kimonója díszítésein az ujját. Csinos, piros virágokat hímeztek kézzel a drága anyagba. Státuszszimbólum volt, mint annyi minden, amit tennie vagy viselnie kellett. Mindig pontosan tudta, mennyi pénzt, időt és munkát visel magán, és néha bűntudata támadt miatta. Jobban szerette a szerényebb öltözékeket, de nem engedhette meg magának, hogy alul öltözöttnek tartsák. Soha nem vette természetesnek a luxust, ami körbevette, nem úgy, mint Hanabi.

Vajon a húga, vagy ő - alakuljon a helyzet akárhogyan is -, egy olyan klán vezetését fogják magukra venni, aminek nincsen többé értelme? Az összes klán megfogyatkozott, a nagyjuk teljesen kihalóban volt. A klán, mint családtagok és tehetséges shinobik között létrejött szövetség a klánháborúk és a nemzetek háborúi nélkül értelmét vesztette. Van még egyáltalán értelme a klánoknak? Nem volt biztos benne többé, mint ahogyan gyerekkorában.

Ahogyan a Yamanaka, Nara, Inuzuka és Akimichi klánok szinte teljesen eltűntek, úgy fogytak meg más rejtett falvak klánjai is. Kakashi is a klánja utolsó tagja. Az Uchihák is eltűntek, ők voltak a másik nagy klán, akit valaha ismert. Ilyen számú klánok, mint az Uchiha volt, és amilyen a Hyuuga most, talán sehol máshol nincsen. Esetleg a hangrejteki Fuumák, vagy az Amagirik Yumegakuréban. Voltak még egy páran. De úgy tűnt, az összes klán hanyatlóban van, vagy lejtőre került. Nem voltak képesek olyan hatalmi pozícióban tartani magukat, mint ők. Úgy tűnt, a társadalomnak többé nincsen szüksége a klánokra. Nincsen szüksége nagy nevekre, vagy megbecsült vérvonalakra. Csak a tehetség számít már. Mintha egy öreg térképről lefújták volna a régi, állott porréteget, hogy friss színeket fessenek rá. Többet, élénkebbet.

Hinata halk, udvarias kopogtatásra rezzent fel a gondolataiból.

  - Szabad - felelt szinte kapkodva és még jobban kihúzta magát ültében, lesimította a térdén a kimonója selymes anyagát.

Az ajtót elhúzták, és Neji lépett be rajta, a sötétkék ünnepi kimonójában, kiengedett hajjal. A ruhája kiemelte a szeme opálos halványliláját, és valahogy magasabbnak is tűnt benne, mint amilyen valójában volt. Hinata büszkén mosolygott az unokabátyjára, ahogyan felállt.

- Indulhatunk? - kérdezte Neji, és Hinata bólintott. Úgy tűnt, a férfi nincsen túl jó hangulatban, és azon töprengett, vajon a küldetése miatt ilyen-e. Mi történhetett, amitől ilyen komor? Délelőtt ért vissza, de még nem volt alkalmuk beszélni azóta. - Hiashi mindjárt indul.

- Természetesen. Készen vagyok - felelte Hinata, és Neji a karját nyújtotta, hogy belé karolhasson. - Etsuya nincs itthon? - kérdezte végül kicsit habozva, kíváncsian. Nem akarta, hogy Neji azt higgye, többre értékeli Etsuyát, mint őt. Az ilyen kérdésekben újabban érzékenyebb volt a szokásosnál. - Azt hittem, ő fog kísérni.

  - Küldetésen van, valahol a Szél ország határa körül - mondta Neji, míg Hinatával a karján kiléptek a főházból, és Hiashi és Hanabi mögé felzárkózva elindultak a Hyuuga birtok északi részén lévő hatalmas gyűlésteremhez. - Találkoztam vele tegnap reggel, mikor elindult. Nem sokkal később indultunk el mi is, a kapunál vártuk Tentent. Azt üzeni, mindent megtesz, hogy visszaérjen a vizsgádra, és hogy gyakorolj keményen, mert sikerülni fog. Mi az, amit olyan keményen kell gyakorolnod? - kérdezte végül Neji, érdeklődve rápillantott a szeme sarkából, mielőtt egy bólintással visszaköszönt volna két csinos Hyuuga lánynak, akik összesúgtak, amint elhaladtak mellettük.

- Meglepetésnek szánom - felelte halkan, egy finom mosollyal Hinata, és Neji újra rásandított. - Nincs benne semmi különleges. Nem is veszélyes, ne aggódj. Csupán szeretném, ha minden idejében derülne ki. Nem titkolnivaló, de úgy gondolom, jobb lesz így.

- Ahogy gondolod - bólintott lassan Neji, és egy pillanatig elgondolkozva hátralesett a válla fölött, mintha csak tudni akarná, kik jönnek mögöttük. - Remélem, sikerrel jársz - tette hozzá végül a lányra nézve, és Hinata egy halvány mosollyal bólintott.

- Egészen jól alakul a helyzet - vallotta be kicsit reménykedőn.

- Saját technika? - kérdezte hümmögve Neji, de Hinata csak meglepetten ránézett, és megrázta a fejét.

- Nem. Nem hiszem, hogy az menne nekem, Neji. Nem vagyok annyira tehetséges, hogy kifejleszthessem a magam technikáját.

- Az vagy - felelte a férfi nyugodtan, és a karjánál fogva kihúzta magával a sorból. Megálltak a kapu mellett, és Neji egy percig némán figyelte, ahogy elhaladnak mellettük. Hinata kicsit zavartan őt figyelte, mert nem tudta, mit szeretne. Mikor a klán tagjainak nagyrésze bement az épületbe, Neji kihúzta a karját az övé alól, és a két vállát fogva szembefordult vele. - Hinata... - Elhallgatott, úgy tűnt, hirtelen mégsem tudja, hogy fogjon hozzá a mondanivalójának, de aztán összeszedte magát, és folytatta. - Hinata, te tehetséges vagy. Nagyszerű képességeid vannak. Talán még nem vagy elég érett, mint shinobi, hogy létrehozz egy saját technikát, ez igaz. De az, hogy ne lennél tehetséges... Ez megint csak egy kishitű butaság. Kérlek szépen, higgy magadban. És sose felejtsd el, hogy akárhogyan is alakul, akármi is fog történni, számomra mindig te maradsz a Hyuuga klán örököse és leendő feje. Akkor is, ha nem leszel az, de őszintén bízom benne, hogy sikerül véghez vinned majd mindent, amit valaha is szerettél volna. Az oldaladon fogok állni a halálom napjáig, Hinata Hyuuga, és nem azért, mert ez a születésemtől fogva rám szabott feladatom. Hanem azért, mert hiszek benned. Kérlek, ezt sose felejtsd el.

Hinata csodálkozva, résnyire nyílt ajkakkal bámult rá, és nem is igazán akarta elhinni, amit mond. A tekintetén látta, hogy őszinte vele, ez pedig eszébe juttatta azt a hosszú időszakot, amikor Neji még csak nem is akart ránézni sem. A főág tagja volt, az ok, amiért elvesztette az apját. Nehéz volt szembenézni a vádjaival, amik mind igazak voltak, ahogyan az érthető dühével és elkeseredettségével is. És bár kellett valaki, aki rávezette, hogy nem rá haragszik, de utána ugyanolyan hűséggel tért vissza hozzá, mint annak előtte. Neji a klánnak élt, ami annyi mindent elvett tőle. Ahogyan Hinatától is.

A lány lehajtotta a fejét, és arra gondolt, talán Itachi Uchiha nem véletlenül tette azt, amit. Talán arra gondolt, hogy a klánoknak nincsen többé létjogosultsága. Nincsen többé értelme, nincsen többé célja, amiért a tagjai el kéne, hogy dobják a jogaikat, a szabad akaratukat és az életüket. Szomorú gondolat volt. Kelletlenül, de megszületett benne, és tudta, hogy most már soha nem is fog eltűnni a fejéből. Talán Itachi előrébb látott mindannyiuknál. Talán Itachi Uchiha okosabb volt mindannyiuknál.

Hinata hagyta, hogy Neji finoman behúzza a tanácsterembe. A hatalmas, egyterű épületnek nem is volt más funkciója, minthogy helyet adjon a klángyűléseknek, és ezt a berendezése is világosan elárulta. Csak asztalok és székek hosszú sorokban. A terem vége szinte a sötétségbe veszne a főasztaltól nézve, ha nem lenne ötlépésenként fáklya erősítve a falakra, amik a végtelenbe nyúlni tetszettek. A klán szimbóluma minden talpalatnyi helyen ott díszlett, és amíg Hinata elfoglalta a helyét a magasabbra emelt főasztalnál, mereven rámeredt az egyikre.

Leült és elgondolkozva összefonta az ujjait az ölében, miközben úgy tett, ahogy mindig is. Mintha ő maga is csak a berendezés része lenne. Egy csinos dísz, amin kellemes megpihennie a szemnek, de nem zavar senkit. Tudta, hogy nem így kéne lennie. Hiashira pillantott, anélkül, hogy felé fordította volna a fejét, röviden ráfókuszálta a figyelmét. A birtok bővítéséről beszélt éppen. Szükséges is volt, lassan elérték a négyszáz embert, és a terület kezdett szűkös lenni, még úgy is, hogy három ház épült éppen a birtok keleti részén. A legszélén. Hinata hagyta elúszni a szavakat, az értelmüket, és semmi más nem maradt a fülében, mint zúgó csend.

Az apja mozdulatait, arckifejezését figyelve arra gondolt, hogy ő soha nem lenne képes ilyen heves és szenvedélyes beszédeket mondani. Sosem volt az a fajta egyáltalán, aki képes mások elé állni a véleményével. Ha csak arra gondolt, hogy beszélnie kéne ezek előtt a bíráló, éles tekintetek és nyelvek előtt, kiverte a veríték és hányingere támadt. Lehet, hogy erre született, de az biztos, hogy nem állt rá készen, ahogy az is, hogy még jó ideig nem is fog.

Nem figyelt most, bár általában kötelességének tartotta, hogy hallgassa, miként oldja meg Hiashi és az öregek tanácsa a különböző gondokat. Sokat tanult belőlük, akkor is, ha soha nem volt alkalma kamatoztatni ezt a tudást, ami így haszontalanul porosodott az elméje mélyén. Most nem érdekelték igazán ezek a gondok. Nem tudták lekötni a figyelmét. Az agya zavartan, tévelyegve csapongott ide-oda, és csak arra figyelt föl, mikor megérezte magán a tekinteteket.

A szíve rögtön a torkába ugrott, ahogy kicsit ijedten az apjára pillantott. Egy percig azt hitte, kérdeztek tőle valamit, és most a válaszra várnak, mert csönd ülte meg a termet. Mikor rájött, hogy erről szó sincs, megkönnyebbült. Ahogyan Hiashi folytatta, a méregető tekintetek okára is magyarázatot talált. Az apja a házasságáról beszélt, a klán változó kötelességeiről és a megújuló szövetségükről a Tea országával. Hinata egy pillanatra lehajtotta a fejét. Ugyan mégis, hogyan gondolhatják azt, hogy képes lenne helyt állni, mint egy daimyo felesége, ha klánörökösnek sem jó? Soha nem volt elég jó senkinek az anyján kívül. Etsuyán kívül. Nejin kívül. Soha nem hittek benne, így ő sem tudott hinni önmagában.

Lassan felemelte a fejét, a szívén most megmagyarázhatatlanul hirtelen átfutott a dac pumpálta vér. Nem számít. Talán képes lesz irányítani a saját sorsát, ha végre hajlandó szembenézni a félelmeivel. Egy hajszál választotta el tőle hogy már a gondolattól is remegni kezdjen idegességében, a tenyere csúszós volt az izzadtságtól, de akárhogyan is félt, végighordozta a tekintetét a Hyuuga klánon. Mindükön.

Egyenként a rámeredő szempárokba bámult, amik annyira hasonlítottak az övére. Állta a pillantásokat. A mélyükre nézve, némán, állhatatosan kutatott bennük, kíváncsian, hogy mit talál. És bár a tekintete nem árulta el, de végig rettegett. Attól, hogy mit talál majd, ha egyáltalán képes lesz találni valamit. "Most ítéltek néma, hosszú halálra. Olyan halálra, amitől még szenvednem sem szabad" - ezt mondta Hinata szeme, és néhány tekintet elfordult a savként maró üzenetet küldő tekintete elől, rögtön, miután találkozott az övékkel.

Győzelem volt. Aprócska, kicsinyes, nem sokat érő. De győzelem volt, és Hinata úgy érezte, egy fejjel magasabb, mielőtt az ügyéről kezdtek volna beszélni. Előtte, a füle hallatára, mintha nem is lennének hajlandóak figyelembe venni, hogy ő is ott van. Hogy talán neki is van véleménye. Hogy talán nem is akarja ezt, akkor sem, ha ezzel hátráltatja a klánt. Mikor a tekintetek elfordultak róla, ezúttal végleg, mert Hiashi másra tért rá, alig észrevehetően, de teljes testében reszketve, lehajtotta a fejét és a kezére bámult.

Oda sem figyelve igazán, hallgatta, ahogyan megtárgyalják Neji lefokozását és bár sajnálta a dolgot, de örült, hogy nem lett nagyobb baj belőle. Neji könnyen halottan is végezhette volna, ha nem avatkozik be, és kábítja el akkor. Felnézett Nejire, mikor a férfi felállt, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjen az egész klántól, amiért okot adott rá, hogy elmarasztalják, és így a klánra is szégyent hozott. Hinata egy apró, bátorító mosolyt küldött az unokabátyjának, mikor az felegyenesedett a mély meghajlásból, de Neji nem viszonozta. Nem is tehette volna meg. Hatalmas pimaszságnak gondolták volna, ha éppen a bocsánatkérése végén mosolyodna el, mintha nem venné komolyan és gúnyolódna rajtuk.

Még jó egy órát odabent voltak, a levegő kezdett elviselhetetlenül meleg és elhasznált lenni, Hinata pedig attól tartott, ha nem vetnek véget gyorsan ennek a már értelmetlen szócséplésnek, akkor előbb-utóbb el fog ájulni. Szerencsére nem fajult odáig a helyzet, és Hiashi a pár szokásos mondattal útjára bocsátotta a klánt. Ő hátramaradt, ahogyan mindig, és Neji megvárta az asztal végén állva. Az arca közömbös volt, bár Hinata tudta, hogy a büszkeségének nem tett jót a nyilvános megalázkodás, de azt is, hogy nem lesz hajlandó ezt kimutatni, vagy szóba hozni soha. Belékarolt, és Hiashival és Hanabival a nyomukban elindultak kifelé.

Ahogy visszafelé haladtak a főház felé, Hinata már messziről kiszúrta Kazuhikót, aki egy lámpaoszlop mellett karba tett kézzel és homlokráncolva figyelte az elvonuló Hyuugákat. A lány látta, ahogy az unottan figyelő tekintete, ami olyan volt, mintha egy érdektelen tehéncsordát bámulna a kis Fujiko után fordul, és érezte, ahogy az undor felgyűlik a gyomrában. Tudta, milyen érzés magán érezni azt a nyálkásan méricskélő pillantást. Kicsit meggyorsította a lépteit, és mikor mellé értek hangosan, de udvariasan köszönt neki. Kazuhiko tekintete ráfordult, és egy halvány, kelletlen mosollyal leengedve a kezét melléjük lépett.

- Jó estét, Hinata, Neji. - Neji kimérten biccentett, de nem nézett a férfira, aki ügyet sem vetve rá a lányhoz fordult. - Ha szabad vagy ma este, megtennéd, hogy csatlakozol hozzám vacsorára? - kérdezte és Hinata kicsit meglepetten nézett rá. - Felhívták rá a figyelmemet, hogy ideje lenne valóban megismernem a leendő feleségemet, amennyiben működőképes házasságot szeretnék a magaménak tudni.

  - Ez nagyszerű ötlet, Kazuhiko-sama. - Hinata hátrapillantott a válla felett, és Hiashi utasító tekintetébe merült. - Egy jó házasság alapja a másik kiismerése. Biztos vagyok benne, hogy kellemes vacsora lesz. Amennyiben nem bánod, szeretném, ha Neji is csatlakozna hozzátok, mint védelem.

- Felteszem, ez feltétlenül szükséges - sóhajtotta Kazuhiko. - Nos, rendben, legyen, hiszen számomra is fontos Hinata épsége. Szeretnél átöltözni, mielőtt elindulunk? Én készen vagyok, de megvárlak, ha gondolod.

- Nem, tökéletes lesz így, nem igaz, Hinata? - kérdezte Hiashi szemrebbenés nélkül. - Nagyon csinos így. Menjetek csak, jó étvágyat kívánok a vacsorához. Neji, nem kell sietnetek, de örülnék, ha az éjfél már itthon érné Hinatát.

- Igen, Hiashi-sama - mormolta Neji közömbösen.

- Nagyszerű! Akkor, indulhatunk? - kérdezte Kazuhiko, kicsit lelkesebben a kelleténél, ami pontosan elárulta, hogy egyáltalán nem akar vele vacsorázni. A karját nyújtotta, és Hinata vonakodva elengedte Nejiét, hogy a férfiba karoljon. Nem szeretett idegeneket megérinteni. Főleg nem olyan idegeneket, akik kislányokat bámulnak meg, ahogy Kazuhiko tette. - A minap már éppen visszafelé tartva a szállásomra találtam rá erre az étteremre, nagyon bájos. Egyből eszembe jutottál, Hinata. Azt mondják, isteni a miso levesük, szereted, ugye?

Hinata nem válaszolt, de úgy tűnt, nem is számítottak a válaszára. Kazuhiko remekül eltársalgott önmagával, a lány pedig kizárva a szavai értelmét, maga elé meredve hagyta, hadd vigye, ahova akarja. Úgysem számít, ő mit akar. Mintha nem is lenne.

Csak egy dísz. Csak egy csinos porcelánbaba a polcon.

*****

Itachi nem hazudott, amikor azt mondta, nincsen igazán kedve gondolkozni. Tudta, hogy muszáj, de egy darabig csak ült és figyelte, ahogy Kisame, Tobi és Sakura kacagva pancsolnak, fröcskölik egymást. Szerette volna kicsit kiélvezni, hogy elillantak a nyomasztó gondolatai és a feszültsége. Egy kicsit elengedni mindent és élvezni a friss levegőt, a napsütést és a nevetésüket, ami kitöltötte a fejét és a mellkasát.

Ez a békés csend a hangjuk mögött most olyan volt a számára, mint egy korty víz a szomjazónak. Jólesett, hogy nem kellett küldetéseket teljesítenie és nem kellett harcolnia. Nem is emlékezett rá, hogy lett volna ilyen hosszú, valódi pihenője gyerekkora óta. Mindig csinált valamit. Mindig szükség volt rá. Bár a mellőzöttség érzését nem fogadta szívesen, de most éppen gyógyult, így erről szó sem volt. Ezt a fajta nyugalmat, ami most volt benne nagyon nehéz volt megtalálni, de megtartani még nehezebb, így hát adott egy kis időt magának, kihasználta az alkalmat, amit kapott.

A tekintete Sakurára tévedt, ahogy arra gondolt, hogy miután elmegy, akkor is pihenésre lesz ítélve, de tudta, hogy az teljesen más lesz. Nem ilyen, mint most. Egy mély, szakadozott, különösen jóleső és kevésbé fájdalmas levegővétellel, mint eddig bármikor, megadta magát a gondolatainak. Úgyis a lányon kell kezdje, most ő a legfontosabb.

Tudta, hogy meg kell védenie. Nem csak a baba, vagy Sasuke miatt, hanem immár önmaga miatt is. Képtelen lenne nyugodtan tenni a dolgát, ha nem tudja, hogy Sakura biztonságban van. Mindenképpen meg akarta őrizni a fényét, akkor is, ha többé nem élvezheti. Nem számít. Azt akarta, hogy Sakura mosolya mindig ilyen őszinte és ragyogó maradjon, a szemében ne hunyjon ki az a csillogás, akkor se, ha nem rá irányul már. A világ legalább egy kicsivel jobb hely lett általa, és ezt fontosnak tartotta.

Meg kell védenie Sasukétól és Pein hülyeségeitől is. Először is, rá kell vezetnie Peint, hogy milyen hasztalan ostobaságba hajszolja magát, amikor ki akarja használni Sakura orvosi tehetségét úgy, hogy felajánlja neki a csatlakozást. Nem mintha azt gondolta volna, a lány bármikor is igent mondana, csupán maga a feltevés, az ajánlat zavarta. Abban a jövőképben Sakura igenis Akatsuki tag volt, és bár nem teljesen értette, mi vezetett odáig, de olyan felelőtlenség lett volna kockáztatni, amit nem engedhetett meg magának. Még két vagy három nap és Sakura hazamegy. Feltételezte, hogy Kisame elkíséri őket, és a rövidebb utakat fogják választani.

Ha Sakura otthon van, akkor minden rendben lesz. Sasuke határozottan nem akar visszamenni Konohába, és valószínűleg addig nem is fog, amíg meg nem ölte őt. Sakurát kiveszik az aktív állományból, Tsunade majd kezeli a kialakult pánikbetegségét, felügyeli a terhességét, és a lány közben megkeresheti a megoldást Tobi problémájára. Ha nem kockázatos a dolog, hát nem rajta fog múlni. Talán a kórházban fog dolgozni valamennyit. Csökkentett terheléssel és szigorú korlátozásokkal, de valószínűleg engedik majd neki, hogy a kórházban dolgozzon.

Ha viszont elmondja Sasukénak, ki tudja, mi fog történni. Tudta, hogy az öccsének joga van tudni, hogy lesz egy lánya, de nem tartotta jó ötletnek most elmondani neki. Azelőtt, hogy Sakura pánikrohamai biztosan el nem múlnak. Vajon, hogy reagálna rá, ha megkérné, hogy ne értesítse Sasukét egyelőre? Valószínűleg kiborulna, de talán, talán belátná a logikáját a helyzet nevetségességének ellenére is. Most már biztos, hogy beszélnie kell vele a terhességéről is. Tapintatlan lesz talán, de muszáj. Nem engedheti el azzal a tudattal, hogy milyen bizonytalan minden. Nem csak szeretné tudni, most már kell is tudnia, mit gondol az egészről.

Itachi egy sóhajjal követte Sakura mozdulatát, ahogy kacagva próbálja lelökni Tobit Kisame nyakából. Nem akarta elrontani a hangulatát, de kénytelen lesz. Kötelessége megtenni mindent annak érdekében, hogy biztonságban legyen, és ha nem is lenne az, hát akkor is elkövetne mindent, hogy biztonságban tudja. Ha hazavitte, elmegy a bordélyba, és teljes emléktörlést kell hogy alkalmazzon Reikin, nem csak maga a nő, hanem Sakura és a saját biztonságának érdekében is. Amúgy is vége már.  Akkor is vége lett volna, ha nem kezd viszonyt Sakurával, a különbség csak annyi lett volna, hogy talán várt még volna vele. Szép lassan szakította volna meg a kapcsolatot, mielőtt meghal. De így alakult, ehhez kellett alkalmazkodnia, és nem bánta egy csöppet sem.

Ha ezen is túl van, szorosabban kell követnie Sasuke lépéseit, mint valaha. Még azt is tudnia kell majd, hogy mikor és milyen mélyen lélegzik. Hogy mire gondol, hogy mit eszik, hogy mikor alszik el. Mindenről tudnia kell. Ha valamilyen szeszély folytán - ami úgy tűnt, igen gyakori volt nála -, úgy döntene, hogy mégis visszamegy Konohába, vagy a sarkába tapad, időben tudnia kell róla, hogy ő is léphessen. Egyelőre az ellenkező irányba. Ad magának és Sasukénak is még három vagy négy hónapot a végső találkozásukig.

Sakura meggyógyította, és ezzel visszaadta a látását és az állóképességét. Minden nagyképűség nélkül tisztában volt vele, hogy Sasuke még a beteg  verzióját is nehezen győzné le. Nem hogy az egészségeset. Persze az egész küzdelem mindig is lutri volt, akárhányszor képzelte is el, annyiféleképpen alakulhatott... Nem tud mindent Sasukéról. Most lesz egy kis ideje felzárkózni, ami az információit illeti. El kell mennie Ibukihoz is, de ez nem gond, amúgy is arrafelé vezet az útja majd Kisaméval vissza Amagekuréba, és utána meglátogatja Reikit azért az emléktörlésért.

Aztán utánajár, hol van Madara, és hogyan van még életben. Őt is szemmel kell tartania. Biztos, hogy nem sántikál semmi jóban, bár az, hogy ennyire lapít, talán azt jelenti, hogy nincsen csúcsformában. Őt mindenképpen távol kell tartania ettől az egésztől, amíg Sasuke és ő meg nem küzdenek, hogy aztán az öccse hazamenjen a családjához, Konohába, ahová való. Utána minden Sasukéra marad, de bízott benne, hogy bármi is történjék majd a halála után, megbirkózik majd vele.

És persze, ott volt még az a mániákus Fuuma. Őt is lesz ideje levadászni, amint teljesen felgyógyult. Kicsit sem volt ínyére, hogy egy őrült rohangál a világban, akinek úgy tűnik, Sakura a rögeszméje. El nem tudta képzelni, miért, de nem is számított. Pár hónap és halott lesz. Remélhetőleg megijedt annyira Ibuki mesterkedéseitől, és az Akatsuki fellépésétől, hogy meghúzza magát egy darabig. Már ha elég okos hozzá. Melegen ajánlotta neki, hogy így legyen. És ha mégsem, akkor...

Itachi felpillantott, mikor Kisame csuromvizesen, egy szál alsónadrágban lehuppant mellé a verandára. Vagy inkább... leplaccsant, a hangból ítélve.

- Told vissza a szemeid, öregem, mert már észrevette mindenki, hogy bambulod – vigyorgott rá, mire Itachi elmosolyodott. – És bakter, még mindig nincs rajta melltartó – tette hozzá még szélesebb vigyorral,Itachi pedig halkan felhorkant.

- Mondd csak, nem kéne kezeltetned magad? – érdeklődte meg a lehető legudvariasabb hangnemben, amiben csak tudta, Kisame pedig harsányan felröhögött.

- De, valószínűleg – ismerte be megrántva a vállát, aztán a térdeire könyökölt. – Majd ha itt végeztünk, gondom lesz a problémámra.

- Ideje lenne – mormolta Itachi.

Aztán hallgattak, pár percig csöndben figyelték, ahogy Tobi babrálja Sakura vízfelszínen lebegő, rózsaszín tincseit és valamit magyaráz a sütikről. Mikor Kisame megszólalt, még mindketten őket nézték, és egyikőjük tekintete sem mozdult el a tóról.

- Furcsa, hogy annyi év után most tudom meg, milyen érzés otthon lenni – mondta halkan Kisame, és Itachi szempillái megrebbentek, de nem fordult felé. – Hiányozni fog, ha elmegyünk innen?

- Igen – felelte szinte némán Itachi, a tekintete Sakura mosolyára tapadt, kapaszkodott belé. – Olyan lesz, mintha kitépnék a szívedet. Többé nem fogod sehol találni a helyedet. Akkor sem, ha tudod, hogy megvan még valahol.

Kisame bólogatott, és hallgattak. Hallgatták, ahogy Sakura és Tobi hangosan nevetnek. Csöndes, szinte eseménytelen délután volt. De sütött a nap és csicseregtek a madarak, és a fülükben kacagás csengett. Mindketten tudták, hogy ezután mennyire nehéz lesz visszatérni az életükhöz.

Elviselni...