Itachi maga elé meredve némán gondolkozott a hallottakon. Súlyos titok volt ez, olyasmi, amiről tudta, hogy nem sokan tudnak Sakura körül. Igazi titok volt, és a fejében eggyel több aggódnivaló bukkant fel.

Nem veszélyesebb ez most, hogy terhes? Hiszen ha kap egy durvább pánikrohamot az nincs jó hatással a gyerekre sem. Arról nem is beszélve, hogy mindkettejük életét veszélyezteti. Atyaég. Itachi megdörzsölte a homlokát, és fáradtság és ijedtség szokatlan keverékével a szívében arra gondolt, hogy távol kell tartania Sasukét a lánytól, amennyire csak lehet.

De hogy a francba lesznek így valaha is egy család, amíg Sakura pánikbeteg? Hiszen ha rohamot kap attól, ha Sasuke hozzáér vagy a közelében van, bele is halhat. Sasuke teljesen véletlenül megölheti a gyerekével együtt. Van még más is, amire így reagálna? Mi válthat ki még belőle pánikrohamot? Hogy jutott el onnan, hogy mindenképpen a közelében kell tudnia Sasukét addig, hogy semmiképpen nem lehetnek jelenleg egy helyen? Tud még bonyolultabbá válni ez az egész?

- Oké, elmondtam - szakította félbe a kavargó gondolatait hirtelen Sakura, és Itachi kicsit hitetlenkedve lepillantott rá, ahogy egy könnyű mosollyal a hasán fekszik. - Most te jössz.

- Hogy vagy képes ilyen könnyedén kezelni ezt? - kérdezte zavartan és egy kicsit mérgesen a férfi. - Állandó életveszélyben vagy, ez nem olyasmi, amit csak úgy le tudsz söpörni az asztalról, Sakura. Az életedről van szó, és nem...

- Nocsak, ki beszél - mormolta egy pimasz mosollyal Sakura, az ujjait játékosan végigjáratta a mellkasa ép felén. - Egy kis álszentséget szimatolok a levegőben... - folytatta kuncogva, és Itachiban felforrt a vér a dühtől és a vágytól, amit egyetlen, hunyorgó szemvillanással és a merész érintésével támasztott benne. Tudta, hogy valamennyire felhasználja ezt a vágyát iránta, hogy lehiggassza, és kicsit csalódottan arra gondolt, hogy tökéletesen működik, még akkor is, ha pontosan tisztában volt vele, mit művel. - Tudod, majd akkor beszélhetsz nekem arról, mennyire értékes egy élet, ha majd megbecsülöd a magadét. Addig egy szót sem akarok hallani a témában. És most elő azzal a titokkal. Hiába reménykedsz, nem felejtem el.

- Nem akartam kibújni alóla - motyogta Itachi, ahogyan a düh elcsitult benne. Igaza volt, semmi joga az életről papolni neki, mikor fogalma sincs, mi az. - De...

- A-a. - Sakura a fejét kicsit hátrébbfeszítve, hogy a szemébe nézhessen, felpillantott rá, a mutatóujja lágyan végigsiklott a nyakán, azon az érzékeny ponton forró sóvárgást küldve az ágyékába. Tudta, ha most képes lenne szeretkezni vele, nem szeretkezés lenne, csak szex. Nem tudta, melyik érzés erősebb benne; a vágy vagy a harag, a féltés vagy a hitetlenkedés. - Egy szót se többet, Itachi Uchiha. Mondd el nekem egy titkodat.

Itachi egy percig még némán rámeredt, a sharinganjaiban düh és vágy keveredett egy észvesztően intenzív örvénybe, amitől Sakura mosolya lehervadt, hogy átvegye a helyét az a már ismert arckifejezés, ami elárulta, hogy ugyanannyira vágyik rá, mint ő. A pupillái enyhén kitágultak, mintha magukba akarnák fojtani, az ajkai elnyíltak.

Itachi az ujjait a rajta kócosan szétterülő hajába csúsztatta, gyengéden a markába szorítva pár tincsét rávette, hogy felkönyökölve a szájára hajoljon. A csókjuk olyan forró volt és heves, hogy mindketten úgy érezték, belülről égeti fel őket. Zihálva váltak el, hangosan zakatoló szívvel, és Itachi arra gondolt, imádja, hogy az íze még sokáig a száján marad, hiába nem ér már össze az övével. Szerette volna azt az ízt, Sakura édes ízét elzárni magának egy üvegbe, hogy megőrizze, hogy legyen mibe kapaszkodnia, amikor már nem lesz mellette.

- Ugye tudod, hogy ez közönséges csalás? - mormolta a szájára, még mindig fogva a haját, hogy eszébe se jusson eltávolodni tőle, de a lány fejében úgy tűnt, meg se fordult ilyesmi.

- De működik, nem? - kérdezett vissza egy mosollyal Sakura, aztán a válaszára nem is várva a szájára tapadt, a nyelve forrón végigsiklott az övén, és Itachi érezte, hogy az a kellemes feszültség lassan felgyűlik a mellkasában.

A merevedése a lány hasának nyomódott, valahol a köldöke és a csípőcsontja között, és a lány a testéhez simult, hogy jobban érezze. Itachi halvány mosolya megtörte a csókot, és Sakura egy sóhajjal a vállába rejtette az arcát.

- Azt hiszem, most már sosem fogom megérteni, hogy az emberek egyáltalán minek kelnek ki az ágyukból, amíg van valakijük - nevette halkan, kicsit zavartan. - Hogy lehet ezzel az érzéssel folyton együtt élni?

Itachi halkan felnevetett, míg elengedte a haját, hogy végigcirógathassa a tarkóját.

- Úgy, hogy nem mindig ennyire erős - felelte a férfi, és Sakura felpillantott rá.

- Nem? - kérdezte bizonytalanul, és Itachi elmosolyodott.

Olyan könnyű volt elfeledkezni róla, hogy igazából mennyire tapasztalatlan. A viselkedése nem mindig emlékeztette rá és őszintén szólva, olyan régen volt dolga ilyesmivel, hogy nagyon könnyen képes volt figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy gyakorlatilag ő az első partnere. Furcsa érzés volt, de jólesett az önbecsülésének, bár nem értette miért. Örült neki, hogy ő az első, aki ilyen szinten felfedezi azt a gyönyörű testét, mert úgy érezte az övé, egyedül az övé, és... Már megint az az átkozott birtoklási vágy. Túl erős volt benne az érzés, hogy akarja. Hogy csak magának akarja. Nem tetszett neki a gondolat, hogy bárki más hozzáérhet, hogy bárki másé lehet utána.

Valamennyire megnyugtató volt a gondolat, hogy most már csinálhat bárki bármit, mindig ő marad az első, de attól még zavarta a lehetőség, hogy más is jöhet utána. Valaki, aki többet fog jelenteni nála, valaki, akibe szerelmes lesz. Akihez hozzámegy. Talán. A gyerekkel a képben már persze semmi nem biztos többé. Az is lehet, hogy végül hozzámegy Sasukéhoz és nem fog szeretni senkit rajta kívül. Ez valahogyan elviselhető gondolat volt annak ellenére, hogy nem kívánta volna ezt az életet Sakurának, mert tudta, hogy nem akarja. Lehet azért, mert Sasuke már előtte is volt. Vagy mert mindketten fontosak neki. Nem bánta volna igazán, ha így alakul, inkább csak remélte volna, hogy sikerül boldoggá tenniük egymást. Annyira szerette volna tudni, Sakura mit gondol erről. Hogy most, a babával együtt mi lesz a jövő. Tobira gondolt, arra, hogy meg tudná nézni, ha akarná, de rögtön el is úszott a gondolat. Semmi joga hozzá, nem az ő jövője.

- Nem, nem mindig - mondta végül, mikor Sakura halk köhintése visszarántotta a valóságba. - A legtöbbször csak egy gondolat hogy nem lenne rossz. Mármint, amikor nem vagy azzal, akire gondolsz - folytatta kicsit furcsán érezve magát, hogy ilyesmit kell elmagyaráznia. Tudta, hogy a lány csak akkor fogja igazán érteni, amit most mond, ha megtapasztalja, és kicsit feleslegesnek tűnt az egész, de mégis megpróbálta elmondani. - Amikor igen, akkor persze ott van a vágy. Személy szerint én még nem voltam így vele sosem, ahogy most - tette még hozzá, Sakura csodálkozó tekintete megkereste az övét. - A szex mindig csak szükséglet volt, semmi más. Az első alkalommal kíváncsiság. Utána már csak a feszültség levezetésének eszköze - vonta meg a vállát Itachi, és a lány még mindig meglepetten rábámulva most lassan összeráncolta a homlokát.

- Úgy gondoltál rá, mint mondjuk... Mint mondjuk arra, mikor szomjas vagy? - kérdezte kicsit összezavarodva.

- Igen - felelte egyszerűen Itachi, a lány pedig elgondolkozva figyelte őt. - Nézd, igazából nem is szabadna ilyesmivel foglalkoznom - kezdett bele gyorsan a magyarázatba. Úgy érezte, valahogy meg kell értetnie vele, hogy nem arról van szó, hogy érzéketlen lenne a saját vágyaira. Szerette volna, ha érti, ha képes az ő szempontjából látni kicsit. - Missing-nin vagyok, nem ragaszkodhatnék senkihez. Veszélyt jelenthet egy olyan kapcsolat, mint ami az emeberek többségének a normálist jelenti. Nem csak a partneremre, hanem rám is. A ragaszkodás nyűg és a kapcsolatok többsége teher. Nem vakációzni vagyok, és nem akartam soha kockáztatni az életem a szexért, vagy egy kapcsolatért. Értelmetlennek találtam, ostobaság lett volna, tekintve a céljaimat. Arról nem is beszélve, hogy nem igazán vagyok jó az ilyesmiben - fejezte be már szinte motyogva, mert Sakura arcán megjelent az a megértő mosoly, amitől a szíve mindig egy hajszálnyival könnyebbé vált. Minden egyes alkalommal.

- Igen, ezt észrevettem - nevette halkan, míg finoman megsimogatta a karját. - Jó dolog beismerni, ha nem vagy mindenben tökéletes, Itachi - mondta, mikor megtalálta a tekintetét, és valószínűleg kiolvasott belőle olyasmit is, amit a férfi még magában sem értett. - Ez így van rendben. Én például teljesen hülye vagyok, ha pasikról van szó. Egyszerűen nem veszem észre, ha akarnak valamit. Hát nem őrület? Egyenesen elsétálok az összes jel mellett. Mondjuk lehet hogy ők csinálják rosszul, mert téged elég nehéz lett volna félreérteni - nevette. - És borzalmasan rajzolok. Rendetlen vagyok és verekszem. - Sakura kicsit elszörnyedve rábámult. - Érted ezt? Verekszem - suttogta. - Mint az ovisok. Borzasztóan tudok viselkedni. Tényleg.

Itachi egy mosollyal figyelte, ahogy a saját ujjai a lány kézfején járnak, egy pillanatra a csuklója köré fonódnak, mintha csak kíváncsiak lennének, hogy átérik-e. Nem sok híja volt.

- Tudom - mondta végül még mindig mosolyogva, mire Sakura úgy csinált, mintha duzzogna. A lebiggyesztett szája alig pár másodperc után széles mosolyra húzódott, aztán hasra fordult mellette és felkönyökölve, kicsit várakozón ránézett. - Most én jövök, igaz? - kérdezte Itachi, tudva a pillantása okát, és mikor a lány biccentett, felsóhajtott. - Nem tudom, mit mondhatnék. Csak kérdezz valamit.

Már fel is készült rá, hogy nemet mondjon, mikor rákérdez, mi történt aznap éjjel. Nem akart róla beszélni, akkor sem, ha tudta, hogy valahol mégiscsak akar. Tudta, hogy csak cserbenhagynák a szavak, mint mikor először beszélt róla. Reikinek. Rengeteg időbe telt a nőnek összerakni az egészet és a végén szinte minden részletre neki kellett rákérdeznie. Mindent szinte harapófogóval húzott ki belőle.

- Amikor kórházban voltál... Mi történt? - kérdezte kíváncsian Sakura, a tenyerébe támasztva az állát.

- Edzés - mondta Itachi a tekintetét fürkészve. Őszintén meglepte, hogy ezt kérdezi tőle a kézenfekvő helyett. - Azt hiszem, túl sokat játszottam a tűzzel aznap. Elvesztettem a kontrollt és lángra kapott a pólóm. A mellkasom nagyrésze szénné égett. Harmadfokú volt. Itt, ahol most még ilyen csodálatosan narancssárga, egészen fel a vállamig, meg az oldalamnak ez a része. - Itachi szórakozottan nagyjából körberajzolta a területet magán, és Sakura pillantása követte az ujja mozgását.

- Ó, értem. Akkor ezért nincs egyáltalán semmi szőr a mellkasodon - bólintott csodálkozva. - Meglepődtem, mert annyira semmi nincs rajta, hogy meg sem kellett borotváljam a műtét előtt. Gondolod, hogyha nem ér ez a kis baleset itt is lenne? - kérdezte kíváncsian végighúzva az ujját a mellizmától a csípőjéig.

- Nem tudom. Valószínűleg - vonta meg a vállát Itachi. - Sosem gondolkoztam rajta. Ha Fugakut tekintjük példának, akkor igen. Eléggé valószínű, hogy örököltem ezt is. - Sakura hümmögve hallgatott, a mellkasát bámulta, mintha megpróbálná elképzelni, hogy nézne ki legalább egy kicsivel több szőrzettel, és a férfi hangtalanul nevetett a pillantásán. Annyira méricskélő volt, hogy egy darab húsnak érezte volna magát a kirakatban, ha nem Sakurától jön. Mikor a lány felnézett rá, a mosolyát látva kicsit elpirult. - Ez nem volt titok - jegyezte meg végül.

- Akkor mondj egyet - mosolygott rá még mindig kicsit zavartan Sakura, ő pedig elgondolkozott. - Ugyan már, csak van valami, amit senki nem tud rólad. Valami, amit soha nem mondtál el senkinek.

- Van, de azt sem nevezném titoknak. A titkaim nem véletlenül azok, nem mondhatom el őket.

- Akkor mond azt, ami eszedbe jutott. Látom az arcodon - nevetett rá a lány, Itachi pedig felsóhajtott.

- Rendben. Anyám lányt akart helyettem - mondta lassan, Sakura pedig felvonta a szemöldökét, mintha nem értené, mit akar mondani. Nem is értette, Itachi pedig egy újabb sóhajjal a hajára bökött. - Anyám kislányt akart - ismételte el, a lány szemei pedig tágra nyíltak, mikor rájött, hogy mit mond.

- Azért... Ne. - Sakura hitetlenkedve elnevette magát. -   Azért növesztetted meg a hajad, mert az anyukád akart egy kislányt? - kérdezte, és képtelen volt elfojtani a vigyorát. - Basszus, ne haragudj, de ez kicsit kínos. - Itachi a szemét egy pillanatra lehunyva bólintott, aztán megvonta a vállát. - És baromira aranyos! - A férfi kinyitotta a szemét és Sakurára nézett, aki úgy bámult rá, mintha ő lenne a világ nyolcadik csodája. Kicsit zavarba is hozta vele. - Hogy lehetsz ilyen édes, hogy? - pislogott rá nevetve Sakura, és visszahajtotta a fejét a hasára.

- Már miért lennék... - Itachi elhallgatott és a lányt figyelte, ahogy nevet. - Sosem zavart. Szeretem így. Én döntöttem úgy, hogy növeszteni kezdem, nem anyám kért meg rá - tisztázta, amikor rájött, hogy mit érhetett kicsit félre Sakura.

- Ó - sóhajtotta a lány, az arckifejezése leginkább ahhoz hasonlított, mint mikor Sachira nézett pár nappal ezelőtt, és ez csak még jobban zavarta. Aztán hirtelen megváltozott az arca, és felemelte a fejét róla, hogy némán rámeredjen. Kezdett teljesen összezavarodni a viselkedésétől, és fogalma sem volt, mi okozta ezt a hirtelen váltást. - Sosem akartad levágni? - Itachi intett, hogy nem, soha. - Az anyukád miatt? - kérdezte végül halkan, és a férfi lassan bólintott.

- Miatta - ismerte el, figyelve, ahogyan Sakura szemei megtelnek könnyel. - Ne sírj - mondta még halkan, kicsit kényelmetlenül érezve magát, a lány pedig a bordáinak nyomta az arcát, hogy egy pillanatra elrejtse magát a tekintete elől.

Úgy érezte, hogy kettészakad a szíve. Megint. Érte. Hogyan képes ennyi fájdalmat cipelni magával örökkön-örökké? Hogyan képes ezzel a lelkében élni? De tudta a választ. Sehogy. Itachi soha nem élt, nem élt csak létezett, és most ez is fájt, minden fájt. Hogy fog ezentúl ránézni a gyönyörű hajára, és nem kontrollálatlan zokogásban kitörni?

Apróság volt, de emlék. Jel, hogy akármi is történt, megőrizte az anyját a szívében. Hogy valamilyen módon örökké vele lesz, amíg az a szív, amibe rejtve volt, meg nem szűnik dobogni. Olyan nehéz volt, olyan súlyos... Itachinak úgy tűnt, ez semmi. Ő úgy érezte megfullad tőle. És a bizalma, jézusom, a bizalma... Átadott valamit. Valamit neki adott végre. Egy darabot magából, a gyászából. Úgy, hogy észre sem vette, legalábbis úgy tűnt. Egy kicsike darabot. Talán igaza volt, mikor azt mondta, nem elég erős hozzá, hogy megtartsa a súlyát. Talán tényleg nem elég erős ehhez. Az akart lenni.

- Sakura?

Itachi ujjai kicsit tétován félresimították az arcába hullott haját oldalt, és a lány egy mély, mély lélegzettel összeszedte magát. Mikor felnézett, mosolygott, bár nem volt abban a mosolyban semmi vidám. Kicsit ijedtnek is tűnt, és a férfi nem tudta, mit mondhatna. Nem gondolta volna, hogy így fog reagálni.

- Láttam a képét - mondta a lány azzal a furcsa kifejezéssel az arcán, amin nem tudott kiigazodni. Most mintha a mosolya egy kicsit őszintébbé, igazibbá vált volna. - A birtokon. Amikor lázad volt és aludtál. Gyönyörű asszony.

- Az volt - felelte röviden és egyszerűen.

- Nem... Nem nehéz beszélned róla? - kérdezte óvatosan Sakura, és a férfi lassan, elgondolkozva megrázta a fejét.

- Nem igazán. Nem szeretek beszélni róla, ahogy a múltról sem - tette hozzá, míg a lány füle mögé simított egy pár elszabadult, kócos tincset. -, de nem mondanám nehéznek.

- Miért?

- Nem tudom. Egyszerűen csak így van - felelte csöndesen, figyelve, ahogy Sakura kíváncsi pillantása az arcáról a mellkasára fordul.

- Ha nem akarod... ha nem akarod, nem kell - kezdte kicsit nehézkesen a lány. -, de ha tényleg nem bánod... Mesélnél nekem róla? Hogy milyen volt?

- Ha szeretnéd.

*****

Sasuke némán és mereven szemezett egy szakésüveggel. Inni akart, és mégsem. Felidegesítette vele saját magát. Még egy ilyen apró hülyeséget se képes eldönteni. Hogy a fenébe lehet ennyire idióta?

A fogait összeszorítva rámeredt az üvegre. Nem akart olyan lenni, mint az apja. Nem akart alkoholistává válni, nem akart olyan gyenge lenni, hogy egy függőségbe kapaszkodjon, mert nem képes megbirkózni a valósággal. Nem akart menekülni, de mégis olyan jó lett volna kicsit... Feladni mindent. Elfelejteni mindent.

Konohát, Narutót, Sakurát, Itachit... Reiki emlékeit. Tudta, hogy igazából nem az alkohol és a döntésképtelensége miatt dühös. Nem kapott a kezébe semmi hasznosat. Szex és semmitmondó beszélgetések. Ennyit kapott csupán, és a mellkasában fortyogott a harag, mint egy vízzel teli, ottfelejtett edény a tűzhelyen.

Hazudott neki. Az a nő lófaszt sem tudott Itachiról, és dühös volt, hogy rápazarolta az idejét. Mintha nem lenne jobb dolga. Aztán rájött, hogy igazából nincs is, és ez csak még tovább hergelte. Gyűlölt tétlenül várakozni, de mégis mit tehetett volna? Úgy érezte a cselekvések lassanként elhalnak benne és nem hagynak maguk után mást, csak zavaros gondolatokat és átkozott érzéseket. Olyanokat, amiket nem akart többé érezni.

Fájdalom és harag, bizonytalanság és kétkedés. És persze az a kibaszott honvágy. Hülyeség volt, ha arra gondolt, hogy már régen nem volt otthona, mert Itachi darabokra szaggatta az összes dolgot, amit valaha az otthonának nevezett. Nem volt többé otthon, nem volt többé hová hazatérnie. Mégis vágyott utána, a családja után, a birtok után, a gyermekkora után. Haza.

Az a tétova, tompa érzés benne, ami ehhez volt köthető... Az őrjítette meg teljesen. Az a haszontalan, de féktelen és rajta eluralkodó vágyakozás, ami szégyent keltett benne. Szégyellte, hogy képes lenne mindent elfelejteni és feladni, hogy visszatérhessen oda, ahol kezdte. Hogy képes lenne sutba dobni az egész jelenlegi helyzetet és megbocsátani, ha visszatekerhetné az időt. Ha újrakezdhetné, mindent, az egész életét. Ha újra láthatná a szüleit és az anyja ölében hajthatná álomra a fejét, ahogyan oly' sokszor, mikor kicsi volt. Bárcsak újrakezdhetné. Igyekezne nem ennyi hibát véteni.

Mindig csak egy hiba volt ő maga is. Sosem volt elég jó. Sosem ismerték el, mert Itachi volt mindig is az egyetlen, aki számított. A tehetséges, tökéletes klánörökös Itachi Uchiha. Nem volt rá igazán féltékeny soha, hiszen szerette. Ő is úgy érzett, ahogyan a szüleik, a klán. Büszke volt a bátyjára. Most, visszapillantva érezte csak a féltékenységet és a haragot. Most látta csak úgy, hogy Itachi már akkor is megfosztotta mindentől. Az elismeréstől, attól a feltétel nélküli szeretettől, amit megérdemelt volna. Ami kijárt neki. Az apja dícséretei mind neki szóltak, ahogy az anyjuk mosolyainak többsége is. Neki már nem jutott szinte semmi.

Reiki emlékei támasztották fel benne ezeket a megvetett és gyűlölt érzéseket. A bizonytalanságot. Tudta, hogy nem lehet, hogy ennyi az egész, van valami, amit nem vett észre... De nem tudta, mi lehet az. Képtelen volt megtalálni. Mert Sasuke Uchiha egy ostoba hiba csak, semmi több. Soha nem is volt más.

Itachi távolságtartó, közömbös szavaira gondolt, a gesztusaira a nővel szemben, amelyek mintha mind arra irányultak volna, hogy minél távolabb tartsa önmagától. Látszott, hogy nem ennyi, hogy Itachi több ennél... De a sejtésen kívül nem mutatott meg semmit. Reikiben nem voltak félbeharapott szavak, vagy értelmetlen, hiányos képek. Kicsit olyan volt, mint egy sterilizált szoba, ahonnan hiányoznak a valódi élethez szükséges mikroorganizmusok. Művi volt és hideg. Azt hitte, Itachi piszkált bele az elméjébe, de semmit nem talált. Sehol egy apró, oda nem illő foszlány. Sehol egy olyasmire utaló szó vagy mozdulat, aminek nem találta az előzményét, csak egy logikus és lekerekített történet.

Kicsit túl tökéletes is volt. Sejtette, hogy ezek mögött van valami. Vagy talán csak annyira akarta, hogy legyen, hogy elhitette magával. Belebeszélte a saját fejébe, hogy ez nem minden, mert annyira csalódott volt, és akarta, hogy legyen valami értelme ennek az egésznek, a cselekedeteinek, az ideje feláldozásának. Meggyőzte saját magát és csak képzelődik, vagy igaza van és éppen most téved, amikor azt hiszi, hogy mégsem? Hogy Itachi megint csak játszik vele, a gondolataival, az érzéseivel, és nevet rajta, mert tudja, hogy képtelen lesz kiigazodni rajta, hogy magát kergeti az őrületbe, és neki csak a kisujját kell mozdítania, úgy alakítani mindent, mintha más lenne, mint aminek látszik, miközben igazából nincs is semmilyen csapda?

Úgy érezte a feje pillanatokon belül felrobban. Nem volt elég a másnaposság, a gyomrában ülő kellemetlen érzés, a halántéka mögött a sivító fájdalom. Nem. Kellett még egy rakás, ostoba, átkozott érzelem is, aminek a felét sem értette igazán. Miért nem tudja kiölni magából ezeket a hangulatokat, ezeket az érzéseket és gondolatokat? Nem akart más lenni, csak egy könyörtelen, hideg bosszúálló. Utána jöhet minden, amint végzett Itachival, amint elérte a célját, de addig... Miért képtelen félretenni mindent, amit nem akar? Miért nem képes elhagyni saját magát? Börtönnek érezte a lelkét, börtönnek, ami körbezárja, és lehetetlenség volt kitörnie belőle. A hangulatai, az érzései irányítják a feje helyett és őszintén gyűlölte ezt. Megvetette saját magát érte, hogy nem tud kiszabadulni, akárhogyan is próbálkozik. Az egyetlen kiút a halál lett volna, de még nem állt készen. Még nem.

Nem tudta, meddig bírja majd, lesz-e értelme élnie Itachi után. De tudta, hogy addig semmiképp nem halhat meg. Nem. Célja van, akadályokat kell leküzdenie, menni előre, amíg csak bele nem roppan és azután is. Úgy érezte több, halálos sebből vérezve kúszik a földön, hogy utolérje a bátyját, aki nyugodtan és egyszerűen halad előtte. Túl gyorsan ahhoz, hogy kúszva utolérje. Fel kellett állnia, de nem tudta, hogyan tegye, így hát azzal harcolt, amije volt, mert nem tehetett mást.

Fáradt volt, fásult és másnapos, egy olyan helyen ült egy olyan szobában, amihez semmi köze nem volt, és képtelen volt levenni a tekintetét egy üveg alkoholról, holott tudta, hogy nem kéne ezzel foglalkoznia. Tehetetlen volt és elfelejtett, mint az Uchiha birtok, ami üresen és némán ásítozott Konohában, várva valamire, ami sosem jön el.

Feladta az üveg bámulását, érte nyúlt és nem vesződve a finom porceláncsészékkel egyenesen az üvegből ivott. Egyetlen lélegzettel lenyelte majdnem a felét, aztán habozás nélkül a másik felét is utánaküldte. Az alkohol végigmarta a torkát, tüzet gyújtott a gyomrában. Megkönnyebbülve és magától undorodva otthagyta a nyitott palackot az asztalon, befeküdt az ágyba, és magára húzta a takarót.

Mindig is csak egy hiba volt, egy fekete folt. Miért is ne lehetne még nagyobb csalódás? Legalább a szülei nem fognak meglepődni, ha figyelik őt valahonnan. Ez ő, ez Sasuke... Ez a hiba. Mindig is ilyen volt. Gyenge és gyáva, semmire nem képes, haszontalanságokkal töltötte el az idejét, mikor teljesen mással kellett volna foglalkoznia. Bezzeg a bátyja. Bezzeg Itachi...

Elvett tőle mindent. Mindent az égvilágon, és ő üres volt, mint a szakésüveg az asztalon.

*****

- Oldalra fordulhatok? - kérdezte Itachi halkan, és Sakura egy felmérő, gyors pillantás után bólintott.

- Igen, de én fordítalak meg - mondta, aztán feltérdelt, és a karja alá nyúlt, hogy óvatosan az oldalára fordítsa. - Eszedbe se jusson megmozdulni, komolyan mondom - figyelmeztette egy szúrós pillantással, mintha már érzékelte volna a gondolatot, ami a fejébe ugrott, hogy talán segítenie kéne neki.

Egy sóhajjal megadva magát, kicsit kellemetlen érzéssel hagyta, hogy teljesen egyedül oldalra fordítsa. Nem mintha olyan nehéz lett volna, hogy ne tudta volna megtenni, vagy küzdenie kellett volna a súlyával, de nem kedvelte a gondolatot, hogy ilyesmit csinál most, pláne helyette. Utálta ezt a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot. Gyanította, hogy senkinek nem engedné ezt Sakurán kívül. Úgy tűnt, ez a lány kivétel minden szabálya alól.

Figyelte, ahogy Sakura a karján áthajolva most mögé rendezi a párnák nagyrészét, hogy ebben a pozícióban tartsa, és a férfinak el kellett ismernie, hogy igazán profi ebben a betegápolósdiban, akkor is, ha a gondolat, hogy ő a beteg, akit ellát, rossz ízt hagyott a szájában. Sakura melléfeküdt, az oldalára fordult, hogy szemben legyen vele, és Itachi képtelen volt nem a hevesen dobogó szívére gondolni, ahogyan irányíthatatlan, rendellenes remegésbe fog a tenyere alatt, míg hirtelen meg nem szűnik minden. Már akkor is megijedt tőle, de most a lehetősége is ugyanazt a riadtságot váltotta ki belőle, mint akkor maga a helyzet.

- Emlékszel, mit mondtam róla a múltkor? - kérdezte végül nehezen, a torka mintha összeszűkült volna, nem nagyon akarta kiengedni a hangját.

- Persze - mondta egy mosollyal a lány, amitől fel is engedett a görcsössége. - Anyukád a Tea országában született, ahol nincsenek shinobik - kezdte elgondolkozva felidézve a szavait, amiket az Uchiha birtokon mondott, és Itachi kicsit csodálkozott rajta, hogy milyen pontosan képes idézni, mikor már egy hónapja biztosan volt. - Egy követség tagjaként jött Konohába és úgy találkozott az apáddal. A Hokage mellett dolgozott, amikor Konohába költözött. Sarutobi-sama asszisztense volt? - kérdezte Sakura kíváncsian.

- Igen, elég sokáig, bár az az igazság, hogy nem ő volt a hivatalos asszisztens. Nem volt shinobi, és egy alig fél éve betelepült, úgymond idegent nem engedtek annyira a falu ügyeinek közelébe. De a Hokage toronyban dolgozott, többnyire a küldetések jelentéseit szortírozta, az egyszerűbb aktákat kezelte.

- Mint én - mondta hirtelen egy apró, csodálkozó mosollyal Sakura. - Kicsit közelebb vagyok ugyan a tűzhöz - vallotta be, és Itachi a kezét keresve összefonta az ujjaikat. -, de lényegében ugyanaz a munkám, eltekintve a kórháztól, persze. Tsunade-sama hivatalos asszisztense Shizune, én csak amolyan fogaskerék vagyok - mosolyodott el újra, a hüvelykujja végigfutott a férfi kézfején.

- Tulajdonképpen, mi a szereped a kórházban? - kérdezte Itachi kicsit zavartan. - A... pozíciód? - helyesbített gyorsan, hogy a lány biztosan értse, mire kérdez rá, Sakura pedig a tekintetét a mellkasán járatva válaszolt.

- Elméletileg igazgatósági tag vagyok és adminisztrációs feladatokat látok el - mondta lassan, a szemébe nézett és szélesen elvigyorodott. - Gyakorlatilag az egész helyet a kezembe adták. Az igazgatói tanács havonta egyszer összeül beszélgetni, én meg megyek, amint tudok, elmondom, mi a helyzet és minden problémára kiokoskodunk valamit. Ezen kívül meg.... igazából mindent csinálok - vallotta be. - Műtétek, vizsgálatok, labor, kutatások és kísérletek. Hivatalosan a sürgősségi az enyém, de sokat vagyok az intenzíven is. Oda megyek, ahol szükség van rám - vonta meg a vállát. - Nem nagyon válogatok, nem is tehetem meg. Természetesen fel kellett állítanom egy fontossági sorrendet, de ha éppen nem kellek a sürgősségin vagy az intenzíven, megyek és találok magamnak munkát. Van elég. Konoha kórháza az egyik legfejlettebb a shinobi világban, ez egyébként Tsunade-sama érdeme. A keretünk nem végtelen ugyan, de a fontos dolgokra mindig találunk pénzt. A daimyo például lelkes adományozó - nevette el magát. - Szerintem rájött, hogy öregszik, és nem bánná, ha a legjobb ellátásban részesülne.

Itachi egy félmosollyal a lány arcát fürkészve azon gondolkozott, hogy hogyan képes egyszerre két ilyen megerőltető munkában helyt állni. Tudta, hogy ha nem csinálná jól, már leváltották volna. És akkor még nem is beszélve arról, hogy mindemellett aktív kunoichi. Nos, többnyire aktív. Azt mondta, majdnem fél évig nem volt küldetésen, és őszintén szólva nem is csodálkozott. Ennyi munka mellett az sem meglepetés, hogy nincs sok magánélete. Kicsit önmagára emlékeztette az ANBU-val és a klánörökös kötelességeivel, meg persze ott volt a rendőrség is. Már ANBU volt, mikor kíváncsiságból elkezdett az apja munkahelyén lebzselni és komolyan fontolóra vette, hogy csatlakozik. Egybeesett volna a céljaival; rend, nyugalom és védelem. Megőrizni a békét és garantálni a lehető legbiztonságosabb életet, főleg a civilek számára. Kicsit úgy érezte, nem is nagyon van választása ezzel kapcsolatban, annyira neki való volt. Persze tudta, hogy le kéne mondania érte az aktív szolgálatról az ANBU-ban, de azt sosem szerette. Csak egy lépcső volt, nem olyasmi, amit önszántából csinált. A belépése szükséges volt a klán miatt és Konoha érdekében, és ugyan nem csinálta félszívvel, mert túl sok minden múlott rajta, de nem is csatlakozott szívesen. Akkor még volt reménye egy normális életre Konohában.

- Nem vagy kicsit munkamániás esetleg? - kérdezte csipkelődve, mire Sakura megpróbált méltatlankodó arcot vágni, de végül csak elnevette magát.

- Én? Ugyan, dehogyis - tiltakozott, de érezte, hogy most nem lehet komolyan venni. Halkan nevetve lehajtotta a fejét. - Végül is, a szabadnapjaimon is többnyire bent vagyok - kuncogta. - Néha úgy kell befenyítenie Inónak Tsunadéval, hogy hazamenjek.

- Ne hajtsd túl magad - mondta gyengéden Itachi, az ujjait kiszabadítva hátrafésülte a hajtincseit, amik a lány arcába hullottak az imént.

- Most volt időm kipihenni az Orochimaru előtti két hetet - legyintett Sakura egy mosollyal, és egy apró csókot nyomott a tenyerébe. - Amúgyis muszáj mindig pihennem, ne aggódj. Nehezen tudnám végezni a munkám, ha nem hagynám regenerálódni a chakrám és a testem. Nem lehet elvárni senkitől, hogy úgy gyógyítson és papoljon az egészséges életmódról, ha még önmaga sem fogadja meg a saját tanácsait. Persze van, hogy túlzásba viszem. De igyekszem a határaimon belül maradni - mondta komolyan, aztán lehunyta a szemét, mikor Itachi lágyan végigfutatta az ujjait a nyakán. - Itachi... Komolyan mondtam, mikor azt mondtam, hogy nem tesz jót most - mondta kicsit szemrehányóan és felsandított a férfi mosolyára. - Amúgy sincs jó hatással, ha feleslegesen húzod fel saját magad, de most még csak értelme sincs. Nem mintha nem esne jól - tette hozzá gyorsan, mert nem akarta, hogy Itachi úgy érezze, visszautasítja. -, csak most rád is gondolnom kell.

- Én tökéletesen jól vagyok - mosolyogta Itachi, aztán a lány pillantását látva egy sóhajjal megadva magát leeresztette a kezét. - Hol is tartottunk?

- Ott, hogy anyukád Sarutobi-sama egyik asszisztense volt. Vagy inkább a Sandaime asszisztensének egyik asszisztense - felelte elrévedve Sakura, és ezúttal ő volt az, aki összefűzte az ujjaikat kettejük teste közt a takarón. - Aztán az apád eljegyezte. Azt hiszem, itt hagytuk abba.

- Igen, itt. Sarutobi-sama adta össze őket, és egy kicsivel több, mint egy évvel később megszülettem - kezdte Itachi lassan. - Addigra rájött, hogy a házassága nem egészen olyan, mint amire számított, hogy lesz. Nem ismerték egymást igazán, és bár abban biztos vagyok, hogy az anyám szerelmes volt, Fugaku nem hiszem, hogy valaha is az lett volna. Aztán persze ott volt, hogy civilként csöppent bele egy öreg és régimódi klán életébe. Hatalmas volt a különbség az új élete és a régi között, nehezen tudott csak elfogadni dolgokat, és azt hiszem, soha nem is volt képes teljesen megszokni az új helyzetét. Ráadásul nem csak egy mellékági leszármazotthoz ment hozzá, hanem a klán fejéhez és ez rengeteg nyomást helyezett rá. Sokkal többet, mint ami elől gyakorlatilag elmenekült otthonról. A nagyapám amúgy sem nézte jó szemmel az egészet, hogy Fugaku egy civilt helyez olyan fontos szerepbe, mint a klán első asszonyáé. Nem a viselkedése volt a gond, nem, a diplomáciai kérdésekkel anyám remekül boldogult, a nevelése része volt; inkább a hozzáállásával nem volt megelégedve. Más nézetei voltak, nem fogadott el mindent szó nélkül, mert nem értett meg mindent a klánélettel kapcsolatban, hiszen shinobi sem volt soha. Nehéz volt ezt a hirtelen váltást a helyén kezelni, és biztos vagyok benne, hogy nem sokaknak sikerülne. Anyámnak sem sikerült soha. Mindig is kívülálló maradt, mert sokan nem voltak hajlandóak elfogadni a helyzetét, a rangját a klánon belül. Megkérdőjelezték a tiszteletet, amit adniuk kellett volna neki, mert anyám nem is várta el azt a tiszteletet soha. Mert engedte. Nem is érezte, hogy el kéne várnia. - Itachi figyelte, ahogyan Sakura megértően bólint. - Rögtön ott volt a terhessége például. Nem volt könnyű terhessége sosem, sem velem, sem Sasukéval. Nem értették, miért akar kislányt, mikor nyilvánvalóan fiúörököst akartak tőle. - A férfi most enyhén elfintorodott, és Sakura szinte észrevétlenül reagálva a szavaira, a témára, elfordította a tekintetét az arcáról és elgondolkozva a vállát kezdte bámulni. - Aztán kiderült, hogy fiú vagyok és persze örült neki, de akkor is egy kis szúrás volt, azt hiszem olyan érzés lehetett, mintha ezt is a klán akarata alakította volna így, mintha még a teste folyamatait is ők irányítanák, ami persze lehetetlenség.

Sakura újra felpillantott rá, azon gondolkozott vajon azért ismeri ennyire jól, azért érti ilyen mértékben, mit érezhetett az anyja akkor, mert ő is így érezte magát néha? Vagy csak ráérzett? Kizártnak tartotta, hogy Mikoto bármikor is elmondta volna ezt a fiának. Nem, biztosan nem. Annak ellenére, hogy pontosan tisztában volt vele, hogy Mikoto szerette a gyerekeit, akármilyen neműek is voltak, de kicsit úgy hangzott, mintha nem örült volna annak, hogy fiai születtek. Meg tudta érteni, hogy miért hagyott benne egy kis keserűséget a helyzet. Szerette volna kicsit bosszantani a szemellenzős nézetű klánt azzal, hogy csak azért is lányt szül, de az irányításán kívül esett az egész, és úgy alakult, hogy akaratlanul is megfelelt az elvárásoknak. Sosem nézte volna ki Mikoto Uchihából ezt a masszív, de csöndes ellenállást, ezt a kicsit gyerekes lázadást, de ismerve a Hyuuga klán nézeteit tökéletesen megértette és így elég szimpatikusnak is tűnt. Úgy érezte, jól kijött volna vele, ha van lehetősége megismerni.

- Aztán Fugakuval is sokat veszekedtek miattam. Anyám nehezen fogadta el, hogy mindenki úgy bánik velem már másfél évesen is, mint a klán örökösével. Neki sosem voltam más, csak egy gyerek, az ő gyereke, és megpróbálta lebeszélni a szerinte korai edzésekről, arról a rengeteg tudnivalóról, amit a fejembe akart tölteni. Fugaku és a klán a jövőt látta bennem - mondta lassan, Sakura pedig az arcát fürkészve hallgatott, érezte, hogy kicsit kényesebb témához érkeztek. -, anyám pedig csak egy gyereket, akin túl nagy a nyomás. Meg akart kímélni attól, hogy olyan merev legyek, mint a nagyapám, hogy ne ismerjek semmi mást, csak a kötelességet és a shinobilétet, de képtelen volt szembeszállni az egész klánnal. Sokszor bocsánatot kért miatta, amiért nem volt képes megóvni ettől. - Itachi hangja szinte némasággá fakult, a tekintete elmerengve rátapadt a lány nyakára, úgy tűnt, mintha az ütőerének lüktetését nézné, de Sakura valahogyan sejtette, hogy nem is látja most. - Nem volt annyira nehéz, mint gondolta. Nem is volt könnyű, de mindig is szerettem tanulni, nem esett annyira nehezemre kezelni a helyzetet, mint ahogy feltételezte. Akkoriban a klán lassan kezdett elégedetlenné válni vele, kifogásolták, hogy úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Akkor voltam négy éves, és akkor ismertem meg a háborút.

Itachi nem érzékelte magán a lány elborzadt pillantását, valahol a múltban járt és Sakura megszorította a kezét. Úgy látszott, ezt sem veszi észre, csak halkan folytatta, és a lány egy mély lélegzettel felkészítette rá magát, hogy hamarosan megint úgy fogja érezni, darabokra törik a szíve. El sem tudta képzelni, milyen rombolást vihet végbe egy négyéves gyerek lelkében a háború látványa. Mennyi felnőtt, tapasztalt és harcedzett shinobit ismert, akit teljesen megőrjített a háború, a harc és a vér. A vér, jézusom, a vér... Ijedten bámult Itachira, de még most sem vette észre a tekintetét. Talán jobb is volt így.

- Valószínűleg akkor fertőződtem meg, de arról senki nem tudott. Később észrevették a tüdőm állapotát a fizikai felméréseken, de akkor még szinte semmi bajom nem volt, így a jutsuimra fogták - folytatta nyugodtan. - Nagyon sokáig nem okozott problémát, már évek óta az Akatsukival voltam, mikor elkezdett romlani az állapotom. Akkor már a szemem sem volt az igazi, de azt tudtam, hogy a látásom romlani fog idővel. Anyám is tudta, és remélte, hogy nem, vagy minél később ébred majd fel a sharinganom. Az örökség minden klántagban elég erős volt, de voltak olyanok is, akik soha nem tudták aktiválni a sharinganjukat. Kitagadták őket, el kellett hagyniuk a birtokot, sokszor más országokba költöztek. Anyám mégis hajlandó lett volna otthagyni mindent, ha nem vagyok képes felébreszteni a sharinganomat. Gondolom, tudod, hogy erős érzelmi sokk alkalmával alakul ki egy sharingan. - Itachi most ránézett végre, úgy tűnt, látja is, és a lány nem tudta letörölni az arcáról az összes riadalmat, mert a férfi pillantása ellágyult, és az ujjait dörzsölve az övéivel újra megszólalt. - Tudom, hogy szörnyen hangzik, de hidd el, nem volt annyira rossz.

Sakura hitetlenkedve bámult rá, szerette volna kinyitni a száját, hogy felindulva visszakérdezzen. Hogy megkérdőjelezze, hogy teljesen normális-e, hogy egy család így viselkedik. Hogy még az emberségüknél is feljebb helyezik a tehetséget és az erőt. Hogy egy kisgyerek életénél, ép eszénél és a lelkének sértetlenségénél előbbre valónak gondolják a hatalmi pozíciójuk fontosságát. Hogy mindent hajlandóak feláldozni a sharinganért és a vérért, az örökségükért. Itachi hamarabb folytatta, mint hogy megszülethetett volna benne az elhatározás, hogy akár tetszik a másiknak, akár nem, most bizony veszekedni fognak.

- Nem voltam olyan fiatal, mint a legtöbben, akik gyerekkorukban felébresztik a sharinganjukat, de ez éppen elég időt adott anyámnak a reménykedésre. - Sakura érezte, ahogy lassan lecsillapodik benne a harag, és nem hagyott maga után mást, csak tompa fájdalmat. - Teljesen beleélte magát, hogy elhagyja a klánt és Fugakut, hogy elvisz magával valahova, ahol senkinek nem kell megfelelnie, és végre a maga ura lehet, úgy nevelhet fel, ahogyan akar és nem kell folyamatos nyomás alatt élnünk. Hogy megadhatja nekem azt a gyerekkort, amit mindig is akart. Egy küldetésen aktiválódott először.

Itachi halk hangja és a higgadt szavai könnyeket csaltak a szemébe. Szinte érezte a nyelvén Mikoto csalódottságának ízét, amit akkor érezhetett, amikor a fia sharingannal érkezett haza. Az összetört álmait, a reményét és a boldogságát, amik mind darabokra törve, csörömpölve hullottak a földre, mint egy szétzúzott, vékony kis üvegtábla. Onnantól ezeken a szilánkokon járt örökké. Hiába tudta, hogy felesleges sajnálnia őt, mert már nem érzi többé a talpán a vérző, mély sebeket, de mégis fájt a szíve érte. Lesütötte a szemét, hogy elrejtse a szemében a könnyeket, hogy Itachi ne lássa mennyire képes átérezni az anyja helyzetét.

- Sokáig nem esett teherbe utánam, holott a klán minden egyes alkalommal megemlítette, hogy már régen ideje lenne még egy gyereknek. Hogyha meghalok, a klánnak maradjon örököse. Azt hiszem, évekig használt valamilyen fogamzásgátló módszert, mert nem akarta, hogy a következő gyermeke is arra a sorsra jusson, mint én, hogy azt kelljen átélnie, amit nekem. Nem tudom, hogy magától abbahagyta-e, akármit is használt, vagy lebukott vele, de úgy sejtem az utóbbi. Nem kockáztatta volna az álmait, hogy elhagyhatja a klánt. Egy újabb terhességgel az Uchihák nem engedték volna el őt, csak engem, ha nem lesz sharinganom, és arra is még éveket hagytak volna, hogy teljesen megbizonyosodhassanak róla. Amikor visszatértem arról a küldetésről a sharinganommal, amin elveszítettem az egész genin csapatom, anyám már tudta, hogy majdnem három hónapos terhes Sasukéval. Sokkal nehezebben hordta ki, mint engem. Nem tudom az okát, miért volt így, sosem osztotta meg velem, és nem is hallottam róla semmit soha. De azt tudom, hogy sokkal keményebb lett utána, többet nem hagyta magát legyőzni a klán által. Nem volt hajlandó Sasuke nevelését is nagyrészt átengedni Fugakunak és a többi Uchihának, ahogy velem kénytelen volt. Azt mondta, Sasuke nem lesz fegyver, nem lesz eszköz és nem lesz egy pótlék helyettem, nem fognak vele úgy bánni, ahogyan velem tették. Elkényeztette kicsit, ez igaz. Belátom, ebben én is hibás vagyok. Nem akartam soha, hogy más legyen, mint egy boldog kisgyerek, aki játszik és nevet. Nem akartam, hogy túl fiatalon ismerje meg az élet azon oldalát, amit én kénytelen voltam. Az idő is kedvezett ennek, a háború véget ért, és bár a klán lassan teljesen lejtőre került a Kyuubi támadása után, Sasukét nem érintette ez a probléma, legalábbis nem olyan mértékben, hogy aggódásra adott volna okot. Anyám és én erős szövetséget alkottunk, és a klán nem akart ellenszegülni az akaratomnak, akkor sem, ha még mindig nem voltam több egy gyereknél. Tudták, hogy egyszer én fogok parancsolni, és eszükbe sem jutott, hogy magukra haragítsanak. Túl kockázatosnak ítélték meg. Anyám Fugaku miatt játszott fontos szerepet. Őt soha nem érdekelték a következmények, mert tudta, hogy ha én leszek a klán feje, ő akkor is mindig felettem áll majd. Egyedül anyám ellenállása hatott rá, és ugyan nem volt képes teljes mértékben kivonni Sasukét a ráhatása alól, de végül Fugaku és a klán is feladta. Sasukét úgy nevelte, ahogyan akarta. Boldog volt, játszott és mosolygott, normális tempóban fejlődött, ahogy kellett. Ezért érezte mindig azt, hogy az apja soha nem ismeri el, mert Fugaku semmit nem tekintett teljesítménynek tőle, mikor az elsőszülöttje sokkal hamarabb túl volt mindezen. Nem értette, miért lenne fontos megdicsérnie. Nem feltételezem, hogy rosszindulatból vagy dacból tette volna, hogy manipulálja vele anyámat vagy Sasukét, de nem is mondom azt, hogy nem így volt. Nem értettem mindent, amit tesz és nyilván nem is érthettem, hiszen két évtizeddel többet élt, mint én, és az élete felének alakulását nem ismertem soha annyira, hogy teljességgel megérthessem a viselkedése okát. Akkor kezdett igazán megromlani a kapcsolatom vele. Nagyon sokszor a szemére hánytam, hogy nem foglalkozik eleget Sasukéval. Hogy nem adja meg neki az elismerést, amit megérdemelt volna, hiszen mindig olyan keményen dolgozott érte, hogy az apjának legalább egyszer legyen egy jó szava hozzá. A klán is, néhányan szándékosan, néhányan akaratukon kívül, de belehajszolták a gondolatba Sasukét, hogy jobb vagyok nála, és elfelejtették említeni neki, hogy ez a látszólagos kíválóság a részemről mivel járt. Nem tudtam teljesen megszüntetni ezeket az elszólásokat, és kezdtem egyre dühösebb lenni rájuk, amiért ezt teszik az öcsémmel. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire elborult az agyuk Konoha vezetőségének viselkedésétől. Úgy gondolták, Fugakunak is jelöltnek kellett volna lennie a Hokage posztra, mikor Sarutobi-sama lemondott, de csak két jelölt volt, Minato és Orochimaru. Képtelenek voltak végre felfogni, hogy Fugaku a saját klánvezetői szerepét is szegényesen képes ellátni, nem hogy egy egész falu irányítását bízzák rá.

Sakura résnyire nyitott ajkakkal hallgatott, figyelte, ahogyan Itachi arcvonásain apránként eluralkodik az a régi-régi harag, ami úgy tűnt, alig fakult el benne az évek múlásával. Nem akarta megkérdezni, hogy ezért irtotta-e ki az Uchihákat. Azért ahogy az öccsével bántak, dühből, azért, amiért úgy látszott a szavaiból, hogy mindenképpen meg akarták szerezni az uralmat Konoha felett? De nem szólt. Ha akarná, elmondaná és a tekintetét látva... Az a sötét, mérges szempár nem sok kétséget hagyott afelől, hogy a teóriájához valami nagyon hasonló történt. Csak azt nem értette, miért mindenkit? Az anyja, a barátnője... Biztosan voltak olyanok a klánon belül, akik úgy gondolkoztak, ahogyan Itachi. Miért mindenkit?

Úgy tűnt, Itachi is elgondolkozott, ahogyan ő, és a lány az arcát fürkészve nyelt egyet, mielőtt halkan megszólalt volna. A hangja kicsit rekedt volt a hosszú némaságtól.

- Utána...

A férfi felrezzenve a gondolataiból ránézett, és a tekintetétől egy pillanatra elfelejtette, hogy mit akart kérdezni.

- Utána megöltem mindenkit - mondta Itachi, a szemében valami kemény és dacos villant. - Megöltem az anyámat. És ő végre megkapta a szabadságát, amire mindig is vágyott.

Sakura szomorú tekintete követte a férfi szempilláinak sűrű feketeségét, ahogy lehunyta a szemét és szinte látta, ahogy beburkolja magát a némaságába, mintha a páncélja lenne. Bezárkózott, ahogyan oly' sokszor az elején, mikor megismerte, a maszkja a helyén, közömbös, mozdulatlan és minden érzelemtől mentes. Mikor megszorította a kezét, nem húzta el az érintése elől, csak lassan, kicsit bizonytalanul viszonozta a szorítását. Erős volt. Kapaszkodó. Fájt.

*****

Sasuke álmodott. Tudta, hogy álmodik. Megint az Uchiha birtokon állt, de most nem a japánkertben, hanem a nyíló virágok között, közelebb az Uchiha birtok főházához, ahol a családja élt, mikor még volt családja.

Nem látta Itachit maga mellett, mert képtelen volt megmozdulni és felé fordulni, de érezte a jelenlétét, és ez elég volt. Tudta, hogy ott van. A lelki szemei előtt látta, ahogyan ott áll, néma és érinthetetlen, beleburkolózva az akatsukis köpenyébe, mint egy kőszobor. Az élettelennek tűnő üres szemek a semmibe merednek, nem adva ki a legkisebb szikrát sem abból a pokoltüzéből, ami benne tombol. Abból a gonosz, gyilkos tűzből, ami felégette a jövőjét.

Szótlanul meredt a házra, a tekintete végigfutott a szétnyitott ajtókon, amik tökéletes belátást nyújtottak a teaszobára, és az anyjára, ahogy egy kosár frissen mosott ruha mellett ül a sarkán és kifejezéstelen arccal válogat és hajtogat. Mindig is sejtette, hogy a mosolyait gondosan elzárva tartja, tartogatja és őrzi. Neki. Itachinak. A gyermekeinek. Soha nem volt biztos benne, most mégis arra gondolt, így kellett lennie, holott tudta, hogy nem a valóságot látja.

Mindig is törődő és vajpuha asszony volt, mindig is csak anya és nő, semmi más. Sosem ismerte másképp. A mosolyai, amiket a fiainak őrzött mindig ragyogóak és őszinték voltak. Miért nem tűnt fel neki soha, hogy nem boldog? Most valahogy tudta, hogy sosem volt igazán boldog, csak ha a gyermekeivel lehetett. A semmiből született benne a bizonyosság, mintha valaki más gondolatai költöztek volna belé, valaki másé, aki biztos volt a dolgában. Aki nem kételkedett, mint ő.

A rég látott, ismerős és imádott arcvonásokat nézte, a jóformán fekete szempárt, ami csak akkor fedte fel azt a puha és meleg sötétbarnáját, ha valakit a közelébe engedett. Csak egészen közelről látszott, hogy nem hideg és fekete a szeme, mint az apjáé. Csak akkor, amikor ránézett. Amikor rájuk nézett. Amikor a karjai, amik ringatták köré fonódva egy meleg és szerető ölelésbe vonták, aminek a gyengédsége és gondoskodása mindig elkísérte, akárhová is ment, egészen addig, amíg vissza nem tért azok közé a karok közé, az ölelésébe.

Az anyja volt a kiindulópontja, az origója, a létezésének középpontja; mindig is körülötte forgott, keringett, hiszen miatta létezett, belőle fakadt az élet, ő maga. Az anyja volt a létezés, a biztonság, az otthon. Minden, amiért érdemes volt élni. Ő volt a szeretet és a fény. A világ homályba veszett körülötte, nem volt értelme többé, ha nem volt ott, hogy világosságot hozzon a sötétségbe, hogy megvilágítsa a lelkének árnyékos sarkait.

A karjában érezte utoljára, hogy tökéletes és különleges. Hogy semmi nem számít, mert akármi is történjék, mindig az anyja marad. Csináljon bármit, akkor is a fia lesz. Az ő tökéletes, csodálatos fia. A karjában érezte utoljára, hogy nem hibázhat. Hogy bármire képes, meg tud csinálni akármit, mert hisznek benne. Ha a világ kifordul is a sarkából, az anyja mindig ott lesz és mindig szeretni fogja, akármivé is válik. Ha áruló lesz, ha gyilkos, ha hideg, ha bosszúálló, ha kegyetlen, ha könyörtelen, ha ostoba....

De nem az anyja világa, nem kettejük világa fordult ki a sarkából, csak az övé. Az egész mindenség a feje tetejére állt, elvesztette a tájékozodó képességét, de nem ezért nem találta többé a kiindulópontját. Hanem azért, mert nem volt többé. Megszűnt létezni. Elenyészett és magával vitt mindent. A szeretetet, a biztonságot, a hitet és az otthont. Ő pedig nem volt többé senkinek a gyermeke. Nem volt többé különleges vagy tökéletes. Egy hiba volt, egy hiba, aki semmire nem képes. Mert nincsen a létezésének központjában semmi egy nő alakjának hátrahagyott ürességén kívül.

Annyit tervezgették a jövőt együtt. Az ölében ringatta, a két karját a dereka köré fonva, az arcát az övéhez szorítva nézték a virágokat, a tavat, a kertet és halkan, boldogan mesélt neki, hogyan lesz majd. Hogy milyen szép lesz minden, örökké boldogan élnek majd és nem lesz semmi gondjuk. Mindig azt hitte, látja majd, ahogyan az anyja megöregszik, a fekete haja őszbe fordul, ahogyan az arcán sokasodnak a ráncok. Hogy az anyja látja majd, ahogyan felnő, férfivé válik, megházasodik és apa lesz, sikeres shinobi. Hogy képes lesz boldoggá tenni, képes lesz unokákat adni neki, akiket ugyanúgy az ölében ringathat majd, mint ahogyan őt ringatta. Hogy az a szép ívű, meleg és puha száj ugyanolyan boldog és lágy csókokat ad majd a gyermekei homlokára, mint amilyet az övére adott mindig.

Sosem gondolta, hogy elveszítheti. Hogy a semmibe fakulhat, egyik pillanatról a másikra kitörlődve az életéből, egy üres hellyé válhat a lelkében. Nem becsülte meg, amíg az övé volt, nem becsülte meg, amíg élt. Sosem köszönte meg, hogy a testében hordta, hogy mennyi fájdalmat volt képes elviselni, hogy világra hozza. Soha nem köszönte meg, hogy ott volt neki, hogy a verejtékével és a könnyeivel nevelte fel, formált embert egy maroknyi sejtből, hogy etette és itatta, hogy megtett mindent érte, amire ő nem volt még képes saját magáért. Soha nem köszönte meg neki a szeretetét, amivel körbefonta azt az életet, amit neki adott. És most, mikor szerette volna megköszönni, most mikor már tudta, hogy mennyit ért, hogy meg kellett volna becsülje, amíg az övé volt, már nem volt sehol. Hiába forgatná fel az egész világot, hogy legalább a nyomát megtalálja, soha nem jutna semmire. Semmit nem hagyott magából, csak az emléke fakó lenyomatát a szívén és egy üres helyet a lelkében, amit annyira igyekezett kitölteni.

Az az üres hely sajgott, fájt és vérzett odabent, mikor megtalálta egy kislány mosolyát. Ragyogó mosoly volt, őszinte és csodáló. Egy mosoly, egy tekintet, ami hisz benne, ahogyan az anyja hitt benne. Akkor volt képes azután az éjjel után először mosolyogni. Úgy érezte, talán mégsem értéktelen hulladék, aki képtelen volt megvédeni a családját. Hogy talán ér valamit. Hogy talán mégis képes akármire. Hogy talán képes végigvonszolni magát azon az úton, ami immár kijelölve várt rá a lábai előtt.

Jó volt az a mosoly, fényes és meleg. Úgy érezte, mégiscsak maradhatott valami ebben a világban az anyjából, és ő amögött a mosoly mögött sejtette azt a valamit. A gyerekeszével nem tudta megfogalmazni, vagy rájönni, mi az. De ott volt és ragyogott, mosolyként ragyogott a sötétségben, ami hidegen ölelte körbe, mintha csak a gyásza elevenedett volna meg, hogy köré fonja magát. Az a mosoly, az a szégyellős, de gyönyörű mosoly kapaszkodóként ragyogott a semmiben, és ő kinyúlt érte, hogy elkapja.

Az üres hely a lelkében, mintha kisebbé vált volna. Nem tölthette be egészen, hiszen annak a hiánynak benne felnőtt nő alakja volt, egy asszony alakja, egy anya alakja, és ő csak egy kislány volt. Egy kislány, aki szinte elveszett abban a különleges formájú ürességben. De hiszen ő is kisfiú volt még csak. Hálás volt érte, hogy megpróbálja, nem várt el tőle semmi többet. Ajándékba kapta. A mosolyát, a fényét. És arra gondolt, igen, egyszer talán, ha felnő az a kislány, pont elég lesz abba a résbe a lelkén. Pont ki fogja tölteni, ha ő is nővé válik, asszony lesz és anya. Szép lassan belenő majd abba az üres helybe, és képes lesz újra összefogni a lelke darabjait.

A kislány még éretlen volt és önző, a szeretete érdes, de nem várta soha, hogy ilyesmit talál majd, hát boldog volt vele és hálás volt érte. De nem tudta egészen betölteni az űrt benne, és kicsit riadtan figyelte, ahogy abba az ürességbe bekúszik valami, a kislányt körülfonja a harag, a düh és a bosszúvágy. Az ő fájdalma, az ő gyásza. Nem akarta, hogy megérintse őt is, nem akarta, hogy megérintsen bárki mást a benne rejlő sötétség, így hát úgy tett, mintha nem is lenne ott senki.

Úgy tett, mintha nem tudná, hogy valahol a világ még megőrzött valamit az anyjából. Sosem mutatta ki, hogy tudja. Félt, hogy elveszíti, ha megteszi, mintha felhívná rá a saját sötétségének a figyelmét. Mintha rámutatna, nagy, villogó táblákkal aggatná teli. Mintha azt mondaná: 'nézd, itt hagytál még egy kicsit'. Nem akarta elveszíteni, mikor még csak most találta. Meg akarta ismerni, tudni mi rejlik benne, hogy egészen biztos legyen a dolgában, hogy nem csak képzelődik, hogy nem csak annyira vágyik valamire, hogy beleerőszakolja a fejébe azt, ami nincs is. Hogy elhiteti magával, mert annyira akarja, hogy igaz legyen.

De ahogyan az anyját, úgy Sakurát sem tudta soha megbecsülni. Soha nem volt képes igazán megköszönni neki. Megtette, és remélte, hogy tanult a hibáiból. Szerette volna azt hinni. De most már tudta, hogy még így sem mondott eleget. El kellett volna mondania neki mindent, megérteni vele, hogy mit jelent. Most már késő volt. Elvesztette, ahogyan az anyját is elvesztette. Most már nincsen kinek megköszönni, nincsen kinek elmagyarázni. Nincsen mit. Itachi elvette tőle. Megint. Ahogyan az anyját is, úgy vette el Sakurát is, ki akarta tépni belőle, hogy semmivé tegye.

A háta mögé rejtette előle, mintha azt mondaná, nem élhet igazán, amíg nem tanul a hibáiból. Amíg nem képes helyesen cselekedni. Mintha azt mondta volna, nem lehet más az élete központjában, amíg azt az ürességet rá nem zúdítja, hogy belefojtsa. Nem léphet át rajta, mert nem engedi. Amíg nem lesz végre jobb nála, amíg nem szárnyalja túl, amíg nem képes legyőzni, addig nem jár neki szeretet. Nem jár neki igazi élet és boldogság. Ha túljut rajta, ha átverekszi magát, ha képes félretolni az útjából az akadályt, amit jelent, akkor majd esetleg visszaszerezheti azt a mosolyt. Addig nem adja. Mintha gyerekek lennének újra, mintha csak játszanának. De ez nem játék volt többé. Itachi nem egy játékát vette el, hanem valakit, valakit aki megmenthette volna. A reményét vette el, egy lehetséges jobb, boldogabb jövőt vett el. És ezt nem volt képes annyiban hagyni. Nem mintha bármikor is azt gondolta volna, hagyja hogy megússza, amiért megölte a klánt, de most valahogyan még súlyosabbá, még nehezebbé vált a tudat, hogy ez a kötelessége. Meg kell tennie.

Az anyját bámulta, az anyját, aki egyszer azt mondta Sakurára, hogy milyen édes lány. Az volt. A szíve, az az anyai szív tudott valamit, amit ő még most sem értett igazán, amit talán soha nem is fog. Az anyját bámulta, aki több, mint egy évtizede halott volt, az anyját, aki letörölte a könnyeit, aki megcsókolta a sebeit, a homlokát. A vigaszát és a reményét bámulta, aki némán ruhákat hajtogatott. Az izmai merevek voltak, nem engedték, hogy azt a fájdalmas és szemrehányó pillantást eljuttassák a mellette álló bátyja tudatába. Képtelen volt megfordulni. Magát is meglepte vele, mikor szinte némán megszólalt.

- Emlékszel rá, mikor vasárnaponként mindig valamelyikünk kedvencét főzte?

Nem tudta, honnan jönnek a szavak. Nem is igazán értette. Csak azt tudta, hogy nincsen benne harag. Most nincsen. Forrnia kéne a vérének, gyűlölnie kéne... De nem volt képes rá. Tudta, hogy az anyja nem láthatja őt, őket. De valahogyan így is képtelenségnek tetszett, hogy előtte úgy viselkedjen, ahogy mindig, ha az útjaik Itachival keresztezték egymást.

- Emlékszem.

Az az ismerősen ismeretlen mély, rekedt hang végigkarcolta az idegeit, de mégsem lett tőle haragtól reszkető kocsonyává benne semmi. Erőtlen hang volt, megadó és mintha ugyanaz bújt volna meg mögötte, mint ami benne volt mindig is.

- Emlékszel arra a képre a hálószobájukban? Amin az az erdő volt a virágokkal? Mindig szerette a virágokat. Sokszor elbújtam abban a szobában a szekrényben, mikor bújócskáztunk és a két ajtó rése között ráláttam. Mindig azt néztem, amíg megtaláltál, hogy ne unatkozzak. Néha olyan sokáig tartott. Még most is itt van a fejemben minden egyes részlete.

- Nem mindig kerestelek. Csak tudtam, hol vagy. A chakrád elárult.

Sasuke fáradtan elmosolyodott. Furcsa volt, hogy képes rá. Hogy képes vele beszélni és mosolyogni, hogy ugyanúgy képes rá, ahogyan régen. Mikor még a bátyja volt. De hát ez csak egy álom, nem igaz? Nem valóságos. A fejében van. És olyan nyugodt most. Kicsit mintha borogatás lenne a szívén.

- Emlékszel, amikor születésnapja volt, és még a nap előtt felkeltünk, hogy mindent elő tudjunk készíteni? - kérdezte még mindig mosolyogva Sasuke. - Előző este is későn feküdtünk le, mert elmosogattál én meg rendbe raktam a szobámat. Hajnalban pedig csöndben felöltöztünk és kilopóztunk a házból meg a birtokról. Mire felkeltettük egy csokor virággal, készen volt a reggeli. Olyan boldog volt aznap. Nem tudta abbahagyni a mosolygást.

- Emlékszem - felelte a csöndes, fáradt hang, amiben érezte a halvány mosolyt. - Azon a héten még be kellett járnod az Akadémiára, és mikor elkísértünk azzal búcsúztál, hogy vigyázzak rá és tegyem aznap igazán boldoggá, amíg nem vagy ott. Hogy érjünk vissza, mire végzel, mert van egy meglepetésed, aminek nagyon fog örülni. Sétáltunk, beszélgettünk és ebédeltünk, mielőtt visszamentünk érted. - Sasuke tekintete most jóval melegebb volt, mint évek óta bármikor. Olyan régen nem érezte a bátyja törődésének a hangját. A mosolya melegét. - Szerettem volna, ha mindig olyan boldog, mint amilyen aznap volt.

Az a csöndes vallomás csak úgy kiszakadt belőle. De miért is ne mondhatná ki? Tudta, hogy álmodik. Ez csak egy álom, nem igaz? Nem valóságos. A fejében van. Itachi az anyját bámulva állt az öccse mellett, képtelen volt megmozdulni, és a mellkasában a melegség lassan elviselhetetlen forrósággá hevült.

Soha nem akart mást, csak hogy az anyja boldog legyen. Szerette volna figyelni, ahogy megöregszik, ott lenni mellette mindig, és támogatni, vezetni, segíteni, amikor már ő maga képtelen rá. Visszaadni azt a rengeteg jót, amit tőle kapott. A törődését, a szeretetét. Szerette volna kiszabadítani abból a börtönből, amibe a klán zárta, elvinni messzire és szabaddá tenni. Boldoggá tenni. Hogy többé ne lássa a szemében azt az elvágyódást, azt a mély, tompa bánatot. A tekintete egy ketrecbe zárt állaté volt, aki tudja, hogy valahol valami sokkal jobb vár rá, amit soha nem lesz képes elérni.

Szerette volna elvinni magával, megváltoztatni a jövőjét, a sajátját, Sasukéét. Venni akart egy házat, ami csak az övék, amiben napfelkeltétől napnyugtáig semmi más nem hallatszik, csak az a csodálatos hang, a nevetése tölti be a falak közti űrt, ami otthonná vált általa, mert képes volt azzá tenni. Szabadon engedni azt a benne rejlő melegséget, azt a puhaságot, azt a nyugalmat. Kiteljesíteni a békéjét, teljessé tenni, hogy örökké csak boldog legyen.

Meg akarta adni neki, amit megérdemelt, királynővé emelni mindenki közt, valami naggyá tenni, szabaddá és boldoggá. Igazivá, örökké érzővé. Hogy letörölje az arcáról azt a palástolni igyekezett szomorúságot, azt a rejtegetni próbált megbánást, átváltoztatni örömmé és szárnyalássá. Gondoskodni róla. A karjában hordani, ha kell, a vállára venni a súlyát, hogy ne legyen többé gondja semmire. Hogy eléggé súlytalan lehessen ahhoz, hogy felemelkedjen a földről és valami többé váljon, azzá, akivé válhatott volna, ha nem kapaszkodnak belé és húzzák le.

Meggyógyítani, ha beteg, takaró helyett betakarni a szeretetével és ha kell a saját boldogságát adni neki gyógyszerként. Nem számított volna, mit kell adnia magából, ha láthatta volna a mosolyát. Ha örökké láthatta volna a mosolyát. Ár nélkül, ajándékként adni neki mindent, ahogyan ő adta az életét és a szeretetét. Megadni neki a véget, amit a meséiben írt le neki, az örök boldogságot, amíg el nem kell búcsúznia.

Ezek az álmok, ezek mind, mind halottak voltak. Halottak, ahogyan az anyja is. Szeretett volna bocsánatot kérni, amiért képtelen volt megóvni ettől. De már nem tudott. Már nem tehetett semmit.

Érezte, ahogy az izmai merevsége felenged és lassan Sasuke felé fordította a fejét, aki már őt nézte, az arcán halvány, szomorú mosoly ült.

- Tudod... Néha annyira hiányzik, hogy fáj - mondta neki lassan, felemelte a kezét, és a mellkasára tette, a szíve fölé. - Itt. Itt nagyon fáj.

Itachi érezte, ahogy forró könnyek gyűlnek a szemeibe, amik sosem fognak kiszabadulni onnan. Most sem, ahogy soha nem tették azóta.

- Tudom.

A hangja suttogás volt csak, erőtlen, rekedt suttogás, és Sasuke felemelte a kezét, hogy felé nyúljon, hogy megérintse az arcát.

- Hiányzol, Nii-san.

Itachi lehunyta a szemét, és megpróbálta lenyelni a torkába ugrott szívét. Nem ment le. Nem akart eltűnni onnan. Neki is hiányzott. Hogy a bátyja legyen. Igazán, ahogyan régen. Amikor mellette volt és megpróbálta megóvni mindentől.

Lehunyt szemmel állt és várta az érintését, ami sosem ért el hozzá.

*****

Itachi a kezét fogva aludt el, a maszkja, az arcvonásaiból alkotott áthatolhatatlan maszkja lassan félrecsúszott, hogy felfedje mögötte a valódiakat. Az arcán sötétlő borosta ellenére is olyan fiatalnak látszott álmában. Sebezhetőnek.

Sokáig figyelte az arcát, és csak akkor csempészte ki az ujjait a meleg, ragaszkodó ujjak közül, amikor már nagyon kellett pisilnie. Egy gyengéd csókot nyomott a homlokára, mielőtt hátrahagyva a teste biztonságos, lágy melegét kibújt volna az ágyból, hogy kimenjen. Tudta, hogy nem tudhatja, hogy megcsókolta, de remélte, hogy legalább álmában is érezte. Annyival megelégedett volna.

Odakint is sötét volt, Kisame horkolt és Tobi is hangosan szuszogott. Mikor visszament a szobába, nem feküdt vissza rögtön Itachi mellé. A sötétségbe burkolt szobában megállt az ablak előtt, és kibámult a hold fényével gyéren megvilágított sűrű bozótosra. Olyan érzés volt, mintha ő lenne az egyedüli ember a világon.

Sokáig ott állt, a tenyere puhán a hasán pihent, a köldöke alatt, mintha megpróbálná kivenni annak az apró szívnek a gyors dobbanásait, ami benne rejlett. Mikotóra gondolt, az álmaira, az életére. Szeretett volna olyan jó anya lenni, mint ő. Szerette volna, ha a gyermeke ugyanolyan kedves emléket őriz meg a szívében róla, mint amilyennek Itachi őrizte meg az anyját. A jövő tele volt kérdésekkel, bizonytalansággal és akadályokkal.

Tudta, hogy meg fogja ugorni ezeket, hogy leküzdi őket egytől-egyig. Muszáj, hiszen már nem csak magáért küzd. Két szív dobog benne, két pulzus lüktet a testében. De nem tudta, hogy képes lesz-e majd egy egész maradni, ha kettéválik. Hogy lehetne egymaga egy teljes egész, ha egy része kiszakad a testéből, hogy a saját útjára induljon? Hogy védje meg, ha nem burkolhatja többé a testébe a testét? Ezt érezhette ő is akkor? Hogy a testének részei apránként kivesznek belőle, mert képtelen mindentől megóvni őket, ahogyan akkor tette, mikor még egyek voltak vele?

Sakura félig megfordult, Itachira meredt az ágyban, figyelte a mellkasa lassú, de biztos emelkedését. Hallotta a lélegzete hangját, akkor is, ha csak halkan jutott el hozzá. Egy Uchiha gyermek. Mint amilyen Itachi volt egykor. Mint amilyen Sasuke volt egykor. Milyen sors jut majd neki? Nekik? Az ő gyermeke is hasonló sorsra van ítélve, már most, már most a testében sem képes megvédeni igazán? Elég-e a testmelege, a szíve dobbanása, a levegővétele, hogy megóvja ettől a sorstól?

Mi van megírva neki? Egy olyan történet, mint az övék? Egy fájdalommal teli világba érkezik majd? Vagy talán képes lesz burokba vonni, hogy megvédje ettől? Képes megváltoztatni a sorsát? A sorsukat? A világot jobb hellyé tenni számára? Elég erős lesz hozzá, hogy egy boldog gyermeket neveljen fel? Elég erős lesz hozzá, hogy elviselje, amikor rájön, hogy képtelen mindentől megvédeni? Amikor rájön, hogy hiába a része és hiába marad az örökké, ha megvan a saját szerepe a világban? Hogy dolga van itt, hiszen azért jött létre. Valami dolga van a világon, ami talán teljesen más, mint az övé?

Még azzal sem volt tisztában, hogy neki mi a dolga ezen a világon. Azért van itt, hogy életet adjon? Vagy másért? Talán sosem fogja megtudni, mi az oka annak, hogy ott van, hogy megszületett. Talán a lánya sem fogja megtudni soha. Minden olyan bizonytalan volt, olyan homályos. Csak az idő tudhatja a választ. Csak a sors tudhatja, mi rejlik benne. Csak az istenek tudják, miért van itt, hogy miért vannak itt mindannyian.

Fáradtan és zsibbadtan sajgó szívvel feküdt be Itachi mellé az ágyba, és arra gondolt, vajon Mikoto látja-e most, hogy mi lett a fiaiból. Hogy ő mivé vált a szívükben, hogy mik lettek egymás számára? Ha látná, talán sírna. Talán sosem fogynának el a könnyei. Itachi karjára fektetve a fejét, lehunyt szemmel elveszett a testének melegében, míg az arcán hideg könnyek folytak végig. Egy rég halott anya könnyei.

Vajon Mikoto tudja, hogy magával vitte a szívüket egy helyre, ahol talán senki nem érheti el többé azokat? Tudja, hogy mindkét fia rég halott? Remélte, hogy nem. Nagyon remélte, hogy nem tudja.

Elég, ha ő tudja. Elég, ha neki fáj.