Tenten unottan megvakarta a könyökét, míg egy padon ücsörögve lóbálta a lábát. Komolyan, ez volt a világ legunalmasabb küldetése, és fogalma sem volt, miért pont ők szenvednek itt, mikor annyi elérhető genin csapat volt jelenleg Konohában. De hát, ha a Hokage úgy gondolja, hogy ők a legalkamasabbak, akkor biztosan úgy is van.

A tekintete végigfutott az út túloldalán elterülő bozótoson, mintha abban reménykedne, hogy megtalálhatja Lee-t, de őszintén, az a zöld kezeslábas akkor is elrejtette volna a szeme elől, ha nem lett volna nála és Nejinél is jobb, ami a rejtőzködést illette. Erről eszébe jutott a mellette ülő, szótlanul a távolba révedő férfi, és érezte, hogy még jobban megfájdul a feje.

Talán nem volt a legjobb ötlet így berúgni egy küldetés előtt, de a mentségére legyen szólva, a második és a harmadik üveg egyáltalán nem volt betervezve. Csak úgy jött, és a becsípett énje képtelen volt bármire is nemet mondani, a férfiak ajánlatain kívül. Nem mintha sokan bepróbálkoztak volna nála, miután tavaly ripityára törte annak a tapizós pasasnak a karját, és Temari határozottan hideg pillantásai sem bátorítottak senkit, hogy melléjük üljön, vagy ismerkedni próbáljon.

Tenten felsóhajtott, fészkelődni kezdett ültében és Neji vetett rá egy röpke pillantást, ami mintha nem is ért volna el hozzá. Kicsit olyan volt, mintha nem is látná őt, holott a byakuganja is aktiválva volt. Órák óta vártak, de eddig nem történt semmi. A lány legalább annak örült, hogy neki nem a bokrok közt kell guggolnia a bogarak társaságában. Nem mintha félt volna tőlük; egyszerűen csak nem szerette az érintéseket, akkor sem, ha csak rovarokról volt szó.

- Gondolod, hogy történni fog valami még ma? - kérdezte Tenten fásultan.

- Fogalmam sincs - felelte röviden Neji, aztán hallgattak.

A lány az arcát a nap felé fordítva élvezte kicsit a napsütést, ami minden egyes perccel melegebbnek tűnt, ahogy a délután lassan vánszorgott felettük. Lassan kezdett elzsibbadni a feneke. De legalább csönd volt. Talán ez volt az egyetlen jó ebben a pokoli napban; az az áldott, puha csend, amitől eltompult a fejében a zsibongó fájdalom.

Valahonnan messziről ugyan idehallatszottak egy kovácsműhely kalapáló hangjai, de ez a zaj nem bántotta a fülét. Mindig is szerette a fém csengésének könyörtelen, tárgyilagos hangját. Kicsit olyan volt neki, mint másnak a zene. Megnyugtatta és elcsendesítette a lelkét. Amikor apuka otthon volt, mindig ezek a zajok kísérték, még akkor is, ha éppenséggel nem valami új pengén vagy páncélon dolgozott, mintha a fém hangja belékapaszkodott volna, a bőrére aggatta volna magát. Számára az apaillat is ez volt; fém és rozsda, füst és por.

Egy hosszan kifújt levegővel lehajtotta a fejét, aztán a pad szélét markolva felsandított Nejire, aki úgy ült mellette órák óta, mint egy szépen megmunkált márványszobor. Sok mindent megadott volna azért, hogy most a fejébe lásson, pedig sejtette, hogy cseppet sem tetszenének neki a férfi gondolatai. Az agya valószínűleg még most is Sakurától hangos, és őszintén szólva, nemcsak Neji viselkedése kezdte el idegesíteni, hanem az a lány is. Miért hagyta maga után loholni, ha aztán hagyja, hogy ilyen állapotba kerüljön? Nyilván nem jókedvében van ott, ahol van, akárhol is legyen az a hely, de miért engedi, hogy Neji, aki ha más nem, hát a barátja, ilyen hangulatokba csússzon, mikor nem engedheti meg magának?

Tudta, hogy Nejinek nagyon sok kötelezettsége van. A klán, az ANBU... Nem hagyhatná el magát ennyire. A feladataira kéne koncentrálnia, magára, nem Sakurára. Csöppet sem tetszett neki, hogy ilyen bamba és mindenen elmélázó. A szokásosnál is szótlanabb volt mostanában, és ismerte már eléggé, hogy tudja, nem jelent semmi jót, ha elkezd némaságba csúszni. Két hónapja. Két istenverte hónapja nem képes összeszedni magát. Az első hónapot még megértette. A kutatás, a sikertelensége, aztán Sakura meglepetésszerű felbukkanása, ami nyilván sokként érte. Főleg a társaságát tekintve. De két hónap? Túl soknak tűnt.

És az ANBU... Tentennek úgy kellett visszafognia magát, hogy ne sóhajtson fel újra, mert nem akarta feldühíteni Nejit a folyamatos sóhajtozással. Aznap délelőtt, mikor már úton voltak idefelé Gai-sensei száján kicsúszott az a hír, ami miatt most igazán aggódott. Neji elveszítette a kapitányi rangját, mert ellent akart mondani a parancsoknak, amiket a Hokagétól kapott. És ki miatt? Hát persze, hogy Sakura Haruno miatt. Érezte, ahogy a lüktetés felerősödik a halántéka mögött.

Sosem voltak barátnők, de soha nem is tekintett rá ilyen ellenségesen, mint most. Nejin kívül nem is volt rá oka. Kijöttek egymással, ha a körülmények úgy hozták, hogy találkoztak. De ez... ez az egész kuszaság, ami így kifordította Nejit a saját tárgyilagos, kötelességtudó bőréből egyszerűen csak feleslegesnek és bosszantónak tűnt. Igen, elment, igen, nem éppen a legjobb társaságban van. Igen, Neji lehangolt. Oké, rendben. De két hónapja folyik ez az egész, és semmi másra nem vágyott, minthogy végre túllendülhessenek ezen az ostoba és szükségtelenül felfújt helyzeten. Mindenki más belenyugodott. Az istenek szerelmére, hiszen még Naruto is képes volt abbahagyni a pattogást! Már csak az hiányzott volna, hogy még ő is siránkozzon, csak ő hangosan, nem úgy, mint Neji, aki magában művelte ugyanezt.

Most, hogy jól felbosszantotta saját magát, kieresztette azt a kikívánkozó, frusztrált sóhajt, amiért a férfi egy ingerült pillantással jutalmazta. Tudta, hogy ez lesz. A szemét forgatva újra felsóhajtott, csak hogy bosszantsa, és figyelte, hogy Neji ajkai egyetlen, vékony vonallá préselődnek össze. Szerette volna tovább hergelni, csak hogy tesztelje a türelmét, de most nem lehetett. Kicsit lelombozódva, hogy meg kell fossza magát a szórakozásától visszatért az út unalmas, egyhangú bámulásához.

Komolyan, véget fog érni egyáltalán valaha ez a hihetetlenül hosszú nap? Mintha évek óta ücsörögne itt, megnémulva a napon. Attól félt, felforr az agyvize, nem csak a melegtől, hanem a gondolataitól is. A fejfájása apránként felerősödött, míg úgy nem érezte, hogy egy miniatűr emberke kalapáccsal áll a homloka mögött, és vadul csapkodja a koponyacsontját. És mikor történik végre valami? Hát persze, hogy akkor, mikor kezdi úgy érezni, hogy lassan bereped a feje. Még csak fájdalomcsillapító sem volt nála, de már nem is lett volna ideje bevenni, mert Neji halk hangja megszólalt mellette.

- Jönnek.

Tenten bólintott, de egy centit sem változtatott a testhelyzetén. A lábát lógázva unottan üldögélt a padon, míg az út végén lassan feltűnt pár kivehetetlen alak. Nem tudta kivenni hányan vannak, az ő szeme nem volt elég jó hozzá, és mikor kérdőn Nejire pillantott a férfi fojtott hangon, alig moccanó ajkakkal beszélni kezdett.

- Kilenc férfi, négy nő. Az egyikük chakrarendszere elég bonyolult.

- Kekkei genkai? – kérdezett vissza szinte egykedvűen Tenten.

- Valószínűleg – felelte Neji. – Vigyázz vele.

A lány egy halvány mosolyt villantott a férfira.  Arra gondolt, hogy az ilyen apróságokat is meg kell becsülni, míg felállt, és szemügyre vette az érkező csapatot. Nyilvánvalóan banditák voltak, az ilyeneken mindig meglátszott. Viseltes ruha, és sok, többnyire kezeletlen seb.  A nők valamivel igényesebbek voltak az öltözködésükre, de akkor is észrevehető volt, hogy a ruhadarabjaik sokszor hordottak és agyonmosottak. A társadalom peremére kiszorulva az embert sehol nem látják szívesen. A nagyobb bűnözőket sem, de azoknak legalább félelemből hagyják, hogy megszálljanak itt-ott, de az ilyen kisstílű, piti bűnözőkkel még csak köszönni sem álltak volna le.

Folyton utazniuk kellett, és mindenhol ferde szemmel néztek rájuk. A falujuk inkább lemondott róluk, a keresésükről, mert több vesződséggel járt volna, mint amennyi hasznuk lett volna belőlük. Kegyetlen volt, de ez volt az igazság és senki nem állította soha, hogy az élet kedves és lágy dolog. Az élet kemény volt és igazságtalan, és a szembejövőken világosan meglátszott, hogy ismerik már a világ ezen oldalát. Tenten leginkább csak undorodott tőlük, és értelmetlennek találta a viselkedésüket. Elhagyni az otthonukat, ezzel elárulva azt, ahogyan a szolgálatot és a shinobi-létet is, a bajtársaikat... Ezért. Hogy elhagyatott, az istenek háta mögötti helyen baktassanak vég nélkül a poros földutakon, azon aggódva, mit fognak enni, honnan raboljanak maguknak ételt és ruhát, pénzt, miközben folyamatos mozgásban kell lenniük, mert ki tudja, mikor szúrnak szemet egy nagyobb halacskának.

Mindenki ellenségének lenni, kizárni magad a ninjavilágból, csak azért, hogy ilyen nyomorult, napról napra élő életet szenvedj végig... Őszintén, ki az a hülye, aki ezt bevállalja? Tenten sosem értette, és úgy sejtette, soha nem is fogja megérteni. Szerencsére nem is az volt a feladata, hogy megértse őket, hanem hogy megölje, vagy elűzze őket innen. A közeli kisebb város vezetője fenyegetésnek tekintette őket, de őszintén szólva, neki teljesen mindegy volt, hogy meghalnak-e, vagy csak tovább állnak, amíg nem veszélyeztetik a városa lakóinak biztonságát és az értékeiket. Tentennek is mindegy volt, de tudta, hogy Neji nem szereti az értelmetlen vagdalkozást, így hát mikor a csapat tagjai észrevették, hogy valaki előttük áll az út közepén, csípőre tette kézzel megszólította őket.

- Hé, ti ott! – Tenten rájuk mutatott és felhúzta a szemöldökét, míg a megállt alakok közül kettő összesúgott.

Nyilván csak most vették észre a ninjafelszerelését. Helyes. Legalább ha ostobán döntenek, akkor is úgy teszik, hogy tisztában lesznek a körülményekkel.

- Ki vagy és mit akarsz? – kérdezte az egyik fickó, akinek a piszkosszőke haja kócosan a vállára hullott.

Úgy tűnt, ő lesz a szószóló, és Tentennek megfelelt a helyzet. A férfi Nejire bámult, aki mozdulatlanul ült a padon és őket figyelte. Mintha felismerés csillant volna a szemében, mikor meglátta Neji fehér szemeit, de úgy látszott, nem tántorítja el. Súlyos hiba volt. Hogy lehet, hogy ez a fajta söpredék mindig tele van önbizalommal és magabiztossággal, mikor azok akik legalább egy fabatkát érnek kétségekkel küzdenek?

- Bunmei nevében felszólítalak benneteket, hogy hagyjátok el ezt a területet – mondta lassan Tenten és a keze visszatért a csípőjére.

- Az kicsoda? – kérdezte az egyik nő, akinek már az arca is elárulta, hogy lemaradt, mikor az észt osztogatták.

A szeme jóformán mindenféle értelemtől mentesen, rezignáltan bámult a lányra, aki egy lapos pillantással válaszolt.

- Bunmei Fushin városának kormányzója, és azt akarja, hogy eltűnjetek innen – felelte Tenten és kis híján elkezdte a szemét forgatni, mikor a nő újra megszólalt.

- Fushin?

- Igen, drágám, éppen itt állsz Fushin városának északi bekötőútján, ami Bunmei kormányzó felügyelete alá tartozik – mondta lassan és tagoltan, hogy biztosan megértse. Hogy lehet ennyi ésszel valakiből ninja? Nem csoda, hogy őérte nem kutat a faluja. Nem érte túl nagy veszteség. – Bunmei nem akarja, hogy a területén randalírozzatok.

- És egy kislányt küldött pár fogpiszkálóval, hogy megmondja nekünk, hogy mit csináljunk? – kérdezte az egyik alak hátulról, mire páran felnevettek.

- Miért nem jön ide Bunmei uraság ő maga, ha? – röhögte egy másik, Tenten fején pedig iszonyatos, hasogató fájdalom szaladt végig.

- Na jó, söpredék, nem nagyon van ma türelmem ehhez. Takarodjatok el innen, amíg szépen mondom, vagy felaprítalak benneteket a fogpiszkálóimmal – mondta figyelmeztetően összeszűkült szemekkel a csapatra bámulva, de hiába, úgy tűnt, valamit még az előbbi beszólásoknál is viccesebbnek találtak, és a kitörő röhögés közepette a lány összeszorította a fogát.

Ilyenkor valahogy sokkal jobban örült volna, ha férfi. Tessék, Neji megmozdult, és máris szép sorban hallgatnak el. Miért van az, hogy nagyon kevesen veszik komolyan, mert nő? Dühösen arra gondolt, hogy növesztenének csak melleket, majd megtudnák milyen! Mikor Neji mellélépett, már hallgattak.

- Utolsó lehetőség, hogy elhordjátok magatokat – mondta a férfi.

Halkan beszélt, és érdekes módon most az egész csapat feszülten fülelt nevetgélés helyett, Tenten pedig kissé duzzogva összefonta a karjait a mellkasán.

- Nem igaz... - mormolta az orra alá elégedetlenül, amivel kiérdemelt Nejitől még egy pillantást.

- Nekünk ne mondja meg senki, hogy mit csináljunk. Szabadok vagyunk, ez pedig egy szabad ország. Oda megyünk, ahová akarunk - mondta öntelten a piszkosszőke férfi, és Neji pillantása az arcára fordult. - A magunk urai vagyunk, senki nem parancsolhat nekünk. Akkor sem, ha kormányzó. Mondjátok meg neki, hogy törődjön a maga dolgával, mi is azt tesszük.

Tenten keze a hátára erősített tekercsért nyúlt, mikor Neji támadóállásba helyezkedett, és egy pillanatnyi hezitálás nélkül, egyetlen csuklómozdulattal kinyitva megidézte a fegyvereit. Mindet. A kunai-okat, a katanákat, a buzogányát, a shurikenjeit, a tőröket, a senbonokat még a nunchakuját is. Egy másodpercig elgyönyörködött bennük, ahogy azon gondolkozott, melyiket válassza. Annyi lehetőség... Végül egy kis töprengés után a chigirikit választotta, a láncos buzogányt, amivel olyan kiválóan lehetett levezetni a feszültséget. Szerette, elég volt ide-oda csapni, és bár közelharchoz használatos fegyver volt, ha jól forgatták, képes volt a megfelelő távolságban tartani az ellenfelet.

Míg röviden felkészült a harcra, a csapat is megtette; a hátizsákjaikat eldobálva különféle fegyvereket húztak elő, Tenten pedig kezdett igazán mérges lenni rájuk. Az egyikük rövid kardja olyan rozsdás volt, hogy attól tartott bármikor magától, vagy egy erősebb szellőtől leválhat a rozsdás penge a markolatról. Hogy lehet így bánni az eszközökkel, amik megmenthetik az életüket? Ezek tényleg mind ilyen ostobák, egytől egyig? Megfelelően karbantartott felszerelés! Ez az egyik alapja az egész tanításnak! Mindegyik náthás volt akkor, mikor ezt vették volna az Akadémián?

A fogait összeszorítva vetette bele magát a Neji által elkezdett küzdelembe, elszeparálva a nőket a többiektől. Mindig az ő dolga volt harcolni a vele azonos neműekkel. Nem maga miatt, nem is valamiféle kategorizálás, vagy szexizmus miatt. Egyszerűen csak a fiúk, az ő srácai, Neji, Lee és igen, Gai-sensei is, jobb szerettek nem megütni nőt. Ha nem volt muszáj. Megértette, akkor is, ha feleslegesnek tartotta ezt a fajta finomkodást, de neki nem számított igazán. Ha a női ellenfelekkel idő előtt végzett, mindannyian szívesen maguk elé engedték, kihasználva ugyanazt a vonakodást az ellenfél viselkedésében, amivel maguk is küzdöttek. Taktika volt, semmi más és Tentent nem is bántotta soha ez a felállás, mint néhány másik kunoichit. Képes volt tiszta stratégiai szempontból nézni a dolgokat.

Lelkesen fogadta és viszonozta a körülötte forgolódók csapásait, könnyedén állva a jutsukat is. Körbezárták, de ismerte a taktikát, a gyenge pontját és a hátrányait. Egy újabb, kisebb tekercsből fegyveresőt zúdított rájuk, és amíg védekezni próbáltak a magasból érkező senbonok és kunai-ok ellen, hármójukat is súlyosan megsebesítette. A butácska fekve maradt, és Tenten fején átfutott a gondolat, hogy legalább ehhez nem olyan ostoba. A másik kettő és az a nő is, amelyiknek Neji néma jelzése alapján valamilyen kekkei genkai-ja volt, tovább harcolt, de az első kettő hamar feladta. Az egyik a csapásától elterülve már képtelen volt felállni, a másik pedig menekülőre fogta, így a lány egyedül maradt a legveszélyesebbel.

Tudta, hogy szél elemű chakrája van, mert a fegyvereső alatt egész ügyesen használta az adottságait, alig sérült meg. Néhány karcolás volt csak rajta, és Tenten tisztában volt vele, hogy komolyabb sérülést kell okoznia hozzá, hogy végre előrukkoljon azzal a kekkei genkai-jal, és elkezdődjön az igazi küzdelem. Az izgalmas része. Egymás körül körözve lassan félmertek a másikat, és Tenten türelmesen kivárta, hogy a nő támadjon előbb. Nagyon korán megtanulta, hogy így a legegyszerűbb rést találni az ellenfél taktikájában, és máris egy alkalmat hagyott neki, amit a lány alaposan ki is használt. Figyelte, ahogy a fegyvere lánca széles, csinos ívben a nő felé hasít, míg a szöges vége keményen a lábára nem sújtott.

Hallotta a reccsenést, ahogy darabokra törte az ellenfele térdét, és elégedetten figyelte, ahogy a nő egy nyögéssel megrogy, az egyensúlyát vesztve pont a sérült térdére esik. Nehezen ugyan, de felállt, és Tenten megvárta, amíg felkaszálódik. Látni akarta a képességeit, hogy kicsit visszaadja a hitét a shinobikban. Nem lehet mindegyik ilyen gyenge és egyszerűen legyőzhető. Ilyen könnyen megijeszthető, ilyen gyáva. Szerencsére ez a nő nem volt olyan, mint a társai. Volt benne akaraterő és büszkeség, és ezt a lány őszintén becsülte.

Mint nem sokkal később kiderült a kekkei genkai-ja erős volt ugyan, de nem túl hasznos vele szemben, és kicsit csalódottan figyelte, ahogy a nő több sebből vérezve, a törött térdével és a szintén törött jobb karjával elterül a porban. Őszintén, nem tudta igazán használni a képességeit, és ez volt a legnagyobb hibája. Ha neki lett volna egy ilyen aduásza biztos, hogy mindent megtett volna, hogy a lehető legmagasabb szintre fejlessze. Megdörzsölte a nő egyik ütésétől zsibbadó felkarját, és gyorsan végignézett magán.

A nadrágja szára elszakadt, és a felsője is szétnyílt, éppenhogy a melle fölött felfedve a felszíni sérüléstől piros bőrét és a vágás vékony csíkjában összegyűlt vért. Biztos volt benne, hogy az egyik ujja eltörött, de a jobb kezén és nem a balon, amit használt, így nem nagyon zavarta.

Megfordult, hogy felmérje a mögötte folyó küzdelmet. Neji éppen a klánjára olyannyira jellemző tenyértechnikájával küzdött éppen három férfival. Lee-nek egyetlen ellenfele volt, de ő kemény diónak tűnt; túl sok ninjutsut használt, de Tenten látta, hogy megbírkózik vele. Lee már el is kezdte a végső mozdulatokat, és mögötte Gai-sensei szinte nevetve dobálta maga körül a férfiakat. Nem bírtak vele, Tenten pedig biztos volt benne, hogy csak szórakozás neki az egész. Rövid gondolkozás után végül Nejihez csatlakozott, egy kiáltással az egyik ellenfele felé indult meg.

A hangja elvileg jelzés kellett volna, hogy legyen Nejinek, hogy becsatlakozik, de úgy tűnt, nem figyelt eléggé. Még mindig máshol vol a feje, nem ott, ahol lennie kellett volna, és Tenten már képtelen volt megállítani az újabb fegyveresőt. Neji majdnem őt is megütötte, mikor elsuhant mellette, a férfi pedig felé fordulva épphogy elkerülte a vállát. Az ujjai súrolták az amúgy is zsibbadt karját, és a lányon fájdalom cikázott végig az érintésétől, még a fegyverét is elejtette. Hajszál híja volt, hogy teljesen lezárja az egyik chakracsatornáját, és Tenten bosszúsan továbbpördült másik férfihoz, aki kihasználva az egyértelmű kifejezést az arcán, megragadta a karját.

A lány halkan felkiáltott, mikor a felsőjén a szakadásba akasztva az ujjait maga felé rántotta. Hallotta, ahogy az a mocsok még tovább szakítja a ruháját, aztán megpróbálta eltörni a csontot a könyökhajlata felett, és a marka olyan erős volt, hogy minden bizonnyal sikerült is volna neki, ha Tenten fel nem rántja a lábát, hogy tökön térdelje. A lány dühösen utánaköpött, mert még mindig érezte az ujjait a melle felső vonalán. Gyűlölte, ha fogdosták, pláne harc közben. Az ilyen helyzetben csak annyi volt előny, hogy az ellenfél nyilvánvalóan nem koncentrált eléggé a küzdelemre.

- Rohadék - morogta a fájdalomtól fetrengő férfira meredve, aztán Neji után fordult, figyelte, ahogy kiüti a saját ellenfelét. - Megvesztél? - csattant fel rögtön, mikor Neji ránézett. Tenten érezte magán Gai-sensei és Lee tekintetét is, de nem törődött vele. - Hol van már megint a fejed? Miért nem figyelsz? Jeleztem, hogy jövök. Most nézd meg hogy nézel ki! - A lány mérgesen Nejire bökött, akiből legalább egy tucatnyi helyen senbonok álltak ki. - Veszélybe sodortál mindkettőnket, komolyabban meg is sérülhettem volna! Mégis mi a frászt gondoltál? Az istenek szerelmére, Neji Hyuuga, kurva gyorsan szedd össze magad, mert nincs kedvem a faszságaidhoz! Elment, nincs itt! Ha harcolsz, akkor harcolj, de ne csináld ezt magaddal! Még a csapatmunkád is egy rakás szar jelenleg - sziszegte, pontosan tudva, hogy a feje vérvörössé válik.

Nem akart ennyire erősen fogalmazni. Nem akart ennyire kegyetlen lenni, de kicsúszott. Az agya fájdalmasan lüktetett, a bal, ügyesebbik keze zsibbadt volt és sajgott, alig volt benne chakra, és csak most vette észre, amit bizonyára már mindenki más megtett a tekintetükből ítélve; a felsője letépett anyaga a hasa előtt lifegett felfedve egy maroknyi, fehér bőrt és az egyszerű barna melltartóba burkolt jobb mellét.

  - Francba - motyogta bosszankodva, míg a helyére igazítva az anyagot eltakarta magát, majd egy rövid pillantást vetett Nejire, aki tapintatosan elbámult a válla felett. Eddig nem értette az arckifejezését, de most már igen. Felényúlt, kirántott egy senbont a férfi vállából és visszatűzte a leszakított darabot ahhoz a részhez, ami még ép volt. Egy-egy mozdulatánál ugyan kétoldalt lesz egy kis rés, de az már nem nagyon érdekelte. - Ez volt a kedvenc felsőm - sóhajtotta fáradtan, miközben megdörzsölte a homlokát, ami szétrepedni készült. Lassan felnézett Nejire, aki kifejezéstelen arccal bámult rá. Hallotta, hogy Lee zavartan motyog valamit, de nem figyelt rá. - Sakura elment - mondta neki lassan. - Nincs itt. Rendben van, nincsen vele semmi gond. Nemsokára itthon lesz, amint végzett az Uchihával. Fejezd be. A kapitányi rangodba került a hülyeséged. Az életedet ne kockáztasd ezért.

A hangja elhalkult, ellépett Neji mellől, aki végre úgy nézett rá, mintha látná is, nem csak a semmibe meredne, de nem foglalkozott vele. A földön fetrengő alakokra bámult, míg hallotta, ahogy Gai-sensei biztosítja róla, hogy a küldetésért kapott pénzből tud majd egy ugyanilyen ruhát venni, de nem nagyon figyelt rá. Remélte, hogy Neji végre észhez tér. Ideje volna.

*****

Sokáig nem beszélt egyikük sem. Kicsit úgy tűnt, mintha többé nem is lenne mondanivalójuk egymásnak, holott inkább csak fogalmuk sem volt, mit mondhatnának. A csend egy kissé feszült volt, de nem kínos, csak töprengő és felmérő.

Itachi úgy érezte, nem kellenek szavak, Sakura pedig úgy, hogy kifogyott belőlük. Gondolatok maradtak csak súlyos, nehéz gondolatok, amik mintha elterültek volna köztük, míg a lány figyelmeztetve, hogy eszébe se jusson segíteni neki ruhát cserélt rajta. Óvatosan átmozgatta, hogy elűzze a zsibbadtságot a tagjaiból, és Itachi hálásan fogadta a fájdalmas, de mégis jóleső apró mozdulatokat, amiket Sakura váltott ki, a kezének puha, vezető melegét.

Már most úgy érezte, mintha hetek óta csak ágyban feküdne, és hiányzott neki a lány érintése is. Talán enyhíteni tudta volna azt a mély bánatot, ami most a zöld szemekben ült, ha képes kifejezni, hogy akármi is történt, mellette van, de a szavak bennragadtak a sajgó mellkasában, képtelenségnek tűnt kimondania őket, akárhogy is szerette volna. Egyszerűen csak megálltak a torkában. Szinte fojtogatták, ahogy oly' sokszor ezelőtt.

Sakura nem szólt, úgy tűnt, nem is akar és nem is fog, csak a kezének finom nyomásával rávette, hogy lassan leengedje a lábát. Aztán mégiscsak megszólalt, a hangja nyugodt volt ugyan, de most valahogy kiveszett belőle a melegség, ami mindig ott volt, mikor hozzá szólt. Nem volt hideg sem, csak tárgyilagos, furcsán hangsúlytalan; mintha nem érezné többé a szavai jelentését.

- Kész vagyunk - mondta halkan, a tekintete kis híján üres volt, mikor találkozott a már fekete szemekkel. - Szeretnél fájdalomcsillapítót? - kérdezte végül, mikor Itachi nem felelt, még csak a szempillája sem rebbent, de most is csak hiába tette fel a kérdést, nem kapott rá választ.

Igazából nem is kellett. Tudta, mit mondana, hogy hagyja békén a fájdalomcsillapítóval, mert képes kezelni egymaga is. Ha nem ismeri olyan jól, azt hitte volna, hogy ez az elutasítás neki is szól, a személyének, de így nem maradt benne tüske a szótlansága miatt. Egy hang nélkül mozdult, hogy az ágy szélére csúszva felálljon és magára hagyja, de Itachi keze kissé tétován hozzáért a térdéhez, mikor megmoccant. Mintha kérne, mintha kérdezne, hogy lehet-e. Mintha azt akarná mondani, hogy ne menjen el.

Sakura a mozdulat közepén a lágy érintésétől megállva egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy jobban hallja a saját szívverésének hirtelen feldübörgését. Talán az tette, hogy mikor a szavak cserbenhagyták, képes volt a szemeivel, azokkal a végtelen mély fekete szemeivel beszélni, amikben olyan könnyű volt elveszni. Képes volt az érintésével beszélni, elmondani mindent, amit akart.

- Nem a te hibád, Itachi - mondta halkan, de nem mozdult, akkor sem, mikor a férfi ujjai leheletfinoman a meztelen combján simítottak végig. - Nem nehéz beszélnem róla. Már nem is fáj igazán. Egyszerűen csak nem akartam veled beszélni erről, mert tudtam, hogy úgyis magadat fogod hibáztatni. Nincs szükséged több indokolatlanul magadra vett bűntudatra, mint ami benned van.

Itachi tenyere, ami a combján pihent, most megmoccant, gyengéden megszorította, és ezzel végre sikeresen rávette Sakurát, hogy felé forduljon és a szemébe nézzen. Egy pillanatig a szemeit fürkészte, hogy lássa a szavakat a szemében, hogy megérthesse, mit mondana, ha képes lenne szólni.

A zöld szemek egy sóhajjal lecsukódtak, mielőtt a lány megadóan mellé feküdt volna, hogy összegömbölyödve az oldalához bújjon. Itachi karja a feje alatt pihent, a másik kezének ujjai úgy merültek el a haja kócos rengetegében, mintha hazatérnének, és Sakura valahova a hasára meredve néma maradt. Hagyta magát ölelni és tartani, annak ellenére, hogy nem volt szüksége megnyugtatásra, vagy az érintésére, hogy elbírjon mindent. Hagyta, mert most Itachinak kellett mindez.

Képtelen volt szavakkal kérni, hogy engedjen, hogy csendesítse le a szívében azt a háborgást, amit ő okozott, de így is jó volt, boldogan megtette. Ha nem is azért, hogy megnyugodjon, de neki is szüksége volt rá. Itachira. A támaszára, a biztonságára.

Az ujjak a hajában gyengéden végigdörgölték a fejbőrét, kifésülték a tincsei kuszaságát lassan elsöpörve a hangulatát, azt a fakó, semmilyen érzést belőle, semmi mást nem hagyva hátra, csak az érintése oltalmát. Lassan újra lehunyta a szemét, mikor rájött, hogy Itachiban a mozdulatai szelídsége ellenére a teste közelségétől, a bőre melegétől feltámad a vágy. Az érintése lett más, mintha felforrósodott volna, ahogy a füle mögött simított végig, ahogy a nyakán futott le, hogy megálljon a kulcscsontján. Tudta, hogy kívánja, és arra gondolt, talán még a vágyódása ízét is érezhetné ha egy mélyebb lélegzetvételt venne, mert sűrű lett tőle a levegő, és nehezebbé tette az ő levegővételeit is.

Azt akarta, hogy megérintse a mellét azzal a gyengéd kezével, amitől úgy érezte magát, hogy kell neki. Nem csak a teste, hanem mindene. Magában érezni, befogadni újra, ahogyan nemrég tette, hogy könnyű legyen a lelke újra, a fájdalmatól és a láncaitól terhes lelke. Megadni neki mindent, amit csak tud. De nem lehetett, hát inkább meg sem moccant, nem árulta el, hogy ő is kívánja őt, pedig tisztában volt vele, hogy Itachi hallja a légzését, érzi a szíve dobbanásait. Pontosan tudja, hogy ugyanúgy szeretkezni akar vele, ahogyan ő. Mégsem szerette volna tovább fokozni a sóvárgást. Sem a sajátját, sem Itachiét.

A tenyere egyszerűen csak megpihent a kézfején, és a férfi bár értette, mit akar mondani a mozdulattal, képtelen volt abbahagyni. Az sem számított, hogy úgysem mehet el addig, amíg szeretne. Az ujjai Sakuráéi alól kiszabadulva a pólója kis dekoltázsrészén vándoroltak, végig a bőrén, amitől a lányt kirázta a hideg, és a szürke anyagon át kirajzolódtak a mellbimbói. Figyelte, ahogy Sakura szája széle alig láthatóan mosolyra rándul, mielőtt felemelte volna a pillantását, hogy találkozzon az ő tekintetével, amiben most a mosolya tükörképe ült.

- Nagyon furcsák vagyunk, igaz? - kérdezte egy kis, megkönnyebbült nevetéssel, míg visszahajtotta a fejét a férfi vállára.

Itachi egy pillanatig elgondolkozott rajta, mi mindent jelent ez a kérdés, mi mindent takar. Nem tehetett róla, ettől és a nevetésétől mosolyognia kellett.

- Azt hiszem - felelte végül halkan, és a tekintete követte a keze mozgását, ahogy finoman átsiklik Sakura mellén, alig érintve, hogy a hasán álljon meg. Elgondolkozva bámulta az ujjait a lány pólóján, amin átsütött a bőre melege. - Ez zavar téged? - kérdezte kicsit szórakozottan, és észre sem vette, hogy a kérdése mennyire könnyedén félreérthető.

- Általában nem érdekel, mit gondolnak rólam mások - vonta meg a vállát Sakura. - Most sem - tette hozzá, mikor megérezte a levegőben lebegő néma kérdést. - Gondoljanak amit csak akarnak. Nem számít, mert csak az számít, hogy én mit gondolok. Hogy mi mit gondolunk - egészítette ki még elgondolkozva, és Itachi egy helyeslő hümmögéssel lassan megmozdította a hüvelykujját.

Érezte a lány köldökének völgyét a pólón keresztül, és úgy kellett visszafognia magát tőle, hogy feltűrje az anyagot és a meztelen bőrének simítsa a tenyerét. Annyira kíváncsi volt. Mi folyhat most éppen odabent a testében, amíg ilyen nyugodtan fekszik mellette? Apró, észrevehetetlen változások, amikből mégis milyen nagy dolog lesz. Egy gyerek. Az unokahúga. Sarada. Szédült kicsit.

- És, mit gondolunk mi? - mormolta egy félmosollyal, a feje annyira máshol járt, hogy alig vette észre Sakura furcsa pillantását.

- Nem tudom - nevette el magát végül kicsit csodálkozva és tétován a lány. Kinyújtotta a lábát, és hozzásimult, Itachi pedig finoman visszavonult, a karjára fektette a tenyerét. - Mit gondolunk, Itachi? - kérdezte egy széles mosollyal.

- Fogalmam sincs, te mit gondolsz. De azt tudom, hogy én hálás vagyok, hogy megismertelek - mondta halkan. - Egészen szokatlan módon idáig kellett jönnöm, hogy észrevegyelek, mikor tizennégy évig majdnem minden nap elmentem melletted. Nem emlékeztem rád. - Itachi érezte, hogy Sakura kicsit meglepetten őt bámulja, így hát ránézett ő is. - Amikor... Ott voltunk, mikor Orochimaru meg akarta támadni Konohát. A tekercs miatt, amit Sasuke elhozott. Mindegy. Láttalak a kapuban, de nem ismertelek fel - magyarázta egy kicsit hadarva. - Egy levelet olvastál, aztán jött Naruto. Valamiért ismerős voltál, de nem ugrott be semmi, csak később. Nem tudom, hogy voltam képes elfelejteni téged ezzel a hajszínnel - mondta egy mosollyal, és a lány a vállába nevetett. - Először azt hittem, civil vagy - vallotta be, és érezte a bőrén, ahogy Sakura mosolya kiszélesedik. -, aztán rájöttem, hogy teljes felszerelés van rajtad. És persze jött Naruto. Aztán Sasuke. Ott már tudtam ki vagy, de a neveden kívül nem sok minden jutott eszembe. Emlékszel, mikor azt mondtam, megnéztem az aktádat? - A lány most érdeklődve rápislantott, mielőtt bólintott volna. - Kyou ment be érte. A sharinganom nem volt a legjobb állapotban, így inkább nem használtam. - Itachi egy percre elhallgatott a keze szórakozottan cirógatta Sakura karját, aki a lábát felhúzva a combjára most elfészkelődött a karjában. - Nem volt benne túl sok minden, azt kell mondjam.

- A felét sem írták le - sóhajtotta Sakura. - Biztonsági okokból. Azt hiszik, a titkosítási rendszerük nagyon fejlett és jóformán hibátlan, de közel sincs így és Tsunade tisztában van a hiányosságokkal. A legtöbb akta erősen vázlatos - mondta halkan.

- Homura és Koharu? - kérdezte Itachi, mire a lány biccentett.

- És Danzou. Nagyon el van telve a módszerei kijátszhatatlanságával, pedig közel sem tökéletes a rendszer. Tapasztaltad - motyogta Sakura, és Itachi felsóhajtott.

- Mikor lettek ennyire óvatlanok? A háború után évekig annyira szigorított volt a belépés mindenhova. Egy-egy csapat ANBU, még az Akadémián is, nem hogy az irattárak körül. Kicsit feszes volt a szervezés ugyan, de meg lehetett oldani. Kellett is, egy hónappal előre megírtam a beosztást. Aggasztó, hogy Konoha ennyire elkényelmesedett. Főleg most.

Sakura kíváncsian nézett rá, az ujjai végigsimítottak a mellkasa oldalán, aztán lassan végigjáratta őket a köldöke vonalán.

- Nem tartják szükségesnek a biztonsági kérdések fokozott betartását. Talán most már igen. Orochimaru után. Remélem. Ostobaság lenne ilyen jó lehetőséget tálcán kínálni azoknak, akik árthatnak Konohának.

Itachi hallgatott, úgy tűnt egy kicsit, mintha valamilyen megoldáson gondolkozna és ez megmosolyogtatta Sakurát. Valahol még mindig tökéletesen működött benne az ANBU kapitány. Nem csodálkozott rajta igazán, hiszen nagyon korán lett az, majdnem hogy a nevelése része volt, és ez a gondolat lesöpörte az iménti mosolyt az arcáról.

- Az aktádban azt írták, hogy C-szintű küldetéseket teljesítesz, mikor nem a kórházban dolgozol - kanyarodott vissza az eredeti témához hirtelen megszólalva és Sakura lassan újra az arcára nézett. - Hatakéval - tette hozzá, és a szája kicsit gúnyos mosolyra moccant. - Nem tűnt fel, mert nem teljesen odafigyeltem, de tudtam, hogy valami zavar abban, amit Kyou összegyűjtött. Aztán persze rájöttem. Kakashi Hatake C-szintű küldetésen, és nem egy genin csapattal. Hamarabb szemet kellett volna szúrjon, de mentségemre legyen szólva, nem sokkal később megvakultam, és nem ez volt a legnagyobb problémám. Aztán találkoztunk, és láttalak harcolni. Nem az elsőről beszélek, és nem is igazán a másodikról - folytatta kicsit bocsánatkérően. -, de amikor küzdöttünk elég hamar rájöttem, hogy kész pazarlás lenne ilyen alacsony rangú küldetést adni neked. Egyedül is. Nem hogy Hatakéval.

- Nem azok voltak - felelte egyszerűen egy apró mosollyal Sakura. - B-szintű és feljebb.

- Mennyivel feljebb? - kérdezte Itachi kicsit félve, és maga elé meredt.

- Legtöbbször A. Egyszer S - felelte a lány, és megint elmosolyodott, mikor Itachi rásandított. - Nem fogom elmesélni, amíg nem hallottam Yugakurét - mondta pajkosan, és a tenyere Itachi hasának simult, mikor a férfi halkan felnevetett.

- Nem fogsz leszállni róla, igaz? - sóhajtotta végül, mire Sakura kuncogva megrázta a fejét.

- De nem ám.

Itachi egy újabb, szándékosan eltúlzott sóhajjal hátraejtette a fejét a párnára.

- Gyere ide és csókolj meg - mondta végül lesandítva rá, Sakura pedig feltámaszkodva egy apró puszit nyomott az állára. - Nem ott. Itt - mutatott egy halvány mosollyal a szájára.

- Hol? - kérdezte nevetve Sakura, és most az arcát érintették az ajkai. - Itt?

Itachi türelmetlenül elkapta a derekát, és magához húzta, el is felejtkezve a sebéről. Csak akkor jutott eszébe, mikor a lány kicsit erősebben érkezett a mellkasára, mint kellett volna. Elégedett volt a helyzettel, szóval nem is törődve a fájdalommal szorosan átkarolta.

- Látom alaposan kiképeztek, ami a kínzást illeti - mormolta derűsen a szájára, mielőtt megpróbálta volna megcsókolni a még mindig nevető lányt, de az nem hagyta magát olyan könnyen, mint ahogy szerette volna.

- Kicsit eltúlzod, nem? - kuncogta.

- Hidd el, hogy egyáltalán nem - lehelte Itachi, a szemeiben újra fellobbant a vágy, és Sakura a tekintetétől elpirulva lehajtotta a fejét és zavartan elnevette magát.

Mikor újra felnézett rá, a férfi a tarkóján a hajába csúsztatta az ujjait, és Sakura már jött is, mindenféle ráhatás nélkül a szájának érintette a sajátját, mielőtt vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat, hozzásimult volna. Ő mélyítette el a csókot, nem Itachi. Végigfutott rajta a libabőr, amikor a nyelvük találkozott, és a férfi megszorította a derekát, mikor megérezte a pólóján keresztül a mellkasán Sakura megkeményedett mellbimbóit.

A másik keze a lány karján simított végig, a könyökétől a csuklójáig, hogy felemelve a kezét a nyakába tegye. Sakura belemosolyogva a csókjukba a nyaka köré fonta a karjait, miután egy apró mozdulattal átette a súlyát a térdeire, hogy ne nehezedjen rá. A szája még egyszer puhán a férfiéhez ért, aztán lassan elhúzódott tőle, és a ködös tekintete rátalált Itachi éppen felnyíló szemhéja alatt a forró, vörös izzásra, amitől végigszikrázott rajta az izgatottság. Épphogy csak, félszívvel és lustán, mintha a teste tudná, hogy most nem fog történni semmi, mert nem lehet.

Egy lágy mosollyal Itachi arcát fürkészte, a pillantása végigfutott a homlokán, a szemöldöke ívén, aztán elmerülve a szemei vörösében lassan az állkapcsa erős vonalára siklott, amin most másnapos borosta sötétlett. Furcsa volt így, szinte sosem látta borostásan. Idősebbnek látszott tőle. Finoman végigfutatta az ujjait rajta. Fogalma sem volt, hogy lehet ilyen szerencsés. Az életében sosem volt nagy szerepe a romantikus jellegű kapcsolatoknak, a vágynak vagy a szexnek. Most volt, és bár kicsit nehéz volt elfogadni a gondolatot, hogy felkeltette egy olyan férfi érdeklődését, mint Itachi Uchiha, de a helyzet teljességgel félreértelmezhetetlen volt, még ha nem is teljesen érthető a számára.

Meglepte, igen. Itachi nem az a fajta férfi volt, aki sokat törődött volna a nőkkel, vagy egyáltalán a kapcsolatokkal. Tökéletesen elárulta a Reikihez való viszonya. Volt valakije ugyan, de világos volt, hogy a szexen kívül nem nagyon érdekli a nő. Arról nem is beszélve, hogy annak ellenére, hogy megosztotta vele az ágyát, mindig karnyújtásnyi távolságra tartotta magától, még akkor is, ha megajándékozta a bizalmával. Kicsit furcsa volt ez a kettősség, ahogyan Reikivel bánt, és nem is értette igazán, miért. Vele nem volt ilyen.

Sakura egy sóhajjal a sarkára ereszkedett, az ujjai végigsiklottak Itachi meztelen vállán, ahogy leeresztette a kezét.

- Megyek, megkeresem Tobit - mondta lassan elmosolyodva, a férfi pedig kelletlenül biccentett. Ha tehette volna, nem engedi el. - Nemsokára aludnia kéne - tette még hozzá a lány, amíg lekaszálódott az ágyról.

Sakura nyitva hagyva maga mögött az ajtót kilépett a nappaliba, és kicsit meglepődött, mikor meglátta, hogy Tobi már elterülve és tátott szájjal alszik a kihúzott kanapéra terített, gyűrött ágynemű között. Kisame a szemközti falnál állt, az állát vakarva éppen a könyvespolcon sorakozó könyveket mustrálta, mintha azon gondolkozna, mit olvasson. Mikor meghallotta a lány halk lépteit megfordult és rámosolygott.

- Elfáradt ma - mondta és Sakura pillantását követve Tobira bámult.

- Beviszem, hogy le tudj feküdni te is, jó? - kérdezte fojtott hangon a lány, hogy nehogy felébressze, Kisame pedig helytelenítően rápillantott.

- Először is, csillagom, az ziher, hogy nem cipelsz senkit sehova. Mire van ez a csodálatosan kidolgozott test, ha nem használják? - kérdezte magára mutatva, és Sakura a szemét forgatva elmosolyodott. - Másodszor, nem vagyok álmos, és megyek még egy kört odakint. Harmadszor pedig - mondta felemelve a mutatóujját. -, elférek így is. Maradjatok csak kettecskén. Azt hiszem, szükségetek van rá - tette még hozzá a lányra kacsintva, aki összeszűkült szemekkel rámeredt.

- Kisame - mondta figyelmeztetően, mire a férfi szélesen rávigyorgott. - Itachi éppen gyógyul, semmi...

- Egy szóval sem említettem a... A tudod mit - fejezte be végül vihogva Kisame, miközben egy óvatos pillantást vetett Tobira. - Ezt most te értetted félre - hunyorgott Sakurára, aki felsóhajtott. - Menj csak, beszélgessetek. Vannak témák, amiket jobb nem úgy megbeszélni, hogy egy fővel többen vagytok, tudom én - vonta meg a vállát Kisame, és a vigyora meleg mosollyá szelídült. - Köszönöm. Hogy tényleg megteszel mindent, és nem hagyod magad lerázni, vagy eltolni - tette hozzá a lány kíváncsi pillantását látva. - Ehhez az istenverte, makacs fickóhoz több kell, mint én. Úgy tűnik, te vagy az, akire szüksége van.

Sakura elmosolyodott és odalépett Kisaméhoz, hogy átölelje a széles derekát, mert csak azt érte el kényelmesen. A férfi kicsit meghökkenve lepislogott a rózsaszín tincsekkel borított fejre a mellkasán, mielőtt egy mosollyal, kicsit bizonytalanul meglapogatta volna Sakura hátát.

- Örülök, hogy Itachinak van egy ilyen jó barátja, mint te - mondta halkan a lány, és Kisame zavartan lesandított a feje búbjára.

- Jól van, no, csillagom, nem kell mindjárt így elérzékenyülni - motyogta fojtottan. Egy pillanatig hallgatott, de Sakura még mindig nem engedte el, és bár nem volt kényelmetlen, de elég szokatlan volt a számára. Mit kell ilyenkor csinálni? - Tündérem, mondd csak... még mindig nincsen rajtad melltartó, ugye? - kérdezte végül hümmögve.

- Kisame?

- Igen?

- Őszintén kedvellek, de egy oltári nagy seggfej vagy - sóhajtotta Sakura, és Kisame elnevette magát. - Szerezz egy csajt, komolyan. - A lány elengedte és hátralépett. - Kezdesz rosszabb lenni, mint Jiraya és az nagy szó. Na, jó éjszakát.

- Nektek is - vihogott utána Kisame. - Próbálj meg csöndes lenni. Úgy értem, a nagy beszélgetésben!
Sakura egy utolsó, csúnya pillantást vetett a válla fölött a férfira, aki hangtalanul nevetett, hogy csakúgy rázkódott bele az egész mellkasa, és a lány egy mosollyal a fejét rázva becsukta maga mögött az ajtót.

******

Temari Gaarába karolva lépett ki a Hokage toronyból, feszült figyelemmel fürkészve az öccse arcát. Úgy tűnt, sokkal jobban van, mint mikor eljött Sunagakuréból és ez megnyugtatta volna, ha nem ismeri olyan jól Gaarát. Pontosan tudta, hogy a másikban valahol még mindig ott rejlik az a marcangoló bűntudat.

- Kankuro egész szépen rendben tartja a dolgokat - mondta Gaara halkan, a szemei nyugodtan Konoha utcáit pásztázták. - Biztos voltam benne, hogy tudja majd kezelni, de nagyon ügyesen csinálja. Én sem tudnám jobban.

Temari halványan elmosolyodott.

- Hiszen rengeteget figyelte, mit csinálsz - felelte. -  Azt mondta, sokat tanult tőled. Hogy hogyan kell jó Kazekagénak lenni - mondta, az ujjai kicsit, bátorítóan megszorították a férfi alkarját, és úgy csinált, mintha nem is érezné magán Gaara kételkedő tekintetét. - A szervezéssel kapcsolatban én is sokat fejlődtem miattad. Tudod, hogy eleinte a gyerekekkel való kirándulások egy-egy nagy probléma voltak - nevette halkan. - Panaszkodtam eleget neked. Tudod, egy falu irányítása azt hiszem, sokban hasonlít egy csapat gyerekére. Érdekes, de szerintem így van.

- Mindkét esetben emberekről van szó - ismerte el Gaara kicsit kínosan, és ezen Temarinak nevetnie kellett.

- Igen, így van - mondta végül, mikor rájött, hogy a férfi ezzel le is zárta a témát. Tudta, hogy miatta van, hogy Gaara nem szeret a gyerekekről beszélni, mióta megtalálta a házban, ahogy vérzik és képtelen felállni. Nem akart erről beszélni, mert tartott tőle, hogy valami érzéketlent mond, vagy valami kényes témát érint ezzel kapcsolatban. - Azt hiszem, Kankuro nem nagyon szeret Kazekage lenni, nem gondolod? Szerintem azt hiszi, nem neki való, ami igaz is, ha engem kérdezel.

- Sosem volt vezető típus - felelte lassan az öccse a nőre sandítva. - Nem kedveli az új pozícióját, de helyt áll, és ez a lényeg.

- Igen, ez igaz - bólintott Temari, majd meglátta Shikamarut, ahogy lassan feléjük tart. - Szia - mosolygott rá, amint odaért hozzájuk.

- Szia - mondta Shikamaru, és Gaarára nézett. - Gaara-sama... - Egy rövid, de tiszteletteljes biccentéssel letudta a köszönést, amit a másik hasonlóképpen viszonzott. - Kerestelek a szállásodon - fordult újra Temari felé.

- Még délelőtt kimentem a Gaarának kiutalt házhoz. Jó messze van, de nagyon szép. Meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e vele, és megkérdezni mi a helyzet otthon. Aztán bejöttünk a központba beszélni Tsunadéval. Gaara mindenképpen tudni akarta, hogy halad a nyomozás. - Temari lopva a szemét forgatta, Shikamaru szája szélére pedig egy aprócska mosoly ült. - Mindig csak a diplomácia és a politika. Hiába mondom, hogy lazítania kéne kicsit, sosem hallgat rám...

- Ne próbáld meg elaprózni a problémát, Temari - vágott a szavába határozottan Gaara. - Valaki megtámadott téged, és drágán meg fog érte fizetni. Nem hagyom annyiban.

- Ahogyan a Hokage sem - mondta Shikamaru, mielőtt a nő újra megszólalhatott volna. - Nagyon komolyan veszi. Jómagam és Inoichi Yamanaka vezetjük a nyomozást, és ugyan lassan, de azt hiszem a jó irányba haladunk. Mindent megteszünk, hogy kiderítsük, ki támadta meg Temarit.

- Nem tudtam, hogy rendőr vagy - jegyezte meg enyhén a homlokát ráncolva Gaara.

- Nem vagyok az - felelte Shikamaru. - Csak közreműködöm. Az egyik gyerekkori barátom kémként dolgozik, a bizalom és a csapatmunka miatt vagyok érdekelt. Könnyebb olyanokkal dolgozni, akiket ismer is az ember. Pláne ha ilyen érzekeny információkról van szó.

- Értem - biccentett Gaara. - Köszönöm a munkádat. Nos, azt hiszem én megyek, megnézem az arénát. Kíváncsi vagyok, elkészültek-e már a munkálatokkal. Velünk tartasz? - kérdezte a férfi Shikamarut, aki kérdőn Temarira pillantott.

- Ami azt illeti, én sem megyek - szólalt meg hirtelen egy óvatos mosollyal a nő. - Kezdek éhes lenni és amúgy is akartam beszélni Shikamaruval.

Gaara egy apró, gyanakodó pillantást vetett Shikamarura, de a férfi is éppen olyan meglepettnek látszott, mint amilyennek ő érezte magát.

- Rendben - bólintott végül Gaara, és mikor Temari elengedte a karját egy gyors mozdulattal kicsit kínosan érezve magát, homlokon csókolta a nővérét, aki csodálkozva rámeredt, mielőtt elmosolyodott volna. - Vigyázz magadra. Holnap találkozunk.

- Úgy lesz. Te is. - Temari kicsit tétován végigsimította Gaara karját, akinek a szeme már a rejtőzködő, eddig végig őket kísérő ANBU-kat kereste.

Mikor Gaara elindult, a nő még egy hosszú percig utánabámult, mielőtt a rámeredő Shikamaruhoz fordult volna.

- Szóval, hol akarsz enni? – kérdezte kissé félszegen a férfi, és Temari rámosolygott.

- Az mindegy, de nem ülünk be sehová – mondta egy legyintéssel, míg elindult, és Shikamaru gyorsan követte.

- Miért nem? – kérdezte kicsit értetlenül, de a nő nem válaszolt.

Az egyik ételesstandnál megállva elvitelre kértek két adag yakisobát és Shikamaru kíváncsian, szó nélkül követte Temarit a kezében a zacskót lóbálva. Egészen felmentek a Hokage arcokkal teli hegytetőre, és a férfi furcsálkodva ráncolta a homlokát, mikor Temari jóval hátrébb, egy sor szikla takarása mögötti részen lehuppant a fűbe, és egy genjutsuval teljesen láthatatlanná tette magukat mindenki más szeme számára.

- Genjutsu? – kérdezte csodálkozva, míg lassan ő is leült a nő mellé. – Minek?

- Csak nem akarom, hogy lássanak – felelte Temari. – A pletykák miatt – tette hozzá, és Shikamaru felsóhajtott.

- Milyen kellemetlen... – motyogta kicsit elégedetlenül, de végül nem szólt, hogy oldja fel a jutsut, csak kivette az egyik műanyag dobozt a szatyorból és a becsomagolt pálcikákkal együtt a nő felé nyújtotta. – Ezért nem akartál beülni valamelyik étterembe? Hogy ne lássanak? – kérdezte fintorogva, és Temari bólintott, amíg leszedte a kezében tartott doboz tetejét.

- Igen. Tudod, hogy milyenek, soha nem látnak semmi értelmeset, csak feltételezésekbe bonyolódnak – mondta, míg kibontotta a pálcikáit, majd törökülésbe helyezkedve enni kezdett, mielőtt egy perccel utána Shikamaru is nekilátott az evésnek. – Tudod – kezdte lassan. - , barátnőd van, aki féltékeny – mutatott rá a pálcikáival. – Nincs bajom vele, ha haragszik rám, vagy nem kedvel engem. De ne azért, mert azt hiszi, hogy azon mesterkedem, hogy ellopjam a pasiját. Igazságtalan lenne, mivel nem így van. – A férfi figyelte, ahogy bekap egy falatot és magában igazat adott neki. Tényleg igazságtalanság lenne ilyesmit feltételeznie Inónak Temariról. Meg sem próbálta. Soha. Igazából, még Ino előtt sem, bár akkor neki volt kapcsolata. – Viszont szerettem volna beszélni veled erről.

- Inóról? A pletykákról? – találgatott kelletlenül Shikamaru, a pálcikáival tétován kavargatta a tésztát.

Igazából, egyikről sem beszélt volna szívesen Temarival. Nem azért, mintha nem élvezte volna a társaságát, csak a témák maguk érintették kínosan.

- Mindkettőről – felelte röviden a nő, és Shikamaru felsóhajtott. – Nem kell örülnöd neki, de akkor is beszélni fogunk róla.

- Hajrá, essünk túl rajta – mormolta a férfi a száját húzva, aztán újra enni kezdett, míg Temari beszélt.

- Először is a pletykák. Tudom, hogy nem tudjuk teljesen mellőzni egymást, mivel te vagy a kísérőm. Ez viágos. De a lehető legkevesebbet kéne együtt mutatkoznunk. Nem kéne mindig a szállásomig kísérned, mert gyanús. Nem fogunk többet együtt enni nyilvánosan, mert gyanús. Megpróbálok minél kevésbé tudomást venni rólad, ahogy majd te is rólam, mert már az is gyanús, ha folyton beszélgetünk – sóhajtotta Temari. – Tudom, hogy nevetséges – tette hozzá a nő, mikor Shikamaru felhúzott szemöldökkel, lefagyva rámeredt. – Az. De ez van. Nem fog miattam kiakadni a barátnőd, és kész. Nem hagyom. Nem fogok akaratlanul tönkretenni egy kapcsolatot. Egyet sem, nem csak a tiédet. Szóval mostantól csak a kísérőm leszel, nem a barátom. Nem úgy értem, hogy mostantól nem tekintelek annak, mert az vagy, Shikamaru. Egyszerűen csak próbálok majd úgy viselkedni, mintha nem lennél az. Ettől nyilvánvalóan el fogunk távolodni, de ha ez kell hozzá, hogy Ino megnyugodjon, ám legyen.

- Tényleg nevetséges – morogta Shikamaru az ételébe meredve. – Ino kicsit eltúlozza, de majd elmúlik. Nem tudom, miért csinálja ezt, hogy mivel jutattam el arra a gondolatra, hogy valaha is ilyesmit tennék vele, de majd túl lesz rajta, és kész, nem kell ebből ekkora ügyet csinálni. Nem fog rámenni a kapcsolatunk, és az is biztos, hogy a miénk sem. – A férfi felsandított Temarira, aki a fejét rázta.

- Ez nem egészen így működik, Shikamaru – sóhajtotta. – A féltékenység nem múlik el olyan könnyen, többnyire egyre csak rosszabb lesz, ha nem előződ meg. Nem véletlenül hívják a zöld szemű szörnyetegnek. – Temari egy pillanatra elhallgatott, mielőtt a pálcikáit a dobozba téve ránézett volna. – A múltkor említettem, hogy Kaito is féltékeny típus volt – kezdett bele nehézkesen, és Shikamaru bólintott. – Eleinte csak megemlítette, hogy nem tetszik neki, ha más férfival vagyok kettesben. Azt mondta, bízik bennem, de nem hiszem, hogy azt tette, hiszen akkor soha nem feltételezte volna rólam, hogy képes lennék megcsalni. Már akkor tudtam, hogy ez nem fog egykönnyen elmúlni, de olyan finoman mondta, tapintatos volt és megértő, hát nem foglalkoztam vele, mert én is azt hittem, hogy majd elmúlik. De nem múlt el. Egyre erősödött benne az érzés. Én is hibás voltam, figyelmen kívül hagytam, ahogyan érez, és még most is szégyellem magam érte, hogy nem vettem komolyan – vallotta be lassan a nő, és Shikamaru lesütötte a szemét, az étellel félig teli dobozra bámult az ölében. Kezdett tényleg elmenni az étvágya. – Még örültem is neki, azt hiszem. Bókként fogtam fel, annak a jeleként, hogy nem akar elveszíteni és vigyáz rám. Csak aztán szép lassan súlyosbodott nála ez az érzés. Volt hogy átolvasta a leveleimet. Egyszer-kétszer előfordult, hogy követett valahová. A bizalma az alapjaiban rendült meg, vagy soha nem is volt ott, nem tudom. Ha egy kapcsolatban ilyen szinten nincsen meg a bizalom, az nem jelent semmi jót. Egy kapcsolat egyik alapja a bizalom. Ha az nincs, az egész nem ér semmit, Shikamaru. Meg kell teremtened ezt, és neked kell, mert Ino nem képes rá egyedül. Kaito sem tudta soha leállítani magát. Jeleneteket rendezett, folyton kérdőre vont. Nagyon sokszor már csak annyit voltam képes vele szemben érezni, hogy idegesít és fáraszt. Már attól feszült lettem egy idő után, ha a közelemben volt. Gondolom, nem kell elmondanom, hogy ez milyen hatással volt az egész kapcsolatunkra. Kerülni kezdtem a férfi ismerőseimet, egyre kevesebb időt töltöttem a barátaimmal... A nagy részüket elvesztettem miatta. Szerettem Kaitót, most is szeretem valahol, de nem kellett volna hagynom, hogy mindenkitől elszigeteljen, mert neki úgy volt kényelmes. De hagytam, mert vele akartam lenni, és nem szerettem volna több veszekedést emiatt.

Egy ideig hallgattak, Temari elgondolkozva befejezte a vacsoráját, és a férfi sem mondott semmit, míg ő is meg nem ette az ételt. A száját törölgetve gondolkozott.

- Hogyan oldottátok meg? - kérdezte végül hümmögve Shikamaru, még mindig az ölébe meredve.

- Sehogy - felelte Temari és egy nyögéssel feltápászkodott. Lesöpörte a nadrágjáról a rátapadt koszt és fűszálakat. - Meghalt, mielőtt bármi érdemleges történhetett volna az ügyben. - Shikamaru nyelt egyet, némán a nőre bámult, aki most feszesen, nyugtalanul rámosolygott. - Visszamegyek a szállásomra. Gondolkozz ezen, rendben? Jó éjszakát, Shikamaru.

A férfi motyogott valamit, ami beleegyezésnek tűnt, és figyelte, ahogyan Temari elsétál, és egy hanyag mozdulattal egy szemetesbe dobja a kiürült és visszazárt dobozt.

Mozdulatlanul ott ült még egy darabig, amíg teljesen be nem sötétedett és fel nem jöttek a csillagok.

*****

Itachi némán figyelte, ahogy Sakura Tobi nélkül, a fejét rázva és mosolyogva becsukja maga mögött a háló ajtaját. A kinti beszélgetés nagy részét hallotta, de mikor a lány megszólalt, nyilvánvaló volt, hogy azt hitte, nem ért el hozzá a hangjuk, így hát úgy tett ő is. Talán csak feleslegesen zavarba hozná vele.

- Tobi elaludt odakint - mondta nevetve, míg felmászott mellé az ágyra. - Kisaméval alszik ma este, bár nem tudom, hogy fognak elférni.

- Ne aggódj, Tobi megoldja - mondta a férfi, figyelve, ahogy Sakura egy mosollyal kinyújtózkodik. A hasán felcsúszott a póló, felfedve a hasát egészen a köldökéig. Még a lábujjait is megfeszítette, mielőtt egy aprócska hanggal hagyta volna elernyedni az izmait. - Úgyis kitúrja Kisamét, ha nem fér el - tette hozzá végül, mikor a lány felé fordult és a takarón pihenő alkarjára hajtotta a fejét.

- Hogy került Tobi az Akatsukihoz és hozzád? - kérdezte kíváncsian Sakura felpillantva rá, és a férfi összepréselve az ajkait elkerülte a tekintetét. - Azt mondtad, Madara és Zetsu új testet alkottak neki.

- Igen, azt mondtam - felelte kissé kelletlenül Itachi, a szabad kezének tenyerével lassan végigsimított a lány nyakán, amiről a tincsei nagyrésze lecsúszott, mikor oldalra fordult. Végigfutatta az ujjait a nyaka szép ívén a füle tövéig. - Már meggyógyult, mikor hozzánk került. Zetsu hozta el - mondta röviden, aztán hallgatott, figyelte, ahogyan az ujjai a puha, rózsaszín tincsek közé csúsznak.

- És mi van Madarával? - kérdezte halkan és kicsit óvatosan Sakura, a szemei komolyak voltak, tapogatózók.

- Semmi nincsen Madara Uchihával - vágta rá Itachi, egy hajszállal keményebben, mint akarta. - Beszélhetnénk valami másról?

- Nem akarok - felelte megvonva a vállát a lány, a reakcióját figyelve és mikor a másik szemei elsötétültek, már tudta, hogy nem volt jó ötlet éppen most és éppen ezzel kapcsolatban merésznek lenni.

- Én viszont igen - mondta halkan, ellentmondást nem tűrően Itachi, az ujjai most mozdulatlanok és merevek voltak a hajában. - Beszéljünk inkább Sayura Senjuról - javasolta, sejtve, hogy a lánynak ugyanolyan ez a téma, mint neki Madaráé. - Vagy beszéljünk Konoha védelmi rendszerének hiányosságairól az Akatsukival szemben. Vagy beszéljünk arról, amit eltitkolsz előlem.

- Melyik titokra gondolsz? - kérdezte fintorogva, egy gúnyos félmosollyal Sakura.

- Nem tudom. Válassz egyet - nevette el magát halkan a férfi. - Már persze, ha van olyasmi, amit elmondhatsz nekem.

- Majdnem mindet elmondhatnám - vonta meg a vállát Sakura. - Tudom, hogy nem adnál ki soha senkinek. Nem a bizalomról szól. Csak vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tudsz, amíg el nem érkezik a megfelelő idő.

- És mikor jön el az a megfelelő idő? - kérdezte lassan Itachi, mire a lány az oldalához simulva felsóhajtott.

- Talán soha. Nem tudom - vallotta be. - Elmondok neked valamit, de remélem sejted, hogy ez oda-vissza működik.

- Tudni akarod az egyik titkomat? - Itachi komolyan fürkészve a tekintetét újra megmozdította a kezét. Lassan átfésülte a tincseit, míg gondolkozott. - Nos, rendben. De még nem tudom, melyiket árulhatnám el. Gondolkoznom kell rajta.

- Jól van. Addig én elmondom az enyémet - egyezett bele a lány, de aztán hosszan hallgatott, úgy tűnt, mintha nem tudná, hol kezdje. Itachi türelmesen kivárta, miközben arra gondolt, hogy megpróbáljon-e egyáltalán úgy tenni, mintha meglepődne, mikor elmondja neki, hogy terhes. Vágja rá, hogy ő meg teljesen odavan érte és legszívesebben most azonnal elvenné? Szép is lenne. De titok mindkettő. Nem egészen; de valahogyan mégis az. - Mérges leszel rám - szólalt meg hirtelen Sakura és a férfi a gondolatai közül kiszakítva kicsit furcsán rábámult.

- Már miért lennék mérges? - kérdezte értetlenül, Sakura pedig egy sóhajjal összeszedve magát és a gondolatait, belevágott.

- Oké - mondta egy hatalmas levegővétellel. - Emlékszel, amikor azt mondtam, chakratároló vagyok? - kérdezte, mire Itachi összeráncolta a homlokát.

Nem egészen ilyen nyitásra számított, de végül kicsit fészkelődve észbe kapott.

- Nehezen tudnám elfelejteni - mormolta, míg kíváncsian Sakurára meredt. A lány nyugtalanul kerülte a tekintetét és Itachi kezdett igazán kíváncsi lenni. - Mi van vele?

- Az elejéről kezdem - mondta Sakura. - Mire a végére érek, érteni fogod az összefüggést. - Kieresztett egy sóhajt, majd felsandított a férfira, aki homlokráncolva figyelte a vonakodását. - Szívproblémákkal születtem. - Itachi ujjai újra megálltak a hajában. - Illetve, csak eggyel - helyesbített gyorsan a lány. - Az orvosi blablát most megtartom magamnak, a lényeg az, hogy a szívem nem működött rendesen, amikor megszülettem. Pár napos voltam, amikor rájöttek, hogy nem egészen van velem rendben minden. Jó pár műtétet helyeztek kilátásba, de nem igazán volt hosszútávú, teljes megoldás egyik sem. Egész életemben ettől a betegségtől szenvedtem volna, nyilvánvalóan soha nem lehettem volna kunoichi. Találtak egy kicsit szélsőséges megoldást, de nem volt teljesen biztos benne senki, hogy túlélem. Ha nem próbálják ki, mára már túl lennék egy pár szívrohamon és hasonlón. Lehet, hogy már nem is élnék - mondta csöndesen, a férfi pedig szinte erőszakkal vette rá magát, hogy megmozdítsa a kezét. Feszülten lesöpört egy kósza tincset Sakura füléről, és száguldó gondolatokkal a fejében, lágyan körberajzolta a mutatóujjával. - Örülök neki, hogy megtették, de így sem egyszerű együtt élnem vele. Problémákat okoz - semmi súlyosat, igazából inkább kellemetlenséget kellett volna mondanom -, de legalább élek.

- Mi volt az? - kérdezte Itachi halkan. - Milyen megoldásról beszélsz?

- A szüleim shinobik, és elég nagy esély volt arra, hogy én is az leszek - folytatta lassan a lány. - Igazából csak ezért merték megkockáztatni. Tudod, hogy a civilek nem tudják irányítani a chakrájukat, ahogyan a shinobik, de azok, akik két ninja gyermekeként születnek, ha nem is mindig lesznek shinobik, már a tudás lehetőségével jönnek a világra. Ha nem is teljesen, de bizonyos szintig ösztönösen képesek használni a chakrájukat. Persze, ahhoz tanulás és kiképzés is szükséges, hogy valaki igazán tudja irányítani a benne rejlő erőt. Nálatok, mármint úgy értem a klánoknál, ez jóval egyszerűbb. Ott szinte nem is kérdés, hogy egy gyerek shinobi lesz, ha tehetséggel születik, hiszen jóformán mindenki shinobi körülötte. A levegővel szívja magába, hogy azt mondjam. - Sakura tett egy tétova, bizonytalan csuklómozdulatot, Itachi pillantása pedig követte a tekintetével. Hezitálásról árulkodott az az önkéntelen gesztus, és a férfi biccentve eltépte a pillantását a keskeny csuklójáról és a vékony ujjairól, mikor azok megpihentek a combján, közvetlenül a térde fölött. - De ez nem mindig ilyen egyszerű. Úgy gondolták, elég nagy az esélye, hogy shinobi leszek, így hát megműtöttek, és egyszerűen csak egy shinobi szívchakrájából belém ültettek valamennyit. - Itachi ráncai a homlokán aggódón elmélyültek.

- Szívchakra beültetés? - kérdezte összezavarodva. - Soha nem hallottam még ilyesmiről. Várj, ha most valaki más chakrája van... Hogyan tartották a problémás területen? A chakra kering, mint a vér, hiába marad bizonyos mennyiség állandóan egy területen, az is mindig megújul, akkor hogyan... Minél régebben a testben tárolják a chakrát, annál többet veszít az erejéből. Akkor most még működik ez? Minden rendben a szíveddel? Nem fogsz csak úgy...

- Nem, nem fogok - mosolyodott el finoman Sakura, és egy megnyugtatóan apró kézmozdulattal végigfutatta az ujjait a térdén. - Elég bonyolult eljárás, lehet nem tudom majd rendesen elmagyarázni neked - folytatta lassan a lány. - A chakra képes működtetni az izmokat, ha azok többet nem, vagy átmenetileg nem képesek ellátni a feladatukat. Ugyanez vonatkozik a szervekre is. Ezért gyorsabb a gyógyulási folyamat a shinobiknál, egyébként - jegyezte meg még gyorsan, mielőtt visszakanyarodott volna az eredeti témához. - Ha a tüdőd összeomlott volna, a chakrád képes lett volna tovább működtetni egy jó darabig a légzésedet, még akkor is, ha teljesen a funkcióját vesztette. Persze ehhez szükséges a megfelelő technika is, ami az orvosi kiképzés alapjaihoz tartozik, de láttam már egy-két esetet, amikor egy shinobi teljesen magától, a tudás nélkül, egyszerűen csak ösztönből, anélkül, hogy a tudatában lett volna, mit csinál végrehajtotta. Az élethez való ragaszkodás csodákra képes. Hallottam egy olyan esetről, amikor egy civil is megtette ugyanezt. Egy civil, aki soha nem volt képes irányítani a chakráját, csak amikor az élete múlott rajta.

- Szóval, most folyamatosan használod erre a chakrád? Ezért vannak a pecséteid is? Vésztartaléknak, ha ideiglenesen kifogynál és megfelelően működtetned kéne a szívedet? - kérdezte Itachi, a hangjában enyhe, tompa idegesség rezgett.

Ha valóban így működik ez, akkor vajon meddig képes ezt a kockázatos hazárdjátékot űzni? Hiszen elég egy komolyabb támadás, hogy elveszítse a chakratartalékait, és akkor mit csinál majd? Összerogy és meghal, ha nem marad semmije? Borzasztóan hangzott. Már a helyzet feltételezése is felkavarta a gyomrát és felgyorsította a szívverését.

- Nem - mondta egy nehézkes félmosollyal Sakura. - Van hozzá némi köze, az igaz, de nem úgy, ahogyan te gondolod. Csak hadd magyarázzam el, jó? - Mikor Itachi gyorsan bólintott, mintha türelmetlen lenne és minél hamarabb hallani akarná az egészet a maga bonyolultságában, folytatta. - A szívchakrám nagy része nem az enyém. A chakra akkor éri el a végleges mennyiségét a testben, mikor a pubertáskor végén a hormonok már nem veszik olyan mértékben igénybe a testet. Akkor van ideje és kapacitása a testnek teljesen kifejleszteni a chakratermelését, amihez akkor már megvan az irányításához szükséges tudás is. Pár napos kisbabaként az ember chakrája nagyjából pont annyi, mint egy civilé egész életben. Van, de nem sok. Mint ahogyan az állatoknak is van egy kevés chakrájuk. Éppen annyi, amennyi a létezésükhöz szükséges, semmi több. Ezt a chakramennyiséget nagyon nehéz bármire is használni, és igazából teljesen haszontalan abban a tekintetben, hogy karban tartson egy szervet, vagy akár csak egy izmot is. Így szükségem volt hozzá némi chakrára, hogy hatásos legyen a módszer. Nem tudom, kitől kaptam, ahogy azt sem, hogy miért volt hajlandó beleegyezni egy ilyen komoly és kockázatos beavatkozásba. Szintén szívproblémákat okozhat, ha valaki a legkisebb mennyiségét is elveszíti a szívchakrájának. Gyanítom, hogy olyasvalakit választottak, akinek éppen megújulóban volt a szívchakrája - nem egy órához igazodó folyamat, de meg lehet oldani -, és ha az éppen termelődő chakrát csapoljuk meg, akkor nem nagyon marad vissza semmilyen probléma. A chakrát egy pecséttel zárták a megfelelő helyre, így nem vándorol el úgymond - mondta Sakura maga elé meredve. - Nem az működteti a szívemet, de sokat segít. Képes lennék nélküle is élni valameddig, de nem túl biztonságos és most már elég nagy butaság lenne feloldani a pecsétet. - Még egy pecsét. Itachi egy nagy, mély levegővétellel igyekezett lenyugtatni a felborzolt idegeit. Egyszerre volt borzalmas és lenyűgöző gondolat, hogy mennyit képes elbírni a mellette fekvő, vékony test. - A kapott chakra már annyira a részemmé vált, annyira belevegyült az enyémbe, hogy képes vagyok felfrissíteni úgymond. Megújitani nem, de valamilyen formában reprodukálni. Ez már sejtszintű biológia igazából és elég bonyolult, szóval most nem megyek bele a részletekbe. De ez a lényeg.

Itachi hallgatott, ahogy a lány is, és maga elé meredve lázasan gondolkozott.

- Ezért vagy chakratároló? Azért mert olyan fiatalon idegen chakra került a testedbe? - kérdezte végül zavartan, és Sakura elmosolyodott.

- Nem, nem azért. Chakratárolóként születtem, nem azzá váltam. Igaz, hogy nem lennék képes ennyire, ha ez nem történik meg. A testem sokkal könnyebben jutott el odáig, hogy más chakráját legyen képes tárolni, mert gyermekkorom óta folyamatosan hozzászokott. Eleinte persze nehéz volt így is, de sokkal nehezebb lett volna enélkül. A pecsétekkel is ez a helyzet. A szervezetem olyan régóta rejt magában egy pecsétet, hogy nem zavarja a többi. Sokat olvastam a témában, mert nagyon érdekes. A pecsétek elleni rezisztencia ugyanúgy kifejleszthető képesség, mint ahogyan a mérgek elleni védelem is, de ugyanez már nem áll a chakrára. Az idegen chakrára való teljes rezisztencia nem létezik, akkor is hatással van a testre, ha évtizedek óta chakratárolóként működik valaki. Nagyon érdekes a különbség és nagyon jól el is van magyarázva a...

- A kisei könyvekben - mormolta Itachi halkan a szavába vágva. - Igen, tudom.

- Olvastad őket? - kérdezte kicsit csodálkozva és izgatottá válva a lány. - Annyira fantasztikusak, mint egy-egy mesevilág, pedig tudod, hogy minden szava igaz és tökéletesen vonatkoztatható a való életre, mégis kicsit olyan mindegyik, mint egy estimese - mondta egy mosollyal, és a férfi lepillantott rá.

- Igen, mindet olvastam - ismerte el újra végigsimítva Sakura tincsei között. - Mármint azokat, amiket megtaláltak - tette még hozzá elgondolkozva. - Három évig gyakorlatilag minden szabad időmet olvasással töltöttem. - Itachi elrévedve a lány feje búbjára meredt és a felé forduló, mosolygós zöld szemekre. - Ezért... - A torkát köszörülve egy pillanatra elhallgatott, mert rekedt volt a hangja. - Ezért ismered azt a technikát. Amivel meg tudod állítani a szívedet. Amit akkor használtál, mikor pánikrohamod volt Sasuke miatt - mondta halkan, Sakura tekintete pedig ellágyult a férfi szemében látszó aggodalomtól.

- Irreverzibilis kardiogén sokknak hívják - felelte szinte némán. - Ha nem teszem meg, ha nem állítom le a szívemet, ott és akkor perceken belül meghaltam volna.

- Ha bármikor újabb pánikrohamot kapsz... Belehalhatsz? - kérdezte Itachi, a hangja újra rekedt volt, de most nem is érdekelte.

- Nem minden esetben - felelte lassan Sakura, a szeme elfordult a súlyos, nehéz pillantásától. - Egy súlyosabb roham esetén igen, lehetséges.

- Nem lehet megelőzni, vagy megszüntetni a pánikrohamokat? - ráncolta a homlokát a férfi, mire a másik végighúzta az ujjait a térde alatt.

- De igen. Gyógyszer is van, több is, de nem mindenkinél válik be. Azon kívül... - Sakura megvonta a vállát. - Pszichológiai tényezők segíthetnek. Mint például az, hogy mellettem vagy. - A hangja szinte suttogássá halkult, ahogy elgondolkozva cirógatta a bőrét. - Ha biztonságban érzem magam, erősen csökken az esélye egy rohamnak. A gyógyszereket még nem próbáltam. Van még két dobásom ezzel a jutsuval, ha szükséges. Károsítja a szívizmot és az oxigénellátást, de átmeneti, hirtelen vészhelyzeti megoldásnak megfelel.

- Nem, nem felel meg - vágta rá Itachi egy rosszalló pillantással. - Holnap reggel Kisame első útja egy orvoshoz vezet majd, akinek vannak ilyen gyógyszerei. Végig fogod próbálni mindet, világos?

- Ez nem egészen így működik - nevette halkan Sakura, és felemelve a fejét egy puha csókot nyomott a csípőcsontjára. - Ki fogom próbálni, amelyiket... Amelyiket most lehet nekem - mondta végül, aztán újra elmosolyodott, és a hasára hajtotta a fejét, a haja végigömlött a combján, a hasán és a csípőjén, picit csiklandozva a bőrét. Tényleg. Terhes. Egyáltalán szedhet gyógyszert ilyen esetben? - Most jól vagyok. Nem fog jönni egy másik sem egyelőre. Talán később visszatér majd, erre megvan az esély, igen. De igazából Sasuke váltotta ki, előtte soha nem volt, és csak kétszer fordult elő.

- Az pont kettővel több, mint amennyi kellett volna, hogy legyen - morogta Itachi elégedetlenül.

- Minden rendben - mosolygott rá Sakura, a tenyere kíváncsian siklott végig az oldalán. - Tudom kezelni. Ne aggódj.

Itachi gondterhelten felsóhajtott. Komolyan, mintha az olyan könnyű lenne. Nem aggódni. Kezdte tényleg aggasztani, milyen titkokat őrizhet még, ha ez volt az, amit elmondott neki. Nyilván nem a legrosszabbal kezdte. Mi lehet ennél is nagyobb titok? Mi lehet az, ami ennél is jobban felkavarná? Mi lehet az, amit csak a megfelelő időben mondhat el neki?

Mégis mibe keverte bele magát már megint?