Kisame tekintete akaratlanul is újra meg újra visszavándorolt Pein arcára, amikor éppen tétlenül várt Sakura következő utasítására.

Nem emlékezett rá, hogy bármikor is látta volna ilyen nyíltnak a férfit és ez nagyon zavarta. Fogalma sem volt róla, mi ültette ezt a szinte szorongóan nyomasztó érzést a gyomrába, de egyáltalán nem tetszett neki. Az elmúlt egy órában olyan dolgokról hallott, amikről még soha ezelőtt. Ha belegondolt, hogy Pein olyan témákat érint egy lánnyal szemben, akit pár hete ismer, mikor velük, akik többé-kevésbé egy évtizede vele vannak és mellette harcolnak az eszméiért...

Mi teszi ezt a bizalmat, ezt a nyíltságot, mikor még előttük is tartja a száját? Ilyen, amikor Konannel van? Vele megbeszéli ezeket? Tudta, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást, de nem ismerte soha az egész történetet. Mondjuk, abban teljesen biztos volt, hogy most sem a teljes igazságot hallotta, de nem is reménykedett benne, hogy így lesz. Őszintén szólva, a múlt gondjai a múltba tartoztak, akkor is, ha segíthettek volna megérteni a jelenlegi Peint, aki most Sakura elmélyülten dolgozó kezét bámulta Itachi tüdején.

Beszélt a háborúról, teljesen elmerült az összes borzalmában, amilyen szemléletesen csak tudott, és ez ismerős terep volt Kisame számára, így hát megnyugodott valamennyire. Ezt a Peint ismerte. A szavakkal manipuláló Peint, aki úgy körbecsavarja a szavaival az embert, hogy alig talál belőle kiutat. A tekintete Sakurára siklott, aki néha fel-felpillantva a férfira, a helyzethez képest nyugodtan csinálta a dolgát. Kisame figyelte, ahogy a lány zöld chakrája begyógyítja a jó két centiméternyi lukat Itachi tüdején, míg arra gondolt, hogy Sakura nem látta a háborút. Valahogy örült neki, ha a zöld szemekbe nézett, mert tudta, hogy nem sokáig maradnának ilyen tiszták, ha látták volna mindazt, amit ő látott, és ez így volt helyes.

Pein mesélt az Akatsuki alapításáról, ami őt annyira nem érdekelte és tudta, hogy Itachi ismeri a történetet, de mégis odafigyelt, mert követni akarta a szavakat; Pein manipuláló, beszédes szavait, amik képesek voltak sok árnyalatnyi fontos jelentést adni a mondandójának. Elmondta még azt is, ki mikor csatlakozott és hogyan, Sakura pedig kíváncsian pislogott rá két bemetszés között. Úgy tűnt, ez már jobban érdekli, mint Pein élettörténete, bár arra is alaposan odafigyelt, de most Kisame szinte látta, ahogy a fejében elraktározza a szavakat. Mikor Kakuzuról és Hidanről mesélt, a lány figyelme szinte érezhetően megsokszorozódott; a keze egy percig mozdulatlanul pihent Itachi karján, mielőtt észbe kapott és Kisaméra sandítva folytatta volna.

Lassanként úgy tűnt, elérnek a beszélgetés, illetve Pein monológjának végcéljához; az Akatsuki céljaihoz, mert a férfi a világról és a működéséről kezdett beszélni, a hangja olyan magabiztos volt, mintha csak ő teremtett volna mindent és ezért értene is mindent; Sakurának nem tetszett az a hangsúly, de türelmesen hallgatott, és igyekezett mindent megjegyezni, ahogyan Kisame is.

- Ez a világ egy gyötrelmes és kegyetlen világ, tátongó, véres sebekkel az oldalán, amit mindenki ignorálni látszik, mintha csak láthatatlan volna, vagy az emberek szemeit homályosítaná el a mindennapok hályoga. Nem akarják észrevenni, meglátni a nyilvánvalót, nem akarnak törődni az élet borzalmaival, vagy a világ gondjaival, mert önzők, és egyedül a saját problémáikra koncentrálnak. Azt hiszik, ha nem figyelnek oda, elmúlik magától minden, majd valaki más megoldja, valaki, akinek több köze van hozzá, valaki, aki jobban ért hozzá, és nem veszik észre, hogy mások is pontosan ugyanúgy cselekednek, mint ők; nincsen ember, aki készakarva a gondok útjába állna. Hagyják, hogy az önzésük teret engedjen mások kapzsiságának és hataloméhségének. Az embereknek szükségük van valakire, aki tereli őket, mint a birkákat, mert az elméjük nem terjed tovább az egyszerű, hétköznapi gondolatoknál, mint hogy mennyibe kerül a tojás tucatja, vagy hogy mikor adódik lehetőség egy kis szórakozásra. Megalkották a saját világjaikat mindannyiunk világán belül, és elutasítják, hogy kívülre nézzenek, a saját falaikon kívülre, mert kényelmesek és felelőtlenek. Napról napra élve nem törődnek a nagyobb bajokkal, halogatják a megoldást, egymásra tolják a felelősséget és megpróbálnak minél távolabb maradni. Szemlélők akarnak lenni csupán, és nem olyanok, akik tesznek is a saját általános jólétükért, hiszen hosszútávon ez a lényege az egésznek, de bezárkóznak és úgy tesznek, mintha nem is hallanák a józan ész hangjait, így hát azok lassan zsibbadt némasággá tompulnak a szívükben. A végén pedig senki nem tesz semmit, a világ a vesztébe rohan, acsarkodik, kizsákmányol és viszályokat szít, az örökkévalóságig csak körbe-körbe zakatolva a gyűlölet kerekében, míg végül nem lesz más, csak egy rothadó szemétdomb, ahol az utolsó csontokon kutyákkal marakodnak majd, lealjasítva az egész emberiséget.

Sakura kezében biztosan, minden rezzenés nélkül és a rutin gyorsaságával dolgozott a szike, Kisame pedig a tekintetét a lány ujjaira szegezve hallgatott, a fejében pattogtak és szikráztak a szavak, miközben pontosan tisztában volt vele, hogy akármilyen elkeserítő is, ezek igaz szavak. Senkit nem érdekelt a szűk családi és baráti körökön kívül mások gondja. Mindenki úgy ítélte meg, nem az ő dolga segíteni. Nem mindenki; de rettenetesen sokan. Arra gondolt, ő is így került oda, ahol van, egyedül hagyták a problémáival és bár büszke volt rá, hogy egymaga is képes volt boldogulni, büszkeség ide vagy oda, néha bizony jó lett volna egy segítő kéz, vagy pár szó. Senkit nem érdekelt, mit fog enni másnap, amíg nekik van mit. Senkit nem érdekelt, hol fog aludni éjszaka, amíg nekik volt hol meghúzniuk magukat. Talán valakin, aki szép, egy árva, de csinos arcú gyereken megkönyörült volna valaki, de egy kékbőrű, ronda és piszkos kölykön? Rá sem akartak nézni soha.

Sakura, mintha hallaná a gondolatait, felpillantott rá, és Kisame a szeme sarkába gyűrődött leheletnyi ráncokból tudta, hogy mosolyog, és az a mosoly visszahúzta a valóságba. Ami volt, elmúlt, már nem szakadt utcagyerek többé, hanem felnőtt férfi és vannak barátai, akiknek nem számít, hogy néz ki, annak ellenére, hogy minden alkalmat megragadtak, hogy ugrassák vele. Ez sokkal jobb volt, kedves és barátságosan csipkelődő, mint azok a zavartan elkerülő, mindenhova máshova néző szemek, amik képtelennek tűntek megpihenni az arcán. Azok a szemek nem akarták elismerni a nyilvánvalót és ezáltal túllépni rajta, de ezek a szemek nem csak belenyugodtak a tényekbe. Még meg is kérdezték, hogy mi van, ha így van. Azt mondták; kit érdekel? Ő pedig hálás volt azoknak a szemeknek, mert messzebbre láttak, mint a többi szempár. Egy széles vigyorral válaszolt Sakura mosolyára, még akkor is, ha tudta, a lány nem teljesen látja a maszkjától. Kíváncsi volt, Sakura mit fog mondani ezekre a komor szavakra, de várnia kellett, mert Pein még korántsem fejezte be.

- Az emberiség olyan könnyedén és gyorsan le tudná számolni ezeket a problémákat, ha hajlandó lenne velük foglalkozni. Az agyuk kapacitása bőven engedné, hogy megoldást találjanak mindenre, de amíg senki nem törődik a nagyobb gondokkal, addig képtelenek lesznek leszámolni a bajaikkal, akkor is, ha igazából ez az, amit a lelkük mélyén akarnak. Olyan kevés ember van, aki valóban látja is ezeket az égető kérdéseket és ők sem mindannyian aktívan tesznek ellene. A természetük az, ami megakadályozza, hogy jobb életet éljenek, és ez soha nem is fog megváltozni. A túlélési ösztön túl erős ahhoz, hogy átengedje a terepet egy nagyobb képnek, amin javítani kellene, egy nagyobb méretű problémának, amit meg kell oldani. Alkudozni az istenekkel nem elég, kérni tőlük nem elég. A létező isteneknek sincsen hatalma ezt megváltoztatni, és ha már mindenképpen ennyire tehetetlenek és kényelmesek, hogy az istenekhez fordulnak, hát akkor szükségük van egy új istenre, aki ismeri őket és a gondjaikat. Aki ismeri a fájdalmat és ezáltal képes véget vetni neki. Valakire, aki végre feláll és azt mondja elég volt, elég volt belőletek, ha nekem kell megoldani, megteszem, de valami történni fog végre. - Sakura egy pillanatra felsandított Peinre, aki teljesen belemelegedve a beszédbe valahol a lány válla fölött bámult el mereven, mintha csak a semmibe beszélne. Sakura tekintete találkozott Kisamééval, aki csak megvonta a vállát, mielőtt a lány néma utasításának engedelmeskedve letisztította a frissen meggyógyított területet, hogy Sakura ellenőrizni tudja a munkáját. - Az embereknek szükségük van valakire, aki végre kiáll mindannyiuk helyett az igazságért és a békéért folytatott harcban, valaki, aki nem olyan tehetetlen, mint ők. Megvetem a hozzáállásukat, a halogatásukat, a felelősség kerülgetését, így úgy döntöttem, én leszek az, aki tesz valamit. Aki segít leküzdeni a láthatatlan ellenséget; a közönyt. Mert szükségük van valakire, aki képes véget vetni ennek a rengeteg rossznak, aki megálljt parancsolhat ennek a lassan, de biztosan kibontakozó, förtelmes fertőzésnek, ami a világunkat szennyezi. Nincs más megoldás, csak ez. Véget vetek az erőszaknak, a háborúnak, az éhezésnek és annak a töménytelen mennyiségű fájdalomnak, ami végighömpölyög az egész populáción. Ezért jött létre az Akatsuki, ennyi a célja; béke és igazság. Egy nyugodt világ, egy másik világ, ahol semmi más nem létezik, csakis boldogság. Ahol nincsenek többé árva gyermekek.

Sakura begyógyított egy újabb vágást és fel sem pillantva Peinre, nyugodtan és halkan megszólalt.

- Úgy gondolod, az erőszak és a háború megszüntetésének legjobb módszere az erőszak és a háború? - kérdezte, a zöld szemek a szemüveg fémkerete felett egy pillanatra felsandítottak a férfira.

- Nem mondtam soha, hogy a legjobb módszer. De nem látok más megoldást - mondta Pein a távolba révedve. - A bijuuk megteszik, amit parancsolsz nekik, ha azt kéred, pusztítsanak, pusztítani fognak. Nekik nem számít ennek a világnak a sorsa, hiszen megvan a sajátjuk, épen és üresen nélkülük, a hazatérésükre várva. - A lány kíváncsi pillantása visszatért a férfira, mielőtt újra Itachira koncentrált volna. Erről még soha nem hallott és arra gondolt, talán abban a könyvben van, amit Itachinál látott. Kölcsön kéne kérnie. -  Persze ehhez előbb el kell őket fognunk. A jinchuurikik összegyűjtésének célja csupán ez. Megszerezni a bijuukat, az erejüket, hogy békét teremthessünk. Hatalom nélkül képtelenség bármit is elérni. A hatalom pedig áldozatokkal jár. Sokszor nagy áldozatokkal és ezt kénytelenek voltunk elfogadni. - Sakura fején átvillant egy gondolat, az a jövőkép, az a mondat... De Pein folytatta, ő pedig félretolta magában a gondolatot későbbre. - Így hát megtesszük, amit meg kell tennünk, összegyűjtjük a jinchuurikiket, elszívjuk a démonokat és az erejüket egyesítve békét teremtünk. Hogy sikerül-e, az egyelőre a jövő zenéje, és nem tudhatom, hogyan alakulnak majd a dolgok, de ez a lényege.

- Tehát az Akatsuki tagjai nem mások neked, mint eszközök a békéhez - összegezte lassan Sakura, a szike a kezében ezúttal egy kisebb, elfeketedett darabot távolított el.

- így van - felelte nyugodtan Pein és úgy tűnt, elégedett vele, hogy képes volt elmagyarázni a lánynak a dolgokat, aki meg is értette, nem csak a mondanivalóját, hanem a szempontját is. - Sosem állítottam mást, ezzel ők is pontosan tisztában vannak és még mindig mellettem harcolnak az igazságért.

A lány lassan a fejét ingatva felnézett Kisaméra.

- Hiszel ebben a módszerben? - kérdezte a férfit, aki megvonta a vállát.

- Nem, nem igazán. De nézd, csillagom, más sem állt elő jobb tervvel, és ő legalább őszinte. Nem mondom, hogy minden szava aranyat ér, mert többnyire csak egy rakás szar, amit hajlandó hozzánk vágni, de nem hazudik. - Kisame Itachi tüdejét bámulva újra megvonta a vállát. - Nem bánik velünk rosszabbul egyébként, mint bárhol máshol. A shinobi mindenhol shinobi, ez a munkája, az életstílusa. Egy szökött és áruló shinobi pedig nem kívánhat többet. Nem etet minket hazugságokkal, és nem vagyunk egyedül. Az, ha közben a világ maga is megszabadul a hazugságoktól... Az már csak hab a tortán.

Sakura figyelmesen fürkészte a tekintetét, és mikor felnézett rá, bólintott.

- Értem. Nem találtál semmilyen más megoldást? - kérdezte most Pein felé fordulva.

- Ez a leghatékonyabb. - Pein kíváncsi pillantása a szemüveg mögött csillogó szempárra koncentrált. - Mit tennél a helyemben? Te találnál másik megoldást? - kérdezte végül mindenféle érdeklődés nélkül, mintha nem is várna választ, a lány mégis kinyitotta a száját és ez már felkeltette a figyelmét.

- Nem tudom, hogy találnék-e. Fogalmam sincs, őszintén. De azt tudom, hogy nem elégednék meg ezzel. Nem tudom, miért gondolod, hogy gyilkossággal, vérontással és megfélemlítéssel boldogságba és békébe kergetheted az embereket.

- Talán menjek oda egyenként mindenkihez és kérjem meg őket szépen, ugyan lennének már szívesek abbahagyni az önpusztítást? - kérdezte gúnyosan Pein. - Ha azt gondolod, hogy ez beválna, akkor naívabb vagy, mint hittem.

- Igen, az vagyok - nevette halkan Sakura. - Nem hiszem, hogy ez a módszer működne, főleg mivel mindenki ellenségként tekint rád és nem barátként, vagy szövetségesként. De komolyan, kipróbáltad már? Honnan tudod, hogy nem működne? - kérdezte mosolyogva, míg a chakrája zölden felizzott. - Nyilván nem működne, tudom. Pontosan tudom. Csupán arra próbálok rávilágítani, hogy nem helyes sziklaszilárd bizonyossággal valami mellé állnod, ha egyszer nincsen elég tény és bizonyíték a kezedben. Mi a helyzet a B tervvel? Vagy a C tervvel? Semmi más nincsen, csak ez az egy lehetőség? Kötve hiszem. Hogy is mondjam... Ismered a pillangó effektus teóriát? - Mikor Pein bólintott, Sakura is azt tette. - Oké. Naív, de igen, így van, én ebben hiszek. Igaznak tartom. Mert akármit teszek, az kihatással van másokra, akár akarom, vagy akarják, akár nem. És azok az emberek másokra vannak hatással, akik megint másokra és így tovább. Ha valamit teszel, rosszat vagy jót, az hatással lehet az egész világra. A legtöbbször nincs így, de mégis, nagyon sokszor igen. Valahányszor teszek valamit, erre gondolok. Sosem tudhatod, mikor mekkora benyomást teszel a világra, mit változtatsz meg éppen és melyik irányba. Így hát megpróbálom mindig a helyzethez képest a legjobb megoldást megtalálni, és igen, hiszek benne, hogyha valami jót teszek, az mások által nagyon sokáig eljuthat és akár életeket tehet jobbá. Ahogyan te gondolkozol, az, nos... - Sakura halkan nevetve felnézett rá, és egy bocsánatkérő mosollyal folytatta. - Az nagyon hasonlít egy kezdő orvos gondolkodására, már elnézést a hasonlatért. A legelső dolog, amit megtanultam, az volt, hogy nem gyógyíthatok meg mindenkit. Az emberek... halandók, meghalnak, mert ez az élet rendje, és akármilyen fájdalmas is, így van jól. Mert mi lenne, ha örökké élnénk? Lenne értelme akárminek, ha tudod, hogy mindent kipróbálhatsz egyszerre, hogy akárki lehetsz, mert lesz időd rá? Ha belegondolsz, tulajdonképpen olyan, mintha azt mondanád; itt ez a kórház, vannak betegek, vannak egészségesek. Adjunk nekik rossz gyógyszereket, hogy rájöjjenek, mennyit ér az egészségük, hogy jobban vigyázzanak rá. Tudom, értem, hogy mit szeretnél. A végcél teljesen rendben van, de a módszer rossz. Legalábbis, nekem nem tűnik helyesnek. Hogyan teremthetnél békét háborúval? Hogyan gyógyíthatnál meg valakit méreggel? Lehetséges, hogy sikerrel járhatnál, ez igaz. De mennyi az esélye? És akkor sem a te érdemed lesz, hanem a véletlené. Érted, mire akarok kilyukadni, ugye? - kérdezte Peinre meredve, a kezével egyetlen rezdülés nélkül alig egy centire eltartva a szikét Itachi tüdejétől.

- Arra, hogy nem értesz egyet velem - kezdte elbambulva Pein. -, mert nem gondolod, hogy elég nagy hatással leszek az emberekre a módszeremmel, mert az nem a megfelelő.

- Ha jónak is tartanám, amit teszel és tenni készülsz, akkor is így gondolnám. Az emberek nem lesznek csak azért boldogok és kedvesek egymással, mert megijeszted őket a háborúval, a fájdalommal és az éhezéssel. Ettől csak még tovább vezeted őket az úton, amit el kívánsz söpörni. Ez nem így működik, Pein. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem is ebben a valóságban élnél, mintha nem ismernéd igazán az emberi természetet, holott tudom, hogy nem így van, hiszen a megállapításaid igazak. Tapasztaltam magam is. Egyszerűen csak...

- A bijuuk erejével létrehozható egy végtelen, erős illúzió - vágott a szavába Pein. - Nem úgy gondolom, hogy ráuszítom a nemzetekre és az emberekre a démonokat, hogy addig pusztítsanak, míg béke nem lesz, dehogy. Az ostobaság volna, és soha nem érném el a célom. Nem, ez az illúzió megtörhetetlen és elhozza a békét mindannyiunknak. Mindenki a saját álomvilágában él majd, ő lesz a legjobb, boldog lesz és elégedett.

Sakura keze megállt Itachi mellkasa felett és Peinre bámult.

- Jól hallottam, tulajdonképpen most azt mondta, hogy belekényszeríti az embereket a békébe? - kérdezte végül zavartan Kisamét. - Egy hamis békébe, ami egy illúzió? Egy békébe, ami valójában nem is létezik és soha nem is fog? Várj, azt mondtad, illúzió? - Még zavartabban Peinre pislogott. - Úgy érted, egy genjutsu? Azt akarod, hogy Itachi genjutsuba vonja az egész emberiséget és hamis békébe zárja őket? Ezért volt olyan fontos Itachi szeme? Ez...

- Nem. Ezekre a kérdésekre nem adhatok választ, de nem, nem így tervezem - vágott a szavába az eddiginél jóval merevebben Pein. - Természetesen nem foglak beavatni mindenbe, Sakura Haruno. Így is többet tudsz, mint bárki más, az Akatsuki tagjain kívül persze. Csupán azért osztottam meg ezt veled, mert az embereim úgy tűnik, adnak a véleményedre és megbíznak a józan ítéletedben. Nem fogom megmásítani a véleményemet azért, mert nem értesz egyet velem, vagy a módszereimmel. A kíváncsiság hajtott, semmi más. A témát lezártnak tekintem.

- Egyvalamit még engedj meg nekem - mondta Sakura, és Kisame figyelte, ahogy az utolsó elhalt rész helyét is begyógyítva nekikezd a műtét befejezésének. A fémeszköz, ami eddig egy kicsit szélesebbre tárta a rést Itachi bordái között, most egy halk hanggal ért le a műanyag tálcát fedő, többrétegnyi papírtörlőre. - Miért kell meghalniuk a jinchuurikiknek ebben a folyamatban? Miért kell teljesen ártatlan emberek életét feláldozni ezért a te olcsó, vásári utánzat békédért?

Mikor Sakura felpillantott Peinre a tekintete kemény volt és mérges, Kisame pedig kíváncsian az újra védekező testtartásba helyezkedő Peint fürkészte.

- A bijuuk a testük részei, mint a karjuk vagy a lábuk. Az eltávolításuk erős vérzéssel jár, nem igaz?

- Igen, de nem halállal - felelte kihívóan Sakura, míg a tenyere Itachi mellkasán az összeillesztett bőrre simult, és újra felragyogott a chakrája. - A vérzést el lehet állítani. Léteznek amputációk, amik halállal járnak, de nagyon kevés százalékban. Áruld el nekem, Pein, egy bijuu eltávolítása egy jinchuurikiből minden lehetőség szerint halállal kell, hogy végződjön, vagy az életük megmenthető volna?

- Fogalmam sincs - felelte lassan Pein.

- Mert soha nem is érdekelt - morogta undorodva a lány és a fejét rázta. - A múltkori beszélgetésünk alkalmával említettél valamit erről a te illúzióba fojtott világodról. Emlékszel rá, mit mondtál? - Mikor Pein sötét arccal bólintott, Sakura folytatta. - Azt mondtad, egy olyan világot akarsz teremteni, ahol nincsenek vesztesek, csak győztesek, egy olyan világot, ahol... Kinek a szavai ezek? - kérdezte végül zavartan, aztán Peinre bámult, de a férfi nem mondott semmit, így halkan, csak magának elismételte a szavakat. - Egy olyan világ, ahol minden álom beteljesül, ahol... - Sakura megállt, az ujjai körül elenyészett a chakra. - Honnan ismered Madara Uchihát? - kérdezte végül, a hangja komoly volt és próbált teljesen higgadt maradni, de nem igazán sikerült.

- Te honnan ismered Madara Uchihát? - kérdezett vissza Pein, aki valóban teljesen nyugodtnak tűnt, pedig korántsem volt az.

- Innen-onnan - fintorodott el Sakura, mikor rájött, hogy a férfi nem fog válaszolni, míg folytatta Itachi sebének gyógyítását. Kisame a fejét kapkodva kicsit rácsodálkozott a lány válaszára. - Nem mondanám beható ismeretségnek, de legyen is elég ennyi.

- Részemről is hasonlóképpen - felelte fanyar gúnnyal Pein.

Aztán hallgattak. Figyelték, ahogyan a bőr apránként összeforr Itachi mellkasán, és bár úgy tűnt, a seb egy darabig megmarad még, de az izmok és az idegek minden gond nélkül újra csatlakoztak egymáshoz. Nagyjából egy fél óra telt el így, néma csöndben, míg mindannyian a saját gondolataikba merülve töprengtek, mikor Sakura végül felnézett Kisaméra és beszélni kezdett.

- Kisame, ha végeztem itt, tedd majd át Itachit az ágyba, és három óra múlva kelts fel. Addigra lesz elég chakrám, hogy tartsak egy biztonsági ellenőrzést, habár minden rendben van - mondta egy gyors fintorral Peinre pislantva, míg az utolsó apró résen át egy pár helyen kilyukasztott guminak látszó csövet helyezett be, de Kisame nem tudta megkérdezni, hogy mire való. - Be kell kötöznöd a mellkasát, de ezt itt hagyd békén - mondta a csőre utalva. - Felemelheted, hogy alatta is be tudd kötözni, de nagyon ügyelj rá, hogy nehogy kihúzd. Nem varrom még oda, de ha mégis kicsúszna, vissza tudom tenni oké? Ne próbáld meg egyedül, három óra nem jelent akkora kockázatot. Fertőtlenítés és kötözés után a lehető legóvatosabban kell átvinni az ágyba, az infúzió marad, tehát azt is viszitek vele. Ahogy ez a tasak lecsöpögött, itt sorrendben ezek a következők. Balról jobbra, Kisame. És úgy csináld, ahogy mutattam, rendben?

- Ö, oké. Fertőtlenít, kötöz, infúzióval együtt az ágyba - mormolta Kisame. - Balról jobbra sorrendben. Csillagom, te mit fogsz csinálni, amíg mi ezt mind...? Aludni fogsz? Csak mert támogatom, ha...

- Nem, el fogok ájulni - felelte nyugodtan Sakura, és az ujjai körül elhalt a chakra. - Kimerültek a tartalékaim. Ez normális egyébként - mosolygott rá megnyugtatón, és leengedve a kezét Itachi mellkasát nézegette. - Három óra. Egy perccel sem több.

- El fogsz...? - Kisame riadtan rábámult, és kis híján átugrott Itachin, mikor látta, ahogy Sakura szemei elhomályosulnak, mielőtt hátradől, de Pein már mögötte állt és elkapta a lányt, mielőtt egyáltalán félúton lehetett volna a padló felé.

- Csináld, amit mondott. Beviszem - mondta Pein Kisaménak, és a férfi zavartan pislogva figyelte, ahogy Pein felkapja és a hálóba cipeli Sakurát, akiről lecsúszott a szemüveg, és egy halk koppanással a fólián landolt egy kisebb vérfolt mellett.

- Pein, vedd le róla a műtőscuccot - kiáltott utána, aztán rámeredt Itachira. - Hát, pajti, a végén csak ketten maradtunk. - Egy sóhajjal óvatosan lehámozta róla a lepedőt és megkereste, mi fog kelleni még. - Azt már most megmondom, hogy kurvára szerencsés vagy. Remélem tudod. Jód... Csipesszel - motyogta halkan, aztán Itachi nyugodt arcára bámult. - A végén még az eszedet is meghozza.

******

Itachi sötétségben lebegett. Nem a mindent eltompító, zsibbadt, nyomasztó sötétségben, hanem abban a puha, néma és átkaroló sötétségben. Majdnem olyan volt, mint az igazi alvás, eltekintve az álmok hiányától és a tudattól, hogy nem magától szenderedett el. Tudta, hogy valahol a sötétségen túl ott van Sakura, és éppen megmenti az életét.

Csak a gondolatai voltak, képek, álmok, hangok nem. Csak a saját fejének visszhangzó eszméi és szavai. Valóban volt ideje gondolkozni. Még kicsit több ideje is, mint szerette volna. Most nyugodt volt, elcsitult már benne a háborgó kétség. Nem tudta, mit kéne tennie, de már nem volt tőle ideges és feszült. Úgy érezte, ez az az állapot, amiről Sakura beszélt neki, ez a csendes beletörődés. Tudta, hogy nem irányíthat mindig mindent, az élet igen hamar megtanította rá, hogy ez nem így működik, mégis, amikor csak a helyzet engedte, jobban szerette, ha az ő kezében van a döntés.

Nem volt rossz tulajdonképpen önszántából kicsit hagyni, hogy minden menjen a maga útján, anélkül, hogy közbeavatkozna. Fogalma sem volt, mit fog tenni, a lelke egy mérleg volt, aminek ide-oda billentek az érvektől súlyos karjai, és sehogy nem tudta eldönteni, mit kéne tennie. Azt, hogy mit akar igazán már persze tudta. De ott volt az az indok, az a súlyos, ami úgy tűnt, valahogy mindig sikerrel jár, hogy maga felé billentse a mérleget. Nem tudta, mit tegyen. Nem tudta többé, mi a helyes és mi a helytelen. Hogy mi az igaz, és mi a hamis.

Így hát úgy döntött, nem dönt. Sehogy. Az idő talán meghozza a választ, amit keres, magától rávezeti az útra, amin tovább kell mennie. Ha pedig mégsem, később még mindig dönthet máshogy. Kicsit úgy érezte magát, mintha eltévedt volna, az az út, a sajátja, amin eddig olyan biztosan járt, hiszen ismerte már előre minden kanyarját, minden buktatóját, most egy másikba, egy új útba torkollott volna, amit nem ismert. Óvatosan és bizonytalanul állt rajta, egy helyben, azon gondolkozva, elinduljon-e, miközben az magától megmozdult a lába alatt és magával húzta őt is. Ha már úgyis halad, kifejezett szándék nélkül, miért is ne indulhatna el végre ő maga? Valahogy hirtelen ez is az irányításról, a szabad akaratról kezdett szólni, és bár tudta, hogy gyakorlatilag a múltja rabja, furcsa, de mégis volt szabad akarata. Volt döntése. Így hát most tétován és lassan ugyan, de elindult. A kíváncsiság vezérelte, a tudni akarás, hogy vajon ennek az új útnak a végén is az várja-e, mint ami a régién. Szokatlan érzés volt; várni valamit, valamit, ami a jövőhöz tartozik, hiszen mindig tudta, hová tart.

Egy évtized óta most az egyszer nem volt teljesen biztos benne, hol fog véget érni, és ez a maga módján jó dolog volt. Nagyon régen nem érezte már ezt a kicsit izgatott kíváncsiságot bármivel is kapcsolatban, és ez a régi önmagára emlékeztette, a konohai Itachira, a gyerek és a tinédzser Itachira, aki a világon mindent tudni akart. Azt hitte, mindent tud már, mindent ismer. Milyen elbizakodott és nagyképű volt az élettel kapcsolatban, csak most értette meg igazán. Azt hitte, mivel jobban átlátja, mint mások, többet is tud. Holott mennyivel ostobább volt csak, hogy elhitte, milyen okos. Rossz ízt hagyott a szájában ez az egoista felsőbbrendűség gondolata, hiába tudta, hogy az alaptermészete része, hogy ez is örökség, akárcsak a sharinganja. Azt hitte, teljesen levetkőzte már ezt a megvetett arroganciát, de úgy tűnt, mégsem, és ez nem tetszett neki. Ahogy az sem, hogy tudta, valószínűleg soha nem is tudja majd elhagyni.

A néma sötétben az érzékelése jóval érzékenyebb volt, így rögtön megérezte azt a finom változást. A feje mintha lassanként elnehezült volna, majd apránként követte a teste többi része is. Mióta ez a csönd vette körbe, most először kezdte érzékelni a testét fizikailag is, és arra gondolt, vajon mi történhet ezen a sötétségen túl. Vajon Sakura még mindig a műtéttel van elfoglalva? Pein normálisan viselkedik? Kisame képes kicsit lecsillapítani a dolgokat? Pein annyira megmakacsolta magát újabban minden apró hülyeséggel kapcsolatban, Sakura pedig a szokottnál is ingerültebbnek látszott, olyan hamar felkapta a vizet... Furcsa volt, hogy a kezdeti kicsit ellenséges, de nyugodt hangulatukból lassan olyanná váltak, mint a meleg és a hideg levegő, ahogyan egymás közelében rögtön, önkéntelenül is vihart generálnak. Szinte tapintható volt a feszültség, és azt is észrevette, hogy Sakura igyekszik tudomást sem venni Peinről, ha nem muszáj, hogy elkerülje ezt, ahogy Pein is, de a helyzet rákényszerítette őket, hogy a kívántnál több időt töltsenek egymás társaságában.

Először nem is tűnt fel neki a változás, hiszen ugyanolyan sötétség vette körbe, csak a hirtelen a testében szétterjedő fájdalomra figyelt fel, és egy hangra, amit nem lehetett eltéveszteni. Valahol a sötétben Kisame hangosan horkolt, egy kicsit tompán, mintha messzebbről szólna. Egy másik hang is eljutott az agyáig, egy halk, ritmusos szuszogás, és egy vér és virág szokatlan elegyétől illatos, meleg test feküdt mellette. Érezte, ahogy megmozdul, hozzáér a karjához és aztán a szeme, ami mostanra hozzászokott ehhez az újfajta sötéthez rátalált arra a kicsit álmos és kába, de mosolygós, zöld szempárra.

- Szia - suttogta egy mosollyal, az ujjai végigsimították az arcát. - Hogy érzed magad?

Igen, kétségtelenül ébren volt, Konan házában feküdt az ágyon, Sakurával az oldalán, Kisame pedig odakint horkolt a nappaliban.

- Őszintén? - kérdezte végül rekedten, a hangja alig volt több, mint egy ajtó rozsdás sarokpántjának csikorgása. - Szarul.

- Az jó - mondta kuncogva Sakura, ahogy felült mellette és a füle mögé tűrt egy rakoncátlan rózsaszín hajtincset. Itachi szinte oda sem figyelve, szomjasan itta magába az arca, a szemei, a válla, az egész teste látványát. - Mármint, úgy értem, igen, így kell érezned magad - pontosított, mikor rájött, hogyan hangzott, amit az előbb mondott. - Ne mozogj, jó? Még nem szabad. Hol fáj?

- Mindenhol - felelte fáradtan és reszelősen, Sakura pedig föléhajolva a mellkasa ép részére fektette a tenyerét.

A chakrája fénye bántotta a szemét, így becsukta, míg a lány ellenőrzött mindent, egyúttal erősen tompítva is a fájdalmat a testében. Lassan, mélyen fellélegzett, és figyelte az érzést. Fájt ugyan levegőt venni, még így kicsit zsibbadtan is, de valahogyan sokkal könnyebbnek tűnt. Azon gondolkozott, hogy vajon másoknak ez mindig ilyen érzés-e. Még a levegő, amit belélegzett is furcsán tisztának tűnt. A szemhéján átszűrődő fény most elhalt, és kinyitotta a szemét, hogy megkereshesse újra azt a fáradt, de boldog tekintetet. Némán elmerült benne, a pillantása puha csöndjében és mosolyában.

- Minden rendben van - suttogta Sakura egy lágy mosollyal babrálva a mellkasán. Az ujjai végigfutottak a kötésen, olyan finoman, hogy szinte nem is érezte, csak sejtette az érintését. - Pár nap és teljesen rendbe jössz. - A zöld szemek az arcát fürkészték, a mosolya lassan sóhajjá mosódott, mikor a férfi nem mosolygott rá vissza. - Sajnálom, most még nem ihatsz. Az infúzió mindenről gondoskodik, de tudom, hogy az nem ugyanaz.

- Semmi baj - suttogta Itachi, hátha így a hangja is kitisztul kissé, de nem változott benne semmi. - Hogy vagy? - kérdezte végül a szemeit fürkészve.

- Ahogy kinézek - felelte a lány egy mosollyal. Már meg sem lepődött, hogy még most is az ő hogyléte érdekli a sajátja helyett. - Fáradtan. Ez volt az első műtétem teljesen egyedül, szóval elég büszke vagyok rá - tette még hozzá halkan nevetve. - Kisame mondjuk sokat segített - vallotta be gondolkozva, míg ellenőrizte a csövet a mellkasában, amit Itachi csak most vett észre, ahogy lefelé sandított. A kíváncsi pillantására a lány szinte azonnal válaszolt. - Ha még mindig fennállna a vérzés - mondta szinte suttogva. - És így a gyógyszerek is közvetlenül oda jutnak el, ahová kellenek.

- Miért beszélsz ilyen halkan? - kérdezte kicsit zavartan, és Sakura egy pillanatra átlesett a válla fölött.

- Tobi - mondta mosolyogva. - Mindenképpen velem akart aludni, és Kisame egyedül elfoglalja a kanapét. Mivel elég nagy az ágy, így elfér ő is. Hamar elaludt, egész nap mászkáltak Konannel.

- Mennyi az idő?

- Hajnali kettő. Aludnod kéne. - Sakura egy pillanatra a combja fölé hajolva felemelte a takarót, aztán visszatakarta. - Szükséged van valamire? Fájdalomcsillapító, akármi? Nem szédülsz? Hátfájás?

- Nem szédülök. A hátam fáj kicsit, de mindenhol máshol is - felelte Itachi lassan, teljesen felé fordította a fejét és a lány felemelt karja alatt Tobira bámult az ágy másik felén, aki tátott szájjal aludt. Sakura ujjai gyengéden a homlokához értek, ő pedig lehunyt szemmel, egy apró mozdulattal a tenyerébe simította a fejét. - Fáradt vagyok - ismerte be halkan, és hallotta a lány hangjában a mosolyt, amikor megszólalt.

- Tudom. Aludj csak. Pihenj. - A lágy suttogása mintha melegséggel vonta volna körbe, egy vastag, puha paplan melegével, és hagyta, hogy lassanként álomba ringassa. - Jót tesz, most szükséged van rá.

- Feküdj ide mellém - lehelte félálomban Itachi, míg arra gondolt, milyen jó lenne most felemelni a kezét, magához húzni Sakurát és a karjába zárni, úgy aludni, a haja illatától nyugodtan és elbódulva.

Már most nagyon utálta ezt a fizikai tehetetlenséget, és attól tartott, nem fogja túl sokáig bírni. Mit is mondott? Három vagy négy nap? Most egy örökkévalóságnak tetszett már a gondolata is. Mit fog csinálni ennyi ideig, ha nem érhet hozzá, amikor akar, ha nem csókolhatja meg, amikor akarja? Ez egyszerűen csak kínzás. Egy sóhajjal fogadta Sakura puha testének melegét az övé mellett, ahogy hozzábújt és óvatosan átkarolta. A tenyere most nem feküdt a mellkasán, megállt a csípőjén, bár neki kicsit kényelmetlennek tűnt ez a pozíció, de úgy látszott, Sakura nem bánja, vagy nem érzi annak. Neki tökéletesen megfelelt, amíg az arca rózsaszín tincsek közé bújhatott, hogy minden egyes tompán fájó, de édesen könnyű lélegzetvételénél a lány illatát érezze.

A vér halvány, rozsdás szaga sem zavarta, nem volt túl erős és sokkal jobban kivehető volt Sakura samponjának és a testének saját, természetes illata. Szerette ezt az illatot. Senki máshoz nem tartozott, csak a lányhoz, és képtelen lett volna elképzelni bárki máson. Nem is akarta. Sakurát akarta. Csak őt.

Az ujjai megmozdultak és óvatosan a lány combjának feszes, selymes bőréhez simultak, mert nem mert többet mocorogni, nem tudta, megteheti-e, a feje pedig már a lassan érkező, ezúttal igazi álomtól volt ködös. Sakura melle a karjához simult, ő pedig egy elégedett szusszanással, végre nyugodtan ellazult, és remélte, hogy a lány is ki tudja pihenni magát. Lassanként végre elaludt. És álmodott.

*****

Sasuke aznap éjjel annyit ivott, hogy alig talált be az ágyáig, és mikor nagy nehezen megtalálta, ruhástul feküdt bele, kótyagos, szédülő fejjel. Amennyire megvetette a részegeket, annyira nem érdekelte most, hogy egy közülük. Egyedül a szája savanyú íze zavarta csak, de fel kellett volna kelnie ahhoz, hogy ezt elűzze, így hát csak igyekezett teljesen figyelmen kívül hagyni ezt az apró kényelmetlenséget.

Nemrég érkezett meg Karin üzenete, hogy odaért a bordélyba, de képtelen volt már elolvasni, így azt is Reiki olvasta fel neki, mint valami ostoba gyereknek. Az egész délutánt lassú tempójú, de folyamatos iszogatással töltötte, és mivel hála az égnek nem volt gyakorlott alkoholista, nagyon hamar a fejébe szállt. Ennek ellenére sem volt hajlandó abbahagyni, akkor sem, mikor Juugo, aki aznap reggel tért vissza egy maroknyi pénzzel és újabb kétes információkkal, figyelmeztette, hogy nem jó ötlet ennyit innia.

Tudta. Tisztában volt vele, hiszen ivott már ugyan, de soha ennyit ezelőtt, és a mostani állapotát tekintve többet nem is szándékozott idáig eljutni. A kétségei ugyan nem váltak semmivé, de most annyira mindegynek tűnt minden. Mit számít, hogy Itachi milyen ember? Halott ember. Bűnös ember. A többi nem számított. Többé már az sem, hogy Sakura hol van. Ott van, ahol akar lenni. Hülye lány. Nem is tudta, miért foglalkoztatja még mindig, mikor annyira nyilvánvalóan kijelentette, hogy nem akarja ismerni többé.

Hát csak legyen boldog. Majd rájön. Majd rájön, hogy nélküle senki sem. Sose volt senki. Csak Sasuke Uchiha kiskutyája. Ugyan mihez kezd most majd nélküle? Nem fogja megtalálni a helyét, mert nincs is helye máshol, csak az ő oldalán. Azt csinálnak ezek ketten, amit csak akarnak. Az ő ostoba, szar életük. Azt csinálnak vele, amit akarnak, joguk van hozzá. Felőle aztán táncikálhatnak is örömükben, hogy megszabadultak tőle.

Az eddig csukott szemhéja most lassan, résnyire nyílt, a homályos tekintetével kilesett a szempillái fekete sűrűségéből, és hányingerrel küszködve próbált találni egy biztos, mozdulatlan pontot a veszettül forgó szobában. Az asztal úgy festett, mintha bármelyik pillanatban elfolyhatna a padlón, és Sasuke halkan, hitetlenkedve elnevette magát. Micsoda hülyeség. Hiszen a fa nem folyik. Újra lehunyta a szemét, és hangosan felszusszantott.

Hogy lehet, hogy az a kettő ennyire hasonlít? Mindkettő úgy ragaszkodott hozzá, mintha az életük múlna rajta, most meg sehol sincsenek. Megmutatták neki, két különböző szempontból ugyan, de látta, hogy milyen szép tud lenni az élet. Hogy megéri élni. Szeretni, törődni, mosolyogni. Védelmezni és őrt állni felette. Aztán minden olyan hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett. Mindketten olyan hirtelen tépték ki magukat az életéből, mintha menekülnének. Ez volna a válasz? Tényleg annyira szörnyű ember lenne?

Sakura esetében még értette. De hogy mit tett Itachi ellen? Mit tett ellene, hogy életben hagyta? Annyiszor kívánta már, bárcsak aznap éjszaka ő is meghalt volna, mint ahogyan mindenki más is. Mi értelme volt az egésznek? Hagyni egy lehetséges veszélyforrást, egy potenciális gyilkost, mikor olyan alapos volt mindig is? Miért nem ölte meg, mikor olyan könnyű lett volna... Annyival boldogabb lett volna, ha egyszerűen csak átvágja a torkát, mint ahogyan Izumival tette. Annyival jobb lett volna, ha vége, mielőtt felfoghatja, mit történik, hogy mi történt. De nem, a lelkét tépte ki csak. A szívét és a lelkét, és ez sokkal jobban fájt, ez az árulás, mintha csak megölte volna.

Összeszorította a szemét, hogy ne csordulhasson ki a szeméből a könny, aztán dühében a fogai is megcsikordultak egymáson. Hülyeség. Nem fog bőgni megint, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc képeskönyvét a nagyobbak. Felnőtt férfi, semmi keresnivalója a szemében a könnyeknek. Nem kislány, hogy sírjon, és nem gyenge féreg. Nem Sakura és nem Itachi. Csak Sasuke. Az a kibaszott, átkozott Sasuke Uchiha, senki más.

Egyedül maradt önmagával és ez a gondolat pokolian ijesztő volt. Azt sem tudta, kicsoda. Mi van, ha saját magára támad, mi van, ha tönkretesz mindent? Vagy eddig tett tönkre mindent? Hol kezdődik az a hülye valóság, az a nyomott, ingerült, könyörtelen valóság, az a falánk, az a mohó, aminek semmennyi nyomorúság nem elég sosem? Aminek mindig több kell és több, és... Ó, az ott a lelked? Egye fene, viszem azt is.

Sasuke a karjába nevetett, aztán a saját hangjától megrettenve elhallgatott, és felpattanó szemekkel maga elé meredt, de hiba volt. Úgy tűnt, a szobája még mindig forogni kívánt, mint valami részeg kislány a fesztiválon, körbe-körbe keringeni, és újra rátört a hányinger. Mi a franc van a fejével? Mi a franc van vele? Mit vihog, mint valami hülye? Hát tényleg teljesen elvesztette az eszét? Vagy most kezd csak megőrülni? Nem volt biztos benne, de már nem is számított, mert ahogy lehunyta a szemét, elaludt. És álmodott.

*****

Az Uchiha birtok virágzó fái alatt álltak, az égre bámulva figyelték a felhőket. A kert felől fújt a szél, magukkal hozva az ezernyi, különféle színpompás virág erős illatát.

Itachi sosem értette, hogyan lehet ennyi különböző illat együtt kellemes és kicsit sem zavaró. Az erősebb illatoktól gyakran megfájdult a feje, de ez valahogy sosem zavarta. Sokáig az anyja kezének gondos, hozzáértő munkájának gondolta, azóta pedig már szinte el is felejtette ezt az illatot. Az otthon illatát.

Sasukét sosem érdekelte a virágoskert. Az lányos dolog volt, a lányok foglalkoztak folyton velük, nem a fiúk. Kicsi volt még, és azon a nyáron, azon az éjszakán, mikor gondolhatott volna rá, hogy szeretné mégis megőrizni magában a látványt és az illatot, már nem maradt belőle semmi. A házak között átsüvítő szél semmi mást nem hozott csak vérszagot. A vér és a halál szagát. Sosem felejtette el azt a szagot. Képtelen volt.

Mikor Sasuke megfordult és Itachira nézett, aki őt bámulta, arra gondolt, milyen furcsa, hogy itt van és mégsem érez haragot. Csak fájt, annyira fájt újra minden. Annyira szerette volna, ha rámosolyog, ha újra rámosolyog, ugyanúgy, mint akkor régen. Olyan lágyan és vidáman, mintha nem lenne semmi gondja többé, ha vele lehet. De azok a jól ismert arcvonások nem mozdultak mosolyra, még csak meg sem rándultak, ahogy őt figyelték, a fekete, végtelenül mély szemek csupán fáradtan és álmosan meredtek rá, mintha semmi mást nem akarnának végre, mint lecsukódni és fel sem nyílni többé.

Nem tudta biztosan, de sejtette, hogy most az ő szemei is ugyanilyen fáradtak, az arcvonásai is ilyen elmosódottak a mai naptól. Tudta, hogy álmodik, így nem volt olyan nehéz az arcába, a szemébe nézni. Tudta, hogy nagyon hasonló szemük van, és nem csak a sharingan miatt. Mindkettejüknek fekete volt a szeme, és bár a formájuk különböző volt, nem volt annyira eltérő, hogy ne lehessen összetéveszteni a két szempárt egy ilyen pillanatban, mint a mostani, mikor ugyanazokat az érzéseket tükrözték.

Itachi kicsit jobban hasonlított az anyjukra, és ez a hasonlóság, ami az arcvonásaiban rejlett, a szája ívében, az orra vonalában, fájt. Mindig is az anyja fog az eszébe jutni erről az arcról, akármit is tesz ellene. Nem akart az anyjára gondolni. Kettejük anyjára. Nem akart az árulására gondolni, ahogy a múltra, az apjukra, a klánra sem, így hát elfordult tőle, a birtokból elétáruló részt bámulta. A főház kertjében álltak a ház mögötti kis kertben, a tónál. Most megint tele volt koi pontyokkal, mint régen, pont úgy, ahogy az anyja szerette őket. Hagyományos japánkert volt, szép és gondolkodásra, pihenésre tökéletes. Még egy kis híd is volt benne a tó felett, amit Sasuke néha túlzásnak gondolt, de szeretett játszani rajta. Néha  hajóskapitány volt, és a kicsi, békésen úszkáló, mit sem sejtő halak rettenetes, vérengző cápák.

A tó fölé két fa most virágzó lombsátra borult, egy mandulafa rózsaszín virágai és persze a cseresznyefa fehér erezetű rózsaszínjei. Mikor a cseresznyevirág szirmai hullani kezdtek, a tó vizének tetején ringatóztak a tavirózsák közt. Emlékezett rá, mikor még ők ketten a fáról ették a cseresznyét. Itachi egészen magasra fel tudott mászni, és mindig neki adta a legszebbeket. Vajon virágzik most az a fa, kilométerekre tőlük, abban az áthidalhatatlan messzeségben? Lesz rajta cseresznye az idén? Leszedi valaki, vagy ott fognak elrohadni a tóban, amiben már régen nincsen hal, a híd fáján, amin egy évtizede nem járt senki?

Milyen furcsa lenne fának lenni. Mindig egy helyben állni és látni mindent, ami körülötte történik. Hiányolja vajon őket az a fa? Gondol-e rá, hogy hová lett az a két kisfiú, akik ott nőttek fel az ágai alatt, az évek alatt vele növekedve? Gondolkozik-e rajta, hogy vajon hová tűntek, hol vannak most és mit csinálnak?

Sasuke közelebb lépett a tóhoz. Hülyeség, a fák nem gondolkoznak. A tekintete a kedvenc pontyát kereste, azt az aranyszínűt, ami olyan gyakran teljesítette a kívánságait. Például, amikor azt kérte, hogy apa legyen kicsit kedvesebb anyához, és pár nappal később kileste, ahogy átkarolja a derekát, míg mosogat. Vagy amikor azt kérte, hogy Itachi vigye magával, mikor edzeni mennek Shisuival, és mikor megkérte, megengedte, hogy velük mehessen. Nagyon boldog volt már csak attól is, hogy figyelhette őket. Tudta, hogy nyilván nem a hal tehet róla, de szerette azt hinni.

Gyerekként a világ olyan egyszerű. Annyira egyszerű minden. A kívánságok, az élet. Szeretett volna kicsit újra gyerek lenni, ott állni a kertben a maga fiatalabb másaként és figyelni, ahogy Itachi egyre feljebb mászik az ágak között, hogy megkeresse neki a legnagyobb cseresznyét, és kicsit aggódni, nehogy leessen. Sosem esett le, tudta ő is mindig, hogy nem fog, de azért aggódott kicsit, mi lesz, ha mégis. Apa nyilván nagyon megharagudna, ha Itachi miatta sérülne meg, anya pedig lehet sírna is, azt pedig nem akarta.

Sasuke a tóba meredt, de sehol nem látta már a halakat, csak a sötétségbe bámult. A tó alja kivehetetlen volt, nem is látott mást, csak végtelennek tűnő feketeséget. És saját magát. Az arcát nézte, a fáradt szemeket, az alkoholtól és a kimerültségtől kicsit elváltozott vonásokat, a szája keményen összepréselt vonalát. Ahogyan a kép lassan megváltozott a tó fodrozódó felszínén, mintha feltámadt volna a szél, kis híján hátratántorodott az ijedtségtől. Az arca apránként eltorzult, a szemei üvegessé és üressé váltak, a bőre egyre sápadtabb lett, mintha minden vér kiszökött volna belőle, míg egészen el nem kékült, a haja csomókban hullott a vízbe, szárazan, mint a falevél, felfedve a fejbőrének lassú feketedését. A szája felszakadt, de nem vérzett, és a saját halott arcába bámulva érezte, ahogy a szíve pánikolva ver.

Felpattant és megfordult, meg akart szólalni, rémülten felkiáltani, segítséget kérni, de érezte, hogy a hangszálai egyenként pattannak el a torkában, mintha már a megterhelés gondolatát sem bírnák el. Akkor sem tudott volna mondani semmit, ha nem így van. Nem Itachi állt előtte többé, csak ami maradt belőle, az arcáról lassan levált egy darab rothadó hús, és Sasuke iszonyattal elhátrált tőle, el, minél messzebbre. Mikor elfogyott a lába alól a talaj, még látta, ahogy a bátyja arcából maradt valamiben csont fehérsége villant, aztán beleesett a tóba, teljesen elmerült benne.

Hiába kapálózott, a vízben rejlő sötétség megmozdult és köré fonódott, őt akarta, felfalni, magába szívni, elpusztítani. Nem ért semmit ellene. Az a sötétség erősebb volt nála, de hiába tudta, hogy felesleges, megpróbált kiszabadulni, valamibe belekapaszkodni, de az ujjai csak döglött halak szétfoszló tetemeibe kaptak bele, amiket azonnal, undorodva elengedett. Amikor a víztömeg homályos zöldes derengésén túl meglátta Itachit, a lassan csupasszá váló koponyacsontját, felhagyott a kapálózással, és iszonyodva meredt az elé táruló látványra.

Inkább húzza le az a baljós feketeség, akármilyen borzalmakat is rejt, amikről még fogalma sincs, mint hogy ezt kelljen néznie. Azokat az üres szemgödröket, ahogyan kivillan a fehér, kemény csont a lehulló bőrfoszlányok alól, amik most a cseresznyevirágok morbid utánzataként lebegtek a tó felszínén. Lehunyt szemmel hagyta, hogy magába szívja a sötétség.

*****

Sasuke zihálva ébredt, a verejtéktől csatakos teste didergett a ruháiban. Nem tudta, azért van-e hányingere, mert még mindig nem múlt el az alkohol hatása, vagy az álom miatt. Mivel nem érezte már magát részegnek, úgy gondolta, valószínűleg az utóbbiról lehet szó. Még mindig a hasán feküdt, de most annyira zavarta a teste súlyának enyhe nyomása a gyomrán, hogy nyöszörögve az oldalára fordult, miközben próbálta leküzdeni a hányingerét.

Alig két órát aludt, a feje szédelgett és tompa sajgás lüktetett a halántéka mögött. Nem csodálta, hogy az apja mindig olyan ingerült és mogorva volt, ha ivott, legalábbis most nem. Ha olyan gyakorisággal érezné magát ilyen pocsékul, mint az apja annak idején, hát akkor ő is pontosan olyan morcos lenne. Nehezen, de feltápászkodott az ágyról, egy percig a semmibe meredt, mikor sikerült felülnie, aztán a talpát a padlóra eresztve lassan felállt, attól tartva bármikor elveszítheti az egyensúlyát.

A ruháit ledobálva a saját, külön fürdőjébe ment, hogy lemossa magáról az álom izzadságát, és remélhetőleg kimossa a fejéből azokat a borzasztó képeket. Hidegre állította a vizet, hogy magához térjen, és egy negyed óra múltán már érezte is a hatását. A feje kitisztult, úgy tűnt, végleg kijózanodott és a jéghideg vízsugár alatt, vacogva és reszketve a kék csempére meredt a falon. Mikor hozzáért, hűvös volt és kemény, ő pedig emlékeztette magát, hogy ilyennek kell lennie neki is. Mindig ilyennek. Nem egy piától bűzlő, tántorgó hülyének.

Hűvösnek, határozottnak és önmagával a legszigorúbbnak. Józannak, keménynek és magabiztosnak, ugyanakkor óvatosnak és körültekintőnek. Mint amilyen Itachi. Nem igazán tetszett a gondolat, hogy ennyire hasonlónak kéne lennie, mint ő. De mégis hogyan győzhetné le azt a hidegfejű shinobit, aki Itachi, ha összeszedetlen, kapkodó és meggondolatlan? Ha nem több egy reszkető, ijedt részegnél? Ha képtelen túllépni önmagán, ahogyan egyszer már megtette, mikor elhagyta Konohát?

A fejét a hideg víz alá tartva lehunyta a szemét, hagyta, hogy a borzongás újra és újra végigfusson a testén, mint egy láthatatlan kéz jeges cirógatása, míg azon gondolkozott, hogyan lehetséges hogy még ebben a pokoli hidegben is merevedése van. Átkozott hormonok, átkozott test. A teste fegyver volt és nem pedig az örömszerzés eszköze. Utoljára... Nem.

A fejét rázva összeszorította a fogait. Nem, nem gondol Sakurára. Majdnem két hónapja. Ha jól emlékszik. Nem volt biztos benne, mert sosem érdekelte, hogyan múlnak a napok és a hetek, hiszen nem számított. Nem ebben mérte az idejét, mint a legtöbb, átlagos ember. Neki a fejlődése mutatta az időt, a saját belső ritmusa, ami mindig is túl lassú volt, túl komótos, amiről tudta, hogy sosem fogja utolérni vele Itachit.

Zöld szemek lebegtek előtte, ragyogó, óceánkék szemek, fekete szemek, vérvörös sharinganok. Rózsaszín, szőke, ezüst és fekete. Színek és hangok lebegtek előtte, arcok és testek, Konoha utcái, az Uchiha birtok nagyra nőtt tölgyfái, amik legalább kétszer olyan magasak voltak, mint a házak. Mi lehet most velük? Ott állnak még? Kicsit úgy érezte, a volt csapata tagjai sem mások, mint a fák, ott állnak mozdulatlanul, nem haladnak sehová, míg ő nincs velük. Hogy ugyanolyanok maradnak majd mindig, mert benne is állandó és változatlan maradt az a mélyen eltemetett gyermek Sasuke. Az a Sasuke, most ugyanúgy didergett a hidegtől, mint ő, csupán nem a hideg víztől, hanem a lelke hűvősétől.

Elzárta a vizet, mielőtt kilépett a zuhany alól és szárazra dörzsölte a jóformán jégkockává fagyott testét. A szobában tiszta ruhát vett, hasonlót ahhoz, amit Orochimarunál hordott, egyszerű szürke pólót és fekete nadrágot. Kicsit bő volt a nadrágja dereka, és elégedetlenül arra gondolt, hogy ivás helyett talán inkább edzenie kéne. Nem puhulhat el, főleg nem most. Nem szabad.

Kinyitotta az ajtót és a folyosóra lépett, többé az sem érdekelte, ha többször is végig kell néznie, ahogy a bátyja megtömi a lotyóját. Tudni akart mindent, és ki tudja, egyszer egy lány azt mondta neki, a legtöbb férfi minden titkát kifecsegi egy idegennek, akivel hajlandó megosztani a testét. A léptei halkak voltak, a kevéske kis hangjukat is elnyelte az egyszerű világos szőnyeg, ahogy a zsebében matatva előhúzta a nő szobájának kulcsát.

Tudnia kell. Akarja vagy sem, tudnia kell. A kötelessége a halott anyjával, a halott apjával, a halott klánjával szemben. Itt az ideje végre tenni is valamit.

******

Sakura egy hangos, rekedt kiáltásra riadt fel, és a teste hamarabb reagált, mint az esze. Mielőtt felfoghatta volna egyáltalán, mi történik, már Itachi combjain ült erősen lefogva az imént még a levegőben valamit kereső kezeit, amik megragadni készülték a semmit, a tekintete pedig rémült sharinganokba meredt.

Hallotta, hogy Tobi felriadva ijedten levegő után kap, de előbb tudnia kellett, hogy Itachi még mindig álomtól ködös agya visszatért a valóságba, és meg sem fordul a fejében kitépni a csövet a mellkasából, vagy az infúziót, aminek a rugalmas csöve a csuklójára tekeredett.

- Semmi baj - mondta gyorsan, kiszáradt torkában olyanok voltak a szavak, mint a smirgli, de folytatta, mert azok a szemek még mindig olyan elborzadva meredtek rá, mintha nem is őt látnák. - Itachi, semmi baj. Csak én vagyok az. Sakura. Konan házában vagyunk, most műtöttelek meg.

Mikor az ajtó kinyílt, Sakura csak akkor figyelt fel rá, hogy Kisame horkolása is elhallgatott. Mire egyáltalán felfogta, hogy Kisame bejött, a férfi ott állt az ágy mellett és komolyan Itachira meredt.

- Minden oké, csillagom? - kérdezte kicsit bizonytalanul méregetve őket, és Sakura lepislogott Itachira, aki lassan ellazulva a szorításában lehunyta a szemét.

- Igen, azt hiszem.

- Jól vagyok - suttogta Itachi. - Bocsánat.

A lány lassan elengedte a kezeit, majd Tobi felé fordult, aki halkan szipogva ült az ágy mellett.

- Tobi?

- Tobi nagyon megijedt, Sakura-chan - sírt fel a férfi, és Sakura a kezét megragadva felhúzta az ágyra, hogy a karjaiba vonja.

- Nincsen semmi baj, Tobi, minden rendben - mormolta halkan a férfi sűrű, fekete hajába, míg a másik olyan szorosan bújt hozzá, ahogy csak tudott. - Látod, semmi baj. Megütötted valamidet? - kérdezte felemelve a fejét, és Tobi könnyes arccal felnézett rá.

- Tobi beütötte az orrát, Sakura-chan! - panaszolta szipogva. - Tobi kaphat gyógypuszit?

- Te aztán nagy játékos vagy, narancsfejű - motyogta egy vigyorral Kisame, majd intett. - Na, jó éjszakát. Ha kellek, sikíts - tette még hozzá Sakurára kacsintva, aki csak a szemét forgatva utána fintorgott, mielőtt Kisame hangos nevetésétől kísérve a figyelmét újra a karjában tartott férfira fordította volna.

- Gyere, adok egyet - mondta Tobinak, és egy óvatos puszit nyomott a férfi orra hegyére. - Így jobb?

- Sokkal jobb így Tobinak, Sakura-chan!  - felelte halkan a férfi, a könnyes arcát a vállának szorítva.

- Gyere, feküdjünk vissza. Gyere. - Tobi hagyta, hogy a lány egy pillanatra kivonja magát az öleléséből, amíg lefekszik, és ő is újra letette a fejét a párnára, mielőtt visszabújt volna Sakura ölelésébe. A lány másik keze Itachi kézfejére simult, és a férfi az ujjai közé csúsztatta az övéit. - Minden rendben? - kérdezte halkan, és egy apró, igenlő hümmögés volt a válasz Itachi felől.

- Sakura-chan, Tobi fél elaludni - sóhajtotta a fülébe Tobi, és a lány érezte, ahogy Itachi ujjai megrezzennek.

- Nem kell félned semmitől - felelte halkan Sakura. - Hiszen itt vagyok, nincsen semmi baj. Kisame is itt van alig tíz méterre. Itachi csak rosszat álmodott.

- Itachi-sama, rosszat álmodtál? - kérdezte kíváncsian felemelve a fejét Tobi és a még mindig néma férfira pillantott, aki most lassan bólintott.

- Igen - mondta végül rekedten.

- Itachi-sama is azt a rosszat álmodta, amit Tobi szokott? Azt a kék villámlást, meg a kislányt? - pislogta és megborzongott. - Amiben a madarak kiabálnak? Azt a rosszat álmodod te is, Itachi-sama?

Sakura lehunyta a szemeit, mielőtt a szemébe szökő könnyek lecsordultak volna az arcán. A szíve fájt, ha arra gondolt, Tobinak a mai napig rémálmai vannak Rin haláláról. Nem kellett volna, hogy meglepje a dolog, most mégis meglepett volt, és ettől butának érezte magát. Nem tudta, mit mondhatna. Tudta, mi történt, és bár nem ismerte Rint, de szinte látta maga előtt a képet, amit Tobi álmodhat.

Hol van ilyenkor az igazság? Miért kell egy ilyen kedves és jószívű férfinak elvesztenie azt, akit szeret? Hol van ebben az értelem, hol van ebben az igazság? Miért nem lehet csak boldog, mikor megérdemelné? Annyi mindenen ment keresztül, annyi minden történt vele, annyi rossz...

Sakura lassan Itachi felé fordította a fejét, és az arcát fürkészte, a lehunyt szemhéján pihenő puha árnyékot.

Ugyanez vonatkozott Itachira is, és most valahogy képes volt megérteni Pein szempontját, még ha nem is volt hajlandó elfogadni azt a megoldásnak titulált illúziót, amit megálmodott magának. A vágyat, a szándékot képes volt megérteni. Ha megtehette volna, ha lett volna hozzá hatalma, talán ő is képes lett volna elhitetni magával, hogy ez a gondolat helyes, és semmi más nem maradt. Hogy csak ez van, mert az emberi természet nem engedi, hogy másképpen megváltsák. De nem volt hozzá hatalma, és az volt az igazság, hogy nem is akarta volna.

Szép dolog az erő, de felelősséggel jár, több felelősséggel, mint amennyit valaha is vállalni akart volna. Így hát maradt a törődés, mert ugyan az is felelősséggel járt, de közel sem annyival, mint a hatalom. Nem volt hideg és követelőző, csak szelíd és kedves, neki pedig csak erre volt szüksége. Már régóta tudta, hogy nincs szüksége rá, hogy valaki életét teljes egészében a kezében tartsa ahhoz, hogy segíteni tudjon rajta. Régen elfogadta, hogy nem tud megmenteni mindenkit. Képtelenség olyan önzetlennek lenni, hiszen megvan a saját élete is, és ha azt hagyja kicsúszni a kezéből, hogyan segíthetne másokon? Nem volt isten, ahogyan Pein sem, hiába szerette volna a férfi annak hinni magát. Ember volt, így hát korlátai voltak.

Van akit nem lehet megmenteni, mert túl késő. Van akit nem lehet megmenteni, mert nem akarja. Van akit nem lehet megmenteni, mert nem ő a megfelelő ember rá. Elfogadta, mert el kellett fogadnia. Mióta csak orvosnak tanult, felszínre tört benne ez az addig is benne rejlő segíteni akarás, ez a törődés az élete minden területén, és így volt jó, hiszen nem olyan munka volt, amit félszívvel rendesen lehetett volna végezni, ő pedig mindent megtett, hogy hasznossá tegye magát. Ha így, hát így. De ezzel a késztetéssel együtt jött a felismerés. Nem segíthet mindenkin. Nagyon nehéz volt elfogadnia, évekbe telt és a saját bőrén tanulta meg, hogy hol húzódnak a korlátai. Kegyetlen, fájdalmas lecke volt, de megtanulta.

Ettől függetlenül még mindig rettenetesen vágyott segíteni ott, ahol csak tudott, de legalább már ismerte a határait. Minden alkalommal nehéz volt meghúzni a vonalat, ahol véget ér az elég és elkezdődik a túl sok, de úgy érezte, most sokkal nehezebb, mint bármikor eddig. Az agya máris azon járt, hogyan segíthetne Tobin. Egyáltalán kell neki segítség? Túl nagynak és megoldhatatlannak tűnt az a morális dilemma, ami elé Obito Uchiha állította. Hagynia kéne az egészet, mert talán neki valóban jobb így, vagy...? Mit tenne Kakashival, ha megpróbálná meggyógyítani Tobit? Annyira nehéz kérdés volt, és tudta, hogy nem lesz könnyű megválaszolnia. Mégis, most úgy érezte, rá is tartozik ez a probléma. Hogy tennie kell valamit. Ha csak kicsit könnyíteni is...

- A madarak csiripelnek, nem kiabálnak, Tobi - lehelte puhán Itachi a hirtelen rájuk ült néma csendbe, és Sakura lassanként visszatérve a gondolatai közül a férfi fekete szemeibe bámult egy hosszú pillanatig, mielőtt visszafordult volna Tobi felé, aki most a könyökére támaszkodva kíváncsian figyelte Itachit. - És nem. Én nem azt álmodtam - sóhajtotta végül a férfi, mikor rájött, hogy Tobi úgysem hagyja annyiban a dolgot.

- Mit álmodtál, Itachi-sama? - kérdezte a férfi izgatottan fészkelődve, és Sakura egy pillanatra elengedte Itachi kezét, betakarta Tobi hátát.

- Tobi, nem illik ilyesmit kérdezni - mondta halkan, az ujjai végigszántottak a rövid fekete tincsek között, és a férfi egy mosollyal a tenyeréhez dörgölte a fülét.

- Miért nem, Sakura-chan?

- Azért, mert az álmok nagyon személyes dolgok. Ha Itachi-s... - Sakura zavartan elmosolyodott, mikor rájött, hogy néha ő maga is belezavarodik Tobi beszédmódjába, és akaratlanul is használni kezdi a szavait, mikor vele beszél, aztán lassan újra belefogott, kijavítva saját magát. - Ha Itachi el akarná mondani nekünk, akkor megtenné, de nem szeretné. Rendben? - Tobi kicsit csodálkozva ugyan, de bólintott és Itachira sandított, aki némán figyelte őket. - Meséljek valamit neked, hogy el tudj aludni? - kérdezte végül a lány, mire Tobi pillantása visszatért hozzá és lelkesen bólintott egy nagyot.

- Vagyis... - kezdte kissé bizonytalanul. - Tobi inkább szeretne egy szép dalt, Sakura-chan. Szabad? Itachi-sama sosem énekel Tobinak - tette még hozzá kicsit duzzogva, és Sakura felnevetett.

- Nem is tudom, miért - motyogta maga elé, míg érezte magán Itachi tekintetét, aztán felsóhajtott. - Jól van, Tobi. Melyik dalt szeretnéd? - kérdezte a férfira nézve, aki most a paplan alatt izgatottan kalimpált a lábaival.

- Sakura-chan, te tudod azt a virágos dalt? - kérdezte. - Amelyiket úgy hívják, mint Sakura-chant?

- Ismerem - vallotta be kicsit kelletlenül a lány. - De nem szeretem.

- Miért? - Sakura Itachi felé fordult, és kissé hitetlenkedve rámeredt.

- Leginkább azért, mert annyiszor van benne a nevem, hogy megfájdul tőle a fejem - mondta kicsit szarkasztikusan a komoly, fekete szemekbe meredve. - Különben is unalmas.

- De Tobi szereti azt a dalt - motyogta Tobi feléjük pislogva.

- Itachi is - tette hozzá Itachi egy halvány mosollyal a szája sarkában, és Sakura fojtottan felnevetett.

- Már a dallamától is képes lennék leugrani valahonnan nagyon magasról - nevette nemet intve. - Nem, nem fogom azt elénekelni. Valami vidámabbra van itt szükség, nem igaz? - hümmögte elgondolkozva, és aztán elmosolyodott. - Megvan. Van egy dal, amit a kórházban a babáknak szoktam dúdolni, nagyon szeretik. - Tobi felé fordult, észre sem véve magán Itachi tekintetét. - Szeretnéd, ha azt énekelném?

- Hát, Tobi nem baba - mondta lassan, bizonytalanul a férfi. - Tobi nagy és erős - váltott hirtelen büszke dicsekedésbe. - És van sok izma is!

- Igen, ez igaz - kuncogta Sakura. - És Tobi nagyon jóképű is - tette hozzá, mire a férfi is kuncogni kezdett. - Szeretnéd ismerni azt a dalt, amit a babák ismernek? - kérdezte mosolyogva, Tobi pedig egy hatalmasat bólintott.

- Tobi szeretné tudni a dalt, amit a babák is tudnak - felelte boldogan a férfi.

- Jól van, akkor eléneklem. Tedd le a fejed, és csukd be a szemed. Úgy az igazi.

- Rendben, Sakura-chan. Tobi becsukta a szemét - mondta engedelmesen visszafekve.

Sakura vett egy nagy levegőt és halkan énekelni kezdett, amitől valahogyan Itachi szeme is lecsukódott. A hangja szép volt, bár semmi különleges, csak egy átlagos, hétköznapi énekhang, de ő szerette a beszédhangját is, az is valahogyan megnyugtatta, így nem lepődött meg rajta, hogy így is ugyanolyan hatással van rá. Soha nem vallotta volna be, de szüksége volt erre a nyugodtságra, amit most a hangja és a teste melege nyújtott és bár nem preferálta, hogy álomba énekeljék, mint egy kisbabát, tudta, hogy segít. Mivel a dal Tobinak szólt, a büszkesége is néma maradt, és így volt jó.

Maga a dal is nagyon egyszerű volt, igazi gyerekdalocska, sok ismétléssel, szimpla szavakkal, amik nem késztették gondolkodásra. Az érkező tavaszról szólt, a virágokról és a madarakról, és Itachi arra gondolt, egyszer majd Saradának fogja ezt énekelni, nem is olyan sokára. Sasuke fogja hallgatni helyette, ahogy csöndesen dúdolgatja az éjszaka sötétjében, és ez a gondolat teljesen megnyugtatta.

Mikor Tobi halkan szuszogni kezdett, ahogy elaludt, mikor már másodjára ért a dal végére a lány hangja elhallgatott. Itachi még mindig csukott szemmel arra gondolt, pont ez az, amire Sasukénak szüksége van. Ez a nyugalom, ez a csöndes, finom törődés. Egy női szív puha békéje, szelídsége és kitartó, hűséges szeretete. Sakura szívének békéje. Arra gondolt, hogy ebben a lányban, ebben a nőben valahol mélyen, a lelke, a szíve legmélyén béke van, ha nem is teljes, de könnyedén azzá tehető. Képes volt rá, hogy kifejezze azt a békét, ami benne volt, képes volt kiterjeszteni másokra, adni belőle, amennyit csak lehet, és ez a képessége teljesen lenyűgőzte. Hálás volt érte. Nem hitte, hogy ő valaha képes lenne kifejezni ezt, akkor sem, ha benne is béke lenne.

Az anyja is képes volt megteremteni azt a légkört, amit Sakura. Mindig lenyugtatta, ha a közelében volt, megesett, hogy minden szó nélkül, holott az ő békéje más volt. Törött és szomorú béke. Az övé pedig sötét volt, mint a sír és csakis a belenyugvásból fakadt. Nem volt teljes és nem volt igazi. Sakuráé valahogy ragyogott, akkor is, ha tudta az övé sem teljes, és sokáig nem is lesz az.

- Alszol? - kérdezte a lány suttogva, és Itachi kinyitotta a szemét, megkereste a nyugodtnak tűnő zöld szempárt.

- Nem - felelte, annak ellenére, hogy tudta, nyilvánvaló a válasz.

A hüvelykujja végigsimított Sakura tenyerén, egy akadozó félkört írt le benne, mielőtt megállt volna a a csuklója felett, azon a puha, párnás részen.

- Pihenj, Itachi - mondta halkan a lány, az ujjait rázárva az övéire, amennyire csak tudta, és a férfi egy sóhajjal újra lehunyta a szemét.

A rémálmai képei már elenyésztek a szoba sötétjében, és a csöndben fekve, amit csak Tobi szuszogása és Sakura halk, nyugodt lélegzetvételei törtek meg lassanként újra elaludt.

A lány még sokáig ébren feküdt, gondolkozott, töprengett és mérlegelt. Segíteni akart nekik. Obitónak és Itachinak. Mindkettejüknek. Ugyanakkor nem tudta, hogy van-e joga Itachi életébe még jobban beleavatkozni. Hol van az elég? Olyan régóta vele van, annyira mélyen belémerült, hogy most nem tudta tisztán kivenni, hol a határ. Hogy honnan kezdődik a férfiban az a rész, ami már nem szabad, hogy az ő gondja legyen, mert az Itachié egyedül.

Hogyan segítsen Tobin? Az ő dolga eldönteni, hogy vissza kell-e kapja az emlékeit, vagy másé, vagy csakis Obitóé magáé a döntés? Neki kellene, de hogyan dönthetne ő, ha nem tudja, miről dönt? Nem tudta, hogy a gyakorlati részleteket illetően Tobi gyámja Pein vagy Itachi. Soha nem vizsgálta ki a helyzetet senki, és tudta, hogy nem is fogja. Ha Konohán belül történt volna az egész, Tobinak most lenne egy hivatalosan kinevezett gyámja, akihez fordulhatna, de mivel nem volt a helyzetben semmi hivatalos, így úgy döntött Itachihoz fordul majd ezzel. Jobban ismerte Tobit, mint Pein és Sakura egyetlen porcikája se kívánt még egy okot, hogy veszekedhessen az Akatsuki vezetőjével.

Obitóra nézett, aztán Itachira, a fejében szomorú gondolatok kergetőztek, ahogy figyelte a két mélyen alvó férfit. Mennyi fájdalom, seb, mennyi megpróbáltatás... Nem bírta volna ki ép ésszel. A sötétségbe meredt, arra gondolva, hogy most szinte érzi a múltjuk súlyát, és nehéz volt. Nagyon nehéz. Attól félt maga alá temeti és megfullad tőle. De akár így lesz, akár nem, valamit tennie kell. Ha más nem tesz semmit, ő fog. Ez a dolga.

A szemébe gyűlő könnyek most szabadon folytak le az arcán, nem fogta vissza többé, hagyta őket, nem törölte le. Értük sírt, miattuk, helyettük. Mert ők nem tudtak sírni, hát elsírta a könnyeiket ő, mert neki könnyebb volt megtennie, kifejezni magát, amire Itachi sokszor képtelen volt, Tobi pedig nem emlékezett rá, így soha nem is tudta, hogy miért kéne sírnia. Így hát sírt ő, a sötétben, hallgatva ahogy mélyen alszanak, a lélegzetük betölti a szobát, és fogalmuk sincs róla, hogy mennyire szeretne könnyíteni rajtuk.

Némán, a plafonra meredve sírt, míg a könnyei el nem fogytak. Értük, miattuk. Helyettük.