Sakura arra ébredt, hogy egy meleg tenyér gyengéden végigsimítja a hátát. Valamikor hasra fordulhatott álmában, de a keze még mindig egy mellkason pihent, érezte a bőrén Itachi szívének gyors, biztos dobbanásait.

Álmosan elmosolyodva a párnába fúrta az arcát, a libabőr szinte azonnal végigfutott rajta, mikor a férfi tenyere helyett az ujjai leheletfinom cirógatásra váltottak a gerince mentén, le és aztán lassan újra fel, végig a lapockáján, a vállán, míg a tarkójánál a kócos tincsei közé nem csúsztak.

Tudta, hogy nem akarta felkelteni az érintéseivel, de a teste túlérzékeny volt még álmában is, amíg a tudatalattija tisztában volt vele, hogy Itachi mellette fekszik. Nyugodtabban aludt tőle, hogy tudta, ott van az oldalán, de mégis valahogy figyelmesebb volt, mintha egyedül lett volna az ágyban.

Sakura felé fordította a fejét és még lehunyt szemmel, visszafojtva egy ásítást a vállának simította az arcát.

- Mennyi az idő? - motyogta kábán.

- Fél öt. Aludj csak - felelte Itachi halk, komoly hangja, és volt benne valami, amitől kinyitotta a szemét és álmosan megkereste a pillanatását.

Azt várta, hogy a tekintete fekete szemekbe ütközik majd, de vöröset talált, gyönyörű, nyugodt mélyvöröset. A szemei még homályosan alig bírtak ráfókuszálni az övéire, de mikor sikerült, már nem érezte, hogy álmos. Nem amiatt a fojtott, lappangó vágyakozás miatt, ami megbújt valahol a tekintete legmélyén, hanem a másik két érzelem miatt, ami ott csillant benne; melegség és...

- Mi a baj? - kérdezte szinte suttogva, felemelte a fejét, de Itachi ujjai a hajában szinte azonnal finoman visszafektették a párnára.

- Nincs semmi baj - felelte lassan, de Sakura tudta, hogy hazudik neki. - Pihenj.

A lány egy nagyot sóhajtva teljes testtel felé fordult, a karjába bújt, a combja a férfi combjai közé csúszott. A hasán érezte Itachi merevedését, de most nem foglalkozott vele, mert a másik sem tette.

- Mondd el valakinek azért, jó? - lehelte a mellkasába. - Nem tesz jót, ha mindent magadba fojtasz.

- Mégis kinek? - sóhajtotta Itachi és egy halk, kicsit gúnyos nevetéstől megrázkódott a mellkasa a lány arca alatt.

- Nem tudom. Ha nekem nem akarod, akkor legalább Kisaméval beszélj róla - motyogta Sakura, a tenyere végigsiklott a férfi oldalán, mielőtt átkarolta a derekát. - Jó hallgatóság.

- Elmondtál neki valamit, amit nekem nem? - kérdezte kíváncsian Itachi a hátát simogatva.

- El.

- Segített?

Itachi ujjai újra végigsiklottak a gerincén, újabb borzongást küldve végig a testén, és az alhasában érzett tompa, szinte már jóleső fájdalom ellenére is érezte, ahogyan lassanként felgyűlik a bőre alatt a vágy.

- Hogy beszéltem róla? - kérdezte végül a férfi karjában fészkelődve. - Igen. Sokat.

- Akkor jó. Örülök - suttogta Itachi, a nyakába temette az arcát és egy puha csókot nyomott a bőrére.

Sakura tenyere a férfi fenekére csúszott, aztán lassan előre, a csípőcsontjára vándorolt. Sosem érintett még meg így férfit Itachin kívül, és akármennyire is szokatlan volt, annyira természetesnek tűnt. Annyira egyszerű volt. Úgy érezte nem is lehetne másképp. A férfi halk, nyugodt légzése egy kicsit csiklandozta a füle mögött, de érezte, hogy a higgadt lélegzetvétele ellenére is felgyorsul a szívverése.

- Nem akarsz beszélni róla, ugye? - kérdezte egy belenyugvó sóhajjal.

- Nem - vallotta be szórakozottan Itachi, míg finoman a fogai közé vette a fülcimpáját, Sakura pedig megborzongott, a mellbimbói összehúzódtak az érzéstől.

- Tudod, ígértél nekem egy második alkalmat - mormolta a lány a vállgödrébe, mielőtt megcsókolta volna a meleg bőrt a kulcscsontján.

- Emlékszem - motyogta Itachi a hajába. - Nem fáj...

- De, igen - szakította félbe Sakura kicsit türelmetlenül. - És fog is. És nagyon nem érdekel.

- Engem viszont igen - felelte a férfi.

Végigsimított a vállán és megpróbált a hátára fordulni, de Sakura keze a derekán nem engedte.

- Tudod, amikor átszúrnak a hasadon egy katanát, na az, az fáj. Amit most érzek, az ahhoz képest szúnyogcsípes. Akármi is bánt, fejezd be a menekülést, mert már kicsit elkéstél vele, hogy levakarj magadról. Makacs vagyok, makacsabb mint te, ugye tudod?

- Igen, tudom - sóhajtotta Itachi, a hangja lágy volt és meleg, mikor folytatta. - Az vagy. A legmakacsabb és legönfejűbb nő, akit valaha is ismertem.

A férfi visszahajtotta a fejét az övé mellé, az orruk összeért egy pillanatra, mielőtt Itachi megcsókolta volna. Nem volt olyan, mint a többi. Nem volt heves és nem volt kétségbeesett sem. Csak fájt tőle odabent a szíve, holott ha az életével fenyegetik, akkor sem tudta volna megmondani miért. Olyan érzés volt, mintha Itachi egyszerűen csak a tenyerébe öntené a szívét. Hogy lássa. Hogy megtartsa. Fájt.

Sakura a férfi mellkasára simította a tenyerét, és Itachi engedett a szelíd nyomásnak, a hátára fordult, míg a kezével a lány derekán magával húzta őt is. Sakura lágyan megcsókolta a csukott szemhéját, az állát, a szája egy pillanatra a nyakára tapadt, mielőtt a lábát átemelve Itachi csípőjén teljesen hozzásimult volna.

Hallotta, ahogy a férfi nyel egyet, a tenyere pedig olyan forrón és sóvárgón csúszott végig a hátán, le egészen a csípőjéig, hogy úgy érezte a teste egyszerűen csak beleolvad abba az érintésbe. Az ajkai puhán megcsókolták a homlokát, a halántékát, és Sakura egy apró, jóleső hümmögéssel finoman megmoccant rajta. Azt akarta, hogy érezze, hogy kívánja, hogy készen áll újra magába fogadni.

- Csak engedd, hogy segítsek felejteni kicsit - lehelte, a hangja olyan halk volt, hogy Itachi alig hallotta.

De hallotta. És minden egyes szó tovább rezgett benne, felpezsdítve a vérét, elzsibbasztva a szívében a fájdalmat, ahogyan Sakura ujjai köréfonódtak és a teste melegébe vezették. Abba a befogadó, üdvözlő, nedves forróságba. A lány vékony derekát markolva segített neki, de hagyta, hogy ezúttal ő irányítson. Nem gondolta volna, hogy valaha is lehet ilyen jó, hogy valaha is lehet egyáltalán jó érzés önként és teljesen elveszíteni, átengedni a kontrollt a saját teste felett.

A lány valahogyan tiszta ösztönből mozgott, hagyta, hogy a teste azt tegye, amit akar, mert olyan nyilvánvalóan, olyan magától értetődően tette a dolgát, mintha mindig is belé lett volna rejtve a tudás. Mintha mindig is ismerte volna azt a másik testet, azt a másikat, ami most egy volt vele, ami most azokkal a súlyos, mély lélegzetekkel volt teli miatta.

Felejteni. Azt akarta, hogy elfelejtse azt a tekintetében ülő, szívére nehezedő, fullasztó bánatot, amit a szemében látott. Nem tudta, miért éppen most, de felszakadt, felszakadt végre és ezzel a nyílt sebbel már tudott kezdeni valamit. Ezt talán már meg tudja gyógyítani. Szerette volna.

Tudta, hogy nem űzheti el teljesen a kísérteteit. Nem is akarta. Azok mindig Itachi részei lesznek, és ő elfogadta azokat a részeket is, hiszen azok tették azzá, aki. Nem volt szüksége rá, hogy egységes, nagy, ragyogó boldogság legyen. Sosem lesz az. Csak szerette volna, ha ő maga is elfogadja végre azokat a kísérteteket. Ha végre hagyná magában elcsitulni a fájdalmat és azt a nyilvánvaló bűntudatot, annyival jobban érezné magát. Ha nem szakítaná fel újra meg újra a sebeit. Ha képes lenne rá, hogy elengedje és hagyja visszamerülni a múltba.

Neki kellett megküzdenie a saját démonaival. Ő csak segíteni tudott. Támogatni, rávezetni. De harcolni képtelen volt helyette, akármennyire is szeretett volna. Tudta, hogy Itachi képes lenne rá, ha akarná. De nem akarta. Valamiért dédelgette és ringatta magában azt a fájdalmat, mintha akarná, hogy ott legyen. Mintha azt gondolná, hogy ott a helye.

Amikor felült, a tekintete találkozott az érte égő sharinganokkal, azzal a pokolian nyers szenvedéllyel, azzal a pokolian forró, égető fájdalommal, és a szíve kihagyva egy ütemet jóformán reszketni kezdett a mellkasában. Az a pillantás még soha, egyszer sem volt ennyire erős és felkavaró egyszerre. Ideges borzongás futott végig a gerincén, de elfojtotta, lehunyva a szemét a mozdulataira koncentrált, Itachi lélegzetében a finom, ziháló változásokra.

"Csak engedj be. Csak ne gondolkozz. Csak felejtsd el" - fohászkodott némán, amikor megérezte a férfi tenyerét az arcán. A hüvelykujja a résnyire nyitott ajkain simított végig, mintha csak a belőle kiszökő, szakadozó lélegzetet akarná érezni. Segíteni akart felejteni, ahogyan Itachi segített neki felejteni. A súlyát megtartani, ahogyan a férfi megtartotta a súlyát, mikor arra volt szüksége.

A szemhéja lassan felnyílt, azt a mélyvörös perzselést keresve, azt a hirtelen lejtő, rögös utat a lelkébe. A látása homályos volt, elmosva minden mást, csak a kiéhezett, szükségtől égő szempár maradt éles, de az mélyre vágott, mélyebbre, mint hitte volna. Itachi tenyere az arcáról a nyakára csúszott, a mellét súrolva a hasának simította előbb csak az ujjait, majd a teljes tenyerét, és az érintésének súlya volt, nehéz volt a bőrén és valahogyan hűvösen megnyugtatónak érződött, annak ellenére, hogy tudta, az egész teste túlhevült azzal a szívében lüktető fájdalommal.

Nem tudta, mit érez, ahogyan azt sem, hogy miért most. Nem tudta, hogy elbírja-e majd, mégis szerette volna, ha képes átadni neki valamennyit belőle. Már régóta aggódott érte, napról napra figyelte, ahogyan úgy tesz, mintha egyenesen állna, miközben tudta, hogy meggörnyed, a vállán az a teher lenyomja. Hagyta, hogy könnyítsen rajta, annak ellenére, hogy nem volt hajlandó semmit sem rábízni belőle. Most talán...

Itachi teste megfeszült alatta, a szemében lassan megfakult a fájdalom, és mikor már csak tiszta vágy feszült benne, annyira emlékeztette a lányt egy végtelen lávafolyamra, hogy úgy érezte, belülről égeti fel. Kíváncsian, magát és a férfit próbálgatva, a reakciójára figyelve mozdult újra meg újra, míg meg nem találta azt a szöget, amitől Itachi önkéntelenül is rámarkolt a csípőjére. A mellkasára támaszkodva figyelte, ahogyan a homloka ráncba szalad, az ajkai lassan elválnak egymástól, hogy kiereszthessék azt a mély, rekedt nyögést, ami átlüktetett a szívén.

Nem értette, miért ilyen könnyű vele lenni. Attól félt, ha szeretkeznek majd, minden megváltozik és most mégis ugyanolyan volt minden. Olyan egyszerű. Azt hitte, hogy amikor megtörténik, sokkal súlyosabb lesz, sokkal másabb. Azt hitte, képtelen lesz rá, hogy valaha is elég bátor legyen hozzá, hogy irányítani akarjon és meg is tegye. Azt hitte, kicsit megáll majd az idő. Nem tette. Rohant tovább, megállíthatatlanul, feltartózhatatlanul zakatolt tovább, és így volt jó. Itachi tette ilyen egyszerűvé. A viselkedése, a szavai, ahogyan válaszolt rá a teste, ahogyan teljes természetességgel tette a magáévá, mintha mindig is hozzá tartozott volna. Ez az érzés... egyszerűen csak különleges volt, anélkül, hogy meg tudta volna magyarázni miért. Talán azért, mert először érzett ilyet.

Egy halk, vágyakozó hang szakadt fel belőle, mikor Itachi tenyere a kézfejére tapadt és egy idegörlően lassú mozdulattal a hasán csúsztatta végig a kezét. Mikor rájött, hogy mit szeretne, kinyílt a szeme, és kicsit bizonytalanul ránézett. A szemei, azok a szemek... A tekintete volt az, amiért hagyta, hogy az ölére simítsa a saját tenyerét és bár zavarban volt kicsit, nem hagyta, hogy ez elbátortalanítsa. Azt akarta látni, ahogy újra elélvez és a pillantása elárulta, hogy tudja, amiatt az aprócska, tompa fájdalom miatt nem képes rá, hogy egyedül eljuttassa a csúcsra. Mert akárhányszor jó volt, annyiszor fájt is, és bár nem volt erős fájdalom, de ott volt és eléggé zavarta ahhoz, hogy ne legyen képes teljesen ellazulni.

Itachi térde a hátának simult, ahogy felhúzta a lábát, hogy megtarthassa, amikor ő már képtelen lesz megtartani saját magát, hogy meg tudjon mozdulni alatta, amikor ő már nem fogja tudni tartani a tempót. Sakura résnyire nyitott szemekkel, a szempillái közül figyelte a férfi arcát, ahogyan megmozdította a kezét, lassan végigcsúsztatva az ujját egészen addig a pontig, ahol összeforrtak, majd újra fel, és Itachi nyelve kivillant egy pillanatra, ahogy megnyalta a kiszáradt száját. A forró tekintete figyelte, mit csinál, mintha ki akarná lesni a teste összes titkát, megtanulni mi az, ami jólesik neki. Furcsa gondolat volt, hiszen nyilvánvalóan ő volt a tapasztaltabb kettejük közül, de jó gondolat; különlegesnek érezte magát tőle.

A tempó lassú volt és éppen ezért pokolian izgató is, mert valahogy érzékenyebbé tette. A zihálása Itachiéba vegyülve apránként összeszedetlen, kaotikus nyöszörögésbe fulladt. Eddig is jó érzés volt, de a saját mozdulatai a férfi lassan mozduló csípőjének gyengéd, és egyelőre még csak apró lökéseivel együtt az orgazmus szélére sodorták. Tudta, hogy akármi is járt a másik fejében, már nincs ott, elengedte és már nem foglalkozik semmi mással, csak önmagával és vele. A pillantása melegét érezte végigsiklani a combján, az ölén, a mellén, az arcán, hirtelen ott volt mindenhol, és az a szenvedélyesen feszült figyelem, ami rá irányult, ahelyett hogy zavarba hozta volna csak merészebbé tette.

Mikor elélvezett, Itachi akkor vesztette el az önuralmát végleg; a combjai épphogy görcsösen megszorultak a férfi csípője körül, és valahol az orgazmusa ködén és gyönyörén túl érezte, ahogy a derekát fogva a saját testének súlyát használva a hátára fekteti és fordul vele együtt, anélkül, hogy egy pillanatig is eltávolodna tőle. Sebesen kalapáló szívvel, zihálva átkarolta a nyakát, lehunyt szemmel felnyögött, mert képtelen volt abbahagyni, mikor még mindig alig volt tiszta a feje. Itachi tenyere a combját markolva a derekára húzta a lábát, és a lány bár egy pillanatnyi késéssel, de köré fonta a lábait, hogy még mélyebbre csúszhasson belé.

A lökései gyorsabbá, hosszabbá váltak, ahogy Sakura egy reszketeg sóhajjal magához húzta a fejét, hogy megcsókolja végre. Hiányzott róla a szája idáig, a harapásai, a nyelve, a csókja. Itachi letaglózó szenvedéllyel, hosszan és alaposan csókolta, mintha ő is úgy lett volna vele, ahogy a lány. A dereka alá szorult karja nekifeszült a gerincének, egy pillanatra azt az érzést keltve a lányban, hogy fel akarja emelni az összegyűrődött lepedőről, de csak magához szorította, mintha teljesen magába akarná olvasztani a testét.

Jólesett, biztonságot adó érzés volt, ami ugyanakkor elárulta, hogy mennyire kívánja őt, és megint ott volt az az érzés, az a másik, amitől úgy tetszett, mintha ő lenne a világ legkívánatosabb nője. Az tette, ahogyan hozzáért, ahogyan először végigsimítva rajta a párnára húzta a karját, hogy a feje mellett összefűzhesse az ujjaikat, azzal a benne tomboló szükséggel szorosan. Nem kellett, hogy folyton a fülébe sutyorogja, hogy mennyire kívánja őt és mennyire gyönyörűnek tartja. Mert érezte és ez elég volt.

Itachi légzése felszínessé vált, ahogyan a derekába markolva nekifeszítette a térdét a matracnak egészen a lány feneke alatt. Sakura érezte a még mindig az orgazmustól reszkető lábán a férfi nekisimuló combjában az izmai ritmikus feszülését. Nem bánta, hogy átvette az írányítást, mert tudta, hogy szüksége van rá. Nehéz volt másra bíznia magát, még most is, még vele is, és ő értette, miért. Pihegő, kapkodó, lágy csókokkal borította az arcát, a nyakát, a vállát, mindent, amit csak ért, nem törődve vele, hogy Itachi bőre izzadtságtól csúszós a szája alatt. Az ujjaival a tarkóját, a lapockáját simogatva szinte kapaszkodott belé, ahogyan a férfi is.

Nem tudta, meddig tartott, percekig vagy órákig, de már világosodott, mikor Itachi elélvezett benne, és erőtlenül ránehezedve fojtottan a nyakába nyögött. Sakura biztos volt benne, hogy érzi a mosolyát a halántékán, míg lassanként csitult a szívverése kalapálása a bordáin, a szuszogása, ami minden egyes alkalommal forróságot lehelt a bőrére. A lány ujjai ráérősen a fekete tincsek között bujkáltak, végigsimítottak a füle mögött, ahogy várta, hogy lenyugodjon újra.

Egy puha, meleg csókot nyomott a szájára, mikor felemelte a fejét, és Itachi valamit mormolva visszacsókolt, ellazította az utolsó pillanatokban összeszorult ujjait az övéi közt, a hüvelykujja körkörösen a kézfejét cirógatta. Egészen olyan volt a hangja, mintha megköszönné; hálásnak hangzott és bár a rekedtségtől még nyers volt, de sokkal könnyebb és nyugodtabb, mint amikor felébredt. Tudta, hogy máris álmos, a hangszíne ezt is elárulta, és Sakura mosolyogva a homlokának támasztotta a sajátját. Valószínűleg mindig ilyen hatással van rá a szex, és ez olyan titok volt, amit nem sokan tudtak rajta kívül. Egy dolog, ami igazán személyes, és boldoggá tette, hogy tudja. Hogy ezt is tudja már.

Elűzte a fájdalmát, ha csak pár órára is és erre büszke volt. Mikor Itachi legördülve róla magához húzta, a szíve fölé fektette a tenyerét, ahogy mindig és elmosolyodott, mikor a férfi a derekát átkarolva az oldalára simította a tenyerét. Az ujjai félig a hasán pihentek, és Sakura belemerülve a teste melege által nyújtott biztonságba lassan álomba szenderült mellette.

Még hallotta, ahogyan Itachi légzése megváltozik, és érezte a tenyere alatt a szívverése nyugodt dobolását, mielőtt elaludt és álmodott. Azt álmodta, hogy meg tudja őrizni azokat a szívdobbanásokat.

*****

Hinata a földre rogyva, zihálva belemeredt a kelő nap első sugaraiba. A hetes gyakorlópályán volt, a Hyuuga birtokhoz legközelebbi pályán, mert nem akarta, hogy bárki meglássa, vagy belesétáljon az edzésébe. Ezt nem nagyon használták, és tudta, hogy az apja sosem jönne ki ide. A Hyuugák a saját gyakorlópályáikon voltak csak hajlandóak edzeni, de ő nem volt olyan arrogáns, minta legtöbben.

Ezúttal egyedül volt. Tsunade küldetést adott Nejinek és a csapatának, ő pedig örült neki, hogy Neji kicsit kiteszi a lábát Konohából. Nem mintha nem kedvelte volna a társaságát, egyszerűen csak úgy gondolta, jót fog tenni neki, ha kicsit elterelik a figyelmét a problémáiról. Volt neki elég. Egy sóhajjal felállt, míg arra gondolt, nem baj, ha Neji mással is foglalkozik végre, mint vele meg Sakurával.

Megértette, hogy Neji a maga módján gyászol egy kapcsolatot, akkor is, ha gyakorlatilag még nem volt vége. Gyakorlatilag soha nem is kezdődött el, mert  Sakura nem volt szerelmes belé. Az elején annyira remélte, hogy Sakurát valaha a családban üdvözölheti, de elég hamar rájött, hogy erre nem sok esély van.

Kiegyenesedve kisöpörte a gondolatait a fejéből és lehunyt szemmel a chakrájára koncentrált. Érezte, ahogy lassan felgyúlik a bőre alatt, az összeszorított öklei köré koncentrálta az erejét, de akárhogyan erőlködött, nem sikerült a megfelelő formába kényszerítenie. Mi van ebben a jutsuban, amiért ilyen nehéz? A klántechnikákat sosem találta bonyolultnak, de ez az egy kifogott rajta. És pont most...! Most, amikor a legjobban szüksége lenne rá, hogy gyors legyen és precíz. Alig pár nap, és kezdődik a vizsga.

A homlokáról patakokban fojt az izzadtság, ahogy zihálva újra összerogyott. Már most közel járt hozzá, hogy teljesen kimerítse a tartalékait. Két órája gyakorolt, próbálkozott, küszködött, szenvedett és egy tapodtat sem jutott előrébb. A reménytelennek tűnő helyzettől lehajtott fejjel sírva fakadt, az arcán a könnyei az izzadtságával keveredve a porba hullottak a térdei között. Zokogástól rázkódó vállal a nadrágja piszkos anyagába markolt és visszafojtotta a sírása hangjait, mielőtt valaki meghallja.

Nem akarta, hogy újra gyengének lássák. Nem akarta, hogy gyengének gondolják, hogy elkönyveljék magukban erőtlennek és félénknek, és bezárják egy skatulyába. Az a kalitka most kinyílt, és látta a fényt, látta a szabadságot, annak ellenére, hogy még nem volt képes kilépni a fénybe. Úgy érezte, a ketrece nyitott ajtajában ácsorog és bambán, tehetelenül bámul kifelé, mintha még mindig csukva lenne előtte az ajtó.

Csalódott volt. Önmagában, az apjában, a klánjában, az életében. Annyi reménye volt, ami mind lassanként foszlott szét a kezei között, mert képtelen volt a sarkára állni és szembeszállni az apjával. És most, mikor megtenné, mikor meg akarja tenni, egyszerre csak elhagyja az esze, az ereje, mindene. Az egyetlen, ami úgy érezte, még az övé, az a szíve volt, a mellkasában doboló, pánikban, csapdában vergődő szíve.

Házasság. Valakivel, aki nem Naruto, akit nem szeret, akit nem akar. Politika. Istenek, hogy gyűlölte ezt a szót...  Mennyi mindent vett el tőle az az átkozott szó, nem tudta már megmondani.  Annyira elege volt, hogy mindig mások érdekét kell szem előtt tartania. Szerette a családját, de úgy érezte, megfullad, nem kap levegőt, mert ránehezednek és lehúzzák, letépik a szárnyait és ezzel örökké a kalitkájához láncolják.

Annyira szeretett volna üvölteni, ordítani, csapkodni és pusztítani. Kitörni és egyszerűen csak szabadnak lenni. De nem tehette és ez fájt. A születése előtt már megvolt a szerepe, mert egy nagy klán örökösének született. Már akkor bezárták, mikor még nem is létezett, és a legrosszabb az volt, hogy nem tett semmit, amivel ezt a kényszerű, kelletlen, fullasztó rabságot kiérdemelte volna. Lenyomták a porba és megfojtották azzal, hogy föl akarták emelni. Senki nem értette. Senki.

A Hyuuga klán volt az utolsó nagy klán Konohában, és nem volt itt senki, aki értette volna, milyen nyomás van rajta. Még Hanabi sem, még Neji sem, senki. Az egyetlen, aki tudta, az az apja volt, és ő nem engedte karnyújtásnyinál közelebb magához, a szavai és a viselkedése mindig ott állt közöttük, és néha annyira egyedül érezte magát, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon.

Nyelt egyet és megtörölve a szemét és az orrát feltápászkodott. Nem érdekelte, hogy kicsit sem hölgyhöz illő a ruhaujjába törölni mindent. Nem érdekelte, mert hiába látják úgy, ő nem csak egy csinos arcocska. Nem csak egy elegáns hölgy, aki jólnevelten teát tölt. Nem. Shinobi. Ninja. Kunoichi.

Hinata felemelt kezekkel kiegyenesedett, és az ökleibe koncentrálva a chakráját újra megpróbálta. És újra, és újra. És újra. A ruhái átáztak az izzadtságtól és a poros arcán hosszú, fehér csíkokat hagytak a könnyei, amik nem akartak felszáradni. A frusztráltsága, a csalódottsága, a fájdalma, egy rövid, de erős kiáltásban csakúgy kitört belőle, és akkor... Akkor sikerült.

Két oroszlánfej rajzolódott ki az öklei körül egy másodpercre, mielőtt eltűnt volna, mert annyira meglepődött és megilletődött nem csak a saját kiáltásától, hanem attól is, hogy sikerült végre, hogy elfelejtett koncentrálni. Hitetlenkedve, a könnyeitől homályos szemekkel a kezeire bámult, és mikor újra megpróbálta megcsinálni, megint sikerült. Rámeredt a halványkék chakrából előtűnő fejekre és egy hosszú pillanat után felnevetett és megindultak a könnyei.

Nem kell mindennek kudarccal végződnie. Higgy magadban, Hinata.

A lány felemelte a fejét, és lehunyt szemmel hagyta, hogy csorogjanak a könnyei, míg a chakrája utolsó szikrája villódzva elhalt az ujjai körül. Sikerült.

*****

Sasuke a verandán ült, mint ahogy mostanában mindig. Jelenleg ennyi volt a szabadsága. Nem mintha Orochimarunál több jutott volna neki, de akkor tudta, hogy nem a maga ura, így hát nem panaszkodott. Most zavarta, hogy nem teheti ki a lábát a kertből.

Juugo ma visszajött jelenteni, szerzett egy kis pénzt, és úgy tűnt, végre Ibuki nyomára bukkant. Azt mondta, még meg kell győződnie az információi helyességéről, de Sasuke szinte már a szájában érezte a siker ízét. Nyugtalan lett tőle és mogorva, hogy nem mehet oda azonnal, de nem akart csapdába sem sétálni. Más sem hiányozna.

Hallotta, hogy mögötte a házban valahol Reiki zörög és felsóhajtott. Kezdte idegesíteni a nő. Nem tudta, pontosan miért, talán csak a tudat, hogy a bátyjához tartozott bosszantotta fel. Vagy talán az, hogy egy kurva jobban ismeri Itachit, mint ő.

Az ígérete ellenére nem akart gondolkozni azon, amit mondott neki. Amiket elmondott és amiket nem. De akár akarta, akár nem, megtette. Hiába akarta elfojtani, hiába ivott bármennyit, nem mentek ki a fejéből azok a szavak. Azok a szavak, amik egy olyan Itachit festettek elé, akit nagyon jól ismert.

A bátyját. Az imádott, rajongott bátyját, akire tágra nyílt szemmel, csodálattal bámult fel, a tehetséges, mindenben első, végtelenül udvarias bátyját, akit mindenhová ragaszkodón követett. Valamikor régen ismerte azt az Itachit, akiről Reiki beszélt. Azt hitte, nem ismeri többé, mert nem létezik. De olyan fájdalmasan ismerősek voltak a képek és a mozdulatok előtte, amiket még ugyan nem látott a nő fejében, de tökéletesen el tudott képzelni.

Mert ismerte azokat a szavakat, amiket Itachi kimondott, ismerte a mozdulatokat és a gesztusokat, amiket használt. Ismerte minden rezzenését. Akkor, régen, hosszú évekkel ezelőtt. Nem gondolta volna, hogy erről hazudik neki, annyira nem volt jó színésznő. Nem ismerhette ennyire Itachit, az ő Itachiját, ha nem látta és élte át mindazt, amit elmondott.

Ő pedig szégyenszemre húzni kezdte az időt. Napok teltek el tétlenül, mert nem akarta látni a bátyját Reiki emlékeiben. Nem akarta újra látni az ő tinédzser bátyját, az ő jóval fiatalabb Itachiját egy idősebb, egy felnőttebb testbe zárva. Nem akarta, hogy felszakadjanak a sebek. Tudta, ha tényleg úgy viselkedett Reikivel, ahogyan régen vele is, akkor óhatatlanul is fájni fog újra.

Össze volt zavarodva és félt. Félt tőle, hogy mit fog még találni ennek a nőnek a fejében, miért gondolja azt, hogy ez az Itachi, ez a gyilkos és véráruló jó ember. Hogy miért gondolja ugyanazt, mint Sakura. Hogy miért volt vele önként és boldogan, mint ahogyan most Sakura.

Képtelen volt másra gondolni, mint Itachira, és ez összezavarta és felbosszantotta, és félelmet keltett benne. Elégszer összetörte már ahhoz, hogy ne akarjon többet kapni ebből a nagy rakás szarból, de úgy érezte, meg kell tudnia. Kíváncsi volt és félt.

Ingerülten megrázva magát megfordult, hogy rászóljon Reikire, hogy fejezze be, akármit is csinál, mert kitépi a beleit, mikor a szeme sarkából mozgást érzékelt és felpillantott.

Karin volt az, a fák között vágott át, a haját simogatva kacér mosollyal közeledett felé, és ő egy fáradt, bosszankodó sóhajjal felállt.

- Végre - mordult rá köszönés helyett. - Aludj egyet, holnap dolgod van.

-  Neked is ragyogó szép estét, Sasuke - felelte, a mosoly meg sem rezzent az arcán. - Talán holnap valami... fárasztó munkát adsz nekem? - kérdezte kajánul és a mutatóujját csábítón végighúzta a csupasz mellkasán. - Csak nem valami... megerőltető fizikai aktivitásra gondolsz?

- De, igen - felelte faarccal a fiú és hátrébb lépett, hogy a nő végre levegye róla a kezét. - Reiki azt mondja, ő volt az egyetlen kurva, akit a bátyám megdugott, de nem hiszek neki. - Karin arcáról lehervadt a mosoly és lassan rápislogott. - Odamész, beépülsz és feltűnés nélkül kikérdezel mindenkit. Nem tudom, meddig fog tartani, de nem is érdekel. Holnap reggel indulsz, és ha mi is már elindultunk innen, értesítelek. Most menj aludni.

Sasuke megfordult, hogy bemenjen a házba, de Karin megrökönyödött hangja megállította.

- Épüljek be a bordélyba? Ezt komolyan gondolod? Mégis hogy kéne beépülnöm? - kérdezte hitetlenkedve, és Sasuke sharinganjai rávillantak.

- Természetesen kurvaként, Karin. Mit gondoltál, hogy máshogy? - kérdezte, aztán megfordult és bement a házba, maga mögött hagyva az elképedten tátogó, lesokkolt nőt, míg a szája sarkában feltűnt egy félmosoly.

Ha annyira szexelni akar, hát most megkaphatja. Úgy gondolta, remekül fog illenni hozzá a szerep.

*****

Shikamaru az ajtóban állva, kicsit feszengve várta, hogy Ino felbukkanjon. Késett kicsit, már öt perce ide kellett volna érnie, és ő soha az életben nem érezte magát ennyire kellemetlenül egy késés miatt. Pláne nem egy olyan miatt, amiről nem ő tehetett.

Temari valahol a háta mögött ült az asztalnál és az asztalon dobolt az ujjaival. Shikamaru nem tudta, hogy csinálja, de egyáltalán nem volt ideges, csak látszólag nagyon unta a várakozást. Az egyik rendőr már jó fél órával ezelőtt végzett az általános kihallgatásával, és Temari határozott, egyszerű válaszokat adott, mert természetesen ő is tudni akarta, ki támadta meg.

A férfi tudta, hogy nyilvánvalóan minden segítséget megad, amit csak tud, de mivel a meglévő emlékei még mindig nagyon homályosak voltak, nem sokat tudott mondani. Sokkal hamarabb végeztek, mint gondolták és most már csak Inóra vártak, hogy előcsalja és megnézze azokat az emlékeket. De Ino nem jött. Hat perce késett.

Shikamaru türelmetlenül kinyitotta az ajtót és kibámult a kis helyiségből a folyosóra. Mivel a szobák hangszigeteltek voltak, akkor sem hallotta volna Inót, ha az ajtó előtt kiabál, a barna fickó pedig, mikor kiment és kettesben hagyta őket, becsukta maga után az ajtót. Nem látott sehol senkit. Sem napfényszőke, táncoló hajtincseket, sem világos, tiszta kék szemeket.

- Hol lehet? - motyogta maga elé. - Nem szokott késni - jegyezte meg még, aztán megfordult és tett egy kört a szobában.

Még egyet.

Iratszekrény, világoskék fal, valami cserepes gaz, fal, fal, asztal, szék, Temari, fal, ajtó.

- El fogok szédülni - mondta halkan a nő, mikor belekezdett egy újabb körbe, de Shikamaru csak egy gyors pillantást vetett rá. - Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, telefostad a gatyád a barátnődtől - tette hozzá egy vigyorral követve a férfi nyugtalan cikázását a helyiség gyér berendezési tárgyai között.

- Lehet, hogy azért, mert így van - morogta Shikamaru, majd egy pillanatra megtorpanva Temarira nézett. - Bár ez egy kicsit erős kifejezés - mondta kelletlenül, aztán folytatta a járkálást, és a nő a székén hátradőlve felhúzta a szemöldökét.

- Nagyon bírom ezt - nevette végül. - Nagy, erős férfiak, akik szemrebbenés nélkül tűrik, ha eltörik valamijük, vagy ha ökölnyi nyílt seb van az oldalukon, de az istenek kegyelmezzenek nekik, ha valamivel feldühítenek egy nőt. Igazán mulatságos, nem? Úgy értem, teljesen be vagy cidrizve, pedig fogadjunk, hogy csak csúnyán nézett rád - mondta remekül szórakozva Shikamaru fintorán, amit a férfi felévillantott az ajtó felé elhaladtában.

- Tényleg, nagyon vicces - gúnyolódott, és Temari egy szórakozott vigyorral nézte, ahogy az ajtóba érve megpördül a sarkán.

- Mit műveltél? - kérdezte összefonva a karjait a mellkasán, és Shikamaru ránézett, a pillantása egy másodpercre a karjaira csúszott, mire Temari egy apró mozdulattal feljebb csúsztatta a kezét, hogy finoman jelezze, talán válaszolnia kéne, ahelyett, hogy a mellét bámulja. - Egy kis veszekedés? Elfelejtettél valamit? - A férfi barna szemei végre megtalálták a helyes pozíciót, és Temari egy félmosollyal figyelte, ahogy fáradtan felsóhajt.

- Féltékeny - morogta végül és a nőre bámult, aki újra felvonta a szemöldökét.

- Mégis mire? - kérdezte értetlenül, mire Shikamaru megvonta a vállát.

- Rád - felelte lassan és a fejét elfordítva a sarokban álló növény leveleire meredt, mintha hirtelen nagyon érdekesnek találná, amit lát.

Temari érdeklődve Shikamaru arcvonásait vizslatta, hátha le tud olvasni róla még valamit, mert ez az új információ kicsit összezavarta. Azt értette, Ino miért nem kedveli, az elég nyilvánvaló volt. Minden évben majdnem egy teljes hetet töltött Shikamaruval a vizsgák alatt, hiszen ő volt a kísérője. A Hokage rendelte mellé. Gyakorlatilag egy küldetés volt, és bár értette miért, tudta, hogy miért nem kedveli ezt Ino, de nem tudta úgy látni, ahogy ő.

Tudott a pletykákról - ki ne tudott volna? -, elvégre két ellenkező nemű ember nem lehet csak baráti kapcsolatban, ha sülve-főve együtt vannak, amikor lehetőségük van rá, ez már csak természetes. Temari gondolatban megforgatta a szemeit. Az emberek olyan ostobák tudnak lenni néha. Pontosan tudták, hogy miért vannak együtt ennyit, és abszolút logikátlan módon egy gyors kerülővel teljesen figyelmen kívül hagyták a tényeket, hogy a feltételezések sokszor rosszindulatú, és sok bajt okozó ingoványos talajára tévedhessenek. Szórakozásból.

Egy sóhajjal megrázta a fejét. Fogalma sem volt, Ino miért hagyja, hogy az a sok pletyka Shikamaru és közé furakodjon. Sem a férfi, sem ő egy pillanatig sem foglalkoztak ezekkel a villámgyorsan terjedő szóbeszédekkel, amik róluk szóltak, akkor Ino miért nem tudja egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni, ahogyan ők teszik? Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg Ino nem is fogta fel, hogy ez mennyire rosszul eshet Shikamarunak. Hogy nem bízik benne. Hogy feltételezi róla, hogy rajta kívül hajlandó lenne egyáltalán ezen a módon foglalkozni valakivel. Temari figyelte, ahogy a férfi kényelmetlenül feszengve a zsebébe süllyeszti a kezét.

Nem igazán tudta megérteni a féltékenykedést. Sosem volt az a típus, aki ha meghallja, hogy a párja egy nővel barátkozik, vagy beszélget, egyből a plafonon van. Úgy volt vele, hogyha valaha megcsalnák, akkor hajrá. Ha valaki ilyet csinál, az neki nem kell többet. Addig pedig semmi értelme folyton azon reszketni, mikor történik, vagy mikor történhetne meg. Kombinálni, elméleteket gyártani, ártatlan szavak miatt rágni tövig a körmét. Ugyan már, sokkal jobb dolga is volt ennél. Persze azért nagyon remélte, hogy Ino nem ezzel a típusú féltékenységgel birkózik, hanem az enyhébb fajtával. A szájhúzóssal.

Most valahogy kellemetlenül érezte magát, rossz ízt hagyott a szájában, hogy valaki azért nem kedveli, mert azt hiszi, hogy rámozdult a barátjára. Mintha valaha is csinálna ilyet, komolyan. Ez annyira... gerinctelen dolog. Szándékosan beleavatkozni mások kapcsolatába, hogy a végén hasznot húzhasson belőle, nos, ez nem az ő stílusa. Arról nem is beszélve, hogy mekkorát esne egy férfi az ő szemében, ha hajlandóságot mutatna arra, hogy megcsalja a barátnőjét vele. Komolyan, hogy lehetne képes egy ilyen után komolyan gondolni egy kapcsolatot? Hogy legyen képes megbízni valakiben, aki az orra előtt csalt meg valaki mást?

Felsóhajtott, és Shikamaru ránézett az asztal felett.

- Mégis mire féltékeny? - kérdezte végül. - Nem csináltam semmit tudtommal, amivel okot adtam volna rá.

- Nem tudom - rázta a fejét lassan Shikamaru. - Nem hiszem, hogy veled van baja - tette még hozzá. - Tenten miatt is ilyen. Mondjuk azt a részét még meg is tudom érteni, mert elfelejtettem egy vacsorát a szüleivel és vele, mert elbeszélgettem az időt Tentennel. De...

- Elfelejtettél valamit? - vágott a szavába hitetlenkedve Temari. - Te? Shikamaru Nara elfelejtett valamit, amiről nyilvánvalóan ordít, hogy mennyire fontos? Miközben egy másik lánnyal beszélget, amit mindennap megtesz nagyjából, mert ő a legközelebb álló nőnemű ismerőse? -  A nő összeráncolt homlokkal előrehajolt és egy újabb sóhajjal az asztalra könyökölt. - Szóval nem is velem van baja, hanem veled. Kösz szépen, Shikamaru. - Egy csúnya pillantással a férfira bámult, aki lehunyta a szemét. - Tudod, ez elég hülye húzás volt. Nagyon félreérthető. Szóval azt hiszem, igen, meg tudom érteni, miért van így. Mondjuk ettől még nem érzem jobban magam miatta. Nem így kellett volna... Mindegy. Nem oktatlak ki - legyintett végül. - Valószínűleg te is pontosan tudod, hol hibáztál. De belekevertél engem is, akkor is, ha nem így akartad és ennek nem örülök. Nem vagyok olyan nő, mint amilyennek...

Az ajtón felhangzó diszkrét, de erős kopogásra mindketten felnéztek és Inóra bámultak, aki kényelmesen az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket, ki tudja mióta.

- Elnézést a zavarásért - mondta finoman, minden él nélkül, de valahogy a hangszíne rossz érzést keltett Temariban. - Úgy tudom, meg kéne néznem az emékeidet a támadásról. - Ezek a szavak már csak Temarinak szóltak, nem mindkettejüknek.

Míg a nő bólintva hátradőlt a székén villámgyorsan visszapörgette a beszélgetésüket és kis híján hangosan felnyögött, mikor rájött, milyen félreérthető volt a szóhasználata. Talán ő sem jobb Shikamarunál ebben. A férfi egy gyors, fáradt pillantást vetett rá, az övé pedig bocsánatkérőn villant fel, mielőtt a figyelme visszatért volna Inóra, aki leült vele szemben és egy ideges mozdulattal kisöpörte a ragyogóan szőke haját a szeméből.

- Jól van - kezdte lassan Ino és diplomatikusan összefűzve az ujjait rábámult a kezére. Úgy tűnt, éppen megpróbálja félretolni a rossz érzéseit és az ellenszenvét a helyzettel és Temarival kapcsolatban. - Először is, szeretném elmondani, hogy nem lesz jó érzés. Az agy nagyon kényes és sérülékeny része az emberi testnek és a léleknek is persze, de hiába vagyok a lehető legóvatosabb, attól még maga a folyamat kellemetlen. Mivel igazából nem kihallgatásról van szó, mivel természetesen ezúttal nem te vagy a tettes, hanem az áldozat, a protokoll szerint meg kell kérdeznem, hogy van-e valamilyen problémád azzal, hogy én hajtom végre ezt a műveletet.

Temari, aki összerezzent az áldozat szóra most határozottan megrázta a fejét.

- Nem, nincsen - felelte talán kicsit lágyabban, mint ahogyan a helyzet megkövetelte volna, és a szép kék szemek egy pillanatra rászegeződtek, mielőtt Ino egy rövid bólintással visszatért volna a kezei bámulásához.

- Rendben. - Ino hangja kissé tétován csengett, de mikor folytatta, jóval határozottabbá vált, mert hivatalos szöveget darált és ezen a téren jóval magabiztosabbnak látszott. - Szeretnéd írásba foglalni a válaszaidat, ahogyan a vallomásoddal is tetted? - Mikor Temari megrázta a fejét, újra belevágott. - Önszántadból egyeztél bele az emlékeid felidézésébe, mindenféle ráhatás vagy kényszerűség nélkül?
- Igen.

- Elfogadod a kockázatot, hogy teljes titoktartás mellett, szándékom ellenére láthatok olyasmit, ami nem kapcsolódik az ügyhöz és olyasmit, ami nem tartozik rám? - Temari bólintott. - Erről muszáj papírt írnunk - tette hozzá Ino. - A titoktartási szerződést, úgy értem. Ahogyan a kórházban is védjük az adataidat, ugyanúgy teszünk itt is a magánéleteddel kapcsolatban. Shikamaru, a harmadik fiókban vannak hátul a nyomtatványok. Adnál egyet, kérlek?

A lány hátrafordulva a férfira nézett, aki egy biccentéssel megfordult.

- Persze - mormolta Shikamaru, míg Temari Ino szőke hajjal borított tarkójára meredt. - Egészen hátul?

- Igen,  a jegyzőkönyvkitöltési minta mögött - mondta Ino, és a férfi kivett egy kupacnyi papírt, kihúzott belőle egy lapot és odaadta a lánynak.

- Tessék. Tollat? - Ino elfogadta a Shikamaru mellényzsebéből előkerülő golyóstoll és Temari felé fordult, miután halkan megköszönte.

- Itt is van. Olvasd át és utána írd alá a neved a vonalon, ha egyetértesz vele. Ha nem, akkor megbeszéljük, lehet, hogy tudunk változtatni a szövegén, hogy az esetleges kérésedhez igazítsuk a szerződést.

- Rendben - mondta Temari, a tekintete figyelmesen végigfutott a sorokon.

Nem igazán zavarta, ha Ino megtud róla dolgokat, amik talán nem tartoznak rá, amíg nem adja ki másnak, vagy nem ártja bele magát az életébe. A nyomtatványra fogalmazott száraz mondatok teljesen rendben voltak, és egyáltalán nem hagytak semmilyen kiskaput rá, hogy a lány bármit is kiszivárogtasson a titkaiból, ha megtudna valamit. Nem mintha aggódott volna, hogy Ino elpletykálna bármit is, ami a mostani munkájához kötődik. Pletykás volt az igaz, de ha komoly, hivatalos dologról volt szó, tudta, hogy nem tenne ilyet. Nem csak azért, mert az állásába és a jóhírébe kerülne, hanem azért is, mert nem volt alapjáraton rosszindulatú, mint ahogyan néhányan feltételezték róla.

Lehet, hogy ezért ad ekkora hitelt a Shikamaruról és a róla szóló pletykáknak? Mert ismeri őket, ismeri a folyamatot magát, tudja, hogy mindnek lehet igazi, valós alapja? Van alapja? Ino joggal féltékeny rá?

Temari eltöprengve kitöltötte az üres helyeket, a nevét, a lakóhelyét és a regisztrációs számát, aztán aláírta a papírt és visszacsúsztatta a tollal együtt Ino elé. A lány gyorsan végigfutott az adatokon, ellenőrizte, hogy minden szabályos-e, aztán egy bólintással az asztal szélére tolva felnézett rá.

- Shikamaru megfelel tanúnak, hogy valóban te írtad alá, ugye? - kérdezte, és mikor Temari biccentett, Shikamaru Ino mellé lépve az asztalra hajolt, és a kicsit kapkodó írásával egy rövid mondatot és aláírást kanyarintott Temarié alá. A pillantásuk egy röpke másodpercre találkozott, mikor letette a tollat.  - Keressünk valakit, aki bent marad felügyelni, vagy bent maradhat ő? - kérdezte Shikamaru felé biccentve, és a nő lassan megrázta a fejét.

- Shikamaru tökéletes - mondta végül kicsit szórakozottan, és Ino felnézett rá.

- Igen, az - felelte lassan a szemébe meredve, és Shikamaru válla megfeszült, mielőtt hátralépett volna az asztal mellől, vissza Ino mögé. A lány felemelte a kezét. - Jól van, most hogy túl vagyunk a formaságokon, essünk túl rajta. Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg nem kizárni, mikor az elmédbe hatolok. - Temari bólintott. - Gondolj a támadásra. Egy pár perccel előtte mi történt, hol voltál? Idézd fel magadban és erősen koncentrálj rá. Így egyből erre az emlékre ugorhatok és kevesebb az esély rá, hogy olyasmit lássak, amit nem akarsz megmutatni - mondta Ino és az ujjait összeérintve háromszöget formázott, míg mélyen a szemébe nézett.

- Csak nyugodtan - mormolta Temari hátradőlve a széken. - Nincsen semmi takargatnivalóm.

Ino szempillája sem rebbent, ahogy a jutsu aktiválódott és szinte akadály nélkül csusszant be Temari elméjébe. Egy kicsit ellenállt ugyan, de ez teljesen természetes volt, az agy az idegen érzésre kicsit riadtan reagáló védelmi mechanizmusa, aztán engedett, és még látta, hogy Temari izmai elernyednek az asztal másik felén, ahogyan átengedi az irányítást.

Hirtelen ott volt, az ő szemszögéből látott mindent. Egy gondolat ugrott a fejébe, ahogyan a kártyázó jouninokat figyelte, ami nem az övé volt. Temari örült neki, hogy nem ittak legalább. Lazának ítélte a fegyelmüket és mint kiderült igaza is volt. A következő képsorok homályosak voltak és elmosódottak, mint egy ősöreg, rosszul tárolt felvétel, és eltartott egy darabig, mire kiélesítette őket. A fejében pergő gondolatok idegenek voltak, és hagytak maguk után egy kis hűvös, távolságtartáshoz hasonlatos érzést. Jóval egyszerűbb és letisztultabb gondolatai voltak, de intelligensek és könnyen követhetők. Jóval egyszerűbben, mint a sajátjai, és így egy nehéz, kicsit görcsre hasonlító érzés csúszott a gyomrába. Megszokta már, tudta, mit vált ki belőle egy idegen elme ráhatása, így csak figyelmen kívül hagyta az érzést és munkához látott.

Kiválogatta a támadók képeit, alaposan megfigyelte őket, a technikáikat, a kinézetüket, a viselkedésüket, míg az emlék újra meg újra lejátszódott Temari fejében engedve Ino óvatos vezetésének. Voltak nem odavaló részletek és persze elég zavaró érzések is. Például az a félelem és gyász lehengerlően fájdalmas keveréke. Mindig mikor ahhoz a pillanathoz értek, mikor az a jounin menekülni kezdett a hátán Temarival, és a nő a nyakába temetve az arcát sírva és reszketve a fia elvesztésére gondolt, Ino összerándult és megfeszült ültében.

Az az egész őszintén szólva megviselte a szívét. Ismerte ezt az érzést, de nem tudta jobban körülírni. Nem fájt, csak ránezehezedett valami, és ez érezhetően megviselte a szívét. Minden egyes alkalommal ezek a szavak ugrottak a fejébe, ha erre a különös és viszonylag ritka érzésre gondolt, és hiába zavarta, képtelen volt világosabban kifejezni magát, ha erről volt szó.

Figyelte, ahogyan Temari tekintete, ami most az övé volt tulajdonképpen, találkozik egy női szempárral. Figyelte, ahogyan a támadója eltűnik, békén hagyja, mielőtt elsötétült volna minden, aztán újra elkezdődött az emlék, immár majdnem huszadszorra, de Ino finoman leállította a képek szakadatlan pergését. Már éppen fáradtan visszavonult volna, hogy egy kis pihenő után mehessen kielemezni a képeket a fejében, de valami megállította. Egy újabb emlék.

Shikamaru állt egy ételesstand előtt, és Ino Temari bőrébe bújva követte a pillantását. Saját magát látta, ahogy Choujival és Lee-vel esznek éppen, egy asztalnál ülve beszélgetnek valamiről. Emlékezett arra a délutánra. Edzés után elmentek enni. Sakura nem volt velük, mert aludni akart egyet az éjszakai műszakja előtt, mivel a kórházból hazafelé tartva magukkal rángatták a gyakorlópályára. Egy évvel ezelőtti emlék volt, az egy évvel azelőtti chuunin vizsgáról. Akkor már szerelmes volt Shikamaruba pár hónapja.

Temari pillantása visszatért a férfira, aki úgy tűnt, őt figyeli, de ebben nem volt biztos, mert ebben a pozícióban nem volt a látószögében.

- A csapattársaid, ugye? - kérdezte Temari.

- És Lee - felelte Shikamaru elrévedve.

- És Lee - biccentett a nő lassan. - Jól kijössz velük? A csapatoddal?

- Persze - válaszolt a férfi, a tekintete még mindig oda szegeződött, ahová eddig. - Chouji a legjobb barátom négy éves korom óta. Együtt nőttünk fel. Inóval is. A klánjaink kicsik, nem olyanok, mint mondjuk a Hyuuga klán. Tulajdonképpen kihalófélben vannak a Yamanakák és az Akimichik, ahogy a Narák is. A klánjaink utolsói vagyunk mindhárman. Örökösök. Nem mintha nagyon maradt volna mit örökölni. - Shikamaru bizonytalan kézmozdulatot tett. - Nagyon hasonló helyzetben vagyunk, ezért jól megértjük egymást. A családjaink ugyanazt várják el tőlünk, a társadalmi helyzetünk, még a gondolkodásunk is hasonló egy bizonyos szintig. A miénk volt a legjobb csapatmunka az összes genin közt, abban az évben, mikor elkezdtük az Akadémiát. Asuma-sensei azt mondta, a példánkat látva már az előkészítőben tesztelik a csapatmunkát. Tudod, milyen fontos, sokszor az életedet jelentheti, hogy milyen viszonyban vagy a társaiddal. Arra gondoltak, mi lenne ha már az elején megalkotnák a csapatokat, hogy fejlesszék a csapatmunkát és a kapcsolatot a geninek között. Persze folyamatosan cserélték a tagokat, teszteltek minden variációt. Voltak előnyei, jó gondolat volt, de végül megbukott. Sokan vannak, akik soha nem jutnak el addig, hogy shinobivá váljanak foghíjasan hagyva ezzel a legoptimálisabb csapatokat. Nem vált be.

- És Ino? - kérdezte halkan Temari, mikor Shikamaru a gondolataiba merülve elhallgatott. - Azt mondtad, Chouji a legjobb barátod. Ino miért nem? Vagy az, és csak én értettem félre?

- Nem, tényleg nem az. Nem is tudom. - A férfi egy sóhajjal legyintett. - Nehéz ezt elmagyarázni. Az érzések... néha az egész csak egy rakás zűrzavar, és bár pontosan tudom, hogy mik azok, nehéz megfogalmaznom. Ino... Nem buta, nem azt mondom. Valójában nagyon is okos, de az ő intelligenciája érzelmi intelligencia. Az enyém nem az. Kicsit furcsa vagyok a kapcsolatokkal és ezt Chouji megérti, habár ő is inkább Inóhoz áll közelebb gondolkodásban. Valahol ő a mi középutunk, azt hiszem. Ino nem mindig tudja követni, mire gondolok valójában, és nem azért, mert nem lenne képes megérteni. Csak mert annyira másféleképpen gondolkozunk, annyira másik irányból közelítjük meg a problémákat, hogy néha egyszerűen képtelenek vagyunk rendesen szót érteni vagy elmagyarázni a másiknak, mire gondolunk. Ez egyébként nagyon jól jön a küldetéseken, de a magánéletben néha eléggé megnehezíti a dolgokat. Van, hogy csak elbeszélünk egymás mellett. Néha azt gondolom, azért mert lány, de aztán mégsem tudok erről meggyőződni, hiszen ott van Tenten, aki szintén lány és mégis megért, talán jobban is, mint Chouji. - Shikamaru felsóhajtott. - Kedvelem, tényleg. Jó barátok vagyunk. Nagyszájú, pletykás és kicsit meggondolatlan, néha hangos. De jólelkű, kedves és szolgálatkész. Keményen dolgozik és megpróbálja mindennek megtalálni a humoros oldalát. Örülök, hogy megismerhettem és együtt dolgozhatok vele. Előfordult már, hogy ő tartott csak egyben. Amikor először gyilkoltam. Fogalmam sem volt, hogy utána... Hogy utána ilyen érzés lesz. Ino sokat segített akkor megérteni a saját érzéseimet. Olyan dolgokra vezetett rá, amiket nem tudtam magamról és azt hiszem neki köszönhetem az önismeretem nagyrészét. Jó ember. Chouji is az. A szíve nagyobb, mint a derékbősége - mondta egy mosollyal Shikamaru, aztán lassan eltűnt a kép, és Ino fáradt, zöld szemekbe meredt.

Lassan kibontakozott a szoba képe is, a világoskék falak, a sarokban álló növény. Nehezen, de rávette magát, hogy egy meglepett bólintással megköszönje Temarinak ezt az emléket, ezeket a szavakat, amiket valószínűleg soha nem hallott volna, ha nem mutatja meg neki és egy percig elgondolkozva, maga elé meredve kimerülten összeszedte a gondolatait. Shikamaru hozzáért a vállához, és a lány felpillantott rá nagy, nyugodt, de nyúzottságot sugalló tekintetével.

- Jól vagy? - kérdezte halkan, és Ino egy halvány mosollyal bólintott.

- Persze, csak fáj a fejem - felelte, majd lehajtotta a fejét az asztalra, hogy pihenjen kicsit.

Shikamaru Temarira nézett, aki kicsit sápadtan és ugyanolyan fáradtan bámult rá, mint Ino is az előbb. Mikor ki akarta nyitni a száját, hogy megkérdezze, hogy van, Temari megrázta a fejét és célzatosan Inóra pillantott, mielőtt felállt volna.

- Végeztünk, ugye? - kérdezte, a hangja a szokásosnál erőtlenebbnek hallatszott, és mikor Ino fel sem nézve lassan bólogatni kezdett lépett egyet. - Rendben. Köszönöm szépen - mondta a lánynak és Shikamarura nézett. - Azt hiszem, visszamegyek a szállásomra és lefekszem aludni. Úgy érzem, mintha egy hete nem aludtam volna semmit - sóhajtotta. - Holnap délelőtt találkozunk. Vidd haza a barátnődet, nehogy elájuljon útközben.

Mikor Shikamaru tekintete megkérdezte, hogy vele minden rendben lesz-e, bólintott és a férfi megnyugodva tükrözve a mozdulatát elköszönt. Egy pillanatig még Temari után bámult, ahogy kilépett az ajtón és eltűnt a folyosón, remélve, hogy tényleg nem lesz semmi gond, aztán letérdelt Ino széke mellé a  földre és a haját simogatva megvárta, amíg megszabadul az ilyenkor a fejében jelentkező nyomástól.

Tudta, mit kell tennie, hogy megnyugtassa. Látott már ilyet eleget.

*****

Sakura egy ásítással a párnába fúrta az arcát. Nem tudta, mi keltette fel, de jelenleg nem is igazán érdekelte és tudta, hogy egy pár percig még nem is fogja. Érdekes volt, hogy ugyanez a test, ami most nyugodtan, ellazultan és kábán feküdt a puha ágyban milyen lassan tért teljesen magához, mikor a küldetéseken abban a pillanatban ébren volt, ahogy kinyitotta a szemét.

Oldalra fordítva a fejét kifújt az arcából egy maréknyi rózsaszín tincset, ami most csak kócos káosz volt, és résnyire nyitotta az előbbi ásítástól könnyező szemét. Itachi nem feküdt mellette, csak a teste formáját őrizte még az összegyűrt ágynemű, és egy sóhajjal újra lehunyta a szemét. Lassanként eljutott a tudatáig, hogy sajgó fájdalom sugárzik felfelé az öléből, és a chakrája lustán moccanva ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, pedig biztos volt benne, hogy igen. Nem csinált volna akkora butaságot, hogy kockáztat, amikor tudja, hogy baj lehet belőle.

Egy mosollyal kinyújtózkodott, Itachi helyére gördült az ágyban, majd a párna illatát mélyen magába szívva úgy döntött még lustálkodik kicsit. Aludt, de nem annyit, mint szokott és ma vár rá egy bonyolult műtét. Nem a mikéntje volt bonyolult, csak az tette azzá, hogy sokáig fog tartani és neki végig koncentrálnia kell majd. Magára húzva a takarót, kiszélesedő mosollyal az éjszakára gondolt, az érintésekre és a csókokra, a szavakra és az érzésekre. Megborzongott, a libabőr végigfutott rajta, és kicsit mocorogva elhelyezkedett.

Már félálomban volt, mikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, de nem adta semmi jelét, hogy ébren lenne, csak boldogan várta a meleg testet, hogy mellésimulva átkarolja. Ahelyett, hogy mellé feküdt volna, érezte, ahogy besüpped alatta a matrac, és a csupasz mellkasa a meztelen hátának simult, ahogy föléhajolva megcsókolta a tarkóját. A lélegzete melege csiklandozta a füle mögött és halkan kuncogva még mélyebbre fúrta az arcát a párnába.

- Jó reggelt - mormolta álmosan, és Itachi egy újabb csókot nyomott a vállára, apró, lágy érintésekkel végighaladt a vállán, majd a hátán, míg a derekához nem ért.

- Jó reggelt - felelt végül halkan a férfi, az ágy szélére ülve a hajába csúsztatta az ujjait, hogy félrehúzza az arcából az összekuszálódott tincseket. - Éhes vagy? Csináltam reggelit.

Sakura kíváncsian a hátára fordult és a karjait a feje fölé téve újra kinyújtózkodott, a takaró lecsúszott a hasára.

- Tényleg? - kérdezte végül ámulva, míg Itachi meleg, ráérősen gyönyörködő pillantása végigfutott a testén, és a lány egy huncut mosollyal lerúgta magáról a takarót, hogy mindenét láthassa. - Mit csináltál? - kérdezte végül, hogy visszatérítse az erősen elkalandozott, félmeztelen férfit, Itachi pedig egy kicsit zavartan rápislogott, mielőtt észbe kapva válaszolt volna.

- Nos, elkészítettem a három ételből az egyiket, amit el tudok - felelte egy félmosollyal és az éjjeliszekrényen fekvő tálcárért nyúlt, míg Sakura visszahúzva magára a takarót felült és az ágytámlának támasztotta a hátát.

- Ó. Rántotta - Sakura halkan nevetve előrehajolt és megcsókolta Itachit, mielőtt az ölébe csúsztatta volna a tálcát. - Le vagyok nyűgözve - mondta egy játékos mosollyal.

- Nem vagyok biztos benne, hogy akkor is így leszel ezzel, amikor megkóstolod - figyelmeztette a férfi még mindig halványan mosolyogva, de Sakura csak egy kézmozdulattal elhessegetve a szavait bekapott egy falatot.

- Nincs vele semmi gond. Nagyon finom - mondta, mikor lenyelte, és óvatosan előrehajolva egy újabb csókot nyomott Itachi puha szájára. - Köszönöm. Mivel érdemeltem ki ezt a kiváltságot? - csipkelődött.

- Csak észrevettem, hogy nem eszel rendesen - felelte a férfi, a mosolya kissé furcsa lett, ahogy a lepedőt bámulva végighúzta az ujját a ráncain.

- Nem mindig van étvágyam - felelte óvatosan Sakura, lassan rágva Itachi arcát fürkészte. - Csak egy rossz szokás régebbről. A kórházban nem mindig van időm enni és van, hogy észre sem veszem, hogy kihagytam az ebédet - vallotta be végül egy halvány mosollyal, mielőtt elvett volna a tányérjáról egy paradicsomgerezdet. - Jut eszembe, nem ettél, ugye?

- Azt mondtad, ne egyek - emlékeztette a férfi felnézve rá.

- Rendben - biccentett Sakura. - Kávé sincs - tette hozzá egy figyelmeztető pillantással. - Komolyan. Majd igyál egy kis vizet, mert nagyjából egy óra múlva már nem fogom engedni.

Itachi bólintott és egy röpke csókot nyomva a vállára, a szekrényhez ment és felvett egy pólót, mielőtt visszaült volna mellé, hogy végignézze, amíg megeszik mindent. Sakurát kicsit zavarta, hogy evés közben bámulja, de az még jobban, hogy a tekintete komoly volt és tépelődő. Egy sóhajjal befejezte a reggelijét.

- Oké. Utoljára kérdezem meg, mert elő kell készítenem mindent utána - mondta lassan a lány megtörölve a száját. - Tudom, hogy valami nem jó, de nem tudom, mi az. Mi a baj, Itachi?

A férfi halkan felszusszanva a jobb lábát maga alá húzta, és a vádliját fogva belevágott. Sakura már most ideges volt és igazán nem szerette volna még jobban felbosszantani. Őszinte akart lenni vele, hogy megértse, miről van szó, mert megbántani sem akarta, de tudta, hogy fel fogja idegesíteni vele.

- Nem akarok problémákat okozni neked - kezdte határozottan és még azelőtt felemelte a kezét, hogy Sakurának ideje lett volna kinyitnia a száját. - Ne szakíts félbe. - A lány kicsit elégedetlenül ugyan, de engedelmesen becsukta a száját és a tálcát az éjjeliszekrényre téve hátradőlt. - Nem tudom elmondani, hogy mennyire hálás vagyok, azért, amit teszel, mert őszintén, azt hiszem nem tudnád megérteni, mennyit jelent. Nem azért, mert nem tartalak elég intelligensnek hozzá, hanem mert úgy gondolom, ehhez át kellett volna élned mindazt, amit én. És köszönöm. Őszintén.

Itachi az arcára simította a tenyerét, és Sakura halványan elmosolyodott, mikor a meleg tekintete némán is elismételte a szavait.

- De? - kérdezte végül óvatosan a lány, mikor egy hosszú percig csönd ült köztük.

- De nem akarok problémákat okozni neked - folytatta lassan. - Nem akarom, hogy... Történjen veled valami, azért, mert... Miattam. Miattunk. Nem akarlak még jobban összezavarni, vagy megbántani valamivel. Nem erre van szükséged. - Itachi felsóhajtott és kibökte. - Nem rám van szükséged.

Egy pillanatra kínos, nyomasztó csend nyújtózott végig a szobán.

- Hát ez aztán... - szusszant fel végül hitetlenkedve Sakura és rápislogott. - Rájöttél, hogy nem tudsz menekülni és most rá akarsz beszélni, hogy én hátráljak ki? - A lány úgy bámult rá, mintha el sem akarná hinni, amit hallott, Itachi pedig a tekintetét kerülve újra visszatért a lepedő ráncainak mélyreható vizsgálatához. - Már megint helyettem akarsz döntéseket hozni. - A hangja mérgessé vált és a férfi hallotta, hogy vesz egy mély levegőt. - Itachi, te hallod egyáltalán, amikor beszélek hozzád, vagy az egyik füleden be, a másikon meg ki? Most sem figyelsz?

- De, figyelek - felelte egykedvűen.

- Akkor miért nem nézel a szemembe? - csattant fel Sakura, és a férfi végül vonakodva ugyan, de ránézett végre. - Ha figyelsz, amikor mondok neked valamit, akkor mi a probléma? Nem fogod fel? Nem érted, amikor azt mondom, hogy kedvellek? Nem érted, amikor azt mondom, hogy nem fogom feladni, hogy meggyógyítalak, hogy...

- Te nem érted, hogy mit akarok mondani - vágott a szavába hirtelen idegesen Itachi, és a hangjától a lánynak a torkában akadt a mondanivalója. - Bajba kerülhetsz. Miattam.

- Jó - felelte Sakura higgadtan és nem foglalkozott vele, amikor Itachi mérges tekintete megpróbált lyukat égetni az arcába. - Ne nézz így rám. Azt hiszed, hogy fogalmam sincs, mibe kevertem magam, igaz? Szegény, ártatlan, buta kislány, azt hiszi a nagy, csúnya fickóról, hogy megmentheti, ugye? - A lány összeszűkült szemekkel rámeredt. - Nyeld le, amit mondani akarsz, mert még egy ilyen baromság és a falon át távozol. Ahhoz képest, hogy azt mondják egy zseni vagy, elég hülye tudsz lenni, ugye tudod? Pontosan tudom, hogy mit csinálok. Hányszor kell még elmondjam, hogy megértsd? - Sakura vett egy mély levegőt, mikor észrevette magát és megpróbált kicsit lehiggadni. - Jó, ez most olyan volt, mintha egy címeres seggfej mondta volna. Nem egészen így akartam, csak baromira feldühítesz. Ne haragudj. Megpróbálom kicsit visszafogni magam. - Itachi komolyan bólintott és egy mély lélegzettel hagyta, hogy a lány az ujjai közé csúsztassa az övéit. - Ez nem arról szól, ami kettőnk közt van, akármi is legyen az, ez az életedről szól, Itachi. Az életedről - ismételte el lassan a szemébe meredve. - Ne keverd össze azt, hogy meg akarlak gyógyítani azzal, hogy kedvellek. Nyilván a kettőnek van köze egymáshoz, de ez nem egy nagy, lángoló gesztus, hogy magamhoz láncoljalak, vagy akármit is hiszel - forgatta a szemeit. Mikor Itachi ráhunyororgva megszorította a kezét, a lány egy sóhajjal bocsánatkérő pillantást küldött felé. - Jó, nyilván nem feltételezel rólam ilyesmit, csak tényleg nem értem, hogy mit gondolsz.

- Azt gondolom, hogy túl messzire mész - felelte Itachi. - Örülök annak, amit megteszel értem, akkor is, ha nem vagyok benne biztos, hogy jól teszem-e, ha hagyom. Nem erről van szó, hanem arról, hogy úgy érzem túlságosan... Túlságosan belemerülsz a problémáimba. Nagyon nem lennék boldog, ha ez hatással lenne az életedre, és végképp nem lennék boldog, ha valami bajod esne miattam. Azért, mert az életem része lettél. Lehet, hogy te rendben vagy vele, ha bántódásod esik miattam - vonta fel a szemöldökét kételkedve, mintha erősen remélné, hogy nem ez a helyzet. -, de az biztos, hogy én nem.

- Nem így értettem - sóhajtotta Sakura. - Képes vagyok megvédeni magam, és ezt te is tudod. Azért, mert nő vagyok, nem vagyok magas és nyolcvan kiló színtiszta izom, attól még meg tudom védeni magam.

- Tudod, kifejezetten örülök, hogy nem vagy nyolcvan kilónyi izom - mondta lassan Itachi, a válla megrázkódott a néma nevetéstől.

- Hé, koncentrálj a lényegre - rázta a fejét a lány egy visszafojtani próbált mosollyal. - Tudod, nagyon nehéz úgy élni, hogy minden egyes nap van valaki, aki lehet, hogy nem úgy gondolja a dolgot ugyan, és nem akar megbántani, de tesz valami kis megjegyzést, vagy gesztust, amiből tudod, hogy önkéntelenül, de teljesen lenéz. Vagy azért mert egy viszonylag kis termetű nő vagy, aki valamilyen okból kifolyólag kislánynak tűnik, mert tudom, hogy így van, hogy valahol az arcomra lehet írva valami naívság, ami azért már eléggé lekopott rólam igazából, legalábbis a legtöbb területen... Szóval, ott vagyok és rózsaszín a hajam és ez baromi cuki, igen, amíg el nem török egy orrot. Vagy amíg akkora krátert nem csinálok, mint Konohagakure. Vagy amíg le nem megyek boncolni az alagsorba. És tudod, mi a legidegesítőbb? Az, hogy ezeknek nem számít, ha az orruk előtt szilánkosra török valakit. Ha péppé verem az sem - magyarázta lassan teljesen belelovalva magát az idegességbe. - Semmi nem számít. Ahogy abbahagytam és nem tocsogok a vérben, újra az a cuki kislány leszek a rózsaszín kis hajacskájával, akit meg kell védeni. - A hangja egyenesen szörnyülködő volt, amikor azt mondta 'meg kell védeni', mintha már ettől is undor szaladgálna a gerincén. - Mert csak addig jut el az agyuk, hogy gyengének néz ki, akkor gyorsan legyünk mi a hősök, és mentsük meg mindentől, mintha egy inkompetens kislány lennék, és ez pokolian idegesít. Volt idő, amikor olyan voltam, de az már régen elmúlt. Kunoichi vagyok, orvos vagyok, felnőtt nő vagyok. Kérlek szépen, Itachi, ne állj be a sorba, jó?

- Képtelen vagyok veled vitatkozni - mondta egy halvány mosollyal Itachi és felemelve a kezüket egy gyengéd csókot nyomott a kézfejére. - Tudom, hogy meg tudod védeni magad. Láttam. És azt hiszem, szörnyet halnék, ha valaha is hősködésen kapnám magam. De ettől még aggódom. Ezt azért csak el tudod fogadni, ugye?

- El - sóhajtotta Sakura. - Nem sok választást hagysz, az az igazság - vetett még rá egy kicsit szemrehányó pillantást, mielőtt egy mosollyal a takaróba burkolózva kicsúszott volna az ágy szélére, és letette a talpát a padlóra. - Meggyógyítalak, mert azt akarom, hogy kapj egy lehetőséget. Akkor is, ha nem fogsz élni vele. - A hangja elhalkult, mire a mondat végére ért és egy hosszú pillanatig az összefűzött ujjaikra meredt. - Az, ami kettőnk közt történik, az magánügy és ha nem is lehet teljesen elhatárolni, azért próbálkozom. Nem véletlenül nem kezdhetek akármilyen természetű kapcsolatot egyetlen betegemmel sem. Igazából veled sem kellene, de úgy érzem, a körülmények felhatalmaznak rá. Így is elég kaotikus, mit számít még egy kis érzelmi kavalkád is, nem igaz? - nevetett fel kicsit szarkasztikusan. - De nem orvosként vagyok elsősorban itt, hanem magánemberként. Van különbség.

- Megnyugtató, hogy képes vagy így kezelni a helyzetet - felelte Itachi, a hangjában egy mosoly árnyéka bújt meg. - De nem egészen ezt akartam mondani. Nem ide akartam kilyukadni.

A lány kíváncsian és kicsit zavartan rápislogott, a homlokát ráncolva várta, mit akar mondani, de nem szólalt meg, és úgy tűnt, nem is fog.

- Most megint mérges leszek, ugye? - sóhajtotta végül beletörődőn, és a férfi nem bírta visszafogni a mosolyát.

- Azt hiszem - felelte egy biccentéssel. - Szeretném, ha... ha nem vennéd magadra a problémáimat - kezdte lassan és egy óvatos pillantást vetett a lányra, aki összeszorított szájjal maga elé meredt. - Ha tartanál egy kis... távolságot. Nem tőlem - tette hozzá gyorsan, mikor rájött, hogy hangzik, amit mondott. - Csak a problémáimtól.

- Az öngyilkos hajlamodra, a bűntudatodra vagy az önhibáztatásodra gondolsz? - kérdezte gúnyosan, és Itachira nézett, aki elmosolyodott.

- Többek között ezekre, ebben a sorrendben - szusszantotta végül derűsen. - Nem szeretném, ha megváltoznál. Miattam, vagy azért, ahogy én érzek. Tudom, hogy elkerülhetetlen, hogy valamennyi befolyással legyek a viselkedésedre, a hangulatodra, az életedre. Csak azt kérem, hogy ne hagyd, hogy... túl nagy befolyással legyek ezekre. - Itachi elfintorodott a saját szavaitól. - Egek, ez borzasztóan hangzik.

Egy sóhajjal megdörzsölte a homlokát, míg Sakura egy horkantással elengedte a kezét.

- Eléggé - értett egyet. - Azt kéred, hogy hagyjalak figyelmen kívül. Hogy ne foglalkozzak veled. - A lány ránézett, az arcát fürkészte. - Nem kérhetsz ilyet tőlem, Itachi.

- Tudom - mormolta lehunyt szemmel a férfi és leeresztette a kezét. - Tudom. De mégis megkérlek. Meg tudod ezt tenni? Értem?

- Nem - vágta rá gondolkozás nélkül Sakura. - Nem tudom és nem is akarom.

Hallgattak, Itachi némán figyelte, ahogy feláll és kihámozva magát a takaróból meztelenül a szekrényhez lép, majd felöltözik. Mikor áthúzta a fején az utolsó ruhadarabot is, és megigazította a pólóját a derekán, felé fordult, komolyan szemügyre vette, mintha valaki mást látna, mint eddig, Itachi pedig ugyanolyan komolyan visszabámult rá.

- Sokkal könnyebbé tehetnéd - mondta halkan, Sakura pedig odasétált hozzá és a karját kinyújtva egy mosollyal a hajába csúsztatta az ujjait.

- Senki nem mondta, hogy könnyű lesz, Itachi - felelte lágyan, és a férfi a tenyerébe simította az arcát, mikor a másik hozzáért.

Nem mondta senki. Tisztában volt vele, hogy nem lesz az. Csak szerette volna, ha másképp van. Ha könnyebb lenne, Sakurának és neki is. De minden jóért meg kell küzdeni, nem igaz? Belenyugodva felemelte a fejét és megcsókolta a lány tenyerét.

Túl késő volt visszakozni. Nem volt más lehetősége többé, csak venni egy nagy levegőt és elindulni a lába előtt tisztán kirajzolódó úton.

Hogy csinálja ezt? Felemelte a fejét és Sakurára nézett, a nyugodt zöld szemekbe, arra a mindent értő mosolyra. Hogy teszi ilyen tehetetlenné? Hogyan söpri el az érveit ilyen egyszerűen?

Mit művelt vele ez a nő?