Itachi csak akkor vette észre, hogy Sakura haja nincs egészen leengedve, mikor leguggolt, hogy bekösse Sachi kioldódott cipőfűzőjét. A hullámos, rózsaszín tincsek nem hullottak az arcába, és így láthatta a mosolyát, ahogy a kislányra néz. Egy pillanatig arra gondolt, vajon hogy érzi magát igazából most, hogy tudja, hogy anya lesz. Talán azért... De nem. A férfi biztos volt benne, hogy mindig is tudott bánni a gyerekekkel. A kórházban valószínűleg volt dolga velük bőven.

A tekintete végigsiklott az alakján, ahogy lassan felállt és újra megfogta Sachi kezét. Hol a fenében lehet ezen a zöld csodán a cipzár? Itachi egy sóhajjal a fejét rázva utánuk indult, és egy hang a fejében teljesen reménytelennek kiáltotta ki. Egyet kellett értsen vele. Nem mintha a ruha tette volna. Gyönyörű volt benne, az igaz, de látta már sokkal szebbnek is. Például, amikor meztelenül reszketett alatta, amíg a...

Itachi a saját gondolataitól frusztráltan megdörzsölte a homlokát, mintha kitörölhetné a tenyerével a képeket a fejéből. Ideges volt. Túl ideges. Nehezen tudott koncentrálni. Ment volna, ha rá van szorulva, de nem volt. Nem kellett harcolnia, nem kellett küldetést teljesítenie. Randija volt. Szinte hallotta Shisuit hangosan kacagni. Nem igazán bánta. Hiányzott neki az a hang.

Shisui kedvelte volna Sakurát. Kicsit úgy bánt volna vele, mint Kisame; minden egyes alkalmat megragadott volna egy kis ártalmatlan flörtre, csak hogy bosszantsa. És persze alaposan kihasználta volna, hogy szívhatja a vérét a lány miatt. Ahogy azt is tudta, hogy mikor a klán azt mondta volna, hogy nem, Shisui mellette állt volna, méghozzá teljes vállszélességgel, mint ahogyan mindig is tette. De Shisui halott volt, ahogy a klán is, és minden, ami maradt az előbbi képből az csupán Sakura volt.

Sakura. Az igazi, élő, lélegző, kacagó Sakura. Figyelte, ahogy Asatóval beszélget, kicsit oldalra fordulva, a válla fölött átnézve rá. Az út nem volt elég széles hozzá, hogy mindannyian elférjenek egymás mellett, és a lány Hikaru és Sachi kezét fogta.

A mosolyára bámult, arra az őszinte, ragyogó mosolyra. Boldognak tűnt. Amikor azt mondta fél, miután edzettek, mikor a tüdejét gyógyította, vajon arra gondolt, hogy gyereket vár? Arra értette, hogy fél? Nem tudta. Nem tudott kiigazodni rajta, ahogy jelenleg saját magán sem. Meglepte, amikor rájött, hogy a gondolat, hogy várandós nem igazán változtatott meg semmit benne. Ugyanúgy kívánta. Nem csak a testét, hanem a közelségét, a társaságát is.

Talán még nem is fogta fel egészen, talán csak... De tudta, hogy nem így van. Egyszerűen csak... nem érdekelte. Mármint az a rész, ami kettejüket érintette. A többi jobban foglalkoztatta. Mit fog tenni most? Mit fog tenni, ha visszamegy, ha hazamegy? Értesíti Sasukét? Mit fog tenni az öccse? Hiszen szereti Sakurát, és nagyon régóta tisztában volt vele, hogy Sasuke családot akar. Talán ez megszelídítené annyira, hogy hazamenjen. Hogy megnyugodhasson végre egy kicsit. Remélte, hogy így lesz. Minden ellenére, még mindig Sasuke boldogsága volt az első, és tudta, hogy mindig is az lesz az első.

Itachi már csak arra eszmélt fel, hogy már régen beértek a faluba, és Sakura hagyja, hogy Hikaru behúzza egy nyitott kapun egy barna ház udvarába. A bejárati ajtót egy húszas évei közepén járó nő nyitotta ki, hatalmas pocakkal és ugyanolyan árnyalatú barna hajjal, mint amilyen a gyerekeinek is volt. Itachi kicsit meglepődött rajta, hogy ennyire fiatal - legalább egy öt évvel idősebb nőre számított.

- Szervusztok. Kaori, segítenél apádnak kiteregetni? Hátul van. - Kaori bólintott, és Ikumi csatlakozott hozzá, míg a nő kicsit nehezen ugyan, de átkarolta Hikaru fejét, amit a hasára fektetett. - Sakura, igaz? - kérdezte egy barátságos mosollyal felpillantva a fiáról Sakurára, aki visszamosolygott és bólintott. - A nevem  Takara. - Kinyújtotta a kezét, és a lány kezet rázott vele. - Hikaru ódákat zengett rólad ma délelőtt. - Sakura egy halvány mosollyal Hikarura pillantott, aki elpirult és beszaladt a házba, Takara pedig kuncogva utánabámult. - Jól viselkedtek, ugye?

- Igen, asszonyom - felelte bólogatva Sakura. - Meglepően jól nevelt gyerekek. Mármint ahhoz képest, amit néha látok - magyarázta gyorsan, mielőtt félreértették volna a szavait, de Takara nyugodt mosolyából úgy tűnt, nem is gondolt ilyesmire. - Ő itt Itachi - mondta Sakura és maga mellé húzta a némán álldogáló férfit, aki most a kezét nyújtotta. - Az övé a holló, aki teljesen elvarázsolta Hikarut - tette hozzá nevetve és figyelte, ahogy Takara rámosolyog Itachira.

- Nagyon örülök - mondta a férfi, de nem mosolygott, csak a szeme volt nyugodt, és Sakura az asszonyra pislantott.

Nem akarta, hogy azt higyje Itachiról, hogy mogorva, de úgy tűnt, Takara nem az a típus, aki ítélkezne bármi felett is.

- Úgyszintén - biccentett egy röpke mosollyal a nő, aztán a tekintete Sakurára ugrott, majd vissza Itachira. - Na és, mi szél hozott ide benneteket a világ végére? - kérdezte kíváncsian, és Sakura majdnem felnevetett, mikor felismerte a tekintetet, amivel rájuk nézett. Ugyanolyan pillantás volt, mint mikor Ino azt hitte, valami érdekes pletykatémát talált. Annyira elmerült az emlékben, hogy elfelejtett válaszolni, és Itachi úgy tűnt, nem akar. - Lássuk csak, a falunk egyetlen vonzereje a nyugalom, és ha... Ó, csak nem? - Sakura kicsit értetlenül, de érdeklődve Takarát nézte, ahogy felcsillan a szeme. A szeme sarkából látta, hogy Itachi a másik irányba fordítja a fejét, és már éppen ránézett volna, mikor Takara folytatta és a lány tekintete visszaugrott rá. - Nászúton vagytok? - kérdezte egy izgatott mosollyal a kezéért nyúlva, és Sakura érezte, hogy elpirul.

- Nem... Nem egészen - hebegte kicsit zavartan, míg Takara a kezén nyilvánvalóan a gyűrűt kereste.

A gyűrűt, ami nem volt ott. Takara is elpirult, mikor rájött, hogy milyen tapintatlannak tűnhet most, holott nem volt benne semmi rossz szándék.

- Bocsánat, nem akartam...

Sakura érezte magán Itachi tekintetét, de nem nézett rá, csak a saját kezét bámulta a nőében, figyelte, ahogy elengedi, aztán az oldalának nyomta a kézfejét.

- Semmi gond - mondta egy széles mosollyal, de nem volt egészen őszinte, bár nem neheztelt az asszonyra, csak egy kicsit kellemetlenül érezte magát.

- Nem jöttök be inni valamit? - kérdezte gyorsan Takara és az ajtó felé intett. - Nagyon szívesen látunk benneteket, és szeretném viszonozni valamivel, hogy lefoglaltátok ma délután a gyerekeket. Nagy segítség volt, igazán. Már nem nagyon tudok gyorsan végezni a házimunkával - tette még hozzá egy lágy mosollyal a hasára simítva a kezét, és Itachi figyelte, ahogy Sakura pillantása a gömbölyű hasra és arra a kézre tapad, amin egyszerű karikagyűrű csillant.

- Köszönjük, de terveink vannak - mondta Itachi, mikor rájött, hogy Sakura nem fog válaszolni. - Vacsorázni indultunk. Még hazakísérjük Asatót, aztán...

- Ó, Asato itt lakik - felelte Takara finoman a szavába vágva. - Befogadtuk tavaly, mikor meghaltak a szülei. - Sakura homlokráncolva felpillantott és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán nem tudott megszólalni. - Kicsit szúrós természetű, főleg azóta, de igazán jó gyerek. Gondolom, nem említette, hogy árva. Nem igazán szeret beszélni róla.

- Nem, nem mondta - ismerte el lassan Sakura a nő válla fölött a hátsó kertben tébláboló, vörös hajú fiúra bámulva.

- Akkor megyünk is - mondta Itachi a lány profilját figyelve, aztán Takarára nézett. - Köszönjük az ajánlatot, de talán majd máskor élünk vele.

- Persze, természetesen - mosolyodott el Takara és Sakurára nézett, ahogy elgondolkozva a semmibe meredt. - Még egyszer bocsánat - mondta neki szabadkozva, de a lány csak egy röpke, de jóval őszintébb mosolyt villantott rá, mint az előbb.

- Semmi baj.

*****

Itachi a szeme sarkából figyelte azt a távoli kifejezést Sakura arcán, ahogy a falu központja felé sétáltak. Ismerte már azt a tekintetet, és nem akarta, hogy most ott legyen a zöld szemekben.

A lány kezéért nyúlt, és mikor Sakura felnézett rá, egy mosollyal összefűzte az ujjaikat. Egy másodpercnyi késéssel Sakura visszamosolygott rá és lepillantott a kezükre kettejük közt.

- Éhes vagy? - kérdezte Itachi halkan, és a lány kicsit bizonytalanul bólintott.

- Egy kicsit - felelte végül, aztán újra a semmibe bámult, és Itachi összeráncolt homlokkal rámeredt.

Máskor olyan könnyű volt vele beszélgetni. Nem volt egy társalgós típus, de Sakura az volt, és ez többnyire megkönnyítette a dolgát. Most mégis olyan riasztóan üresnek érezte a fejét, amikor mondania kellett volna valamit, hogy elűzze a lány nyomasztónak tűnő gondolatait, hogy csak idegesebb lett tőle.

Képtelen volt bármi értelmes témát találni, így hát kicsit félszegen hallgatott, míg a fejében villámgyorsan egymást kergették a gondolatok. Mikor odaértek az étteremhez, már egyenesen nevetségesnek találta a csöndet, így miután leültek megemberelte magát és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja Sakura kezét, ami tétlenül hevert az asztallapon.

- Minden rendben? - kérdezte lassan, és a lány felé fordítva a fejét zavartan elmosolyodott.

- Persze. Csak elgondolkoztam. Bocsánat - mondta halkan, Itachi pedig egy bólintással lebámult a kezükre.

Újra csend volt, és a férfi úgy érezte, pillanatokon belül beleőrül. Hogy lehet ilyen szerencsétlen? Már éppen kinyitotta volna a száját, mikor a pincér az asztaluk mellé lépett, hogy felvegye a rendelést. Sakura hangja olyan messziről szólt, mikor a férfihoz beszélt, hogy Itachi szinte látta a távolságot. Olyan érzés volt, mintha az apró asztal kettejük között kilométeres hosszúságúra nyúlt volna, és ettől görcs ült a gyomrába.

- Ajánlhatok esetleg valamit az alkoholos italok közül? - kérdezte a pincér, és Itachi felrezzent.

- Nem - mondta kicsit határozottabban, mint indokolt lett volna, és azonnal érezte is a férfi kicsit furcsálló pillantását magán.

- És önnek... - Mikor a pincér Sakura felé fordult, aki úgy tűnt nem is figyel rá, Itachi válla megfeszült.

- Nem. - A férfi ezúttal meg sem próbálta titkolni a megrökönyödését, mikor ránézett. - Neki sem.

Itachi figyelte, ahogy a pincér zavartan elnézést kér, és eltűnik a konyha felé. Tudta, hogy mennyire udvariatlannak hangzott, de most nem tudta érdekelni.

Sakura ujjai szórakozottan a sószórót tologatták az asztalon, a másik keze tenyerébe támasztva az állát elrévedve figyelte, amit csinál, és Itachi a székén hátradőlve némán fürkészte az arcát. A hajának legelső tincseit hátrafogta egy-két egyszerű fekete csattal, amik szinte elvesztek a hajában, és ahogy félrebiccentette a fejét, felszikrázott a hajtincsei között valami fehér. Fülbevalót viselt. Sosem látott még rajta semmilyen ékszert, kivéve a nyakláncát persze.

Mikor kihozták a gyümölcslevet, amit a lány kért, és a pohárért nyúlt, hogy belekortyoljon, a szemük találkozott, Itachinak pedig végre eszébe jutott valami a zöld szemekről.

- Szóval... - kezdte kicsit bizonytalanul a torkát köszörülve. - Az Ichibi jinchuurikije és te... barátok vagytok?

Sakura olyan furcsán pislogott rá, mintha nem egészen értette volna, hogy ez honnan jött, és Itachi nem tudta érte hibáztatni.

- Nem mondanám, hogy barátok vagyunk - felelte lassan. - Inkább csak... ismerősök. Egy kicsit zárkózott - mondta egy halvány mosollyal elfintorodva. - És Gaarának hívják. - Itachi bocsánatkérően bólintott. - Miért kérdezed? - Sakura kíváncsian rábámult.

- Aggódtál érte - vonta meg a vállát Itachi. - Amikor Kakuzu azt mondta, kitört a bijuuja és azt hitted, belehalt. Eltörtél pár tányért - emlékeztette rá a lányt, és elégedetten vette tudomásul, hogy Sakura tekintetéből eltűnt az a távoli kifejezés.

- Igen, ez igaz - felelte a lány egy halvány mosollyal. - Elég régóta ismerem. Csak meglepett, hogy bármi is képes volt rá, hogy megcsúsztassa a kontrollját.- Sakura mutatóujja a pohár oldalán vándorolt fel-le. - Nem gondoltam volna, hogy újra előfordulhat ilyesmi.

- Újra? - kérdezte kíváncsian Itachi.

- A chuunin vizsgán is megtörtént. Nagyjából hat éve - mondta elgondolkozva a lány. - Sasuke ellene küzdött, amikor Orochimaru megtámadott minket - kezdett bele lassan, a tekintete a poharára tapadt. - Sasuke Temari és Gaara után ment, és a Shukaku félig kitört a harcuk alatt. Miután feloldottam a genjutsut, amivel majdnem mindenkit elaltattak, Kakashi utánuk küldött. Épp időben értünk oda, hogy megvédjük Sasukét. Gaara valószínűleg megölte volna, teljesen elborult az agya. Azt hiszem, sosem éreztem még olyan vérszomjat, mint akkor. Talán azóta sem.

Itachi rábámult, és mikor a lány észrevette, hogy nem válaszol, felpillantott rá.

- Azt mondod... Azt mondod, hogy tizenkét évesen feloldottál egy magas szintű genjutsut és aztán elrohantál harcolni egy bijuuval? - kérdezte lassan, és Sakura halkan felnevetett.

- Tudom, hogy hangzik, de hidd el, hogy nem egészen úgy történt, ahogy elképzeled. Nem harcoltam Shukakuval, de még csak Gaarával sem. Csak Sasuke elé álltam, mikor meg akarta támadni. Utána percekig ki voltam ütve a homokjával egy fának szorítva, és Naruto küzdött ellene.

- Igazad van, így sokkal jobban hangzik - felelte gúnyosan Itachi, és felemelte a poharát. - Beálltál egy gyilkolni akaró, eszét vesztett bijuu és az öcsém közé.

- Talán hagytam volna meghalni? - kérdezte felvonva a szemöldökét Sakura, és a férfi egy sóhajjal megrázta a fejét.

- Néha elég meggondolatlan vagy - mormolta maga elé, aztán összeráncolta a homlokát, mikor Sakura felnevetett.

- Igen. És forrófejű, agresszív és parancsolgató - sorolta mosolyogva. - Arról már nem is beszélve, hogy hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak.

- Igen. Tisztában vagyok vele - mosolyodott el Itachi, és arrébb tolta a poharát az asztalon, mert a pincér tányérokkal megpakolva visszatért. - Csak azt nem értem, miért nem vagy már jounin - mondta még, míg figyelte, ahogy Sakura egy mosollyal köszönetet mond a férfinak, aki elé tette a tányérját. - Sejtem, hogy miért nem vagy ANBU, de a jounin szint adott. Nem akartad letenni a vizsgát?

- Nem rajtam múlt - vonta meg a vállát a lány, és belekóstolt a gőzölgő ételbe, hogy aztán gyorsan igyon egy kortyot. - Mondjuk nem hiszem, hogy lenne időm egy genin csapatra. A kórház minden időmet lefoglalja. Utoljára öt hónapja voltam egyáltalán a falun kívül küldetésen. Mármint, nyilván Orochimaru előtt. Mindegy, a lényeg az, hogy meg kell húznom magam, ha nem akarom, hogy megtudják a kis titkomat - fintorodott el, aztán Itachira mosolygott, aki érdeklődve figyelte őt, miközben evett. - Ha túl gyorsan fejlődnék az eddigiekhez képest, mindenkinek feltűnne, és eszem ágában sincs magyarázkodni senkinek. Arról nem is beszélve, hogyha a tanács megsejtené, hogy mi vagyok, ki akarnák használni. Nem vagyok benne biztos, hogy ezen az áron is megérné egy mellény - mondta egy halvány, kicsit száraz mosollyal.

- Hányan tudnak rólad? - kérdezte kíváncsian Itachi.

- Tsunade-sama, Shizune, Kakashi és te - felelte a lány, és észre sem vette, hogy Itachi keze megáll a levegőben. - Elmondanám Inónak és Narutónak, de Ino nem bírná tartani a száját, Naruto pedig véletlenül kibökné, amikor mérges vagy izgatott. Shizune azért tudja, mert Tsunade nem ér rá mindig a fizikai felmérésemre, de ő abszolút megbízható. Kakashi pedig... Nos, muszáj volt tudnia, mi szakad a nyakába, nem igaz? - kérdezte végül egy mosollyal. - Nem irigylem, komolyan. Egy jinchuuriki, egy Uchiha és egy chakratároló. Szerintem sorsot húztak a többi jouninnal, mikor összeállították a csapatokat és ő húzta a legrövidebbet - kuncogta és evett egy falatot, aztán felpillantott Itachira.

- Kiadtál nekem egy szigorúan titkosított információt, amiről Konoha felső vezetősége sem tud?

- Igen - felelte nyugodtan rámeredve a lány. - Tudod, te is ezt csinálod az Akatsuki titkaival, Itachi Uchiha, úgyhogy ne nézz így rám. Különben sem olyasmi, amivel bárki árthatna Konohának, maximum nekem.

Itachi inkább lenézett a tányérjára és lenyelte, amit mondani akart, mert végül is igaza volt. Sakura tudta, hogy nem mondja el senkinek, amit elárult neki. Egy pár percig csöndben ettek, aztán a lány hátradőlt a székén, és a tenyere a hasára simult. Itachi tekintete követte a mozdulatot, mielőtt felnézett volna az újra derűsen csillogó zöld szemekbe.

- Tele vagyok - mondta egy mosollyal Sakura, és a férfi lassan visszamosolygott rá.

A tekintete egy röpke másodpercre a hasán pihenő kezére villant, mielőtt a tányérjára koncentrált volna.

- Miről szoktak beszélgetni egy randin? - kérdezte végül Itachi, és Sakura felnevetett.

- Őszintén, nem nagyon tudom - felelte vidáman a fejét rázva. - A szociális életem kis híján a nullával egyenlő, minden időmet lefoglalja a kórház. Nem mintha amúgy eljártam volna randizni - tette még hozzá, és Itachi felsandított rá. - Persze van időm a barátaimra, szerencsére, de akkor sem lett volna alkalmam egy kapcsolatra, ha akartam volna, hogy legyen. Úgy sejtem, ilyenkor a másik megismerése a cél, de azt hiszem, azon már túl vagyunk- mondta egy huncut mosollyal lekönyökölve az asztalra. - Tényleg szeretnél belemenni a klisés kérdésekbe? Például, hogy milyen az ideális partner, vagy mi a kedvenc színed és hasonlók?

- A zöld - vágta rá Itachi a tányérjára figyelve, és Sakura zavartan rápislogott, mikor felnézett rá. - A kedvenc színem a zöld - ismételte lassan, és Sakura elpirult.

- Oké - motyogta, amíg a poharáért nyúlt, hogy csináljon valamit a kezével.

- Nagyjából másfél hónapja - folytatta zavartalanul és könnyedén Itachi, a lány pedig érezte, hogy a forróság az arcán átterjed a fülére is. - Előtte sem volt vele bajom, de azóta kifejezetten kedvelem ezt a...

- Itachi - szólt rá zavartan Sakura és figyelte, ahogy a férfi szája sarkában feltűnik egy félmosoly.

- Te jössz - mondta a férfi bekapva egy falatot, és Sakura letette a poharát.

- Szeretem a pirosat - felelte a lány kicsit nyugodtabban, aztán, mikor rájött, hogy hangzik, amit mondott, újra teljesen elvörösödött. - Négy éves korom óta - tette hozzá gyorsan, és csúnyán Itachira meredt az asztal felett, mikor meglátta a szemében azt a kaján csillanást, ami elárulta, hogy milyen jól szórakozik.

- Ha te mondod - motyogta Itachi szórakozottan. - Mit is mondtál, mi jön most? Hogy milyen férfiak tetszenek? - kérdezte évődve, és arra számított, hogy Sakura arca lassan világítani kezd az asztal túloldalán, de egy kicsit meglepődött, mikor a lány újra az asztalra könyökölve kihívóan rámosolygott.

- Ó, nem is tudom -  kezdte lassan, míg Itachi érdeklődve várta, mire lyukad ki ezzel. - Van ez a dolog... Ez az aprócska dolog a sötét hajú férfiakkal - folytatta, a mosolya apránként kiszélesedett. - Kedvelem a különleges szemeket - tette hozzá és a tekintete pajkosan rávillant, Itachi pedig összeszűkült szemekkel rámeredt. Most már sejtette, mit csinál. - Ó, és tényleg teljesen odavagyok az ANBU kapitányokért - sóhajtotta megrebegtetve a szempilláit. - Említettem már a klándolgokat?

- Direkt csinálod, igaz? - mormogta maga elé Itachi, és Sakura hangosan felnevetett.

- Bocsi, de ezt nem hagyhattam ki - kuncogta. - Vicces az arckifejezésed ilyenkor. - Sakura hátradőlt és rajta nevetve a füle mögé simította az egyik hajtincsét. - Tulajdonképpen elég durva végiggondolni, hogy mennyire hasonlítotok egymásra Nejivel - mondta végül még mindig mosolyogva, de töprengőn.

- Semennyire - vágta rá Itachi.

- Ugyan már, ne morogj - szólt rá a lány egy sóhajjal, és figyelte, ahogy a másik befejezi az evést.

- Nem morgok - morogta Itachi, és Sakura hangosan felnevetett rajta.

******

Sakura a kezében lóbálva a szatyrot, amiben az elcsomagolt maradék vacsorája lapult, halkan dudorászva nézelődött. Valószínűleg észre sem vette, hogy mit csinál, de Itachi örült neki, hogy újra vidám.

- Tetszik ez a hely - mondta végül Sakura egy mosollyal felé fordulva. - Nem kihalt, de csöndes. Pont jó. Konohában mindig nagy a nyüzsgés. Ezért vett itt Konan házat? Azt mondta, Amagekuréból származik, hogy jutott eszébe ez a hely? - kérdezte kíváncsian.

- Pein vette neki a házat - pontosított Itachi. - Konan néha... besokall. Olyankor szüksége van rá, hogy kicsit egyedül legyen. Deidara itt nőtt fel, a falu másik végében valahol - mondta a férfi az ellenkező irányba biccentve. - Mesélt róla Konannek, és Pein hallotta. Egy héttel később a kezébe nyomta a kulcsot.

Sakura lágyan mosolyogva lesütötte a szemét.

- Teljesen bele van zúgva, nem igaz? - kérdezte halkan kuncogva. - Furcsa, hogy az Akatsuki vezetője ilyen figyelmes is tud lenni - rázta a fejét.

- Igen, egy kicsit - felelte Itachi elgondolkozva. - Csak Konannel ilyen - tette még hozzá, és a tekintete végigsiklott az éppen záró boltokon az út szélén. A nap már régen lement, és a tavaszi lágy fények helyét átvette a sötétség. - Nem vagy fáradt? - kérdezte hirtelen és megtorpant. - Ülj le egy kicsit, egy perc és jövök - mondta, míg a kicsit értetlen lány derekára fektetve a tenyerét odavezette egy padhoz.

- Oké - mondta kicsit furcsállkodva Sakura, de leült és maga mellé tette a szatyrát, aztán kinyújtott lábbal figyelte, ahogy Itachi egy mosollyal megfordul és átvág az út másik felére.

Sakura figyelmét elterelte a férfi széles hátáról egy arra sétáló öregúr, és kíváncsian figyelte a kora ellenére is energikus, biztos lépteit, míg elgondolkozva előrehajolt és átmasszírozta a vádliját. Direkt lapos talpú cipőt választott, hogy ne fájjon a lába, mégis tompa sajgás költözött a lábszárába. Mire az érzés eltűnt, Itachi visszaért, és Sakura nem tudta, hogy nevessen vagy le legyen sokkolva, mikor a férfi felényújtotta a kezében tartott cserepes virágot.

- Köszönöm - mondta egy mosollyal, mikor rájött, hogy Itachi kicsit bizonytalannak tűnik. - Miért pont ezt kapom? - kérdezte kíváncsian pislogva, és a férfi kicsit értetlenül nézett vissza rá.

- Azt mondtad, nem szereted a vágott virágot. Tobinak.

- Nem úgy értettem - mosolygott rá Sakura a tenyerébe zárt cserépben a virágra. - Piros tulipán? - kérdezte a szemöldökét felhúzva, és Itachi ettől csak még jobban összezavarodni látszott. - Te választottad?

- Egy kicsit segítettek - vallotta be a férfi. - Miért, nem tetszik?

- De, nagyon szép, köszönöm - nevette el magát Sakura és végre felnézett rá. - Fogalmad sincs róla, mit jelent, nem igaz? - kérdezte remekül szórakozva.

- Jelent valamit? - csodálkozott Itachi homlokráncolva.

- Igen - bólintott egy széles, huncut mosollyal a lány. - De nem árulom el, mit. Majd egyszer - tette még hozzá, és felállt, lesimította a ruhája hosszú szoknyarészét, mielőtt felvette volna a szatyrot a padról. - Mit mondtál, hogy ezt ajánlották neked? - kérdezte nevetve, míg elindultak.

- Csak az igazat - mormolta Itachi, és a karjuk összeért, ahogy hazafelé indultak. - Azt mondtam, fontos randim van - mondta egy halvány mosollyal és Sakura az alsóajkába harapva rábámult a virágra.

- Fontos, mert...? - kezdte lassan, és Itachira sandított, aki átvette a lány kezéből a szatyrot, hogy összefűzze az ujjaikat.

- Mert ez az első - mondta, és Sakura meglepetten megtorpant, Itachi pedig egy lépéssel később szintén megállt.

Mikor kérdőn visszafordult felé, és meglátta a lány tekintetét halványan elmosolyodott, Sakura pedig elnyílt ajkakkal bámult rá, mintha kellene neki egy kis idő, hogy feldolgozza, amit hallott.

- És ezt csak most mondod? - méltatlankodott Sakura. - Ha ezt tudom, akkor kitaláltam volna valami különlegesebbet!

- Sakura, így is az - felelte mosolyogva Itachi, aztán meglepetten pislogott, mikor a lány hirtelen elindult és maga után rántotta a kezénél fogva.

- Egek, csinálunk valami igazán jót - kezdte lelkesen. - Nem szép dolog ilyesmit elhallgatni előlem, Itachi!

- Tudnék javasolni valami igazán jót - mormogta az orra alá Itachi, de a lány tudomást sem vett róla, mert tudta, mire céloz.

- Gyere, eszembe jutott valami - mondta, és Itachi gyorsított a léptein, hogy ne Sakura rángassa maga után.

*****

Itachi hanyatt fekve felbámult a csillagos égboltra, a tekintete követte Sakura ujját, ahogy láthatatlan vonalat húzott a levegőben. Mellette feküdt a fűben, a haja szétterült a feje, és a férfi válla alatt.

- Látod? - kérdezte Sakura lelkesen, a szemében visszatükröződött a csillagok fénye. - Kicsit homályos az egyik a körvonalban, de ki lehet venni.

- Igen, látom - felelte lassan Itachi, a pillantása még egyszer végigfutott a csillagkép vonalán, mielőtt oldalra fordította volna a fejét, hogy a lányra nézzen, aki tétován keresett valamit a nyakában, ami nem volt ott.

- Ne haragudj, hogy ilyen béna ötletem volt csak - pislogott rá Sakura, leeresztve a kezét. - Ha előbb szólsz, kitaláltam volna valami jobbat.

- Nem béna - mondta Itachi egy mosollyal. - Fogalmam sem volt róla, hogy van holló nevű csillagkép - vallotta be. - Mindet ismered?

- Majdnem - felelte büszkén Sakura. - Nem mindig tudtam könnyen elaludni a küldetéseken, mikor még együtt volt a hetes csapat. Ezzel szórakoztattam magam, amíg el nem aludtam.

Itachi az arcán feltűnő kicsit keserű mosolyt figyelte,  ahogy lassan lehunyta a szemét. Nosztalgia volt az arcára írva, de nem a jófajta, így hát oldalra fordult és az alkarjára támaszkodva fölé hajolt. Látta, ahogy a felnyíló zöld szemekben egyenként hunynak ki a csillagok, ahogy a szájára hajolt, és gyengéden megcsókolta. Sakura egy hajszálnyit felé fordulva viszonozta a csókját, a szája még mindig baracklé ízű volt és puha. A tenyere a vállára csúszott, míg Itachié a lány derekára.

Csak azt akarta, hogy elfelejtse azt, ami a szívét nyomja, a kétségeket, a bizonytalanságot, a fájdalmat. Aztán az ujjai alatt megérezte a ruhája anyagát, és kicsit meglepődött. A ruha teljesen sima volt, de az ujjaival mégis valamilyen mintát vélt kitapintani, ami gondolkodásra késztette, akkor is, ha inkább Sakura szájára szeretett volna koncentrálni. A tenyere felsiklott a lány oldalán, egészen a válláig, és mindenhol ugyanazt érezte. A keze kíváncsian a mellére csúszott, a két melle közti völgybe, és valami felrémlett benne, amitől feljebb nyúlt, a szegycsontján simított végig. A ruhája ott is zárt volt, de az, amit mintának gondolt, eltűnt alóla. Basszameg. Basszameg, basszameg, basszameg. Csipke volt. Kibaszott csipke.

Itachi nyelt egyet, a homlokát a lány nyakának nyomva végighúzta a tenyerét a lány köldökéig.  Nem tudta, mi a neve, de pontosan tudta, hogy mi van rajta a ruha alatt. Ráadásul csipkéből. Aztán beugrott még valami, amitől végleg úgy érezte, hogy megáll a szíve. A szatyor, reggel. Fűzöld, és fekete. Fekete csipke. Felemelte a fejét és Sakurára nézett, aki megpróbálta visszafogni a mosolyát. Tudta, hogy tudja.

- Meglepetés - suttogta csillogó szemekkel az arcát fürkészve és Itachi szorosan lehunyta a szemét.

- Már reggel is...

- Már reggel is - értett vele egyet halkan Sakura, és rámosolygott, Itachi pedig előrehajolt és hevesen megcsókolta.

Tartott tőle egy kicsit, hogy a lány azt hiszi majd, csak azért ilyen vele, mert le akarja fektetni. Hogy azért kapott virágot, vagy hogy csak ezért viszi el egyáltalán vacsorázni. Őszintén megkönnyebbült, hogy nem ez volt a helyzet. És még jobban örült a meglepetésének. A világ legjobbja volt.

A csókja talán egy kicsit túl hevesre is sikerült, mert Sakura csiklandósan felnevetve megállította, amikor a keze izgatottan és türelmetlenül keresni kezdte azt az átkozott cipzárt, amiről sejtelme sem volt, hogy merre találja.

- Itachi - lehelte lágyan a nyakszirtjére, mikor vonakodva ugyan, de hagyta, hogy megszakítsa a csókot. - Menjünk haza, Itachi.

Haza. Itachi szíve csordultig tele volt. Attól félt, kettéreped.

Felemelte a fejét és Sakurára nézett, a lágy mosolyára, amivel a fekete tincsek közé csúsztatta az ujjait a halántékánál. Egy pillanatnyi hezitálás nélkül a saját tarkójához emelte a kezét, és a nyaklánca kapcsa könnyedén engedett. A lány kicsit megszeppenve figyelte, ahogy fél kézzel az ő nyaka köré teszi, és bekapcsolja újra.

- Itachi? - kérdezte halkan, kicsit ijedten és értetlenül, az ujjai megérintették a másik bőrétől langyos fémet a nyakában. - Itachi... - Ideges volt. A hangján hallatszott. Ideges és feszült, amiért nem válaszolt. - Mit jelent ez? - kérdezte végül zavartan, a mutatóujja hegye még mindig a nyakláncon pihent.

- Azt jelenti, hogy reggel ebben akarlak látni - felelte halkan Itachi. - Csak ebben.

A férfi látta a megkönnyebbülést a szemében, és bár egy kicsit fájt, nagyon is értette. Sakura rámosolygott, újra nyugodt volt és vidám.

- Ígérem, hogy ezúttal nem fogok megszökni - mondta halkan nevetve és felemelte a fejét, hogy megcsókolja.

- Menjünk haza - motyogta Itachi a szájára, és érezte, ahogy a szó a nyelvén ég, ahogy lecsúszik a mellkasába és átmelegíti.

Haza.

*****

Sakura a jobbjában a cipőit lóbálva, a baljával a tulipánját a derekához szorítva ránevetett Itachira, mikor a férfi keze a derekáról lassan felcsúszott a hátára és újra keresgélni kezdett. Nem bírt magával, és ez bár hízelgő volt, azért baromira szórakoztató is ugyanakkor.

- Viselkedj - suttogta, amikor Itachi lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja.

- Nem tudok - suttogott vissza a férfi, és egy pillanatra megtorpantak, amíg a hajába túrva megcsókolta. - Nem is akarok.

Sakura halkan nevetve átvágott a bokrok között, és mosolyogva figyelte, ahogy Itachi türelmetlenül a zsebeiben turkálva keresi a kulcsot.

- Tudod... - kezdte lassan egy huncut mosollyal felpislogva rá. - Nem vagyok olyan típusú lány, aki enged az első randin - mondta, aztán, mikor Itachi keze megállt a zsebében és felnézett rá, egy széles vigyorral válaszolt. - De nincs kedved esetleg bejönni egy kávéra, vagy valamire? - kérdezte, és hangosan felnevetett, mikor Itachi végre elmosolyodott.

- Sakura, kávéval kínálni valakit este kilenckor szimplán hülyeség - nevette halkan. - Azt hiszem, maradok a 'valaminél'.

Itachi végre megtalálta a kulcsot, és ahogy közelebb lépett, hogy beengedje magukat, Sakura az ajtó és közé szorult. A lány felkuncogott, mikor a férfi forró szája a nyakára tapadt, aztán kattant a zár, és Sakura kis híján beesett az ajtón. Hallotta, ahogy Itachi bezárja az ajtót mögöttük, és a lány a sötétben belépett a konyhába, hogy elrakja az ételt és lerakja a virágát.

Mikor a cserép alja halkan koccant az asztallapon, Itachi már mögötte állt, és mindkét keze a hátán simított végig, a bőre melege átsütött a ruhán és a fehérneműjén is.

- Hol az az átkozott cipzár? - kérdezte rekedten, és Sakura nevetve megfordult.

- Adj egy percet, Itachi.

- Nem tudok tovább várni - lehelte a férfi, a két keze megragadta a derekát, és két szék között felültette az asztalra. - Kívánlak. - A hangja szinte már csak zihálás volt, ahogy az ujjai megszorultak a csípőjén, és Sakura megborzongott. - Akarlak - suttogta a nyakába, és amikor a lány egy nyögéssel válaszolt az áthevült, elfúló hangjára, a teljes testével hozzásimult, az ölének préselte a merevedését.

A mozdulattól Sakura alól majdnem kibicsaklott a karja, amivel támasztotta magát az asztallapon, és ahogy egy hirtelen mozdulatot tett vele, hogy megtartsa az egyensúlyát, hallotta, hogy lever valamit, ami hangos csattanással szilánkosra törik a padlón. Nem a cserép volt, hanem egy pohár, legalábbis a hangjából ítélve, és Sakura felszisszent, mikor Itachi tenyere a mellére simult, míg a másik a ruhája alá csúszva próbálta megmarkolni a combját.

- Itachi, ki kell vennem a fülbevalómat - nyögte kicsit letaglózva, és a férfi keze elengedte a mellét, hogy segítsen kivenni a füléből, ha már ennyire ragaszkodik hozzá, de semmire nem ment vele.

Sakura elhessegette az ujjait, amik szinte azonnal visszatértek a mellére, és a lány felemelte a kezét, hogy kivehesse a fülbevalóját. Nem akarta, hogy a hegyes vége megszúrja a füle mögött, amikor éppen... más dolga van.

Itachi a tarkójára simította a kezét, mikor már a másikat vette ki, és végigdöntötte az asztalon. A férfi másik keze a combjára tapadt, felcsúszott a lába közé, és Sakura felnyögve eldobta azokat a hülye fülbevalókat, hogy belekapaszkodhasson a nyakába.

- Ó, a francba - sóhajtotta reszketve. - Oldalt van az az átkozott cipzár. Vigyél az ágyba.

- Örömmel - mormolta Itachi a nyakába, amíg a fenekénél fogva felemelte, és átvitte a hálóba.

A lábával berúgta maguk után az ajtót, és a zár egy hangos kattanással a helyére ugrott.