A fejezet +18-as részeket is tartalmaz.

Itachi a lány komoly arcát fürkészte, és végül egy alig hallható sóhajjal bólintott. Őszintén, ez volt minden, amit hallani akart, miközben nem volt teljesen biztos benne, hogy ezt akarja-e hallani. Nem tudta, hogy meg kéne-e lepődnie rajta, elvégre Sakura soha nem próbálta eltitkolni, hogy törődik vele. Furcsa érzés volt, hogy valakit hosszú évek csöndje és magánya után érdekelte, hogy mi történik vele. Mint amikor megvarrta a köpenyét az Uchiha birtokon. Jó érzés volt, hogy gondoskodni próbált róla, néha még akkor is, ha nem volt rá szüksége. Jó volt, de szokatlan.

Itachi keze még mindig a lány karján pihent, és ahogy felállt, hogy magára hagyja azzal a kevés dühvel, ami még érthetően benne maradt, az ujjai végigfutottak a víztől nyirkos felkarján a válláig. Sakura felemelte a fejét, de nem nézett rá, ahogy ellépett mellőle, csak felnyúlt és teljesen behúzta a függönyt utána, talán egy kicsit lendületesebben, mint akarta, mert a fémkarikák hangosan összekoccantak.

Itachi az ágyhoz lépett és egy pillanatig rámeredt a két szatyorra az alaposan összegyűrt takaró mellett. Mikor megfogta az egyiket, a zörgés hangjára újra elhúzódott mögötte a kék függöny. Átnézett a válla fölött, és a tekintete Sakura összeszűkült szemeibe bámult. Kicsit értetlenül állt a dolog előtt, mert már nem tűnt mérgesnek.

- Ne piszkáld azt - mondta félig játékos arckifejezéssel, a férfi pedig a homlokát ráncolva bámult rá, ahogy a kádban térdelve a bal karjával a melleit takarva, a jobbal a függönybe kapaszkodva figyelmezteti.

- Nem akartam - felelte lassan. - Csak lecserélem az ágyneműt. Egyébként, nincs benne semmi romlandó, ugye? - kérdezte végül kicsit félszegen, mert nem jutott eszébe más, míg arra próbált koncentrálni, hogy a másik szemébe nézzen.

- Nincs - intett nemet Sakura. - De ha lelövöd magadnak a meglepit, nagyon mérges leszek.

- Ennél is mérgesebb? - kérdezte sztoikusan felemelt szemöldökkel a férfi.

- Még a felét sem láttad, Itachi - vágta rá Sakura vigyorogva, aztán megfordult és visszaült a vízbe.

A férfi még egy pillanatig figyelte, ahogy hátrahajtja a fejét a kád szélére. A tekintete az álla vonalát követve lesiklott a nyakára és a vállára, követte a dekoltázsa vonalának emelkedését, mielőtt letette volna a kezében tartott szatyrokat a földre. Mi a fene lehet benne, amit ennyire nem akar, hogy lásson? Összehúzott szemöldökkel rámeredt arra, amelyiket először megfogta, a kis résre, amin belátott, de egy apró villanásnyi fűzöldön és egy halom feketeségen kívül nem látott semmit.

- Meg se próbáld - jött a fojtott nevetés a háta mögül, és Itachi megadóan felsóhajtott. - Komolyan beszéltem.

- Rendben, rendben - mormolta elégedetlenül, míg megragadta a takarót, hogy lehúzza róla a huzatot. Ezek a hangulatingadozások mindig megzavarták. Mikor eszébe ötlött, hogy most jókedvűnek tűnik, elgondolkozott rajta, hogy érdemes-e megkockáztatnia egy kérdést, de a fenébe is, miért ne... Legfeljebb nem válaszol rá. - Elárulod, miért csempészted ki az aktámat az irattárból? - kérdezte szándékosan szórakozottra árnyalva a hangját, mintha nem lenne olyan fontos, hogy választ kapjon. - És hogy mégis hogy rejtetted el a... hajadban? - folytatta gyorsan hitetlenkedve, és tudta, hogy nyert, mikor Sakura felkuncogott.

- Ó, igen, az egy jó sztori - válaszolta szinte vidáman. - Kivettem a lapokat, és egészen picire hajtogattam, aztán elrejtettem a kontyomban. Nagyon ideges voltam, hogy lebukok, Tsunade-sama nem adott rá engedélyt, bár ha megkérem biztos megteszi, de nem akartam, hogy tudjon róla. És mit gondolsz, kibe futottam bele kifelé menet? Hát persze, hogy abba az átkozott Danzou Shimurába. - Sakura hangja bosszúsan elhalkult, Itachi keze pedig megállt félig a párnahuzatba bújtatva. - Mindig is úgy bámult rám, mint a véres rongyra, amikor nagy ritkán találkoztunk, de akkor még saját magán is túltett. Azt hittem egy pillanatra, hogy tudja, mit csinálok, de végül is, hagyott kislisszolni, szóval tuti sejtése sem volt róla, különben biztos kihasználta volna, hogy végre eltűntethessen a Hokage irodájából. Minden alkalmat megragad, hogy tiltakozzon, amiért ott vagyok, én meg Tsunade háta mögül vigyorogva bosszantom. - Sakura kuncogott, mire Itachi megfordult és nehéz pillantással rámeredt.

- Danzou veszélyes, Sakura. Ne provokáld.

A komor hangjára a lány átnézett a válla fölött.

- Tudom, hogy az - felelte végül. - De nem igazán izgat. Nem csinálhat semmit, amíg Konoha köti a kezét.

- Meglepődnél... - morogta Itachi, és megfogta a friss párnahuzatot.

- Úgy értem, nem tud mit kezdeni velem - felelte Sakura, és megvonta a vállát. - Túl sok akadályba ütközik, mikor megpróbál eltávolítani az irodából. És persze tudja, hogy túl sok mindent tudok ahhoz, hogy ténylegesen eltűntethessen Tsunade mellől. Mindig olyan érzésem van, mintha egyenesen gyűlölne, pedig soha semmit nem tettem ellene. Jó, talán egyszer-kétszer finoman oldalba csíptem - természetesen átvitt értelemben -, de csak hogy bosszantsam kicsit. Esküszöm, annak a fickónak még a szeme se áll jól.

- Tartsd magad tőle távol, Sakura. Komolyan mondom.
Itachi megfordult, és a kérdő, zöld szempárba nézett.

- Tudsz valamit, amit én nem? - kérdezte végül.

- Eleget ahhoz, hogy hallgass rám - felelte Itachi, a pillantása elárulta, hogy nagyon komolyan gondolja, amit mond. - Csak kerüld el. És ne hagyd, hogy eltávolítson a Hokage mellől. Figyelsz rám? Ez fontos.

- Valamire készül, igaz? - kérdezte Sakura komoran, a tekintete a férfi arcát fürkészte. Mikor Itachi megvonta a vállát, aztán lassan bólogatni kezdett, mintha azt mondaná, nem lehet benne biztos, de valószínűleg igen, a lány röviden biccentett. - Figyelni fogok rá - ígérte végül.

- Ne te - vágta rá a férfi. - Valaki más. Egy ANBU. Valaki, aki nem bukik le.

- Kakashi? - kérdezte Sakura, de a hangja inkább kijelentő volt.

- Kakashi - felelte nyugodtan Itachi, a pillantása a lányét kereste, aki szórakozottan játszott egy kád szélére tapadt rózsaszín hajszállal. - Azt hittem, Neji Hyuugára fogod bízni.

- Nem, nem, Neji nem elég objektív. Azonnal bepörög, ha megtudja, hogy akármilyen módon érintett vagyok - mormolta maga elé Sakura, aztán egy gyors pillantást vetett Itachira, mielőtt a tekintete visszatért volna a kád szélére. - Ennyire zavar Neji? - kérdezte halkan, a férfi pedig visszafordult az ágy felé, és begombolta a párnán a huzatot.

- Nem - felelte kurtán, és Sakura halványan elmosolyodott, de nem volt abban a mosolyban semmi vidám.

- Neji jó barát, Itachi. Akár hiszed, akár nem, sokat segített abban, hogy megőrizzem az ép eszemet. Nem érdemli meg, hogy ilyen ellenséges legyél vele, mert keményen megfizette az árát, hogy az oldalamon maradt, amikor mindenki más eltűnt mellőlem. – Itachi mereven maga elé meredve lesimította a gyűrődéseket a takarón, míg egy kicsit zavartan arra gondolt, hogy Sakura hangja... szomorú. Sajnálkozó. Nem értette miért, de tudta, hogy valószínűleg soha nem is fog egyenesen rákérdezni. - Semmi okod rá, hogy ne kedveld. Hacsak nem én vagyok az oka.

- Arra sincs okom, hogy kedveljem - felelte nyugodtan Itachi, megvilágítva a saját szempontját és a lány elismerve az igazát bólintott, de természetesen nem kerülte el a figyelmét, hogy a másik kijelentésére egyáltalán nem reagált.

Sakura egy sóhajjal lemosta a karjára tapadt habot és felállt, hogy megtörölközzön, míg a lábával kihúzta a dugót.

- Nem válaszoltál - mondta hirtelen Itachi, és Sakura lába egy másodpercre megállt a levegőben, ahogy kilépett a kádból, mielőtt folytatta volna a mozdulatot. - Hogy miért.

- Meg akartalak keresni - felelte erőltetett könnyedséggel. - Azt hittem, ha megöllek, Sasuke hazajön. - Itachi kifejezéstelen arccal ránézett a válla fölött, figyelte, ahogy szárazra dörgöli a tarkóját a bőrére tapadó vizes hajtincsek alatt. - Tudtam, hogy a legjobb esetben is meghalok, de reméltem, hogy magammal vihetlek. - Sakura felé fordult egy furcsa pillantással rámeredt, végül elnevette magát. - Magammal akartalak vinni, Itachi - mondta, és annyira nevetett a szavai abszurditásán, hogy könnyezni kezdett, a férfi pedig nem bírta elfojtani a mosolyát. - Basszus, még mikor gyűlöltelek, akkor is ez jutott eszembe először - kacagta a szemét törölgetve.

- El tudtam volna képzelni rosszabb véget is - vallotta be Itachi rázkódó vállal.

- Fogadni mertem volna - hunyorgott rá a kipirosodott, még mindig könnyező szemeivel Sakura, az ajkain széles, huncut mosoly ült.

Halkan kuncogva megragadta a ruháit és eltűnt a függöny mögött, hogy felöltözzön, Itachi pedig egy halvány félmosollyal kiment a konyhába Kyou-hoz, hogy végre meghallgassa azt a jelentést.

***

- Shikamaru?

Ino az ajtóban állt, meglepetten és szinte tátott szájjal bámult rá, a férfi pedig felsóhajtott.

- Igen, tudom, hogy még nincsen dél, és igen, tényleg Shikamaru vagyok és nem egy alakváltott klónja Lee-nek – mondta határozottan és bosszankodva, Ino erre pedig még értetlenebbül bámult rá. – Hagyjuk – legyintett végül. – Találkoztam Gai-sensei-jel és Neji Hyuugával. Felejtsük el.

- Ö... oké – felelte furcsálkodva Ino, de azért a pillantása végigpásztázta Shikamarut, mintha csak jeleket keresne rajta, hogy valóban nem Lee egy jutsuba öltözve. - Mit csinálsz itt?

- Küldetésed van – mormolta a férfi és a zsebébe süllyesztette a kezeit.

Az arckifejezése olyan kelletlen volt, mintha a fogát húznák, és a lány el sem tudta képzelni, hogy mi baja van azzal, ha neki küldetése van.

- Küldetésem? – kérdezett vissza, mintha nem hallotta volna, hátha ezzel többet is kicsikarhat Shikamaruból, de aztán valami szöget ütött a fejébe. – Csak nekem? Egyedül? – A szemöldöke felszaladt a homloka közepére. – Basszus, hogy küldhet el Tsunade-sama egy ilyen küldetésre pont most? És miért pont veled üzente meg? Jesszusom, ez baromi gáz – hökkent meg egy pillanatra, és ijedten a férfira bámult, aki most homlokráncolva felpillantott rá.

- Miről beszélsz? – kérdezte lassan és figyelte, ahogy Ino apránként teljesen bepörög.

- Arról, hogy Tsunade-sama pontosan tudja, hogy együtt vagyunk, és... Hogy lehet ilyen érzéketlen? Hogy téged küld el, hogy szólj róla? – Ino kicsit kétségbeesetten a hajába túrt, és Shikamaru arcát fürkészte. – Jól vagy? Nem vagy mérges? Nem gáz, tényleg, nemet mondok rá, rendben? Nem kell elvállalnom. Van pénzem, és vannak még kunoichik bőven, szóval...

- Ino, mi a frászkarikáról beszélsz? – szakította félbe elvesztve a türelmét Shikamaru, és megragadta a karját, hogy kizökkentse. – Vegyél egy nagy levegőt, és magyarázd el, mert fogalmam sincs, miről van szó.

- Hát a küldetésről – válaszolta kissé értetlenül a lány. – Tudod, vannak a rendes küldetések, meg az olyan küldetések... – mondta keményen kihangsúlyozva az 'olyan' szót, aztán zavartan elhallgatott, és Shikamaru szemében felismerés csillant.

- Ó. – A férfi feszülten rápislogott. – Nem, nem 'olyan' küldetés. Voltál már... – kezdtehirtelen és kicsit idegesen, de Ino nemet intve félbeszakította.

- Egyszer, de nem történt semmi – mondta gyorsan, de halkan, mintha minél hamarabb túl akarna esni rajta úgy, hogy nem hallja meg senki, miről beszélnek. – Hamarabb megszereztem az információt, mint hogy eljutottunk volna bárhova – hadarta, és Shikamaru arcát fürkészte. Nyilvánvalóan nem tetszett neki sem a téma, sem amit mondott, de látta rajta, hogy elengedi a helytelenítést, mielőtt azt hinné, rá irányul. – Milyen küldetésről van szó akkor? – kérdezte, hogy elterelje a másik figyelmét és kielégítse a saját kíváncsiságát.

- Tsunade-sama azt mondta, az apád ma nem ér rá, és kérjelek meg téged – kezdte lassan Shikamaru. – Meg kéne nézni Temari emlékeit a támadásról, hogy megtudjunk valami érdemlegeset is – bökte ki egy nagy levegővétellel, és most ő volt a soros, hogy Ino arcát vizslassa a reakciójára várva.

Mikor a lány szemei összeszűkültek, úgy kellett visszafognia magát, mielőtt összerezzen.

- Temari... emlékeit? – ismételte lassan, a szokásosnál élesebb hangon, és Shikamaru gyorsan bólintott.

- Ö... igen? Figyelj, rohanok, szólnom kell neki is, de két óra múlva találkozunk a rendőrségen, oké? Majd... majd beszélünk. – Shikamaru lehajtotta a fejét, hogy egy gyors búcsúcsókot nyomjon Ino szájára, de a kék szemek úgy meredtek rá, hogy inkább nem próbálta meg. – Ö... oké. Szia.

A férfi egyetlen szempillantás alatt eltűnt a háztetőkön ugrálva, és letörölve az izzadságot a homlokáról arra gondolt, hogy ez baromi kínos és kellemetlen lesz. Egyszerre. Súlyos a helyzet, igen súlyos.

*****

Sakura a vizes haját szoros fonatba fonva kilépett a konyhába, és figyelte, ahogy Itachi az ablakkeretnek támaszkodva szórakozottan simogatja Kyou-t. A tekintete odakint vándorolt a halványkék tiszta égbolton, azon a kevés felhőn, ami látható volt. Még mindig csak nadrág volt rajta, póló nem, Sakura pedig a vállát bámulta, míg átvágott a helyiségen.

- Min gondolkozol? - kérdezte a lány és vizet engedett egy pohárba.

- A műtéten - felelte lassan Itachi, a tekintete még mindig az égre tapadt.

- Ha vannak kérdéseid, akkor tedd fel őket. Jobb, ha mindent tudsz, amit szeretnél, mint hogy később meglepődj - figyelmeztette Sakura, és egy kortyra lehajtotta a vizet, a derekát a konyhapultnak támasztva a férfi hátára meredt. - Általában alá kell íratnom egy rakás papírt a pácienssel, mielőtt elkezdeném, szóval, ha akarod...

- Nem, nem kellenek papírok - rázta a fejét Itachi, és lepillantott Kyou-ra, ahogy az ujjainak dörgölte a fejét. - Azon gondolkozom, hogy miért is hagyom - folytatta végül, szinte már némán, mintha magához beszélne, aztán egy gyors pillantást vetett a lányra a válla fölött. Arra számított, hogy megint mérges lesz rá, de Sakura csak egy sóhajjal megrázta a fejét. - Nagyra értékelem a munkádat, Sakura - mondta halkan, míg visszafordította a pillantását a hollóra. - De azt hiszem, túlságosan gyorsan történik minden ahhoz, hogy igazán felfogjam. Több mint egy évtizede élek azzal a tudattal, hogy meg fogok halni - A hangja megint elhalkult, mintha nem igazán akarná, hogy ő is hallja. -, és nagyon szokatlan az érzés, hogy... Nem szeretek reménykedni, Sakura. Túl sokszor csalódtam már ahhoz, hogy kedveljem a reményt. Elfogadtam. Már régen elfogadtam és belenyugodtam, és még most is így tartom helyesnek. De valahogy ugyanakkor azt akarom, hogy sikerüljön. Hogy képes legyél rá. Hogy képesek legyünk rá, hogy...

Itachi elhallgatott, zavartnak tűnt és kicsit idegesnek, ahogy felemelte a fejét, hogy kibámuljon a kertbe. Sakura figyelte, ahogy elrévedve töpreng, magában folytatva a beszélgetést, amiről tudta, hogy vele kéne folytatnia. A pohara alja halkan koppant a konyhapulton, és a férfi mögé lépett, a karjait a derekára csúsztatva átkarolta.

- Miért gondolod azt, hogy rossz dolog azt akarni, hogy élhess? - kérdezte halkan, egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában, míg nekidöntötte a halántékát Itachi lapockájának. - Nem kell megtagadnod magadban az embert, aki élni akar, Itachi. Ez természetes. Ösztön. - Itachi hallgatott, de a tenyere a kézfejére simult, arra, amelyik a mellkasán, a szíve fölött pihent. - Élni akarsz és ez jó. Nem egy... hiba. Még mindig olyan elszántan meg akarod győzni magad, hogy így kell lennie...

Hallotta, ahogy a férfi egy mélyet sóhajt, de nem válaszolt semmit, és Sakura örült ennek. Tudta, hogy valószínűleg megint csak felbosszantaná a szavaival, és ő nem akart újra dühös lenni rá. Lábujjhegyre állt és az ajkait gyengéden a meleg bőrre nyomta Itachi széles vállán. A férfi keze finoman megszorította az övét, Sakura pedig a másik tekintetét követve a felhőkre bámult.

- Melegfront lesz - mondta hirtelen, kinyújtva a szabad karját a férfié alatt és az égre mutatott. - Az ott kampós fátyolfelhő, látod? Shikamarutól tudom. - Itachi hümmögve követte a pillantásával a mutatóujja által rajzolt láthatatlan vonalat. - A magaslégkörben erős a szél, attól van ilyen alakja. Pedig nem is gondolnád, ugye? Idelent szinte nincs is szél, miközben ugyanebben a légkörben feljebb minden teljesen más. - Sakura érezte, ahogy Itachi hátában megfeszülnek az izmok. - Szeretek ilyesmikre felfigyelni. Érdekes, hogy mindennek több arca van, és mindegyiket meg lehet érteni, ha ismered a tényeket mögötte. Ha nem, akkor következtethetsz. Nem kell mindent tudnod ahhoz, hogy megértsd a lényegét, és nem számít, ha a részletek homályosak. Néha csak tudod, hogy igazad van, vagy egyszerűen csak elfogadod hogy valami úgy van, ahogy van, néha pedig arra gondolsz, hogy szükséges a változás. És foglalkoztat a gondolata, mert valahogy jó érzés törődni vele. A legtöbben nem veszik észre, mert úgy gondolják, hogy állandó és változatlan. Hogy mindig ott lesz. Hogy mindig abba az irányba tart majd, amerre elindult. De ez a legtöbbször nem így van. Minden változik. Folyamatosan.

A lány lassan elmosolyodott, mikor a másik ujjai megrezzentek a kézfején, és egy újabb apró csókot nyomott a vállára. Megértette. Jó. Elengedte és ellépett mögüle, hogy átmenjen a nappaliba, kicsit egyedül hagyni a zűrzavarral a fejében, de hallotta, ahogy pár másodperc után követi.

Nem fordult meg, mikor Itachi talpa alatt megreccsent a padló, ahogy megállt az ajtóban, csak felhúzott lábakkal leült a kanapéra és a jegyzetei után nyúlt, a tolla halkan sercegett a friss papíron. Le akarta írni magának pontosan hogyan aktiválódik a sharingan, hogy segítsen Kakashi szemén. Érezte magán Itachi tekintetét, de szándékosan nem nézett fel rá. Nehéz volt figyelmen kívül hagyni a pillantása súlyát, de koncentrálnia kellett, hogy pontosan felidézhesse a folyamatot.

Egyetlen aprócska hiba is okozhat visszafordíthatatlan kárt, ő pedig nem akart kockáztatni. A szem mindig is az ember egyik legkényesebb és legvédtelenebb része volt, Kakashinak pedig az életét jelenthette egy harcban a sharinganja, bár anélkül is erős shinobi volt, de tudta, hogy ha használat közben mond csődöt, akkor végzetes is lehet.

Végül csak akkor pillantott fel Itachira, mikor leült mellé és a karja a karjának simult. Felnézett rá, a meleg, fekete szemekbe, hogy egy rövid, vidám mosolyt villantson rá, aztán folytatta a munkát. A férfi tenyere valamikor a hasára került, a feje a vállára, ahogy beleolvasott a jegyzeteibe, és Sakura szórakozottan a kézfejét simogatta.

- Mit csinálsz? - kérdezte végül halkan a férfi, mikor fel is fogta végre, mit olvas.

- Mindig is segíteni akartam Kakashinak a sharinganjával - mondta Sakura, és felemelte a tollát, hogy befejezze a mondatot. - Most, hogy tudom, hogy kéne kinéznie a deaktiválási folyamatnak valószínűleg sikerül majd kezdenem vele valamit - motyogta. - Legalábbis, ha hajlandó lesz együttműködni - tette hozzá a szemét forgatva. - Sosem engedte, hogy megnézzem. Azt hiszem, sejtette, hogy a vállamra kapva becibálnám a kórházba és hozzákötözném az ágyhoz, amíg meg nem gyógyítom.

- Úgy tűnik, ez a kötözős dolog nagyon bejön - mormolta az orra alá Itachi, és megrázkódott a válla, mikor még Sakura füle is vérvörösre pirult. - Ez már a második ma. Célzol valamire esetleg?

- Nem - sziszegte a lány még mindig mereven a teleírt lapra bámulva a térdén. - És ez nem volt vicces - folytatta kicsit élesen, aztán összepréselt ajkakkal újra írni kezdett.

Itachi előrehajolt, hogy teljesen lássa az arcát, némán fürkészte, végül egy sóhajjal előrehajolt és homlokon csókolta.

- Sajnálom. Megint - mondta halkan, és a lány szempillája megrebbent, mielőtt felnézett volna rá egy röpke másodpercre.

- Nem a te hibád. Még mindig nem - motyogta Sakura, a szeme az imént leírt sorokon száguldott végig.

A férfi végül visszafektette a fejét a vállára, de két perc elteltével, mikor Sakura újra ellazultan írogatni kezdett, a keze lassan feljebb csúszott a hasáról oda, ahol a tekintete is pihent már egy ideje. A lány rápislantott a szeme sarkából.

- Direkt csinálod ezt velem? - kérdezte Itachi.

- Mit csinálok direkt? - kérdezett vissza kicsit zavartan Sakura, míg lepillantott a nagy, meleg tenyérre a mellén, majd a férfi felé fordította a fejét.

- Nem viselsz melltartót. Se kötést. Mióta itt vagyunk - felelte lassan.

- Nem tudok - nevette végül finoman Sakura. - A lapockámon a seb pont útban van - magyarázta Itachira mosolyogva.

- Miért nem gyógyítod meg?

A lány lassan megrázta a fejét.

- Néha jobb, ha... a dolgok maguktól gyógyulnak be - mondta alaposan mérlegelve minden szót, és célzatosan a férfira meredt. - Van, amikor jobb, ha az ember csak hagyja, hogy minden a maga medrében haladjon. Abban a tempóban, ahogy kell. Ha nem sürgeti a folyamatot. Így kisebb hatással van ugyan a dolgok menetére, de ez a legtöbbször jó. - Itachi egy lapos pillantással válaszolt a szavai kétértelműségére, és a lány egy szusszanással feladta. - Oké, befejeztem - legyintett megadóan. - A szervezetem alapjáraton gyógyítja magát, mint mindenki másé, de nálam a folyamat a chakrám miatt gyorsabb. Nem olyan gyors, mint Narutoé - közel sem -, de gyorsabb mint egy átlag emberé. Gondolom, Kisame is gyorsabban gyógyul, mint mondjuk te. - Itachi elgondolkozva biccentett. - Igazságtalan, ha belegondolsz, de ez van. A legtöbb sérülést egyébként hagyjuk magától begyógyulni, ha nem áll fent túl nagy százalékú fertőzésveszély, vagy amikor harctéren gyógyítunk. Olyankor elállítjuk a vérzést és bezárjuk a sebet, de a fájdalomcsillapításon spórolnunk kell. Arról nem is beszélve, hogy általában jobb, ha a természetre hagyjuk a munkáját - vonta meg a vállát a lány, és a tekintete találkozott Itachiéval. - Sosem beszéltem még erről úgy, hogy közben fogták a mellem - tette még hozzá egy elfojtani próbált vigyorral, és Itachi félrefordított fejjel a vállgödrébe nevetett.

- Csak ne szokj hozzá - lehelte a bőrére, mielőtt a nyelve végigsiklott volna a nyakán.

Sakura megborzongva belecsúsztatta az ujjait Itachi hajába a tarkóján, a feje magától biccent félre.

- Itachi, tényleg... Ki akarok takarítani kicsit, és át kell vinnem az asztalt odakint, hogy... ki tudjam nyitni - motyogta erőtlenül lehunyva a szemét, mikor a férfi gyengéden a fogai közé vette a fülcimpáját.

- Majd segítek, és akkor gyorsabban kész vagyunk - ajánlotta Itachi gyorsan és egy kicsit türelmetlenül lerendezve a problémát, és még belemorgott valamit a hajába, de nem értette, mit mond, és nem is érdekelte, mert a szája újra a nyakán volt, a fogai pedig finoman végigkarcolták a bőrét.

Mikor a férfi Sakura vékony pólóján át megérezte, hogy a tenyerében összehúzódik és megkeményedik a mellbimbója egy apró, elégedett hanggal a szájára hajolt és hevesen megcsókolta.

A nyelvük találkozott, míg Itachi feltérdelt mellette, hogy a derekánál fogva hátradöntse a kanapén, és hallotta, ahogy a toll tompán koppan a szőnyegen, majd halk zörgéssel legurul a parkettára. Sakura jegyzetei egy perccel később követték a tollat, de azt a lány magától dobta el, hogy a nyaka köré fonja a karjait.

- Rossz helyen van a kezed – figyelmeztette Sakura két csók között, míg a szája a férfi torkára tapadt, és Itachi kicsit értetlenül rápislogott a karfára.

A tenyere a lány csípőjén pihent, ő pedig nem egészen értette, mit akar a másik.

- Miért, hol kéne lennie? –kérdezte végül, a hangja egy egészen kicsit megbicsaklott a kérdés közepén, mikor Sakura finoman megszívta a bőrt a nyakszirtjén.

- Mondjuk a bugyimban – felelte a lány, alig bírta visszafogni a nevetését.

Itachi válla megrázkódott, ahogy belevigyorgott a hajába.

- Te aztán tényleg nem vagy olyan szégyellős, mint gondoltam – mondta derűsen, és lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja Sakurát.

- Miért szégyellnem kéne magam valamiért? – érdeklődött még mindig mosolyogva a lány.

- Nem, dehogy. Eszedbe se jusson – mormolta a szájára Itachi, míg a hüvelykujja a másik rövidnadrágja alá csúszott, hogy végigsimíthassa a selymes bőrt közvetlenül a bugyija vonala fölött, aztán egy forró csókkal díjazta a merészségét, amivel eléggé felizgatta. – Tetszik, hogy nem félsz attól, amire vágysz – vallotta be halkan és mikor a szeme találkozott Sakura zöldjével, már vérvörösen izzott a sharinganja. – Ez jó dolog.

- Akkor azt hiszem, ebben egyetértünk – mosolygott fel rá puhán a lány, és Itachi helyeslőn ráhunyorgott, mielőtt Sakura megszabadította a pólójától.

Mikor visszafeküdt rá, ezúttal teljesen ránehezedett, élvezve a másik testmelegét, és gyengéden a lány alsóajkába harapott, mikor fészkelődni kezdett alatta, hogy összeérjen az ölük. Sakura egy halk, sóvárgó nyögéssel reagált, amikor lassan megmozdult, és a merevedése a ruháikon keresztül nekifeszült.

Itachi lágyan homlokon csókolta, mielőtt a szája lejjebb kalandozott volna, először csak apró, gyengéd érintésekkel a szemhéján, az orra hegyén, az arcán és az állán csókolta meg, mielőtt áttért volna a nyakára, hogy lassan a kulcscsontja és a válla felé haladjon, egyszerűen csak lecsúsztatva Sakura kinyúlt nyakú pólóját a felkarja közepéig.
Határozottan kedvelte ezeket a pólókat. Az egyetlen hibájuk csupán az volt, hogy nem az övéi voltak, de úgy gondolta ezen könnyen segíthet még, és inkább a lány feszes bőrének puhaságára koncentrált az ajkai alatt, arra, ahogyan lassan felhevül a finom kényeztetéstől. A tiszta illatára figyelt, amitől valahogyan magabiztosabbnak és boldogabbnak érezte magát, mint valaha, a hangjára, ahogyan halkan, forrón a nevét suttogja a fülébe, mintha kérne, mintha utasítana, mindkettőt egyszerre, és ő öntudatlanul reagálva rá megmozdult, újra meg újra összepréselve a testüket a szeretkezés lassú, szenvedélyes ringatózását imitálva.

Sakura a nyakába temetett arccal, halkan nyöszörögve kapaszkodott a karjába, mintha attól félne, lezuhan valahonnan nagyon magasról, a szája szinte kétségbeesetten tapadt a nyakszirtjére, csókolta, szívogatta és harapdálta a bőrét, kíváncsian próbálgatta mivel őrjítheti meg teljesen, és meglepően gyorsan igazodott ki a reakcióin, hamar megtalálta azt az apró részt, ami a legérzékenyebb volt, alaposan ki is használva ezt az újonnan szerzett tudást, és Itachi egy perccel később libabőrösen a vállába nyögött.

Sakura karja kettejük teste közé csúszott, mikor a férfi teste egy pillanatra megállt az előbbitől, és Itachi már csak arra kapott észbe, hogy a lány kicsit tétován és óvatosan ugyan, de rámarkol a nadrágjában feszülő merevedésére. Mielőtt visszafojthatta volna, az az áruló hang újra kiszökött belőle, a csípője pedig ösztönösen moccanva kettejük közé szorította Sakura kezét. A lány levegő után kapott, míg Itachi szája mohón a mellét kereste, az állával kapkodva lejjebb tolta a pólóját, hogy hozzáférhessen. Mikor az ajkai rátaláltak az apró, kemény mellbimbóra, éhesen rátapadtak, a nyelve pedig kíméletlenül újra és újra átsiklott rajta, lentről fölfelé, vissza, aztán kínzóan lassan körbe, míg Sakura nyöszörögve nem vonaglott alatta.

A lány még mindig a tenyerébe zárta őt, de most egy reszkető, kapkodó mozdulattal megmozdultak az ujjai, hogy aztán összeszedettebben, lassabban folytassa, végigsimítva a teljes hosszán, hozzádörzsölve a tenyerét, aminek a melegét tökéletesen érezte a ruhája anyagán keresztül is. Itachi egy elfúló mordulással felelve a mozdulataira, megszívta a nyelvének feszülő mellbimbóját és elégedetten figyelte Sakura érzéki kis hangjait; sóhajok és nyögések, mindegyik végiglüktetett rajta, az agyán, a szívén, a gerincén, hogy egészen az öléig gyűrűzzön le.

Benne akart lenni, olyan közel lenni hozzá, ahogy csak emberileg lehetséges, érezni, hogy tőle forró és nedves az öle, a reszketését maga körül, ahogyan elélvez... Olyan gyönyörűen tud elélvezni. Képes lenne élete végéig csak azt nézni, ahogyan összerándul, a teste ívbe feszül, mint ahogyan most, hogy minél nagyobb felületen érezhesse őt, az érintéseit, és azt a finom remegést, ami a combizmaiban marad utána, azokat a kielégülten ráragyogó zöld szemeket az íves, sűrű szempillák között, amik képesek teljesen megbolondítani az érzékeit.

Ahogyan Sakura tenyere egyre biztosabban mozgott köztük, ahogy az ujjai egyre bátrabban moccantak, Itachi egyre nehezebben és felszínesebben lélegzett, a fogai egy pillanatra leheletfinoman a lány mellbimbója köré zárultak, mielőtt villámgyorsan elengedte volna, mert nem akart fájdalmat okozni. A szája a melle alsó vonaláig csúszott, megcsókolta a tőle felhevült bőrét, és feljebb emelte a még mindig a másiknak szorult csípőjét, hogy a keze becsúszhasson Sakura lábai közé, és lázasan megkeresse azt a nedves, tűzforró helyet, ahová annyira vágyott.

Megtalálta és mikor a ködös agyáig eljutott, hogy mennyire elázott a vágytól, a csókjaitól, felnyögött, Sakura elcsukló hangjába mosódott az ő rekedt hangja, amitől megrándult a merevedése és a lány tenyerének feszült. Szinte türelmetlenül simított végig a csiklóján, mielőtt egy kis nyomást helyezett volna rá, de fél percnél nem bírta tovább, és az ujjai visszatértek ahhoz az izgató nedvességhez.

- Sakura... - kezdte zihálva, de a lány tudta, mit akar kérdezni, és halkan nyöszörögve finoman megemelte a csípőjét.

- Gyere - suttogta erőtlenül a vágyakozástól, és Itachi felszisszent a hangjától. - Gyere, gyere, gyere... - lehelte sürgetőn a nyakába, míg a keze, ami nem éppen a lüktető merevedését masszírozta ott kapott belé, ahol csak tudott, mintha nem tudna betelni vele, és ezzel egy ösztönös, fojtott torokhangot csalt ki a férfiból.

Itachi kapkodva lerángatta magáról a nadrágot, a szája egyetlen másodpercre újra a mellére tapadt, mielőtt lehajtotta volna a fejét, hogy lássa, mit csinál, hogy lássa, hol van Sakurán az a sok felesleges ruhadarab, és lesimogatta arról a gyönyörű testről a rövidnadrágot és az alsóneműjét is. A lány kissé felemelkedve a pólóját rángatta át a fején, aztán a keze visszatért az előbbi helyére, és Itachi megborzongva felnyögött, mikor Sakura ujjai ezúttal teljesen körbefonták.
Gondolkozás nélkül csapott le az édes, rózsaszín ajkakra, amiket először meglátott, mikor felnézett az arcára. A reakciójára lett volna kíváncsi, de azonnal el is felejtette, amint a lány keze megmoccant rajta, és a csípője a kicsit bizonytalan érintésre önkéntelenül is válaszolva elébe ment a mozdulatnak.

Sakura az alsóajkába harapva, próbált egyszerre két helyre is figyelni; a saját kezére, és Itachi ujjaira, amik újra a szeméremajkain simítottak végig, aztán körkörösen mozogni kezdtek a legérzékenyebb pontján, fokozva a bőre alatt feszülő, a kirobbanás határán álló, felgyűlt gyönyört. Egy pillanatra csodálkozás suhant át rajta, amikor az ujjai Itachi férfiasságához értek. Forró volt, kőkemény és a bőr mégis meglepően puha volt az érintése alatt. A gondolat, hogy mit csinál és kivel, csak közelebb sodorta az orgazmushoz, holott még szinte alig melegedtek bele igazán, ő pedig azt akarta, hogy Itachi végre benne legyen, hogy érezze, amikor elélvez, mert tudta, hogy hamarosan megtörténik, és a tudattól kirázta a hideg.

A férfi ujja a csiklójáról lejjebb csúszott, perzselő és mégis hűvös érzést hagyva maga után lassan hozzáért a bejáratához, Sakura pedig összerándulva megszorította Itachi merevedését a tenyerében. Amikor a férfi nyögése és Sakura erőtlen nyöszörgése heves zihálásába fulladt, akkor hallották csak meg.

Szárnyak. Hangosan a levegőt hasító, nagy szárnyak. Egy pillanatig lefagyva bámultak egymásra, aztán Itachi fojtott, rekedt káromkodása törte meg a csendet, és odakintről egy vidám, mély kacagás szűrődött be, amitől Sakura is felrezzent végre, és rémülten a pólója után kapott.

- Basszus, basszus, basszus - sziszegte idegesen, míg villámgyorsan felvette a felsőjét, Itachi pedig már a kanapé mellett állva a nadrágját rángatta fel a derekára.

- Kinyírom, felgyújtom, feltámasztom és újra megölöm - morogta idegesen a férfi és nem vesződve a saját pólójával Sakura fölé hajolt, hogy segítsen visszatornázni rá a rövidnadrágot. - Darabokra cincálom és szétszórom a világ legtávolabbi sarkaiban a véres darabjait, aztán...

- Kérlek - sziszegte Sakura, míg kapkodva megigazította a kissé zilált haját. - Nem, könyörgöm! Tedd meg. Most. Vagy én ölöm meg.

- Ezer örömmel - felelte sötét arccal Itachi és két lépéssel átszelve a nappalit eltűnt.

Sakura még mindig őrülten dobogó szívvel és kicsit remegve az izgatottságtól a tenyerébe temette az arcát, és arra gondolt, hogy most nagyon, nagyon szeretne hangosan sikítani, míg hallotta, hogy kivágódik a bejárati ajtó.

- Halihó, galambocskáim, megjött... - Kisame hangja elhalt, és a lány feltételezte, hogy meglátta a társát. - Helló, Ita...

Egy hangos reccsenéssel és egy orrhangú szitkozódásözönnel később Sakura egy mély, mély levegővétellel összeszedve magát kilépett az előtérbe, és összeszűkült szemekkel a földön ülő megdöbbent Kisaméra bámult, aki könnyezve tapogatta az orrát.

- ... eltörted! Ezt mi a frászért kaptam, basszameg? - méltatlankodott hangosan.

- Te! - Sakura hangja jóformán hisztérikus magasságokba emelkedett, ahogy a mutatóujját Kisaméra szegezve megállt az ajtóban. - Adj hálát az összes istennek, hogy nem én jöttem ki előbb, mert akkor most a fejedet keresnéd Sunagakuréban!

Kisame zavartan rápislogott.

- Mi van veletek, komolyan? - kérdezte értetlenül, aztán a tekintete megakadt Itachi félig kibomlott haján, a csupasz mellkasán, és lassan átvándorolt Sakura kipirult arcára és a kifordítva felvett pólójára. Mikor kirobbant belőle a röhögés, Itachi egy hangos, frusztrált sóhajjal megdörgölte a halántékát. - Csini a frizud, 'Tachi. Hogy hívják a fodrászodat? Mit gondolsz, az én hajamat is meg tudná csinálni?

- Cseszd meg, Kisame - morogta az orra alá Itachi, és leeresztette a karját.

- Édesem, milyen csinos vagy ma! - vihogta Kisame Sakurára irányítva a figyelmét. - Új parfüm? - érdeklődött egy széles vigyorral, és a lánynak kellett egy perc, hogy rájöjjön miről beszél, de akkor a lábujja hegyéig vérvörösre pirult. - Határozottan tetszik. Illik hozzád - tette még hozzá egy kacsintással, de többet nem tudott mondani, mert mire kinyitotta a száját, Sakura már előtte állt és egy pillanattal később ugyanott verte orrba, ahol Itachi az imént.
Kisame félig a fájdalomtól, félig a nevetéstől vinnyogva elterült a padlón, Sakura tekintete pedig összetalálkozott egy ragyogóan kék szempárral, amitől még jobban elborult az agya.

- Deidara, remélem azt fogod mondani, amint hagylak szóhoz jutni, hogy igazából rosszul látok, és nem is itt vagy, hanem Amagekuréban az ágyadban fekszel és szorgalmasan szeded a gyógyszereidet, különben ezúttal én öllek meg.

- Izé... - Deidara egy kínos mosollyal behúzta a nyakát. - Igazából rosszul látsz és nem is itt vagyok, hanem Amagekuréban az ágyamban fekszem? - hadarta gyorsan, aztán összerezzent, mikor Sakura átlépve Kisamén elindult felé. - A többit elfelejtettem, ne haragudj - mondta mentegetőzve, és felemelt kezekkel hátrált egy lépést, majd még egyet. - Légyszi, légyszi, ne törd el az orrom - kérte gyorsan, aztán a lány tekintetét látva hirtelen oldalra nyúlt és maga elé rántotta... Tobit.

- Szervusz, Sakura-chan! - integetett neki két kézzel, izgatottan a férfi, és a fedetlen arca ragyogott a boldogságtól. - Tobi esküszik, hogy jó fiú volt, a legeslegjobb, tényleg!

- Ez nagyon aljas húzás volt, Deidara - morogta Sakura megtorpanva, és végül még mindig kipirulva Tobira mosolygott.

- Szia, Tobi. Nagyon örülök neki, hogy jó voltál. Büszke vagyok rád. Megkérhetlek valamire, Tobi? - kérdezte egy édes mosollyal, és a férfi hasonlóval válaszolt, míg Deidara a háta mögül kipislogva lassan szintén el mert mosolyodni.

- Tobi akármit megtesz Sakura-channak, akármit! - bólogatott lelkesen Tobi.

- Ez nagyszerű, Tobi. Akkor segítenél kicsit Kisaménak?

Deidara arcáról azonnal eltűnt az apró mosolykezdemény.

- Persze, Sakura-chan, Tobi már ott is van! - kiáltotta boldogan Tobi, és a lány felé rohant, egy kicsit sem foglalkozva vele, hogy Deidara utánakapva megpróbálja visszatartani az arca épségének érdekében. Obito megtorpant mellette és szorosan átkarolta. - Nagyon hiányoztál Tobinak, Sakura-chan - motyogta a fülébe vidáman, míg az övének simította az arcát, és Sakura teljesen elolvadt.

- Ó, Tobi, te is hiányoztál nekem - sóhajtotta átölelve a férfit, és csúnyán Deidarára meredt a válla felett. - Menjünk, azt hiszem, meg kéne gyógyítanom Kisamét - szusszantotta bosszúsan és elégedetlenül, amíg megfordult. - Ó, helló, Pein - mondta lassan, kicsit bizonytalanul az említettre pislogva maga előtt, aki érdeklődő arccal végigmérte, majd üdvözlésképpen biccentett neki. - Gyertek be. Ettetek legalább, mielőtt elindultatok? - kérdezte végül szemrehányással a hangjában.

Elindult a ház felé a felkarjába kapaszkodó Tobival, aminek a küszöbén a még mindig kacarászó Kisame ücsörgött.

- Ó, igen, igen, Sakura-chan, képzeld, Tobi evett nagyon finom reggelit ma, volt benne husi meg paradicsom, meg...
Sakura szórakozott tekintete találkozott Itachi még mindig forró, fekete szemeivel és a szájába harapva visszafojtotta a mosolyát, ahogy kicsit zavartan lesütötte a szemét. Majdnem lefeküdtek. Nagyon kis híja volt, és nagyon akarta, ahogy Itachi is.

Mikor rájött, hogy most már hivatalosan is Kisaménak köszönheti a legtöbb majdnem-élményét, kísértést érzett rá, hogy nyitott tenyérrel és egy frusztrált sikollyal rácsapjon a törött orrára.

Cseszd meg, Kisame.