Mire leértek a faluba Kyou Hikaru vállán ült, és a kisfiú kidüllesztett mellkassal, roppant büszkén csacsogott tovább. Mikor elérték az első házakat a falu szélén Sakura már tudta, hogy Hikaru egy barna színű házban lakik a két ikernővérével, a húgával és a szüleivel, hogy Asato, aki nála csak két évvel idősebb a példaképe, mert olyan „menő" és erős, és hogy Hikaru szeret csónakot hajtogatni, bogarat gyűjteni, a macskákkal csavarogni és természetesen a testvéreit bosszantani. Imádnivaló volt, és a lány egy széles mosollyal hallgatta a csapongását egyik témáról a másikra.

- Ikumi hét perccel idősebb Kaorinál, és folyton az orra alá dörgöli – mondta éppen a kisfiú, és egy büszke mosollyal odaintegetett egy csapat idősebb tinédzserfiúnak, akik kíváncsian bámulták a vállán a hollót és az oldalán a rózsaszín hajú lányt. – Kaori nagyon aranyos egyébként, de olyankor buta és sír. Sakura-sama, a lányok miért sírnak folyton? Tényleg, gőzöm sincs, olyan borzasztó furák – vonogatta a vállát Hikaru rápislogva, és Sakura mondani akart valamit, de esélye sem volt. – És folyton babákkal játszanak! A babák nagyon, nagyon, nagyon unalmasak – sóhajtotta a fiú, Sakura pedig némán nevetve, rázkódó vállal inkább szemügyre vette az utcát, amin éppen áthaladtak.

Egyszerű, de csinos házakkal szegélyezett kicsit poros földúton haladtak végig, az egyik udvarban tyúkokat látott, a másikban egy sötétbarna lovat, száradni kiakasztott ruhákat. A mindennapi élet zajain kívül elég csöndes volt minden, és Sakurát teljesen megfogta a hangulat. Nagyon más volt, mint Konoha nyüzsgő hangjai, de tetszett neki.

- ... és anya azt mondja, hogy már bármikor megszülethet, és tényleg, akkora a hasa, hogy csak na! Szerintem nagyobb mint én, és olyan furán megy, nagyon mókás. – Hikaru nevetett, és a kezével próbálta szemléltetni, hogy mekkorára nőtt az édesanyja pocakja, de mivel a feje búbjától egészen a térdéig tartott a képzeletbeli vonal, amit a levegőbe rajzolt, Sakura élt a gyanúperrel, hogy egy kicsikét túloz. – Nagyon izgulok! És annyira, annyira remélem, hogy nem lány lesz megint... Mindennap kimegyek a kertbe és felmászok a szilvafára, és arra gondolok, hogy szeretném, ha öcsém lenne. Az nagyon király lenne! Együtt játszhatnánk meg minden! És kölcsönadnám neki a barkácskészletem, pedig azt Ikuminak se adom oda soha, akkor se, ha hisztizik érte, mert az az enyém, ő meg undok, és játsszon a saját buta babáival – szögezte le határozottan a fiú, Sakura pedig halkan nevetett.

- Az orvos nem mondta meg anyukádnak, hogy kisfiút vagy kislányt vár? – kérdezte végül a lány, és Hikaru kérdőn rápillantott. – Már nagyon korán meg lehet állapítani a vérvétel után, ha nem chakrával dolgozik, bár gondolom, nem shinobi, igaz? A tizedik hét után már lehet tudni, milyen nemű, legalábbis én általában akkor már meg tudom mondani – vonta meg a vállát Sakura, a kisfiú pedig csodálkozva, nagy szemekkel rábámult.

- Te ninja vagy? És orvos? – kérdezte kicsit zavarodottan, a lány pedig a homlokát ráncolva biccentett.

- Igen, egy kórházban dolgozom.

- Király – suttogta ámulva Hikaru. – Fú, akkor láttál már halottat is? – kérdezte izgatottan, Sakura arcáról pedig eltűnt a mosoly, amit a fiú csodálata okozott az előbb.

- Többet is, mint szerettem volna – vallotta be vonakodva, és megvonta a vállát. – Nem szívesen beszélek erről, Hikaru. A munkám része ez is, de nem túl kellemes. Hidd el nekem, nem olyan érdekes látni egy holttestet. Szóval... anyukád orvosa nem tudja, milyen nemű a baba, vagy csak meglepetés lesz? – kérdezte gyorsan, hogy elterelje a szót a témáról, és Hikaru egy mosollyal megrázta a fejét.

- Kaito-sensei bazi öreg – kuncogta. – Néha azt sem tudja, hogy anya kicsoda, de ő az egyetlen orvos a faluban, és apa azt mondta, hogy egy vén trotty, akármit is jelentsen. – Hikaru a hasát fogva nevetett, Sakura pedig rápislogott.

- Hikaru, nem szabad ilyet mondani egy idős bácsira – mondta figyelmeztetően. – Az apukád valószínűleg csak mérges volt, hogy kicsúszott ilyesmi a száján.

- Sajnálom, Sakura-sama – mormogta a kisfiú komolyságot és sajnálkozást tettetve, de a szemében csillogó vidámságtól a lánynak belülről a szájába kellett harapnia, nehogy felnevessen. – Akkor ez is olyan felnőtt szó?

- Felnőtt szó? – kérdezte kíváncsian, de kissé szórakozottan Sakura, és figyelte, ahogy egy nagy térbe torkollik az utca vége, amin épp sétáltak.

Az egyik útszéli padon középkorú nők ücsörögtek és alaposan szemügyre vették, a lány pedig azon gondolkozott, hogy Itachi azt mondta, ez a hely biztonságos, de ki tudja, talán használnia kellett volna a hengét, hogy biztosan senki ne adjon róla személyleírást később. Tudta, hogy már késő bánat, és egy sóhajjal a téren körben álló boltok felé pislogott.

- Igen, felnőtt szó – ismételte Hikaru lelkesen bólogatva. – Mint például a szar – mondta végül cinkosan suttogóra fogva a hangját, ahogy kicsit a lány felé hajolt.

- Hikaru! – Sakura döbbenten a kisfiúra bámult, mire az lesütötte a szemét.

- Bocsánat, bocsánat – mondta gyorsan. – Csak mondanom kellett valamit, hogy megértsd, nem, Sakura-sama? Nem akartam csúnyán beszélni, tényleg.

- Jobban is teszed, mert különben átveszem Kyou-t... – motyogta a lány, és Hikaru szemei felpattantak, sajnálkozón rábámult. – Csak ha csúnyát mondasz megint – ígérte meg végül kicsit ellágyulva a nagy, barna szemektől, és a fiú mosolyogva, halkan fütyülve a hollónak megsimogatta a fekete fejét.

- Nem fogok, ígérem! – kiáltotta végül. – Sakura-sama, megetethetem majd egyszer? – kérdezte Kyou-ra bámulva, és a lány beleegyezett, miközben beértek a térre.

Sakura vett egy darabka húst a hollónak, míg bevásárolt, és Hikaru lelkesen a sarkában loholva róla csacsogott az árusokkal. Úgy tűnt, mindenkit jól ismer, és valószínűleg a társasága miatt elég barátságosan fogadták, és ez kellemes volt, akkor is, ha nagyjából csak az időjárásról vagy a kisfiúról váltott pár szót velük. Nem kellett sok mindent vennie, Itachi tegnap jól bevásárolt, de igazából nem is az étel volt, amiért jött. Mikor megkérdezte Hikarut, hogy van-e valahol ruhaüzlet, a kisfiú elkísérte, Sakura pedig megkérte, hogy várja meg odakint a csomagokkal.

- Gyors leszek, ígérem. Tessék, vegyél magadnak valamit addig, jó? – mondta, és a zsebéből pénzt vett elő, hogy a kisfiú maszatos kezébe nyomja. – De kérlek szépen, utána gyere ide vissza, és mondjuk... ott az a pad, látod? Ott várj meg, jó? Attól tartok, ha nem segítesz, sose találok vissza. Odaadhatod ezt a húst Kyou-nak.

Hikaru lelkesen bólogatott, és elszaladt a kezében a szatyorral, a vállán pedig a madárral, hogy vegyen magának valamit, míg Sakura bement a boltba. Egy fiatal lány volt odabent, fiatalabb nála is, és éppen olyan angyalian szőke volt, mint Ino, amitől mosolyognia kellett. Segített neki kiválasztani mindent, és Sakura a vártnál is gyorsabban végzett. Egy széles mosollyal belekukkantva a kezébe nyomott szatyorba kedvesen megköszönte a segítséget, és mikor kilépett az ajtón, Hikaru már ott ücsörgött a padon, az egyik kezével csokoládét tömött magába, a másikkal pedig Kyou-t etette.

A visszafelé út elején Hikaru csöndes volt, mert többnyire tele volt a szája, de aztán lelkesen elmesélte, hogy vett csokit a többieknek is, Sakura pedig egy mosollyal megdicsérte, amiért gondolt a testvéreire.

- Meddig leszel itt, Sakura-sama? – kérdezte a kisfiú kíváncsian, míg a lány megállt egy pillanatra, hogy a zsebéből előhalászott zsebkendővel kicsit megtörölje Hikaru száját. – Remélem, sokáig! Átjöhetek holnap Kyou-val játszani, és... és elhozhatom Asatót? És Ikumit és Kaorit és Sachit?
Sakura halkan nevetett az izgatottságán.

- Még egy pár napot biztosan itt leszek, Hikaru, de nem egyedül vagyok – mondta egy mosollyal, és lehajolt, hogy felvegye a szatyrot. Azt amelyikben a frissen beszerzett ruhái voltak a fiú hozta, mert ragaszkodott hozzá, hogy segíthessen, mert „elég erős és nagy már hozzá", Sakura pedig ezzel nem tudott vitába szállni, így hagyta neki. – De igen, nyugodtan jöhettek, csak nem holnap. Holnap van egy kis dolgom – mondta végül kicsit habozva, a kisfiú pedig kíváncsian nézett rá, míg újra elindultak.

- Konan is itt van? Vele jöttél? – kérdezte szinte levegővétel nélkül Hikaru. – Mi dolgod van holnap?

- Nem, nem Konannel jöttem, hanem Itachival. Nem ismered Itachit, igaz? - A kisfiú a fejét ingatta. – Ő is Konan barátja. Holnap meg kell gyógyítanom Itachit, és sokáig fog tartani, azért nem jó a holnap.

- Ó. Szóval ez az Itachi beteg? – kérdezte Hikaru kíváncsian.

- Már nem sokáig – vágta rá egy vidám mosollyal Sakura, míg rákanyarodtak a Konan házához vezető földútra.

- Akkor holnapután átjöhetünk játszani? – kérdezte reménykedve a fiú, Sakura pedig egy pillanatra töprengve a homlokát ráncolta.

Itachi műtétje elég sokáig fog tartani, és tudta, hogy utána mindkettejüknek pihenésre lesz szükségük. Valószínűleg át fogják aludni az egész napot, és nem tartotta jó ötletnek, hogy hullafáradtan vigyázzon egy csapat gyerekre, akik felkiabálják Itachit.

- Tudod mit? Gyertek át ma délután, rendben? – kérdezte hirtelen, és elmosolyodott, mikor Hikaru szemei boldogan felcsillantak. – Most van fél kilenc, gyertek át mondjuk... hm. Két óra felé? Nincs dolgotok, ugye?

- Nem, semmi. Asato halálra unja magát, a lányok meg csak veszekednek, hogy melyik cipő melyik baba lábára illik – forgatta a szemét Hikaru, aztán Sakurára nézett, és szélesen rávigyorgott. – Nagyon szépen köszönöm, Sakura-sama – hajolt meg hirtelen nagyon komolyan, illedelmesen, majd kuncogva megsimogatta Kyou tollait, akit váratlanul ért az előbbi mozdulat, és majdnem szárnyra kapott. – Bocsi, Kyou.

Sakura mosolyogva kinyújtotta a karját, és a holló engedelmesen átröppent az alkarjára.

- Nagyon szívesen. Szaladj, szólj a többieknek, és kérdezd meg a szüleidet, Hikaru. El ne felejts szólni nekik, különben mérges leszek, rendben? Üdvözlöm őket, és mondd meg nekik kérlek, hogy legkésőbb napnyugta előtt hazakísérlek benneteket, jó? Már persze, ha elengednek. Természetesen ugyanez vonatkozik Asato szüleire is.

- Igen, Sakura-sama! – bólogatott szófogadón Hikaru, aztán egy széles vigyorral és kapkodó mozdulatokkal integetve elszaladt, vissza a falu felé, a lába alatt csakúgy porzott a föld. – Délután találkozunk, Sakura-sama! Köszönöm a csokit!

A fiú hangja lassan elhalkult, és Sakura a fejét csóválva egy mosollyal Kyou-ra nézett.

- Mondd meg nekem, őszintén, hogy találom magam mindig ilyen helyzetekben? – kérdezte egy sóhajjal, aztán halkan nevetett, mikor a holló kíváncsian ránézett, mintha nem egészen értené, mit akar tőle. – Kyou, legyél jó madárka, és ha bementünk a házba, hízelegj kicsit Itachinak, jó? – mormolta Sakura, míg az ujjai a fekete tollakon simítottak végig. – Úgy talán nem harapja le a fejem – sóhajtotta végül, és megfordult, a két szatyorral a kezében átvágott az udvaron.

*****

Tsunade megpróbált Shizunéra kocentrálni, míg a nő beszámolt neki a legújabb kórházi fejleményekről, és türelmetlenül elhessegette Jiraya kezét, mikor a férfi rásimította a tenyerét a vállára, hogy elérhesse a mellét.

- Ne akard, hogy kiküldjelek, vénember – mormolta bosszankodva, és Jiraya érthetelenül morogva visszatért a jelentések olvasásához.

- ...volt valami kis gikszer a beosztással, de megoldottam. Mivel eggyel kevesebben vannak az éjszakások felváltva túlóráznak, csúsztatnom is kellett, de egyelőre nem panaszkodott senki.

- Nem baj, úgyis vissza kell rázódniuk a tavalyi rendszerbe. Vissza akartam tenni Sakurát a reggeli műszakba, úgy több műtétnél tud segédkezni, és nem a személyzeti pihenőből kell előkaparni, mikor szükség van rá – legyintett Tsunade. – Hogy áll az aréna?

- Már majdnem készen – felelte Shizune, és lehajolt, mikor Tonton egy halk röfögéssel a bokájának döntötte az oldalát. – Még be kell fejezniük a munkát a karzaton, de időben kész lesznek. A házat, amit a Kazeka... amit Gaara-samának jelöltél ki, már kitakarították. Ugye holnap érkezik?

- Igen, azt hiszem, valamikor mostanában kell indulnia – pillantott fel a Hokage az órára, és fészkelődni kezdett. – Küldd a váltást a kapuhoz kérlek, és szeretnék beszélni Ibikivel, mielőtt Inoichivel elkezdik a vallatást. Asuma szabadnapos, ugye?

- Igen, Tsunade-sama.

- Rendben, akkor azt hiszem, őt ma békén hagyom. Ráfér, az a küldetés teljesen kifárasztotta – sóhajtotta a Hokage, és éppen felállt volna, mikor kopogtak.

Shizune kinyitotta az ajtót, és mindhárman lefagyva pislogtak az ajtóban álló férfira. Tsunade és Jiraya egyszerre pislantottak fel az órára.

- Nahát, nahát... – dőlt végül hátra meglepetten Tsunade, mikor végre megtalálta a hangját. – Shikamaru Nara, reggel nyolc órakkor teljes felszerelésben az irodámban... Shizune, hol a szakém? Ünneplünk – vigyorogta, Shikamaru pedig lehunyta a szemét és fáradtan felsóhajtott.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam, de beszélnünk kell – mondta végül felpillantva, és a Godaime elkomolyodott.
- Találtál valamit a támadással kapcsolatban?

- Kaptam egy jelentést ugyan, de csak sejtéseim vannak – rázta a fejét Shikamaru, míg leült a Hokage íróasztala előtt álló székek egyikébe.

- És azok általában igen jó sejtések – mormogta Jiraya, míg olvasott, de nyilvánvaló volt, hogy a figyelme a férfi mondanivalójára irányul.

- Rendben – sóhajtotta Tsunade, és megköszönte, mikor Shizune egy rosszalló pillantással szakét töltött neki, majd rögtön el is vitte az üveget, hogy a nőnek eszébe se jusson többet kérni. – Na, ki vele.

- Orochimaru – mondta halkan Shikamaru, és a tekintete a Hokage arcát fürkészte a reakciójára kíváncsian. Tsunade szemöldöke felszaladt a homlokán, és megragadva a csészéjét lehajtotta a szakét, tudván hogy nem igazán lesz ínyére, amit hallani fog. – A támadás felépítése teljesen az övére hasonlít. Nem tudom, hogy valóban ő volt-e, hogy halott-e vagy sem, de most nem ez a lényeg. Nem ölték meg Temarit, pedig megtehették volna. Kaptam egy jelentést Tanigakuréból. Három ninja, két férfi egy nő, konohai fejpánttal, de az utóbbi egy hónapban senki nem kapott küldetést, ami indokolná, hogy bárki ott legyen közülünk, a személyleírásuk sem egyezik semelyikünkkel. Természetesen nem konohai shinobik voltak, de annak adták ki magukat, és sietősen hagyták el Tanigakurét, ráadásul a Szél országa felé tartottak, ami teljesen logikátlannak tűnik, mivel a támadás után történt. Az elméletem a következő: Orochimaru, vagy akárki is rendelte el ezt a támadást arra játszik, hogy felbontsa a szövetséget Sunagakure és Konoha között. A fejpántok miatt Temarinak azt kellene gondolnia, hogy mi támadtuk meg, hogy az a csapat támadta meg, amelyik ide kellett volna, hogy kísérje. Nem ölték meg, mert azt akarták, hogy tájékoztassa Gaarát. Otthagyták a Szellemvárosban, mert tudták, hogy az igazi kísérőcsapat arrafelé fog elhaladni a határ irányába – ahogyan mindig. Ha Temari kicsit is kételkedne, és Gaarát nem váltották volna le a posztról, valószínűleg sikeresek lettek volna, akár még a háború is szóba kerülhetett volna, és ez az, amiért azt gondolom, hogy teljesen Orochimaru észjárására utal az egész. Elvágni egymástól a szövetségeseket egy eljátszott árulással, ami kételkedésre ösztönözné az összes Kagét a megbízhatóságunk ügyében rá vall. Legyengíteni minket. Oszd meg és uralkodj.

Tsunade az asztallapra meredve gondolkozott. A gondolatmenet nagyrésze az ő fejében is megfordult, de... Orochimaru?

- Az egyetlen, aki biztosan tudja, hogy Orochimaru halott-e, az az Uchiha kölyök – mondta Jiraya halkan, félretéve a kezben lévő jelentést. – És esetleg Kabuto, vagy az Akatsuki – tette még hozzá. – Sakura azt mondta, az Akatsuki megtámadta Orochimarut, így került hozzájuk, nem igaz? – nézett a férfi a Hokagéra, és Tsunade bólintott. – Sasuke Uchiha elérhetetlen, ahogy nyilvánvalóan Kabuto is. Sakura esetleg...

- Nem. Nem az Akatsuki ölte meg Orochimarut, és kötve hiszem, hogy ott maradtak volna asszisztálni Sasukénak – intett nemet Tsunade. – Még ha meg is kérdeznénk Sakurát, nem tudna modani semmit. Az egyetlen, akitől nyíltan kérdezhet, az Itachi Uchiha, és ő nyilvánvalóan nem a többiekkel volt, különben nem futottak volna egymásba. – A nő egy pillanatig elgondolkozott rajta, vajon mi a fenét csinálhatott Itachi az erdőben, mindenkitől távol, de aztán fintorogva elhessegette a haszontalan gondolatot, és felpillantott Shikamarura. – Sakura nem opció. Nem sodrom veszélybe, túl fontos Konohának. Tudni akarom, hol van Kabuto és Sasuke.

Shikamaru röviden biccentett.

- Kakashi valószínűleg meg tudja találni mindkettőjüket.
Tsunade töprengve kopogott a körmeivel az asztalon, mielőtt újra hátradőlt volna.

- Rendben, kiküldök vele egy ANBU csapatot. A Kazekage viszont válaszokat követel, és nem hiszem, hogy Gaara túl jó kedvű lesz, mikor ideér, és rájön, hogy semmi érdemlegeset nem tudunk. Temari emlékszik...?

- Nem. – Shikamaru határozottan megrázta a fejét. – Valószínűleg Inoichi lesz a megoldás. A képek ott vannak, akkor is, ha nem tudja felidézni őket.

- Nem akartam ajtóstul rontani a házba. Mégiscsak diplomáciai kérdés... – motyogta a Hokage, majd egy sóhajjal felállt, és lesimította a hasán az összegyűrődött felsőjét. – Rendben. Viszont Inoichinek kicsit sűrű a programja. Kérd meg Inót.

- Inót? – kérdezte Shikamaru meghökkenten pislogva, és úgy tűnt kicsit zavarban van.

- Igen, Ino Yamanakát – ismételte türelmetlenül Tsunade, és felhúzott szemöldökkel rámeredt. – Valami gond van vele? Úgy tudom, tökéletesen képes használni ugyanazt a jutsut, amivel Inoichi vallat. Vagy talán tévedek?

- Nem. Nem, Tsunade-sama – felelte Shikamaru lassan, és felállt a székről, de még mindig zavartnak tűnt. – Megyek, beszélek vele.

- Jól van. Estére legyen az asztalomon a jelentés – mondta még Tsunade, míg átült az asztalához, és egy gyors, szórakozott kézmozdulattal elhessegette a férfit. – Ó, és Shikamaru! – szólt még utána hirtelen, mielőtt leült volna. – Szólj Gai-nak, hogy robogjon ide a fiatalság összes erejével, vagy valami hasonló – sóhajtotta a szemét forgatva. – Küldetésem van nekik.

Shikamaru biccentett, és becsukta maga után az ajtót.

- Most már megfoghatom a melled? – érdeklődött komolyan Jiraya a sarokból, és Tsunade egy megsemmisítő pillantást vetett rá.

- Kiveszek egy szabadnapot – mormolta maga elé a nő. – Menj kukkolni, vagy valami.

- De hát most mondtad, hogy nézzem át ezeket! – méltatlankodott Jiraya, és a hatalmas kupac papírra mutatott a kávézóasztalon és mellette.

- Ó, igaz. Akkor majd mehetsz, ha végeztél – vigyorodott el elégedetten a Hokage, és aztán hangosan felnevetett, mikor meglátta a férfi arcát. – Amúgy sem tesz már jót a szívednek , vénember... Már csak az hiányzik, hogy rajtam patkolj el.

*****

Mikor belépett a házba, hallotta, hogy Itachi már felkelt, a konyhában motozott, és Sakura magára varázsolta a legédesebb mosolyát, mielőtt bekukkantott volna a helyiségbe, hogy alsónadrágban az asztalnál találja a férfit, ahogy eszik.

Itachi szemei összeszűkültek a reggelije fölött, amikor meglátta a lány arckifejezését.

- Jó reggelt, Itachi – csicseregte a lehető legvidámabban, és egy pillanatra az ajtófélfának döntötte a halántékát, kipirulva, ártatlanul rápislogott. – Ízlik a reggeli? Jól aludtál? Milyen a kávéd? – érdeklődte mosolyogva, a férfi pedig egy sóhajjal maga elé meredt, mikor rájött, hogy lebukott, bár nem reménykedett benne, hogy a másik figyelmét elkerüli az egész házat belengő kávéillat.

- Nem kifejezetten indult jól a napom – felelete végül lassan, és visszatért az evéshez. – Egyedül ébredtem egy igen üres ágyban. Nem tudod, hogy fordulhatott ez elő?

- Halvány lila dunsztom sincs – dorombolta Sakura, és egy újabb széles mosollyal felelt Itachi lapos pillantására. – Ugyan már, magammal vittem Kyou-t, és azt mondtad biztonságos. Sőt, társaságom is akadt – mondta. – Egy igen figyelmes úriember elkísért vásárolni, és visszafelé még a csomagomat is hozta.

- Valóban? – motyogta a tányérjának a férfi, aztán egy kicsit sem lenyűgözött pillantással rábámult.

- Ó, igen. Hikaru tökéletes idegenvezető, azt hiszem, kicsit többet is megtudtam, mint szerettem volna – vallotta be végül kuncogva, Itachi pedig felemelte az egyik szemöldökét.

- Hikaru – ismételte szárazan.

- Igen, így hívják – biccentett Sakura egy ábrándos sóhajjal. – El sem hinnéd, milyen édes – tette még hozzá egy széles mosollyal, aztán Itachi arcát fürkészve elnevette magát. – Mivel most öt éves, azt hiszem, kicsit még várnom kell, hogy elvegyen feleségül, de a várakozás minden perce megéri majd – biccentett határozottan, majd egy pillanatnyi csönd után kacagva ledobta a szatyrait, hogy bemenjen a konyhába. Itachi ölébe ült, és a karjait a nyaka köré fonva szájon csókolta. – Jó reggelt – mormolta a szájába, a férfi pedig hümmögött valamit válaszképpen. – Hirtelen ötlet volt – mondta, míg az orra hegyét Itachi nyakához dörgölte. – Nem akartalak megijeszteni.

- Mi volt ilyen fontos? – kérdezte halkan a férfi a jobb karját a dereka köré fonva, és kíváncsian rásandított, míg tovább evett.

- Meglepetés. De majd meglátod hamarosan – mondta egy huncut mosollyal Sakura, Itachi pedig gyanakodva méregette egy percig, míg rágott.

- Rendben.

A lány kicsit csodálkozva, hogy ilyen könnyen elfogadta a válaszát, nekidőlt a csupasz mellkasának, és ellopva Itachi bögréjét ivott egy kortyot a kávéjából, majd fintorogva továbbította a férfinak. Itachi beleivott, és visszatette az asztalra, majd a másik karját is a derekára téve lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja. A reggeli elfelejtve árválkodott az asztalon, ahogyan teljesen belemerülve a csókolózásba a férfi keze lassan lecsúszott a fenekére. Sakura halkan kuncogva elhúzta a fejét és rámosolygott, kipirulva a fekete szemekbe nézett, amikből most olyan végtelen nyugalom áradt, mint még soha.

A mosolya kiszélesedett, mikor rájött, hogy ezért nem kérdezősködik tovább. Tőle ilyen nyugodt. Tőle és az előző éjszakától, a gondolattól pedig lesütötte a szemét, mert minden eszébe jutott, és furcsa volt Itachi nyelvén gondolkozni, amikor éppen a szemébe néz. Tudta, hogy általában minden kiül az arcára, de a szemei még a vonásaihoz képest is túl sokat árultak el. Itachi apró csókot lehelt az állkapcsára, és már lejjebb hajtotta volna a fejét, hogy a nyakán folytassa, de Sakura kuncogva odafordította a fejét, hogy ne férjen hozzá.

- El a kezekkel – mondta mosolyogva, míg a tarkóját simogatta. – Főznöm kell.

- Még korán van – mormolta Itachi és feléhajolt, hogy újra megcsókolja. – Ráérsz. Ráérünk...

Sakura egy apró puszit nyomott a szájára, aztán felsóhajtott.

- Oké, ne legyél mérges – kezdte halkan, kicsit idegesen, a férfi pedig homlokráncolva rámeredt. – Hikarunak nagyon tetszett Kyou, és úgy tűnt, ő is kedveli Hikarut, és... nos, azt hiszem, vendégeink lesznek délután. Ígérem, hogy nem leszünk hangosak, és békén hagyjuk Kyou-t meg a többieket, ha azt akarják, és odakint leszünk, szóval téged sem fogunk zavarni.

- Miről beszélsz? – kérdezte kicsit értetlenül Itachi.

- Lehetséges... öhm... Lehetséges, hogy meghívtam pár gyereket délutánra – motyogta az orra alá Sakura. – De annyira tetszett neki Kyou, hogy tudtam volna nemet mondani? Csak játszani akarnak kicsit, és tényleg nem fogunk zavarni, ígérem, oké? Csinálok tempurát, azt könnyű összedobni, kint eszünk majd és halkan leszünk, amennyire csak lehet. Persze nem tudom, hogy...

- Sakura. – A lány bűntudatosan felpislogott a halvány mosolyra, ami a másik szája szélén játszott. – Fecsegsz. Fogalmam sincs, hogy csinálod, hogy magadhoz vonzod a bajt, de nem bánom – nevette halkan. – Szeretem a gyerekeket.

Sakura megszeppenve rábámult. Lassan felderengett benne valami, és mikor teljesen tisztává vált a gondolat, Sasuke formáját öltötte magára. Ó, igen, tényleg. Van egy öccse, akit imád. Akire sokat vigyázott, amikor kicsi volt. Hát persze. Persze, hogy szereti a gyerekeket. Csak akkor jött rá, hogy az utolsó gondolatát hangosan is kimondta, amikor Itachi fogai kivillantak.

- Hogy mondod? – kérdezte a szemében derűs csillanással, és Sakura elvörösödve lesütötte a szemét.

- Nem mondtam semmit – tiltakozott gyorsan egy visszafojtott mosollyal, és felpattant. – Semmit az égvilágon.

Itachi hangos nevetését még a hálóban is hallotta, ahová a szatyrokkal együtt beiszkolt, és a szemeit szorosan lehunyva végül ő maga is felnevetett. De kínos. Egy halk, kíváncsi károgásra felnézett, és ráhunyorgott Kyou-ra, aki az ágytámlán ücsörgött.

- Áruló – suttogta neki, de nem tudott komoly maradni, így végül csak szélesen rámosolygott, majd a fejét rázva elővett egy törölközőt, hogy lefürödhessen.

*****

Gaara kelletlenül végignézett a kíséretén, és arra gondolt, hogy jobb lenne ezt egyedül elintéznie. Persze Kankuro nem kockáztathatott és ezt megértette. Arról nem is beszélve, hogy nem csak mások, hanem az ő védelmére is figyelt az a két csapatnyi ANBU, akik most félkörben megálltak a háta mögött, mikor ő is megtorpant.

Visszafordult a kis ház felé, és bekopogott. A zajra elhalt odabent a felszabadult gyerekkacagás hangja, és kisvártatva kinyílt az ajtó. Egy kíváncsi barna szempár pislantott ki a résen, mielőtt szélesre tárta volna az ajtót, hogy a fiatal nő tekintete aggodalmasan és kíváncsian végsöpörhessen a díszes társaságon a küszöbén.

- Kazekage-sama? - kérdezte meghökkenve, a hangja rekedtes volt és kicsit ijedt.

- A nevem Gaara - szaladt ki a férfi száján a mondat, mielőtt visszafoghatta volna magát. Neki magának is nehéz volt észben tartania néha, hogy többé már nem Kazekage, de nagyon meglepte, hogy mások is ugyanilyen nehezen rázódtak bele az új helyzetbe. Gyorsan lehajtotta a fejét és egy mély lélegzettel meghajolt, amilyen mélyen csak tudott. - Szeretnék elnézést kérni azért, amit tettem - kezdte halkan. - Tudom, hogy nem pótolja azt az életet, amit elvettem, sem az otthont, amit leromboltam, de őszintén sajnálom. Személyesen gondoskodtam róla, hogy rendbehozzuk a károkat, és egy nagyobb összeget letétbe helyeztem a kicsiknek. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni Keisuke temetésén, igazán szerettem volna részt venni rajta. Az egyik legjobb jounin volt az Akadémián, sokat jelent számomra a munka, amit végzett. Asszonyom...

Mikor egy tenyér a vállához ért, Gaarában bennrekedt a szó, és meglepetten felpillantott a nőre, aki halványan ugyan, de őszintén rámosolygott.

- Gaara-sama - kezdte halkan, és a keze a vállán finoman megszorult, a férfi pedig vonakodva ugyan, de engedett és felegyenesedett. - Keisuke nagyon sokat beszélt magáról. Tisztelte, és büszke volt rá, hogy egy ilyen jó Kazekagénak dolgozhat. Maga volt a motivációja, Gaara-sama. Nagyon hiányzik nekem és a lányoknak - vallotta be végül és könnyek lepték le a szemét. - De mindannyian tudjuk, hogy egy szerencsétlen baleset volt, hogy nem tehet arról, ami történt - folytatta határozottan, és a visszatartott könnyek ellenére is halványan mosolygott. - Nem hibáztatom, Gaara-sama. Meg sem fordult a fejemben.

Gaara némán rábámult a nőre, és képtelen volt szavakat találni. Érezte, hogy a szeme szúrni kezd, ezért nyelt egyet, és lepislogott a küszöbre. Akkor vette észre a két kíváncsi szempárt a nő lába mellett, és bizonytalanul, reszketegen rájuk mosolygott, mire a két aprócska, bújkáló kislány kuncogva behúzódtak az anyjuk szoknyája mögé. Gaara hallotta, hogy sutyorognak valamin, de nem értette, miről beszélhetnek.

- Köszönöm - mondta végül elszorult torokkal, mikor visszaterelte a pillantását a nő arcára. - Köszönöm - ismételte meg lassan, a keze tétován a másik kezéhez ért a vállán.

A fiatal anya csak lágyan elmosolyodott, és elhúzta a kezét.

- Mama, mama, sikerült! Elérem! - kiabálta hirtelen odabentről egy vékony, diadalmas hangocska, és Gaara megköszörülte a torkát, mikor a nő félig hátrafordult, hogy belásson a konyhába.

- Sajnálom, de mennem kell - mondta gyorsan a férfi, a másik pedig visszafordult felé, és egy bocsánatkérő mosollyal megköszönt mindent. Hogy eljött, hogy Keisuke elég fontos volt neki ahhoz, hogy rászánjon pár gondolatot.

Gaara lehajtott fejjel megfordult, és szándékosan nem nézett az ANBU-kra maga előtt. A szandálját bámulta, míg elindult, de pár lépés után megállt. A fekete cipők sora szétnyílt előtte, mikor megmozdult, és felfedett egy másik párat. Egy világoskéket. Minden, amit látott az két vékony boka és szép ívű vádli volt. Mikor felpillantott szürkéskék szemekbe bámult, meglepett, kissé ijedt szempárba.

Kiyoko nem várta meg, hogy érte menjenek, hanem eléjük jött. Nem tudta, hogy errefelé lakik. A nő lesütötte a szemét, és egy apró, bizonytalan biccentéssel üdvözölte, majd félreállt és csatlakozott a csapathoz a háta mögött. Gaara felsóhajtott, és arra gondolt, hogy Konohagakure várja, de a kötelesség sem verhette ki a fejéből, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy Kiyoko valószínűleg végignézte az előbbit.

Egyáltalán nem tetszett neki. Kicsit sem.

*****

Itachi, miután elmosogatott maga után, a háló felé vette az irányt, míg az agya lassan visszatért a konyhaasztalhoz. Mikor azt mondta, szereti a gyerekeket, Sakura egy pillanatra úgy nézett rá, mintha még egy feje nőtt volna, aztán lassan, apránként felcsillant valami a szemében, a férfi pedig úgy érezte magát, mint akit fejbevertek. <i> Elfeledkezett Sasukéról. </i> Ha csak egyetlen pillanatra is, de teljesen elfelejtette Sasukét. A szíve közel volt hozzá, hogy egyszerűen csak darabokra robbanjon a mellkasában.

Belépett a hálóba, és még mindig kicsit letaglózva rábámult a lányra, ahogy mosakszik. Sakura ezúttal félig behúzta a függönyt, amiért most hálás volt neki. Nem akarta, hogy azt higgye, innentől kezdve minden alkalommal rá fog ugrani, amikor lehetősége van rá, de nem volt biztos benne, hogy vissza tudná fogni magát legalább egy kis csókolózástól, ha megint tökéletes rálátást biztosít egy újabb habfürdőre.

Itachi az ajtófélfának támaszkodva is csak a vállát látta, és ahogy lehunyt szemmel megmossa a haját. Az övé is hosszú volt, de a lányé hosszabb, és arra gondolt, nem lehet egyszerű rendben tartani azt a makacs hajrengeteget. Egy pillanatra felvillant előtte a meztelen teste képe, és összefonta a karjait a mellkasán, megállítva a gondolatözönt, amit magával hozott volna.

Sakura megérezhette magán a tekintetét, mert míg mindkét kezével a hajába masszírozta a sampont, a szemében egy huncut csillanással, a félig lehunyt szemhéja alól rásandított.

- Itachi, most tulajdonképpen kukkolsz? - kérdezte nevetéssel a hangjában.

- Nem, csak próbálkozom - vallotta be egy sóhajjal a férfi, aztán legyintett, mikor Sakura hangosan felnevetett rajta. - Ne is foglalkozz velem.

A lány a vállát megvonva mosolyogva lemosta a hajáról a habot. Sokáig tartott, mire teljesen sikerült neki, és Itachi némán nézte az ügyködését, az ujjai között szinte átfolyó rózsaszín tincseket, ahogy a rajta végigsikló halvány fénytől felcsillannak. A bőre nyirkos volt a víz felett lebegő finom párától, az arca ellazult és kipirult a meleg víztől.

- Rád hagynám az időpont kiválasztását - mondta hirtelen Sakura, lehunyt szemmel hátrasimította az arcából a vizes haját. -, de szeretném holnap reggelre tenni a műtétet - folytatta lassan, de határozottan és megmosta az arcát, Itachi pedig összeszorította a fogait. - Jó lenne elindulni vacsorázni legkésőbb hat óra felé, hogy tudj rendesen enni, mert holnap reggel már nem fogsz tudni reggelizni, mielőtt elkezdjük.

Itachi nem válaszolt, a padlóra bámulva gondolkozott, míg hallotta, hogy a lány által keltett halk loccsanások lassan elhalnak.

- 'Tachi? - kérdezte tétován Sakura, míg az arckifejezését fürkészte, és a férfi egy sóhajjal felemelte a fejét.

- Miért akarsz megműteni? - kérdezte rekedten, a lány homloka pedig ráncba szaladt.

- Hogy érted, hogy miért akarlak megműteni? - kérdezett vissza lassan, értetlenül, a tenyere, amivel a tusfürdőt oszlatta el a bőrén megállt a vállán. - Azért, mert beteg vagy.

- Miért akarsz meggyógyítani? - ismételte el más megfogalmazással, és látta, ahogy Sakura szemében szikrázni kezd az idegesség.

- Azért, hogy ne halj meg, te idióta - sziszegte fojtottan. - Ha most azt mondod, hogy nem akarsz élni, kiütlek és elkezdem most, mert... Nézz rám, ha hozzád beszélek, Itachi Uchiha! - A hirtelen felcsapó dühre a hangjában a férfi végre visszafordította az előbb még az ablakon kimeredő, üres tekintetét, megfeszülő állkapccsal a szemébe nézett. - Azt mondtam, meggyógyítalak. És tudod mit? Nem érdekel, ha nem egyezel bele, és az asztalhoz kell kötözzelek hozzá, de esküszöm, hogy mikor hazamegyek, kurvára ki fogsz csattani az egészségtől, akkor is, ha...

- Ne káromkodj - szakította félbe higgadtan Itachi, és figyelte, ahogy a zöld szemek villámokat szórnak felé, az ujjai pedig elfehérednek a kád szélén. - Csak azt kérdeztem, miért akarod, hogy meggyógyuljak, Sakura. - Látta ahogy lassan eltűnik a harag, és csak bizonytalanság maradt utána. - Pein nem kérte, hogy foglalkozz a tüdőmmel. Nem is tud róla. Ha akarnál, most hazasétálhatnál. Senki nem állítana meg.

- Mit akarsz mondani, Itachi? - kérdezte halkan, és gyorsan elfordította a fejét, hogy kapkodó, ideges mozdulatokkal folytassa a mosakodást.

- Tisztában vagy vele, hogy mit csinálsz? Még mindig az Akatsuki tagja vagyok.

- Azt akarod kérdezni, hogy hülye vagyok-e? - kérdezte, mielőtt Itachi folytathatta volna.

- Nem. Nagyon jól tudod, mit akarok kérdezni.

- Igen, tudom, és egy cseppet sem tetszik ahová ki akarsz lyukadni - vágta rá mérgesen Sakura, dühödten dörzsölve a karját. - Megmondtam, hogy nem hagyom, hogy meghalj, mert beteg vagy. Megmondtam, hogy meg foglak gyógyítani. Kereken Tsunade szemébe mondtam, és egy percig sem tiltakozott. Meg sem fordult a fejében. A Hokage hallgatólagos beleegyezésével a hátam mögött nem fogsz rávenni, hogy újra ezen az ostoba 'másik oldalon állok' dumával lebeszélj róla. Letettem egy esküt négy évvel ezelőtt, egy esküt, hogy meggyógyítok mindenkit, akinek szüksége van rá. Legyen az egy Kage, egy civil, egy genin, egy jinchuuriki vagy egy renegát ninja. Legyen akár a magasságos daimyo, vagy az utolsó bolha egy kóbor kutyán. Leszarom, hogy mit gondolsz erről, őszintén. Igen, holnap megműtelek, ha a fejed tetejére állsz is, és mivel ma este randim van, amit nem akarok elszúrni azzal, hogy végig arra gondolok, hogy addig szorítsam a nyakad, amíg el nem lilul az a hülye fejed, ezért javaslom, hogy ezt most fejezzük be. Azt hiszed, hogy...
Itachi valamikor mellélépett, és most a kád szélén ülve a lány karjára fektette a tenyerét, hogy megállítsa.

- Már elég tiszta a karod, Sakura - mondta halkan, és a lány felpillantott rá, a férfi tekintetét látva pedig újra kihunyt a zöld szempárból a harag.

- Tudom, mit csinálok - felelte végül, míg elfordította a fejét, hogy ne lássa Itachi kérdő, de nyugodt és meleg pillantását. - Tudom, hogy mit csinálok, Itachi - ismételte el aztán suttogva, a habokra meredt a fürdővízén, míg leeresztette a kezét és lehunyta a szemét. - Pontosan tudom.