Sakura résnyire nyitott ajkakkal, kissé meglepetten bámult fel a plafonra, míg az ujjai a lepedőt gyűrögették.

Itachi meleg, kíváncsi szája a combjára tapadt, lassan, apránként csókolta végig a bőrét, és a lélegzete csiklandozta, ahogy egy apró, elégedett mordulással kiszökött belőle. Nagyon jó érzés volt, de az orgazmus után már nem volt olyan ködös a feje, hogy elmossa a bizonytalanságát és az idegességét. Még mindig élvezte, ahogyan hozzáér és még mindig ugyanúgy akarta, de a gondolat, hogy látja, hogy mindenét látja kétségeket ébresztett benne.

Sosem volt túl magabiztos a testével kapcsolatban, de megbékélt vele, elfogadta magát, a részeket, amiket szeretett és amiket nem. Tudta, hogy a szégyenlősséghez már egy kicsit késő, de arra gondolni, hogy Itachi most minden porcikáját látja elbizonytalanította. Az alsóajkát rágcsálva, még mindig a plafonra meredve érezte, hogy a férfi nyelve finoman a bőréhez ér, egy hajszálnyit följebb siklik. Egyszerre feszült meg a teste és nyögött fel, és Itachi felemelte a fejét. Meglepő volt, hogy el tudta választani egymástól a két ellentétes reakciót; az élvezetet és az idegességet.

- Sakura? - A hangja rekedt volt és fojtott, mintha a hangszálai nem akartak volna együttműködni vele.

- Minden rendben - mondta gyorsan a lány, de akárhogyan is akarta, képtelen volt visszafogni magát, és a fogai újra a szájába mélyedtek.

Itachi az arcát fürkészve hallgatott egy pillanatig, mielőtt végigsimított volna a combjának belső felén. Sakura nem rezzent össze az érintésétől, de láthatóan feszültté vált tőle, ezért megállt a tenyere. Tudta, hogy nem lesz egyszerű neki, de azért volt, hogy megkönnyítse a dolgokat.

- Akármikor megállíthatsz, Sakura - mondta lassan, és érezte, ahogy az ujjai alatt újra ellazulnak az izmai. - Elvárom, hogy megállíts, ha kényelmetlenül érzed magad. Akarod, hogy abbahagyjam?

Itachi figyelte, ahogy a lány szempillái megrebbennek, majd egy pillanatra rávillannak a bizonytalan, zöld szemek. Szinte azonnal el is kapta róla a tekintetét, és lehunyta a szemét.

- Nem - felelte végül zavartan, de hiába pirult ki újra, hiába gyűrte a markába a lepedőt, a hangja határozott volt, és a férfi egy másodpercnyi tétovázás után visszahajolt a combjára és megcsókolta a puha bőrt.

Sakura halk sóhaját szinte a gerincén érezte végigsuhanni. Nyelt egyet, míg próbált nem arra gondolni, hogy vajon hol a vége az önuralmának és meddig bírja még, mielőtt felrobban. Csak Sakurára akart koncentrálni, a hangjára, az ízére, arra hogy megmutassa neki, milyen az igazi szex, hogy mennyi formája van az élvezetnek és igyekezett nem a saját szükségével foglalkozni, de nehéz volt és tudta, hogy még nehezebb lesz, amint a lány újra teljesen képes lesz ellazulni és élvezni azt, amit csinál.

Sakura felnyögött, mikor Itachi szája újra feljebb mozdult, apró, lassú, szinte már puhatolózó volt a mozdulat, de már olyan közel volt, hogy már nem a combján érezte a lélegzetét. Érezte, ahogy újra felhevül a bőre a csókjai alatt, ahogyan az idegessége lassan elolvad a férfi forró nyelvén. Még mindig bizonytalan volt egy kicsit, de nem akarta megállítani. Az előbbi nem volt számára teljes meglepetés. Ismerte már az érzést, és nagyon hasonló volt az önkielégítéshez, kivéve, hogy jóval intenzívebb volt, és hogy most Itachi keze juttatta el a csúcsra, nem a sajátja. De ez... ez teljesen új élmény volt.

Itachi keze felsiklott az oldalán át a mellére, majd fel a vállára, az érintésétől kirázta a hideg. A puha, meleg keze az övét kereste, és mikor megtalálta, kiszabadította az ágyneműt a szorításából, és a selymes, hollófekete tincsekkel borított tarkójára vonta a kezét. Az ujjai megszorították az ujjait, egy pillanatra szinte fájdalmasan erősen nekinyomták a fejbőrének, és Sakura homlokráncolva kinyitotta a szemét, aztán rájött, mit akar a másik. Itachi azt akarta, hogy szavak nélkül is képes legyen megállítani, ha akarja.

Ez az apró, de végtelenül kedves gesztus fújta el végül a bizonytalansága utolsó rezdüléseit, a teste jólesően elernyedt a férfi csókjai és érintései alatt. Még mindig érezte azt a jóllakott, elégedett nyugalmat az ölében, de érezte a rajta lassan újra eluralkodó vágyat is. És Itachit. Itachi nyelvét. Ó, egek...

A szemhéja felpattant, és egy letaglózott, megrökönyödött hang szökött ki az ajkai közül, egy erőtlen hang, ami valahol a nyöszörgés és egy elfulladó lélegzettel lehelt érthetetlen és értelmetlen szó közt állt. Itachi egy öntudatlan, elégedett, fojtott torokhanggal válaszolt rá, az ujjai a combjába mélyedtek, ahogy Sakura teste megrándult alatta. Imádta azt a hangot, teljesen elvette az eszét, és mikor megismételte az előbbi mozdulatot a reakció olyan hasonló volt rá, hogy nem bírta tovább. A jobb keze elengedte a lányt és egyenesen az alsónadrágjába csúszott.

Sakura lehunyt szemmel felnyögött, Itachi hajába markolt a tarkóján, a lába megremegett, mikor a férfi alkarja végigsiklott a bőrén. Minden egyes mozdulatát, a legkisebb rezzenését is érezte, ahogy a karja nekisimult, az izmai feszülését a bőre alatt, ahogy pár összeszedetlen, ösztönös pillanat után rátalált a ritmusára.

A lány teste újra meg újra összerándult a nyelve alatt, és a halk, nedves hangok összemosódtak a Sakurából kicsalt érzéki hangokkal, amikből tudta, hogy nem jár messze az újabb orgazmustól. Érezte a lüktetését a nyelvén, érezte a tenyerén, ahogy a combjában megfeszül, elernyed, majd finoman reszketni kezd az izom, ahogy a lába önkéntelenül a karjának tapad, míg egy elfulladó nyöszörgéssel elélvezett. Tovább tartott, mint az első alkalommal, és Itachi vágytól sötét sharinganjai éhesen végigsimogatták a reszkető testét, a verejtéktől csillogó bőrét.

Az ujjai nehezen, de elengedték Sakura combját, hogy képes legyen megtámasztani magát, mert érezte, hogy nem sok van már hátra neki sem. A tenyere a matracba süppedt a lány dereka mellett, ahogy ráhelyezte az egész testsúlyát, a szemei telhetetlenül itták magukba Sakura ziháló, remegő testének látványát, ahogy fokozta a tempót. Mikor a tekintete rátalált arra a villanásnyi elégedett zöldre, egy mély, rekedt nyögéssel rágörnyedve a mellei közé simította az arcát, a fejében pedig egyre csak az előbbi pillanat ismétlődött, mintha megakadt volna a felvétel.

Sakura hangosan zihálva, mindkét tenyerét az arcára simítva magához húzta a fejét, hogy elérje a száját, forrón, szenvedélyesen megcsókolta egy pillanatig sem foglalkozva vele, hogy Itachi képtelen annyira odafigyelni, hogy rendesen visszacsókoljon. Megpróbálta; a nyelve az ajkai közé csúszott, egy apró kóstolót adva a saját ízéből, de nem tudta folytatni a torkán feltörő elfúló mordulástól. A lány felemelte a fejét, és Itachi nyakszirtjére tapasztotta a száját, a körmeivel finoman végigkarcolta a háta meleg bőrét egészen, amíg elérte. A fogai belekaptak a nyakába, az ujjai a derekába mélyedtek, ahogy minden lehetséges módon, ahogy csak képes volt rá ebben a pozícióban, megpróbált segíteni neki.

Az izzadtságtól csúszós homlokát a kulcscsontjának támasztva Itachi egy újabb nyögése szinte rezonált a bőrén, míg az alkarja a combjának feszült. Sakura az alsóajkát és ezzel a férfi bőrét is megnyalva izgatottan lecsúsztatta az ujjait a másik csípőcsontján feszülő bőrére, hogy érezhesse a tenyere alatt az izmai játékát, ahogy Itachi ösztönösen újra és újra megmozdul felette. A teste elárulta, hogy már nem jár messze, és egy apró, fojtott torokhang és a csípőjének szakadatlan, gyorsuló mozgása akaratlanul is felszakított Sakurából egy apró, sóvárgó nyögést.

Annyira akarta, hogy elélvezzen, hogy tőle, miatta élvezzen el, hogy a gondolat újra teljesen felizgatta, holott biztos volt benne, hogy képtelen lenne még egy orgazmusra. Még mindig reszketett a legutóbbitól, még az ölében, a hasában, a combjában érezte azt a kellemesen bizsergő, finom utóhatást. Itachit. Mikor a férfi egy rekedt nyögéssel a vállgödrébe temette az arcát, egy hasonló hanggal válaszolt, és érezte, ahogy Itachi teste megrázkódik, a hasán pedig forróság ömlött végig.

Sakura lehunyt szemmel elmosolyodott, az arcát a férfi nyakának simítva finoman megcsókolta a verejtékkel lepett forró bőrét, hallgatta, ahogy Itachi zihál, a szívére figyelt ahogyan versenyt dobog az övével. Az elégedettség egy egészen új, másik fajtája hullámzott végig a testén, míg puhán végigcsókolta a férfi nyakát és teljesen félretolta és elfojtotta magában a lassan a csípője oldalán lefolyó forróságtól eszébe jutó emléket. Nem akart arra gondolni, nem akart rá gondolni, és a gondolat meglepően könnyen elenyészett, olyan gyorsan, ahogy jött.

A lapockái között a felhevült bőrt cirógatva, Itachi térdhajlatába simította a vádliját, lehunyt szemmel, még mindig nehezen, de jóval lassabban lélegezve, mint a másik, némán élvezte a testének melegét és a súlyát, a tenyere alatt elernyedő izmokat, ahogy a férfi a felsőtestével ráereszkedett, mert többé nem tudta teljesen megtartani magát. Sakura mosolya kiszélesedett, arra gondolt, mennyire megbízik benne, hogy nem bánja, ha sebezhetőnek és védtelennek látja ebben a pillanatban.

Érezte, amikor lassan kinyitotta a szemét, mert a szempillái a vállán söpörtek végig. Leheletfinom, majdnem csiklandós érzés volt, ahogy félkontrasztot alkotott a bőrén a meleg, kapkodó lélegzetével.

- Jól vagy? - kérdezte rekedten, a hangja alig volt több lihegésnél és Sakura egy sóhajjal rásandított a halántékára, mert csak ennyit látott az arcából.

- Mit gondolsz? - kérdezett vissza lustán a hátát simogatva, aztán szinte suttogva folytatta, mert pontosan tudta, hogy Itachi egyértelmű választ akar hallani, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. - Jól emlékszem, azt mondtad, hogy...  a szex jó érzés? - kérdezte, míg alig bírta magába fojtani a kuncogást. - Azt hiszem, dolgoznunk kell kicsit a szókincseden, 'Tachi. Fantasztikusan vagyok. És gyakorlatilag még el sem kezdtük  - tette még hozzá, és Itachi a nyakába temetve az arcát hangosan felnevetett.

A megkönnyebbült, elégedett nevetése végigdübörgött a mellkasán, szinte érezte, ahogy a szíve még gyors, de apránként megnyugvó dobbanásai az ereibe pumpálják azt a vonzóan rekedt és kicsit még mindig erőtlen hangot.

- Egyetértek - mormolta végül a bőrére, és Sakura még mindig érezte a mosolya melegét magán. - Ez határozottan új szavakat követel.

Itachi résnyire nyitott puha ajkai végigsimítottak az állkapcsa vonalán, apró, gyengéd csókokkal halmozta el, és a lány jóllakott, halk mormogással a hátát és a karját cirógatta. A férfi újra visszahajtotta a fejét a vállára, várt egy kicsit, míg a légzése lassan lenyugodott, addig pedig élvezte azt a békés, nyugodt meleget, amit Sakura teste kínált neki. Soha nem érezte magát még ilyen kellemesen háborítatlannak. Finoman megcsókolta a bársonyos bőrét a kulcscsontján.

Béke honolt a szívében, nyugalom, minden, amire valaha vágyott, és nem szívesen engedte el ezt az érzést, ahogy Sakurát sem, de pontosan tudatában volt, hogy a keze és a lány hasa is tőle ragacsos, így egy sóhajjal feltérdelt.

- Egy pillanat, hozok valamit - mormolta halkan, egy gyengéd csókkal végül elengedve Sakurát és felállt, hogy hozzon egy törölközőt.

Sakura felemelve a fejét kíváncsian és alaposan szemügyre vette, félig lehunyt szemhéja alól élvezve a látványt, ahogy Itachi a szekrény felé tartva lecsúsztatta a csípőjéről az alsónadrágját, és egy szórakozott mozdulattal lerúgta magáról. Képtelen lett volna letagadni, ha akarja is, hogy a férfinak észbontó teste van, de nem akarta. Látott már jó pár férfit meztelenül, de be kellett vallania, hogy Itachi épp most halászta el az orruk elől az első helyet.

A válla éppen elég széles volt hozzá, hogy legyen helye belekapaszkodni, a háta vonala finoman keskenyedett a dereka felé, és Sakura egy mosollyal visszaejtette a fejét a párnára, mikor észrevette a körmének friss, kivörösödött nyomait a vállán és a lapockáján. Hallotta Itachi lépteit, ahogy visszaért az ágyhoz és azzal a rá olyannyira jellemző figyelmességgel megtörölte a hasát, a derekát és az oldalát. Egy pillanatra a combjára is áttért, a törölköző az érintései után kissé durvának tűnő anyaga végigdörzsölte a combja és a csípője találkozásánál, mielőtt magát is megtörölte volna, aztán egy hanyag mozdulattal a padlóra ejtette és mellédőlt.

Azonnal érte nyúlt, ahogy a válla a lepedőhöz ért, és magához húzta, a karja és a melle oldala közé rejtette az arcát. Mélyen magába szívta Sakura édes, tiszta illatát, amiben most még megbújt valahol az az árnyalatnyi gyönyör is, amitől önkéntelenül is lecsukódott a szeme, mintha úgy jobban érezhetné.

- Nem egészen így terveztem - ismerte be, mikor végre rátalált a hangjára, és Sakura a tarkóját cirógatva egy kíváncsi, kérdő hanggal felelt. - Nem akartam elsietni - sóhajtotta, de nyugodtnak tűnt, nem bújt meg a hangjában semmi bosszúság. - Már nem bírtam tovább - lehelte a bőrére, és a lány érezte, hogy a mellbimbója megkeményedik és összehúzódik a meleg lélegzetétől.

- Nem siettél el semmit - biztosította higgadtan Sakura, a szája sarkában mosoly bújkált, és a hangjába is becsempészett valamit a könnyedségéből. - 'Tachi?

- Hm? - Itachi tompa hümmögése elárulta, hogy máris félálomban van és a lány a combjai közé csempészte a sajátját, míg egy félfordulattal hozzásimult a meleg, meztelen testéhez.

- Csak azt szeretném kérni, hogy legközelebb ne... ne a hasamra. Jó? - kérdezte végül kicsit zavartan, és Itachi felemelte a fejét. Már nyitotta volna a száját, a szeméből teljesen eltűnt az álmosság, és a helyén riadtság bújt meg, de Sakura megelőzte. - Nem, semmi baj. Jól vagyok tényleg. És nagyon élveztem mindent. Csak ha nem muszáj, akkor ne oda. Rendben?

- Persze, igen, rendben - mondta gyorsan, még mindig kicsit ijedtnek tűnt, és a lány megnyugtatón rámosolygott.

- Nem tudtad, Itachi. Ha megint bánatos bociszemekkel fogsz rám nézni, szeretném felhívni a figyelmed rá, hogy akármennyire is szeretném elkerülni jelenleg, de boldogan beverem érte a képedet - figyelmeztette egy édes mosollyal és Itachi válla megrázkódott, ahogy egy hangtalan nevetéssel válaszolt rá.

- Említettem már, hogy imádlak? - motyogta egy mosollyal visszaejtve a fejét Sakura vállára, míg lehunyta a szemét.

- Egy párszor - hümmögte a lány és egy apró, elégedett csókot nyomott a másik halántékára.

Itachi pillanatok alatt álomba szenderült a fejével a vállán és Sakura elfészkelődve a karjában, könnyű testtel, teljesen ellazulva, boldogan követte a példáját.

***

- Egyszerűen csak fejre esett! El tudod ezt képzelni? - Temari kuncogva a szakésüvegért nyúlt, míg Tenten a könnyeit törölgetve kacagott. - Látnod kellett volna az arcát, amikor felpattant és megesküdött rá, hogy még kétszer megcsinálja! És Neji... Egek, Neji annyira próbált nem röhögni rajtuk, hogy lila volt az egész feje! - Tenten a nevetéstől már-már fulladozva próbált meg levegőhöz jutni.

Temari egy vigyorral a fejét rázva töltött a lánynak is, és elétolta.

- Nem is tudom, miért nem lepődöm meg ezen - nevette végül, és Tentent figyelte, aki a mellkasára fektetett tenyérrel megkísérelte abbahagyni a kacagást.

- Egy csapat idióta, komolyan mondom - kuncogta végül kicsit lenyugodva, és egy gyors, gyakorlott mozdulattal kiitta a poharát, hogy aztán mosolyogva, még könnyes szemekkel Temarira pislogjon. - Néha akkora hülyeségeket hordanak össze, hogy megáll az eszem. És a dráma, Temari, az a sok, sok, rengeteg dráma.... A hajam kihullik tőlük. Mondjuk, el kell ismernem, hogy feleolyan mókás se lenne az életem nélkülük - vigyorogta beismerőn. - Nagyon szórakoztatóak. Leginkább azért, mert teljesen komolyan gondolják.

Tenten a saját szavaitól újra hangosan vihogni kezdett, Temari pedig kuncogva lehajtotta a szakéját. Már ő sem volt teljesen józan, de a másik teljesen elázott, és ez felvidította. Mindig jól kijöttek Tentennel, de a legjobban akkor, ha mindketten ittak valamicskét, és amúgy is, csajos napot tartottak, valamivel pedig meg kellett koronázni. A délutánt vásárlással töltötték, és bár Tenten nem volt egy lányos lány, igazából Temari sem volt az, szóval a ruhaválogatás ellenére is jól szórakoztak.

Egy kellemes, ráérős és finom korai vacsora után pedig még jobban belemerülve a beszélgetésbe, iszogatni kezdtek. Nemrég kérték ki a második üveget, és Temari egy vigyorral elbámult Tenten válla fölött, míg eszébe jutott, hogy milyen későre is jár már. Nem mintha lett volna bármi fontos dolga holnap reggel. Shikamaru sosem szervezett semmit tizenegy előttre, mert aludt, és ez most különösen jól jött.

- Lee már jounin, igaz? - kérdezte hirtelen érdeklődve és Tenten rámosolygott, ahogy a poharát az asztalon tologatva felé fordította a fejét.

- Igen. Nagyon keményen dolgozott érte tavaly - ismerte be a lány. - Tudod, hogy csak taijutsut használ, így neki jóval nehezebb volt, mint bármelyikünknek, de megcsinálta. Olyan büszke voltam rá, tényleg. - Temari figyelte, ahogy a másik mosolya ellágyul. - Nem mintha nem dolgozna mindig keményen. De annyira bántotta, hogy Neji már két éve jounin, hogy éjt nappallá téve edzett. Sakurával szabályos időbeosztást csináltunk, hogy melyik nap ki cibálja haza aludni és enni - Tenten a fejét csóválva, halkan nevetett. - Néha előbb Gai senseit kellett elcsalni Konoha másik felére, tudod milyen, abszolút helyeselte, hogy Lee félhullát csinál magából, szóval a legtöbbször csak 'véletlenül' elárultuk neki, hogy hol van Kakashi. Emlékszem, Sakura egyszer azt mondta neki, hogy fejleszteni akarja a taijutsuját. - Tenten újra hangosan vihogni kezdett és egy pillanatra lehajtotta a fejét az asztalra. - Azt hittem, teljesen megőrült! Bevállt, de másnap alig bírt megmozdulni. Ráadásul dupla műszakos volt aznap, az is egy jó sztori - nevette az üvegért nyúlva.

- Mit gondolsz, idén... Hűha - Tenten keze megállt a levegőben és kíváncsian felpillantott Temarira, aki egy széles vigyorral valamit a háta mögött bámult. - Szexi fickó négy óránál - suttogta egy kuncogással. - Basszus, tényleg, honnan húzzátok elő ezeket a hapsikat? - kérdezte, míg határozottan méregetővé vált a pillantása, Tenten pedig megfordult, és végignézett a kis híján kihalt utcán.

Egy pillanatig nem értette, kiről beszél a nő, aztán annyira nevetni kezdett, hogy elcsuklott a hangja.

- Kibára gondolsz? - vihogta remekül szórakozva.

- Micsoda? - kérdezte elhűlve Temari, és kicsit zavartan Tentenre pislogott. - Ez a dögös pasi? Úgy érted, az ott... Az ott Kiba Inuzuka? Hana öccse? - A barna hajú lány még mindig a másik sokkos, elképedt arckifejezésén nevetve hevesen bólogatott.

- Bizony, bizony.

- Azt a rohadt... - mormolta az orra alá Temari, majd elvigyorodott, és halkan füttyentett egyet. - Nem semmi. Mikor is történt ez pontosan?

- Azt hiszem már fél éve folyamatosan - nevette Tenten. - Eddig sem nézett ki rosszul, de határozottan belehúzott. És basszus, nagyon is tisztában van vele, hogy néz ki - forgatta a szemét a lány. - Inkább ne áruld el neki, hogy mit gondolsz róla, mert végleg elszáll tőle.

Temari megfordult ültében, és Kiba után bámult.

- Hm. Azt hiszem, holnap meglátogatom Hanát - motyogta elgondolkozva, és Tenten röhögve szakét töltött mindkettejüknek. – Szentséges szar, őszintén, láttad azt a segget, Tenten? - fordult vissza felé tágra nyílt szemekkel Temari, és a másik majdnem félrenyelt.

- Ó, igen - vihogta egy széles vigyorral. - Örök hála érte az isteneknek.

Mikor Tenten felemelte a szakéscsészéjét, Temari utánozta, és mikor a porcelán összekoccant, egyszerre nevettek fel.

- Éljen, Konohagakure! - vigyorogta a nő.

- A jó seggekre! - kuncogta Tenten.

- Úgy van, úgy van!

***

Hinata hangosan zihálva a térdére támaszkodott. Szüksége volt pár perc pihenésre. A nap már feljövőben volt, és ők két órája kint voltak a gyakorlópályán. Etsuyának sűrű volt az időbeosztása a vizsgák közeledte miatt, és csak ilyenkor ért rá gyakorolni vele, a lány pedig egyáltalán nem bánta. Ilyenkor minden annyival békésebb és puhább volt, mint a nap folyamán bármikor máskor. Az ébredő madarak csicsergése és a nap első, puha sugarai mindig emlékeztették rá, hogy milyen szép tud lenni az élet, ha akar.

- Jól vagy? - kérdezte a lágy, kedves férfihang, és Hinata letörölve a homlokáról az izzadságot, halványan mosolyogva felpillantott.

- Persze, igen. Minden rendben. Csak nehéz, nagyon nehéz - lihegte végül. - Mit gondolsz, menni fog, Etsuya?

- Tudom, hogy sikerülni fog, Hinata -  mosolygott rá a férfi. - Képes vagy rá. Igen, nehéz, tényleg az. Évekig tartott, mire megtanultam, de az én chakrakontrollom nem olyan jó, mint a tiéd. Tehetségesebb is vagy nálam, és nagyon keményen próbálkozol. Sikerülni fog.

Hinata sokkal jobban érezte magát azoktól a bátorító szavaktól, de még mindig kételkedett kicsit önmagában. Igen, el kellett ismernie, hogy főági leszármazottként erősebb Etsuyánál, de ettől még sajnos nem lett könnyebb összegyűjteni, egy helyre koncentrálni, és formára hajlítani a chakráját. Egy pillanatig elismerően gondolt Sakurára, aki úgy volt képes kezelni a chakráját, mintha az lenne a világ legkönnyebb és legtermészetesebb dolga, és felsóhajtott. Miután tanítgatta kicsit, a chakrakontrollja ugrásszerűen fejlődött, és ezért most nagyon hálás volt neki. Valószínűleg nem tudná megtanulni a vizsgáig az új technikáját enélkül. Így sem volt biztos benne, hogy sikerülni fog, de most legalább volt lehetősége a sikerre.

- Hálás vagyok érte, hogy bízol bennem – mondta halkan Hinata, és a kezeire koncentrált, a chakracsatornára, maga elé képzelte, ahogy az energia a testében felgyűlik és végigszáguld rajta, összegyűlik a tenyerében és lassan látható formát ölt, de csak félútig jutott el, és néhány elmosódott körvonalú valaminél többet nem volt képes produkálni az összeszorított öklei körül.

Egy halk, frusztrált sóhajjal újra és újra nekiveselkedett, de nem jutott tovább ennél. Egyszer-kétszer mintha két szemet és hegyes fogakat látott volna kirajzolódni a halványkék chakrájából, de nem volt biztos benne, hogy valóban ott voltak, vagy csak képzelte őket. Annyira szerette volna, ha sikerül, hogy úgy gondolta, nem képtelenség, hogy hallucinál.

- Látnod kell magad előtt, amit meg akarsz formálni. Olyan tisztán kell látnod, mintha csak előtted lenne.

Hinata kinyitotta a szemét, és Etsuyára nézett, a sebhelyre az arcán, a gondolatai pedig máris messzire vitték, nagyon, nagyon messzire attól a kihalt, csöndes gyakorlópályáról. Egészen vissza az édesanyja arcáig. Az anyja az életét áldozta érte, ahogyan Etsuya egy darabot az arcából.

Nem emlékezett sok mindenre arról a pár napról, mikor elrabolták a byakuganjaiért,leginkább csak a félelemre. Igen. A csontig hatoló félelemre. Nem lehetett több négy évesnél, és nem értette, kik ezek az emberek, hogy miért viszik el, hogy hová viszik. Hogy hol van az anyja. Tudta, hogy sokat sírt, és egy együttérző, meleg barna szempárra is emlékezett, ahogy a harc hangjaira is, amikor végül eljöttek érte és megmentették.

Az életének, vagy talán csak a szemeinek az anyja élete volt az ára. Gyűlölt erre gondolni, de Etsuya akaratán kívül is mindig emlékeztette erre. Az életnek ára van, súlyos és nehéz. Nem lehet máshogy megfizetni az életet, csak egy másik élettel, egy áldozattal. Olyan igazságtalan volt. Olyan nagyon, pokolian igazságtalan. Nem tudta hibáztatni az apját, amiért úgy bánik vele, ahogyan. Nem volt helyes, nem, igazán nem volt az, de képtelen volt igazán hibáztatni, mert saját magát okolta érte.

Az fájt a legjobban, hogy az édesanyjának nem is kellett volna ott lennie. Nem kellett volna utánuk mennie, de nem tudott otthon maradni, ölbe tett kézzel várni, amíg a férje visszaér, és végre megtudhatja, mi történt a lányával. Ezt is meg tudta érteni. Az a szelíd, okos nő egyszerre makacs és védelmező ösztönlénnyé vált, és mindent megtett azért, hogy elérje, amit akar. Hiashi azt hitte, megvárja, amíg visszaérnek. Rokonok között hagyta, családi körben, hogy legyen, aki vigyáz és figyel rá, legyen, aki megnyugtatja, de az asszony túljárt az eszükön és utánuk szökött, hogy megvédje a lányát. És végül belehalt.

Hinatában sokáig két külön eseményként élt ezt a két tény – nem kapcsolódtak össze semmilyen formában, amíg elég idős nem lett hozzá, hogy megértse. De amikor végre érteni kezdte, akkor olyan érzés volt, mintha az ég szakadt volna rá. A világ dőlt össze. Ő okozta az anyja halálát, akkor is, ha nem tehetett róla, és ez fájt. Pokolian fájt. Valamit tettek a szívével, amitől az többé képtelen volt rendesen működni. Erről soha senki nem beszélt neki, de azt tudta, hogy senki nem tudott segíteni rajta, pedig látta elég orvos. A legjobbak.

Hiashi még Tsunadét is előkerítette egy vizsgálat erejéig, és Hinata, aki kíváncsian és aggódva Neji karjába kapaszkodva leselkedett, látta ahogyan a nő a fejét rázza. Nem tudta, miért, de tudta, hogy ez nem jelenthet jót. Az édesanyja ott feküdt az ágyban, sápadtan és gyengén, de mosolygott és a hangja lágy volt. Az utolsó pillanatig kedves volt és gyengéd, és amikor nem kínozta a fájdalom mosolygott és nevetett rá, hagyta, hogy bebújjon mellé az ágyba, hogy mellette aludjon el, a karjába kapaszkodva szökjön át az álmok birodalmába.

Aztán dermesztő hirtelenséggel meghalt, és épphogy túl voltak a temetésen, amikor Neji azt mondta neki, hogy az apja életét is akarják. Politika – ezt mondta, és Hinata még soha nem érzett akkora gyűlöletet egyetlen szó iránt sem, holott Hiashi már akkor kezdett így viselkedni vele, ahogyan most. Akkor még nem értette az elhidegülése okát, de most már látta. És megértette. Igazán megértette, de attól még nem fájt kevésbé.

Végül az apja helyett a nagybátyja halt meg, Neji apja, és elveszítette Nejit is. Jó sok időre. Hosszú, hosszú évekre. Olyan kicsi volt még, és annyi minden fájt. Ott maradt a barátja, egy számára nagyon fontos családtagja nélkül, és félárva volt. Hanabi túl kicsi volt még a játékhoz is, benne pedig Naruto tartotta a lelket éveken keresztül, és végül visszaadta neki Nejit.

- Hinata?

Etsuya hangja végre kizökkentette a gondolatai közül, és egy pillanatig zavartan pislogva, hogy ne buggyanjanak ki a könnyei, aztán halványan, szomorúan elmosolyodott.

- Sajnálom, elgondolkoztam – suttogta szégyellősen. – Figyelek.

Etsuya halványlila szemei megértően fürkészték az arcát.

- Sikerülni fog, Hinata. Nem kell mindennek kudarccal és fájdalommal végződnie az életben. Ezt ne felejtsd el, kérlek. Higgy magadban, mert erős vagy, erősebb, mint gondolnád. Hidd el nekem, hogy bármire képes vagy, ha hiszel benne, Hinata. Bármire.

A lány mosolya egy hajszálnyit őszintébbé és szélesebbé vált, lassan bólintott, aztán lehajtotta a fejét, és a két nyitott tenyerére meredt maga előtt. Hinnie kell. Már csak ennyi maradt.

*****

Sakura arra ébredt, hogy melege van. És nem a derekára csavarodott takarótól, hanem Itachitól. Egy mosollyal felemelte a fejét, hogy megnézze, nem növesztett-e az éjszaka még egy pár végtagot, mert ha őt kérdezik, hát azt mondta volna teljesen lehetetlen, hogy ennyire beterítse valaki, amikor ráadásul az egyik karja a feje alatt van. A kora reggeli fénybe hunyorogva, kiszélesedő mosollyal nyugtázta, hogy mégiscsak lehetséges, és egy pillanattal később, míg újra lehunyta a szemét, és visszatette a fejét a párnára, rájött, hogy pisilnie kell. Nagyon.

Egy frusztrált nyöszörgéssel még egy kicsit fekve maradt, de aztán nem húzta tovább, és valahogy kiverekedte magát Itachi öleléséből, hogy elosonjon a mosdóba. Mire visszaért a hálóba, már tudta, hogy nem fog tudni visszaaludni. Leült az ágy szélére, és az arcára visszakúszott a széles mosoly, míg a tekintete végigfutott Itachi meztelen testén, amit egyetlen, vékonyka csíkban takart az ágynemű és az is a térdhajlata volt. A tarkóján és a vállán szétterülő fekete tincseket bámulta, a lapockáján a körmei halvány, rózsaszínes nyomát, a gerincének vonalát, aztán lejjebb vándorolt a pillantása, és a szájába harapva visszafogta a kuncogását.

Soha az életben nem gondolta volna, hogy lesz egy reggel, amikor büntetlenül stírölheti Itachi Uchiha hátsóját, de itt volt az a reggel, és ő tökéletesen kiélvezte. A férfi combjaira siklott a tekintete, a fekete szőrrel borított lábszárára, az elvékonyodó bokájára, a csupasz talpára, és nagyon nehéz volt megállnia, hogy ne nevessen, mint egy komplett őrült. Nem mintha a látványt találta volna viccesnek. Csak a gondolat, hogy pontosan tudja, hogy milyen érzés az a test az övén egyszerűen nevetésre ingerelte.

Már majdnem elfelejtette, milyen érzés teljesen boldognak lenni. Nem kizárólagosan az előző éjjel miatt volt boldog, bár az is elég nagy szerepet játszott benne. Érezte, hogy a pillantása ellágyul, ahogy újra Itachi tarkójára bámult. Nem kelt fel, mikor kibújt mellőle az ágyból, ahogyan az éjszaka sem, a másik két alkalommal, amikor ki kellett osonnia. És ez nem csak azt jelentette, hogy a védekező ösztönei teljesen eltűntek körülötte. Hogy megbízik benne, és kényelmesnek találja a helyzetet, a társaságát, őt. Nem. Azt is jelentette, hogy egészségesebb. Rendesen eszik, jól alszik és biztos volt benne, hogy valamennyit hízott is, mióta először találkoztak, bár fogalma sem volt róla, honnan tudja, mert az elején sosem látta a pólója nélkül – még a köpenye nélkül is alig. Csak tudta. És boldoggá tette.

Szívesen becsempészte volna az ujjait a hajába, hogy pár apró, finom csókkal a vállán felkeltse, de nem akarta zavarni. Hadd aludjon, ha végre tud. Jót tesz neki a pihenés, segít a gyógyulásban. Még pár percig az ágy szélén ült, az ujjait összekulcsolta a combján, hogy valahogy visszafogja a kísértést, hogy hozzáérjen és megsimogassa, aztán egy sóhajjal és egy lágy mosollyal felállt, hogy felöltözzön. Felkapkodta a padlóról a szétdobált ruháikat és az ágy tövében heverő törölközőt, és az általuk felidézett emlékektől kipirulva a szennyesbe dobta mindet.

Megfésülködött és fogat mosott, aztán reggelit csinált kettejüknek, de végül nem bírta rávenni magát, hogy egyen. Egyáltalán nem volt éhes. A konyhaasztalnál töprengett, felhúzott lábakkal és átkarolva a térdét, mikor Kyou beröppent a nyitott ablakon.

- Jelentés – károgta köszönésképpen, és Sakura meglepetten rápislogott, mielőtt elmosolyodott volna.

- Jó reggelt, Kyou. Itachi alszik – mondta, míg a holló leszállt az asztalra, és hagyta hogy megsimogassa a fejét. – Most ne zavard. Kérsz valamit? – kérdezte végül, mikor a madár az érintetlen tányérja felé pislogott a lába mellett, és Sakura azon kapta magát, hogy érdeklődve figyeli, ahogy Kyou nagyjából mindent megeszik, amit felé kínál.

A csőrére bámult, és újra mosolygott, mikor eszébe jutott, hogy nemrég még félt tőle, mikor így visszatekintve butaság volt. Kyou olyan finoman csípte ki az ujjai közül az ételt, mintha alaposan hozzászokott volna, hogy kézből etetik, Sakura pedig kuncogva lehajtotta a fejét a térdére, mert biztos volt benne, hogy Itachi általában megeteti a hollóját, akkor is, ha pontosan tudja, hogy képes ellátni magát. Annyira jellemző volt rá, és annyira édes.

- Van kedved elmenni vásárolni? – kérdezte hirtelen csillogó szemmel, mikor Kyou elégedetten tollászkodni kezdett, és az aprócska fekete szempár kíváncsian kibukkant a jobb szárnya alól. – Azt hiszem, ha velem jössz, Itachi nem lesz olyan mérges, és van egy-két dolog, amit be kell szerezzek. Mit szólsz?

Kyou teljesen fellelkesedett az ötlettől, és az asztalon majd a vállán ugrálva lelkesen füttyögött, és Sakura nevetve felállt, hogy cipőt vegyen.

- Rendben, rendben – kuncogta. – Máris indulunk.

Mikor a vállán a madárral kilépett az ajtón, és megfordult, hogy becsukja, egy vékony, meglepett hangot hallott, és kíváncsian az irányába fordult. A bokrok között, ahol tegnap Soujit etette egy kisfiú állt, félig egy fa takarásában, és tágra nyílt szemekkel őt bámulta.

- Szia – mondta egy mosollyal félrebiccentve a fejét.

Az ötévesforma gyerek lassan pislantott kettőt, és a tekintete lassan Kyou-ra vándorolt, mielőtt visszatért volna Sakura arcára.

- Szia – felelte végül bizonytalanul. – Te Konan barátja vagy? – kérdezte végül kicsit félénken, és a lány mosolya kiszélesedett.

- Igen, az vagyok – mondta Sakura, míg megfordult, és kulcsra zárta az ajtót, majd a barna nadrágja zsebébe csúsztatta. – Ismered Konant?

- Igen, bár csak ritkán van itt – ismerte be a kisfiú, és végre kilépett a fa takarásából, Sakura pedig szemügyre vette. Sötétbarna haja és szinte ugyanolyan árnyalatú szeme volt, az arca és ruhái pedig koszosak, de ez egyáltalán nem lepte meg a lányt. Az ötéves kisfiúk általában fülig mocskosak voltak, amint kitették a lábukat otthonról. – Megkért, hogy néha jöjjek fel, és takarítsak ki – mondta büszkén, és egyre bátrabbnak tűnt Sakura barátságos mosolyától. – Még pénzt is kaptam érte. A nevem Hikaru – tette még hozzá, és a lány felnevetett a csapongásán.

- Szervusz, Hikaru. Az én nevem Sakura. – A kezét nyújtotta, és a fiú lelkesen megrázta. – Attól tartok, már kitakarítottam. Nem tudtam, hogy jössz, igazán sajnálom – mondta. – De ha van kedved, lekísérhetnél a faluba. Nem igazán ismerem a járást, és szeretnék vásárolni menni. Tudnál nekem segíteni, Hikaru? Nagyon okosnak látszol.

- Ó, az is vagyok! – Hikaru ragyogó mosollyal bólogatott. – Persze, mehetünk. Úgysincs mit csinálnom most, ha a ház rendben van, bár azt hiszem, elmehetnék bogarat szedni, de tegnap voltam, és találtam is, ekkorát, de aztán meguntam, szóval... Izé, Sakura-sama? – kérdezte nagyokat pislogva, és folytatta, mikor Sakura kíváncsian ránézett. – Az a holló a tiéd? Megfoghatom? Ú, nagyon menőn néz ki...

A lány kacagása kiriasztott egy macskát az egyik bokorból.

- Kyou-nak hívják. Ha nem bánja, akkor egész nyugodtan megfoghatod, de előbb induljunk el, rendben?

- Király! Tegnap láttam egy csomót, de egyik sem szállt le, pedig kitettem nekik egy kis húst is, és Ikumi azt mondta, buta vagyok, mert nem is esznek húst, de aztán anya azt mondta, hogy esznek, és akkor én mondtam Ikumira, hogy buta, és megrúgott, én meg meg akartam húzni a haját, de nem lehet mert lány – forgatta a szemét Hikaru, míg elindultak a földúton. – Pedig a lányok buták és undokok, főleg Ikumi. Azt mondja, hogy ő az okosabb, mert ő az idősebb, pedig nem is, ugye? Ugye, hogy nem az számít, ki az idősebb? Asato egyidős vele, és mégis ő az okosabb, szóval biztos, hogy nem számít!

Sakura visszafojtott kacagással lepislogott Hikarura, aki úgy tűnt, már nem is emlékszik Kyou-ra és arra gondolt, hogy a mai nap határozottan szórakoztatónak ígérkezik.