Sakura ujjai gyengéden a fejbőrét dörzsölték, ahogy lehunyt szemmel a combján pihentette a fejét.

Az arca a bőrének tapadt, mintha kapaszkodna belé. A bőre puha és meleg volt az övé alatt, megnyugtató, elfogadó, lassanként visszahozta a gondolatokat. A lelke olyan meztelen és védtelen volt a szavaival szemben, hogy akkor sem tudta volna megállítani azokat a bolond, boldog gondolatokat, ha akarta volna. De nem akarta.

Hagyta hogy magával sodorják azok a lehetetlen ötletek, egy pillanatig álmodott, szabadon, kötöttségek, kötelességek nélkül, a valóság már rég messze járt, hátrahagyta őt, mintha csak azt szerette volna, hogy egy kicsit szabadnak, könnyűnek érezhesse magát.

Fel akarta emelni a fejét, és elmondani, mit jelent neki. Azon gondolkozott, hogy megfogja a kezét és megcsókolja, holnap pedig elrabolja és feleségül veszi, aztán addig szeretkezik vele, amíg képtelen lesz a kisujját is mozdítani, és elviszi valahova, ahol soha senki nem találja meg őket, és mikor évtizedek múlva elviszi egy szívroham vagy egy agyvérzés azokba a csodálatos, gyógyító ujjakba kapaszkodva hagyja el ezt a hideg világot, amit annyira figyelmen kívül akart hagyni most, hogyha lett volna egy kívánsága, csak annyit kívánt volna, hogy hadd lehessen másvalaki, aki megteheti ezt.

A száját rászorítva a lány puha bőrére, felsóhajtott és nehezen, de elengedte az egészet. Sakura combja megrezzent az ajkai érintésétől, és arra gondolt, most mondania kéne valamit, valami értelmeset, ami nem azzal kezdődik, hogy milyen ruhában szeretne hozzámenni.

Felemelte a fejét, míg némán fohászkodott, hogy ne egy elvakult, forró vallomás csússzon ki a száján, és a kíváncsi zöld szempárba nézett. Nem volt jó ötlet, mert az a pillantás, azok a nagy, kedves, elfogadó szemek csak megnehezítették a dolgát, és ahogy a tekintete sietősen lejjebb vándorolt, azon kapta magát, hogy a fürdőköpenyéből kilógó kulcscsontját bámulja, mint egy éhező a hétfogásos vacsorát. Lassan felényúlt, az ujjai lecsúsztatták a vállán a puha, fehér anyagot, és a pillantása végigsimogatta a lecsupaszított, gyönyörű bőrét, a mellének épphogy csak felsejlő vonalát.

- Mondd, hogy meztelen vagy ez alatt -  mormolta végül, és legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát, mikor Sakura felemelt szemöldökkel laposan rábámult. - Nem, inkább ne mondd - sóhajtotta hirtelen homlokráncolva.

A lány elmosolyodott, aztán kihúzta az ujjait a fekete tincsek közül.

- Nos, akkor nem mondom - mondta kuncogva, és visszahúzta a vállára a fürdőköpenyt.

- Nem mondod, vagy nem vagy az? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Itachi, és figyelte, ahogy Sakura feláll az asztaltól, és a konyhapulthoz lép.

- Az titok - mosolygott át a válla fölött a lány, míg elővett a hütőből egy kis adag lazacot, ami megmaradt és apró darabokra felvágta. Itachi egy hosszú pillanatig még ott maradt a földön térdelve, mielőtt felállt és mögé lépett volna. Túl kíváncsi volt ahhoz, hogy kihagyja a lehetőséget, és mikor a tenyere a lány combján át a fenekére csúszott a köntös alatt, Sakura megfogta a csuklóját és eltolta a kezét. - Viselkedj kicsit. Meg kell etetnem a macskát.

- Nem vagy meztelen - biccentett elégedetten Itachi, de ugyanakkor kicsit csalódottnak is hangzott, és a lány halkan kinevette.

- Ha azt akarod, hogy levetkőzzek, kicsit várnod kell - mondta egy mosollyal, és egy tálkára tette a feldarabolt halat, majd megfordult, és mielőtt kiment volna, megállt és finoman arcon csókolta. - Csak döntsd el végre, mit szeretnél, oké? - kérdezte finoman mosolyogva, és egyedül hagyta, Itachi pedig lehunyt szemmel állt a konyha közepén.

Az volt a baj, hogy pontosan tudta, hogy mit akar, a kérdés csak az volt, hogy megengedheti-e magának. Úgy tűnt, hogy igen. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, hogy a válasz nem.

Egy sóhajjal az asztalhoz lépett és beleivott Sakura hátrahagyott bögréjébe, míg arra gondolt, hogy már csak azt kéne tudnia eldönteni, hogy egyáltalán érdeklik-e a válaszok.

*****

Sakura a köntösében, mezítláb állt a kertben, előrehajolva szemezett az egyik bokorral.

- Tudom, hogy ott vagy - susogta halkan. - Hoztam neked enni.

Egy kíváncsi, csillogó szempár meredt rá az ágak közül, de nem történt semmi, és a lány pár perc elteltével felsóhajtva törökülésben a földre ült. Maga elé tette a tálkát a hallal, és várt. Hallotta, hogy Itachi kijön a verandára, de csak a szeme sarkából pillantott fel rá.

A korlátnak támaszkodva állt ott, a kezeit összefonta az izmos mellkasán, és a lány megengedett magának egy gyors, gyönyörködő pillantást a hasára, mielőtt a szemébe nézett volna, és tudomásul vette, hogy most újra feketék a szemek, amik őt fürkészték komolyan, de még mindig azzal a néma, gyengéd pillantásal, mint odabent. Sakura lehunyta a szemét, aztán újra a rejtőzködő cica felé fordította a tekintetét.

Amikor az előbb a konyhában Itachi felnézett rá, egy pillanatra azt hitte, megáll a szíve attól a szempártól, és nagyon nehéz volt már csak arra gondolni is, hogy figyelmen kívül hagyja azt a csodáló, rajongó lágy hálával teli szempárt. Mikor utoljára ehhez hasonló pillantást látott, Neji állt előtte, és biztos volt benne, hogy nem akar párhuzamot vonni köztük. Neji tekintete semmi volt ahhoz képest, ahogy Itachi nézett rá az imént, alig negyed órája, Sakura pedig megborzongva bámult a földre maga elé, ha arra gondolt, nem akarja tudni, ez mit is jelent.

Arra az Itachira gondolt, akit először látott, hideg és közömbös, rezzenéstelen arccal, kifejezéstelen tekintettel. Az igazi Itachit akarta, és megkapta. Mennyivel másabb volt az arca most, a viselkedése, a szavai. A mosolya jutott eszébe, és újra az a meleg tekintet. Kicsit sem segített a libabőrén a kép, ahogy szinte maga előtt látta azokat a néma köszönettel rábámuló sharinganokat, amik mintha be akarták volna szippantani. És a szavai, egek, istenek, azok a szavak...

Fontos, értékes, kedvellek, kívánlak...

Egyszerű szavak, de mindegyik telibe találta a szívét, és most érezte, ahogy reszket a mellkasában. Lehunyta a szemét, és szinte hallotta a hangját, ahogyan azt mondja, komolyan gondolja. Komolyabban, mint szabadna. Őrültség. És aztán... Nem a szex a fontos. Akkor mi? Akkor mi a fontos? De tudta, hogy nem akarja tudni a választ. Nos, nem igazán. Már így is eléggé bonyolult volt minden.

Amikor először észrevette, hogy öntudatlanul ugyan, de vonzódik hozzá, ami nem volt meglepetés, hiszen gyönyörű férfi volt, még így is, betegen, haldokolva is, megijedt tőle, az egésztől. Ez sem volt meglepő. Már akkor tisztában volt vele, hogyha Itachi is így érez, márpedig igen hamar rájött, hogy a férfi ugyanúgy vonzódik hozzá testileg, akkor nem biztos, hogy képes nemet mondani. És akkor arra gondolt, miért is ne. És aztán arra a sokmillió érvre gondolt, amit magában listába szedett, hogy miért is ne. Gyilkos, ellenség... az istenekre, Sasuke bátyja!

Sakura halkan felsóhajtott és kinyitotta a szemét, hogy megkeresse azt az óvatos, de érdeklődő szempárt a bokorban.

- Gyere, cica. Gyere, hoztam finom halacskát. Cicc, cicc...  - Egy halvány, komoly mosollyal hívogatta a macskát, de az még mindig olyan bizalmatlan volt vele, mintha tudná, hogy meg akarja simogatni.

Hálás volt a segítségéért, a támogatásáért és... nos, igen, összebarátkoztak. Közelinek érezte magához, és kedvelte, igen, és azzal is tisztában volt, hogy már maga a barátság gondolata is nevetségesen riasztó, ha egy pillanatra megáll és belegondol, úgy igazán, mindenestül, ahogy azzal is, hogy már régóta túl vannak a barátság utolsó határain is. Teljesen rendben volt a gondolattal. Helyesnek érezte, természetesnek és nagyon nehéz volt úgy látni a dolgokat, amilyennek kívülről tűnhetett. Pontosan tudta, hogy milyen ostoba dolog engedni, és mégis megtette, talán pont ezért. Itachi nem az volt, akinek mások ismerték, nem az volt, akinek mutatta magát, és amikor elkezdte igazán megismerni, amikor Itachi végre úgy döntött, hogy átengedi a falain, teljesen és nem csak érintőlegesen, akkor minden a helyére került. A vonzereje egyszerűen megsokszorozódott attól, aki volt, és a reakcióktól, a gondolatoktól és az érzésektől, amiket keltett benne. Jó ember volt, és ő tudta, olyan megingathatatlanul, biztosan tudta, mint ahogy azt, hogy Sakurának hívják.

Ha más körülmények között találkoznak, biztos volt benne, hogyha eszébe is jutott volna lefeküdni vele, nem így akarta volna. Többet akart volna, ha... Ha. És ezzel el is engedte az egész gondolatot, mert nem volt ha. Így találkoztak, nem máshogy, és az idejük kötött volt és sürgető. Ezen az áron sem bánta a helyzetet. Igen, szeretkezni fog vele, szeretkezni fog Itachi Uchihával, mert ez az, amit akar. És nem azért, mert nem akarja megbánni később, hogy nem tette meg. Nos, nem csak ezért. Kívánta Itachit, az érintéseit, a csókját, és igen, meg fogja tenni, és élvezni fogja, de még mennyire fogja élvezni, és lesz még egy nagyon szép emléke Itachiról a többi közé.

És aztán hazamegy, és megpróbálja megmenteni Itachi életét, nem magáért, hanem Sasukéért, Itachiért és Konoháért, és ha sikerrel jár, boldog lesz. Ha vissza tudja adni a világnak, a testvérének és saját magának az igazi Itachit, ezt a felszabadult, boldog Itachit, akkor örülni fog neki. És ha Itachi visszajön hozzá, és még akarja majd őt, hát nem fog tiltakozni. De most ez van, és ezzel kell beérnie, és megelégszik ezzel, hiszen így is több ez, mint amennyit valaha remélni mert volna.

Sakura elmosolyodott mikor meglátta a bokorból óvatosan kinyúló mancsot, majd az egész, aprócska fekete bundás fejet, és mozdulatlanul figyelte, ahogy a macska végre szimatolva és lassan, de közelebb merészkedik hozzá, hogy megkaparintsa a felkínált jutalmat.

*****

Itachi a vállát a veranda egyik oszlopának támasztva figyelte Sakurát, ahogy a földön ülve kissé előrehajolva kitartóan bámul egy bokrot. Olyan türelmes volt, és be kellett vallania, hogy ez a tulajdonsága igencsak jól jöhetett neki, mióta vele van. Szüksége volt türelemre vele szemben, mert sokszor bonyolult és nehéz ember volt, és pontosan tisztában volt ezzel.

Gyerekkorában sem volt egyszerű vele, mert nem tudták megérteni. Tudta, hogy nincs ember a földön aki valaha is teljesen képes lenne megismerni és megérteni másokat. A legtöbb ember saját magát sem ismeri, nem hogy másokat. Volt, aki, közel járt ahhoz, hogy belélásson, de nem volt elég, soha nem volt elég, és aztán vége volt mindennek. Az anyjára gondolt, ahogy Sakurát figyelte, ahogyan lehunyt szemmel ül a porban, és arra, hogy az anyja, aki a legközelebb állt hozzá mindannyiuk közül, jól ismerte őt.

Valószínűleg végig tudta, hogy mi fog történni, és Itachi biztos volt benne, hogy megpróbálta megakadályozni ő maga is. De nem sikerült, és megtörtént. Már olyan régen megtörtént. Valahol még mindig bújtatta magában azt a kisfiút, azt a tinédzsert aki egykor volt, azelőtt az éjszaka előtt. Azt a távoli, folyton töprengő, mindent megérteni próbáló elveszett kisfiút, azt a küszködő, harcoló, kötelességtudó és túlságosan is felelősségteljes szorongó tinédzsert, akinek olyan szorosan megkötötték a kezét. Azt, aki Konohagakure utcáin bolyongva kerülte a tekinteteket, mintha attól félne kiolvassák az arcából, a tekintetéből a borzalmas titkait.

Amikor már sejtette, tudta, hogy mi következik, hogy merre tart, hogy a világa ostobán, vidáman a saját vesztébe rohan, még jobban eltávolodott az emberektől. Nem volt különösebben nehéz feladat, hiszen nem igazán volt közel senkihez sem. Az anyja mintha értette volna, miért hagyta, hogy eltávolodjon tőle, hogy lassanként idegenné váljon számára a saját fia. Kímélni akarta. Sasukénak be kellett érnie a kifogásokkal: az edzésekkel, a küldetésekkel. Mikor eszébe jutott, hogy mindig milyen rosszul érezte magát tőle, mikor elszomorította vele Sasukét, hogy nincs ideje rá, szinte érezte a nyelvén azt a keserűséget újra. Megpróbálta elvenni a szavai élét, kiengesztelni, és néha engedett neki, amikor képtelen volt ellenállni annak a duzzogó arcnak, de nem volt elég, és tudta, hogy már soha nem is lesz elég többé.

Shisui maga is benne volt a helyzet sűrűjében, sokáig a támasza volt, és mikor meghalt... mikor meghalt végleg úgy érezte magát, mintha egyedül lenne az egész világon. Egy pillanatra, egy röpke, gyors pillanatra Izumi arca rémlett fel előtte, de fájón félretolta, mert Izumi egy másik élet volt, egy olyan élet, ami soha nem volt az övé. Izumi mindig is annak a másik valóságnak a szimbóluma volt számára, valami másé, valami jobbé. Nem, nem fog Izumira gondolni. Főleg nem most.

Sakurát figyelte, ahogy újra nyitott szemmel lágyan mosolyog a fekete macskára alig egy méterre tőle, ahogyan óvatos léptekkel lassan megközelíti a lány előtt fekvő tányért.

- Gyere, drágám, nem bántalak - suttogta puhán, és mikor a macska lehajtotta a fejét, hogy egyen, lassan kinyújtotta a kezét felé, de nem ért hozzá, és az állat miután alaposan megrágta és lenyelte a falatot kíváncsian megszaglászta a kezét. - Egyél csak, gyönyörűm, semmi baj. Nem bántalak. - Itachi alig hallotta a hangját olyan finom volt és halk. - Mi történt a füleddel, kicsikém?

Itachi nem látta onnan, ahol állt, de sejtette, hogy a macskának sebes a füle.

Sakurát figyelte, ahogyan lassan hozzáér az állat feje búbjához, de nem húzta el a kezét, amikor az mozdulatlanná dermedt, és a macska végül újra enni kezdett, bár a testtartásából látta, hogy még mindig elég bizalmatlan, és valószínűleg csak az étel miatt nem rohant még el.

Ő is ilyen bizalmatlan volt. Azért mert sok mindent tudott, ami a felszín alatt zajlott, azt hitte, többet is ért. Közvetlenül azelőtt, hogy a klántalálkozók veszélyes irányt vettek. Az volt az egyetlen, rövid időszak az életben, amit valódi tindzserkornak mert volna nevezni. A hormonok és az az elbizakodottság... Akkor először és minden jel szerint utoljára is, azt hitte jobban ért mindent. Hogy jobban tud mindent. Senkiben nem bízott meg, senkire nem akart figyelni. Meghallgatta őket, persze, mert az anyja arra nevelte hogy udvariatlanság nem meghallgatni valakit, de nem figyelt és nem hallgatott rájuk. Sokszor, a legtöbbször bizalmatlan volt az élete során de az a kombináció lefegyverző volt.

Akkor azt gondolta, nem ismeri senki. Nem érti senki. Láthatatlannak érezte magát, de nem bánta. Ott volt köztük, de mégsem. Egy megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdésnek érezte magát egy válaszokkal teli világban, ahol úgy tűnt mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. Aztán lassanként elmúlt ez is, és sajnos megtalálta a helyét. Egy rossz, egy borzasztó helyet, egy olyan szerepet, amit kénytelen volt felvenni, mert szükségessé vált. Akkor arra gondolt, soha nem lesz az, akivé akarják, hogy váljon, hogy nem lehet az, akivé válnia kellene, aki akart lenni, jó testvér, klánvezető, férj és apa. Mert gyilkos lesz helyette és áruló. Az az egyszerű és becsületes élet amit megálmodott magának semmivé foszlott. És fájt, akkor nagyon fájt, és most újra sajog, és az még jobban fájt, hogy pontosan tudta, miért. Hogy miért éppen most.

Kénytelen volt felnőni ahhoz a szerephez még jobban felnőni, több mindent kellett tudnia és többet kellett tanulnia, és még több terhet venni a vállára, de tudta, hogy elbírja. El kell bírnia. Sasukéért. Egy olyan jövőért, ami talán nyugodtabb lesz és békésebb, talán meghozza a kívánt eredményt, aminek megvolt az ára. A súlyos, borzasztó ára. Olyan dolgokat tanult meg, amiket soha senki nem mondott el neki, amit nem mondhattak el neki, mert szavakkal kifejezhetetlenek voltak, de ha lassan is, megértette, elfogadta és felhasználta ezt a kényszerű tudást, élt vele, és közben máshol volt, teljesen máshol járt. Ott volt és mégsem. Láthatatlanná vált a saját, látható teste mögött, és annyira igyekezett amögött az emberi pajzs mögött, a saját testének és szerepének a látszata mögött mássá válni, valakivé, akinek nem mondhatja meg senki, hogy kivé kell váljon, hogy lehetetlenné tette mások számára, hogy lássák. Hogy igazán lássák őt.

- Hajjaj, most mi legyen, drágám? – kérdezte halkan Sakura, és Itachi felpillantott rá, a karja megrezzent a mellkasa előtt. – Mit csináljunk ezzel a csúnya kis füllel? – Már szinte gügyögött annak az állatnak, és Itachi elmosolyodott. – Megengeded, hogy meggyógyítsam? – A lány keze finoman végigsiklott a macska hátán, és az lassan a tenyerébe görbítette a hátát. – Igen? Jól van, lássuk csak. – Azok a vékony ujjak visszatértek az állat füléhez, és a gyógyító, zöld chakra sokkal halványabban mint bármikor eddig, felragyogott az ujjbegyein. – Semmi baj, mindjárt kész is vagyunk – mormolta Sakura megnyugtatón, a másik kezével megfogta a macskát, mielőtt elrohant volna, és egy pillanat múlva Itachi hallotta, hogy dorombol.

Meg tudta érteni. Tényleg.

Sakura valami más volt. Olyan dolgokat látott, amiket senki más. Látta őt, úgy ahogyan volt, az igazi énjét, azt, amit megpróbált fedezni és eltakarni, úgy tenni, mintha nem is létezne. De Sakura látta őt, akkor is, ha eleinte nem akarta, hogy észrevegye. Már az elején, mikor azt mondta meg akarja ismerni Sasukét, és ő rámutatott hogy ezzel közelebb kerül hozzá is, már akkor tudta, hogy kénytelen lesz valamennyit kiadni magából, az igazi Itachiból. Nem gondolta volna, hogy ilyen messzire eljut. Hogy beletenyerel a lényegébe, aztán elfogadja és megkedveli.

Már az elején tudta, hogy különleges. Igaz, akkor a hajszínére gondolt. Meg a szemeire. Azokra a vonzóan naív zöld szemekre. Ironikus volt, hogy amikor először szemtől szemben álltak egymással a legelső szavak között volt, amivel jellemezte. Vonzó. Nos, igen. Itachi rázkódó vállal, némán nevetve saját magán figyelte, ahogy Sakura ujjai körül elenyészik a gyógyító chakra.

- Így ni, gyönyörűm. Kész is vagyunk. – A lány keze újra végigsiklott a macska hátán, aztán lassan a kezébe vette, és szemmagasságba emelte az állatot. – Ügyes voltál. Azt hiszem, kell neked találnom egy nevet. Egy jó nevet. Hm – motyogta elgondolkozva Sakura, összehúzott szemekkel szemügyre vette a macskát. – Hát, nem is tudom. Ebben nem vagyok túl jó, szóval segítened kell nekem egy kicsit. Ó, fiú vagy... –tette hozzá kicsit csodálkozva. – Rendben, rendben. Soujinak foglak hívni. Oké, Souji? – kérdezte végül vidáman, és mikor a macska nyávogott, valószínűleg, hogy engedje már el, Sakura mosolyogva biccentett. – Oké. Na, eredj, te hálátlan – mormolta végül, és leeresztette a földre, mire az állat azonnal elrohant csak egy üres  tányért és a mosolygó lányt hagyta hátra. – De aztán visszagyere, Souji – lehelte még utána kuncogva, és megfogva a tálkát feltápászkodott.

Itachi figyelte, ahogy leporolja a földet a fürdőköntöséről, és arra gondolt, bárcsak az lehetne, aki lenni akar. Sakura látta őt. Ismerte őt. Még kedvelte is, és ez jó érzés volt, egy kedves, meleg érzés a szíve körül. Nem akarta ezt elveszíteni. Soha. El akart neki mondani mindent. Mindent. Még azt is, mi történt a klánnal, mi történt Konohával és mi történt vele. Azt akarta, hogy minden gondolatát ismerje. Mert tudta, hogy értené és elfogadná. Az az elfogadás, amit nyújtott, az a megértés, amit felkínált, az a csöndes hely az oldalán... Itachi lehunyta a szemét és elmosolyodott, míg arra gondolt, hogy most itt van. Itt van, és nem láthatatlan többé, van ami a földhöz húzza, ami itt tartja és láthatóvá teszi. Mindaddig, amíg magán érzi azt a két ellenálhatatlanul ragyogó smaragdzöld szemét.

Még itt volt, itt volt és élt, látható volt és létezett. Akarta ezt, igazán akarta. Élni akart. Istenek, mennyire akart élni. Egy kicsit. Csak egy kicsit. Csak pár napot, órát, percet. Nem számított, mennyit. Nem számított, amíg élni azt jelentette; Sakurával lenni. Önző volt és őrült, ostoba és akaratos, de tudta, hogyha úgy halhat meg, hogy élt egy kicsit, igazán élt, mellette, akkor boldogan fog meghalni Sasukéért. Nem mintha enélkül nem tenne meg akármit boldogan Sasukénak. De ha csak kicsit élhetne, ha Sakura csak egy kicsit is az övé lehetne az valahogyan sokkal, sokkal több lenne. Egy igazi életet adna fel, és ez a gondolat boldoggá tette, akkor is, ha tisztában volt vele milyen kicsavart és morbid gondolat.

Ember volt, élt és élni akart.

*****

Sakura az ágyban ült derékig betakarózva, és Itachi némán figyelte, ahogy lapoz egyet. Mire visszaért a konyhából már levette a köntösét és egy egyszerű  fekete póló volt rajta, ami már annyira ki volt nyúlva mindenhol, hogy egész egyszerűen lecsúszott a vállán.

- Kinek a szekrényét pakoltad ki? - érdeklődte meg végül, mikor rájött, hogy hosszú percek óta a vállát bámulja.

- Kakashié volt. Ki akarta dobni, de megmentettem - mondta Sakura és egy pillanatra felnézett, hogy egy széles mosolyt villanthasson rá. - Ez a kedvencem, baromi kényelmes.

Újra lapozott és tovább olvasott, Itachi pedig a könyv borítójára meredt, ahogy a lány felé fordult az ágyban. A tenyere a takaró alá csúszott, Sakura hasán állt meg, a másik pedig szórakozottan megsimogatta az alkarját, míg a tekintete tovább falta a sorokat, mintha soha nem olvasott volna érdekesebbet ennél.

- Indirekt asztigmia? - kérdezte végül egy sóhajjal, és nehezen, de elfordította a tekintetét Sakura válláról.

A lány rásandított a szeme sarkából és halványan elmosolyodott.

- Radiális keratotómia - helyesbített, míg az ujjai Itachi alkarján vándoroltak, és a könyv az ölébe csúszott. - Sosem volt a legjobb megoldás, mert a műtét után a szaruhártya tartósan sérül, így hiába megoldás a deformációra, ha utána a következménye hasonlóan rossz lehet. Rengeteg buktatója van, és nagyon kockázatos. A távollátást is kezelték vele, el tudod ezt képzelni? Úgy értem, mikor ezt a megoldást használták még nem volt sok variáció, de könyörgöm, távollátásra? És ami a legrosszabb az egészben az az, hogy a távollátás idővel visszaköszönt a hegek pedig megmaradtak a szaruhártyán. És akkor még meg sem említettem a koagulált szövetet, vagy a szaruhártya nagyságához képest a nekrózis mértékét.

- Mm. - Itachi bólintott és aztán egy vigyorral felpislogott a lány felháborodott arcára. - Fogalmam sincs, miről beszélsz, de nagyon szexi.

Sakura egy pillanatig meghökkenve rámeredt majd elnevette magát.

- Itachi, azt akarod mondani, hogy felizgat, ha azt mondom, nekrózis? - kuncogta felvont szemöldökkel.

- Azt hiszem - ráncolta a homlokát a férfi, aztán újra elmosolyodott, mikor Sakura a tenyerébe temetve az arcát hangosan felcsuklott a nevetéstől.

- Hihetetlen vagy - vihogta a tenyerébe, és Itachi végighúzta a hüvelykujját a köldöke alatt.

- Igen, lehetséges - ismerte el a férfi szórakozottan, a másik keze a könyvért nyúlt, és egy röpke pillantást vetve az oldalszámra becsukta. Előrehajolt, hogy az éjjeliszekrényre csúsztassa, a szája pedig Sakura vállára tapadt.

- Döntöttél? - kérdezte mosolyogva a lány, míg az ujjait a fekete, lazán összefogott tincsek közé csempészte.

- Nem kéretem magam tovább - biccentett Itachi, és a másik a bőrén érezte a mosolyát. - De ma este nem lesz szex - tette még hozzá lassan, a szája lejjebb siklott a kulcscsontjára, hogy finoman megszívja a bőrét, és Sakura nyugtalanul megmoccant a karja alatt.

- Akkor jobb lenne, ha nem próbálnál elcsábítani - mormolta, míg egy kicsit meghúzta a haját.

- Azt nem mondtam, hogy nem fog történni semmi - lehelte Itachi a torkára, és Sakura egy sóhajjal lehunyta a szemét, mikor a férfi a bőrére tapasztotta a forró ajkait. - Különben is te kezdted - motyogta a lány szájába. - Olyanokat mondasz nekem, hogy keratotómia meg nekrózis, és aztán még el is várnád, hogy viselkedjek?

Sakura halkan felkuncogott, aztán egy újabb jóleső sóhajjal lejjebb rúgta a takarót magán, míg az ujjai Itachi tarkójára csúsztak, hogy a szájára húzza a száját egy lassú, igazán túlfűtött csókra, amitől kimelegedett az arca. A nyelve ráérősen masszírozta az övét, és a lány érezte a dereka mellett támaszkodó kezében az izmok feszülését, ahogy felhúzta magát, hogy fölé hajoljon. Itachi keze végigcirógatta a csípőjétől a melléig, és Sakura előrehajolt, hogy le tudja venni a pólóját.

A lány áthúzta a fején a fekete anyagot, és ahogy átdobta Itachi válla fölött a férfi rögtön visszahajolt a szájára. Ezúttal gyorsabb, vadabb csókot kapott, és hevesen viszonozta is, míg érezte, hogy a feje ködössé válik. Itachinak teaíze volt, és valami más, amire képtelen volt addig koncentrálni, ameddig kellett volna ahhoz, hogy meg tudja határozni, mi az, mert a férfi szája lecsúszott az állkapcsára, és az apró, heves csókok egy szempillantás alatt borzongatóan finom, perzselő érzést keltettek a bőrén, ami mintha felgyűlt volna a hasában, egészen a köldöke alatt.

- Akkor... - Sakura felszisszent, mikor Itachi gyengéden a fülcimpájába harapott. - Akkor most mit is... csinálunk? - nyögte végül a férfi széles vállába kapaszkodva.

- Nem vagyok benne egészen biztos, hogy végig akarod hallgatni, mi mindent szeretnék csinálni veled - suttogta a fülébe Itachi, azon a megigézően mély, rekedt hangján, amitől a lábában megugrott egy izom. - És abban sem, hogy hol is kezdjem - tette hozzá lassan, az ujjai körbevándoroltak a mellén, minden egyes aprócska bőrfelületen, kivéve a mellbimbóját, és Sakura hiába simult bele a tenyerébe, nem tudta elérni, amit akart. - Ne legyél türelmetlen - nevette halkan a nyakába Itachi, és a lány egy sóhajjal megadva magát nekidőlt az ágytámlának, míg lehunyt szemmel próbált nem arra az égető érzésre gondolni, ami lassanként feszíteni kezdte a bőrét. - Régóta várok erre, és nem sietünk sehova.

Azok a határozottan ígéretes szavak szinte szikráztak a bőrén, mintha önálló életre keltek volna, az öle erőteljesen összerándult, és ettől kirázta a hideg. Túlságosan zavarba ejtőnek találta volna kimondani, hogy ez a gondolat nagyon is tetszik neki, de a hangja egy halk, sóvárgó nyöszörgéssel mindent elmondott helyette. Itachi vállgödrébe temetve az arcát finoman a nyakába harapott, míg egy mély, lassú levegővétellel magába szívta az illatát, mintha őt magát akarná belélegezni. A férfi saját, jellegzetes illata összemosódott a bőrén a habfürdő édes illatával, és ezen biztosan mosolygott volna, ha Itachi nem abban a pillanatban dönt úgy, hogy az apró harapására egy mordulással felelve ráfekszik.

Sakura széttárta a lábait, hogy elférjen, hogy érezhesse, a másik ugyanúgy élvezi az érintéseit és a csókjait, mint ő az övéit. A keze végigsimította Itachi széles hátát, egészen míg az ujjai el nem érték az alsónadrágja derekát, és egy pillanatnyi hezitálás nélkül épphogy csak egy kicsit becsúsztak alá. Az ujjbegyeit a csípőjének feszítve az ölének préselte a férfi merevedését, a halk zihálása Itachiéba vegyült. Sakura izgatottan megnyalta az alsóajkát és beleharapott, hogy visszatartsa azt az epekedő nyöszörgést, ami fel akart szakadni belőle.

Akarta Itachit, azt akarta, hogy kitöltse azt az utána lüktető ürességet és egyetlen másodpercre sem jutott eszébe félni a gondolattól. Már így is nedves volt, de mikor rájött hogy a bugyija vékony anyagán keresztül is tökéletesen érzi milyen forró és kemény a férfiassága, képtelen volt visszafogni a hangját. Itachi egész teste megfeszült mikor felnyögött, a tenyere alatt érezte az izmai mozgását, ahogy a csípője előre és felfelé mozdul. A körmei belemélyedtek a bőrébe, azt üzenték, még közelebb, még, még, és Itachi készségesen megismételte a mozdulatot, míg a fogai élesen belekaptak a puha bőrbe a vállán.

- Bocsánat - mormolta halkan, egy pillanatra megállva, de Sakura szinte nem is reagálva arra amit mondott, belemarkolt a fenekébe, hogy újra mozgásra késztesse.

- Ne, ne - lehelte gyengén, és Itachi úgy érezte az a hang elég lenne hozzá, hogy az őrületbe kergesse. A sharinganjai a lány szájára tapadva figyelték, ahogyan azokról a gyönyörű rózsaszín ajkakról egyenként gördülnek le a betűk. Egy pillanatig nem létezett más, csak az a csábítóan résnyire nyitott száj, mintha a szoba, az ágy többi része nem létezett volna többé, és a sűrű szempillák közül kivillantak azok a zöld szemek, ködösen, vággyal telve, Itachi pedig reszketve kiengedte a tüdejéből a levegőt, amiről fogalma sem volt eddig, hogy visszatartja. - Tetszett.

Megint az a hang... Halk és sóvárgástól gyenge, de lázasan forró, invitáló és pokolian izgató. Előrehajolt és hevesen megcsókolta, a nyelve az alsóajkán siklott végig, mintha meg akarná kóstolni azt a vadító hangot, ami kiszökött rajta, aztán a nyelve találkozott Sakuráéval és tudta, hogy nem bírja tovább anélkül, hogy hozzá ne érjen. Azt akarta, hogy az a hang betöltse a szobát, hogy a nevét nyöszörögje, mikor elélvez. A gondolattól megrándult a merevedése, nekifeszült a lány ölének, újabb csábító hangokat kicsalva belőle.

Itachi megmoccant, eltávolodott tőle, és Sakura egy aprócska elégedetlen torokhanggal a karjáért nyúlt, mintha vissza akarná tartani, de a keze megállt a levegőben, mikor megérezte a férfi ujjait. A köldöke alá csúsztak, lassan a bőrét cirógatva egyre lejjebb vándoroltak finom, égető érzést hagyva maguk után, mintha csak időt akarna hagyni neki hogy megállíthassa a kezét, ha akarja. De nem akarta.

A lány megborzongva felsóhajtott, és Itachi forró szája a mellére tapadt, gyengéden megszívta a mellbimbóját, aztán lassan megérintette a nyelvével, amitől Sakura öle felforrósodott és türelmetlenül lüktetni kezdett. Soha nem volt még ilyen erős az érzés, a vágy, hogy elélvezzen. Izgatottan reszketve kinyitotta a szemét, és Itachira nézett, a vállára, felhevülten figyelte a bőre alatt mozduló izmokat, ahogy az ujjai elérték a bugyija vonalát, a fekete tincsek alatt megfeszülő ínt a nyakán, az állkapcsának erős, határozott vonalát.

A homályos tekintete végül találkozott Itachi pillantásával, és a szíve kihagyott egy ütemet. Őt figyelte azokkal a mélyvörös sharinganokkal, amik mintha egy árnyalattal sötétebbek lettek volna a vágytól. Azok az éhes szemek nem eresztették el az övéit, fogva tartották és magukba szívták a pillantását, és édes jó kami, a nyelve még mindig a mellbimbóján volt, lassú kört írt köré, aztán újra megszívta, lágyan, mintha csak a reakciójára lenne kíváncsi. Végtelenül elégedettnek tűnt, mikor Sakura halkan felnyögött, és a háta megfeszült, hogy még jobban felkínálja magát neki.

Boldogan élt vele, és a mutatóujját a bugyija pántjába akasztva lejjebb húzta. Sakura megemelte a csípőjet, hogy segítsen neki, egy másodperccel később pedig végre teljesen meztelen volt alatta. Várt egy pillanatot, mielőtt újra hozzáért volna, várt, hogy megadja neki a lehetőséget, hogy kihátráljon, de a lány keze a felkarjába markolt, és érezte, hogy az övének tapadó combja finoman reszket az izgatottságtól.

A tenyerét lassan a hasára simította, apránként végigjárta azt az utat a selymes, meleg bőrén, amit az előbb is, a lány pedig a karját, a vállát, a mellkasát simította végig, remegett a keze a bőrén, szinte már vibrált. Egy röpke pillanatra Sakura mellei közé simította az arcát, hogy mikor levegőt vesz, egy mély, szaggatott lélegzetet a másik édes illata legyen minden, amit érez. Mikor az ujjai a szeméremdombjához értek, a finom, rózsaszín pihéken simítottak végig, felemelte a fejét, hogy lássa a lány arcát.

Sakura az alsóajkát rágva, a karjába kapaszkodva, lehunyt szemmel próbált újra teljesen ellazulni, de kellett egy kis segítség hozzá, Itachi pedig egy pillanatig sem bánta. A szájára hajolva gyengéden megcsókolta, aztán hagyta, hogy a szája végigkalandozzon a másik nyakán, a mellein, egészen addig, amíg érezte, hogy a lány combjában lassan felengednek az izmok.

Sakura résnyire nyitott szemmel figyelte, ahogy Itachi nyilvánvaló gyönyörrel csókolja végig az ajkai érintésetől lángoló bőrét, és a tudat, hogy kívánja, hogy akarja őt, a testét, mindent, szinte nevetségesen egyszerűvé tette, hogy semmi másra ne legyen képes gondolni, csak arra, hogy szüksége van rá, hogy megérintse. Úgy érezte, soha semmit nem akart még ennyire.

Tudni akarta, milyen érzés, amikor megérinti odalent, milyen érzés, mikor Itachi kezétől hullik darabokra. Érezte magán a férfi forró tekintetét, azt a vad, vágyakozó pillantást, amitől úgy érezte magát, mintha nem lenne a világon nála kívánatosabb nő, és ez csak fokozta azt az egyre csak gyűlő feszültséget az ölében.

Amikor a férfi ujjbegyei leheletfinoman végigsiklottak a szeméremajkain hangosan felnyögött és megremegett a teste a másiké alatt, a körme megkarcolta a bőrt a vállán. A lábai öntudatlanul még szélesebbre nyíltak, míg érezte Itachi mohó pillantását lejjebb kalandozni, egészen le, oda, ahol az ujjai kínzóan lassan cirógatták. A mutatóujja lágyan átsiklott a legérzékenyebb pontján, ő pedig felnyögve összerándult a keze alatt, mert máris olyan közel volt, olyan nagyon közel...

Itachi felszisszent a hangja és az ujjai alatt érzett nedvesség kettősétől. Sakura gyönyörű meg-megfeszülő teste teljesen készen állt rá, mindenre, a gondolattól pedig fájdalmasan lüktetni kezdett a merevedése. A nyelvére harapva lassan nagyobb nyomást helyezett a lány csiklójára, az arcát figyelve, ahogy hátrahajtott fejjel újra felnyög, hangosan, féktelenül, szaggatottan zihál. A háta önkéntelenül ívbe feszült és Itachi pillantása a mellére csúszott, arra a két csábító, puha halomra, a megkeményedett apró, rózsaszín mellbimbókra.

Biztos volt benne, hogy soha nem látott még ennél a látványnál erotikusabbat és lélegzetelállítóbbat. És tudta, hogy még többet akar belőle. Sakura újabb nyögése nagyon közel sodorta hozzá, hogy a másik kezével magához nyúljon, de sokkal sürgetőbb volt a késztetés, hogy lássa ahogy az arcvonásait, a testének minden apró és csodálatos porcikáját végigmossa a gyönyör. A mozdulatai fokozatosan felgyorsultak, a másik keze Sakura mellére tapadt, simogatta és masszírozta, míg a lány nyögései teljesen ki nem töltötték a tudatát.

Mikor a hangja fojtottabbá vált, tudta, hogy mindjárt, mindjárt ott van, és kiszáradt szájjal, hevesen zihálva, éhesen figyelte, ahogy összerándul az ujjai alatt, egyszer, kétszer.... Igen, mindjárt...

Sakura úgy érezte mindjárt darabokra szakad, apró, kéjtől reszkető darabokra. A csípője öntudatlanul szaggatottan, erőtlenül mozgott, a szíve őrülten dobolt a mellkasában, mintha ki akarna szabadulni a bordái ketrecéből, míg Itachi tekintete a bőrét perzselte, a hasán, a mellén, mindenhol. A férfi tőle nedves ujjai erősen végigsiklottak a csiklóján, és Sakura az alkarjába mélyesztette a körmeit, ahogy felszikrázott benne a gyönyör.

Remegve, elakadó lélegzettel élvezett el, a lábai megrándultak, és elöntötte a nyugodt, békés megkönnyebbülés. Hangosan zihálva lassan teljesen elernyedt Itachi forró teste alatt, ami most hozzásimult és szorosan átkarolta. Sakura még mindig nehezen lélegezve felemelte a fejét, lázasan a másik száját kereste, míg az ujjai amik eddig a lepedőt markolták most Itachi hajába csúsztak.

A férfi mohón rátapasztotta a száját az övére, de lassan és gyengéden csókolta, mindkét keze ott cirógatta a felhevült, verejtéktől síkos bőrét ahol érte. Az ajkai lassan újra levándoroltak a nyakára és a mellére, Sakura pedig kinyitotta a szemét és hajszálnyira felemelt fejjel egy boldog és kielégült mosollyal ajándékozta meg, mikor látta, hogy őt figyeli.

Itachi szája lassan mosolyra mozdult, de nem arra a lágy mosolyra, amit jól ismert már. Nem. Itachi egy szívdöglesztően érzéki félmosollyal lejjebb csúszott, és finoman megharapta a bőrét a köldöke mellett.

- Még nem végeztem veled, szépségem.

Sakura résnyire nyílt ajkakkal rámeredt, és egy letaglózott nyögéssel visszaejtette a fejét a párnára.

- Ó, te jó isten - csuklott fel remegő hangon, és Itachi a köldökébe nevetett, mielőtt a combjait markolva még lejjebb csúszott volna. - De most nagyon... - kezdte bizonytalanul, és kisimított egy rózsaszín tincsét az arcából. -... nagyon érzékeny vagyok - suttogta végül.

- Igen, tudom - mormolta Itachi, és a forró lehellete a combja belső részének érzékeny bőrét csiklandozta. - Tudom. És imádom.