A műsorszám 18 éven aluliaknak nem ajánlott.

Sakura miután egy egyszerű jutsuval rendbehozta a több helyen felszakított földet a ház mögött bement, hogy igyon valamit. Itachi még kint maradt, figyelte, ahogy a megidézett hollói köröznek az égen, míg az agya is hasonló utat járt be – szavak körül keringett, halk, de határozott szavak körül.

Nem fél tőle, nem fél a fizikai kapcsolattól, legalábbis nem annyira, hogy ne legyen hajlandó tudomásul venni, hogy mit szeretne, és ez jó volt, akkor is, ha furcsának találta. Tudta, hogy Sasuke mély nyomot hagyott, de most mégis arra kellett gondolnia, hogy talán mégsem olyan mélyet, mint ahogyan azt gondolta eddig. Nehéz volt megérteni, és kelletlenül ugyan, de kénytelen volt elismerni, hogy nem ismeri annyira Sakurát, mint amennyire szeretné. Nem ismeri annyira, hogy teljesen képes legyen követni az érzései változását. És persze az sem segített, hogy alapjáraton is nehéz lett volna követnie, de így még nehezebb volt.

Tudta, hogy Sakura jelenleg egy érzelmi zűrzavar, és nem is várt mást, de képtelen volt egy határon kívül kiigazodni rajta. Zavarba hozta a hangulata változékonysága, az a hirtelenség, ahogy  egyik pillanatról a másikra távoliból olyannyira közelivé válik, hogy úgy érezte magát, mintha a lány viharos szélben ringatózó papírsárkány lenne, aminek a madzagja önálló életet él a kezében. Mintha ő lenne az utolsó kapocs, ami a földhöz köti. Sejtette, hogy nem jár messze az igazságtól, de ettől még nem volt könnyebb megérteni, mi játszódik le a fejében.

Elgondolkozott rajta vajon helyes-e egy ilyen állapotban lévő nővel kacérkodni. Tudta, hogy nem, nem az, de ha arra gondolt, hogy most kéne visszakoznia, amíg megteheti, a gyomrába ideges görcs ült. Nem akarta elengedni. Nem akart eltávolodni tőle. Napsütés volt, és neki szüksége volt a napsütésre. Tudta, hogy Sakura nem valami félénk, határozatlan kislány, akit úgy rángatnak, ahogy akarnak. Akármilyen őszinte is volt, tudta, hogy manipulatív, diplomatikus és biztos volt benne, hogy kiigazodik a kényes helyzetekben, hiszen nem maradhatott távol a politikától, Tsunade oldalán nem. Ha szándékosan is akarná irányítani, nem menne. Sasukénak sem sikerült, ahogy Orochimarunak sem, ahogy Peinnek sem, hiszen saját feltételeket szabott, azt tette, amit akart, és mindig megúszta. Ki tudja, még hány emberrel volt képes elhitetni, hogy az akaratuk szerint cselekszik, holott csak annyit tett meg, amennyit amúgy is megtett volna.

Manipulatív. Nem a szó rossz értelmében. Sakurát nem igazán érdekelte a kontroll, a hatalom mások felett. Csak addig volt számára szükséges a befolyásolás, amíg nyomást gyakoroltak rá – és utána minden egyes szálat elengedett, amint ez a nyomás megszűnt. Ebben különbözött igazán másoktól, akikről azt gondolta, hogy irányítanak embereket, helyzeteket. Ők meghagyták a szálakat, egyet, kettőt vagy az összeset, mint ahogy Sasori tette a bábjaival, szükségük volt rá, hogy továbbra is szabályozhassák azt, akit már egyszer manipuláltak – pokolian bonyolult  a legtöbb ilyen rendszer, tudta jól. De Sakura azonnal elvágta ezeket a szálakat, amint megszűnt rajta a terhelés, és ezzel teljesen világossá tette, hogy nem érdekli a hatalom mások felett. A szó lehető legenyhébb értelmében korrupció volt ez is, de csak mint védelmi mechanizmus, és ez tetszett neki.

Olyan része volt ez a lánynak, ami úgy változott, ahogy szükséges volt. Mint a chakrája, hol támadó és sérülést okozó, hol pedig gyógyító és enyhülést hozó, és el kellett mosolyodnia, mikor arra gondolt, hogy Sakura maga is pontosan ilyen. Alkalmazkodó, képtelen helyzetekbe is könnyedén belesimuló személyiség. Könnyű volt vele közös hangot találni, ha nem provokálták, mint ahogyan Hidan tette, hiszen elég volt csak arra gondolnia, milyen egyszerűen kijött Deidarával, Konannel és Kisaméval. A legmeglepőbb leginkább az volt, hogy annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, milyen érzésekkel fordul Pein felé, vagy inkább ellene, képes volt vele is teljesen civilizált beszélgetést folytatni, és arra gondolt ez alighanem azért ilyen természetes neki, mert a kórházban is így viselkedik. Páciensek, egészségügyi személyzet és hozzátartózók – szót kellett értenie mindenkivel, ha a lehető legjobban akarta végezni a munkáját.

Megalkuvó, manipulatív, pártatlan, de lobbanékony és elfogult, ha azokról van szó, akiket szeret. A vitájukra gondolt Nejiről, arra a beszélgetésre az erdőben, amikor teljesen kiakadt a Hyuuga lány miatt, és arra a higgadtságra, amivel Narutót kezelte Konohában, még akkor is, amikor pontosan tudta, hogy a bőre alatt ezernyi dolog kavarog, hogy sírni szeretne és üvölteni. Lenyügőzőnek találta, és ahogy a tekintete követte Kyou röptét azt kívánta, bárcsak lenne ideje rá, hogy jobban megismerje, hogy ne csak pár részletet, hanem az összeset lássa. Hogy megértse.

Egy hűvösebb fuvallat a lábszárára tapasztotta a nadrágja fekete anyagát, és átcsapott a még mindig izzadt, csupasz mellkasán. Megborzongott, és egy sóhajjal felállt, úgy döntött, ideje lefürödni. A madarait nem hívta vissza, hagyta, hadd játszanak és vadásszanak kicsit, mielőtt munkára fogja őket, és még mindig Sakurán járt az esze, mikor belépett a nappaliba, és a pillantása a kanapé mögött heverő piros, ujjatlan felsőre esett, ami gyűrött kupacként hevert a parkettán. A tekintete továbbvándorolt a háló ajtajában ugyanolyan elárvultan heverő fekete rövidnadrágra, és félrebiccentett fejjel elmosolyodott, ahogy meghallotta a víz halk loccsanását.

- Vendégképes állapotban vagy? – kérdezte elfojtott nevetéssel a hangjában.

- Milyen vendég? – kérdezett vissza gyanakodva Sakura.

- Hát én – felelte Itachi, és megrázkódott a válla, ahogy maga elé képzelte a lány apránként mosolyba váltó bizalmatlan arckifejezését.

- Ó, persze, gyere nyugodtan – jött a válasz, és a férfi hallotta, ahogy valami nekikoccan a kád oldalának.

Egy pillanatig hezitált, mielőtt belépett volna a hálóba, és megállt a küszöbön, hitetlenkedve a látványra meredt. Nem húzta be a függönyt, és ott ült a kádban, buborékba öltözve. Csak a melle felső vonala látszott ki a habokból és a sérült térde. A haját egy zilált kontyba fogta egy hosszú csattal, és egy könyvet olvasott, fel sem nézett, mikor bejött és Itachi kíváncsian bámult rá egy percig. Sakura felnézett rá és elmosolyodott, mielőtt visszatért volna az olvasnivalójához, de aztán szinte rögtön újra fel is pillantott, mintha csak most jutott volna el az agyáig, az amit a másik arcán látott az imént.

- Mi az? – kérdezte a homlokát ráncolva, Itachi pedig két nagy, lassú pislantással később válaszolt.

- Azt hittem, behúztad a függönyt – mormolta bizonytalanul, és Sakura értetlenül visszabámult rá.

- Minek? – kérdezte végül. – Habfürdő  - mutatott rá, és ellenőrizte, hogy nem oszlott-e el valahol a habréteg, de nem, tökéletesen takart. – Nem látsz semmit, amit ne láttál volna már – tette még hozzá, és újra Itachira nézett, aki lehunyt szemmel sóhajtott, és Sakura egy pillanatra nagyon, nagyon butának érezte magát, bár nem volt benne biztos, hogy miért.

- Nem, nem látok semmit, amit ne láttam volna már – bólintott végül a férfi, aztán kinyitotta a szemét, és rámeredt. – De tudod, attól, hogy ez így van, még nem találom kevésbé vonzónak a már látott testrészeidet – folytatta lassan, és Sakura hangosan felkacagott az arckifejezésén.

- Nos, ha nagyon akarod, akkor húzd be a függönyt, és takard el a... vonzó testrészeimet – kuncogta, és a tekintete visszafordult a könyvre a kezében, a hüvelykujját végighúzta a kötet gerincén. – Vagy, mivel úgy látom, neked is szükséged lenne egy fürdésre, csatlakozz hozzám – mormolta egy mosollyal, és lapozott.

- Tessék? – kérdezte Itachi, a hangja kételkedő volt, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta, amit Sakura mondott az imént.

- Azt mondtam, ha gondolod, gyere fürdeni – felelte határozottan a lány, még mindig a könyve lapjaira vigyorogva. – Tudod, a vízzel való takarékosság fontos – tette még hozzá. – Ezt maga a Kazekage mondta nekem még tavaly, szóval....

A víz hangos csobbanására Sakura kicsit meglepetten kikukkantott a könyve felett, és mikor a vigyorgó Itachira nézett, aki nyakig elmerülve a fürdővízben őt bámulta, hangosan felnevetett.

- Gyors voltál – mondta elismerően nevetve, és megpróbált visszatérni az olvasáshoz, de nem tudott, mert Itachi megszólalt.

- Túl gyors? – kérdezte a férfi aggódást tettetve, míg megragadta a kád szélét, mintha ki akarna szállni, a lány szempillája pedig megrebbent, mielőtt gyorsan lepillantott volna a könyvére. – Kezdjem elölről? Tudod, ha nézni akarsz, csak kérned kell.

- Fogd be – motyogta Sakura, és kicsit zavartan maga elé meredt. A válla megmozdult, ahogy egy pillanatra megfeszítette az izmot a nyakában, aztán rábámult az előtte lévő oldalra és azon gondolkozott, melyik bekezdésnél tartott vajon.

- Miről olvasol? – A lány megrezzent mikor Itachi lába az övéhez ért, és felsandított a másikra.

- Most éppen az indirekt asztigmiáról – válaszolta Sakura, míg arrébb húzta a lábát.

A férfinak eltartott egy ideig, mire a szavak eljutottak az agyáig, mert túlságosan el volt foglalva vele, hogy levadássza Sakura megszökött lábát.

- Érthetően? – kérdezte kíváncsian, aztán elmosolyodott, mikor az ujjai megtalálták a lány bokáját.

Sakura szemei összeszűkültek a könyv borítója felett.

- A szaruhártya többnyire öröklődő deformáltságának egy fajtája – felelte végül lassan a lány, és érezte, ahogy Itachi ujjai lassan felkúsznak a vádlijára. – Ha szeretnél, csinálhatok neked. Mindkét szemedre akár – ajánlotta egy édes mosollyal kissé leeresztve a könyvét.

- Nem, köszönöm – válaszolta udvariasan Itachi, a hüvelykujja lassan átdörgölte a vádlijában az izmokat. – Esetleg egy kardiológiai beutalót megköszönnék – tette még hozzá egy mosollyal, és második próbálkozásra ugyan, de sikerült a térde fölé, a combjára húzni Sakura talpát, hogy megmasszírozza.

A lány az arcát fürkészve néma maradt, aztán egy sóhajjal lehunyta a szemét, és felemelte a könyvét.

- Majd írok egyet – mormolta végül halkan.

Próbált olvasni, és nem arra gondolni, hogy a lábfeje éppen elhalálozott és a mennyekbe került. Erősen ráharapott a szájára, mielőtt félreérthető hangok csúsztak volna ki rajta, mert nagyon is tudatában volt, hogy meztelen, és egek, Itachi is meztelen, és ha most nekiáll nyögdécselni nagyon hamar bajban találhatja magát. Miért is gondolta, hogy jö ötlet beinvitálni maga mellé Itachit? A meztelen, tapogatózó és flörtölő Itachit?

Az alsóajkát rágva rámeredt a következő mondat elejére és lassan újra elolvasta. Aztán újra. És megint. Itachi nyitott tenyere a sarkát dörzsölte, mielőtt az ujjai visszatértek  volna a lábfejére, és lassan átcsúsztak a bokáján át a vádlijára. Sakura megengedett magának egy kis híján hallhatatlan sóhajt, mielőtt összeszedte volna magát, és újra nekifutott volna annak az átkozott mondatnak.

„A radiális keratotómia egy refraktív műtéti eljárás..."

Itachi tenyere a térdén siklott végig, és a lány összerezzent, megrökönyödve felpillantott rá, és csak akkor vette észre, hogy annyira arra koncentrált, hogy ne adjon ki hangokat, hogy a férfi valamikor közelebb jött, és... Ugye az ott a másik keze a lábszárán?

- Átjöttél az én felemre – jegyezte meg felhúzva a szemöldökét, és Itachi kajánul rávigyorgott.

- Igen, tisztában vagyok vele – mondta, míg figyelte, ahogy Sakura kipirul, és bizonytalanul a könyvére pislog, mintha arra várna, hogy valaki kiugrik a lapok közül, és tisztes távolságba száműzi őt.

- Én... khm. – Úgy tűnt, a lány rájött, hogy senki nem fogja megmenteni, és neki kell elvégeznie a piszkos munkát. – Egy kis tapi rendben van, de vannak határok, oké? – kérdezte bizonytalanul, és Itachi nehezen, de visszafogta a nevetését.

- Tudom – mondta végül. – Na és meddig van rendben, az a kis... tapi? – érdeklődött mosolyogva, és Sakura egy csúnya pillantást vetett rá, mert pontosan tudta, hogy éppen a szóhasználatán szórakozik.

- Ö... Én... – A lány végül megragadta a kezét, és felcsúsztatta a combja közepéig, míg kirázta a hideg. – Idáig – mondta végül határozottan, nyugodtságot erőltetve magára bólintott.

Itachi mosolyogva közelebb hajolt hozzá, hogy rávegye végre, hogy a szemébe is nézzen, ne csak mindenhova máshová, de az erőfeszítéseit nem koronázta siker, így hát előrehajolt, és gyengéden megcsókolta Sakura nyakát egészen a füle alatt.
- Ugye tudod, hogy nem akartam feljebb nyúlni a térdednél? – érdeklődte meg a fülébe suttogva, és mikor a lányt kirázta a hideg, halkan felnevetett, a fogai megkarcolták Sakura fülcimpáját.

- Tényleg egy ördög vagy, Itachi Uchiha – motyogta maga elé a lány, és Itachi ettől még jobban nevetett, az ujjai megszorították a combját, hogy aztán finoman végigsimogassa rajta a puha bőrt.

- Akkor azt hiszem, ki kéne engesztelned, mielőtt még több bajt okozok – lehelte egy széles mosollyal a vállgödrébe, és a bal keze is felcsúszott a combjára.

A lábai közt ült, de hála az égnek még elég távol, bár talán így is túl közel. Egy percbe telt, hogy Sakura felfogja, hogyha mindkét keze a combján van, akkor ami a lábszárához ér, az határozottan nem a keze, és érezte, hogy fülig elvörösödik.

- Itachi.

- Hm?

- Vidd arrébb a... problémád.

- Szerintem nagyon jó helyen van ott a problémám – hümmögte Itachi közvetlenül a kulcscsontja alá, mielőtt lágyan megcsókolta volna a párától nyirkos bőrét. – De ha szeretnéd, tudnék neki jobb helyet is – tette még hozzá, a kezei felfelé mozdultak, és Sakura már nyúlt volna, hogy megállítsa, de nem kellett.

Azt hitte egy pillanatig, hogy átlépi az éppen most meghúzott határokat, de aztán a tenyere a combja, a feneke oldalán simított végig, hogy a csípőjén állapodjon meg, és a lány kicsit szégyellte magát, hogy kételkedett benne. Tudta, hogy nem fog semmit tenni, amivel ő nincsen rendben.

És akármennyire is zavarban volt tőle, hogy amit ártatlan együtt fürdésnek szánt jóval komolyabbra fordult, akarta, hogy hozzáérjen. Szerette, ahogy megérinti, hogy egyszerre nyugodt és lágy az érintése, és mégis magában hordozza az ígéretet valami komolyabbra. Érzékibbre. Megnyugtató volt, és határozottan izgató, és annak ellenére, hogy tudta, akarja Itachit, nem csak az érintéseit, hanem őt magát is, de nem volt benne biztos, hogy készen áll rá, hogy ennél több történjen köztük.

A feje már most ködös volt és zavaros, ahogy lehunyta a szemét, mielőtt elkapja a szédülés az érzéstől, ahogy a férfi a bőrét cirógatva visszatért a combjára, az ujjbegyei finoman, leheletszerűen megérintették azt az apró helyet, ahol a combja és a csípőcsontján feszülő bőr összeért, aztán lejjebb csúsztak, ezúttal a combja belső részére, valószínűleg hajszálra ugyanott, ahol meghúzta a határvonalat.

- Jobb... helyet? - kérdezte végül zavartan, fel sem fogva mit ismétel meg, és Itachi sóvárgástól sötét szemei az arcát fürkészték, a még mindig lehunyt szemhéját, a résnyire nyílt ajkak között azt a világos rózsaszín nedvességet, amiről pontosan tudta, hogy milyen puha és milyen az íze.

- Igen - mormolta közelebb hajolva hozzá, a szája hajszálnyira az övétől, míg az agya a gondolattal játszott, hogy Sakura meztelen, teljesen meztelen, és elég lenne, ha pár centivel közelebb mozdulna ahhoz, hogy az ölébe húzza, és a combjai közé csússzon. A gondolat keltette fájdalmasan jó érzés végiglüktetett a lány lábának feszülő merevedésén, és pontosan tudta, hogy Sakura is érzi. A bőrén. A nedves, bársonyos, meleg bőrén, amitől arra kellett gondolnia, milyen érzés lenne a tenyerét felcsúsztatni a lába közé, az ujjaival felfedezni, elmerülni benne, és az arcát figyelni, amíg elélvez. - Egy sokkal, sokkal jobb helyet - suttogta a szájába, és megcsókolta lassan, de szenvedélyesen, a lány pedig megremegett, mintha érezné, mire gondol, mintha tudná, hogy a fejében mi játszódik le.

- Égve hagytam a tűzhelyet - zihálta hirtelen Sakura, a karját felcsúsztatta a kád szélére, mielőtt a vízbe ejtette volna a könyvét, és a másik keze Itachi hajába markolt, a nyaka hátrahajlott, hogy a férfi jobban hozzáférjen.

- Ráér - szuszogta a nyakába Itachi, pontosan tudva, hogy ez csak egy rosszul rögtönzött kifogás. - Ez a... - Megcsókolta a torkát, aztán a kulcscsontját. -... beszélgetés most sokkal... - A szája a vállára csúszott, a nyelve finoman hozzáért a nyirkos bőréhez. -... érdekesebb.

Sakura könyve hangosan puffant a földön, teljesen elfeledve, ahogy a lány már üres keze Itachi vállára simulva megszorult a féken tartott izmokon. A tenyere alatt érezte a forró bőrét, lejjebb a csípője apró, önkéntelen mozdulatát, amitől a lábának tapadó férfiassága feljebb mozdult, már majdnem a térdéhez ért. Arra gondolt, elég lenne előrecsúsznia egy kicsit, Itachi testének simulnia, hogy a hasán érezze, hogy az ölének szoruljon, érezze mennyire felizgatta már csak az ötlet is, hogy milyen közel áll hozzá, hogy ott érintse meg, ahol még soha senki előtte.

- Borzasztóan viselkedsz - sóhajtotta végül reszketve a férfi tenyere alatt, ami lassan, érzékien cirógatta a combja belső felét, és egyetlen, aprócska hőn áhított mozdulatot sem tett, hogy feljebb kússzon a bőrén.

- Most éppen nem viselkedem - vallotta be Itachi suttogva a vállának, a bal keze a víz és a habok alatt a mellére simult, a hüvelykujja körkörösen a kemény mellbimbóját dörzsölte, alaposan kiélvezve a puha, feszes halmot a markában.

- Mm.

Itachi mélyen belélegzett, magába szívta Sakura és a habfürdő tiszta, édes illatát. Az izzó sharinganok a szája nyomát követve végigsiklottak a lány vállától a nyakáig, majd le a kulcscsontján át a mellei épphogy csak látszó domborulatára, aztán egy pillanatra megállt, a tekintete, a keze. Sakura lába megmoccant, a talpa a vádlijához ért, ahogy lassan lejjebb csúszott. A felsőteste vállig elmerült a vízben, a combja pedig a merevedésének feszült, lassan, finoman nekinyomta a bőrét, aztán megmozdult újra, ráérősen felfelé, aztán le és újra fel, Itachi pedig szinte hörögve kapott levegő után, mikor rájött, hogy nem véletlenül csinálja, nem amiatt, mert próbál kényelmesebben elhelyezkedni. Hogy azért helyezkedik, hogy hozzáférjen. Hogy ingerelje.

- Sakura - nyögte rekedten a lány nyakába, az ujjai a térdére kulcsolódtak, hogy megállítsák a lábát. - Ez nem túl jó ötlet...
- Miért? - kérdezte kábán Sakura, a keze lecsúszott a férfi válláról a mellkasára, majd a hasára, hogy kicsivel a köldöke felett finoman belemélyeszthesse a körmeit a bőrébe. - Csak te játszhatsz piszkosan? - érdeklődte meg pimaszul, és a keze csak egy centit mozdult lefelé, mikor Itachi keze a csuklója köré fonódott. - Csak te izgathatsz fel engem?

Itachi elhúzódott tőle, a sharinganjai még mindig vágytól sötéten, de bizonytalanul ráfókuszáltak a homályos zöld szemekre, az arcát fürkészték. Keresett valamit, és a lány tudta is mit, de csak annyit ért el vele, hogy szinte teljesen lehűtötte azzal a kissé hitetlenkedő, mérlegelő pillantásával. A hallgatásával. A kezeivel, amik még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy visszatartsák, ahelyett hogy simogatták és cirógatták volna ahogyan eddig.

- Én... - kezdte végül Itachi lassan, mozdulatlanul rámeredve, mintha csak nehezen tudná rávenni magát, hogy értelmes szavakat préseljen ki a száján. - Ez nem jó ötlet - ismételte meg végül rekedten, és Sakura végleg kijózanodva visszabámult rá.

- Nos, nem az én ötletem volt - felelte kicsit élesebben, mint szerette volna, és érezte, hogy a vágy helyét lassan a tehetetlenség és a düh veszi át.

- Tudom. Sajnálom.

- Sajnálod - ismételte meg Sakura lehunyt szemmel, a hangja betűnként hűlt ki, ahogyan a teste is az imént. - Igazán? - felpillantott, a mérges tekintete Itachi bűntudatos pillantásával találkozott, de az a kifejezés a szemeiben végleg elpattintotta benne az utolsó szálat, ami visszatartotta eddig. - Kifelé. - A hangja olyan volt, mintha megfulladni készülne, és újra becsukta a szemét, hogy ne kelljen a férfira néznie. Itachi nem mozdult, nem hallotta a víz mozgását, de nem moccant ő sem, legyűrte a torkán a haragot, amennyire csak képes volt rá, bár tudta, hogy nem túl sikeres benne. - Azt mondtam, kifelé.

- Sakura...

- Tudom, hogy nem vagy sem süket, sem értelmi fogyatékos, tehát pontosan értetted, amit mondtam. - A szavak a száján szinte fájtak, de határozottak voltak és elutasítóak, olyan fájdalmasan véglegesek, hogy Itachi a mellkasában érezte őket. - Én pedig, veled ellentétben pontosan azt gondolom, amit mondok és amit teszek, szóval azt hiszem... - Sakura dühös hangja elhallgatott, egy pillanatig súlyos, neheztelő csönd ült közéjük, majd a lány keze lassan megmozdult, és a feje tetején zavartan a rózsaszín tincsek közé csúszott. - Csak... hagyj magamra. Szükségem van... egy kis időre egyedül.

Sakura még mindig lehunyt szemmel megfordult, majd feltérdelt és kihajolt a kádból, hogy felvegye a padlón elárvultan heverő könyvet, míg hallotta, ahogy Itachi kiszáll mögötte a vízből és maga köré tekerve a törölközőjét behúzza maga után a függönyt. Visszafordult és leült, kinyújtotta a lábát, majd maga elé meredve próbált lenyugodni. Felnőtt férfi létére annyira... annyira ostobán tudott viselkedni, hogy legszívesebben utánament volna, csak hogy a nyaka köré kulcsolja az ujjait és addig szorítsa, amíg el nem lilul.

Fújt egyet, hevesen kinyitotta a könyvét, aztán rámeredt a szavakra, azokra az egyébként értelmes és érdekes szavakra, amik most képtelenek voltak eljutni az agyáig. Egy hosszú percig a fekete betűkre bámult, de már meg sem próbálta felfogni őket, mert tudta, semmi értelme, és végül egy frusztrált nyögéssel elhajította azt a briliáns, vacak könyvet, mintha csak a lapok hibája lett volna minden. A kötet hangosan csattant a fapadlón, és Sakura elengedte magát, belecsúszott a vízbe egészen a feje búbjáig, hogy aztán másfél hosszú percig a víz alatti furcsa, tompa hangokat hallgassa.

Talán tényleg fojtogatnia kéne hozzá, hogy végre kiürüljön annyira az a zseniálisan hülye feje, hogy felfogja, tényleg szeretkezni akar vele.

***

Mikor Sakura vizes hajjal, fürdőköpenyben kilépett a konyhába, Itachi idegesen felpillantott az asztalról, és már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a lány felemelte a kezét és elhallgatatta, mielőtt akár csak esélye is lett volna megnyikkanni.

- Még nem. Szükségem van valami ihatóra és öt percre - motyogta higgadtan és Itachi hallgatott, a tekintete követte, ahogy a pulthoz lépett, és töltött magának egy bögrével a még meleg teából. A csípőjével a konyhapultnak támaszkodva lassan elkortyolgatta, míg kifürkészhetetlen arccal kibámult az ablakon, majd mikor kiürült a bögréje, újratöltötte és lassan leült az asztalhoz.

A saját ujjait nézve a halványsárga porcelánon egy pillanatig még várt, összeszedte magát és aztán lassan felnézett, Itachira meredt. Nem akart megszólalni, de mikor rájött, hogy a férfi tekintetében még mindig ugyanaz a bocsánatkérő kifejezés ül, elsötétült a szeme.

- Ne nézz így rám, Itachi Uchiha - sziszegte, aztán felsóhajtott, és lehajtotta a fejét az asztalra. Lehunyt szemmel nekinyomta a homlokát a fának, aztán vett egy lassú, mély lélegzetet. - Én... Rosszul csinálok valamit? - motyogta végül kicsit zavartan az asztallapnak, és kinyitotta a szemeit.

- Tessék? - kérdezte Itachi hitetlenkedve a homlokát ráncolva, a hangja pont olyan feszült volt, mint az övé az előbb.

- Azt kérdeztem, hogy rosszul csinálok-e valamit - ismételte meg Sakura lassan felemelve a fejét, és idegesen felsandított rá. - Úgy értem, nem vagyok elég... világos? Vagy csak rosszul csinálom a... dolgokat, hogy nem tudod abbahagyni azt az... istenverte gondolkozást, amiért mindig így... végződnek a... dolgok? - Itachi figyelte, ahogy a lány nyugtalanul megnyalja a száját, míg az asztalra meredve furcsa ritmust dobol ki az előtte álló bögre oldalán. - Mert nem igazán tudom, mit csinálok, csak teszem, ami jónak tűnik, de talán nem... Úgy értem, persze, tudom, hogy mit csinálok - folytatta egy sóhajjal a szemét forgatva, mintha különösen ostobának találná a saját szavait. -, csak nem tudom, mi az, amit... szeretsz, és talán nem csinálom jól, és...

- Dehogyis, nem, nem egek, nem, dehogy - szakadt ki Itachiból a heves, szörnyülködő tiltakozás. - Nem. - Sakura az alsóajkát rágva idegesen felpislantott rá, mielőtt elpirulva visszafordította volna a tekintetét a bögréjére. - Ne is gondolj ilyesmire - szusszant fel zaklatottan a férfi, és a tenyere ráborult a másik kézfejére a meleg porcelánon. - Sakura, semmit nem csinálsz rosszul. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe ez a baromság? - kérdezte végül kicsit mérgesen, és a lány rábámult.

- Ha semmit nem csinálok rosszul, akkor mégis mi a baj? - kérdezett vissza indulatosan, és kellett egy pillanat, hogy újra lehiggadjon. - Akkor miért nem... Miért nem tudod abbahagyni a gondolkozást közben? Végig hallom, ahogy kattog az agyad és iszonyatosan bosszantó tud lenni, tényleg. Tudom, hogy nehéz, hogy neked is nehéz, de ha nekem megy, ha én képes vagyok rá, akkor te miért nem? Az egyik pillanatban mindenhol ott vagy, aztán csinálok valamit, amivel próbálom megértetni veled, hogy ez jó, hogy rendben vagyok vele, még a folytatással is, hogy... Hogy akarlak, és akkor hirtelen eltűnsz, kihátrálsz, mintha csak... szórakoznál velem, és ez pokolian összezavar és nem... - Sakura hangja elcsuklott, és Itachi egy másodpercre látta, hogy a szemeit elfutja a könny, mielőtt gyorsan lehunyta volna őket.

Rövid, de súlyos csend ült a konyhára és a lány érezte, hogy Itachi ujjai eltűnnek a kézfejéről.

- Sakura. - A komoly, komor hang közelebbről jött, mint ahogy várta, és mikor felpillantott, Itachi a széke mellett térdelt, gyengéden az arcához ért, mielőtt egy nehézkes sóhajjal folytatta. - Komolyan gondolom. Ezt az egészet. Kettőnket. Sokkal komolyabban, mint ahogy kellene, mint ahogy szabadna, túl azon a határon, ahol már egyenesen őrültségnek lehet nevezni, és bár semmilyen mentségem vagy jogom sincsen rá, nem fogom abbahagyni, amíg azt nem mondod, hogy hagyjam abba. És biztos vagyok benne, hogy kezdek becsavarodni, mert valószínűleg még akkor sem tudnám megállítani magam, ha akarnám, ha te akarnád, és igen, valószínűleg ezzel most megnyerem magamnak a világ legnagyobb idiótája címet, de legyen. Kedvellek, fontos vagy nekem és csak ezután kívánlak, akármennyire furcsán is hangzik. - Sakura kicsit meglepetten bámult rá, de nem hagyta abba. Szükséges volt, és jólesett, mintha súlyokat vett volna le a saját válláról. - Megmondtam már, hogy nekem nem a szex kell, és nem is akarom, amíg nem vagy felkészülve rá, és tudom, hogy nem vagy. Ha valaha...

- Ne döntsd el helyettem - vágott a szavába halkan, kis híján suttogva a lány, és Itachi leeresztette a kezét. - Ez az én döntésem, Itachi, és semmi jogod helyettem dönteni arról, hogy mit akarok és mit nem - mondta határozottabban. - Tudom, hogy jó szándékkal teszed, de az agyamra mész ezzel. Nem tudod, hogy nekem mi a jó, nem tudhatod, mert te nem vagy én és nem dönthetsz helyettem. Mégis ezt csinálod és ez nem helyes. Igen, kicsit bizonytalan vagyok még - ismerte el lassan, a kezét kinyújtva a vállához ért, és elrévedve végigsimította a másik bőrét. - De mindig az leszek. Ezt nem fogja megváltoztatni az idő, nem fogja teljesen eltüntetni soha, az egyetlen, ami felülírhatja az egy legalább kicsivel kellemesebb tapasztalat és ezen te sem tudsz változtatni. Nem, nem vagyok százszázalékig biztos, de a fenébe is, soha nem leszek - szusszantott fel homlokráncolva, és az ujjai végigfutottak Itachi nyakán. - Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem bármi komolyabbra, de ugyanakkor tudom, amit neked is tudnod kéne, hogy ez nem egy átkozott vizsga, ez nem egy teszt, amire hiánytalanul fel lehet készülni. Soha nem lesz tökéletes. És akkor csinálsz velem valamit, amitől az lesz. Hozzámérsz és megcsókolsz, és akkor már csak te vagy és... és a francba az egésszel, olyankor minden tökéletes, és nem félek a folytatástól, hanem akarom, szeretném, ha nem hagynád abba, amikor végre én is aktívan reagálok, csak továbblépnénk rajta, és szeretkeznénk, mert szeretkezni akarok veled, akkor is, ha nem hiszed el, akkor is, ha...

- Rendben - mondta gyorsan Itachi, mielőtt folytathatta volna, mert attól félt újra elveszti az önuralmát a szavaitól. - Rendben, értem. Én... - A férfi felsóhajtott, Sakura kezéért nyúlt, hogy elhúzza a nyakától, és összekulcsolta az ujjaikat. - Tudom, miről beszélsz, de szeretném, hogyha valaha is megtörténik...

- Fejezd be ezt - meredt rá Sakura egy kicsit mérgesen, és az ujjai megszorultak az övéi között. - Még mindig úgy beszélsz róla, mintha valami átkozott tündérmese lenne, amit képtelen vagy elhinni.

- Nos, nem könnyű elhinni, hogy mindazok után ami történt veled, ez az, amit igazán szeretnél - morogta Itachi és folytatta, mielőtt a lány a pillantásából ítélve csúnya szavak zömét zúdította volna rá. - Csak hadd mondjam el végre. Azt szeretném, hogy ha... Hogy amikor megtörténik - helyesbített gyorsan Sakura tekintetét látva -, hogy jól érezd magad közben, hogy ne feszengj és nem akarom, hogy megbánd utána az egészet. Szeretném, ha tökéletes lenne, vagy legalábbis a lehető legközelebb állna hozzá és...

- Ha arra vársz, hogy az legyen, akkor inkább csak felejtsük el - sóhajtotta a lány türelmetlenül. - Ez nem egy küldetés, nem egy vizsga, Itachi, kérlek, értsd már meg. Nincs olyan, hogy tökéletes. Érzésekről beszélsz, rólunk. Tudod, hogy csak emberek vagyunk. Nem gépek, nem fegyverek, nem tárgyak, emberek. Az emberek nem tökéletesek, és hibáznak, csinálnak ostoba és rossz dolgokat. Választanak rosszul, döntenek rosszul, mert emberek. Olyan nehéz csak emberi lénynek lenned végre és nem csak shinobinak? Nem könnyű, még nekem sem könnyű, és tudom, hogy mennyire nehéz néha önmagadnak lenni, amikor kikapcsolsz, de akkor is meg kell tenned, ki kell kapcsolnod néha, mielőtt beleőrülsz. Soha nem határoltad még el magad attól a részedtől, a ninjától?

- Nem. Soha - felelte lassan, őszintén a férfi, és lehunyta a szemét, mielőtt a pillantása találkozott volna Sakuráéval.

- Ugye tudod, hogy ez nem egészséges, Itachi? Ez őrültség.

- Igen, tudom, de... ez vagyok én, Sakura. Shinobi. Semmi más. Legalábbis, eddig ennyi voltam.

- Ne beszélj butaságokat - suttogta a lány, és az ujjai a hajába csúsztak a tarkóján. - Soha nem voltál csak shinobi. Mindig törődtél Sasukéval, nem igaz? - kérdezte halkan, és Itachi kinyitotta a szemét, hogy ránézzen. - Harmincnyolcadik szabály - mosolyogta végül lágyan. - Egy shinobi soha nem mutat gyengeséget. Soha nem voltál csak és kizárólag shinobi. Érzel, félsz, bizonytalan vagy, törődsz másokkal és akármennyire is megijeszt, szükséged van kapcsolatokra, társaságra, még akkor is, ha alapjáraton magányos típus vagy, de akkor is ember vagy, Itachi, nem egy fegyver. Nem vagy gyilkológép, nem eszköz vagy. Ember vagy, Itachi.

Itachi moccanatlanul rámeredt, a szavai lassan bekúsztak a bőre alá, és tudta, hogy újra ott van, azon a hullámvasúton, ami olyan átkozottul boldoggá tette. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy elöntse a hála; a tudat, hogy van aki végre nem úgy néz rá, mint egy gépre, mint egy fegyverre. Egész életében azzal a tudattal élt, hogy meg kell tennie dolgokat, amiket nem akar, vagy maga sem biztos benne, hogy akarja-e. Csak hagyta, hogy sodorja a klán akarata, Konoháé, az apjáé, aztán később az Akatsukié. Ó, ő döntött igen, nem tétlen nézője volt, nem, mindig aktívan részt vett mindenben, és megpróbált úgy cselekedni, hogy a lehető legjobbat hozza ki mindenből, amit lehetett, de végig, egészen végig csak egy eszköz volt. A teste csak egy szerkezet a kötelesség szolgálatában, az elméje egy fegyver a kényesebb helyzetekben. Azok a pillanatok, amikor nem érezte magát másnak csak embernek olyan ritkák voltak, hogy a két kezén képes lett volna megszámolni őket. És rövidek voltak. Nagyon rövidek.

Mióta Sakura szó szerint beviharzott az életébe nem volt olyan nehéz embernek lenni, mint előtte. A nyíltsága, a helyzethez képest való őszintesége az érzelmek sokasága, ami kiült az arcára, a kifejező, gyönyörű szemei, azok a könnyű, ítéletmentes, egyszerű szavak valahogyan kizárták a lehetőséget, hogy úgy viselkedjen, ahogyan eddig, hogy az maradjon, aki eddig volt. Lehetetlen volt mellette csak és kizárólag shinobinak lenni, még akkor is nehéz volt, mikor a pillanat azt követelte, és akármennyire is lefegyverző volt, akármennyire is félelmetes érzés, mert az volt, igen, félelem, akkor is képtelenség volt távolságtartónak, hidegnek és közömbösnek maradnia mellette. Olyan könnyen olvasztotta, rombolta le a falait, azokat a falakat, amiket saját maga épített, mert tudta, hogy szüksége van rá, ha tovább akarja folytatni az útját, amit kijelöltek neki, amit kijelölt magának, mintha csak a ruháját porolná le, mintha nem olyasmit tett volna, amit még soha senki előtte. Mintha nem olyat adott volna neki ezzel, mint amit még soha senki.

Mikor felnézett Sakura lágyan mosolygó arcára, tudta, hogy a sharinganjai melegek és igen, csordultig tele vannak azzal a szerelemmel, ami a mellkasában, a szívében égett most, de nem érdekelte, ha látja is, ha érzi is, ha tudja is, mert ő volt minden, amit valaha is akart, és tudta azt is, hogy most is ő minden, amit akar.

Azt akarta, hogy örökké az övé legyen, a mosolya, a szavai, a fénye, mindene. Nem állt messze tőle, hogy kimondja, hogy kinyissa a száját és elmondja neki, hogy szereti, hogy... Francba is. Itachi lehunyta a szemét és a lány ölébe hajtotta a fejét, hogy ne lássa az arcát, hogy nehogy kicsússzon a száján az a csodálatosan képtelen kérdés, ami fel akart szakadni belőle. Most kell abbahagyni, most mielőtt valami túl igazit mond, valamit, ami kipukkasztja a buborékokat körülöttük. Még egy pillanatig hagyta a gondolatait kalandozni, a hangjára gondolt, ami átjutott a falain és porrá zúzta őket, a mosolyára, ami megakadályozta, hogy újra felépítse őket, és végül az egész lényére, ahogy kitöltötte a helyet, amit felszabadított, arra, amit odahordott a falak helyére, és aztán elengedte az egész gondolatfolyamot, hagyta, hogy lassan üressé váljon a feje, és nem maradt benne semmi más csak Sakura.

Ember volt, és ember is akart maradni. Ameddig csak lehet.