Olyan távoli volt. Figyelte, ahogy pakolászik, a hátizsákjában matat, körbe-körbe járkál, már már szédeleg, és a szemei képtelenek bármire is hosszabb ideig koncentrálni. Figyelte, ahogy könyvvel a kezében a kanapéra kucorodik, hogy aztán némán, szinte pislogás nélkül meredjen a nyitott lapokra, aztán egy újabb tétova, elrévedő kör a házban, vízcsobogás, léptek halk csosszanása.

Valami nagyon nem volt rendben vele, és Itachi aggódó pillantása követte az utánalibbenő, rózsaszín  tincseket, ahogy a mosdó után újra a konyhába megy, aztán a verandára, majd vissza a hálóba, és onnan újra ki.

Arra gondolt, hogy ő tehet róla. Talán túlságosan erőltette a dolgokat. Erőszakos volt. Nem bírta elviselni.

A verandán talált rá, hanyatt fekve a világos faparkettán, a feje búbja a korlátnak támasztva, ahogy felfelé bámult az égre, a haja szétterült a vállai körül. A jobbján egy pohárban tea. Nem nyúlt hozzá, az ujjai gyengéden a feje fölött lévő fa köré fonódtak, mintha szüksége lenne egy érintésre, hogy képes legyen a valóságban maradni.

Olyan messze volt, hogy nem hallotta és nem érezte, mikor mellélépett, a szemét fürkészte, a benne lassan elvonuló felhőket, és nyelt egyet. Letérdelt mellé, kisimított egy puha tincset a homlokából, és figyelte, ahogy azok a távoli, zöld szemek felé fordulnak, végigsiklanak az arcán, az állkapcsának vonalán, az orrán, a homlokán, mielőtt a pillantásuk találkozott volna.

Bizonytalan volt a tekintete és kétségekkel teli, a férfi ujjai pedig megálltak a hajában a halántékánál, mielőtt elhúzta volna a kezét. A zöld szemeket fürkészte, aztán lehunyta a szemét, és lassan megmoccant, hogy egyedül hagyja, míg arra gondolt, mindent elrontott. Nem tudta, miért remélte egyáltalán, hogy képes lesz ezt jól csinálni, mikor soha nem is próbálta. Talán túlbecsülte önmagát, túlságosan elbizakodott volt, az az átkozott tökéletesség tette ezt vele, hogy mindig mindent elsőre jól csinált. Mindig is hibázni akart, és legszívesebben nevetett volna magán, amikor eszébe jutott, hogy soha nem sikerült, csak most, az egyetlen, átkozott alkalommal, amikor nem akart elszúrni valamit.

Mikor megérezte a tenyerét a combján egy pillanatig nem fogta fel, mi történik, lehunyt szemmel megállt, félig térdelve, félig felemelkedve, aztán megrándult a szemöldöke, és kinyitotta a szemét, hogy a lányra nézzen. Újra ott volt vele, nem csak testben, hanem lélekben is, halvány, szomorú mosoly remegett a száján, és az ujjai a combjába mélyedtek, marasztalón belekapaszkodtak, mintha szüksége lenne rá, hogy ott legyen. Hogy itt maradhasson vele.

Némán bámult rá, és nem mert megmozdulni, még akkor sem, mikor Sakura ujjai elengedték a korlátot és a keze után nyúltak. A hüvelykujja kíváncsian, tapogatózón végigsimított a csuklója belső felén, mintha önmagát, a határait próbálgatná, a tekintete egy pillanatra sem engedte el az övét. Mikor semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarna moccanni, a karcsú ujjak a csuklójára fonódtak, és finoman maga felé húzta a kezét, és ezzel őt is, amíg ott nem térdelt mellette, a lány felhúzott lábával a combjai között, a feje mellett támaszkodva.

A fekete szemek az arcvonásait vizslatták, a lassan eltűnő mosolya helyén keresve valamit, míg Sakura tenyere lassan felcsúszott a meztelen alkarjára, majd a könyökhajlatán át a bicepszéig. Az ujjai körberajzolták az ANBU tetoválását, végigsimítottak a vállán, és a tarkóját megállva gyengéden a szájára vonta a száját.

Itachi teljesen megdermedt, a teste elfelejtett reagálni, ahogy az agyában tudatosult, mi történik. Sakura... kezdeményez. Az ajkai melegek voltak az övéi alatt, elfogadók, invitálók és kérlelők, az ujjai lecsúsztak a tarkójáról a meztelen hátára, a lapockái közé, az érintése merész volt, sürgető és forró, szinte égette a bőrét. Mikor a lány szája résnyire nyílt az övé alatt, a sharinganja magától aktiválódott a félig lehunyt szemhéja mögött, aztán megérezte a nyelvét az alsóajkán, és végre, végre, képes volt reagálni, beengedni és magába inni mindazt, amit felajánlott. Elfogadás, megértés... vágy.

Sakura leeresztette a lábát, ami köztük volt, a tenyere a derekának feszült, és Itachi lassan arrébb mozdult, lehunyt szemmel ráfeküdt, az alkarján támaszkodva becsempészte az ujjait a puha rózsaszín tincsek közé, egészen addig, míg a mutatóujja a vörös masnihoz nem ért a hajában. A teste puha volt alatta, törődő és befogadó. Ahogy a nyelvük újra meg újra találkozott, mintha szikrázott volna valami a szemhéja mögött, mintha tűzijátékot nézne, és a gondolat magával hozott egy másikat, a derekának vonalát a vörös ruhában a tenyere alatt. A keze a gondolatot követve megtalálta azt a hajlékony derekat, a csípőjéhez ért, a hüvelykujja a csípőcsontján feszülő selymes bőrt cirógatta. A mozdulatra válaszul félhosszú körmök mélyedtek a hátába a gerince mellett.

Egek, kezdeményez. A feje egy pillanatra olyan riasztóan üressé vált, hogy szinte megrémült tőle. Sakura csókolja meg őt. Megérinti őt. Közelebb húzza. Elmélyíti a csókot. Egy mély, mély lélegzettel arra gondolt, ez olyasmi, amit soha nem várt volna tőle. Soha. Mármint, tényleg, soha ebben az életben. Valószínűleg még a következőben sem. És mégis... Basszameg. Tudta, ha így folytatja, ha így ér hozzá, még arra sem lesz képes, hogy legalább a nappaliig eljusson vele a karjában.

Az az áruló tenyere pedig, mintha egyáltalán nem érdekelné, mit gondol, a lány combjára siklott, két ujja a rövidnadrágja szoros, fekete anyaga alá csúszott, ameddig csak tudott, a combja közepéig. Azok az áruló ujjak élvezettel belemélyedtek az érintése alatt megfeszülő izomba. Sakura halkan a szájába nyögött, és az agya egy pillanatra újra teljesen kiürült, mikor a lány jobb lába a térdhajlatába simult, mert előre érezte a következő mozdulatot. A dereka köré fogja kulcsolni azokat a gyönyörű lábakat, és akkor neki annyi. Az önuralmának, a türelmének is.

Sakura tenyere eltűnt a hátáról, hogy aztán a férfi derekába markoljon, mintha még közelebb akarná húzni, mintha lenne még köztük egyáltalán hely, és Itachit csak egy halk hang mentette meg tőle, hogy abban a pillanatban elveszítse a fejét; az üveg koccanása. Felemelte a fejét, és zavartan a hang irányába bámult, hogy aztán megdermedve, némán rámeredjen a felborított pohárra kettejük mellett. A tea az utolsó cseppig kiborult, és a veranda szomjas fája szinte nyelte magába a folyadékot.

A férfi elrebegett egy néma hálaimát az isteneknek, és úgy térdelt föl, hogy eltávolodjon Sakurától, mintha a lány megégette volna. A ködös, zöld szemekbe bámult, és minden erejére szüksége volt hozzá, hogy ne feküdjön vissza arra a puha, illatos testre, és addig csókolja azokat a duzzadt, rózsaszín ajkakat, amíg teljesen érzéketlenek nem lesznek. Szorosan lehunyt szemmel megrázta a fejét, mintha az iménti gondolatokat is kirázhatná belőle ezzel és csalódottan vette tudomásul, hogy nem sikerült.

- Nem akartam fellökni... – kezdte lassan Itachi, de a hangja olyan karcos volt, hogy szinte rögtön el is hallgatott.

Mikor kinyitotta a szemét, Sakura halvány, szomorkás mosolyára meredt, és egyszerűen nem tudta mire vélni a dolgot. Először olyan távoli, mintha nem akarna itt lenni vele, aztán magára húzza, megcsókolja, és aztán úgy néz rá, mintha minden fájna. Sosem fogja megérteni.

- Én voltam – felelte a lány, felnyúlt, hogy az arcához érjen, végigcsúsztatta a mutatóujját Itachi még nedves száján. – Direkt csináltam – tette még hozzá egy fanyar mosollyal, aztán a tenyere újra a tarkójára simult, hogy megint magához húzza, és Itachi homlokráncolva rámeredt. Ő kezdeményez, aztán szándékosan megzavarja magukat, és aztán újra akarja kezdeni? Mi? – Már megint gondolkozol – mormolta Sakura rosszallóan, és az ujjai egy hajszállal nagyobb nyomást gyakoroltak a nyakára, hogy végre lehajoljon hozzá, és újra megcsókolja. – Hagyd abba.

Itachi üres szemekkel, összezavarodva bámult rá, a szemöldökei összeszaladtak.

- Sakura... – kezdte lassan, bizonytalanul, de végül nem tudta, mit is mondhatna, így újra elhallgatott, és próbálta nem észrevenni azt a kicsit csalódott csillanást a zöld szemekben.

A lány az alkarjára támaszkodva felült, és ő arrébb húzódott, a sarkára ereszkedett, hogy helyet hagyjon neki. Sakura felsóhajtott és rámosolygott, míg lassan bólintott.

- Oké – mondta lassan, mintha mindent értene. – Van kedved edzeni? – kérdezte végül Itachi arcát fürkészve, és a férfi egy hosszú, néma perc után kissé bizonytalanul rábólintott.  – Jó. Azt hiszem, most igazán szükségem van rá, hogy kifárasszam magam – tette hozzá Sakura a semmibe meredve, aztán megrebbent a szempillája, és Itachira sandított a szeme sarkából. – Mármint... – zavartan elhallgatott, aztán halkan felnevetett saját magán, és figyelte, ahogy a férfi is elmosolyodik végre.

- Azt hiszem, ebben segíthetek – mondta végül lassan Itachi, és a lány összehúzott szemekkel rábámult.

- Most üsselek meg, vagy később? – kérdezte a csípőjére csúsztatott kézzel, mire Itachi felnevetett, és felállt, majd a kezét nyújtva felhúzta őt is.

- Csak öt percet kérek, és utána megüthetsz – ajánlotta fel nagylelkűen, és óvatosan megcsókolta, mintha attól félne megint elragadtatják magukat, aztán bement a házba, és Sakura egy sóhajjal nekitámaszkodott a fakorlátnak.

Hideg és meleg. Vajon mi a fenét kéne tennie, hogy véglegesen előcsalogassa az igazi Itachit? Fogalma sem volt. Mondjuk ez nem jelentette azt, hogy nem fogja többet megpróbálni.

*****

<i> Tobirama a szeme sarkából Mitsukóra pillantott, próbálta elkapni az arcát a tekintetével egyetlen pillanatra, de nehéz volt a kapucnival a fején. Mikor egy nagyobb szélroham végre engedett neki egy gyors pillantást arra a szép arcra, szinte rögtön megállt. Mitsuko kérdések nélkül figyelte, ahogy leguggol, és a hóba ássa a csupasz jobb tenyerét. A kesztyűi az ő kezén voltak, és erre a gondolatra újra mosolyognia kellett, mint mikor Tobirama ellentmondást nem tűrő pillantással felhúzta a kezére a túlméretezett, világoskék kesztyűket.

A férfi tekintete újra meg újra visszatért hozzá, és végül egy mosollyal felállt, és megint megfogta a kezét.

- Rendben. Kiveszünk egy szobát, és alszol egyet, mielőtt továbbmegyünk – mondta nyugodtan, és Mitsuko tudta, hogy nem érzékelt senkit, akitől tartaniuk kellett volna.

- Még nem vagyunk elég messze, és jól vagyok, minden... – kezdte, de a férfi megszorította a kezét.

- Megállunk, és pihenni fogsz. Nem foglak végigráncigálni a fél világon, Mitsuko. Terhes vagy, vigyáznod kell magadra.
A lány a másik arcát fürkészte, majd halkan felnevetett, és végül bólintott.

- Rendben. De csak akkor, ha te is alszol kicsit – mondta.

- Egy kicsit – egyezett bele vonakodva Tobirama, aztán csöndben voltak, míg el nem értek egy fogadóig.

A férfi a szeme sarkából Mitsuko arcát fürkészve kért egy szobát, de a lány csak mosolyogva nézte a képeket a recepció falán, mintha nem is hallaná, hogy nem két ágyat kért. Mikor Tobirama megkapta a kulcsot, mellélépett, és a lány habozás nélkül a kezébe csúsztatta a kezét. Felmentek az emeletre, majd még egy lépcsősoron, és végül végig egy hosszú folyosón. Már majdnem a végén jártak, mikor a férfi megállt, és kinyitotta az ajtót. Előreengedte, aztán mellélépett, és lehúzta Mitsuko fejéről a köpenye prémes szélű csuklyáját, hogy lássa az arcát. A lány nyugodtan az ágyra meredt, majd ránézett, és elmosolyodott, a köpeny kapcsához nyúlt, hogy levegye, de Tobirama megelőzte.

Az ujjai között hangosan szétpattant a kapocs, és egy pillanatra rámeredt a kezére, mikor rájött, hogy eltörte. Mitsuko halkan a tenyerébe kuncogott, és megfogta a kezét.

- Majd kicserélem, mielőtt elindulunk – mondta nyugodtan mosolyogva, és Tobirama az ujjait a másik ujjai köré fonva előrehajolt, hogy lágyan megcsókolja.

A köpenye hangosan puffant a földön, a bal keze lassan, hezitálva végigsiklott az oldalán, hogy aztán tétován a gömbölyű hasához érjen, és mikor Mitsuko finoman belemosolygott a csókba, rásimította a tenyerét. Furcsa érzés volt így hozzáérni egy nőhőz, aki nem csak hogy terhes volt, de még csak nem is tőle volt terhes. Az anyját jutatta eszébe, mikor Itamát hordta ki, és a bőre melegére az ujjai alatt, a ragyogó mosolyára, amikor megsúgta neki, hogy kisöccse lesz, és minden ellenére, a világ összes ostoba, pusztító dolga ellenére is, akkor volt a legboldogabb a világon. Egy kistestvér, egy fiú. Akire vigyázhat, akit szerethet, akit taníthat.

Valami apró simult a tenyerébe, Mitsuko bőrével borított meleg, aprócska dudor, könyök, vagy tenyér, vagy térd, vagy talp, és érezte, ahogy elolvad a szíve, és elűzi az odakinti pokoli időjárás fagyának az utolsó leheletét is. Nehéz volt nem arra gondolni, hogy Madara Uchiha gyermekét érzi a tenyerében, de megtette. És akármilyen nehéz is volt elfogadni, hogy a nő, akit szeret más gyermekét védi, olyasvalakiét, akit sosem kedvelt, akire féltékeny volt, akit legszívesebben két kézzel fojtott volna a saját vérébe, mégis elfogadta. El kellett fogadja. Az a gyerek Mitsukóé is, és ő szereti ezt a lányt, mindenét szereti, minden részét, még azt is, ami mostantól örökké Madarához köti majd.

Hátrébbhúzódott, és a lányra nézett, az arcát fürkészte, és újra érezte azt a finom mozgást a tenyerében. Lassan elmosolyodott, és figyelte, ahogy Mitsuko egy hasonló mosollyal válaszol az övére.

- Nagyon szeretnék jó apja lenni – suttogta vágyakozón, az ujjai követték a baba mozgását, mintha nem akarná elengedni az érzést. – Ha úgy gondolod, méltó vagyok rá.

- Tobirama – suttogta halkan, meglepetten Mitsuko, a keze a férfi kézfejére simult, és elfutotta a szemét a könny. – Nem kell ezt csinálnod. Nem kell, hogy...

- Szeretném. Őszintén – vágott a szavába szenvedélyesen, és a másik keze a csípőjére tévedt, hogy magához húzhassa. – Kérlek – könyörögte halkan. – Kérlek. Engedd meg, hogy apa legyek. Hogy az ő apja legyek – suttogta, az ujjai lágyan megcirógatták az újra meg újra a kezének feszülő puklit a lány hasán, és ahogy az arcát Mitsukóéhoz érintette, érezte a forró könnyeket szétmaszatolódni az arcán. – Kérlek.

- Köszönöm – zokogta a fülébe a lány, a keze a vállán volt, és görcsösen szorította, mintha kapaszkodnia kéne belé, hogy legyen elég ereje kimondani ezeket a szavakat. – Köszönöm. </i>

*****

Ayame az ablaknál állt, mikor a férje belépett a bejárati ajtón, de nem fordult meg. A kertet figyelte, a lassan virágba boruló csereszenyefákat, és arra gondolt idén igazán későn nyílnak. Május közepe, és még csak most indultak virágzásnak. A lányára gondolt, arra, hogy most nem lesz itt, amikor igazában kinyílnak a virágok a kertben, és a gondolat fájt. Az ablakpárkányra nézett, és finoman megérintette a a szép, karcsú, fehér vázába állított kék írisz egy szirmát.

- Ayame? Itthon vagy? – kérdezte Daichi, és az asszony megfordult, lágy mosolyt villantott a férjére, aki már a nappali ajtajában állt.

- Szervusz, drágám – mondta halkan, és összekulcsolta a karjait a mellkasán. Daichi mellélépett, és lágyan homlokon csókolta, a nő pedig rögtön kiszúrta a kezében tartott tekercset. – Küldetés?

- Igen. Nem nagy szám, de valami... – mormolta végül kissé elégedetlenül a tekercsre meredve a kezében, majd átnyújtotta Ayaménak, és figyelte, ahogy a felesége anélkül, hogy egy pillantást is pazarolna rá, leteszi az ablakpárkányra, és újra kibámul a kertbe. – Baj van? – kérdezte halkan, aztán a tekintete a vázára tévedt. – Ó. Voltál Inónál?

- Nem. Ő jött el hozzám – mondta Ayame a virágot bámulva. – Beszélt Sakurával – tette hozzá, aztán hallgatott, Daichi pedig alig bírta ki, hogy ne reszkessen aggodalmában.

- Valami történt? Jól van, ugye? Ayame, mondd, hogy jól van az én hercegnőm...

- Minden rendben – biccentett az asszony, a keze egy pillanatra Daichi karjához ért, mikor a férfi egy megkönnyebbült sóhajjal leeresztette azt. – A Vas és a Föld határán voltak Itachival, mikor beszéltek. Minden rendben vele. Jól van. Ino azt mondta... Azt mondta, jól kijönnek egymással – lehelte végül óvatosan, és felsandított a férjére.

- Hát persze, hogy jól kijönnek – morogta Daichi mérgesen és elégedetlenül, aztán az összeszorított fogai közül szűrve a szavakat folytatta. – Vaknak is kéne lennie hozzá, hogy ne akarjon 'jól kijönni' az én hercegnőmmel. Ostoba, felfuvalkodott kis...

A férfi megfordult és puffogva a konyhába vonult, Ayame pedig egy halvány mosollyal utánanézett, és még egy pillanatig a kék íriszre bámult, mielőtt követte volna.

- A vacsora a tűzhelyen – mondta, és végigsimított a férfi vállán, ahogy ellépett mellette, hogy töltsön magának egy pohár vizet.

Daichi morgolódva szedett magának egy adagot, és levágta magát a székre a konyhaasztal mellé, Ayame pedig a mosogató mellett állva felhúzott szemöldökkel a duzzogó férjére bámult.

- Drágám, nem viselkednél egy kicsit, kérlek?  - kérdezte rendreutasító hangon, mire Daichi rábökött a pálcikáival.

- Te vagy túl nyugodt. Hogy lehetsz ilyen nyugodt?

- Úgy csinálsz, mintha nem ismernéd sem a lányodat, sem Itachit – mondta lassan, kicsit értetlenül Ayame. – Nyugodj meg.

- Nyugodjak meg? – háborodott fel rögtön Daichi, és szinte döbbenten kiejtette a kezéből a pálcikáit.

- Daichi – szólt rá újra az asszony, és letámaszkodott a konyhapultra. – Viselkedj, mielőtt két hétre száműzlek az ágyból.

A férfi fájdalmas arckifejezéssel felsóhajtott.

- Ez nem ér – mormolta maga elé, és halkan tovább morgott.
Ayame a szemét forgatva a mosogatóba tette a poharát.

- Tedd magad túl rajta, drágám. Azt hittem, az a legfontosabb, hogy a lányod biztonságban legyen.

- Igen, persze, hogy az a legfontosabb, hogy Sakura biztonságban legyen! – mondta Daichi. – De...

- Akkor pedig tudhatnád, hogy a legjobb kezekben van – felelte az asszony félbeszakítva a férfi mondandóját, és célzatosan rámeredt. – És ha rászállsz Sakurára, mikor hazaért és megpróbálod kivallatni, szintén a kanapéra költözöl, csak kicsit hosszabb időre.

- Ayame...

- Daichi, a lányunk tizenkilenc éves és shinobi. Felnőtt nő. Tud vigyázni magára, és meg is teszi, minden egyes nap. Emlékeztetnem kell rá, hogy legutóbb neki kellett vigyáznia rád, mert nem vetted be a gyógyszeredet?

- Ne is emlegesd – húzta fel az orrát a férfi. – Azon a napon úgy éreztem magam, mintha legalább nyolcvanéves lennék. És reumás.

- Nos, lassan eljön az időd – felelte Ayame egy mosollyal, és Daichi nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon rá vissza, majd elkomolyodott, és megadóan felsóhajtott.

- Rendben, rendben. Megbízom Sakurában. Abban a kölyökben nem bízom meg! – mondta végül újra feltámadt rosszallással, és csak meghökkenve pislogott, mikor Ayame kinevette.

- Ugyan. Kétlem, hogy Itachi Uchiha akár egy napig is kölyök lett volna valaha – legyintett, míg kifordult a konyhából. – Talán nem is baj, hogy Sakura kicsit felvidítja. Az istenek tudják csak, mennyire ráfért már egy-két kellemesebb nap, mint az eddigiek.

Az asszony gyengéd hangja lassan elhalt, ahogy felment az emeletre, és Daichi lassan pislogva egyedül maradt az ebédlőasztalnál.

*****

Nagyon hamar rájött, hogy az edzés rossz ötlet volt. Nagyon, nagyon rossz ötlet. A vérnyomása az egekben volt, bár el kellett ismernie, nem csak a harctól. A tüdeje sajgott ugyan, de nem foglalkozott vele, ahogy soha nem tette ilyen alkalmakkor. Sokkal zavaróbb volt a látvány; Sakura izzadtan, kipirulva, levegőt kapkodva karnyújtásnyira tőle. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem volt rajta melltartó. Igazán ostoba ötlet volt. 

Baromi hülyén fog hangzani, hogy Sakura kinyírta egy edzés alatt, mert ahelyett, hogy kivédte volna a támadásait a mellét bámulta, mint valami hormontúltengéses tinédzser, aki most lépett be a pubertáskorba és képtelen távoltartani a kezét a gatyájától.

Az utolsó pillanatban tért ki egy rúgás elől, ami valószínűleg ripityára törte volna legalább két bordáját, és felszisszent, mikor kicsúszott a talpa alól a föld, mintha futóhomokká változott volna. A lába könnyedén talált magának másik támaszt, de csak hogy egy pillanattal később el kelljen rugaszkodnia tőle, mielőtt a földből előtörő rögoszlop összezúzza a jobb oldalát.

Sakura hirtelen ott állt előtte, a karja után nyúlt, és egy mosollyal végigsimított az alkarján, Itachi pedig érezte, hogy a chakracsatornája elzáródik a könyökétől az ujjaiig, és feljebb is lassan elkezd lezáródni, mikor a teste több tucatnyi hollóvá szakadt szét, hogy eltávolodjon tőle. A közelharc nem az ő stílusa volt, viszont Sakura több, mint otthon volt ezen a területen, főleg mivel a taijutsuja jobb volt, mint az övé. Több mint egy órája hajtotta a lányt, és a tüdeje egyre jobban kínozta. Arról nem is beszélve, hogy emiatt a kondíciója is elég messze állt Sakuráétól, a hosszabb küzdelmek sosem tettek jót neki, és igyekezett is elkerülni, amikor csak tehette. Ha nem tudott hamar lezárni egy harcot, Kisame közbelépett. Ahogy telt az idő, Sakura egyre gyorsabbnak tűnt, holott tudta, hogy egyszerűen csak ő lassul le, minden perccel egyre lassabb lesz.

Megpróbált aktiválni egy genjutsut, és sikerült is, de mielőtt kihasználhatta volna az előnyét, Sakura megtörte az illúziót.  Felsóhajtott, majd halkan, hogy a másik ne vegye észre a tenyerébe köhögött, míg néhány shurikent küldött felé elterelésként. Nem tudta, hogy melyik érzés  benne az erősebb: a bosszankodás vagy az elismerés, de be kellett vallania, hogy a jelenlegi állapotában, így, hogy nem hajlandó használni a sharingan komolyabb technikáit ellene, Sakura fél órán belül a padlóba döngölné, mert képtelen lenne többé levegőt venni és harcolni.

Mikor a lány újra feléindult, hogy csökkentse a távolságot egy közepes méretű tűzgolyóval eltérítette a céljától, de rá kellett jönnie, hogy ez sem volt túl jó ötlet. Ahogy a lángok elhaltak, a köhögés úrrá lett rajta, és Sakura hamarabb ledöntötte a lábáról, mint ahogy felfogta volna, hogy Itachinak rohama van.

Félig rajta landolt, ahogy a férfi hanyatt dőlt a fűben, a tüdejéből kiszoruló levegővel vér is feltört belőle, és a lány már ott is volt, félig a jobb combján ülve, félig a fűben térdelve, a két zölden ragyogó tenyerével a mellkasán. Egy fél perc kellett hozzá, hogy újra lélegezni tudjon, de az maga volt a megváltás.

Érezte, hogy a karjában elzáródott csatorna újra megnyílik, és az érzés hasonló volt ahhoz, mint mikor a vér áramlik vissza egy zsibbadt végtagba. Zihálva ökölbe zárta az ujjait, majd újra kinyitotta őket, próbálva elűzni az érzést, de az csak lassan enyészett el.

- Jól vagy? – kérdezte Sakura aggódva, a zöld szemek végigpásztázták a testét, sebeket keresve rajta, és Itachi gyengén elmosolyodott.

- Az egóm haldoklik – lehelte finoman a levegőbe, ügyelve rá, hogy ne használjon el túl sok oxigént.

Sakura halkan nevetett.

- Hé, ahhoz képest, hogy te, aki hónapok óta kórházban kellene hogy legyen és morfiumon kéne tengődjön, nos, ahhoz képest egy gyógyászati csoda vagy – emlékeztette a lány egy játékos mosollyal, aztán elkomolyodott, a bal tenyere két centivel feljebb mozdult. – Miért nem szóltál? Most kell egy pár perc, hogy rendbehozzalak.

Itachi csak laposan rápillantott, mielőtt lehunyta a szemét, és lassú, mély lélegzetekkel lecsillapította a zakatoló szívét.  Mikor az ujjait újra képes volt rendesen érzékelni, mindkét tenyere Sakura csípőjére simult, és egy kicsit megemelte, hogy az ölébe ültesse, és ne kicsavarodva kelljen fölé hajolnia. Más előnyökről már nem is beszélve.

- Itachi... – A halk figyelmeztető hangra felpillantott, és elmosolyodott.

- Csak helyezd magad kényelembe – mormolta végül, a hüvelykujja mindkét oldalon a piros póló alá csúszott a csípőcsontjára, és Sakura helytelenítően felszusszant.

- Koncentrálnom kell – mondta halkan, és mikor a férfi egy mosollyal megmozdította a csípőjét, hogy érezze a merevedését, Sakura megcsípte a bordája alatt.

- Aú – nyögte panaszosan Itachi. – Így bánsz minden pácienseddel? – kérdezte méltatlankodva, míg kihunyorgott a félig leeresztette szemhéja mögül.

- Nem minddel – felelte Sakura, a tenyere visszatért a mellizma alá. – Csak azokkal, akik szexuálisan zaklatnak munka közben – mormogta komolyan, a szemöldökeit összehúzva a kezeire meredt a férfi mellkasán, aki gyengéden dörgölte a bőrt a csípőcsontján.

A szavaira Itachi mindkét ujja megállt a bőrén, de nem vette észre, csak mikor a férfi megszólalt.

- Ez... gyakran történik ilyen? – kérdezte Itachi komoran az arcát fürkészve, és a lány zavartan rápislogott.

- Tessék? Mi történik gyakran? – kérdezte értetlenül.

- Molesztálnak a kórházban? – kérdezett vissza Itachi rezzenéstelenül és Sakura egy pillanatig hitetlenkedve rámeredt, mielőtt kipukkadt volna belőle a nevetés.

- Egek, dehogyis – vihogta, a zöld chakra eltűnt az ujjai körül, ahogy a szája elé emelte a kezét. – Senki nem kockáztat egy teljes paralízist nyaktól lefelé. Nos, oké, volt néhány pofon, amit kiosztottam, amikor még nővér voltam, de semmi komoly – mosolyogta végül. – Az az egyenruha túl rövid – forgatta a szemét, de Itachi még mindig komolyan, mereven rábámult, és végül egy sóhajjal a férfira meredt. – Itachi, nem történt semmi, amit ne engedtem volna, rendben? – kérdezte lassan. – Kevés ember van, akinek ne tettem volna már szívességet otthon. Rendesen bánnak velem.

- Jobban is teszik – morogta végül Itachi, és újra lehunyta a szemét, az ujjai megmozdultak a csípőjén, és Sakura halványan mosolyogva visszatette a tenyerét a mellkasára, hogy folytassa a kezelést, ha már nekikezdett. Egy pillanat múlva Itachi újra kinyitotta a szemét és rámeredt. – Várj. Te hagytad, hogy fogdossanak? – kérdezte végül bizonytalanul, mire a lány felnevetett.

- Vártam, hogy leessen – kuncogta, és elpirult. – Egy kicsit – felelte végül egy huncut mosollyal az orrát ráncolva. – Elvégre én is összefogdostam őket. És nem mindig működik az 'orvos üzemmód' – vallotta be. – Főleg, ha egy félisten üldögél a vizsgálóasztalon, kis híján pucéran – nevetett halkan, a tenyere lejjebb mozdult.  - Azok a fizikai felmérések a kedvenceim – sóhajtotta ábrándosan, hogy kicsit húzza a férfi agyát, és Itachi belecsípett a combjába.

- Hé. Most egyetlen fizikai felmérésre kell koncentrálnod, és annak a tárgya én vagyok – jelentette ki határozottan, Sakura pedig a reakcióján nevetett.

A zöld chakra eltűnt a tenyeréből, de a keze a mellkasán maradt.

- Ne aggódj, fókuszálok – mondta egy játékos mosollyal, míg az ujjai levándoroltak a hasára, egészen a köldökéig, és Itachi megszorította a csípőjét.

- Érzem – mormolta egy félmosollyal a férfi, aztán felpillantott, mikor Sakura keze megállt a köldöke felett, és a teljes tenyere a bőrének simult.

Elrévedve bámulta a hasát, és megint olyan messze volt, olyan távoli, hogy szinte fájt. Elhúzta a kezét a lány csípőjéről, a tekintetét fürkészve a földre tette a kezét. Azt hitte, sokáig kell majd várnia, de nem, két szempillantás volt az egész, mire visszatért hozzá. A szemében látta, és arra gondolt, nagyon zavarja, hogy nem tudja, mi okozza ezt az eltávolodást újra meg újra. Az úton idefelé is ezt csinálta, de akkor nem tűnt föl neki, azt hitte, haragszik rá, azért van. Most már tudta, hogy nem ez a helyzet, és nem is az a probléma, hogy megbánta volna, hogy túlléptek egy láthatatlan határvonalat.

- Mi a baj? – kérdezte végül lágyan, és Sakura tekintete a szemére ugrott, egy pillanatig a tekintetét fürkészte, mielőtt röviden, komolyan elmosolyodott volna.

- Félek – vallotta be halkan, a keze újra megmozdult a hasán, a mutatóujja lassan körberajzolta a köldökét, míg töprengve bámulta, mit csinál.

- Tudom – felelte Itachi csöndesen, az ujjai Sakura kézfejéhez értek egy pillanatra, mielőtt a csuklója köré fonta volna az ujjait, hogy megállítsa. – Sakura, nem kell semmit csinálnod, ha nem akarod. Nem foglak kényszeríteni semmire. Nem akarom, hogy azt gondold, nekem ez rendben van akkor is, ha neked nincs. Nem érdekel, ha soha az életben nem akarsz majd lefeküdni velem, érted?  Nem amiatt vagy nekem... értékes, ami a lábad közt van, oké? – Sakura szempillája megrebbent, ahogy újra a szemébe nézett, és Itachi figyelte ahogy elmosolyodik, és a másik kezével elhessegeti a szavait.

- Nem a szextől félek – mondta szórakozottan. – Mármint, nyilván tartok tőle egy kicsit, de tudom, hogy vigyázni fogsz rám. Nem ezért... Én csak... – A lány felsóhajtott, az arcáról eltűnt a halvány mosoly, és nekitámasztotta a hátát Itachi felhúzott lábainak. – Úgy értem, igazából attól tartok, hogy túlságosan megváltoztatja majd a dolgokat. – A férfi az arcát fürkészte, és mikor a pillantásuk találkozott, Sakura folytatta. – Köztünk. Szeretem ezt... – kezdte, és egy gesztussal a kettejük közt lévő levegőre intett, mintha a kapcsolatuk látható lenne. – Így ahogy van. Nem akarom elrontani – fejezte be végül halkan, és mikor Itachi elengedte a csuklóját, hogy megfoghassa a combját a lány visszatette a kezét a hasára, és lassan felcsúsztatta a tenyerét a kulcscsontjáig, míg figyelte, ahogy a másik izmai megfeszülnek és elernyednek az ujjai alatt.

- Persze, hogy a szex megváltoztat dolgokat, de nem feltétlenül a rossz irányba. Értem miért, de akkor is furcsán gondolokozol erről – mondta komótosan Itachi, míg a keze oda sem figyelve Sakura combját cirógatta. – Igen, néha tönkretesz kapcsolatokat, vagy gyökerestül felforgatja őket. És igen, van hogy rossz hatással van az érintett felekre. Alapvetően viszont akkor is egy pozitív dolog, ha ezt nem látod – tette hozzá komolyan, és a lányra nézett, aki kicsit ugyan kipirulva, de állta a tekintetét.

- Milyen érzés? – kérdezte végül halkan. – Úgy értem, amikor akarod is – tette hozzá kissé gúnyosan, és Itachi torkából egy kis híján mérges mordulás tört fel, inkább az emlékeztető, mint a kérdés miatt.

- Jó – felelte végül kicsit kínosan, aztán halkan felnevetett. – Nem igazán lehet szavakkal kifejezni – folytatta lassan, az ujjai felcsúsztak Sakura combján, végig a rövidnadrágjának vékony, fekete anyagán, egészen míg az ujjbegyei a fenekén nem voltak. -  Nem tudom elmondani. – Töprengve felbámult egy pillanatra az égre, úgy tűnt erősen gondolkozik. – Talán egy genjutsu... – mondta, inkább magának, mint a lánynak.
Sakura halkan felnevetett, és figyelte, ahogy Itachi tekintete újra felé fordul.

- Úgy tűnik, elég... kreatív vagy ezen a téren – nevette elpirulva, és a férfi lehunyt szemmel elmosolyodott.

- Igyekszem az lenni. – Egy hosszú percig csönd ült köztük, csak Sakura keze vándorolt kíváncsian a vállán, a karján majd újra a mellkasán, mielőtt Itachi felnézett volna rá, és gyengéden végigsimított volna a fenekén. – Vacsorázzunk együtt – mondta halkan, és a lány rábámult, mielőtt elnevette volna magát.

- Itachi, együtt élünk. Kivel mással vacsoráznék? – kérdezte végül kicsit értetlenül, de a férfi nem válaszolt a mosolyára, komoly volt, a szemöldökeit összehúzva fürkészte az arcát.

- Úgy értem, a városban – felelte lassan, szinte lázasan lesve, hogyan reagál a szavaira, és Sakura őt figyelve kisvártatva megszólalt.

- Randira hívsz, Itachi Uchiha? – kérdezte végül egy halvány, huncut mosollyal, és elnevette magát, mikor a férfi még mindig azzal a pokolian komoly arckifejezéssel, határozottan bólintott. – Boldogan – felelte végül gyengéden, mikor rájött, hogy mennyit jelent ez a másiknak, és egy lágy mosollyal előrehajolt, hogy megcsókolja.

A férfi szinte szomjasan tapadt a szájára, míg az egyik tenyerébe zárta Sakura kimelegedett arcát, és forrón megcsókolta, a lány szíve pedig beleremegett. Mikor Itachi percekkel később kiengedte a karjai közül, figyelte, ahogy rámosolyog azzal a gyönyörű mosolyával, ami az egész arcára kiült.

- Nem úgy akarok menni, mint Sakura és Itachi – kezdte lassan, és a mosolya ellenére is komoly volt újra, mint az előbb.

- Mire gondoltál? Egy kis alakváltás? A hajfestés már nem opció – mondta Sakura a fejét törve.

- Nem, itt biztonságos – rázta a fejét a férfi, a tenyere Sakura vállára csúszott, majd le a karjára. – Kyou és a többiek figyelnek majd mindenre, amíg elvagyunk. Holnap estére gondoltam, addig megfigyelés alatt tartom a környéket, de... Nem a biztonság miatt mondtam – vallotta be halkan. – Arra gondoltam, hogy... ketten menjünk. Csak ketten, nem mint Sakura és Itachi – ismételte meg lassan. – Csak... csak mint mi – tette még hozzá, és Sakura végre megértette.

Egy ragyogó mosollyal rábólintott, és egy apró, aranyos puszit nyomott az orra hegyére.

- Nagyon jól hangzik – mondta finoman, és Itachi nyakába temette az arcát. – Alig várom – lehelte a nyakszirtjére, és kuncogott, mikor a férfit kirázta a hideg.

Itachi felbámult a felette lebegő felhőkre és boldogan elmosolyodott.

„Figyelsz, Shisui?"