Sakura, ahogy belépett a konyhába elengedte a kezét, és kihúzott egy fiókot, hogy előkészítsen mindent, Itachi pedig megállt mögötte, és némán figyelte, mit csinál. A lány megérezhette a tekintetét, mert ahogy lehajolt, hogy edényeket vegyen elő felpillantott rá.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte egy mosollyal, mire Itachi észbekapott.

- Á, igen. Hozom – mondta, míg megfordult és kisietett a konyhából, Sakura pedig a pultra csúsztatta a kezében tartott tálat. – Hoztam neked valamit. – A férfi hangja tompán szűrődött be a nappaliból.

A lány az ajtó felé fordulva homlokráncolva figyelte, ahogy Itachi visszatér a két alaposan megpakolt szatyorral.

- Hoztál... valamit nekem? – kérdezte lassan, nagyokat pislantva, és a férfi egykedvűen rábámult.

- Igen. Miért? – kérdezte, míg a konyhaasztalra pakolt, és a jobb karja könyékig eltűnt az egyik szatyorban. – Nem vehetek neked ajándékot? – kérdezte nyugodtan.

A szeme sarkából felpillantott Sakura furcsa mosolyára. A lány elgondolkozva megrázta a fejét.

- Nem arról van szó, csak... csak egy kicsit... szokatlan – mondta végül lágyan, mikor megtalálta a megfelelő szót, és visszafordult a pulthoz.

Halványan elmosolyodott, ahogy lebámult a nemrég elővett késekre, míg arra gondolt, hogy már belegondolni is különös, de nem tudta, miért érez így. Talán azért, mert mikor utoljára ajándékot kapott valakitől, utólag kiderült, hogy eljegyezték. Sakura egy halk, szarkasztikus nevetéssel elvette a csöpögtetőről a vágódeszkát, és meg akart fordulni, hogy elkérje Itachitól a lazacot, de a mozdulata megakadt félúton, mert a férfi már mellette állt.

A lány egy pillanatra a fekete szemekbe bámult, aztán lenézett Itachi kezére, amit felé nyújtott. A nyitott tenyerén egy vastag, vörös szalag feküdt, végigfutott a hüvelyk- és mutatóujja között, a vége a  csuklóján pihent meg.

- Egy szalag? – kérdezte kicsit értetlenül, és újra a férfi szemébe nézett, aki kíváncsian fürkészte az arcát.

- Igen. Ilyet hordtál, amikor még kislány voltál, nem? – kérdezte végül Itachi egy kissé bizonytalanul ráncolva a homlokát. – Biztos voltam benne, hogy... De talán tévedtem – mondta a tenyerébe meredve, és meglepetten felpillantott, mikor Sakura a karjára simította az ujjait.

- Nem – mondta halkan, és Itachi a széles, boldog mosolyt fürkészte az arcán. – Pont ilyen volt. Inótól kaptam, aztán később elvesztettem egy küldetésen. – A ragyogó zöld szemekben hála ült, és melegség, ahogy a pillantását keresték. A férfi visszamosolygott rá, míg kibontotta a haját, Sakura pedig halkan felnevetett. – Nincs véletlenül egy aprócska hajfétised, Itachi? – kérdezte végül, és a férfi elvigyorodott, az ujjai a hajában matattak, ahogy összefogta és egy laza copfba kötötte a tincseket a tarkóján.

- Talán egy egészen aprócska – mormolta derűsen, és a tekintete a hajáról az arcára vándorolt, a szemét vizslatta. Sakura érezte, hogy kipirul, és egy mosollyal lehunyta a szemét. A szempillái halvány, félköríves árnyékot vetettek az arcára. Gyönyörű volt, és Itachi képtelen volt levenni róla a szemét. – Kinek ne lenne, ha rád néz? – kérdezte végül halkan, míg a hüvelykujja finoman végigsimított a szája mellett.

Sakura felpillantott rá, a szeme zöldje felvillant a sűrű szempillák között.

- Köszönöm – mondta lágyan, a vádlijában megfeszültek az izmok, ahogy lábujjhegyre állt, hogy felérje a száját, de Itachi nem mozdult, csak figyelte egy hosszú, néma percig, aztán előrehajolt, és egy finom mosollyal homlokon csókolta.

Sakura meglepetten nézett rá, mikor ellépett mellőle vissza az asztalhoz. Utánafordult, kicsit értetlenül, míg Itachi folytatta a kipakolást.

- Te most... most... – A lány elhallgatott, mikor a másik átnézve a válla fölött, kíváncsian felé fordította a fejét. – Most éppen kihagytál egy lehetőséget? – kérdezte homlokráncolva, és Itachi a szája sarkában egy mosollyal nyugodtan biccentett. – Ó – motyogta Sakura, és érezte, hogy újra ég az arca. – Öhm. Oké – mondta zavartan, és megfordult, majdnem leverve a vágódeszka szélére tett kést a konyhapultról, és egy pillanatig nagyokat pislogva maga elé meredt a kés nyelét markolva.

Lassan elengedte, majd a vérvörös arcára tapasztotta a két, az arcához képest hidegnek tűnő tenyerét. Lehunyta a szemét, hogy aztán egy halk nevetéssel összeszedje magát, és újra a késért nyúlt.

Szóval most már játékokat játsszunk, Itachi Uchiha? Szép...

*****

Neji a Hokage irodájának közepén állt, teljes ANBU felszerelésben, és lehunyt szemmel, türelmesen várt. Egyenes derékkal állt, néma volt és rezzenetlen, mint egy szobor, a maszkja mozgott csak, ahogy az övéről lelógva bele-belekapott a nyitott ablakon beszökő enyhe szél. Shizune papírokkal szöszmötölt Tsunade asztala mellett, míg a Godaime fintorogva beleivott egy pohár vízbe, és egy pillanatig Nejire meredt, mielőtt visszafordította volna a figyelmét az asszisztensére.

- Itt vannak a kórházi jelentések – mondta halkan Shizune egy maréknyi papírt tolva elé, majd mellé tett egy nagyobb kupacot. – Ezek a küldetés jelentések, a vizsgához szükséges dokumentumok a kék mappában vannak, az akadémiai iratok pedig a zöldben, ahogy mindig. – A nő egy lassú mozdulattal elétolt egy vékony, fekete dossziét. – Ez pedig, amit kértél. Az ANBU jelentés.

- Köszönöm, Shizune. Küldd a váltást a kapuhoz, és szólj odakint, hogy ne zavarjanak. Jiraya sem. Kakashi?

- Úton van, Tsunade-sama – felelte Shizune, és egy aggódó pillantást vetett Nejire, aki némán a Hokagéra meredt.

- Rendben, küldd be, ha ideért. Bár azt hiszem, az ablakon át fog érkezni – sóhajtott fel Tsunade, és intett egyet. – Elmehetsz, köszönöm.

Shizune röviden biccentett, majd magukra hagyta őket, az ajtó zárja halkan kattant a helyére.

Tsunade a székében hátradőlve hallgatott, az asztalára meredt, amit újra telezsúfoltak átkozott papírokkal, és a körmei a pohara oldalán kopogtak. Végül egy sóhajjal rákönyökölt az asztalra, és felpillantott Nejire, aki eddig minden mozdulatát követte a tekintetével.

- Mondd meg nekem, Neji Hyuuga, mi egy shinobi kötelessége? – kérdezte végül halkan.

- Megvédeni a faluját, Hokage-sama – felelte a férfi, a szeme sem rebbent, meg sem próbálta elkerülni Tsunade acélkemény tekintetét.

- Igen. És mi jár annak, aki ezt elfelejti? Aki szembeszegül egy paranccsal, hátat fordítva a feletteseinek, megtagadva az engedelmességet és problémákat okozva a falujának?
- Börtön. Kihallgatás. Kivégzés – mondta Neji, még mindig egyenesen a nőre meredve, és Tsunade egy újabb sóhajjal felállt, az asztala mögött lévő ablakhoz lépett, és lebámult Konohára.

- Sosem gondoltam, hogy ostoba lennél. Most azt gondolom – kezdte halkan. – A parancsmegtagadás komoly dolog, nem játék. Az egyetlen szerencséd az, hogy megállítottak. Ha nem teszik, most kénytelen lennék egy cellában beszélgetni veled. – Tsunade ujja végigsimított a párkányon, és egy pillanatra a szürke foltra meredt az ujjbegyén, mielőtt újra felnézett volna rá. – Hiashi alighanem patáliát csapna, és semmi nem állíthatná meg a Hyuuga-klánt, hogy sértésnek vegyék, amit teszek. Akkor sem, ha logikusabb volna mindenért téged hibáztatni, kitagadni és elfelejteni, hogy szégyent hoztál rájuk.

Az ablakban feltűnt Kakashi, egy biccentéssel üdvözölte a Hokagét és Nejit bámulva leült a kávézóasztal melletti kanapéra. Az ujjai a hajába túrtak, ahogy hátradőlt és lehunyta a szemét.

- Nem csak a faludat kötelességed megvédeni, Neji Hyuuga – folytatta zavartalanul Tsunade, míg a csuklója a háta mögött a jobb kezének ujjai közé csúszott. – A családodat is. Hinatát is. A csapatodat is. Igaz, hogy nem ANBU küldetés volt, legalábbis a te részed. De te voltál a kapitány, a te parancsodat követték, neked pedig az enyémet kellett volna. – A Hokage egy nagy, mély levegőt vett, az ujjai szórakozottan megdörzsölték az alkarja bőrét. - Hagynom kellene, hogy az ANBU döntsön a sorsod felől. Vagy talán a klánodra bízzam? - Tsunade megfordult, kérdőn rámeredt a férfira, de az nem válaszolt, csak némán meredt rá, mintha süket lenne. - Nos, ezt nem engedhetem, pedig elhiheted, szívesen megtenném. Kivontalak az ANBU hatásköre alól, Neji, bár nem érdemled meg a különleges bánásmódot, hiába hiszed azt magadról. Hiába gondolod azt, hogy nagyszerű vagy, okos és kiváló ninja, igazából egy elkényeztetett, felfuvalkodott, ostoba kis kölyök vagy, és szeretném ha ezzel tisztában lennél a továbbiakban - folytatta higgadtan a nő, és Kakashi felé fordult, az arcát fürkészve újra megszólalt. - Tudom, hogy az életednek ehhez a részéhez semmi közöm - kezdte lassan -, de ennyire fontos lenne neked Sakura? - kérdezte végül halkan Nejit, és halványan elmosolyodott, mikor Kakashi végre kinyitotta a szemét, és komoran a nőre bámult. - Annyira fontos neked a tanítványom, hogy megérné érte minden eddigi eredményedet feláldozni? A karriered, a családod... Az életed?

Tsunade pillantása elfordult Kakashiról, aki újra lehunyta a szemét, és Nejire nézett. A férfi most nem rá, hanem a padlóra meredt maga előtt, de még mindig nem volt hajlandó megszólalni. A Godaime egy frusztrált sóhajjal összefonta a karjait a mellkasán, és visszaült a székébe.

- Vedd le a köpenyed, és hagyd itt. A raktárban adnak neked egy másikat. Egy feketét - mondta, míg maga elé húzta az egyik papírstócot, és olvasni kezdett.

Neji felpillantott Tsunadéra, és kikapcsolta a fehér köpenyének kapcsát a nyakában. Összehajtotta, és az asztal elé lépett, hogy a sarkára tegye.

- Kakashi a kapitányod mától fogva, de nem vagy aktív, amíg a csapat többi tagja le nem teszi a vizsgát.

Neji kérdő pillantással az asszony arcát fürkészte, de hiába, mert Tsunade nem volt hajlandó megszólalni. A szeme sarkából Kakashira pillantott, aki még mindig csukott szemmel ült, a fejét a háttámlára hajtva.

- Shikamaru - mondta végül nyugodtan, mikor már úgy tűnt, ő sem fog válaszolni. A szemhéja lassan felnyílt, a fekete szeme rászegeződött, és Neji érezte, hogy nem fog tetszeni neki, amit mondani készül. - Shikamaru és Sakura.

Neji homloka ráncba szaladt, és kinyitotta a száját, míg a dühös pillantása  Tsunadéra fordult, de Kakashi megelőzte.

- A jounin vizsga után teljesítik az ANBU tesztet is. - A férfi érezte a rá irányuló gyilkos pillantást, és felsóhajtott. - Nem az én ötletem volt - tette hozzá, olyan hangsúllyal, ami egyértelművé tette, hogy ő sincsen elragadtatva. - Kérj egy köpenyt Shintől, és holnap délben legyél ott a gyűlésen, megkapod a beosztásodat, mint járőrszolgálatos. Mehetsz.
Neji indulatosan rámeredt, aztán a Hokagéra is vetett egy gyors, dühös pillantást, mielőtt fojtott hangon megszólalt volna.

- Igenis, Taichou.

Kiviharzott, az ajtó hangosan becsapódott mögötte, és Tsunade laposan az ajtóra pislantott, mielőtt aláírta volna az előtte fekvő papírt.

- Ne nézz így rám, Kakashi - mormolta nyugodtan, és maga elé húzta a kórházi jelentéseket. - Így döntöttem. Végleges. Nem fog megváltozni a véleményem, akkor sem, ha még százszor próbálsz lebeszélni róla.

- Pedig megteszem - felelte a férfi a térdére támasztva a könyökét. - Nem való az ANBU-ba. És nem azért mert kételkednék a képességeiben. Nem gyilkolnia kell, hanem gyógyítani. Életeket menteni. Erre tette fel a sajátját. Nem akar majd csatlakozni.

- Majd meglátjuk - felelte higgadtan a Hokage, és a poharáért nyúlt. A szájához emelte, majd megállt a mozdulatban és a szeme sarkából Kakashira sandított. - Ne aggódj. Hiszen ott lesz Neji Hyuuga, a ragyogó lovag, hogy megvédje - vigyorodott el, és megemelte a poharát, mintha tósztot mondana. - Ahogyan te is, nem igaz? - kérdezte, és egy kuncogással ivott egy kortyot, míg teljesen ignorálta a férfi tekintetét. Ahogy lenyelte a vizet elfintorodott és megcsóválta a fejét. - Hogy a frászba nem száradt még ki az emberiség? - sóhajtotta homlokráncolva a pohárra meredve, és megrázta a fejét. - Ennek borzalmas íze van.

- Remekül szórakozol, nem igaz? - morogta Kakashi, ahogy felállt, és Tsunade egy mosollyal biccentett.

- Pompásan - vallotta be. - Ennél már csak az lenne szórakoztatóbb, ha én is részt vehetnék a leendő küldetéseiteken.

Kakashi csúnyán rámeredt, majd egy intéssel mormolt valamit, és köddé vált, a Hokage pedig egy hosszú pillanatig arra a helyre meredt, ahol az imént állt, majd nevetve megrázta a fejét, és visszatért a munkához.

*****

Az ebéd után, ami hála Sakurának nem csak ehetőre, hanem finomra is sikeredett, Itachi magára vállalta a rendrakást a konyhában, így a lány kiment a kertbe, hogy folytassa a gyomlálást, amit elkezdett. Nem csak Konan kedvéért akarta rendbehozni az udvart, hanem magáért is. Látni akarta, ahogy legalább kizöldülnek, vagy talán virágzásnak is indulnak az elhanyagolt növények.

Mikor Itachi kijött az ajtón, felegyenesedett, és míg megtörölte a homlokát, ügyelve rá, hogy a durva anyagból készült barna kesztyű ne érjen a bőréhez, rámosolygott a férfira. Itachi zsebre tett kézzel állt a verandán, egyetlen rezzenés nélkül bámult rá, talán még csak nem is pislogott, és Sakura egy bosszankodó szusszanással lehajolt, hogy folytassa a munkát. Mikor újra szünetet tartott, Itachi már nem volt sehol, valahol bent lehetett a házban, Sakura pedig bement a konyhába, hogy igyon valamit, mielőtt megkeresné a metszőollót is.

A szekrényajtókat nyitogatva végül megtalálta az előző nap elmosott poharakat, és egy frusztrált nyögéssel nyugtázta, hogy Itachi a felső polcra tette az összeset.

A pultnak dőlve lábujjhegyre állt, és kinyújtotta a kezét, hogy elérje a poharat, mikor meghallotta a parketta halk reccsenését, és egy halvány, huncut mosollyal megfeszítette a hátát, hogy Itachi mindent tökéletesen láthasson, amit csak akar. Az ujjbegye épphogy megérintette a kiszemelt pohár hűvös üvegoldalát, mikor Itachi mögé lépett, olyan szorosan, hogy érezte a szíve gyors dobolását a lapockáján, mikor szinte ráhajolt a hátára.

Sakura élesen beszívta a levegőt, mikor a férfi kőkemény merevedése a fenekéhez préselődött. Itachi tenyere végigsiklott az oldalán, egy rövid, de annál intenzívebb pillanatra megállt a melle oldalán, az ujjai becsúsztak a felsője alá a karja alatt, szinte szórakozottan megcirógatták az érzékeny bőrt, aztán a karja felemelkedett az övé mellett, egy pillanatra sem hagyva el a bőrét, apró borzongást kiváltva belőle.

Itachi ujjai körbefonták a poharat a felső polcon, a másik keze a csípőjét markolta. Mikor a lány megérezte a forró, mély lélegzetet a nyakán képtelen volt tovább visszatartani azt a halk, vágyakozó nyögést, amivel világosan elárulta, hogy mit érez éppen, de úgy tűnt, Itachi még nem elégedett az eredménnyel. Pohár koppant a konyhapulton, erősebben, mint ahogy indokolt lett volna. A férfi szája kínzóan lassan a nyakszirtjéhez ért, leheletfinoman, mint egy simogatás, aztán fogak karcolták végig ugyanazt a bőrfelületet, mielőtt gyengéden összecsípték volna a bőrét.

Egyáltalán nem okozott fájdalmat, sőt, ellenkezőleg, Sakura pedig azon kapta magát, hogy az ujjai között hangosan megreccsen a polc, amibe valamikor belemarkolhatott. A férfi halkan, rekedten a nyakába nevetett, a csuklójára fonta az ujjait, hogy elhúzza a kezét a konyhaszekrénytől, és a saját tarkójára vonta. Sakura megadóan nekidőlt a mellkasának, az ujjai a fekete tincsek közé csúsztak.

Hallotta, ahogy az ujjatlan felsője elején lévő cipzár halk, surranó hangja a halk zihálásába vegyül, aztán végre, végre hozzáért a kulcscsontjához, az érintése égetett, mintha tűz parázslana a bőre alatt. A tenyere a mellei között csúszott le, hogy egy pillanatra megpihenjen a lapos hasán, egészen a köldöke felett. Sakura a férfi hajába markolva újra felnyögött, mikor Itachi ujjai ráérősen a köldöke vonala alá vándoroltak, mintha teljesen véletlenül tennék.

Itachi mélyen, lassan belélegzett, a nyelve finoman hozzáért a lány nyakához, és fájdalmasan lassan végignyalta az érzékeny bőrt, egészen a fülcimpája mögött megbújó puha, csiklandós kis részig, Sakura pedig fél kézzel a konyhapultba kapaszkodva félig elhalón nevetve, félig nyöszörögve óvatosan belemélyesztette a körmeit a férfi nyakába.
Itachi felszisszent az érzéstől, a lány érezte, hogy a nekifeszülő teste beleremeg, és egy sóhajjal hozzápréselte a hátsóját a férfi ölének. Itachi felmordult, aztán olyan hirtelen tűnt el mögüle, hogy Sakura kis híján elvesztette az egyensúlyát.

Zavartan szédelgő, ködös fejjel, meglepetten bámult maga elé egy pillanatig, aztán összerándult, mikor a férfi visszahajolt a füléhez, hogy belesuttogjon.

- Légy jó kislány, Sakura-chan, és ne provokálj, különben kénytelen leszek megszegni a szabályokat...

A hangja a szokásosnál is mélyebb és rekedt volt, végigkarcolta Sakura már amúgy is megtépázott idegeit, egy erős, félreértelmezhetetlen érzést keltve a gyomrában... és lejjebb. Érezte, ahogy az öle őrült, lázas tempóban lüktet, jelezve hogy hiába tart már a gondolattól is, a teste nagyon is készen áll. Mindenre. De még mennyire.

- Ó, kami - lehelte reszketve, a hangja elfulladt, és a konyhapultba kapaszkodva próbált arra koncentrálni, hogy ne kapjon szívrohamot.

Itachi egy mosollyal az ujja köré csavarta az egyik selymes, rózsaszín tincsét, figyelte, ahogy a lány reszketve megpróbálja összeszedni magát.  Mikor a légzése lassan normális tempójúvá szelídült, jobbnak tűnt hagyni neki egy kis teret, így egyedül hagyta, bement a hálóba, hogy kipakolja a hátizsákját.

Érezte, hogy a tekintete még mindig súlyos a vágytól, és arra gondolt, hogy ezúttal talán egy kicsit túlzásba vitte ezt a már elég hosszúra nyújtott előjátékot. Igazán nem bánta; minél tovább tart, annál jobb lesz a végén. Pokolian kívánta, és tudta hogy Sakurát is már csak az a rossz emlék tartja vissza. Türelmes lesz, kivárja, amíg úgy érzi, készen áll rá, és amikor ez megtörténik....

Ó, ő ott lesz, és vigye el az ördög, ha nem elégíti ki annyiszor, hogy a végén a saját nevére se legyen képes visszaemlékezni.

*****

Sakura a következő órát a kertben töltötte, valószínűleg azon bosszankodva, hogy nem tud jobban elbújni előle. Itachi vigyorogva elfordult az ablaktól, és a hálószoba közepén álló számára értelmetlennek tűnő kádhoz lépett, felbámult a plafonra, és alaposan szemügyre vette, amin eddig dolgozott. A mennyezetre erősített függöny szélét megfogva teljesen elhúzta, és tett egy kört a kád körül.

Az egyetlen olyan anyag, amit alkalmasnak ítélt a feladatra hosszúságban pont jó volt, kis híján leért a földre, de széltében csak annyira volt elég, hogy az ajtó és az ágy felől blokkolja a... kilátást. Itachi félrebiccentett fejjel a kádra bámult, majd a tekintete lassan felkúszott a plafonra, a mennyezetre szerelt lámpán állapodott meg. Persze, ha felkapcsolja a villanyt.... A férfi lassan elmosolyodott, aztán meghallotta a határozott, de óvatos lépteket, és megfordult.

Sakura ment el az ajtó előtt, egy csúnya pillantást lövellt felé elhaladtában, és Itachi mosolya kiszélesedett, elgondolkozva bámult arra a helyre, ahol eltűnt a látóköréből. Hallotta, ahogy a nappaliban matat valamivel, aztán újra feltűnt az ajtóban, a karjában pár összegyűrt ruhadarabbal, és egy pillanatig némán rámeredt.

- Mosok. Van szennyesed? – kérdezte végül egy rövid sóhajjal lehunyva a szemét, mintha pontosan tisztában lenne vele, hogy hogyan is hangzik tulajdonképpen, ami éppen elhagyta a száját.

- Van – felelte Itachi, újra feltűnt egy mosoly az ajkain, és mikor Sakura kicsit rezignáltan felpillantott rá, mintha nem értené, mitől találja ezt humorosnak, megragadta a pólója alját és áthúzta a fején.

Elélépett, hogy a kezében tartott ruhahalomra tegye a felsőjét, a tekintetét egy pillanatra sem fordította el a lány zöld szemeiről. A szempillája se rebbent, még akkor sem, mikor Itachi egy lusta mosollyal hagyta, hogy kiüljön az arcára minden, ami aznap eszébe jutott.

- Még valami? – kérdezte Sakura felhúzott szemöldökkel.
A férfi elgondolkozva rábámult, mintha tényleg el kéne töprengenie rajta, van-e még valami, és végül a lány arcát fürkészve a nadrágja gombjához nyúlt, kiszámított lassúsággal lehúzta a sliccét. Sakura a szemét forgatva felsóhajtott, és elfordítva a fejét kibámult az ablakon. Az állkapcsán megfeszült az izom, ahogy összeszorította a fogait, de a válla feszült tartása ugyanúgy lebuktatta, Itachi pedig alig tudta visszatartani a vigyorát. Mikor felé nyújtotta a ruhadarabot, Sakura szikrázó tekintettel rábámult. Úgy tűnt, cseppet sincs lenyűgözve a kis tréfáitól. Kirántotta a kezéből a nadrágot, és a többihez fogta, majd összeszűkült szemekkel egy fenyegető pillantást vetett rá.

- Ez minden? – sziszegte kimérten, Itachi pedig nem bírta tovább, egy széles, kaján mosollyal kinyitotta a száját, de esélye sem volt megszólalni. – Nem. Nem felkérés volt – mondta Sakura. – Eszedbe se jusson, ha nem akarod, hogy betörjem az orrod.

- Sajnálom, nem tudtam kihagyni – felelte Itachi, megmoccant, hogy közelebb lépjen hozzá, és megcsókolja, a tenyere már a csípőjén pihent, mikor a lány megrezzent, és a mellkasának támasztotta a kezét, hogy megállítsa. Az előbb még a karjában tartott ruhahalom kettejük között landolt a földön.

- A francba veled, Itachi! – nyögött fel kiakadva. – Rendben, vettem az üzenetet.  Szexi vagy, tudod magadról, és engem akarsz. Vettem. Elég lesz – sóhajtotta végül a zavartól sűrűn pislogva, és a saját kézfejére bámult a férfi csupasz mellkasán. – Egy kicsit több vagy most, mint amit képes lennék kezelni – lehelte végül lehunyva a szemét.
Sakura érezte, ahogy Itachi finoman megcirógatja a karját, mielőtt a mellkasa eltűnt az ujjai alól, ahogy hátrébb lépett, aztán a kezébe adta a ruhákat.

- Sajnálom – mondta halkan, mire a lány felpillantott rá és rámosolygott.

- Ne sajnáld – felelte és végül az alsóajkába harapva elnevette magát. – Nem volt rossz. Mondjuk, ha legközelebb kicsit táncolnál is...

- Te... – mordult fel Itachi egy játékosan fenyegető pillantással, és felé nyúlt, hogy elkapja a derekát, de Sakura nevetve összerezzent, és magához szorítva a ruhákat elmenekült előle, ki a hálóból.

A férfi még hallotta, ahogy a nevetése végigúszik a házon, és egy meleg mosollyal, fejcsóválva a szekrényhez lépett, hogy keressen magának egy másik nadrágot.

*****

Temari kisétált az erkélyre, és végignézett az elétáruló Konoha látképén. Letámaszkodott a fekete vaskorlátra, és nekifeszítette a lábujjait a hűvös csempének. Hallotta Shikamaru csöndes lépteit a háta mögött, és halkan felsóhajtott.

- Ez a hely sosem változik - motyogta maga elé, és az ujjai végigfutottak a korlát cirádás, bonyolult virágmintáján.

- Nem, tényleg nem - ismerte el Shikamaru a hangjában egy finom mosollyal.

- Találkoztam Nejivel és Inóval - mondta Temari, az ujjbegye követte az egyik virágszirom fekete külső ívét. – Nem voltak túl barátságosak – tette hozzá, a tekintete végigfutott a háztetőkön. -  Mióta vagytok együtt? – kérdezte végül a Hokage toronyra meredve, és hallotta, hogy Shikamaru felnevet.

- Nem tudom – vallotta be végül, egy vállvonással az ajtófélfának támaszkodott. – Talán egy hónapja. Ennyire nyilvánvaló?

- Azt mondtam, téged kereslek. Azt hiszem, megpróbált megölni azzal a két szép búzavirágkék szemmel – szusszantott fel egy halvány mosollyal a nő, és Shikamaru megint nevetett. – Nagyon csinos lány. Tetszik, ahogy a haját viseli, bár azt hiszem, elég zavaró lehet, hogy olyan hosszú.

- Nos, igen – felelte lassan elgondolkozva a férfi. – Fontos neki, hogy szép legyen. Talán minden másnál fontosabb. Szereti a szépet, van szeme hozzá. A szülei virágüzletében dolgozik részmunkaidőben a kórház mellett.

- Igen, tudom. Mármint, hogy a kórházban dolgozik. A virágüzletről nem tudtam. Nem lehet könnyű egy fárasztó műszak után még a bolttal is foglalkozni.

- Nem az, de sokat számít neki a virágkereskedés. Azt hiszem, mintha említette volna valamikor, hogy szeretné tovább vinni az apja vállalkozását. Szereti csinálni, még akkor is, ha nem fizetnek neki érte. A növények a hobbija. – Shikamaru ellökte magát az ajtófélfától, és Temari mellé lépett. – Tudtad, hogy minden virágnak van jelentése? Még a színük is fontos. Soha nem is gondoltam volna. – A férfi tekintete végigsiklott Konoha háztetőin, és a zsebébe csúsztatta a kezeit. – Elképesztő, hogy milyen dolgokat képesek kitalálni, nem igaz? Például a búzavirág reményt jelent – mondta halkan Shikamaru, a szeme sarkából lesandított a nő szája sarkában ülő halvány mosolyra. – Mikor először hallottam ezt, azt hittem szórakozik velem – folytatta egy mosollyal, és újra Konohát kezdte el figyelni. – Aztán az apja elmagyarázta, hogy tényleg így van, és nem csak ugratni akart vele.

- Kijössz Inoichivel? – kérdezte Temari,  és felnézett rá.

- Mondjuk, hogy igen – vágta rá vigyorogva Shikamaru, és a szemét lehunyva hátrahajtotta a fejét, Temari pedig halkan nevetett rajta.

- Kaito is féltékeny típus volt – mondta végül, hogy megszakítsa a hosszúra nyúlt némaságot, és a férfi kipislantott az egyik félig lehunyt szemhéja alól az elrévedő arcra. – Imádtam érte, pedig ismersz, nem vagyok az a fajta nő, aki elviseli, ha birtokolni akarják. De akkor és ott jólesett. Tőle. Egy olyan fázis volt, amikor támogatásra volt leginkább szükségem, mert nem voltam biztos magamban és az érzéseimben. Néha ilyen is kell. – Temari megvonta a vállát, és a semmibe mosolygott.

Újra hallgattak, a kényelmes csendben hallgatták a falu zsivaját.

- Milyen ember volt? – kérdezte Shikamaru hirtelen, és mikor a nő felnézett rá, őszinte kíváncsiságot látott a szemeiben.

- Őszinte és türelmes. Kitartó. Hónapokig kérettem magam – nevette el magát Temari, aztán a mosolya lassan elenyészett. – Tíz évvel idősebb volt nálam, és Gaara a plafonon volt tőle.  Nem akartam, hogy megölje, amiért randizni kezdünk – kuncogott végül halkan. – Kankuro egyik barátja volt, jounin. Tanított az akadémián, jó volt a gyerekekhez, tisztelték őt. Nem mondom, hogy szerették is – ismerte el töprengve –, de kijött velük. Persze nem gondoltam semmi komolyra, de úgy tűnt ő igen. Családot akart, és bár nekem még eszembe se jutott volna az anyaságra gondolni, valahogy mégiscsak teherbe estem tőle. – Temari lebámult az alattuk elterülő utcára, és meredten figyelt egy árust, ahogy ládákat pakol. – Nem tudta, hogy a gyerekét várom, mikor meghalt. Küldetésen volt, mikor Sakura Sunagakuréban járt, hogy kisegítsen a kórházban és megvizsgált engem. Azt mondta, kisfiú. Már kezdett látszani, mikor elestem, és hiába láttak el időben, már nem tudtak mit tenni. Sakura egy nappal előbb jött vissza Konohába. Azt hiszem, a sors volt – fintorgott cinikusan Temari, és lerázta a válláról Shikamaru tétova érintését.

Kiegyenesedett, és hátralépett, míg rámosolygott a férfira.  Shikamaru egy hosszú percig az arcát fürkészte, mielőtt halványan visszamosolygott volna, aztán visszacsúsztatta a kezét a zsebébe.

- El kell mennem vásárolni – sóhajtotta a nő, míg belépett az ajtón, és a másik némán követte. – Nincs egy rongyom se, amit felvegyek. Velem jössz, vagy lepasszolsz Tentennek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, Shikamaru pedig felsóhajtott.

- Legyen Tenten. Utálok vásárolni. Olyan...

- Kellemetlen – motyogta a szavába vágva Temari, és nevetett. – Tudom, tudom.

*****

Sakura a csípőjének támasztva a kosarat benne a vizes ruhákkal kilépett a kertbe, és megkerülte a házat. Egy pillanatra megállt, mikor elétárult a táj. Hosszú, végtelennek tetsző üres mező terült el előtte, aztán hirtelen véget ért, mintha elvágták volna, és távolabb színes háztetőkben folytatódott. Lenyűgöző látvány volt, és egy sóhajjal azon kapta magát, hogy szeretne lemenni a házak közé és rendesen körbenézni odalent.

A két pózna között kifeszített szárítókötélhez lépett, és letette a kosarat. Ahogy lehajolt az első, ami a szemébe villant vörös volt, és egy pillanatig rámeredt Itachi köpenyére, aztán összeszedte magát, és kinyújtózkodva kiakasztotta a ruhákat száradni. Élvezte a vizes anyag hűvös érintését a tenyerén, aztán lassan visszaereszkedett a talpára, és elgondolkozva végigpillantott a szárítókötélen. Itachi köpenyének csücske az ujjai között maradt, elrévedve gyűrögette az anyagot.
Nehéz volt nem úgy nézni ezt a képet, mint egy egész egyszerűen letaglózó, abszurd anomáliát. Pedig csak ruhák voltak előtte, és mégis... A tekintete a saját piros, felsőjéről a vörös felhős köpenyre vándorolt. Olyan hétköznapi volt, annyira átlagos, mindennapi, és pont ezért olyan... rendellenes. Soha nem kellett volna megtörténnie. Soha nem gondolta, hogy ha valaha is találkozna vele túlélné. Most pedig egy házban van vele, ebédet főznek és kimossa a ruháit. Az akatsukis köpenyét.

A szél feltámadt, belekapott a fekete anyagba és szinte kitépte a kezéből, Sakura pedig borzongva megdörzsölte a karját. Nem felejtette el, hogy kicsoda. Annak ellenére, hogy képes volt figyelmen kívül hagyni, pontosan tudta, hogy Itachi veszélyes. Áruló. Gyilkos. Lehunyta a szemét, és lassan elmosolyodott. Igen, ez mind ő  volt.  És ugyanakkor törődő volt, gyengéd, készen állt rá, hogy mindent feláldozzon, annyira magányos volt, hogy éhesen szívta magába az összes mosolyt és érintést, amit neki adott. Sóvárgott a szeretetre, epekedett a kedves szavak után, vágyott a kedvességre.

Hideg és meleg, hamis és igazi. Hátrahajtotta a fejét, felbámult a ragyogóan kék égre, és figyelte, ahogy a felhők lassan elúsznak felette, átölelte magát, mintha félne tőle, hogy darabokra hullik. Mióta megismerte, annyi minden megváltozott körülötte, benne, hogy úgy érezte, már nem önmaga. Változik, egy másik Sakura lesz, egy másik, akinek ez a veszedelmes, magának való, gyönyörű lelkű férfi a része. Egy fontos, kitéphetetlen része.

Mióta megismerte, nem volt fekete vagy fehér, nem voltak határozott körvonalú határok. Minden elmosódott és színes lett, mintha színekbe öltöztette volna körülötte a világot, és őszintén... ez sokkal, sokkal több volt, mint amire számított, vagy mint amennyit remélni mert volna valaha is. Megtalálta a szívén a repedéseket,  átragyogott rajtuk, mint a hajnali, lágy napfény. Kiegészítette, holott soha nem tudta, hogy nem teljes egész. Úgy érezte magát, mintha kirakós lenne, aminek a darabjai a legváratlanabb helyről kerülnek elő, hogy értelmes, hiánytalan képpé formálják.

Még nem volt készen, nem, közel sem. De nem volt kétsége afelől, hogy merre tart. Ha arra gondolt, mi lett volna, ha soha nem találkozik vele, ha soha nem ismeri meg, beleborzongott. Boldogan élt volna Konohában, és olyan pokolian nehéz gondolat volt, hogy soha sejtelme sem lett volna róla, valami hiányzik belőle, hogy úgy érezte sírnia kell tőle. Nem tudta volna, hogy milyen a saját elméjének a másik oldalán állni. Egy olyan részén, amiről szintén fogalma sem lenne, ha nem találkozik Itachival.

Mikor még kislány volt, és elképzelte a világot, még nem tudta, de minden olyan egyszerű volt. Fekete és fehér, jó és rossz, eső és napsütés, helyes és helytelen. Minden a helyén volt. Aztán mindez kicsúszott a kezéből, többé nem volt az a kislány, aki egykor. Lassan, apránként megváltozott, felnőtt, elkezdte máshogyan szemlélni a világot, és most itt állt, nő volt, és látta a színeket, de nem látta a korlátokat, és ez így volt jó. Pont így.

Azzal viszonozta a szavait, az érintéseit és a csókjait, hogy a lába elé terítette a világot, az igazi világot, nem a halvány árnyékát, amiben eddig élt. Letaglózó volt, hogy pont ő képes erre, mikor ő maga is csak az élet árnyékában jár, és mégis... Szabadságot adott neki, szárnyakat, pedig a földhöz kötve élt, leláncolva, a saját sorsának foglyaként. Olyat adott neki, amit még soha senkitől nem kapott. Önmagát.