Itachi arra ébredt, hogy senki nem fekszik mellette. A szeme még csukva volt, de már tudta, hogy Sakura nincs ott, a keze csak a gyűrött takaróhalomba markolt bele.

Ahogy résnyire kinyitotta a szemeit, hogy némi fényt engedjen az agyába, lassan felfogta, hogy a konyhából hangok szűrődnek be; edénycsörgés és halk dúdolás. Lehunyta a szemét és elmosolyodott, aztán egy elnyomott ásítással a hasára gördült, hogy kinyújtózkodhasson. Egy percig még mozdulatlanul feküdt, élvezte a reggeli napfény enyhe melegét a hátán, hallgatta ahogy Sakura dudorászik, és próbálta kitalálni, mi lehet az.

Végül feladta, arra gondolt, valószínűleg nem ismeri. Elég... vidámnak tűnt. Felült az ágyban, a kócos haja az arcába hullott, és érezte hogy a hajgumi kicsúszik a tincsei közül. Egy kaján mosoly tűnt fel az arcán, felállt és nesztelenül átszelte a szobát, a nappaliként használt helyiséget és megállt a konyha ajtajában.

A csupasz mellkasán összefont karokkal az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy Sakura beleiszik egy pohár vízbe, míg megkavar valamit, ami egy edényben rotyogott a tűzhelyen, majd bekukkant egy másik fedője alá. Nem vette észre, mert még mindig dúdolt, egy-egy mozdulata úgy tűnt, mintha valamilyen tánclépés kezdete vagy része volna. A laza, tarkóján összefogott kontyból a lehető legfurcsább dolgok kandikáltak ki a táncoló, kócos, rózsaszín tincsek közül: egy golyóstoll, egy kanál, és mintha egy hőmérőt is felfedezni vélt volna.

Itachi mosolya kiszélesedett, a tekintete ellágyult, mikor a szemét is elérte az a meleg mosoly, és figyelte, ahogy Sakura a nemrég vásárolt gazokat aprítja egy vágódeszkán. A keze minden egyes mozulatára kivillant a bugyija fehér pamutszegélye a fenekén. Egy hang nélkül mögé lépett, a tenyerét a jobb kézfejére simította, hogy megfogja a kést a kezében, ha esetleg megijesztené, a másik keze a derekát ölelte át.

- Mi a fenéért van egy kanál a hajadban? - érdeklődte meg, a hangja mély volt és rekedt az álomtól.

Sakura felsikkantott, a karja megrándult az övé alatt, és kicsit erősebben kellett megszorítania, mint ahogy akarta, nehogy megvágja magát.

- Itachi! - Sakura félig felé fordult a karjában és szemrehányóan rábámult. - Megijesztettél.

- Bocsánat - mormogta a férfi egy hosszú, lusta pillantást vetve a másik szétnyílt ajkaira. - Miért van egy fél háztartás a hajadban? - kérdezte újra és a lány elnevette magát a másik értetlen homlokráncolását látva.

- Így mindig kéznél van minden. Nem kell keresgélnem - magyarázta egy lágy mosollyal, mintha így már minden érthető lenne.

- Persze, teljesen logikus - felelte szkeptikusan Itachi, és figyelte, ahogy Sakura pillantása a mellkasára téved. Tudta, hogy az agya éppen most játszik le neki egy túlfűtött képválogatást a tegnap estéről, mert elpirult és lehunyta a szemét. - És pontosan mit is csinálsz, amihez szükséged van... - A lány hajába túrt és lassan, egyenként kihúzta a tárgyakat belőle, mint valami elfuserált bűvész. -... hőmérőre, egy kanálra, és egy... hm. Golyóstoll?

Sakura vérvörösre pirulva, még mindig lehunyt szemmel fojtottan susorgott valamit.

- Tessék? - kérdezte a férfi, míg az előbb felsoroltak halkan koppantak a konyhapulton, a lágyrózsaszín hajzuhatag pedig végigömlött Sakura vállán és hátán.

- Pipetta. Van benne egy pipetta is - suttogta kínosan a lány, és kilesett az egyik szemhéja alól, hogy lássa a másik reakcióját.

Itachi hangosan felnevetett, és mindkét kezével a hajába túrt, hogy kiszabadítsa azt az átkozott cseppentőt is. Mikor megtalálta, nehezen, de kihúzta a rácsavarodott tincsek közül, és Sakura felé hajolt.

- Imádnivaló vagy - mormolta a szájára, és finoman megcsókolta. - Nem csodálkoznék, ha megtalálnám Konohagakure egy-két titkosított aktáját ebben a kezelhetetlen loboncban - mondta mosolyogva, és Sakura nekidőlt a konyhapultnak. - Tökéletes rejtekhely. Mégis ki gondolná, hogy itt is keresgélni kéne? - Itachi ujjai végigszántottak a füle mögött.

- Ami azt illeti, egyszer kicsempésztem így egy mappát az irattárból - motyogta Sakura, és Itachi újra felnevetett, a hangja szinte dübörgött a lány dobhártyáján.

- Mégis minek? Hozzáférésed volt hozzá, mint ahogy kis híján mindenhez ott, minek vitted el? - kérdezte végül, egy mosollyal rásimítva a tenyerét a másik csípőjére.

- Kérsz kávét? - kérdezte hirtelen egy furcsa mosollyal Sakura.

- Á, szóval nem volt hozzáférésed - biccentett a férfi. A szemei résnyire szűkültek, ahogy a lány arcát kezdte fürkészni. - Azt hiszem, elég kevés dolog lehet, amibe még te sem, a Hokage egyik keze sem nézhetsz bele.
- Főztem egy adagot magamnak, de ezúttal megengedem, hogy igyál egy kicsit - mondta Sakura, figyelembe se véve a szavait kicsusszant a karjai közül, és levett egy bögrét a szekrényből. - Cukor nélkül iszod, ugye?

Itachi karja, amiben az imént még a lányt tartotta a levegőben maradt, üresen, lefagyva, aztán lassan lehanyatlott, és a férfi rámeredt Sakura hátára.

- Az enyém volt – mondta halkan, súlyosan. – Az enyém volt, igaz? Válaszolj. – Sakura keze egy pillanatra megállt a levegőben, aztán folytatta a mozdulatot, mintha ismét megpróbálná meg sem hallani a szavait. - Kiloptad az aktámat az ANBU irattárból? - Sakura letette a bögrét a pultra, és az ujjai megszorultak a sötétkék porcelán körül. Itachi dühös volt. Pokolian dühös. - A kurva életbe, mégis mikor tervezted elmondani, hogy mindenről tudsz? Ezért vagy ilyen... ilyen...

- Cenzúrázott változat volt - vágott a szavába halkan Sakura, és a férfi érezte, ahogy a mérge elszáll, mintha elfújták volna. - A Hokagék aktáin kívül azt hiszem, a tiéd az egyetlen, ami duplán titkosított - mondta rendületlenül, és kitöltötte a kávét. A keze biztos volt, nem remegett, a hangja visszafogott volt, de határozott, Itachi pedig tudta, hogy igazat mond. - Nem volt túl egyértelmű, ne aggódj. Nem jöttem volna rá, ha nem mutatom meg Kakashinak.

Sakura felé fordult, a kezébe nyomta a bögrét, aztán az ablakhoz lépett, és az ujjbegyei között összemorzsolt pár sárga, aprócska virágszirmot egy kis tálba.

Itachi némán belemeredt a kávéjába, és lehunyta a szemét. Egy lassú lélegzetvétellel megpróbálta visszafogni a hangját, mikor újra megszólalt.

- Megmutattad Kakashi-taichounak? Rólam... beszéltetek? - kérdezte hitetlenkedve, míg megpróbált valahogy kevésbé dühösnek tűnni.

Sakura megfordult, egy finom mosollyal félrebiccentette a fejét.

- Aranyos, amikor így nevezed. Kakashi-taichou.

Sakura némán, hosszan rábámult a kezében tartott tálkára, az arcán keserű, halvány félmosoly ült, aztán lassan a hasához szorította a tálat, mintha félne tőle, hogy véletlenül kiejti a kezéből. Itachi tekintete követte a mozdulatot.

Nem fog válaszolni. Azon kívül, amit elmondott, egy szóval sem fog többet kinyögni. Nem hibáztatta érte, hiszen letámadta, nem sok hiányzott, hogy kiabáljon vele, de nem tehetett róla. Egy pillanatra, azt hitte... azt hitte, mindent tud. Azért olyan könnyű vele minden, azért képes így viselkedni vele, mert tudja az igazságot, és ez szíven ütötte. Egy percre úgy érezte magát, mintha újra megfosztották volna mindentől. Attól félt, hogy becsapták, hazudtak neki és manipulálták. Még mindig érezte azt a villámcsapáshoz hasonló, hirtelen, hasogató fájdalmat a szívében, és le kellett hunynia a szemét, ha arra gondolt, hogy milyen ostoba, hogy újra hagyja, hogy az érzelmei vezessék. De mégis mi mást tehetett volna? Szerette.

Felpillantott, figyelte, ahogy Sakura kissé félszegen és tétován átfésüli az ujjaival a virágszirmokból maradt sárga port, mintha ellenőrizni akarná, hogy nem maradt-e benne nagyobb darab.

- Mit csinálsz? - kérdezte egy sóhajjal, mikor rájött, hogy a lány sikeresen messze terelte a beszélgetést attól, amit eredetileg szeretett volna megtudni.

- Fájdalomcsillapító. Altató. Véralvadásgátló. - Sakura nem nézett rá, az ujjai megfeszültek a tálon, majd óvatosan lerakta a konyhapult végére, a lehető legmesszebb a többitől. - Izomlazító. Körömvirágkenőcs a sebeimre.

- Sakura...

- Ne.

Sakura hátat fordított neki, a tűzhelyen megkavart valamit, és Itachi letaglózva állt ott, mintha gyökeret eresztett volna.

- Sajnálom. Úgy hangzott, mintha nem bíznék benned, de...

- Hiszen nem bízol bennem - felelte tárgyilagosan a lány. - Ahogy én sem benned. Egyszerűen nem tehetem meg. Megértem - tette hozzá, a válla fölött átragyogott egy apró, de őszinte mosoly. - Tudom, hogy megy ez.

- Bízom benned - mondta határozottan Itachi, a bögréje halkan koppant a pulton. - Ha nem így lenne, nem engedtem volna, hogy hozzányúlj a szememhez.

- Hát persze, hogy nem - szusszantotta Sakura, a férfi pedig tétován a könyökéhez ért.

- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad miattam. Én...

- Nem miattad van - mondta halkan a lány, de nem fordult meg, a keze tétován, látszólag céltalanul tologatott egy fedő nélküli edényt a konyhapulton, amiben valami sárgás folyadék éppen krémmé szilárdult. - Nem miattad. Nem bántottál meg. Nem bánom, ha titkaid vannak, hiszen nekem is van elég. Csak...

- Megbántad igaz? – mormolta csalódottan Itachi. - Tudtam, hogy ez lesz – nyögött fel frusztráltan, és a lány hallotta, hogy elindul, fel-alá járkál, a parketta halkan recsegett alatta. -  Miért nem tudsz néha rám hallgatni, ha egyszer...

Tessék, újra dühös volt. Sakura felnevetett.

- Egek, dehogyis. Ha megtehetném még egyszer, lehet kétszer tenném meg - nevette a fejét fogva és megfordult, Itachi pedig megtorpant, homlokráncolva rábámult.

- Mi? - kérdezte értetlenül, mire Sakura odalépett hozzá, a tenyerét a tarkójára simítva közelebb húzta magához a fejét.
Azt az öntörvényű, önhibáztató, makacs fejét.

- Itachi. Jól figyelj, mert most utoljára mondom el – kezdte egy mély levegővel, és egy vidám, széles mosollyal. - Akartam, akarom, és valószínűleg akarni is fogom, hacsak nem fogok emlékezni rád. Meg akarlak csókolni, átölelni, órákig szeretkezni veled és ha lehetne, azt hiszem megkérnélek, hogy sose vedd le többet a kezed a mellemről, de baromi furcsán néznénk ki úgy egész nap, szóval eltekintek tőle, amennyiben hajlandó vagy alkalomadtán bepótolni. - Itachi döbbenten tátogott, ahogy próbált volna megszólalni, de hang nem jött ki a torkán, és Sakura hangja nevetésbe fulladt, a saját szavaitól kipirulva remekül szórakozott rajta. - Ha látnád az arcodat... Azt hiszem, azt már meg sem említem, hogy olyan dolgokat akarok veled művelni, amiket még soha senkivel, amik még soha eszembe se jutottak előtted, és...

- Akarod a konyhapulton csinálni? - kérdezte rekedten Itachi, a keze szinte görcsösen megmarkolta a lány combját.

- Mit? - kérdezte Sakura az ártatlant játszva, de a mosolya elárulta. - Szeretkezni akarsz velem? A konyhapulton?

- Még egy szót szólsz és azt hiszem, felrobbanok - morogta Itachi, aztán egy halvány félmosollyal a lány hajába túrt.

- Mit csinálsz?

- Nem tartasz véletlenül egy csomag óvszert a hajadban?

Sakura hangosan felnevetett, kicsordult a könnye, ahogy Itachi nyakának támasztotta a homlokát. Percekig nem bírta abbahagyni, a végén csak annyit volt képes kinyögni két vihogás között, hogy fáj a hasa.

Itachi a feje búbjára támasztotta az állát, és mosolygott, bár érezte, hogy újra merevedése van. Az az átkozott nem bírt nyugton maradni Sakura mellett. Pláne, ha ilyesmiket mond neki. Te jó kami, legszívesebben leteperte volna a konyhakőre, hogy olyan vad dolgokat csináljon vele, amiket el sem tud képzelni. Levetkőztetni, a meztelen testén  feküdni, amíg csak hangosan sikítva nem...

Itachi nyelt egyet, megpróbálta lenyugtatni saját magát, de pokolian nehéz volt, mert Sakura végre abbahagyta a nevetést, és kipirult arccal, könnybelábadt szemekkel ránézett, aztán az ujjai végigsiklottak a nadrágja vonala felett, megközelítették a köldökét, majd követték az onnan egyenesen lefelé vezető, kiszélesedő, fekete szőrcsíkot.

- Komolyan mondtam... - nyögte Itachi. - Esküszöm, hogy most azonnal leteperlek, ha nem hagyod abba.

- Csak beszélni fogsz? - kérdezte Sakura, a szempillái alól felpillantott a férfira, és Itachi egy éles, jóformán felháborodott szisszenéssel magához rántotta, és vadul megcsókolta.

A lány a hajába kapaszkodott egy pillanatra, aztán a körmei végigszántottak Itachi széles hátán, vörös csíkokat hagyva maguk után, és ha arra gondolt, hogy a férfi hátán még pár nap múlva is látszani fognak a nyomok, teljesen felizgult tőle. Tudta, hogy valószínűleg nem fogja hagyni, hogy megtörténjen, mert az utolsó pillanatban bepánikol majd, de azt is tudta, hogy Itachi nem megy messzebbre annál, amennyire ő engedi, ő pedig annyit akart belőle, amennyit csak képes volt élvezni.

Itachi szinte kétségbeesetten csókolta, megragadva a derekát felültette a pultra, a férfiassága újra meg újra az ölének szorult, és Sakura halk, elfúló nyögésekkel jutalmazta a mozdulatot. Itachi felgyűrte a pólóját, míg mohón megszívta a nyakszirtjén a felhevült bőrt, a keze megtalálta a lány mellét. Sakura hátrahajtotta a fejét, felszínes, gyors légzéssel a férfi hajába csúsztatta az ujjait, finoman lejjebb nyomta a fejét, hogy jelezze, mit szeretne, és Itachi készségesen megnyalta, majd a szájába vette a kemény, rózsaszín mellbimbót. Egy jóleső sóhaj hasított a konyha csöndjébe, aztán halk, folyamatos sziszegés, sistergés hallatszott, és Itachi egy pillanatig azt hitte, Sakura adja ki ezt a furcsa hangot. Nem értette, mit csinált rosszul.

Összezavarodva felbámult Sakurára, aki rémülten rámeredt, majd egy ijedt sikollyal szinte kiugrott a karjaiból amik a combját markoltak.

- Francba, a büdös francba - kiáltotta idegesen, és elzárta a lángot az egyik edény alatt, amiből éppen kifutott, ami benne volt.

A haja ziláltan hullott a vállára, a pólója megakadt a köldöke felett a hasán, hangosan zihált, az arca kipirult a szemei pedig egyszerre mérges és iszonyatosan szexi szikrákat vetettek felé, Itachi pedig a tenyerébe temette az arcát.

- Ó, hogy az ég verje meg ezt a kicseszett boszorkánykonyhát! - dörgölte ingerülten a nyakát. Nem akart káromkodni, de kiszaladt, és mostmár nem is bánta. - Gondolom, esély sincs rá, hogy...

- Három órája csináltam ezt a szart! - csattant fel Sakura, és a férfi egy csalódott sóhajjal leeresztette a vállát. - Ki vagy tiltva a konyhából, amíg dolgozom. Este beszélünk - lökdöste ki, de Itachi megtorpant a küszöbön.

- Este? - nyögte.

- Igen, Itachi Uchiha. Este. Kilenckor.

- Kilenckor? Várj, segítek...

- Nincs az az isten. Kifelé. - Sakura ellentmondást nem tűrően az ajtóra mutatott, és Itachi megpróbálta a legszerencsétlenebb pillantását elővenni, de a lány csak összehúzta a szemét, a fejével az ajtó felé biccentett. - Meg se próbáld.

Itachi mormogott valamit az orra alatt, míg átlépte a küszöböt, valószínűleg valami nem túl szépet a kotyvalékaira, aztán hirtelen visszafordult, és felemelte a mutatóujját, a szája lassan kinyílt, hogy mondjon még valamit, de Sakura megragadta a kilincset, és határozottan becsukta az ajtót.

Egy pillanatig még ott állt, és elmosolyodott mikor elképzelte Itachi arckifejezését az ajtó túlfelén, aztán végül egy sóhajjal visszatért a "boszorkánykonyhájába", hogy helyrehozza, amit elrontott.

*****

Sasuke fáradtan felszusszant, egy réveteg, elkalandozó és igencsak álmos pillantással kimeredt az ablakon. Mozdulatlanul, némán bámult a felkelő nap sugarai által narancssárgára festett világra odakint, és arra gondolt, bár máshol lehetne. Egy tó partján ülve egy hatalmas kanna hideg zöldteával. És nem egy dadogó, reszkető és zokogó kurvával egy szobában az egész shinobivilág legesősebb falujában, ahol tündérmeséket kell hallgatnia a gyilkos bátyjáról. Nem mintha nem ő akarta volna végighallgatni. Most mégis azt kívánta, bárcsak ne akarta volna tudni.

Elfordította a fejét az ablaktól, és az ágyon kuporgó nőre nézett, aki némán zokogott egy ideje, és szenvtelenül végigmérte, belekortyolt az előtte álló pohárba. Víz volt, és most ezt is utálta. Koncentrálnia kellett, nem ihatott semmiféle alkoholt. Tudta, hogy be fogja pótolni. Hamarosan. Valószínűleg még az este. Reiki felpillantott rá, mintha érezte volna hogy nézi, a szemei dagadtak voltak és bevéreztek mindkét oldalon. Ahhoz képest, hogy milyen gyönyörű volt alig tizenkét órával ezelőtt, elég szarul festett. És még csak egy ujjal sem nyúlt hozzá. Még.

- Ez minden? – kérdezte halkan, ügyelve rá, hogy a fenyegetés legkisebb árnya se vetüljön a hangszínére, és Reiki bólogatni kezdett.

Sasuke az orrnyergét masszírozva az asztalra könyökölt, az agya sebesen forgott, mint egy levegőt hasító shuriken, újra és újra lejátszotta magában a szavakat, amiket ez a nő úgy okádott ki magából, olyan kétségbeeséssel, mintha soha senkinek nem beszélt még, nem beszélhetett  volna még róluk, és valószínűleg így is volt. Őszintének tűnt. Ugyanakkor megválogatta a szavait, és Sasuke tudta, hogy ez azt jelenti, elhallgatott dolgokat. A nyelve hazudhat ugyan, de az agya képtelen lesz erre.

- Tehát lényegében azt mondod, hogy Itachi egy valóságos szent – összegezte végül Sasuke gúnyosan. – Annak ellenére azt mondod, hogy tudod, mit tett a klánnal, a szüleivel, a gyermekekkel és a nőkkel, akik Uchihának születtek. Velem, a saját öccsével.

Reiki kissé félősen rápillantott, a fiú tekintetétől nyelnie kellett egyet.

- Nem azt mondom, hogy... hogy szent. – A nő felcsuklott, és lassan ingatni kezdte a fejét. – Természetesen nem az. Senki nem az.  Csak egy shinobi. De nagyon jó benne. Én... – Reiki hangja elhalt, és Sasuke az ujjaival az asztallapon körözve türelemre intette magát. Beszél, és ez a lényeg. Nem ronthatja el most. – Követett el hibákat. Nem mentegetem. Mindenki hibázik. Tett... tett borzalmas dolgokat is, igen. De nem... nem azért, amiért gondolod. Csak azt akarom mondani, hogy annak ellenére, amit tett, nem az, akinek te gondolod – sóhajtotta végül a nő, és arra gondolt, ez nem igazán megy jól.

Hogyan is magyarázhatná el, ha nem mondhatja el, miért van így? Mintha az ízlésről vitáznának. Egyéni szempontok alapján érvelni elbaszott dolog, és ezt pontosan tudta. Ostoba, hasztalan érvek, amik nem érnek el a másikhoz, mert egyszerűen csak ferdítésnek vagy hazugságnak tűnnek. Jelenleg úgy érezte, még ilyen érvei sincsenek. Semmije nincsen, hogy alátámassza azt, amit mond, és természetesen Sasuke nem is fog hinni neki. Attól tartott, hamarosan feladja. A kérdés csak az, hogy hagyják-e feladni.

Sasukéra bámult, míg arra gondolt, hogy az első találkozásuk ellenére, amikor még nem tudta ki volt, amikor udvariatlanul és ingerülten bánt vele és a körülötte lévőkkel, most egyenesen kedvesnek és türelmesnek tetszett. Persze, szüksége van az információira. Meg kell tudnia. Meg akarja ölni Itachit. Neki pedig valahogyan meg kellene ezt akadályoznia, itt és most, mondani valamit, ami valódi, eleven és a húsba vág, csontot roppant ketté. De nem teheti. Itachi megkötötte a kezét, és ezzel megkötötte saját magát is. Borzalmas volt belegondolni, hogy mi minden múlik most ezen a beszélgetésen, és hogy mennyi mindent szúr el éppen. Hogy mennyi hibát követ el, és mindegyik egy seb Itachin. Nem volt elég józan. Nem mérlegelte ezt eleget, csak belevágott. Ész nélkül. Nem gondolkozott már megint. Ostoba, hülye lány.

Magát szidva lehajtotta a fejét, de csak azért, hogy rögtön fel is kapja, mikor Sasuke lassan megszólalt.

- Rendben. Rendben – ismételte töprengve a fiú, és újra kibámult az ablakon. – Talán, esetleg... hajlandó vagyok elhinni neked, amit mondasz. Nem azt, hogy jó ember. Hanem, hogy nem az akinek én gondolom. Valószínűleg ebben igazad van. Mikor ismerhettem volna, még túl fiatal voltam hozzá, hogy megértsem, most pedig esélyem sincs megismerni. Nem mintha annyira vágynék rá – horkant fel gúnyosan, és egy rövid percnyi hallgatás után végül Reiki felé fordult, aki hitetlenkedve bámult rá, és Sasuke tudta, hogy meggyőzőbbnek kell lennie. – Tegyük fel, hogy elhiszem, amit mondasz. Ha így lenne, az mit jelentene? Hogyan tovább? Mit kéne tennem? Egész egyszerűen csak hagyjam elévülni a bűneit, anélkül, hogy megbüntetném értük? Hogy elvenném azt, amit ő elvett másoktól? Sokuktól? Hogy annyi életért cserébe, mégiscsak hagyjam meg az ő egyetlen, nevetségesen kevés jóvátételt nyújtó életét? Hagyjam, hogy megszökjön az ítélet elől, hogy tovább éljen, és azt a levegőt szívja, amit én? Mit kezdjek az én életemmel? Dobjam sutba mindazt a munkát, áldozatot, amit azért hoztam, hogy képes legyek megölni, hogy én legyek a végzete, és utolérhessem?

Reiki megdöbbenve bámult rá, az arca sápadt volt.

- Én... – kezdte tétován, elhallgatott, aztán Sasuke arcát fürkészve néma is maradt egy jó darabig, a másik pedig kivárt, a vonásai fáradtságon és fásultságon kívül nem mutattak semmit. – Nem tudom – lehelte halkan, szinte letaglózva, és Sasuke felsóhajtott, kiürítette a poharát. – Nem tudom. Ezt már neked kell tudnod – mondta bizonytalanul, figyelve, ahogy a másik feláll az asztaltól.

- Jól van. Gondolkozni fogok – ígérte halkan Sasuke, és hosszan, némán valahová az asztal közepére meredt. – Pihenj le. Aludj. Szükséged van rá. – A fiú megragadta a poharát, és az ágy mellett álló ajtóhoz lépett, de a keze megállt a kilincsen, mintha meggondolta volna magát. Megfordult, és egy kissé lehajolt, hogy a keze tétován a barna tincsekhez érhessen Reiki halántékán. A nő kis híján elhúzódott az érintése elől, de még idejében megfékezte magát. Nem számított. A tekintete hátrahőkölt előle, ha ő maga nem is, és Sasuke magában nyugtázta, hogy még mindig tart tőle. Helyes. – Köszönöm – mondta halkan, az arca kifejezéstelen volt, és Reiki úgy bámult rá, mintha még egy feje nőtt volna.

Egy pillanatig még úgy maradt, a keze kinyújtva, az ujjai hegye óvatosan megpihentek a haján, majd elhúzta a kezét, és kiment, bezárta maga után az ajtót. Reiki a szívére szorította a kezét, a mellkasából kitört egy apró, halk, ijedt zihálás. A szívverését számolta. Egy, kettő...

Talán mégsem rontott el mindent. Talán.

*****

Sakura az edény fölé hajolt, és óvatosan megkeverte. Még forró volt, és folyékony, más sem hiányzott volna az eddigi sebei mellé még egy égési sérülésnek.

Hallotta, ahogy Itachi átvág a nappalin, becsukja maga mögött a háló ajtaját. Próbálta kizárni, de nem igazán ment. Amellett, hogy a főzeteire koncentrált, az agya képes volt a legváratlanabb pillanatokban megörvendeztetni a gondolattal, hogy el kéne dobnia azt az átkozott fakanalat, kiviharzani, rávetni magát Itachira, és hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell. És ugyanakkor felidézni a testében a fájdalmat, a feszülést és a hangokat. Szinte percenként rázta a hideg,hol az egyik gondolatfolyamtól, hol a másiktól.

Elzárta a gázt az utolsó edény alatt is, ami a tűzhelyen volt még, és egy sóhajjal bámulta, ahogy a buborékok a folyadékban táncolnak. Megtette, amit meg tudott tenni ebben a helyzetben. Nehezebb volt, mint elővenni egy szekrényből a megfelelő gyógyszereket, oldatokat és krémeket, de nem igazán bánta, hogy ennyi munkája volt velük. Elterelte a figyelmét a legtöbb gondolatáról, és ezért most hálás volt. Nagyon hálás. A pillantása a pult végén álló tálkára tévedt, a porrá zúzott sárga virágszirmokra, és nehézkesen felsóhajtott. Nos, igen. Majdnem minden gondolatáról elterelte a figyelmet a munka. Majdnem mindről.

Betette a fakanalat a mosogatóba, és hallotta, hogy kinyílik a háló ajtaja. Itachi halk, szinte hallhatatlan lépteit ismét leleplezte az az áruló, nyikorgó padlódeszka. Mikor a léptek megálltak a konyhaajtó előtt, kíváncsian felpillantott. Itachi halkan bekopogott, majd benyitott, úgy állt az ajtóban, mintha rögtön szörnyet halna, ha átlépné a küszöböt. Sakura rámosolygott, és megdörzsölte a karját.

- Igen? – kérdezte érdeklődve.

- Lemegyek a faluba ételért – mondta Itachi, az arca kifejezéstelen volt, csak a szeme árulta el; úgy itta magába, mint amikor visszaadta a látását. – Szükséged van valamire?

- Ó, igen, nagyszerű. Lassan dél van, ideje enni valamit –mosolyogta Sakura és összecsapta a tenyerét. – Mit főzzek?

A férfi mintha egy pillanatra meglepődött volna, aztán visszafojtott mosollyal elbámult a válla felett.

- Amit csak szeretnél – mondta lágyan.

- Hm. Lássuk csak. Szereted az onigirit?

- Igen.  - Itachi pillantása visszavándorolt az arcára, és végre, végre elmosolyodott, mintha már képtelen lenne visszatartani. – Másvalamit?

Sakura elgondolkozva húzogatta a pólója alját, az arckifejezése tanácstalanná vált.

-  Azt hiszem, ha tudnál hozni pár szem paradicsomot, annak örülnék – mormolta, és felsóhajtott. – És tojást.

Itachi a lány arcát fürkészte, és azon gondolkozott, miért jut hirtelen a semmiből eszébe Sasuke. Valószínűleg a paradicsom miatt. Mégsem tudta megállni, hogy ne szólaljon meg.

- Kinome? – kérdezte magában remekül mulatva, de meglepődött, mikor Sakura arca felragyogott.

- Ó, ha lehet már kapni mindenképpen! Jó lesz akár köretnek is. – A lány felsóhajtott, és a mosogatóhoz lépett, hogy vizet engedjen bele, és elmosogasson. – Éhes vagyok. Csipkedd magad – kacsintott rá még, mielőtt a kezébe vette volna a mosogatórongyot, hogy nekiálljon a munkának, és Itachi elmosolyodott.

- Igenis, asszonyom – mormolta, majd röviden meghajolt, és megfordult. – Sakura. – A lány felpillantott a vágódeszkáról Itachi hátára. – Bezárom az ajtót. Van még egy kulcs az éjjeliszekrény fiókjában. Ha bármi történik...

- Nem fog – felelte egy finom mosollyal a lány, és a csuklóig habos kezével intett felé. – Menj. Menj csak. Minden rendben.

Itachi egy hosszú pillanatig még őt figyelte, ahogyan folytatja a mosogatást, aztán kiment a házból, és kulcsra zárta az ajtót. Mielőtt elindult volna, még körbejárta a házat, hogy megnézze csukva van-e az összes ablak, és egy sóhajjal arra gondolt, hogy valószínűleg rohanni fog visszafelé, mint egy őrült.

*****

Kizashi összehúzva magán a kabátját, lépett még egyet, mielőtt megállt volna. Pihenni akart, órák óta csak menetelt, határozott, de egyre monotonabbá váló léptekkel, a táj pedig olyan egyhangú volt. Csak sziklák, kövek, előtte magasodó újabb kőfal, ami megkerülése újabb hosszú, unalmas percekbe telt. Alig látott valamit a körülötte süvítő, csapkodó hóvihartól, az arca pedig merevvé fagyott, szinte égette a hideg.

Egy pillanatra maga elé meredve kifújta magát, figyelte, ahogyan a lélegzete hófehér, gomolygó párává válik, majd szétoszlik a levegőben. Megmoccant, egy mély, reszkető sóhajjal tovább indult. Tudta, hogy semmi értelme az idejét vesztegetni, mikor minden egyes másodpercnyi időhúzás akár a halálát is jelentheti. Ha estig nem ér el a csúcsra, itt fog megfagyni, a kietlen semmi közepén. Pár lépés után újra megtorpant, de ezúttal nem szándékosan. Ahogy a szél félrecsapta előtte az egyik hatalmas, felhalmozódott hókupacot egy nagyobb kutya méretű kő bukkant fel előtte.

Leguggolt, kesztyűbe bújtatott ujjai lesöpörték a havat a szikláról, és tudta, hogy ez az. Ez a bejáratot nyitó kő. Felpillantott, és hunyorogva belemeredt a szinte kivehetetlen fehérségbe, hátha meglátja felsejleni a barlang bejáratának legalább a körvonalait. Most, hogy tudta, megérkezett, mintha valóban látott volna valamit, de érezte, hogy az agya csalja meg. Ilyen körülmények között képtelenség volt, hogy lássa. 

Lehúzta a kesztyűit, és nem törődve vele, hogy a hóba hullanak, felhúzta a kabátja ujját, és rámeredt az alkarján tetoválásként feketéllő pecsétre. A fekete vonalak a bőrén apró fát mintáztak, és lassan felizzottak, fehéren, mint a körülötte ragyogó hó. A kőre pillantott, hezitálás nélkül a közepére nyomta a karját. Egy pillanatig úgy érezte, jéggé fagy, mielőtt szinte felforrt volna a bőre a hirtelen jött, a sziklából sugárzó hőtől.

A karja alatt a kő ugyanúgy felizzott, mint az imént a pecsétje, és hallotta, ahogyan valahol előtte, közel, nagyon közel meghasad a sziklafal. Felállt, és nekivágott az út előtte fekvő, hátralévő részének, hogy aztán pár perc elteltével végre meglássa maga előtt a hasadékot. Hívógató, meleg, narancsszín fény vetült a hóra odabentről, de mégsem tudott kivenni semmit abból, ami a barlangban várta. Mégis, habozás nélkül lépett be a jókora résen.

Odabent tűz égett, és a fényétől elvakítva kellett pár másodperc, mire ki tudta venni egy ember körvonalait. Egy lányét. Egy asszonyét. A tűz előtt ült, ölében egy gyönyörű, dús vörösbundájú rókával, és nyugodtan simogatta, míg a belépőt figyelte. Az első, amire Kizashi káprázástól megszabadult szeme rátalált, azok a jégkék, hideg, de érdeklődő szemek voltak, amik komolyan, kíváncsian fürkészték, aztán a szép ívű, puha ajkakra kúszó lassú mosoly tűnt a szemébe.

Mindig is szép lány volt, de így, egy híján húsz év távlatából szinte földöntúli jelenségnek tűnt a szabályos, lágy vonásaival, amiben valahol megbújt az a hajthatatlan szilárdság, mintha a kőfalak, amik között felnőtt átadták volna neki az erejüket és a megingathatatlanságukat.

- Rég láttalak, Kizashi – mondta halkan a nő, a hangja rekedtes volt a hosszú némaságtól, hiszen nem volt igazán kihez beszélnie az évek alatt, és ahogy előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse őt, a hollófekete, ragyogó tincsei lecsúsztak a válláról és a karjára hullottak.

- Igen. Rég volt – értett egyet csendesen Kizashi, és közelebb lépett a tűzhöz, hogy megmelegedhessen.

- Itt az idő? Mennem kell? – kérdezte Yuina, a tekintete követte a férfi lépteit, és a másik elmosolyodott.

Mindig ilyen volt. Lényegre törő. Csak semmi mellébeszélés.

- Igen. Velem jössz Nagiba, Sayura már vár rád – mondta halkan, míg kihámozta magát a kabátjából. - Most pihenek, holnap reggel indulunk.

- Akkor összepakolok – bólintott a nő, és utoljára végigsimított az ölében fekvő róka bundáján, mielőtt előrehajolt és a fülébe súgott volna valamit.

Az állat egy gyors villanással eliramodott az egyik résen a sziklafal oldalában, és Yuina felállt, leporolta sötétkék kimonóját. Felemelte a fejét, és Kizashira meredt, a szeme szomjasan itta magába a férfi mozdulatlan, kissé gyanakvó arcvonásait, ahogy nyugtalan pillantást vetett a róka után.

- Kitsunék... – mormolta kissé bosszúsan, és csak akkor jött rá, hogy Yuina figyeli őt.

- Inari? – mosolyodott el hirtelen. – Inari csak egy háziállat – mondta nyugodtan, és úgy tűnt reemekül szórakozik Kizashi arckifejezésén. – A lányok a hálószobában játszanak. – Félrebiccentett fejjel rábámult a férfira, aki elvörösödött a szavaitól, és a tekintetét kerülve a tűzbe meredt. – Csatlakozhatnál. Minden bizonnyal örülnének egy ilyen erős... shogipartnernek – fejezte be végül, mire Kizashi felkapta a fejét, és Yuina egy lágy kacajjal eltűnt az egyik oldalfolyosón.

A hangja még hosszan visszhangzott a hatalmas barlangrendszerben, és Kizashi egy sóhajjal a tenyerébe temette az arcát. Nem mintha meglepő volna. Régen is pont így viselkedett. Yuina bárkit képes volt átverni. Épp ezért volt rá szükségük.

*****

Itachi a kezében a megrakott szatyrokkal, sietős léptekkel rátért a házhoz vezető földútra, és a tekintete szinte azonnal a nyitott ajtóra siklott. Basszameg.

Két lépéssel az ajtónál termett, beviharzott, és feltépte a konyha ajtaját, de nem talált ott senkit. Átvágott a nappalin, a szatyrok a földön puffantak, és beviharzott a hálóba. Sehol senki. Néma csönd. Az izzó sharinganok szédítő iramban söpörtek végig a berendezésen, de minden a helyén volt. Akkor hol van Sakura? Kiment a nappaliba, a bejárati ajtóhoz ment és ahogy sietve kilépett az ajtón beleütközött a lányba.

A két vállánál fogva állította meg, mielőtt teljes erőből belerohant volna a mellkasába, és rámeredt a halvány mosolyra az ajkain. Egyszerű fekete rövidnadrág és egy ujjatlan piros felső volt rajta, a haját újra kontyba fogta.

- Hol voltál? – kérdezte egy sóhajjal.

- A kertben – felelte Sakura, és a homloka ráncba szaladt, mert észrevette, hogy valami baj van. – Gyomláltam. Miért... minden rendben? – Itachi nem válaszolt, csak lehunyta a szemét, hogy mikor újra kinyissa a lány széles, játékos mosolyára nézhessen. – Aggódtál értem, 'Tachi? – kérdezte kuncogva, és felemelte a kezét, hogy a nyaka köré fonja.

- Nem – felelte rövid csönd után a férfi, de inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek, és Sakura felnevetett.

- Hát persze, hogy nem – mormolta a lány még mindig remekül szórakozva rajta. Lábujjhegyre állt, hogy elérje a száját, míg Itachi a derekára csúsztatta a kezét. – Mit csináltál volna, ha valaki ellop tőled, amíg nem vagy itt? – kérdezte egy pajkos mosollyal, és a férfi is elmosolyodott végre.

  - Azt hiszem, puszta kézzel téptem volna darabokra – vallotta be töprengve a férfi, az ujjai megszorultak a csípőjén, és a halvány mosoly ellenére, amit Sakura a szája sarkában látott, tudta, hogy komolyan gondolja. Halálosan komolyan. -  Egészen apró darabokra – tette hozzá halkan, mielőtt megcsókolta volna, és Sakura hozzásimult, az ujjai a tarkóján simítottak végig.

- Hm. Ha már egészen apró darabokról beszélünk... – mondta vidáman, mikor Itachi hagyta, hogy elhúzódjon tőle. – Volna egy kis darabolnivalóm a konyhában.

- Segítek – bólintott Itachi, a keze vonakodva ugyan, de eltűnt a derekáról.

- Azt mondtad, nem tudsz főzni – lepődött meg egy pillanatra Sakura, ahogy belépett az ajtón.

- Nem is – vonta meg a vállát a férfi, míg behúzta maga után a bejárati ajtót. – Majd megmondod, mit csináljak.

- Rendben – biccentett a lány, aztán megfordult a konyhaajtóban, és csípőre tett kézzel, a szemében huncut csillogással rábámult. – De semmi sharingan a konyhában, világos?

- Mint a nap – biccentett egy halvány mosollyal Itachi, és mikor a szemeiben kihunyt az izzás, hagyta, hogy Sakura a kezénél fogva behúzza maga után a konyhába.