– Amúgy mennyi ideje keresed már? – érdeklődött Roxanna Rebecca felé fordulva.

– Egy jó pár napja. Kezdem lassan elveszíteni a reményt, ami nem jó, mert Ramonaban már rég meghalt.

– És ha valaki szándékosan nem adná vissza? – kíváncsiskodott tovább a barátnőm.

Rebeccanak nagyra kerekedtek a szemei.

Komolyan, miért nem megyünk már el innen?

– Ezt hogy érted? – ráncolta össze a szemöldökét a nő.

– Hát mondjuk nem egy ördögről beszélünk, hanem egy halandóemberről, és... – Roxanna végig sem mondhatta, Rebecca rögtön a szavába vágott.

– Mit kezdene egy halandó a nyaklánccal? Te tudsz valamit?

Én kezdtem egyre idegesebb lenni.

– Ugyan már! Nem tudunk semmiről, menjünk innen! – sürgettem a többieket.

– Maradj már! Most már én is kíváncsi vagyok – húzott maga felé Justin, a felsőmnél fogva, erre kibújt onnan a nyaklánc.

– Te idióta! – löktem fel.

Nem láttam más kiutat, gyorsan kézen ragadtam Roxannat, és kirohantam vele az erdőből. Láttam, hogy Rebecca értetlenkedve nézett utánunk, nem követett, viszont Justint magával vitte. Mondjuk szerintem meg is érdemelte az a srác.

– Most mi lesz? – kérdezte a barátnőm kifulladva, ahogy a házunkhoz értünk.

– Hogyhogy mi lesz?! – fakadtam ki – Miért nem tudtál egyszer az életben csendben maradni?

– Jól van na, bocsánat! Ez az egész nagyon menő meg minden, de tényleg eléggé veszélyesnek tűnik. Bevallom, egy kicsit megijedtem, hogy bánthatnak is minket az ilyenek. És most kitudja, hogy mi fog történni azzal a szegény fiúval.

– Ugyan már, ő nem szegény – forgattam a szemeimet.

– Hát akárhogy is, nekem mennem kell. Most írt anya, hogy talált egy szállódát és szeretné, ha odamennék. Aztán majd máskor összefuthatunk valahol.

– Jól van! – vettem egy mély levegőt – Meddig maradtok?

– Úgy pár napig. Ha már idejöttünk miattad, kicsit kiélvezzük ezt az időt.

– Értem. Akkor szia! – köszöntem el.

– Szia!

Bementem a házba. Azért aggódtam egy kicsit Justinért, de azt gondoltam, hogy bántani úgysem fogják. Miért tennék? Viszont nekem sokkal elővigyázatosabbnak kellett lennem. Nálam volt valami, amiért ezek a lények akár ölni is tudnának, végül is a saját életük múlna rajta. Mindent tudni akartam erről a legendáról, de úgy voltam vele, hogy akkor inkább előbb faljanak fel ezek a démonok, minthogy én Annabellenél érdeklődjek. Valaki mást kellett megkérdeznem, és akkor eszembe jutott Gregor. Ő biztos sokat tud erről az egészről. Most már csak valahogy találkoznom kéne vele. Talán este szintén lent lesz a bárban. Amúgy is akart velem még beszélgetni.

Nem is kellett sokat várnom, már lassan sötétedet. Éppen indultam volna, amikor egyszer csak Kate megállított.

– Hová, hová, kisasszony?

– Halálra unom itt magam. Megyek, keresek valami szórakozási lehetőséget.

– Na azt már nem! – parancsoltam rám.

– Tessék?

– Amióta az erdőben voltál, nagyon furcsán viselkedsz. Alapból sem voltál soha egy szófogadó kislány, de most kezdesz túllépni egy határt. Én nem tudom, hogy mi igaz és mi nem abból, amit Annabelle mondott, de amióta rajtad van ez a nyaklánc, azt hiszed, hogy bármit megengedhetsz magadnak.

– Jó, akkor beszéljünk rólad! – tettem karba a kezem – Fogamzásgátlók? Adoptált gyerek? Szerető? Egy magzat a szíved alatt? Mindvégig egy hazugságban éltem. De most már biztos, hogy az égvilágon semmi nem köt hozzád, Kate. Egy év múlva még csak feléd sem fogok nézni.

Ekkor egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

– Velem ilyen stílusban nem beszélhetsz! Még mindig a törvényes nevelőszülőd vagyok, és felelősseggel tartozom érted.

– Te és a felelősség... – jegyeztem meg gúnyosan – Neked teljesen mindegy, mi lesz azzal a gyerekkel, hidegvérrel lepasszolnád az apjának, vagy annak a vén banyának. Egyre jobban undorodom tőled. Mégis csak az lett volna a legjobb, ha apával maradok, aki, ha valójában nem is az apám, legalább szeretett – néztem szigorúan Kate könnyes szemébe – Elmentem. Szerintem holnapig vissza sem jövök – csaptam be magam után az ajtót.

Szüntelenül kavarogtak bennem az érzelmek. Egyszerre éreztem dühöt, fájdalmat, csalódottságot. Alig vártam már, hogy a bárban oldjam ezt egy kis alkohollal. Jó sokadik pohárnál tarthattam már, amikor végre megpillantottam Gregort.

– Szia! – köszöntem neki oda félénken.

– Angela. Szia! Minden oké? Eléggé rosszul nézel ki.

– Ja, egy kicsit szétcsúsztak a dolgok, de mindegy. Beszélnünk kéne.

– Igen, én is akartam már mondani, hogy...

De engem elnézve nem tudta befejezni a mondatot.

– Csak szeretném, ha válaszolnál pár kérdésre – vágtam közbe gyorsan – Van ez história az itteni démonokról, és...

– Igaz, talán te többet tudsz mondani erről, mint én.

– Hogy? – néztem rá értetlenül.

– Különben nem járkálnál itt ezzel a nyakadban – mutatott a láncra.

– Ja, ez nem az enyém. Ez... Nézd, én csak pár napja jöttem ebbe a városba, de már felfordult az egész életem. Egy erdő mellett lakunk, és ott találtam a nyakláncot. Hallottam róla ezt-azt, láttam, hogy keresik, és én csak szeretnék még többet megtudni erről az egészről. Igen, tudom, rajtam sem lehetne, de valamiért mégsem tudom eldobni magamtól. Te talán egész jól ismered a legendát ahhoz, hogy válaszolj egy-két kérdésemre.

– Miért, mit szeretnél tudni? – ráncolta össze a szemöldökét.

– Például hogy kik is pontosan ezek a lények, hányan vannak, vannak-e mások is, hogyan élnek, mit lehet még tudni erről a nyakláncról.

– A város ördögei – fordította félre a fejét, majd ismét vissza hozzám – Igazából keveset tudni róluk, sokan nem is hisznek bennük. Én is csak annyit tudok, hogy általában az erdőkben tanyáznak. Nem zavarnak sok vizet, megvannak a maguk kis világukban, de jobb inkább nem ujjat húzni velük. Civilizálódtak, de tízszer akkora erejük van, mint egy átlagembernek. A képességeikről nem is beszélve.

– Miféle képességek?

– Jövőbe látás, teleportálás, lebegés, mérgezés, agykontroll. Minden, ami természetfeletti.

– Irányítani tudnák valaki elméjét?

– Akár.

– És mi van a fekete szeműekkel?

– Fekete szeműek? Nem tudom, valószínűleg ennek nincs jelentősége közöttük.

– Szerinted hányan lehetnek itt? – faggatóztam tovább.

– Egy jó páran biztosan, olyan tíz körül. Egy kisebb csoport.

– Te találkoztál már egy ilyennel?

– Ja, láttam már pár ördöglányt. Nem igazán kötnék beléjük.

– Lehetnek mások is köztük, mint pl. boszorkányok?

– Lehet, nem tudom. Én még egyet sem láttam.

– Mit gondolsz, veszélyt jelenthet rám ez a nyaklánc? Vagy itt bárkire?

– A nyaklánc egy nagyon értékes darab a számukra. Ha ez tényleg nem a tiéd, és az egyiküké van nálad, mindet meg fognak tenni annak érdekében, hogy megtalálják.

– Pfú – túrtam bele idegesen a szőke hajamba.

– Na megérkezett a csodabogarunk – nézett félre Gregor valaki irányába – Csodálkoztam is, hogy eddig nem tolta ide a képét.

– Ki?

Az említett alak felé fordultam, és meglepetten láttam, hogy Justinról beszélt. Nem sokkal utána még egy valaki belépett az ajtón. Egy csábítónak tűnő, magas, fekete hajú férfi.

– Ó, Jézusom! Ez meg mi a francot keres itt? – figyelt fel rá a barátom is.

– Ő kicsoda? – érdeklődtem.

– Martin Cross. A egyik legismertebb és legveszélyesebbnek tartott ördögök egyike.

– Ő? – lepődtem meg – Én tudok nála sokkal rémisztőbb kinézetűt.

– Komoly oka lehet annak, hogy itt van. Szinte sosem merészkedik le az emberek közé.

– Mint például egy nyaklánc? – néztünk össze aggódva Gregorral.

– El kell tűnnünk innen! – javasolta – Gyere! – ragadta meg a kezem.

Ahogy Gregor kifele húzott a helyiségből, csak egy pillanatra néztünk össze azzal a bizonyos Martinnal, de ez is elég volt ahhoz, hogy örökre beleégjen a retinámba a fagyos tekintete.

– Egyáltalán van esélyünk elfutni előle? – kérdeztem, amikor már jócskán elhaladtunk a bártól.

– Ne hülyéskedj, Angela! Ha meglátja rajtad a nyakláncot, akkor...

– És ha azt mondom, hogy az enyém?

– Be akarod kamuzni, hogy közölükvaló vagy? Kétlem, hogy bevenné.

– Te is majdnem elhitted.

– Jó de, én... – mögém nézett a sötétben – Ott van. Követ minket.

– Szerintem ostobaság lenne elfutni előle.

– Most meg mi ütött beléd?! Fogalmad sincs arról, hogy ki ő.

– De neki sincs arról, hogy én ki vagyok.

– Egyáltalán azt sem értem, hogy hogyan keveredhetett össze Justinnal.

– Öhm... Mondjuk nekem van egy sejtésem – mosolyodtam el pimaszul.

– Vagyis? – nézett rám gyanakodva.

– Hát délután vele és Roxannaval elmentünk az erdőbe. Az egyik démoncsaj meglátta rajtam a nyakláncot. Mi a barátnőmmel elmenekültünk, de Justint magával vitte. Valószínűleg ezt a Martint küldhették utánam.

– Ez... – Gregor alig tudott szóhoz jutni – Mindegy. Már itt van, úgyis túl késő lenne elfutni – jegyezte meg halkan.

– Remélem, hogy nem zavarom meg az igen érdekesnek hangzó beszélgetéseteket – hallatszott egy kellemes férfihang a hátam mögött – Azt hiszem, van nállatok valami, ami az én tulajdonomat képezi.

– Tévedsz! – fordultam szembe azokkal a jég kék szemekkel.

– Csakugyan? – jelent meg egy aprócska mosoly Martin arcán.

Bár úgy éreztem, hogy a szívem majdnem kiugrik a helyéről, annyira hevesen dobogott, mégis a testemet valami könnyed nyugodtság töltötte el.

– Biztosíthatlak afelől, hogy semmi nincs nálam, ami a tiéd lenne. De nyugodtan javíts ki, ha tévednék!

– Igazad van, valóban nem az enyém az a dolog, amit keresek, viszont egy számomra jelentős személynek hordod a nyakláncát a nyakadban.

– És ezt honnan veszed? – tettem karba a kezem – Honnan tudod, hogy most éppen nem az én tulajdonomat szeretnéd megkaparíntani?

– Angela, ne csináld már! Mire jó ez? – beszélt hozzám Gregor – Te is tudod, hogy nem tarthatod meg.

– Hallgass a barátodra, kislány! – mondta a férfi – A rettegése sokkal okosabbá teszi őt.

Ránéztem a mellettemálló fiúra, és tényleg, valósággal remegett minden porcikája, kiverte a víz.

– Talán félnem kéne valamitől? – fordultam vissza a velem szembenállóhoz.

– Akár meg is mutathatnám neked, hogy milyen az igazi félelem.

– Manipulál – jött rá Gregor a dologra – Angela, add már neki oda azt a rohadt láncot, és húzzunk innen!

Lehetséges? Hatással lenne az érzelmeimre? Ellenállhatok-e neki? Amíg ez az ékszer nálam van, addig őt is a markomban tarthatom, és nem csak őt, hanem a vörös hajú ismerősét is. Ha annyira fontos lenne neki, már rég elvehette volna. Martin Cross. Mitől lehet olyan veszélyes? Mitől lehet veszélyesebb más ördögnél, akiket eddig láttam? Minden egyes kérdésemre választ akartam kapni, és erre a megfelelő személy ott állt előttem a maga elragadó bájával.

– Jól van! Visszaadom – jelentettem ki – Egy feltétellel.

Martin elmosolyodott. Szinte már el is nevette magát.

– Szóval még óhajod is van – jegyezte meg.

– Ha én adhatom át személyesen a jogos tulajdonosának.

– Biztosan ezt szeretnéd? Azért én a helyedben ezt jobban meggondolnám. Nem kicsit dühös, hogy valaki lenyúlta a nyakláncát.

– Talán neki kellett volna jobban vigyáznia rá.

– Van benne valami – jegyezte meg halkan.

– Viszont ne ő keressen fel engem! Azt akarom, hogy te vezess oda hozzá!

– Be szeretnél sétálni az ördög barlangjába?

Végig gondolva az egész eddigi életemet, ez maga lenne a megváltás.

– Nincs vesztenivalóm.

– Angela – fogta meg hirtelen Gregor a kezem – Nem tudom, hogy számít-e valamit a véleményem neked, de szerintem ez nem annyira jó ötlet.

– Ne aggódj! Tudom, hogy mit csinálok. Meg amúgy sincs semmi kedvem most hazamenni csak azért, hogy Kate-et hallgassam.

– É-én nem tudok... Nem tudok veled menni.

– Semmi baj! Holnap majd összefutunk, jó? Most menj, inkább pihenj le! Képzelem, mennyire kikészíthet téged ez az egész.

– Az nem kifejezés – vetette szúrós pillantását Martinra – De tényleg vigyázz magadra, jó?

– Általában nem szoktam ilyesmit ígérni, de csak azért, hogy megnyugodj, rendben van!

Gregor úgy hagyott ott minket, mintha magára a Halálra bízott volna rá. Mondjuk ez részben igaz is volt.

– Szóval tényleg ezt akarod? – zökkentett ki Martin a gondolataimból – A rossz lelkek közé keveredni?

– Ha ez azt jelenti, hogy minél többet tudhatok meg rólatok, akkor igen. Ezt akarom!

A férfi most már tényleg elnevette magát.

– Ha Ramona meghallja a dumádat, el fog ájulni tőle.

– Akkor mehetünk? – sürgettem.

– Természetesen!

Felkeltettem az érdeklődését, ebben teljesen biztos voltam. Csak úgy ragyogtak a szemei, valahányszor rám nézett az út során. Nem is telt az idő izgalom mentesen. Ő pont olyan kíváncsi volt rám, mint én rá, a fajtájára.

– Szóval nem rég költöztetek a városba. A szüleiddel? – érdeklődött.

– Az anyám-... Kate-tel – fogtam rövidre a választ.

– Ki ez a Kate?

– Nevezhetjük a nevelőanyámnak is, vagy simán csak egy kígyónak.

– Örökbe fogadtak? – mosolygott felém.

– Gyereknek fogadtak. Apám még úgy, ahogy szeretett és felnevelt, de ez a nőszemély tönkretette a családunkat.

– És nem is ismered az igazi szüleidet?

– Eddig azt sem tudtam, hogy egy nem kívánt gyerek voltam. Nem, nem ismerem. De már nem is érdekel. Aki eddig nem keresett fel, az... – hagytam félbe remegő hanggal a mondatot.

– Na igen – vágott közbe mogorván, mintha értené, hogy miről beszélek.

Mély levegőt vettem.

– Na és ki az a Jasper? – kérdeztem rá Rebecca-ék korábbi beszélgetésére emlékezve.

Martin hatalmas nagyra kikerekedett szemekkel fordult felém.

– Te honnan tudsz róla? – szólalt meg szinte alig hallható hangon.