– Na és ki az a Jasper? – kérdeztem rá Rebecca-ék korábbi beszélgetésére emlékezve.

Martin hatalmas nagyra kikerekedett szemekkel fordult felém.

– Te honnan tudsz róla? – szólalt meg szinte alig hallható hangon.

– Láttam és hallottam ezt-azt.

– Találkoztál vele? – vont dühösen kérdőre.

– Héj! Mi ez, valami kihallgatás? Igen, láttuk egymást, de nem tudom, hogy ki ő. Azért nem kell mindjárt leharapni a fejem.

– Jó, ne haragudj, csak... – vett vissza a hangjából – Ha legközelebb látod őt, inkább messziről kerüld el!

– Szerintem ezt nem te fogod eldönteni. Valóban nem biztatóak azok a fekete szemek, de...

– Nincs de! – vágta rá – Fogalmad sincs róla, hogy mennyire veszélyes az az alak.

Ez a mondata több kérdést is felvetett a fejemben. Viszont a legfontosabb az volt mind közül, hogy ő most talán aggódik értem.

– Igazából én úgy hallottam, hogy az te vagy.

– Az emberek beszélnek mindenfélét össze-vissza, mert nincs jobb dolguk. Én soha senkit nem bántottam még velük ellentétben – ragadták el az indulatok.

– Velük?! Többen vannak?

Egy sereg fekete szemű. Mi sem megnyugtatóbb.

– Mármint... A többiek nem olyan ártalmasak, csak Jasper oldalán állnak.

– És te egy külön oldalon állsz?

Kezdett egyre érdekesebb lenni ez a sztori.

– Ja, mondhatjuk így is, de ez bonyolult.

– Szóval ti ellenségek vagytok?

– Valami olyasmi.

– Mind egy kalandregényben. És mitől feketék a szemei? – jöttem bele a kérdezősködésbe.

– Angela – mosolyodott el ismét – Így hívnak, ugye? Még túl korai, hogy mindent megtudj egyszerre. Most először is visszaadjuk a nyakláncot Ramonanak, sietnünk kéne. Már biztosan tiszta ideg miatta.

– Jól van! – sóhajtottam egy nagyot – Akkor menjünk!

Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam, hogy ezek hol is élnek. Az a fekete épület volt, amit korábban felfedeztem. Csak ott álltam előtte megbabonázva.

– Látom, jártál már errefelé – jegyezte meg Martin jókedvűen.

– Hogy tessék? – próbáltam tetetni a hülyét.

– Mintha téged láttalak volna a múltkor, amikor elrohantál innen.

– Én csak...

– Nem kell mentegetőznöd. Az erdőben sétálgatni nem tilos. Kivéve, ha nem félted az életed – súgta a fülembe, amitól én lefagytam – Na, gyere! Ezek a csajok már biztos várnak ránk – indult el a ház felé.

Csajok? Ezek szerint az a Rebecca is itt lehet. Remek! Elevenen fog megnyúzni. Nagy erőt vettem magamon, és Martin után beléptem az ajtón.

Ez az épület belülről még elképesztőbb volt. Mint egy viktoriánus kori kastély. Mindenhol az arany, fekete és vörös szín uralkodott. Mintha csak egy álomba csöppentem volna. Az Ördög álmába. Ekkor Martinra pillantottam, ő is rám nézett, és mintha valami bűvös erő kerített volna magába, csak álltam ott előtte, tele szenvedélyes érzésekkel.

– Martin, te vagy az? – dugta ki a fejét Ramona, feltehetőleg a hálószobából ezzel megszakítva kettőnk meghitt pillanatát – Na végre! Te vagy az a kis csitri, aki lenyúlta a láncomat?

Ramona egy szempillantás alatt termet mellettem, és tépte le az ékszert a nyakamról, hogy ő tegye fel magára.

– Finomabban, drága húgom! – szólt rá gúnyosan Martin – Hol marad a jómodorod?

– Mindjárt olyan jómodort kap tőlem, hogy azt sokáig megemlegeti. Rebecca! Nézd csak, ki érkezett meg hozzánk.

A fehér hajú nő is szépen kisétált a másik szobából.

– Na! – üdvözölt egy nagy mosollyal – A kis tolvajunk.

Kirázott a hideg ettől a kettőtől.

– Ne merészelj közelebb jönni! – szóltam rá Rebeccara, miközben hátráltam egyet, erre ő elnevette magát.

– Na jó, elég volt ebből! – komorodott el Martin – Sokkal komolyabb ez a dolog, mint ahogy az látszik.

– Mi van, nem csak a nyakláncukat akarja elvenni ez a kis nebáncsvirág? – viccelődött a fehér hajú.

– Nem erről van szó. Angela nem egy átlagos ember.

– Mi van? – kérdezte erős hangon Ramona.

Ez most már engem is elkezdett jobban érdekelni.

– Csak azt ne mondd, hogy ő is egy ördög! Mert azok tisztábban vannak bizonyos szabályokkal – szegezte rám szúrós tekintetét Rebecca.

– Nem – suttogta Martin – Van egy pár sejtésem, de jobb lenne erről egyelőre csak Ramonaval beszélgetni négyszemközt.

– Te tényleg komolyan beszélsz – nézett rá a húga.

Martin bólogatott.

– Hát jó – vette a lapot Rebecca – Akkor addig mi ezzel a kis szőkeséggel bemegyünk a hálóba.

– Nem! – kiáltottam fel – Ha rólam van szó, akkor én is tudni akarom.

– Hidd el aranyom, nekem sem lesz a legkellemesebb időtöltés veled, de most ez van.

– Angela – fordult felém a férfi – Tudom, hogy most felkavaró ez az egész számodra, de ígérem neked, hogy idővel választ kapsz majd minden kérdésedre. Viszont ehhez az kell, hogy együttműködj velünk.

Mélyen belenézett a szemembe. Biztos, hogy megint manipulálni próbál, de én abból nem engedek.

– Nem hatsz rám! – szinte ordítottam – Te sem, és te sem tudsz irányítani – mutattam a csajokra – Hallani akarok minden egyes szót, amiről beszéltek!

– Martin, mi ez? – nézett rám értetlenül Ramona.

– Rebecca... – fordította a fejét a férfi az említett személyhez.

A fehér hajú nő elindult felém, rajtam meg eluralkodott valami megmagyarázhatatlan félelem.

– Ne merészelj hozzám érni! – parancsoltam rá, de már késő volt.

Rebecca hirtelen megfogta a karomat, 180 fokot fordított rajtam, és egy pontban olyan erővel nyomta meg a tarkómat, hogy csak egy erős szúrást éreztem rajta, majd elájultam.

Nem értettem, hogy mi történik körülöttem. Csak egy itteni legendáról szerettem volna többet megtudni, de lehet, hogy én is a része vagyok valaminek. Nem tudom, hogy meddig feküdhettem eszméletlenül, de egy gyönyörű és egyben óriási franciaágyban ébredtem. Természetesen Rebecca társaságában. Nekem még ahhoz sem volt erőm, hogy megszólaljak, ő meg csak a telefonját böngészte. Azon gondolkodtam, hogy hogyan hallgathatnám ki Martinék beszélgetését. Mondjuk, ha Rebeccat kicsalogatom a szobából.

– Figyelj! – szólítottam meg – Ké-kérhetek egy pohár vizet?

– Persze. Kimegyek a konyhába, egy pillanat – azzal felállt a helyéről.

Hm. Ez meglepően könnyen ment. Csak arra nem számítottam, hogy a kisujjamat sem tudom majd megmozdítani, nemhogy az egész testemet. Valahogy muszáj lenne erőt vennem magamon. Nem vagyok én olyan gyenge.

Megpróbáltam hasra fordulni, és úgy lemászni az ágyról. A földön kúszva jutottam el egészen az ajtóig. Ennél szánalmasabb helyzetbe már nem is kerülhettem volna. Lassan felkapaszkodtam az ajtón, majd óvatosan igyekeztem kitámolyogni a nappaliig, nem mintha másképp ment volna. Ez a csaj tényleg nem szórakozik.

– Nem fog kijönni a szobából? – kérdezte Ramona barátnőjét.

– Nyugi, meg sem tud mozdulni. Az atlaszfogásom mindig beválik.

Alábecsültök.

– Szóval akkor mi lesz vele, Martin? – érdeklődött a vörös hajú.

– Tényleg, végül akkor nekem is elmondjátok, hogy mi a szitu? – vonta kérdőre őket Rebecca.

– Angela nem egy átlagos lány – kezdett bele a férfi – Nincs hatással rá a nyaklánc ereje, kifejezetten bátor, a valódi szülei ismeretlenek, képes visszafojtani egy ördög erejét, nem mellesleg az illata vanília és jázmin keveréke.

Az illatom? Pedig utálom a vaníliát.

– És mit is akar ez jelenteni?

– Martin szerint ez a lány egy félvér – jelentette ki Ramona.

Hogy mi van?!

– Hogy mi van?! – akadt ki hozzám hasonlóan a másik csaj is – De az lehetetlen.

– Ez egyelőre csak feltételezés – mondta Martin – Viszont az elég nagy gond, hogy Jasper is tud róla.

– Akkor őt kereshette a múltkor. Ő is eléggé furcsállta a megjelenését.

– És ha tényleg félvér, mit kezdünk vele? – nézett kétségbeesetten a nő fivérére.

– Az biztos, hogy nem engedhetjük el innen. Ha erre bárki más rájön, óriási veszélyben lesz.

Na nem. Én ezek között nem maradok.

– De én ezt nem értem. Ti megvédenétek ettől? – vágott értetlen arcot Rebecca.

Martin és Ramona összenéztek.

– Kötelességünk megvédeni – nyögte ki végül a nő.

– Jó, végül is nekem mindegy. Igazából senki élete nem érdekel, amíg nem tör az enyémre. Viszont az is lehet, hogy tévedtek. Ha csak nem... – gondolkodott el a fehér hajú.

– Mi nem? – tette fel a kérdést a férfi.

– Nem hallottatok a Demonas ügyről?

– Miféle Demonas ügy?

– Demona Westet csak ismeritek.

– Ja. Holly Springs egyik legismertebb ördögnője.

– Volt. Ugyanis tizennyolc évvel ezelőtt elítélték halandóembertől való újszülöttek világrahozatala vádjával. Őt a Sötét Rend elzárta, viszont a csecsemőknek még aznap előtt éjjel nyoma veszett. Sokak szerint Demona szöktette meg őket valahogy, és azok a félvér gyerekek a mai napig nem kerültek elő.

– Lehetséges, hogy...? – kezdett volna bele Ramona a mondandójába, de nem tudta befejezni.

Az imént hallottaktól a lábamból hirtelen a maradék erőm is elment, ezért a mellettem lévő kis asztalba próbáltam kapaszkodni, amivel hatalmas robajjal érkeztem a földre. Ezt persze a többiek is meghallották.

– A francba! – kiáltott fel Martin, majd odaszaladt hozzám – Angela, jól vagy? – guggolt le mellém.

– Ne merj közelebb jönni! Mindent hallottam! – kezdett el remegni a hangom, és könnyek gyültek a szemembe – De én nem vagyok hozzátok hasonló szörnyeteg – néztem rá a két megjelenő csajra is – Az nem lehet! – fogtam meg a fejem – Én nem.

– Angela, figyelj rám! – érintette meg a kezem a fagyos tekintetű.

– Hagyd ezt abba! – szöktem fel a helyemről – Egy percig sem maradok itt tovább. Szakadjatok le rólam! – mindenkit félrelökve rohantam ki a helyiségből.

Kirohantam a házból, kirohantam volna az egész világból. Mindegy volt, hogy hová, csak ki ebből az átkozott erdőből. Egyáltalán nem volt kedvem hazamenni, de most úgy látszott, nincs más választásom. Akárhogy is, ott volt számomra a legbiztonságosabb hely. Hatalmas ajtó csattanással érdem be a házba, amire Kate fel is ébredt.

– Édesem... – nézett velem szembe aggódó tekintete, amint meglátta félelemtől remegő testemet – Minden rendben?

Ha nehéz is volt ez a tizenhét év számunkra, Kate azért mindig ott volt, ha bajba kerültem. Hogyha anyának nem is tökéletes, az együttérzés mindig ott volt benne. Én pedig most csak egyetlen dolgot akartam, a karjaiban lenni annak, aki eddig is megvédett a veszélyektől.

– Kate! – szaladtam sírva hozzá, hogy átöleljem.

– Na jó, ebből elég volt! Holnap reggel azonnal visszamegyünk Greensboroba. Én nem várom meg, amíg valamelyikünket felfalják ezek a lények.

– Ne! – vágtam rá hirtelen, magam sem értettem, hogy miért.

– Tessék? De hiszen eddig te akartál visszamenni Jimihez.

– Igen, tudom, de...

– Most meg teljesen meg vagy rémülve. Bántott valami?

Igazából magam sem tudtam. Úgy éltem tizenhét évig, hogy egyszer sem kérdőjeleztem meg a saját mivoltomat. Itt állt előttem egy nő, aki mindvégig hazudott nekem, és ott volt három, számomra ismeretlen ördögalak, akiknek elég komoly sejtéseik vannak azzal kapcsolatban, hogy én mégis ki lehetek valójában. Mi van akkor, ha tényleg igazuk van? Egy olyan lény lennék, akinek meg sem szabadott volna születnie? Az igazi anyámat elítélhették azért, mert a világra hozott? És mi van az apámmal? Mi az, hogy "félvér"?

Egyre több kérdés kavargott a fejemben. Én ezt már nem bírtam több energiával. Egyszerűen csak elájultam. Nem sokáig lehettem magamon kívül. Amikor megébredtem, üvöltözést hallottam a konyhából, ezért közelebb mentem a hang forrásához. Természetesen az egyik Kate volt az. Annabelle ült vele szemben.

– Azonnal adj nekem magyarázatot mindenre! – követelte a nő – Mi ez az egész ördöghistória? A lányom ott fekszik a nappaliban ájultan, mert akármilyen hihetetlen, valami rá tudott ijeszteni.

– A nevelt lányodra, hogy pontosítsak.

– Ne most akadékoskodj!

– Nézd, Kate! A lányod saját magát sodorja folyamatosan veszélybe. A legendának van alapja. Ki tudja, hogy kivel futhatott össze abban az erdőben.

– De egyáltalán bánthatta bárki is? Erre válaszolj nekem!

– Hát ha a saját stílusával akar kikezdeni ezekkel a lényekkel, akkor lehet, hogy szerez magának egy-két ellenséget. Ami inkább aggasztóbb számomra, hogy nem volt hatással rá a nyaklánc. Mint mondtam, egy halandóembernél...

– És akkor mi van? Csak nem azt akarod bebeszélni, hogy Angela közülükvaló? Tény, hogy örökbe fogadtuk, de nem egy putrihelyről.

– És kiskorában sem volt semmi furcsa rajta?

– Jó, hát nehéz gyerek volt, az biztos. Enni, aludni szinte sosem akart, mégis tele volt energiával, főleg éjszaka. Fizikailag látszólag sérthetetlen, de lelkileg sokszor megsértődik. Egy igazi rosszcsont volt, még annál is rosszabb – jelent meg egy halvány mosoly az arcán – Mellette sosem lehetett unatkozni. Jimivel nagyon szoros volt a kapcsolatuk, csak ő mára már egy olyan állapotba került, hogy alkalmatlan a gyerektartásra. Szerintem elfáradt. Belefáradt a folytonos veszekedéseinkbe, és hogy Angelara is folyamatosan oda kellett figyelni.

Nézd csak, ki beszél...

– Figyelj, én nem szívesen avatkozom bele a ti dolgaitokba. Nem tudom, hogy Angelara miért nincs hatással a nyaklánc, de az biztos, hogy ez különös. Nem tudod, hogy kik adhatták be az árvaházba?

– Azt nem, hogy kik mondtak le róla, viszont az egyik nővér elmesélte, hogy ki hozta be. Egy viharos éjszakán, egy fiatal, fekete hajú lány jelent meg az árvaház ajtaja előtt egy ikerpárral.

– Ikerpárral?!

Ikerpárral? Ez most engem is meglepett.

– A másik egy fiú volt. A nővér azt is ránk beszélte volna, de én tiltakoztam ellene. Képzelheted, hogy így is pont elég volt nekünk egyedül Angela. Azt, hogy a lányé volt-e a két gyerek vagy sem, már nem tudom.

– És mi lett a másikkal?

– Úgy hallottam, hogy később őt is örökbe fogadták. Valami gazdag házaspár.

– Hm. Meg tudod nekem adni az árvaház címét?

– Persze. Miért ne? – mondta Kate, de azért gyanakodva nézett az öreg hölgyre.

Lenne egy ikertestvérem? És ha ő is hozzám hasonló? Csak egyetlen választásom volt... Visszamenni Martin Crosshoz.