Egy elég nehéz időszakon megyek keresztül. Én, Angela Diamond, épphogy betöltöttem a tizenhét éves koromat, a szüleim válni készülnek. Bár apát jobban szeretem, neki nincs bejelentett, állandó munkahelye, adósságai vannak, és folyton zűrös ügyekbe keveredik, így nekem sajnos Kate-tel... Azaz anyával kellett maradnom. Katet tíz éves korom óta nem hívom már anyának, mert igazából sosem éreztem, hogy az lenne. Tíz éves koromban ismertem meg az egyik legjobb barátnőjét, Annabellet is, akit szintén ki nem állhatok. Azt hiszem, ez elég volt ahhoz, hogy Kate-tel csak még jobban megromoljon a kapcsolatunk.

Most meg mi történik? Annabelle segítségével elhagyjuk Greensborot, ahol eddig éltünk apával, és egy másik, kevésbé ismert városba költözünk, Harpers Crossroadsba, ez ellen pedig nem tehetek semmit. Kíváncsiságból olvasgattam erről a városról. Elég érdekes hírek keringenek róla. Azt mondják, hogy onnan nem messze található egy erdő, ahol valódi démonok tanyáznak, bár sokak szerint ez csak egy legenda. Mindenesetre felcsigázz a tudat, hogy mi pont a város szélén, egy erdő mellett vettünk házat. Ki tudja? Hátha látok egy-két furcsaságot arrafelé, és nem fogok unatkozni.

Szomorú pillantásokkal búcsúztattam Greensboro nagy épületeit a kocsi ablakából bámulva, ahogy Kate-tel Harpers Crossroads felé tartottunk. Ha még Annabelle nem lakna ott, de sajnos őt is többször kell majd elviselnem. Mintha Kate olvasna a gondolataimban, úgy szólt hozzám, hogy megtörje köztünk a kínos csendet.

– Tudom, hogy nem örülsz ennek a helyzetnek, de...

– Nahát! Ehhez nem kellett Einsteinnek lenned.

– Angela, nem maradhattál Jimi mellett, bármennyire is sajnálom. Nem tehetek arról, hogy apádból mi lett az évek során.

– Azt mondta, hogy szeretőd van – vágtam hozzá alig hallhatóan.

– Tessék?

– Szerinte azért romlott meg a kapcsolatotok, mert tudja, hogy van valakid.

Láttam Kate ingerült tekintetén, hogy ez a vádam betalált. Nyelt is egy nagyot.

– Az csak egy futókaland volt.

– Futókaland... Biztos ezért tartunk most egy másik városba, ugye?

– Egyébként Annabelle fog nekünk segíteni talpraállni, és megkérnélek rá, hogy...

– Az a vén boszorka?

– Angela! Pontosan ezt szeretném kérni tőled. Ha lehet, viselkedj vele szemben tisztelettudóan!

– Pf.

– Tudom, hogy nem kedveled, de...

– Az nem kifejezés.

– De légy szíves, akkor legalább hagyd figyelmen kívül! Attól tartok, nem igazán számíthatunk másra.

Beleegyezően hallgattam. Ha nem veszem figyelembe, akkor talán ős is megkímél majd a számomra kínos megjegyzéseitől. Nem is értem, hogyan barátkozhattak össze Kate-tel, minimum húsz év van köztük, ha nem több. Na mindegy, lesz, ami lesz. Legalább az vigasztal, hogy elméletileg nem egy unalmas városban kötünk ki.

Nemsokára meg is érkeztünk. Annabelle úgy várt minket az újonnan megvett házunk előtt, mint egy letűnt királynő.

– Annabelle! – üdvözölte Kate barátnőjét, ahogy kiszállt a kocsiból.

– Kate, drága! Milyen volt az út?

– Hát, eléggé fárasztó.

A két nőszemély csak beszélt és beszélt, de én elengedtem a fülem mellett. Az előttünk tornyosuló hatalmas fák, amelyek egy óriási erdő részei voltak, sokkal inkább megragadták a figyelmemet. Láttam már képeken ezt az erdőt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű élőben. Késztetést éreztem arra, hogy azonnal felfedezzem az egész területet.

– Én elmegyek egy kicsit sétálni – jelentettem ki.

– Hová? – vonta fel a szemöldökét Kate.

– Ja, csak ide az erdőbe. Kicsit kiszellőztetném a fejemet.

– Jó, de azért még sötétedés előtt gyere vissza!

– És ne nagyon menj be az erdőbe! – szólt közbe Annabelle is.

– Miért? Talán rátalálok a gonosz mostohára a mézeskalácsházában? Ja nem, várjunk csak! Az itt áll előttem.

– Gúnyolódj csak, de nem árt tudnod, hogy akár vadállatok is lehetnek ott.

– Vadállatok? – riadt fel Kate.

– Olyasmi, de nyugalom! Az erdőszélre nem merészkednek ki.

– Ugyan már! Nincs mitől félnem – azzal az erdő felé vettem az irányt.

Hihetetlenül lenyűgöző volt. Otthon is jártam már erdőben, de ez valahogy olyan más érzést keltett bennem. Mintha valósággal vonzott volna magához. Annyira el voltam csodálkozva tőle, hogy egy óvatlan pillanatban majdnem ráléptem valamire. A napsütésben, a száraz falevelek alól egy aprócska piros pont villant meg. Lehajoltam érte, hogy felvegyem. Egy nyaklánc volt az. Egy gyönyörű nyaklánc... Látszólag ezüstből készült, egy pentagramma, egy hold, és feltehetőleg három rubint kő díszítette. Egyszerűen csak késztetést éreztem arra, hogy a nyakamba vegyem. Annyira különlegesen nézett ki, hogy abban reménykedtem, talán köze van ahhoz a démoni legendához.

Annabelle kérését megszegve, bennem merészkedtem az erdőbe. Ugyan mi történhetne? Ha erre jönne egy farkas vagy egy medve, majd felmászom egy fára. Nos... Majdnem igazam lett. Mármint abban, amit Annabellenek mondtam. Ha nem is egy mézeskalácsházra, de egy csinos kis fekete épületre rátaláltam. Szinte már palotának lehetett volna nevezni, olyan fenséges volt. Közelebbről is meg akartam nézni, annyira hívogatott magához, de egyszer csak zajt hallottam valahonnan, és az eszembe ugrott, hogy tényleg nem szeretnék egy vadidegen alakkal itt összefutni. Amúgy is sötétedet már, így gyorsan vissza igyekeztem a házunkhoz.

Ahogy beléptem az ajtón, hallottam, hogy Kate és Annabelle a konyhában beszélgettek. Kíváncsi voltam, hogy miről beszélnek, így kihallgattam őket.

– Még mindig Katenek szólít? – kérdezte Annabelle aggódó arccal barátnőjét.

– Igen, de igazából már nem is nagyon izgat.

– Ez az én hibám. Akkor kezdte ezt, amikor megjelentem az életetekben.

– Ugyan már, ne vedd magadra! Én soha nem is akartam anya lenni. Jimi erősködött annyira, hogy ő gyereket szeretne. És most nézd meg, hogy tizenhét év után hol tartunk.

– Jaj, Kate!

– Én megtettem a tőlem telhetőt. Úgy látszik, hogy Angela is érezte, nem vagyok anyának való – Kate szemében mintha megbánást láttam volna.

– De úgy látom, hogy téged most nem ez zavar.

– Nem hát.

– Hát akkor? Történt valami?

– Nem is tudom, hogyan kezdjek bele.

– Kate, megijesztesz.

– Annabelle, ugye te is tudod, hogy Angelat örökbe fogadtuk, mivel nekem elméletileg nem lehet gyerekem.

– Igen.

Ez az információ hirtelen villámcsapásként ért.

– Nos, ez nem egészen így van.

– Tessék?!

– Igaz, hogy Angelat adoptáltuk, de nem azért, mert nem lehet gyerekem. Ezt a szöveget csak Jimivel próbáltam elhitetni, mivel én ugye soha nem akartam gyereket. De onnantól kezdve, hogy felvetette ezt az örökbe fogatásos ötletet, nem volt számomra visszaút. Legalább a terhességgel nem volt gondom.

– De ha mégis szülhetsz, akkor hogyan...

– Fogamzásgátlót szettem mindvégig. Soha nem esett le neki.

– Kate!

– Aztán ugye jött ez a Jack...

– Akivel megcsaltad Jimit, de aztán megmondtad neki, hogy ezt így nem folytathatjátok.

– Igen. Viszont mégis csak találkozgattunk utána.

Tudtam, hogy igaz, hogy szeretője van.

– Na és mi történt? – érdeklődött tovább Annabelle.

– Végül a válás miatt úgy voltam vele, hogyha elköltözöm, akkor legalább tőle is elszakadok, de...

– De?

– Ki gondolta volna, hogy egy nő még negyven évesen is teherbe eshet.

– Várj! Ez azt jelenti, hogy...

– Két hónapja gyereket várok.

Én is legalább annyira ledöbbentem, mint Annabelle.

– És most mit fogsz tenni?

– Elmondom Jacknek, megszülöm a gyereket, aztán lemondok róla. Jack döntése lesz, hogy felneveli-e vagy a sorsára hagyja.

– Na várj! Szereted még ezt a Jacket? Mennyire szeretnéd magadhoz kötni? Mert ha nem lenne probléma, én is magamhoz venném azt a gyereket, ha neked nem kellene.

– Mit kezdenél te egy újszülöttel ilyen idősen? Már bocsánat!

– Megoldanám, hogy tényleg jó helyre kerüljön, ahelyett, hogy csak hányódna valahol a nagyvilágban.

– Azért én mégis inkább szólnék előbb Jacknek. Az ő gyereke is, joga van hozzá.

– Hát persze.

Nem voltam tovább hajlandó hallgatni ezt. Szerencsére nem vették észre, hogy megjöttem, így könnyedén kisurranhattam a házból. Felvettem most már a kabátomat is, és azonnal rohantam. Ki akartam rohanni még a világból is. Tehát akkor nem csak Kate nem az anyám, hanem Jimi sem az apám. Teljesen elveszve éreztem magam. De hát akkor ki vagyok én? Mindvégig csak hazugságban éltem?

Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra, így a városban kerestem egy szórakozóhelyet. Betértem a legelső bárba, amit találtam. Nem tudtam, hogy mit teszek, csak folyamatosan azok a gondolatok keringtek a fejemben, amiket ma hallottam.

– Egy gint, légy szíves! – néztem kétségbeesetten a pultosra.

– Hány éves vagy? – vonta a fel a szemöldökét a pultos.

– Jaj, ne már! tizennyolc – vágtam rá azonnal.

– Személyi?

– Hagyd! – jelent meg hirtelen egy fiú a hátam mögött – Majd én fizetem – nyújtotta oda a személyiét a pultosnak – És kérek még egy ugyanilyet.

– Jól van – mondta beletörődően a pultos, majd átnyújtotta a két gint.

– Kösz! – csak ennyit voltam képes kinyögni az ismeretlen srácnak.

– Gregor! – mosolygott rám barátságosan.

– Angela!

– Te új vagy errefelé?

– Aha.

– Újként veszélyes itt egyedül lenni – kacsintott rám a fiú.

– Ah, ne is mond! Nem is tudom, hogy mi lenne a jobb. Veszélybe kerülni, vagy végig nézni, ahogy széthullik a családom.

– Ó, sajnálom!

– Ugyan.

Hirtelen megjelent mellettünk egy másik srác is.

– Sziasztok, fiatalok!

– Szia, Justin! – köszönt neki Gregor egykedvűen.

– Hé'! – fordult felém a fiú – Nincs kedved egyet táncolni?

– Kösz, de nincs, és ezt a rámenős stílust tartogasd a hülye libáidnak.

– Ugyan már! Csak egyetlen... – érintette meg Justin a kezemet, amit én utána gyorsan elkaptam.

– Nem! – szóltam rá határozottan.

– Na!

– Nem hallottad?! – szökött fel Gregor is – Nem akar menni.

– Jól van na! Nem kell azért mindjárt felkapni a vizet. Pf – azzal a srác tovább állt.

– Idióta! – jegyezte meg halkan Gregor.

– Ki volt ez? – kérdeztem.

– Justin és igazad volt, nagyon rámenős. Nem tetszik, hogy kinézett magának téged.

– Tessék?

– Most addig fog hajtani rád, amíg meg nem szerez. Kb. minden lánnyal ezt csinálja.

– És ez zavar téged?

– Nem különösebben, de te felkeltetted az én érdeklődésemet is – vallotta be szégyenlősen.

– Óh.

– De persze koppints le nyugodtan, ha szeretnél, én nem... – hagyott volna már faképnél, de visszahúztam.

– Dehogyis, ne hülyéskedj! Te tökjó fejnek tűnsz.

– Igazán?

– Vagyis szívesen megismernélek jobban.

– Na, ezt örömmel hallom.

– Fhú, de meleg van itt – húztam lejjebb a kabátom cipzárját, és ahogy Gregor megpillantotta a nyakláncomat, barátságos arca egyből komorrá változott – Mi a baj? – néztem rá meglepetten.

– Öhm... Én ezt most nem értem.

– Micsodát?

– Na jó, öhm... Nekem most el kell mennem, de remélem, hogy majd még összefutunk.

– Most miért viselkedsz ilyen furcsán?

– Szia, Angela! – azzal tényleg faképnél hagyott.

Nem értettem. Talán a nyaklánc zavarhatta meg? Mindegy, végül is valahogy erőt vettem magamon, és én is hazamentem. Reméltem, hogy Annabelle már nincs nálunk, és tudtam, hogy Kate-tel egy szót sem akarok váltani azok után, amit mondott. Ahogy beléptem az ajtón, csalódottan láttam, hogy mind a két nőszemély ott állt előttem, valószínűleg miattam aggódtak, mert eddig még nem jöttem haza.

– Istenem, Angela, miért maradtál kint ennyi ideig? – ölelt meg Kate, de hűvös és kissé részeg tekintetem megriasztotta.

– Történt valami az erdőben? – érdeklődött Annabelle.

– Nem, csak fáradt vagyok – válaszoltam közömbösen, miközben levettem a kabátomat.

Annabelle majdnem sokkot kapott, amikor meglátta a nyakamban a láncot.

– Azt honnan szerezted? – kérdezte Kate az ékszerre nézve.

– Az erdőben találtam – vontam vállat.

– Mióta van rajtad? – tért magához Annabelle.

– Úgy egy jó pár órája.

– És nem érzel semmit?

– Miért? Kéne?

– Figyelj, az a nyaklánc nagyon veszélyes. Jobb lenne, ha visszavinnéd oda, ahol találtad. Vagy még jobb lesz, ha ideadod nekem.

– Na azt már nem! Mit képzel magáról? Ezt én találtam.

– Angela! – szólt rám Kate.

– Nem érted. Ez nem csak egy egyszerű nyaklánc, és a tulajdonosa már biztos nagyon hiányolja – folytatta Annabelle.

– Nem érdekel – vontam meg a vállam.

– Annabelle, mitől ilyen veszélyes ez a nyaklánc? – kíváncsiskodott Kate.

Annabelle felsóhajtott.

– Most már a környéken laktok. Előbb-utóbb úgy is hallanátok róla.

– Miről?

– A legendáról...

Hirtelen felkaptam a fejem.

– A legenda a démonokról?

– Látom, hogy inspirálódtál egy kicsit az internetről. Csakhogy azoknak a fele sem igaz.

Bevallom, elkezdett érdekelni a téma. Kate is izgatottan várta a folytatást.