Annabelle felsóhajtott.

– Most már a környéken laktok. Előbb-utóbb úgy is hallanátok róla.

– Miről?

– A legendáról...

Hirtelen felkaptam a fejem.

– A legenda a démonokról?

– Látom, hogy inspirálódtál egy kicsit az internetről. Csakhogy azoknak a fele sem igaz.

Bevallom, elkezdett érdekelni a téma. Kate is izgatottan várta a folytatást.

– Meséljen!

– A legenda szerint valamikor, elég régen valóságos ördögök költöztek a környékre. Persze a média felkapta a hírt, és ilyen-olyan cikkek születtek a történetről, de az eredeti történetet is csak kevesen ismerik, azok közül, akik ebben a városban élnek. Az a lánc, ami a nyakadban van, Angela, az az Ördög nyaklánca, de nyilván ezekből több van, fejenként egy ördögre való. Ezüstből készült, ami a hidegvérűséget jelképezi, azaz ezek a civilizálódott ördögök képesek beférkőzni az emberek közé. Nem tesznek kárt bennük, miért tennének? Egyszerűen csak úgy élnek egy kis helyre elszigetelődve, mint más normális ember, ha nem bosszantják fel őket. A pentagramma mivoltukat jelöli, a hold az éjszakát, olyankor a legaktívabbak. A három rubintkőnek van a legfontosabb jelentősége. Amikor ezek az ördögök megszületnek, akkor elkészítik az ő nyakláncukat. A középső rubintkőben van az illető ördög vére, a két szélsőben pedig a szülőké. Minden ördögpárnak ikrei születnek, szigorúan egy fiú és egy lány. Ebben a nyakláncban van az ördögök ereje. Abban hordozzák a különleges képességüket is, ami ördögökként más-más. Ha a medál eltörik, az ördög is elpusztul vele együtt. Voltaképpen csak így lehet őket elpusztítani.

– Hihetetlen. És ez tényleg igaz? Itt is élhetnek olyan lények? – kérdezte Kate.

– Nem véletlenül mondtam, hogy Angela nem merészkedjen beljebb az erdőbe. Bármennyire is képtelenség, ott laknak egy páran. Amit a legfurcsábbnak tartok, hogy...

– Mit? – vágtam közbe türelmetlenül.

– Rajtad volt a nyaklánc jó hosszú ideig, mégis bírod.

– Mármint?

– Egy halandóember ebbe már belehalt volna. A nyakláncnak akkora az ereje, hogy csak az ördögök képesek azt viselni. Egy embernél hallucinációkat, furcsa hangokat, fizikai fájdalmakat, mentális zavarokat idéznek elő minél rövidebb idő alatt.

Így most már egy kicsit kezdtem kételkedni az egész mesében.

– Lehet, hogy akkor ez az egész nem is igaz.

– Az kizárt!

– Akkor biztos velem van a baj – löktem oda szúrósan.

– Nem tudom, Annabelle. Ez az egész olyan furán hangzik – hitetlenkedett Kate.

– Mondjuk... Annak a fiúnak a reakciója is fura volt, aki meglátta rajtam a nyakláncot. Biztos ő is hisz ebben a mesében – jegyeztem meg.

– Fiúnak? – érdeklődött Annabelle – Hol?

– Mindegy, nem érdekes.

– Figyelj, Angela, ha hiszel ebben az egészben, ha nem, nem ajánlom neked, hogy dicsekedj ezzel a nyaklánccal, mert nagyon nem lesz jó vége.

– És maga honnan tud ennyit erről az egészről?

Annabellet eddig is egy boszorkánynak tartottam. Ki más lehetne jobb cimborája egy ördögnek, mint egy vén banya?

– Régóta itt élek. Na de nekem most már mennem kell. Nagyon későre jár.

– Persze – kísérte ki Kate a barátnőjét.

– És Angela, nagyon vigyázz azzal a nyaklánccal! – intett még utánam az öreg hölgy, de én ügyet sem vetettem rá.

Az éjszaka viszont borzalmas volt. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni a folyamatos rémálmok miatt. Hülye boszorka, telebeszélte a fejemet. Reggel komás fejjel és karikás szemekkel ültem le az asztalhoz. Kate aggódóan nézett rám.

– Talán mégis jobb lenne, ha visszavinnéd azt a nyakláncot.

– Nem – jelentettem ki határozottan.

– De az végül is nem a tiéd. Egy ilyen értékes nyakláncért biztos valaki nagyon pipa lesz, hogy elhoztad.

– Kezdd csak ugyanazt te is, mint Annabelle – azzal faképnél hagytam.

– Angela!

Friss levegőre volt szükségem, és hát hol tudhatnék meg többet erről a nyakláncról, ha nem az erdőben, így ismét elindultam oda sétálni. Most egészen barátságos volt, még a madarak is csicseregtek. Addig bámészkodtam, hogy nem vettem észre, állt előttem valaki. Nekimentem, és ahogy hirtelen szembenéztem vele, a vér is megfagyott bennem. Egy magas, koromfekete szemű férfi volt. Talán egy ördög a sok közül? Hosszasan bámult, majd összeráncolta a szemöldökét. Mintha valamit nem értett volna.

– Ki vagy te? – kérdezte nagyon mély hangon.

– É-én? – de még mielőtt válaszolhattam volna, a lábaim önkéntelenül is futásnak eredtek a félelemtől.

Ha szemmel ölni lehetett volna, engem már rég temetnének. Az a látvány borzalmas volt. Mintha maga, a Halállal néztem volna farkasszemet. Ha ilyenek az ördögök, akkor inkább tartsák meg a nyakláncukat maguknak. Még hogy beépültek az emberek közé... Baromság!

Épp levettem volna a nyakláncot magamról, amikor ismét zajt hallottam. Most egy széles fa mögé bújtam el. Két nőt láttam közeledni a távolból, idegesnek tűntek. Furcsa stílusukkal eléggé feltűnőek voltak. Egy vörös és egy fehér hajú.

– Hol van már az a rohadt nyaklánc?! – fakadt ki a vörös hajú, erre én a nyakamhoz nyúltam.

– Nem tudom, Ramona, de így nem fogjuk megtalálni.

– Martin ki fog nyírni.

– Vagy az, aki előbb találja meg a nyakláncot.

– Nagyon vicces, Rebecca.

Ezt én nem értem. A stílusukat leszámítva, ők tök normálisnak tűntek, és kicsit sem hasonlítottak egy ördögre. Akkor ki volt az a férfi?

– Nézd, Ramona, lehet, hogy...

– Mi van, ha Victoria-ék találták meg? – hűlt el a nő arca.

– Ugyan már!

– Elviszik a boszikhoz. Kiderítik, hogy kié. Martin rájön, hogy nincs velem rendben valami. Victoria-ék megzsarolnak.

– Fejezd be! Meg lesz az a kibaszott nyaklánc, csak nyugodj már le végre a picsába!

– Sajnálom! – reszketett az idegességtől.

– Megértem, hogy ki vagy akadva, mert nem tudod, hogy kinek a kezében van.

Hirtelen megjelent a fekete szemű férfi is. Addig kell megőriznem a nyugalmamat, amíg nem vesznek észre.

– Nahát, Jasper! – jegyezte meg Rebecca.

– Nem láttatok errefelé egy fiatal lányt?

Jaj ne!

– Nem, miért?

– Olyan fura volt... Neked meg mi bajod? – fordult a férfi Ramona felé.

– Semmi – hazudta a nő, de majd szétrobbant az idegeségtől.

– Nem láttunk errefelé semmilyen kislányt, úgyhogy akár el is mehetnél, Jasper.

– Miben sántikáltok? – nézett rájuk gyanakodva a férfi.

– Semmiben.

– Jól van. Hát akkor további szép napot nektek! – jegyezte meg gúnyosan, azzal tovább állt.

– Neked is! – szólt utána Rebecca.

– Ah, pont a legrosszabbkor – forgatta a szemeit a vörös hajú.

– Úgyis meg fogják tudni, ha nem találjuk meg minél előbb. Gyere, keressük tovább! – azzal ők is odébbálltak.

Szóval... Ezé a Ramona-é lehet a nyaklánc a nyakamban. Nem igazán tűnik ártalmasnak, bár a barátnője sokkal veszélyesebbnek látszik. Fura ez a népség. Nem ilyennek képzeltem el a démonokat.

Nekem elég is volt ennyi. Kimentem az erdőből, még mielőtt bárki mással összefuthattam volna. Viszont nem tudtam, hogy a nap hátralévő részében mit csináljak. Katehez nem volt kedvem visszamenni. Furcsa módon tele voltam energiával, pedig az éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Lenéztem ismét a városba, hátha ott történik valami érdekes. Annabelle tanácsát megszegve, nem szégyelltem mutogatni a nyakláncomat, így magabiztosan lépdeltem előre. Elég érdekes visszajelzéseket kaptam az emberektől. Volt akinek a nyaklánc láttán nagyra kerekedtek a szemei, volt, aki csak bámult, és volt olyan is, akit teljesen hidegen hagyott. Egy idő után úgy éreztem, talán jobb lenne mégis csak elrejteni. Ezen tétováztam, amikor egyszer csak megállt mellettem egy fekete kocsi, amiből egy ismerős arc szállt ki.

– Csajszi! – üdvözölt hatalmas jókedvvel az egyik rég nem látott legjobb barátnőm.

– Úristen, Roxanna! De hogy? – öleltem át szorosan.

– Nem rég utaztam haza Greensboroba és Stefan elmesélte, hogy mi történt veletek.

– Ja igen – sóhajtottam egyet.

– Hogy ti ketten szakítottatok, a te szüleid meg szétmentek, és az anyukáddal ideköltöztetek. Azt mondtam, egy percet sem várok tovább, én látni akarlak. Szóval szóltam anyának, és...

Roxanna hajlamos volt mindig túlpörögni. Egy évvel ezelőtt Charlotteba utazott, azóta nem láttam. Amíg elment, sok minden történt velem. Ugye itt van a probléma a szüleimmel és Stefan... Az exem. A gimiben voltunk osztálytársak, már az első évben összejöttünk. Én nagyon szerettem. Egy céltudatos, jóképű, magabiztos, erős fiúról van szó, de volt egy dolog, amivel az őrületbe tudott kergetni. Az pedig az állandó féltékenykedése, még ha soha nem is volt rá oka. Két év után már kezdett mindkettőnket mérgezni ez a kapcsolat, így pár hónapja azt mondtam neki, hogy vége, én ezt nem bírom tovább. Szakítottam vele, úgyis elköltöztünk. Azóta olyan, mint egy megkeseredett magányosfarkas. Sajnálom, de nem tehettem mást. Amíg ezek az emlékek újra előtörtek belőlem, Roxanna beszélt és beszélt folyamatosan. Kicsit sem érdekelte, hogy nem figyelek rá.

– Aha – bólogattam üres fejjel.

– És akkor... Hűha! – pillantott a nyakamra – Milyen gyönyörű nyaklánc – vette a kezébe a medált – Honnan van?

– Öhm...

– Angela! – szólított meg hirtelen egy fiúhang hátulról.

– Gregor? – fordultam felé.

– Ne haragudj, hogy az este csak úgy leléptem. Én gondolkodtam, és arra jutottam, hogy miért ne nyithatnék feléd, attól mert... Ő kicsoda? – vette észre Roxannat.

– Ja, ő az egyik legjobb barátnőm, Roxanna. Meglátogatott.

– És te ki vagy? – kérdezte a lány egy nagy mosollyal az arcán a fiú felé fordulva.

– Gregor. Nagyon örvendek!

– Szóval mit akartál mondani? – szakítottam félbe.

– Azt hogy... Tudod mit? Majd inkább máskor elmondom. Négyszemközt. Sziasztok! – azzal sarkon fordult.

– Szia! – furcsállóan viszonoztam az elköszönését.

– Eléggé helyes pasinak tűnik – jegyezte meg Roxanna.

– Na és mi a helyzet veled meg Joeval? – váltottam témát.

– Ah, ne is kérdezd! A távolság nem tett jót a kapcsolatunknak, így szerintem, ha hazamegyek és megbeszéljük ezt, akkor ennek is szakítás lesz a vége.

– Sajnálom!

– De nem is baj. Hiányzik már egy kis függetlenség.

– Nekem meg annyi mesélni valóm van. Kateről és erről az egész helyről.

– Na, alig várom!

– Akkor menjünk egy nyugodtabb helyre!

Elmentünk ugyanabba a bárba, ahol az este voltam, és most jobban figyeltem a nyakláncomra is. Nem szerettem volna egy kellemetlen meglepetést miatta.

Roxanna csak ámult és bámult a sok izgalmas sztoritól. Aztán ő is mesélt a Charlotte-i útjáról. Nekem viszont már csak egy dolog járt a fejemben. Hogy minél előbb beszélnem kell Gregorral, nyilván ő sokat tud még a nyakláncról vagy maga az egész ördögös históriáról.

– Na és elviszel oda? – kérdezte Roxanna nagy izgatottsággal.

– Mármint hová? – lepődtem meg hirtelen a kérdésén.

– Az erdőbe.

– Hát nem is tudom.

– Légy szíves!

– Jó, de akkor menjünk egy olyan valakivel, aki ismeri a helyet.

– Mondjuk velem – jelent meg hirtelen Justin.

– Na már csak te hiányoztál – jegyeztem meg gúnyosan.

– Angela, kérlek! – könyörgött a barátnőm.

Dilemma. Kettejük között cikázott a tekintetem, de végül beleegyeztem. Roxanna nagyon boldognak tűnt, viszont én kicsit ideges lettem a dologtól. Megálltam volna a helyem egyedül az erdőben, de abban nem voltam biztos, hogy egy hasonló találkozást, mint a reggeli, Roxanna ép bőrrel megúszna. Meg aztán ez a Justin... Mintha a kecskére bíznám a káposztát, bár jobb, ha egy helybélivel többen vagyunk. Szerencsére ő nem tudott a nyakláncomról.

Végül kimentük az erdőbe. Roxanna teljesen el volt ájulva tőle. Legalább annyira lenyűgözte őt a látvány, mint engem. Én nem akartam beljebb menni, de ő egyszerűen hajthatatlan volt. Justin alig bírta velünk tartani a lépést. És akkor bekövetkezett az, amitől féltem. Rebecca észrevett minket.

– Sziasztok fiatalok! – üdvözölt óriási mosollyal, erre bennem megfagyott a vér – Mi járatban errefelé?

Ó nem!

– Úristen, de menőn nézel ki! – rohant oda hozzá Roxanna megfékezhetetlen energiával.

– Köszönöm! Véletlenül nem láttatok itt valahol egy ilyen nyakláncot? – vette a kezébe a sajátját a nyakán.

– Jé, ez pont olyan, mint... – a barátnőm majdnem elszólta magát, mire én gyorsan visszahúztam.

– Dehogyis, áh, nem! – mentegetőztem – És ha láttunk is volna, tudjuk, hogy nem szabad hozzányúlnunk.

Roxanna meglepődve nézett rám.

– Óh – esett le neki a dolog – Igen, mert veszélyes.

Rebecca elnevette magát.

– Újak vagytok errefelé? Eléggé furán viselkedtek – jegyezte meg.

– A csajok igen – szólt közbe Justin – Én viszont sajnálom, hogy nem láttam azt a nyakláncot. Szívesen ujjat húznék itt minden démonlánnyal – nyalta meg a szája szélét.

– Vigyázz a nyelvedre zöldfülű, ha nem akarod, hogy a felcsavarodott meztelen tested díszítse a melletted lévő fatörzset – szólt be neki a fehér hajú, amire a fiú nyelt egyet.

Hm... Tetszik az ötlet. Lehet, hogy hasonló erővel ezt én is megoldhatnám nála.

– Amúgy mennyi ideje keresed már? – érdeklődött Roxanna Rebecca felé fordulva.

– Egy jó pár napja. Kezdem lassan elveszíteni a reményt, ami nem jó, mert Ramonaban már rég meghalt.

– És ha valaki szándékosan nem adná vissza? – kíváncsiskodott tovább a barátnőm.

Rebeccanak nagyra kerekedtek a szemei.

Komolyan, miért nem megyünk már el innen?