~Rebeka szemszöge~
Az éjszaka álmatlanul telt, nem gyötörtek a rémképek Dol Guldur váráról és a sötét alak szavai is kimaradtak aznap este. Hallottam éjjel, vagyis láttam, hogy Legolas gyakran jött be ellenőrizni, nem láttam még senkit sem ilyen csendben osonni, mint őt. Másnap reggel szinte kidobott magából az ágy, meglepetésemre nem éreztem, hogy bármim is fájna vagy rosszul lennék, kimondottan remekül éreztem magamat. A nap sugarai lágyan szűrődtek be a szobámba a teraszon kerestük, felkaptam egy pokrócot és kivonultam az erkélyre. Amint kiléptem a szoba falai közül megcsapott a hajnali hideg levegő, hátra néztem, miért is van ez, bizonyára valami varázslat lehet. A teraszon megpillantottam kettő karos széket, azonnal el foglaltam az egyiket. Felhúzott térdekkel takaróval körbe csavarva néztem az éledező tájat, a madarak magasan repültek az égen és ahogy követtem őket tekintetemmel, megakadt a szemem valamiben. A távolban hatalmas kőfal húzódott, ami elválasztotta a palotát a kinti világtól. Mi lehet ott az erdőben kint, hogy falat kellett emelni? Vagy ez arra van inkább, hogy valakit vagy valamit bent tartson? Esetleg engem? Mit rejthet még ez a palota? Érdeklődve figyeltem a kő kolosszust, amíg egy hang meg nem ütötte a fülemet.

- Rebeka merre vagy?

- Itt kint! - szóltam vissza és a következő pillanatban Legolas alakja libbent a látó mezőmbe, a fiú páncélt viselt oldalán nagy pallosát, hátán kisebb kardhoz hasonlók. Haja lágyan omlott a vállára, nem tudom hogyan tud harcolni ilyen hajjal, bár akármennyi tünde katonát láttam azoknak a hajuk hosszú volt. Thranduilé is, de vissza emlékezve a rohíroknak is, milyen cikki lesz ha a férjemnek jobb haja lesz, mint nekem.

- Mit keresel itt kint, hideg van. Megint megfogsz betegedni, gyere be!- segített fel a székből. - Nem tudom hogyan gondoltad, hogy a szeptemberi hidegben kint fogsz üldögélni ráadásul pizsamában! Azt hittem ennél felnőttebb vagy!

- Ugyan már Legolas csak egy kicsit voltam a teraszon, olyan szép ott kint minden. - néztem ábrándozva az ablakon át a tájat, amíg a tünde vissza kísért az ágyamhoz, hogy néhány vizsgálatot elvégezzen rajtam. - Egy pillanat azt mondtad szeptember van?

- Igen. - fordult felém. - Talán baj?

- Nem, csak...- ráztam a fejemet zavartan.

- Csak? - nézet rám rideg kék szemeivel, de most nem láttam azt a dühöt benne.

- Amikor eljöttünk július volt.

- Itt Középföldén más az idő. Kész is vagyunk! - engedte el a frissen bekötözött karomat. - Ideje készülődni!

- Mire? - követtem a tündét a gardróbomba, ahol Legolas nyakig elmerült a ruhás szekrényben. - Találkozol Középfölde tündeuraival és megmutatod magadat, hogy vissza tértél a halálból, ami lehetetlen.

- De nem haltam meg, csak aludtam. - dőltem az ajtó félfának és onnan figyeltem a munkálkodó tündét.

- A gyógyító mondta, hogy te nem élsz!- szinte Legolas kiabált velem, a kék szemeiben őrjöngő tűz éget, a keze ökölbe szorult eltűnt az előbbi higadsága. Riadtan ugrottam hátrébb, ezt észrevéve megenyhült a tekintette és leszegett fejjel vett néhány mély lélegzetet. - Sajnálom, nem tudom mi ütött belém nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj. - fontam karba zavartan a kezeimet.

- Ezt vedd fel! - adott a kezembe egy hosszú földígérő ezüst ruhát. - Kint megvárlak.

- Rendben. - a tünde olyan gyorsan hagyta el a gardróbot, mintha az égne. A ruha gyönyörű volt, nem olyan, amit én hoztam otthonról, ennek az anyaga finomabb selymesebb.

A ruha tökéletes passzolt rám, de megláttam a sarokban elrejtve egy fekete ruhát, ami hasonlóan festett, mint az ezüst gondoltam egyet és inkább ezt vettem fel. Bár lehet ezt Legolas annyira nem fogja díjazni, de nem érdekel, ha már elrángat egy ilyenre, had öltözzek fel úgy, ahogy szeretnék. Szét néztem a polcokon és találtam néhány kristályos ékszert, amik nagyszerűen festettek a ruha költeményhez. Ránéztem az ujjamon ékeskedő gyűrűre, ami azóta meg van, amióta az eszemet tudom, egy ezüst karika kicsi kövekkel. A kezembe vettem néhány hajtűt, amikkel magas kontyba fogtam a hajamat, de mintha törvény szerű lenne a tincsek kibuktak a helyükről, idegesen próbáltam elrejteni őket hiába inkább feladtam. Jó vagyok így is! A saját táskámból előkerestem a sminkes cuccaimat, hogy kicsit javítsak az arcomon, szempillaspirállal meghosszabbítottam pilláimat, a szememet kihúztam feketével, enyhe fekete port kentem a szemhéjamra és végezetül egy fekete rúzzsal kiemeltem ajkaimat, szerencsémre a körmöm is még feketére ki volt festve. Az egyik magassarkúmat is felvettem, utoljára megigazítottam még magamon a ruhát és kiléptem a gardróbból, Legolas a teraszon állt és a tájat kémlelte. Olyan lehettem a fekete összeállításban, mint egy halál madár.

(fodrok nélküli a ruha és nagyobb az uszálya)

- Kész vagyok. - sétáltam hozzá közelebb, ő csillogó szemekkel mért végig a szája picit nyitva maradt. - Ennyire rossz?

- Igazi tündehercegnő. - mosolyodott el a tetőtől talpig páncélos tünde, kezemet megfogva pörgetett meg, hogy jobban szemügyre vehessen. - Már csak egy dolog hiányzik.

- Ugyan mi? - nézek rá értetlenül, vigyorogva ment vissza a szobámba egy fa doboz volt az asztalon Legolas azt nyitotta ki és kivett egy ezüst koronát, amit a tenyerembe helyezett.

- Ez a hercegnők koronája. Év századok óta nem viselte senki. Most már a tiéd. - elképedve néztem rá majd a koronára. - Bakacsin Erdő hercegnője.

- Köszönöm. - ennyit bírtam kinyögni, remegő kezekkel tettem fel a fejemre az értékes ékszert.

- Ideje indulni. - nyújtotta felém a karját, hogy karoljak bele, én elfogadtam ajánlatát, mivel nem bízok annyira lábaimban és ebben a ruhában. A trón terem felé haladva a gyomromban, mintha pillangók repkednének, olyan gyorsan kapott el a hányinger, éreztem, ahogy a veríték gyöngyözik a homlokomon. A szám kiszáradt a lábaim nem nagyon akartak előre haladni, a levegőt is hangosabban kezdtem venni. Az idegesség pánik szerűen tört rám, mégis mi az istent művelek? Alig eszméltem fel riadalmamból, amikor megláttam a trónterem hatalmas ajtaját, megtorpantam és ezt Legolas észre vette.

- Mi a baj? - fordult aggódva felém, én meg, mint valami hülye csak tátogni tudtam.

- É.....én......én nem mehetek be oda. - leheltem erőtlenül. - Menjünk vissza mondjuk, hogy ismét rosszul vagyok! - indultam vissza a szobám felé, de még két lépést sem tettem Legolas megragadta a kezemet és vissza penderített. - Legolas.....

- Mi baj Rebeka? - ismételte meg kérdését felém lágy hangon.

- Félek. - rebegtem kétségbe esve.

- Csupán ennyi? - vadul bólogatni kezdtem, erre nevetve elvigyorodott. - Nem kell félned nem fog senki se bántan.

- De a nagy urak?

- Ne foglalkozó velük, csak előre. - suttogta nekem végig a szemembe nézve. - Tudod ez a ruha tökéletes választás volt a hatalmad megmutatásához.

- Miért?

- A tündék csak gyász idején hordanak feketét, de te így jelensz meg olyan helyen, ahol az életet ünneplik. Te pedig a halálból térsz vissza sötétséget sugárzol magadból ezzel is megrémítve őket. Komolyan fognak gondolni nem valami, szeleburdi fiatalnak. A fekete a te színed. - lelkesített Legolas, hálásan ugrottam a nyakába, ő meglepetten állt egy ideig, de utána vissza ölelt. - Menj és nyűgöz le mindenkit!

Fehér a bőre akár a sápadt holdfény, mely frissen hullott hóra süt. Tekintette, mint a fagyos Caradhras hágói vagy a Magányoshegy kék égköveié, rideg és kíméletlen. Hosszú ezüst szőke haja, a tengeren túlról érkezőkéhez hasonló, teste akár a harcos szüzeké, de mégis erős. Mozgása hangtalan, célt nem téveszt és szépsége földön túli, Valinor fényében úszik orcája. Nagy királyok leszármazottja, ő az, aki változást hoz a Zöld Erdő életében. Ő hozzá fognak seregleni Haradtól egészen a Száraz hangásig, jönnek majd keletről és nyugatról. A harcos tündehercegnő, aki más világ szülötte. Ő a birodalom vezére, ő a halál legyőzője, a fekete harcos.....

Zengett a fejemben ez a mantra, ahogy egyre közelebb lépdeltem a trónushoz megláthattam a világos színekbe burkolózott tünde urakat és a kastély őrségének ezüst páncélját. Nyeltem egy nagyot és kihúztam magamat, felsőbb rendű arc kifejezést vettem fel magamra, ahogy bemasíroztam az urak körébe. Rajtam kívül egy nőt sem fedeztem fel ettől még jobban feszélyezve éreztem magamat. Beérve a kör közepére megálltam Thranduil előtt, aki a trónon foglalt helyet, elegánsan meghajoltam előtte és reménykedtem, hogy nem fogok magassarkúban orra esni. Kiegyenesedve Thranduilra néztem, aki elégedetten mosolygott és helyéről felkelve közeledett felém, a szívem a torkomban dobogott.

- Lothril. - ismét ez a név nem tudják elfelejteni. Nagyapám lépdelt felém méltóság teljesen, a szeme vadul cikázott rajtam, láttam őfelségén, hogy kicsin múlik, hogy ne szaladjon oda hozzám és öleljen meg. De ilyen viselkedést nem engedhet meg magának, főleg ha a népe van körülötte. - Örülök, hogy újra köreinkben tudhatlak.

- Én is boldog vagyok, hogy itt lehetek. - biccentettem nagyapám felé.

- Szóval igaz lenne Thranduil állítása? - szólat fel egy férfi a tömegben, mindenki felé nézett.

- Mire gondolsz Círdan? - nézett a tündére a király.

- A halálból tért vissza?

- Igen! - magamat is megleptem ezzel a kijelentésemmel és hogy meg tudtam szólalni.

- Bizonyítsd! - lépet ki a körből egy másim tünde. Felé fordultam abban a pillanatban a szemem szinte színt változtatott a kékből pirosra. A karomon felhúztam a felsőmet, ahol a sötét alak tenyere terült el.

- Ez a sebhely két napja még genyedzett és vérzett most semmi baja! - húztam rajta végig az ujjaimat.

- Elfogadjátok? Círdan? Líndir? - fordult a két tünde felé Thranduil.

- Visszatértél a halálból, láttad Mandos csarnokát. Hercegnőm! - hajólt meg előttem Líndir.

- Hercegnőm! - ismételte meg Círdan is Líndir mozdulatát.

- Kérlek foglalj helyet köreinkben. - Thranduil felém nyújtotta a kezét, amit elfogadva vezetett egy másik helységben minket pedig követtek a tünde követek. Egy szűk folyosón haladtunk át, ahonnan egy hatalmas csarnokban találtuk magunkat a terem közepén egy óriási kerekasztal terpeszkedett körülötte magas támlásszékek. Mindenki elfoglalt egyet és kezdetét vette a megbeszélés, én csendben hallgattam a tünde urak társalgását, szememmel Legolast kerestem merre is lehet, de nem láttam sehol. Thranduil kimérten társalkodott, egy tengertől érkezett tündével, aki győzködte ő felségét, hogy a hajók készen vannak, el kellene hagyni Középföldét, de őfelsége hajthatatlan volt ezzel kapcsolatban.

- Maradunk! - csapot az asztalra Thranduil, ekkor tértem magamhoz a bámészkodásból, ijedten ugrottam egyet.

- Felség... - folytatni akarta győzködését a tünde, de a király egy kézintéssel elhallgatatta.

- A tanácsot ezennel a mai napra feloszlatom, holnap folytatjuk. - állt fel a helyéről a király mire én is észbe kaptam, hogy nekem is mennem kell. - Uraim.

- Felség. - hajoltak meg az uralkodó előtt, már indulni akartam, amikor valaki utánam szólt, de elsőre nem esett le, hogy nekem beszélnek.

- Úrnőm! - lépet utánam egy barna hajú, nálam jóval magasabb tünde. - Úrnőm, lehetséges, hogy beszélhetek önnel?

- Igen, nincs semmi akadálya. - fordultam a férfi felé, próbáltam megtartani komolyságomat, ne essek ki a szerepemből. A tünde szélesen elmosolyodott és kisétáltunk a tanácsteremből, némán haladtunk egymás mellett, egészen a palota kertjéig, ott én tökfej kis híján hasra estem. Oda a méltóságos komoly megjelenés.

- Jól van felség? - fogta meg a derekamat a tünde, hogy visszasegítsen biztos helyzetbe.

- Igen, csak a cipőm sarka magsüllyedt. - ültem le egy közeli padra és levettem a cipőt.

- Biztos jól van? - kérdezte féltve.

- Igen... ő...

- Glórfindel. - mosolyodott el, én is így cselekedtem csak én kínomban, hogy nem tudtam a nevét.

- Glórfindel, köszönöm! - a kezét nyújtotta felém, hogy séta közben rátámaszkodjak. Halkan lépkedtünk egymás mellett, de nekem egy olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne minket és követne. Glórfindel és köztem lévő kínos csendet én törtem meg, mert már nagyon zavart a némaság.

- Te honnan jöttél, ha tegezhetlek? - fordultam felé kérdőn.

- Természetesen Úrnőm. - mosolyodott el.

- De kérlek, engem se magáz, olyan öregnek érzem magam tőle. - nevetem el magamat

- Értettem és amúgy én Völgyzugolyból jöttem. Elrond úr képviselője vagyok Lindírrel együtt, amíg ő a tengerentúl van. - magyarázta nekem a tünde. - És te Lothril, hogyan tetszik neked a Bakacsin Erdő?

- Ne, szólíts Lothrilnak! - mordultam a férfire.

- Ez a neved, nem? - nézett rám értetlenül.

- Eredetileg ez, de nem szeretem. Rebekának hívj.

- Rendben. - ezek után tovább beszélgettünk felhőtlenül. Elsétáltunk a palota patakjáig, ami nem is olyan kicsi, mint gondoltam, leültünk az egyik fagyökerére, ami úgy nőt, mintha pad lenne. Glórfindel kedvesen beszélt velem, megnyílt nekem és én is neki. Boldog voltam a tündével, aki minden szavával megnevetettet és nem éreztem mellette magamat magányosnak erről gondoskodott.

- Rebeka figyelsz rám? - zökkentett ki elmélkedésemből a szőkeség.

- Igen.

- Akkor mit mondtam? - nézet rám pimasz vigyorral.

- Nem tudom. - haraptam rá ajkamra zavartan.

- Mi gondolkoztatott el ennyire? - húzódott hozzám közelebb, így vállunk egymáshoz ért.

- Nem sokára el kell menned és többet nem találkozunk. - tártam fel aggodalmaimat.

- Ettől nem kell félned, én itt maradok! - hatalmas mosoly terült el az arcomon. - Én is tanítani foglak.

- Ezt nem hiszem el! - ugrottam boldogan a nyakába, hogy átöleljem ő visszaölelt engem. Lassan eltoltam magamtól a tündét, de ő nem vált el tőlem tovább fogta a derekamat, a tekintetét az enyémbe fúrta és nem engedte el. Óvatosan felém hajolt tudtam mire készül, de nem tudtam ellenállni megbabonázott a szeme, így nem bírtam visszafogni magamat. Glórfindel sem türtőztette magát ajkait enyémekre nyomta, amíg a derekamat markolva tartott, a csókja kellemes volt, de nem az igazi. Nem éreztem azt a pezsgést, amit Elfwinével... Elfwine! -úgy szakadtam el Glórfindel ajakaitól, mintha parazsat nyomtak volna hozzá, a tünde furcsállva nézett rám.

- Mi a baj? - mered rám értetlenül és újra csókért hajolt, de nem hagytam neki. Egy szó nélkül álltam fel és rohanva indultam meg a szobám felé, magam után becsuktam az ajtót, amit kulcsra zártam. Remegve roskadtam az ajtó tövébe, kövér könnycseppek csordultak végig az arcomon, idegesen túrtam a hajamba és megakadtak az ujjaim a koronában. Dühösen téptem ki a hajamból az ékszert és hajítottam el a szoba egyik sarkába, ekkor valaki dörömbölni kezdett az ajtón.

- Rebeka! Itt vagy? Sajnálom, de nem tudtam neked ellenállni, annyira magával ragadó vagy. Teljesen megbabonáztál! - beszélt nekem az ajtó túloldaláról a tünde. - Kérlek!

Glórfindel egy ideig még próbálkozott az ajtómnál hát ha meggondolom magamat és beengedem, de abba hagyta a kopogást és kiabálást. Könnyeimet törölgetve bújtam ki a ruhámból és csak szidtam magamat, hogy mekkora világi ökör vagyok. Azt hittem barátra leltem ezen a mocskos helyen, de helyette egy rámenős tündével hozott össze a sors. Glórfindel annyira rendesen viselkedett velem, ilyen naiv lennék? Néhány szép szó és kedves gesztus, aztán szabad az út az ágyamba. A ruhámat ráhajítottam a szék karfájára, a hajamból kiszedtem a dísztűket, amiket az asztalra helyeztem és bevonultam a fürdőbe. A tükörbe nézve megeredtek újra a könnyeim nem ismertem magamra. Az egykor nevetéstől piros arcom most olyan, mint a sápadt hold, a meleg barna szemeim helyet rideg kék tekintet nézett visdza rám a tükörből. A kusza barna hajloboncom helyet, tű egyenes ezüst szőke hajam van, nincsen már telt idomom, hanem kecses vékony és msgas lettem, de még így is alacsonyabb voltam, mint az itt élők. Feltűztem a hajamat és engedtem magamnak egy jó forró fürdöt, lemostam az arcomról a sminket. A fürdő habbal játszadoztam, amikor kintről zajokat hallottam, kiszálltam a kádból és magam köré csavartam egy törülközöt, meg bele bújtam a földig érő fekete köntösömbe. A fürdőben lévő egyik gyertyatartót fogva mentem ki, a szobában egészen besötétedett. Halkan lépkedtem a szobámba minden hangra ijedten kaptam oda a fejemet.

- Lothril. - suttogott nekem valaki a teraszról. Óvatosan közeledtem a holdfény által beragyogott területhez, a tartóra jobban rászorítottam. Az erkélyen a világos fényben sötét folt terjengett, a vér is megfagyott bennem. - Itt vagy!

- Mit keresel itt? - emeltem magasabbra a gyertytartót.

- Téged! - ment beljebb és, ahogy elhalladt a növények mellett azok tövestűl elrodhattak. - Volt egy alkunk és te azt nem teljesítetted!

- Te sem! Nem juttatál kiinnen és Elfwine sincs sehol! Akkor milyen alkuról is beszélünk? - emeltem meg a hangomat, a düh fortyogott bennem. - Miattad voltam halott!

- Miattam élsz! És ahogy láttam jól el vagy Elfwine nélkül is. - Glórfindelre gondolt lesokkolva léptem hátrább, az alak közelebb akart jönni hozzám, de hirtelen, mintha falba ütközött volna. A körülötte úszó fekete füst sem tudod átjutni a szobát védő láthatatlan falon. Örjöngve ütötte a falat, amin fehér fények játszottak, de hála Isten nem törtbe. - Így is elérlek!

- Álmodik a nyomor! - nevettem fel önelégülten. A sötét alak felemelte a kezét és a karomba hatalmas fájdalom keletkezett, síkitva rogytam a földre kínban vonagolva. A gyertyatartó fémes csörömpölése zavarta meg az éjszaka néma mozdulatlan csendjét.

- Hálátlan tünde ívadék! Az enyém vagy és nekem fogsz engedelmeskedni! Érthető voltam? - kérdezte tőlem fenyegetően.

- Rohadj meg! - szűrtem fogaim között a szavakat, erre ő, mintha elmosolyodott volna és még erősebb fájdalom hasított belém. A hátam a kínoktól meggörbült, a kint álló alak pedig csak nevetett.

- Fáj? Helyes. Szeretnéd, hogy el múljon? - sejtelmesen csengett a hangja.

- Igen... - lihegtem.

- Akkor gyere Dol Guldurba és megkímélek a fájdalomtól. - ismét mozdított a kezén, de nem tudta befejezni valaki hangosan dübörgött az ajtómon.

- Rebeka jól vagy? Rebeka? - Legolas volt a túloldalon, a sötét árny elvigyorodott és újra fájdalom hullám tört rám. Dobhártya szaggató sikoly tört fel a mellkasomból. - Rebeka! Engedj be! Rebeka!

- Legolas... - préseltem ki magamból a tünde nevét, aki az ajtónak veselkedve próbálta azt betörni. Az ajtó három lökést követően bedőlt, ezzel Legolas rémült tekintete fogadott. Azonnal oda rohant hozzám és ölébe kapott, hogy az ágyamra tegyen, még az ablak felé sandítottam, ahonnan eltűnt az alak. A görcseim nem nagyon akartak abba maradni, Legolas fejvesztve próbálkozott segíteni rajtam. Az egyik növényhez ment, amiről leszakított néhány levelet. Oda feküdt mellém az ágyba, mellkasára vonta fejemet és kezemet fogta. Lassú mantrákat mondogatott nekem valami idegen nyelven, közben eldörzsölte újjai között a pici növény levelét.

- Nyeld le! - nyomta ajkaimnak a zöld pépet.

- Nem...- nem tudtam végig mondani annyira rángatóztam.

- Kérlek most az egyszer bíz bennem, Rebeka! - tartotta oda a leveleket.

- Ez mi?

- Athelas. - hagytam, hogy Legolas számba helyezze a zöld növényt, ami az elején kesernyés volt, de édesre váltott. A görcsösen rángó izmaim elernyedtek és a lélegzetem is szép lassan rendszereződött. A tünde ezt látva boldogan sóhajtott fel, gyengén simogatta a fejemet most tűnt fel, hogy nem páncélt visel, egy sima fehér inget, fekete nadrággal.

- Köszönöm! - suttogtam halkan, mivel még a hangom is elment.

- Nincs mit köszönöd. - szorított magához Legolas és egy takarót borított ránk. - Mi történt?

- Nem tudom. - hazudtam a fiúnak, látta rajtam, hogy most nem akarok erről beszélni.

- Ezt majd megbeszéljük holnap. Aludj hosszú napod volt!

- Oké! Jó éjt! - vackoltam be magamat szorosan Legolas mellé, olyan jó meleget árasztott magából.

- Jó éjt! - puszilt a hajamba a tünde. Fejemet a mellkasán hagytam, éreztem minden levegő vételét, a gyorsan kalapáló szívét, ami lassan lenyúgidott. A karjit védelmezően fonta körém, hajamat az egyik kezével lágyan cirógatta. A fájdalom teljesen elmúlt a testemből, helyette fáradság került, ami után az álom azonnal elnyomot.

'' Halk nevetést vitt magával a szél, egy kellemes családi helyzettel találtam szembe magamat. Rielt pillantottam meg és családját, a férfi arca még mindig fedett volt számomra. Egy hatalmas fűzfa alatt ültek, a közelben egy patak csobogott. A tünde pár mosolyogva figyelte szerelmük gyümölcsét, aki négy kéz láb forgolódott a zöld fűben.

- Lothril gyere ide kicsim! - szólt a férfi lányához. A pici kacagva botladozott apjához, ahogy közelebb ért szüleihez a tünde felkapta a földről a gyereket és megforgatta a levegőben. - Én gyönyörű kis csillagom.

- Apa! - gügyögte a pici, a szülők egyszerre nevettek fel.

- Ezt nem hisszem el! - vágta be a mű durcát Riel.

- Mi a baj kincsem? - karolta át a férfi felesége derekát, közben lányát ölébe ültette, aki laposan pislogott.

- Azt mondta apa és nem anya! - mosolyodott el durcásan a tünde lány.

- Oh, Riel! - csókolt a lány nyakába férje. - Szeretlek!

- Én is!

Annyira boldognak tűntek olyan lehetetnek hatott ez nekem, mintha nem is lenne igaz. Szóval ez a családom, vagyis amikor kicsi voltam. Lassan több, mint egy hete itt vagyok ezen az elvarázsolt helyen és még mindig nem találkoztam a szüleimmel, de a jövendő beli férjemmel igen. Kíváncsi vagyok mik fognak még kisülni ebben a világban. Üdv a birodalomban! Ideje élni és nem csak sajnáltatni magamat. Ideje úgy élnem, mint aminek születtem hercegnőnek! Viszont mindig ott dereng a fejemben Glórfindel nem tudom mire vélni viselkedését, nyílván csak egy uralkódot akart megdöntenni. Ott van még a sötét alak fenyegetése, amit kénytelen vagyok figyelembe venni ha nem akarok ujjabb fájdalom rohamot. Uram Isten hogyan fogom megmagyarázni Legolasnak a történteket, anélkül, hogy elárulnám a sötét alakkal kötött alkumat. Mibe keveredtem?''

Sziasztok! Bocsi, hogy kicsit eltűntem, de ihlet hiányom támadt, de itt vagyok remélem tetszett a rész. És szeretném köszönteni az új olvasokat, nyugodtan kommentálhattok kifejthetitek a véleményeteket mit kellene esetleg javítanom és ehez hasonlók.
By Elizabeth